20241123
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2011 február 10, csütörtök

Az Etruszk nép őszinte története

Szerző: Zászlós-Zsóka György

4. Viharfelhők

A különféle nemzetiségű etruszkológusok művei általában megegyeznek annak a benyomásnak a keltésében, mintha a görögök ugyanolyan jogon gyarmatosítottak volna Itália területén, mint az etruszkok, hiszen Dél-Itália ekkor még - szerintük - üresen állott, ahova a görögök az etruszkokkal egy időben érkeztek, s csupán versenyfutásról lehetett szó közöttük a kihasználatlan és gazdátlan területek birtoklásáért. Maguk a görögök még vádolják is az etruszkokat, hogy jogtalanul állták útjukat a szicíliai szorosokban és a Lippári- szigetek környékén s a kalózoknak bélyegzett ellenséget - a "hájas etruszkokat" - lekicsinylő és sértő jelzőkkel illetik tehetetlen haragjukban.

A valóság ezzel szemben az, hogy - mint korábban láthattuk - Itália egész területe és Szicília a görögök érkezése előtt már évezredekkel nem csak hogy lakott terület volt, hanem jól fejlett mezőgazdasági termelés folyt rajta, s ősi közlekedési és útrendszerrel is rendelkezett. A klasszikus tradíció is mitológiai királyságokról - tehát politikai alakulásokról ad hírt ezeken a területeken a történelmi idők előttről, mint a oenotriak és auszunok "birodalmáról", s magának Itáliának neve is e korai időből származik, az ital nép nevének örökségeként. Ez azt is jelenti, hogy Itáliának az "indo-európaiak" részéről történt "italizálásáról" beszélni egyszerűen nevetséges. Ezeknek az ős-mitológiai királyságoknak egyike volt Etruria is és valójában egyik sem különbözött a másiktól sem fajában, sem nyelvében, sem pedig ősmediterráni kultúrájában.

Liparus és Aeolus legendái bizonyítják, hogy Szicília és Dél-Itália sziget-világát Itália őslakossága szállta meg, s Szicíliának szintén az Itáliából érkező szikulik, vagy szikeiek adtak nevet. (Az sem kizárt, hogy korábban Szikéliának nevezték.) Az etruszkológusok ugyan megkülönböztetnek szikeleket, akik a sziget keleti, Itáliához közel eső részén laktak és szikónokat, akik pedig nyugaton, ám nem valószínű, hogy az aránylag kis területű szigeten két ennyire hasonló nevű és mégis különböző nép élt volna. Azonban akárhogy is volt, temetőik - amelyeket csak nem régen fedeztek fel Pnatalikan és Finicchito közelében - legkésőbb a Kr. e. kilencedik században keletkeztek, tehát a görögök érkezését legkevesebb egy évszázaddal megelőzték.

Tekintve, hogy Szardínia kivételével jelentős réz és ezüst bányák a közép mediterráni térségben csak Etrúriában voltak, természetes, hogy az összes tengerjáró nép figyelme ráterelődött, így már a legtávolabbi ókorban a mezopotámiai, egyiptomi, később pedig az asszír, szír és cyprusi "befolyás" - azaz e népekkel való kapcsolatok - megvoltak. Később a vaskorban ugyancsak Etruria bővelkedett az akkor új fém bányászatában. A nemzetközi porondon megjelenő görögöket ugyanazok az okok vezették, mint a korábbi ókori népeket, csakhogy az ő esetükben Görögország mezőgazdasági területben való szegénysége, lakosságának túlnépesedése és "a fejletlen népeknek a fejlettebb országok jóléte iránt való - bennük lévő - irigysége és gazdagságuk utáni sóvárgása" is hozzájárultak azokhoz.

