„Fontosabbak a magyarok, mint gondolnánk" – Interjú a Máglyatűz írójával

A Máglyatűz elolvasása után nehezen tudom eldönteni, hogy az íróját magáról a könyvről, vagy inkább a könyvben szereplő rengeteg világpolitikai és biztonságpolitikai témáról, dilemmáról, kérdésről faggassam. De először a könyvről: miért született meg ez a mű, mi adta az ihletet?

Az ihletet a világpolitika valós eseményei adták. Lám-lám, a történelem nem ért véget, országok esnek szét, határok változnak. Örök kisebbségi lét-e vajon az erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai magyarok sorsa? Milyen veszélyekkel jár az, hogy újra felhasadnak geopolitikai törésvonalak? Mit gondolnak rólunk a szomszédos nemzetek? Ezekre a kérdésekre kerestem magamnak a válaszokat, mert a határon túlra kényszerített magyarok sorsa, jövője szenvedélyesen foglalkoztat. De ettől még ez a regény, remélem az olvasók is így látják, hidegfejű geopolitikai elemzés. A világ, és ami mögötte van, de nem a szlogenek szintjén.

Vannak bölcsész írók, akiket kibicként, fél- vagy negyedműveltként beszippant a politikai krimik, a hatalomról szóló sztorik világa, aztán születnek ebből komolyabb vagy lektűrösebb művek. De a Máglyatűz esetében, látva az impozáns biztonságpolitikai és külpolitikai szakismeretet, mintha fordítva lenne a helyzet. Mintha e szakterületek ismerője vágna bele az irodalom műfajába. Mit tudhatunk meg az írójáról?

A kül- és biztonságpolitikában dolgoztam majdnem két évtizedig, elég komoly karriert futottam be, de van bölcsész végzettségem is. Természetesen felhasználtam, amit tanultam az egyetemen, kiváló tanáraim voltak, saját kutatásaim eredményeit, és azt is, amit a szakmában láttam. Az biztos, hogy nem szokványos mélységében láthattam meg közvetlenül dolgokat.

Egy regényről beszélünk, nem egy oknyomozó riportkönyvről. Mégis meg kell kérdezni: mit üzen azoknak, akik a könyvbe belelapozva azt mondanák, hogy ehh, már megint egy túlírt konteós lektűr? Vagy valójában jóval több igaz, pontos és valós sztori, karakter és nagypolitikai játszma van benne megírva, felrajzolva, mint azt hinnénk?

Így van, ez egy regény. Sok helyen lehetne lábjegyzet, sok helyen meg nem. Sok karaktert valós személy ihletett, mások meg teljesen a képzetet termékei. Összességében ugyanakkor azt hiszem, valósabb, mint bármi, ami magyar szerző tollából Magyarországon ebben a műfajban megjelent. De valósabb a legtöbb angolszász párjánál is. Most készül egy Instagram oldal a Máglyatűzhöz, ahova több száz, általam készített képet és filmet fogok felrakni a helyszínekről, amiket a kutatás során bejártam. Fontos volt számomra, hogy a regény annyira hiteles legyen, amennyire lehet.

A múltbeli szálakat tekintve van, ami tényleg megtörtént a leírtakhoz hasonlóan, és van, ami jó eséllyel megtörténhetett. Van persze, ami összeesküvés-elmélet, de nem tartom elképzelhetetlennek: ez a neokonzervatív szál az iraki háború kirobbantásáról és a boszniai helyzet az USA egyes hatalmi körei általi tudatos elmérgesítéséről. Az orosz vagy ukrán alaphelyzet leírása valós. Valós a román mozgalom Moldova egyesítésére Romániával. A felrajzolt közeljövő viszont csak egy forgatókönyv. Ma messze nem olyan súlyos a helyzet Romániában, mint amit a jövőben feltételez a regény, bár vannak aggasztó jelek.

Nem akarok spoilerezni, de azért a könyv publikus borítójából ki lehet indulni: nagy tüzet látunk, előtérben Vlagyimir Putyinnal, illetve Székelyfölddel és zászlajával, míg Putyin napszemüvegén a budapesti és bukaresti parlament tükröződik. Kis tájékozottsággal talán ebből is összerakhatjuk, miről is szól ez a könyv. Milyen erős ma a nemzetek közötti feszültség a térségünkben az elmúlt évszázad vadabb időszakaihoz képest és mennyire kerülnek ezek a feszültségek a nagyhatalmak döntéshozói elé. Mennyire vagyunk jelentősek most, 2018-ban a nagyhatalmak játszmáiban?

