20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György
11. Az etruszk nyelvről

"Az etruszk nyelv teljes és pontos ismeretének legnagyobb akadálya abban van, hogy az eredeti szövegek csekély számúak, rövidek, tartalmuk pedig egyoldalú. Néhány kivételes eset leszámításával a rendelkezésünkre álló anyag kizárólag rövid, egyhangú temetkezési, vagy áldozati feliratokból áll, amelyek nem tartalmaznak többet, mint néhány gyakran ismétlődő formulát és a szókészlet az etruszk vallásos élet bizonyos korlátozott vonatkozására szorítkozik. Az etruszk irodalom nyomtalan eltűnése miatt nem tudjuk értékelni a nyelv legelevenebb részét, amely tárháza volna azoknak a kifejezéseknek, amelyek a családra, a társadalmi és gazdasági életre, elvont fogalmakra és a közvetlen beszéd felépítésére vonatkoznának. Be kell tehát vallanunk, hogy még akkor is, ha rendelkezésünkre állna a "technikai" eszköz arra, hogy a birtokunkban lévő szövegeket szóról-szóra lefordítsuk, még mimig csak sötétben tapogatóznánk a szókészlet és a nyelv morphológiai és szintétikai szerkezetének sok vonatkozásában."

A fenti idézet a hivatalos nyelvészet álláspontja és teljes egészében fedi a valóságot. A leginkább késői korból származó használati tárgyakon és sírkamrák falán található rövid feliratokat is általában a görög feliratok tartalmának átvetítésével kísérelték megfejteni és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy az alkalmazott formulák megközelítőleg is fedik az etruszk szöveg tartalmát.

Csak az utóbbi évtizedekben fedezték fel és fogadták általánosan el azt az "alapvető tényt, hogy Itáliában léteztek (ősi) nyelvek, amelyekre az indo-európai nyelvek ráerőszakolták magukat...Ezeknek a korai nyelveknek teljesen különböző felépítésük volt és részleges rokonságban álltak egyéb európai és mediterráni nyelvi alapréteggel. "Trombetti több ilyen nyelvi alapréteget kimutatott és megnevezett, mint a "baszk- kaukázusi", amit "hispán- kaukázusi" néven is emlegetnek, és az "égei-ázsiai", amelyek bennünket közelebbről érdekelnek. Szakemberek megegyeznek abban is, hogy Szardíniában a római hódítás előtt egy olyan nyelvet beszéltek, amely határozottan rokonságban állt a Pyrenneusokban élő baszkok nyelvével. "A rokonság felismerhető a mindkét helyen megtalálható" helységnevekben, amely még ma is észlelhető a szardíniai földrajzi nevek különös természetében"

"Az "égei- ázsiai" kifejezés gyakorlatilag megjelöli az egész adat-készletet, amely az itáliai félsziget nyelvi alaprétegére jellemző, valamint néhány olyan nyelvet, amely a történelmi időkben is fennmaradt (mint az etruszk), az elő-ázsiai nyelvek és az Égei- térség hellén előtti alaprétegének viszonylatában. Ez a rokonság pontos alakot is ölthet, mint Ribezzo teóriájában: egy ősi "tyrrheni" egységben fennálló rokonságban, amely figyelembe veszi mind az égei, mind pedig az itáliai területek elemeinek nagyon régi visszatükröződését; vagy értelmezhető, mint a Duna-Balkán térségből mindkét területre behatoló, történelem előtti nyelvhullám, mint Kretschmer feltételezi, ahol a "pelazg" vagy "réti-tyrrheni" elnevezést kapta; vagy pedig abban a feltevésben, amely az etruszkok bevándorlását Elő-Ázsiából feltételezi."

Ha az etruszkok eredetével foglalkozó fejezetünkre visszagondolunk, megállapíthatjuk, hogy ezek a feltevések nincsenek ellentétben az ott elmondottakkal, sőt - annak hátterében egymással - sem. Ellentmondás csak akkor van, ha külön-külön állítjuk őket egymással szembe.