Tagadhatatlan tény, hogy az etruszk tengerészet már a görögök első gyarmatosítási kísérletei előtt uralta a Tirrén-tengeri térséget, ahova az akkori kor legmozgékonyabb hajós népe, a föníciai, közvetlenül Karthágó alapítása után - vagy azzal egy időben, a Kr. e. kilencedik században - igyekezett benyomulni és megalapította Norat Szardínia szigetének déli csücskén. Az etruszkok erre Szardínia és Korzika megszállásával válaszoltak, s Elba szigetét is megerősítették. Történészek ezzel kapcsolatosan etruszk fegyveres terjeszkedésről, sőt invázióról beszélnek, s hogy a bennszülött lakosság abba ellenállás és lázadások nélkül belenyugodott, azt azzal magyarázzák, hogy a "primitív" társadalmak vezetőinek tetszett a magasabb kultúra és a civilizált életmód. Azonban ennek a térségnek viszonyában ilyesmiről beszélni nem lehet, hiszen ugyanazon őslakosság élt mindenhol, amelyik egymással kereskedett, vetélkedhetett, sőt háborúskodhatott is, azonban egy nép saját magának gyarmatosításáról a történelem még nem tud. Sokkal inkább valószínű, hogy az etruszk életteret fenyegető külső veszély ellen szervezték meg a védelmet, s a föníciai piac ellensúlyozására etruszk vásárhelyeket is alapítottak, minthogy Etrúria tagadhatatlanul előrehaladottabb volt a szigetekénél.

A föníciai katonai és kereskedelmi behatolást évszázadokra meg is akadályozták, egészen a Kr. e. hetedik évszázadig, amikor Szicília nyugati részén végre sikerült megalapítani nekik Motyát, majd Panorámust és Solust. Ez pedig azt is jelenti, hogy amikor a görögök elindultak hódítani, akkor már az etruszkoknak a föníciaiakat is felülszárnyaló tengerészeti fölényük volt az egész Nyugat-Mediterráni térségben. Hogy pedig ez milyen magas műszaki és kulturális fölényt feltételez, arról nem szükséges részletekbe bocsátkozni; s annyit biztonsággal megállapíthatunk, hogy mindebben okvetlenül túlszárnyalták a korabeli görögöket.

Ilyen körülmények között tehát csak az elszánt, de tájékozatlan görögök számára volt meglepő, amikor nagy nehézségekkel találták szemben magukat a szicíliai vizeken az aeoli szigetekért folyó versenyben, amelyben végül is alulmaradtak.

Mindebből pedig az is kiviláglik, hogy amikor az első görög telepesek a Lipara - a modern Lipári - szigeteken lábukat megvetették, nem mint békés kereskedő, hajós-nép érkeztek, ahogy a "hivatalos" történetírás szereti jellemezni őket, hanem ellenségekként. Éppen ezért tévednek azok az etruszkológusok is, akik azt állítják, hogy Cumaet a megfelelő feltételek megteremtése céljából alapították az etruszkokkal tervezett kereskedelem számára, sőt már abban sincs igazuk, hogy Cumae egyáltalában görög alapítású város lett volna. Pedig ez az elhamarkodott és meg nem alapozott korai feltevés lett az alapja mindannak a hasonlóan alaptalan következtetés sorozatnak, amelynek minden egyes mozzanata azt igyekszik elhitetni, hogy az etruszkok az egész kultúrájukat a görögöktől tanulták el. E hamis alapokra fektetett felfogástól azóta is alig-alig lehet megszabadulni, mint annyi más, korábban felfedezett, később azonban hamisnak bizonyított egyéb feltevés következményeitől a görög-római világ előtti és a "barbaricumban" élt népek rovására. E káros "első" megállapítások megdöntésére elég legyen rámutatnunk a Syracuse környékén végrehajtott legújabb ásatások anyagára, amelyek között etruszk mesterek által készített tárgyakat találunk a Kr. e. tizedik évszázadból. S hol volt ekkor még a görög műveltség, a görög ipar és művészet, főleg pedig a görög külkereskedelem?! Semmi esetre sem Itália földjén!