Először is, a bejárt horizont Székelyföld kérdésénél vagy Oroszországnál, amit a borító sugall, sokkal tágabb. Van egy komoly felvidéki és egy fontos délvidéki szál is. A magyar témákon túl a kibertérben folyó küzdelem technikáitól a széteső Irakig és Afganisztánig sokfelé próbáltam elvinni az olvasót, de úgy, hogy a történet koherens egészként működjön. Az eddigi visszajelzések szerint sikerült.

A nemzetek közötti feszültség a térségben erős. Ausztriát és Szlovákiát kivéve minden szomszédos ország háborúzott már 1990 óta. Még Románia is, „önkéntesekkel” a Dnyeszter-melléken, kicsiben úgy, ahogy ma Oroszország teszi Kelet-Ukrajnában.

Rengeteg utalás van a könyvben az elmúlt évtizedek európai kisebbségi, nemzeti konfliktusaira, Észak-Írországtól Jugoszláviáig. A külhoni magyar kisebbségek ügye viszont soha nem jutott el szakítópróbákig, töréspontokig, polgárháborús vagy polgárháború-közeli helyzetekig. A legrosszabb időkben is még relatíve elviselhető volt a légkör? Vagy amagyarokat ilyen különös anyagból gyúrták?

Néha nem volt relatíve sem elviselhető a légkör. A nyolcvanas években, de leginkább 1989-ben és 1990-ben Erdélyben nagyon brutális elnyomás volt, és erre volt magyar válasz is, időnként erőszakkal. A marosvásárhelyi pogromot a román „mély-állam” szervezte, a magyarok pedig védekeztek és visszavágtak. Aztán Washingtonból, Berlinből, Párizsból keményen rászóltak Bukarestre, a románok meg észbe kaptak. Ha a román provokáció tovább folytatódik, lehetett volna polgárháború, de extrém helyzetben magyar-román háború is. Az amerikaiak le is modellezték, és egy lebutított, nyílt változata meg is jelent. Érdekes olvasmány.

A román hadsereg nagyon rossz állapotban volt a kilencvenes évek elején. A magyarok fegyverrel védekeztek a szerb agresszió ellen is Szentlászlón, Kórógyon. Sokan meg is haltak, ezreknek kellett menekülniük a szerb etnikai tisztogatás elől. Tehát, amit a kérdés sugall, szerintem téves.

Annyi azonban igaz, hogy a legtöbb szomszédos országban volt remény: rendeződnek majd a dolgok, csak együtt kell működni. Vártuk az Európai Uniót és a NATO-t, mint a messiást. Történt sok előrelépés is. Az EU-tagság oldotta a fizikai korlátokat. Nagy dolog, hogy az EU-nak köszönhetően szabadon átmehetünk Párkányba, egy félig az EU által finanszírozott hídon. Ne becsüljük ezt le. Kaptunk gesztusokat. A legnagyobbakat talán pont Ukrajnában, a magyar zászlót a hivatalos intézményeken, a turult Munkácson, és még sok minden mást. Éppen ezért rendkívül riasztó a kárpátaljai helyzet, és nagyon rossz az üzenete: minden megadott jog visszavehető, előrelépésre meg ne is számítsatok!

Ha már Magyarország: a Máglyatűzből az rajzolódik ki, hogy a világhatalmak térképén alapvetően elhanyagolható, futottak-még kategóriába tartozó ország vagyunk, és térségünkben mindenki számára fontosabb mondjuk Lengyelország, Románia, Ukrajna vagy épp Szerbia. Kinek ezért, kinek azért. Mi a valós súlyunk és helyzetünk 2018-ban Európa színpadán? Fontosabbak vagy jelentéktelenebbek vagyunk annál, mint amilyennek hisszük magunkat?

Magyarország a szűkebb régiót véve jelentős, európai szinten közepes, globálisan pedig jelentéktelen geopolitikai szereplő. Nézzük a Németország-Oroszország-Törökország bezárta köztes „kisállami” térséget! A térségben nagyjából húsz ország van, ezek közül Ukrajna, Lengyelország és Románia után Magyarország a negyedik legjelentősebb. Természetesen minden mutatót együtt nézve, mert vannak olyanok is, ahol a középmezőnyben sem vagyunk egyelőre. A hasonló méretű országok közül Csehország és Görögország gazdasága és már népessége is nagyobb, de a több mint kétmilliós határon túli magyarság miatt Magyarország potenciálisan fontosabb. Szerbia sokkal kisebb és a haderőt kivéve minden területen gyengébb.

De a magyar horizont és cselekvőképesség regionális, a globális színpadon még Lengyelországnak sem osztanak lapot.