Természetesen annak érdekében, hogy a különféle feltevéseket összhangba lehessen hozni, szükséges néhány múltszázadbeli megállapítást és megkövesedett előítéletet félretenni az útból. Elsősorban a "nyelvcsaládok" elméletét - a "tizenkilencedik század tudományosságának győzelmét" - kell új megvilágításba helyezni.

A múlt század nyelvészei, bizonyos nyelvi és nyelvszerkezeti hasonlóság alapján kimondták ítéletüket, hogy egyes modernkori népek között valamikor szoros kapcsolat állt fenn, valamikor, valahol egy közös nyelvet beszéltek, s valamikor valahol közös őshazában laktak. Hogy mikor és hol, azt sohasem sikerült megállapítani, sem megerősítő adatot találni rá. Ennek ellenére, pusztán feltevés alapján, felosztották a különböző népeket nyelvcsaládokra, amelyek egyike az indo-európai nyelvcsalád, s ebbe sorolták be Itália különböző népeit is.

Bár "...az analógia nem volt érvényes, mert a germán nép, amelyik elterjedt Európában és a Mediterrán-világban, csak a régi rómaizált területek peremére nyomta rá nyelvének bélyegét", ennek ellenére ezekből a feltételezésekből nőtt ki a történetírás előtti Itália "italit" - inváziós elmélete az európai kontinensről, s az a másik, szintén tarthatatlan, elképzelés, hogy "egy új nyelv megjelenése csakis azt jelentheti, hogy új nép érkezett" és meghódította az ott talált népet, amelynek átadta saját nyelvét. A történelem ennek éppen az ellenkezőjét tanúsítja mindenfelé, így Itáliában is. Igaz ugyan, hogy a római terjeszkedés nyomán a Római Birodalom hivatalos nyelve a latin lett, ez azonban nem jelenti azt, hogy a meghódított országok nyelve latinná vált volna; latinra váltó nyelvcseréről pedig egyáltalán nem tudunk. A meghódított területek őslakosságának nyelvével történt ugyan kisebb-nagyobb fokú keveredés, sőt az úgynevezett "latin nyelvcsaládban" ma már újnak nevezhető nyelvek is születtek, a latin és az ősi nyelv azonban kölcsönösen keveredett. Az ősnyelv átformálta a latint, a latin pedig "ellatinosította" az ősnyelvet. Az olasz, a spanyol, a francia és portugál nem régi keletű, újkori "latin" nyelvek, amelyek az ősnyelvnek a latinnal történő különböző fokú keveredéséből állottak elő.

Ma már nehéz volna megállapítani, hogy például a latin szókészlet hány százaléka valóban latin eredetű. Mint láttuk, a latin nyelv kialakulását és fennmaradását annak a véletlenségnek köszönheti, hogy az Alba- domb környékén és Latium néhány más részén az odaérkező népesség egy tömbben telepedett meg, s ezért nem etruszkosodott el. Róma, amelynek saját nyelve nem volt, ismét csak véletlenségből lett latin nyelvű, azért, mert a latinok közvetlen szomszédságában éltek és a távolabb lakó etruszkokkal - annak ellenére, hogy Róma eredetileg etruszk város volt - a keveredés lehetősége sokkal kisebb volt. Ennek ellenére is, ha az Itáliában túlsúlyban élő etruszk lakosságot nem irtották volna ki, lehetséges, hogy a Római Birodalom hivatalos nyelve nem latin, hanem etruszk lett volna.