A nyolcadik század második negyedében a görög agresszió hirtelen felerősödik. A korabeli vázák tanúsága szerint hajóik építését a kalandozások tapasztalatai alapján tökéletesítik, s az ötven-evezős hadihajók nem éppen békés kereskedelmi vállalkozásokra vallanak. Azonban ennél még sokkal jelentőségteljesebb, hogy az egyes kalandvágyó csoportok addig egyéni vállalkozásai helyébe a görög városállamok szervezett erőfeszítése lép a tengerentúli terjeszkedés elősegítésére és meggyorsítására.

A településre kiszemelt hely szemrevételezése után tervszerűen megjelennek első lépcsőként a békés kereskedők, akik vásárhelyeket állítanak fel és kívánatos árucikkeikkel, no meg üzleteléshez szokott sima modorukkal megnyerik a "bennszülöttek" vásárló közönségének jóindulatát. Természetesen senki nem veheti tőlük zokon, ha az árukészletük, drágaságaik biztosítására fegyveres kíséretet hoznak, őrséget állítanak. A második lépcsőt tehát a katonaság képezi. A kellő előkészítés és biztonsági rendszabályok bevezetése után most már megérkezhetnek a harmadik lépcsőben az "ó-hazából" az igazi kolonizálók csoportjai. Ezekben megtalálhatók az elhagyott városban megszokott életmód minden vonatkozásának művelői, mint a hazai stílusban felépülő város építészei, a lakosok kényelmét és szükségleteit kielégítő mesteremberek berendezett műhelyeikkel, a gyermekek nevelői, a "hazai kultúra" megteremtői és fenntartói. Néhány évtized alatt Itália földjén készen áll az "autentikus" görög "iker-város".

Az itáliai félszigeten az első ilyen kiindulási pont Ischia szigetén jött létre, ahol Euboeából érkező görög hajósok megalapították Pithecusaet, s Kr. e. 775 táján vásárhelyet rendeztek be rajta.

Ugyanezeket a görögöket a század derekán már az itáliai szárazföldön találjuk, ahol felépül a görögök legészakibb "iker-városa", Cumae. Régészeti leletek bőségesen igazolják, hogy Cumae ősidők óta etruszk település volt, noha etruszk neve örökre feledésbe ment. Hogy az őslakossággal mit csináltak a gyarmatosítók beolvasztották, elűzték, vagy lemészárolták-e őket - az egyelőre nem tisztázott, ám a hamarosan bekövetkező események az utóbbi "megoldás" felé mutatnak.

A cumaei gyarmatosítás útvonalának biztosítására a szicíliai oldalon megalapítják Naxost és Messinát, az itáliai oldalon pedig Rhegiumot. E déli őrkolóniákról feljegyzi a történelem, hogy a "többi" gyarmatosító görögökkel rossz viszonyban éltek, ami elképzelhető is, hiszen a szoros használatában valószínűleg őket is gátolták, azonban ez az általánosítás némi magyarázatra, a való helyzet tisztázására szorul. Az ókori szerzők és az újkori etruszkológusok általában - mint már más vonatkozásokban is tapasztalhattuk - itt sem tesznek különbséget a görögországi lakosság és Elő-Ázsia görög uralom alatt élő lakosai között, holott korábbról emlékezhetünk, hogy az ioniaiak, ha bizonyos mennyiségű semita beütéssel is, ebben a korban még fajilag és kultúrájukban sokkal közelebb álltak az etruszkokhoz, mint a görögökhöz. A messinai szorosban erődítő euboeai görögök tehát valószínűleg nem annyira a corinthosi, vagy spártai gyarmatosítókkal álltak hadilábon, hanem az ioniai sibaritákkal, akik etruszk-barátok voltak. Etruriával szárazföldi összeköttetést tartottak fenn és hosszú ideig sikeresen útját állták a féktelen görög terjeszkedésnek Dél-Itáliában. Sybaris vitathatatlanul - 510-ben történt lerombolásáig hűséges szövetségesként állott Etruria oldalán. Vannak ugyan, akik Sybarist peloponnezusi alapításnak tarják, mert a tarautói öbölben épült, amely öblöt a spártaiak után neveztek el, azonban a ioniai Miletussal soha meg nem szűnő, alaposan bizonyított viszonya és kapcsolatai magukért beszélnek.