Sok magyar szál van a regényben, de a magyar politikát, a magyar vezetés bemutatását mintha kerülné: sem a mostani kormányzatra hajazó, sem egy egészen másféle magyar vezetést nem mutat be a könyvben. Szándékos ennek a témának az elkerülése?

Szándékos. A téma az én szememben felette áll mindennek, ami belpolitika. A történet hazai szála egyébként is egy feltételezett jövőben játszódik. Van a könyv elején egy Orbán-idézet a székely autonómiáról, de az csak Tudose román miniszterelnök és Băsescu elnök mondatait, fenyegetéseit ellenpontozza.

Ezen túl csak pár belpolitikailag értelmezhető bekezdés van, konkrét elkövető megnevezése nélkül. Ezek a bekezdések a Magyar Honvédség szinte teljes tüzérségének, harckocsi/harcjármű-állományának rendkívül gyanús körülmények közötti eladásáról és eladományozásáról szólnak, ami nagyjából tíz éve történt. Aki ezt „megcsinálta”, aki majdnem teljesen szétverte a Magyar Honvédséget, ma is politikai szereplő. Éppen az erdélyi magyarok ellen uszít, de sem ő, sem más nem jelenik meg a regényben. Nincs politikus karakter, nincs áthallás, még a sorok között sincs.

A könyv számomra leginkább izgalmas fejezetei az orosz hatalom csúcsának működéséről, a könyvbeli meg nem nevezett, ámde Putyinról mintázott orosz elnök gondolkodásáról, motivációiról szólnak. Megértően ír az orosz vezetés motivációiról, ámde az itthon is terjedő Oroszország- és Putyin-rajongással szemben ön jóval összetettebb véleménnyel rendelkezik mind Oroszország jelenlegi állapotáról, mind Putyin politikai tehetségéről, mozgásteréről, lehetőségeiről. Szóval: milyen állapotban van ma, 2018-ban Oroszország és mihez kezd ezzel az utolsó ciklusába belefogó Putyin?

Azt hiszem talán Bismarck mondta, hogy Oroszország sohasem olyan erős és sohasem olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Ma Oroszország messze nem olyan erős, mint amilyennek a tudatosan generált nyugati médiahisztéria mutatja. Nem csak orosz propaganda és manipuláció létezik, hanem amerikai is.

A Kreml belső köreinek és Oroszország helyzetének bemutatására tényleg nagy energiát fektettem. Egyébként nem írok megértően az oroszokról, tényszerűen írok. Engem egyik oldal sem fizet, nem is befolyásol. A világ nem fehér és fekete, és ezt ki is mondom. Ennél őszintébb elemzést a Kremlről Magyarországon nem hiszem, hogy lehet olvasni.

Moszkva tud nagyot ütni, és akar is, mert nagyon komoly sérelemérzete van a Nyugattal szemben. Ezek egy része, ahogy leírom, valós és megalapozott sérelem, például a gazdasági kiszorításuk az USA által teljesen jogtalanul lerohant Irakból, vagy a Nyugat vezető államai által közösen tönkretett Líbiából. Másik része viszont egy olyan birodalmi tudatból ered, ami torz és veszélyes. Tényleg nem éreznek bűntudatot azért, amit mondjuk az észtekkel tettek. Sok orosz nem fogja fel, hogy van ukrán nemzet. A Nyugat meg azt nem fogja fel, hogy az ukrán nemzet és az ukrán állam nem ugyanaz. Sorolhatnám még, a lényeg az, hogy ne démonizáljuk, de ne is idealizáljuk Oroszországot! Az igazi nagy játékosokhoz az Egyesült Államokhoz vagy Kínához képest gyengék. A legfontosabb mutatókban nagyságrendi az orosz hátrány, nem is lehet behozni. Oroszország demográfiailag és gazdaságilag trendszerűen gyengül. Katonai téren vannak eredmények, egy-két gazdasági részterületen is, az összkép azonban nem jó. Egy gyengülő, magát sarokba szorítottnak érző ország Oroszország az, ami különösen veszélyessé teszi a jelenlegi biztonsági helyzetet. Az Osztrák-Magyar Monarchia érezte így magát a XX. század elején. Tudjuk, mi lett a vége.

Ami Putyint illeti, úgy vélem, csak a nyugati és persze az orosz propagandában teljhatalmú vezér és mesterstratéga.

A valóságban az ő kezét is kötik a realitások, többek között a virulens és frusztrált nagyorosz nacionalizmus. Ráadásul öregszik, fárad. Ő is csak egy ember. Dühös, sértett, taktikai szinten nagyon tehetséges, de hogy lépésekkel a világ előtt járna? Nem hiszem. Az, hogy mit fog kezdeni, nem csak rajta múlik, hanem azon is, mit lép a Nyugat. Ahogy a regényben is bemutatom, inkább reagáló, mint kezdeményező típus. Ebben a játszmában az USA az erősebb, de nem feltétlenül a bölcsebb, ezt egy pillanatra sem szabad elfelejteni. A helyzet mindenesetre rendkívül instabil. Putyinnak nincs hova hátrálnia és a történelmi örökségét írja éppen.