Ha az etruszk nyelvet teljes egészében ismernénk, valószínűleg nem volna nehéz annak a bizonyítása sem, hogy ami a latinban - és a latinon keresztül az "indo-európai" nyelvekben közös az etruszkkal, azt a latin vette át az etruszkból és nem fordítva. A köztudatba hibásan átment feltételezésért azok felelősek, akik - saját nemzetük iránti elfogultságból - minden áron az indo-európai civilizációs tevékenységről és érdemekről kívánták meggyőzni a világot, s ennek érdekében minden kulturális és civilizációs vívmányt az indo-európaiak javára írtak, holott fordítva volt. Itáliában az etruszkok voltak azok, akik adtak és az indo-európaiak voltak a "kölcsönzők". Biztosak lehetünk abban, hogy a római Júnót nem az etruszkok változtatták Unira, hanem a rómaiak Júnója lett az etruszk Uniból. A töredékesen ránk maradt etruszk nyelvemlékekből is számos és meggyőző bizonyító anyagot állíthatunk össze, mielőtt azonban e nyelvemlékek tárgyalására rátérnénk, szükséges röviden szólni az etruszk írás és irodalom problémájáról is.

Mint emlékezhetünk, vannak etruszkológusok, akik egyszerűen kétségbe vonják az etruszk irodalom létezését, azzal a látszólag lehengerlő érvvel, hogy ha volt is, nyomtalanul eltűnt, s amit nem lehet bizonyítani, az szerintük és törvényeik szerint - nem volt Ez természetesen helytelen álláspont, mert magától értetődő, hogy ha valami volt, az akkor is volt, ha nem maradt nyoma, s a bizonyíték hiánya nem bizonyíték a tagadás számára. Ha nem maradt volna említés az etruszk birodalomról, akkor - esetleg - lehetne vitázni a kérdés fölött, ám az etruszk kultúra magas fokának ismeretében akkor is szabad volna feltételezésekbe bocsátkozni.

Pedig maradt elég. Dionysius, Polybius, Lucretius, Varró és a többi ókori szerző műveiben számtalan utalást találunk az etruszk nemzeti irodalomra, mind vallási, mind történelmi, drámai, költői, sőt tanítói vonatkozásokban. Varró Divina Antiquitas című művében például - feldolgozta az Augusztus császár előtti Itália múltját földrajzi, történelmi és embertani szempontokból, s azt is megírta, hogy 490 művének adatgyűjtésénél etruszk szövegeket használt, amelyek a tudományok és művészetek minden ágát felölelték. Varró műveit még életében majdnem teljes egészükben elpusztították, a maradék a későbbi korok pusztításának esett áldozatul. Azonban a Divina Antiquitas még 1320-ban megvolt, Petrarcha maga is látta ifjú korában, de amikor később - érett ésszel - kutatott az értékes ereklye után, már nem találta meg.

Különösen sok utalást találunk görög és római szövegekben az etruszkok vallási irodalmára. Az etruszk "disciplin" részletes törvényeket és utasításokat tartalmazott az Isten és az ember viszonyának szabályozására, vallásos szertartásokra, "jóslásokra" és az isteni akarat kifürkészésének módozataira. Szent könyveiket isteni sugallatra írottaknak hitték és nagy tiszteletben tartották. E könyvek ősi kinyilatkoztatásai visszamentek a világ teremtéséig, az emberiség ősvallásáig, s az etruszk nemzet utolsó évszázadaiban ismert szent könyvek gyűjteménye ősi elemeket is tartalmazott."

A legősibb könyvek Tages - az etruszk nemzeti géniusz - tanításait tartalmazták, amelyeket a rómaiak teljes egészükben átvettek a "libra haurispicini" és "libri acherontici" néven ismert fordításukban, míg Vegoia vagy Begoe) tanításai a "libri fulfurales"-nek felelnek meg. A római vallás alapját képező könyvek latin fordításai szintén az etruszk és egyéb "pogány" népek ősi írásainak sorsára jutottak: a későbbi vallási türelmetlenség áldozatává váltak.