A görögök érkezésével új korszak kezdődött Etruriában és az itáliai félsziget egész hosszában. A régészet ettől fogva valósággal ontja az anyagot, amely nem csak az életforma gyökeres megváltozását, hanem az építészet, a gazdálkodás, a művészetek és a társadalom egész felépítésének gyors "fejlődését" és új mederbe terelődését tükrözi. E mindent felforgató átalakulást az etruszkológusok egyhangúlag a görögök magasabb kultúrájának hatásaként könyvelik el, ám ha a bekövetkezett történéseket nem csak részleteiben vizsgáljuk, hanem emelkedettebb távlatból vesszük szemügyre, egészen más eredményre jutunk, s az etruszk tragédia teljes nagyságában kirajzolódik előttünk.

Az etruszkológia a régészeti adatok alapján helyesen megállapította, hogy a görögök érkezésétől fogva kezdődik az etruszk "városiasodás." Ez alatt azt kell érteni, hogy az egymás közelében fekvő, addig külterjes gazdálkodást folytató falvak és tanyák összeolvadtak, kőfallal vették körül magukat és központi irányítás alá kerültek.

E városiasodási folyamatot pedig azzal magyarázzák meg, hogy mint Cápua esetében is - a görögökkel való kereskedés most már szükségessé teszi a városi teendők megindítását a város adminisztrációja számára, no meg az áruházak, raktárak építését, s az egyéb, főleg a kereskedelem lebonyolítására hivatott intézmények létesítését, amelyek közül talán a legfontosabbak az árú- érték megállapítása és a külkereskedelem pénzügyi vonatkozásainak szabályozása és lebonyolítása.

Tagadhatatlan az is, hogy a kereskedelem fellendülése magával hozza mindig az ipar gyors fejlődését is, hiszen a kereskedők egyre bővülő társadalmát el kell látni lakással, élelemmel, ruházattal. De a fényűzési cikkek termelői számára is megnyílik a lehetőség. A kereskedelem magasabb műveltséget igénylő személyzetének és az új osztály gyermekeinek oktatására iskolák intézetek létesülnek, s ezt így folytathatnánk tovább, ám mindez, ma is, minden modernizálódó városban így van. A görögök hozzák magukkal mesterembereiket és művészeiket, akiknek szerintük magasabb szaktudása és fejlettebb művészi érzéke egy-kettőre bűvöletbe ejti a "bennszülöttek" alacsonyabb rendű társadalmát, műhelyeik tehát virágzásnak indulnak és ontják csodálatosnál-csodálatosabb műveiket az évezredek múltán megjelenő etruszkológusok számára. Mert lassan azok is - a bennszülöttek - utánozni kezdik és eltanulják a jövevények magasabb színvonalat jelentő életformáját és tudományát.

Mindez pedig tagadhatatlan, se szeri - se száma a sok "bizonyítéknak", mert valóban nem csak Dél-Itáliában, Cumae környékén kerülnek elő a föld alól a görög mesterek munkái, hanem Etruriában is, sőt fent északon, az Alpesek tövében is.

Csakhogy... Csakhogy az egész túl-egyszerű, túl kézenfekvő magyarázat ebben az esetben messze áll az igazságtól! Messze áll, mert egészében és részleteiben ellentétben ál mindazzal, amit az etruszkokról tudunk, össze nem egyeztethető a legfontosabb ismert eseményekkel, az etruszk nép jellemével, s ellenkezik - mindezek következtében az ésszerűséggel.