 „Ha valaki újra felül akarja vizsgálni a II. világháború utáni rendezés eredményeit, nos, vitassuk meg a kérdést! De ne csak Kalinyingrádot vitassuk meg! (...) Ott van Magyarország és Románia is. Ha valaki ki akarja nyitni Pandora szelencéjét, kezdjen dolgozni rajta, gyerünk!" – idézi a könyv Putyint, aki 2016 őszén beszélt erről a Bloombergnek, feszültnek tűnve. A kárpát-medencei kérdés tényleg Pandora szelencéje, amit sem mi, sem szomszédaink, sem a nagyhatalmak nem mernek feszegetni évtizedek óta?

Nézze, itt, a körberágott kis 93 ezer négyzetkilométeren üldögélve a legtöbbünknek fogalma sincs arról, hogy a szomszéd nemzeteknek mi a véleménye rólunk és milyen robbanópontok vannak.

Teljesen vakok vagyunk még a közvetlen környezetünkre is.

Így volt ez 1918 előtt, pontosan így, az akkori jó magyar lement Herkulesfürdőre az Al-Dunánál vagy fel a Tátrába, és úgy gondolta, ez mindig egy lesz. Mintha nem vette volna észre, hogy mit gondol az akkori ország két végének román vagy éppen szlovák lakossága. Nem volt veszélyérzet, de volt veszély. Trianon részben azért akkora sokk, mert egy, a valósággal szembe nem néző magyar társadalmat ért. Ma is vannak veszélyek, egyre több.

Egy erdélyi magyar ezt jobban látja, mert a románok elég sokszor szembesítik azzal: örüljön, hogy él. A Tudose- és a Băsescu-idézet valós képet takar. A veszélyt a térségben nem a magyar törekvés jelenti a magyarként való megmaradásra, hanem az, hogy Románia, Szlovákia és – egyre durvábban – Ukrajna is nemzetállamot épít. Az ukrán, a román vagy a szlovák nemzet államába viszont a magyar nemzet nem fér bele, legfeljebb magyarul beszélő román, szlovák, ukrán állampolgárok férhetnek bele, szabadon variálható (csökkenthető) kisebbségi jogokkal.

Közben viszont komoly geopolitikai játszmák zajlanak a világban, és már nem csak Oroszország, hanem Kína is felfigyelt a térségre. Egy pillanatra hagyjuk is az oroszokat! Képzeljük el, hogy Kína és az USA nem csak egy kereskedelmi háború szélére kerül, ami most van, hanem Észak-Korea vagy a szigetviták miatt valós háború kezdődik. Kínának akkor nem lenne érdeke bezavarni az USA európai szövetségi rendszerébe? Már tapogatóznak, és elmondhatom, ez zavarja is Washingtont, erősen.

Ha erre a bizonyos magyar szelencére gondol – aminek a könyvét is szentelte –, akkor mit gondol és mit szeretne: nyíljon ki egyszer és jöjjön utána az özönvíz – vagy a máglyatűz –; vagy addig jó nekünk, amíg mindannyian megelégszünk azzal, ami most van: a békével és relatív jóléttel, a változatlan határok között?

Nem özönvizet vagy máglyatüzet szeretnék, erről szó sincs. Mint ahogy határváltoztatásról sem beszélek. Álmodozni lehet, de a tények makacs dolgok, a széleskörű területi és kulturális autonómiák rendszere az elérhető maximum.

Ez megfelelő feloldása lenne egy objektív mércével mérve is rendkívül igazságtalan helyzetnek. A kisebbségi jogok szűkítése destabilizál. Bővítésük stabilitást hozna Európának, a NATO-nak és végső soron a szomszédos nemzeteknek is. Ezt egyelőre kevesen látják, de küzdeni kell! Ez a regény ennek a küzdelemnek a része. Remélem persze, hogy ezt szórakoztatva és gondolatokat ébresztve teszi meg.

Azt látni kell, ha a jelen helyzet marad, akkor a kárpátaljai magyar létezésnek évtizedei sincsenek hátra. Egy évszázadot pedig talán a sokkal nagyobb és jobb helyzetben lévő délvidéki és felvidéki magyarság sem fog megélni. Ezt a jövőt én nem tudom elfogadni, az biztos.

***

Forrás: mandiner.hu
Beküldte: Magyaródy Szabolcs