"...az etruszk szellemiség sok vonatkozása sötétnek tűnik, ha a görög-római gondolkodásmód mértékével értékeljük, azonban világossá válnak, amint más felfogású vallási rendszerek szempontjából nézzük őket." A görög-római szemlélet, amely az egyént állítja vallási rendszerének középpontjába és az isteni igazságot is saját, változó érdekeihez igyekszik idomítani, nem tudta - és ma sem tudja - megérteni az emberiség ősvallásában bennfoglalt szemléletet, amely az etruszkoknál is fennmaradt, s amelyben az égi, tehát hibátlan, mindenre és mindenkire vonatkozó, isteni igazság földi érvényesítésére törekszik. E vallási rendszernek nem lehet szentebb hivatása és célja, minthogy lemintázza és - legalábbis megközelítő módon - megvalósítsa a valóságos, vagy képzelt égit, a fentit, a magasabbrendűséget magát. Ez az ősi népeknél - sumiroknál, egyiptomiaknál, magyaroknál, etruszkoknál - közös hit hozta létre azt a vallási irányzatot, hogy sírjaikat ellássák különféle háztartási eszközökkel és dísztárgyakkal, amelyeknek varázserőt tulajdonítottak, s hogy halottaikat körül vegyék ruhával, fegyverekkel, ékszerekkel, ellássák enni- innivalóval. Ugyancsak ebből az ősi hitből származik a "szent-háromság" gondolata is, amelyre bizonyíték a fent említett ősi népek templomainak hármas beosztása, mint Itáliában a Jupiter- Juno- Minerva tiszteletére emelt templom Rómában.

Az emberiség ősvallásának az etruszkoknál fennmaradt létezését bizonyítja Tusán istennő tisztelete, aki a termékenység istennőjéből vált az elő-ázsiaiak beözönlése után a szerelem istennőjévé. Tusán azonos az emberiség fennmaradási küzdelmeiből ismert "termékenységi " ősistennővel, a sumir "Boldogasszonnyal " és a magyar ősvallásnak a katolikus vallásba átment Boldog Asszonyával, akinek tiszteletére ma is mintegy évi tizennégy ünnepet szentel a magyar.

Az etruszk évkönyvek és történelmi tárgyú okiratok létezését igazolja Varró Tusca Historiae című - szintén megsemmisített - műve, amelyről Censorinus tesz említést. Akik pedig kételkednek abban, hogy az etruszk népnek világi irodalma is volt, azok tanulmányozzák át a sírkamrák falfestményeit, ahol számos jelenet ábrázol férfiakat, nőket, gyermekeket, akik tekercset, vagy táblát tartanak maguk előtt, mégpedig olyan környezetben, ami nem éppen vallásos jellegű. Ahol pedig van tánc és zene, sőt színjáték is, ott nem hiányozhat a költészet sem.

A táblák és tekercsek természetesen - viszonylag - nem régi keletűek, maga a betű-írás sok évszázaddal korábbi. Az ABC feltalálását általában a föníciaiaknak tulajdonítják, ez azonban pusztán feltevés, mert semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy pontosan hol és mikor keletkezett. A feltevés alapja az, hogy a betűírás megjelenése idején a föníciaiak voltak a legmozgékonyabb kereskedők a Mediterrán térségben és amerre üzleti kapcsolataik voltak, mindenütt terjesztették és bevezették az ABC-írást. A tradíció úgy tartja tovább, hogy a görögök a föníciaiaktól vették át, s Itáliába a cumaei görög kolónia vezette be. Több adat azonban arra vall, hogy azoknak a nyelvészeknek van igaza, akik ezt nem fogadják el, hanem a talált nyomokon haladva egy "proto-görög" ABC létezéséről beszélnek Itáliában.

Mint emlékezhetünk, az Égei térségbe érkező sumíriai menekültek régi hazájukban már ismerték az ékírást, azonban az - égei szigeteken nem található, vagy igen kevés - agyag és nád hiányában a tévesen görög eredetűnek ismert "lineáris" írást szerkesztették meg, amint a szükség megkívánta. Ebből fejlődhetett ki ugyancsak a bővülő kereskedelem követelményeinek nyomására - a még egyszerűbb betűírás, amit a föníciaiak hamarosan szétvittek a Földközi tenger vizét minden irányban átszelő hajóikon. Ha ez így van, akkor a föníciaiak nem feltalálói, csak terjesztői az ABC- nek, - s ami még fontosabb az etruszkok közvetlenül is átvehették a valódi feltalálóktól, akikkel szoros kapcsolatban álltak, nem csak a görögök, de a föníciaiak kikapcsolásával is.