Kezdjük talán azon, hogy az áruházak és bankok úgy is létezhetnek, ha nincsenek kőfallal körülkerítve. Valójában semmiféle kereskedelmi, vagy város-adminisztrációs intézmény nem kíván semmiféle erődítési munkálatot.... a kőfalat minden esetben kívülről várható esetleges támadás ellen szokták építeni. Ami pedig a gazdasági fellendülést, az ipar gyors fejlődését és a művészetek virágzását illeti, azok a városiasodás következtében mindenképpen megindultak volna, tekintet nélkül arra, hogy a városiasodást a görögökkel űzött kereskedés idézte-e fel, vagy a görögök támadása ellen szükségessé váló erődítési rendszabályok foganatosítása. Azt is láttuk, hogy az etruszkok bányászata, fémkohászata és fémművessége sokkal korábbi keletű, mint a görögöké - hiszen az etruszk kultúra törésmentesen, egyenes vonalban haladt felfelé, míg a mycenaei Kr. e. 1200-től ugyanolyan meredeken zuhant a sötétségbe, s az azt követő új, görög kultúra csak Kr. e. nyolcszáz körül kezdett a homályból kibontakozni. Ha pedig az etruszk városiasodást és gazdasági felvirágzást mégis a görögöknek akarjuk tulajdonítani, az akkor sem az ő magasabb rendű kultúrájuk és művészi tehetségük érdemlapjára kívánkozik, hanem sokkal inkább kapzsiságuk számlájára, mert a folyamatot - ebben az esetben - a görög terjeszkedés erőszakossága indította el.

Hogy pedig e megállapítás mennyire helytálló, az a következőkben felvázolt "városiasodás" rendszerének vizsgálatából félreérthetetlenül kitűnik. Mielőtt azonban annak részleteibe bocsátkoznánk, tisztáznunk kell egyet-mást az úgynevezett etruszk terjeszkedéssel és az "etruszk kolonizációval" kapcsolatosan, amely a nyolcadik század elején nem csak délen, Campániában, hanem északon a Pó- vidékén is megindult.

Görög tradíciókból értesülünk, hogy Campánia és Lucánia területén a Kr. e. nyolcadik században etruszk kolóniák létesültek, amelyek a század derekán már összeütközésbe kerültek a görög gyarmatosítókkal. A híradás érdekessége főleg abban áll, hogy a téridegen görögök nem campániaiakat, lucániaiakat, calabriaiakat, vagy bruttiumiakat, hanem kifejezetten etruszkokat említenek, akikkel az összecsapások történtek, s akik messze északról érkeztek, azzal a küldetéssel, hogy Campániában városállamokat létesítsenek. Ez már magában azt jelenti, hogy Campániában a "városiasodás" nem természetes folyamat, nem a gazdasági fejlődés szükségessége, vagy a görögökkel meginduló kereskedelem függvénye, hanem tervszerűen előkészített, megfontoltan megszervezett, "mesterséges" tevékenység, hiszen a tizenkét etruriai városállam mintájára tizenkét "iker-várost" hoznak létre. Mindezt az etruszkológia hűségesen feljegyzi ugyan, de magyarázatot az etruszkok e déli "terjeszkedésére" nem ad, sőt nem is igen keres. Mindez pedig vonatkozik az északi "terjeszkedésre" is.

Miért kellett az etruszkoknak Campániát gyarmatosítani? Mi szükségük volt az etruszkoknak a "terjeszkedésre" egyáltalában? S ha terjeszkedni akartak, miért éppen most, a görögök érkezése után közvetlenül kellett a gyarmatosításhoz fogni?

Egyet biztonsággal megállapíthatunk: az etruszkokat nem imperialista álmok, nem gazdagodási vágy, nem a túlnépesedésből adódó helyszűke vezette, hanem a "görög veszedelem" világos felismerése. Etruria pedig, mint az itáliai félsziget leghaladottabb, legerősebb államalakulása, felelősségének teljes tudatában, nagy hozzáértéssel és még nagyobb lelkiismeretességgel fogott hozzá, hogy egész Itáliát e veszedelemmel szemben az ostrom-állapotra felkészítse. Egész nemzeti és "expanziós" politikáját ennek a célnak a szolgálatába állította s a következő évszázadok története ennek az elkerülhetetlenül bekövetkező élet-halál harcnak előkészületeit, majd magát a gigászi küzdelmet tükrözi.