A betűírás kezdetén, Etruria kivételével, Itália viszonylag kezdetleges fokon állt, tehát azokon a vidékeken, ahol iszap és nád bőségben volt, mint a Pó vidékén - írásra vajmi kevés szükség mutatkozott, a köves Etruriában viszont az égei szigetekhez hasonló viszonyok uralkodtak, s a "papirus" is még jó néhány századot váratott magára. Az írásra legalkalmasabb anyag tehát a bőr, a vászon és az olcsó fa lett. A korhadó anyag használata azután megmagyarázza, hogy miért tűntek el nyomtalanul az írásos emlékek azokon a területeken, ahol minden valószínűség szerint feltalálták. Az etruszk írásjelek szögének a függőlegest, főleg azonban a vízszintest kerülő formája viszont elárulja, hogy elsősorban a fát használták írásra, csakúgy, mint a székely- magyar rovásírás esetében is.

Ezek után rátérhetünk magának az etruszk írásos emlékanyagnak kiértékelésére. Mint tudjuk, ezek legtöbbnyire néhány szavas, vagy soros feljegyzések, s csak alig-alig akad hosszabb szöveg, azok is egy nyelvűek. A nemrégiben előkerült híres három pyrgi aranylemez egyike ugyan pun (karthágói) nyelven készült, ez sem segít sokat azonban, mert szövege nem fedi pontosan az etruszk táblák szövegét, s megfejtése is csak hozzávetőlegesen sikerült. Helytálló tehát a hivatalos nyelvészet korábban idézett megállapítása, hogy az etruszk nyelvet megfejteni, rekonstruálni, - élő nyelvvé felújítani, beszélni - nem lehet. Ugyanez áll az akkád-előtti sumir nyelvre vonatkozóan is, annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb anyag áll belőle rendelkezésünkre. Kihalt ősi nyelveket csak úgy lehetett "megfejteni", ha valamilyen belőle kifejlődött, vagy közeli rokonságban álló ismert nyelv is rendelkezésre állt.

Ilyen élő nyelvrokont az etruszkológia kezdetétől fogva állandóan kerestek, s a rokonítás műveletét gyakorlatilag minden nyelvvel elvégezték. Mint minden más nyelv esetében is, az első hozzászólók magától értetődőnek vették, hogy a héberből származik, amelyik "minden más nyelv szülőanyja", tekintve, hogy az emberi faj Ádámtól és Évától származott, s az ő nyelvük megint csak "magától értetődően" - héber volt. A középkor óta nem csak ez a felfogás dőlt meg, hanem a későbbi "indo-európai" elmélet is, s ma már minden komolyabb szakember az etruszk nyelvet a ragozó (agglutináló) nyelvek közé sorolja. Ezeken belül, számtalan kísérletezés után, egyedül a magyarral való rokonság hozott eredményt, azonban a Magyar Tudományos Akadémia makacsul kitartó finn-ugorista beállítottsága miatt a kérdés megoldásával "hivatalosan" foglalkozni nem lehetett.

Mint az "indo-európai nyelvcsaláddal" kapcsolatosan láthattuk, e múltszázadbeli osztályozás nem állja meg a helyét, s csak szokásból emlegetik még főleg nem szakkörökben. Mindez vonatkozik a "finn-ugor nyelvcsalád" esetére is, mégis a Magyar Tudományos Akadémia azzal érvel, hogy a magyarság finn-ugor származása miatt - s "feltételezett őshazája északi fekvése" miatt - az etruszkokkal kapcsolatban sem fizikailag, sem kulturálisan nem állhatott, ezért minden ilyen irányú kutatás csak zsákutcába vezethet, s - nem éppen a legtudományosabb módszerekkel - hivatásos tudósainak az ez irányú kutatást megtiltja, aki pedig mégis, magán úton, foglalkozna vele, azt - "ex catedra"- elítéli, sőt kigúnyolja.

E tanulmánynak nem célja az etruszk nyelvészettel foglalkozni, sem az etruszk szövegek megfejtésével terhelni az olvasót. Annak a bemutatására azonban, hogy az etruszk és a magyar nyelv a rövid és egyhangú felirat maradványok csekély szövegeire szorítkozva is milyen közeli és kézenfekvő hasonlóságot árulnak el -nem csak szókészletében, hanem nyelvi felépítésében és szókészletében is - néhány példát érdemes bemutatni és kiértékelni.

SUBULO volt Rómában annak a zenésznek a neve, aki sípon (furulyán) játszott. A latin nyelv ezt a szót az etruszkból vette át, ("kölcsönözte"). Az etruszkoknál általában a híres- és állítólag lydiai eredetű - kettős-síp játékosának neve volt. A szókezdő S-betű kiejtése a latinban, amelyik nem ismer S-hangot, SZ, míg az etruszkban és magyarban S.

SUB etruszk és magyar jelentése: síp, furulya, fúvós hangszer. Nyelvtanilag főnév. Latin jelentése "al-", a SIP-pal semmiféle vonatkozásba nem hozható. Nyelvtanilag: preposotio.

SUB két- és- félezer év alatt, a szabályos nyelv-fejlődés klasszikus példájaként SIP- ra változott.

SUB+ UL (SIP+ OL) etruszk és magyar jelentése: sípol. Nyelvtanilag a SIPOLNI ige ragozott alakja az egyes-szám harmadik személyben. Latin jelentése nincs.

Az igeképző UL két- és félezer év alatt OL- ra változott, azonban a változási folyamat még befejezetlen, mert Magyarország több vidékén a nép még mindig UL- képzőt használ. (SIPUL)

SUB+ UL+ O (SIP+ OL+ O) etruszk és magyar jelentése: sípoló, sípot fújó, fúvós hangszeren játszó. Nyelvtanilag: a SIP főnévből az UL igeképző segítségével igévé alakított SIPUL igének az O főnévképző segítségével főnévvé alakított alakja. (Ezt értse meg valaki, aki nem magyar!)

A fenti szóelemzés nem csak azt igazolja, hogy az etruszk és magyar nyelv közös szavakat használt, hanem ami még fontosabb - azt is, hogy a két nyelv nyelvtanilag, nyelvszerkezeti szempontból is azonos. Ennek jelentőségét akkor fogjuk fel igazán, ha figyelembe vesszük, hogy a szavak kiejtése sokkal könnyebben változik, mint a nyelv szerkezete.

Azt is megállapíthatjuk, hogy - a nyelvfejlődési szabályok betartásával - a magyar nyelv két- három ezer évvel ezelőtt, az Itália és a Dunamedence közötti távolságnak megfelelő nyelvjárási különbözőség leszámításával, úgy hangzott, mint az etruszk; megfordítva pedig, ha az etruszk nyelv nem halt volna ki, ma igen hasonlóan hangzana, mint a "nyelvújítás" előtti magyar nyelv.

Annak bizonyítására, hogy itt nem véletlen egyezésről van szó, vegyük hasonló elemzés alá a hosszabb pyrgi aranylemez alulról számított tizenharmadik sorában található MEGOVTA szót.

Az etruszk szövegeket általában alulról felfelé és jobbról-balra írták, s a pyrgi aranylemezek is így készültek. Az elemzés megkönnyítésére fordítsuk meg az irányt.