Inchi szigetének megszállása és Pithecusae megalapítása a görög agressziónak nem az első állomásai. A Szicília-környéki tengeri csaták a görögöket nem bátortalanították el, hajóik a "kalózok" tengeri blokádját hol kijátszva, hol megkerülve, állandóan nyugtalanították az egész Tirrén-tengeri partvonalat, többször megtámadták - ha sikertelenül is - Elba szigetét, s ugyanúgy fenyegették Korzika és Szardínia szigetét.

A Tirrén-tengeri hadműveletek azonban csak egy részét képezték a görög elgondolásnak. Általános támadásuk második főágát az Ióniai-tenger vizeiről, a Görögországhoz közel eső Tarantói öböl felől indították, hogy egy délről megkezdett szárazföldi támadással birtokba vegyék a délitáliai államokat. A görögöknek ezt a vállalkozását - mint már említettük és a továbbiakban bővebben ismertetni fogjuk - az etruszkbarát ioniai szibariták hiúsították meg, természetesen Etruria hathatós támogatásával és szövetségben vele.

Hogy pedig a megtámadott félsziget körül az ostromzár teljes legyen, az adriai oldalról sem feledkezett meg a görög hadvezetés. Az akkor még Ioniai-tenger néven ismert Adriát először megtisztították a "kalózoktól", majd Adriánál és Spinában kolóniát telepítettek

A görög stratégiát nagy vonalaiban felismerő etruszk vezetőség - valószínűleg a legjobban szorongatott dél-itáliai államok sürgető kérésére is hozzáfogott magának Etruriának megerődítéséhez. Ennek során kikötőinek berendezéseit biztonságba helyezte, tengerészetét korszerűsítette és kibővítette, s az ország szívébe vérerekként vezető folyóvölgyeket lezárta. Ezzel egy időben az időközben Pithcusaeből partra szállt és Cumae városát birtokba vevő görög erők elszigetelésére megalapították Cápuát, majd a cápuai központból sugárzó irányítással a "tizenkét etruszk kolóniát", azzal a feladattal, hogy a görög terjeszkedést a félsziget belseje felé megakadályozzák.

Itáliát kelet felől, az adriai oldalról a földrajzi adottságok következtében komolyabb veszély nem fenyegette, ám északon a helyzet kétségesebb volt. A Pó torkolatánál partra szállt és lábát megvető ellenség ugyanis könnyen lejuthatott Etruria hátába a Pó déli irányba folyó mellékfolyóinak völgyeiben, különösen az Ombrone Pistoiese mentén, amely az Etruria északi határát jelölő Arnó folyóba ömlött. Az északról várható meglepetés megelőzésére Etruria megismételte a campániai terveket és kiépítette a legalkalmasabb stratégiai pontokon a Pó-vidéki tizenkét "iker-várost".

Mindezt azonban az etruszkokról szóló ezernyi könyvben és tanulmányban, az etruszkok soha meg nem írt történetében hiába keresed kedves Olvasó! A hivatalos történetírás felfogása szerint ugyanis ez lehetetlenség volna, hiszen ilyen nagyszabású tervezés, ilyen hatalmas méretezésű vállalkozás erős központi vezetést és irányítást igényel, az pedig az etruszkoknál sohasem volt. Bár a Kr. e, hatodik évszázadtól kezdődően volt valamelyes laza kapcsolat az etruszk városállamok között, azonban minden központi hatalom nélkül és, főleg, vallási vonalon haladt az is, ami volt. Az etruszkok sohasem voltak - szerintük - képesek közös akcióra; ha háborúskodtak is, inkább egymás ellen fordultak, "s ha mégis külső ellenséggel háborúba keveredtek, tétlenül, sőt sokszor kárörömmel nézték egyenként elvérző várostestvérük pusztulását és vergődését." E megállapítások egyetlen és örökké visszatérő alapja és magyarázata pedig az, hogy miért éppen Etruriában lett volna másként, ha a görögöknél, a görög városállamok között - amelyek pedig sokkal előrehaladottabbak voltak ugyanígy volt. Vannak, akik ugyanezzel az érveléssel még mentegetik is az etruszk "tehetetlenséget".

Az etruszkológusok- akik egyébként láthatólag mindig megfeledkeznek arról, hogy az etruszk folyamszabályozási munkálatok és öntözési, csatornázási rendszerek ugyancsak erős központi tervezést és irányítást igényeltek - ott követik el tévedésüket, hogy az etruszkokat is a görögök és rómaiak szemüvegén át nézik, ahol valóban mindig egy egy állam, vagy város kezén volt a központi hatalom, s minden belső háborúskodásuk abból adódott, hogy valamelyik erőszakkal magához ragadta a "vezetést" és akaratát rákényszerítene a többiekre. Ugyanezt az államvezetési filozófiát örökölte utánuk Európa, sőt - napjainkra - a szövetségi alapon indult Amerikai Egyesült Államok is. Ilyen légkörben történt nevelésük és gondolkodásmódjuk azután elfeledteti velük, hogy Keleten, a Barbaricumban máshogy volt, s azt is, hogy az "indo-európaizálás" előtti etruszkok azokhoz a "barbár" ősmediterráni népekhez tartoztak, amelyek azonosak voltak a barbaricumi népekkel.

A Kr. u. IX. században a Duna-medencébe érkező magyar "honfoglalók"-ról szóló krónikák megírják, hogy a "törzsközösségben élő" magyar népek teljes egyenjogúságban és egyenrangúságban éltek egymással, közös vezért csak háború esetén választottak, ám a háború meghirdetése után a nemzetet alkotó minden egyes népközösségnek kötelessége volt megsegíteni azt a közösségi tagot, amelyik háborúba keveredett egy idegen népalakulattal, akár támadó, akar védekező hadműveletről volt is szó.

Ugyanezen az alapon épült fel az etruszkok társadalma is és ugyanilyen kötelezettség kapcsolta össze Itália egyéb ősi népét is. Etruria szerepe Itáliában az volt, ami a modern államok fővárosáé az ország többi részéhez viszonyítva, ahol a főváros képviseli a "haladást", irányítja a divatot, megszabja a technikai és gazdasági élet irányát, míg a többi város és a vidék - bár kezdeményezésüket, sőt irányító szerepüket senki meg nem tiltja, s ha követésre méltó, mindenki el is fogadja - csak átveszi és "leutánozza" mindazt, ami onnan kisugárzik.

Az itáliai összefogás, az etruszk központi vezetés és irányítás legragyogóbb példája és létezésének bizonyítéka az etruszkológusok által sokat emlegetett, de meg nem értett, azaz félreértett "terjeszkedés" délen Campániában, északon pedig a Pó völgyében. A tizenkét etruriai város közös megegyezés alapján vállalta a huszonnégy "iker-város" felállítását, azon kívül, hogy a követelményeknek megfelelően megerődítette sajátjait. Mindezt megtették központi adókivetés és adóbehajtás létesítése nélkül, önként, szívesen, sőt - feltehetőleg - egymással történő vetélkedéssel. S ezen nem változtat semmit néhány etruszkológus kétkedése, akik "túl szimmetrikusnak" találják a "tizenkét" város alapítását, s mint olyant elvetik, vagy jelentőségüket leszólják.

Mielőtt az etruriai "városállamok" kiválasztásának és stratégiai helyzetének részleteibe bocsátkoznánk a kedves olvasó türelmének próbára tételével vessünk egy pillantást térképünkre. A fekete bástyák felölelik azokat a városokat, amelyek a görögöknek Ischia szigetén történt partraszállása után közvetlenül "városiasodtak", azaz az egyes stratégiai helyeken létező kisebb falvakat és településeket egyetlen egységbe foglalták össze, kőfallal és egyéb erődítésekkel vették körül, s közös vezetőség

parancsnoksága alá helyezték. Ezekhez az "őr-városokhoz" számíthatjuk az összes kikötő helyet is, ahol a legközelebbi város hajóhada őrizte a folyótorkolatot és ellátta a partvidék és etruszk vizek őrjáratát.