Az etruszk betűknek latin betűkre történő átírásánál szükséges néhány észrevételt és magyarázatot előrebocsátani.

a./ az igekötők és ragok mind az etruszkban, mind pedig a régi magyar írásban az igéktől és főnevektől külön választva szerepeltek. Ezért MEG OVTA és nem MEGOVTA.

b./ A ( függ. nyíl) jel nem egészen felel meg a magyar G-hangnak, hanem a G és K közötti átmenet inkább. A nyelvészek X- el jelölik és KH-nak ejtik. Az etruszk nem tesz különbséget a G és GY között sem, s ez valamikor a magyarral is így volt, amíg csak a G-és GY-hang szét nem vált és határozott alakot nem öltött, valószínűleg az írás egységesítésére irányuló törekvés nyomására.

c./ Az etruszk V- betűt nem a magyar V hanggal ejtették, hanem a magyar U- és V-betű között. Az angol W kiejtése áll legközelebb hozzá. Az OV összetételű kettős hangzót hosszú Ó- nak kell ejteni, ahogy ma is Magyarországon a palócok (és az angliai angolok) ejtik. Hasonló kiejtést használtak az ősmagyarok is és még ma is használatban van a magyar nyelvben az ÓNI szó az Óvni szóval teljes egyenértékben.

MEG OVTA etruszk és magyar jelentése: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múltidejének egyes szám harmadik személye.

MEG- etruszkban és magyarban folyamatos cselekményt jelölő igekötő.

MEG+OV etruszkban és magyarban: megóv, megvéd, megoltalmaz. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige jelen idejű általános módja.

MEG+OV+T etruszkban és magyarban: megóvott, megvédett, megoltalmazott. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejű, egyes szám harmadik személyű (általános) alakja.

MEG+OV+T+A etruszkban és magyarban: megóvta, megvédte, megoltalmazta. Nyelvtanilag a MEGÓVNI ige múlt idejű általános alakja az A vonatkozó névmás kiegészítésével, amely a mondat ALANY-ára, vagy TÁRGY- ára utal.(ŐT, AZT)

Valószínűleg igen érdekes eredménnyel járna az etruszk - és általában az itáliai - ősnépek és városnevek tanulmányozása. A székely és a seculi- siculi népnév azonosságára már kitértünk. Nem lehetetlen azonban, hogy kapcsolatot találnánk a Iapygi néven ismert nép - amelyik a tradíció szerint a siculikat "valahonnan" Szicíliába kényszerítette - és a Iasi, vagy jász nép között is. Az pedig szinte bizonyos, hogy Itália adriai oldalán élő Picenek a besenyőkkel azonosak. A görögök ugyanis a besenyőket pecheneg, vagy picenek néven emlegetik, ami a besenyő többesszáma.

Tarquinia etruszk alakjában TARCHNAL volt, amely az ősmagyar történelemben kovács mesterséget jelöl, ( TARJÁN, TARCHAN)) később azonban mint személy- és helységnév is használatba ment. Tarquinia tehát- minden bizonnyal - megfelel a magyar TÁRICÁNY és abból keletkezett helységneveknek, a Tarquinius személynév pedig a TARCHOS magyar személynévnek.

A két nyelv szerkezeti azonossága és az etruszk szövegekben szinte hemzsegő magyar hangzású szavak sokasága ellenére az etruszk felírások értelmét - legjobb esetben is - csak hozzávetőlegesen tudjuk megérteni. Ez - a már felsorolt okokon kívül is - természetes, hiszen évezredek folyamán a nyelv állandóan változik, új és más kifejezéseket és szavakat használ ugyanannak a fogalomnak jelölésére. Ugyanezért földrajzi elnevezéseink hegyeink, tavaink, folyóink nevének- értelmét sem ismerjük, mert lassan feledésbe mentek, pedig a névadók valamikor mindennapi életükben is használták őket. Viszont nem sokra mennénk azzal sem, ha mint már említettük valamilyen váratlan "technika" útján egyszerre pontosan meg tudnánk fejteni az összes rendelkezésre álló szöveget. Ez nem változtatna semmit sem az etruszk nép történetén, sem tanulmányunk lényegén. Amennyi ismerettel rendelkezünk az etruszk nyelvről, az elég ahhoz, hogy alátámassza mindazt, amit a mai emberiség és az etruszk nép eredetéről a tanulmány elején megállapítottunk.


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.