Aki e Kr. e. nyolcadik századbeli "őrváros" rendszerre csak egy percnyi időt szentel, akarva-nem akarva meggyőződik a rendszer tervszerűségéről és többé nem vonhatja kétségbe egy központi vezetés szükségszerű létezését.

Mint már említettük, Itáliát, s így Etruriát is a hosszanti hegyvonulatok megvédik egy kelettől érkezhető támadás, vagy meglepetés ellen. Délről a campániai kolóniák teszik lehetetlenné egy ellenséges támadás lehetőségét, Etruria tehát csak a nyugati partok felől és északról, a Pó vidékéről közelíthető meg. A földrajzi alakulás mindenütt olyan, hogy az ország belsejébe csakis a tengerbe ömlő folyók völgyein keresztül lehet bejutni, tehát ha a folyótorkolatokat lezárják, Etruria védve van.

Az Itália fellegvárának szerepét betöltő Etruria nyugati partvonalát három lépcsős, mélységben tagozott véderőrendszer őrzi, amely magán viseli egy tervszerű magas hadászat minden ismérvének bélyegét, amely "magától" semmi esetre sem alakulhatott ki, központi tervezése nélkül nem jöhetett létre. Akik kiagyalták és megvalósították, azok méltó kortársai voltak minden korukban létező központi hatalom vezető embereinek, méltó ellenfelei a gyarmatosítás útjára lépő görög államoknak.

Az első lépcsőt az egyes etruszk "városállamok" hajóegységeiből összeállított etruszk hadiflotta képezte, amelyik az egész Tirrén- tengeri felségterületet felügyelet alatt tartotta. Feladatkörébe tartozott az ellenséges flottaegységek felderítése, mozgásának szemmel tartása, szándékának kifürkészése, minden ellenséges lépés megakadályozása és megtorlása. Létezéséről, tevékenységéről, ütközeteiről az ókori szerzők, történetírók feljegyzései tanúskodnak. Hogy többet, bővebbet nem tudunk róla, az onnan adódik, hogy etruszk írásos történelem, feljegyzés nem maradt fenn, az ellenség pedig főleg akkor emlékezik meg róla, amikor győzelmet arat fölötte.

A második lépcsőbe az egész partvonal mentén, főleg azonban a tengerbe ömlő folyók torkolatánál már régóta létező, vagy a nyolcadik században létesített kikötővárosok és egyéb haditengerészeti berendezések tartoznak, a körzetük védelmére rendelt hajókkal és egyéb vízi járművekkel. Nyomait, maradványait a régészet leletei bizonyítják, noha az évezredek folyamán bekövetkezett partvonulati változások sokat eltüntettek belőlük, másokat pedig az idő és éghajlat tett sokszor felismerhetetlenné.

A harmadik lépcső - a védelem gerince - az az erődváros rendszer, amely a folyók torkolatától kissé beljebb épült, azzal az elsőrendű feladattal, hogy az ország belsejét minden ellenséges támadástól, vagy beszivárgástól megvédje. Ezek a mai etruszkológia által jól ismert "városállamok", amelyek egyúttal ellátták vidékük irányítását és védelmet is, s megszervezték falaikon belül a háborús termelést, környékükön pedig a mezőgazdasági és vágó-állat ellátást. Természetesen ezekben a városokban virágzottak ki az egyes városokra jellemző iparágak, a hadiiparon felül a városi polgárok kényelmét, sőt fényűzését szolgáló ékszer és háztartási ipar és a művészetek is. Létezésükről a történelmi feljegyzéseken felül hatalmas régészeti anyag tanúskodik, elsősorban azon temetőikben, amelyeket a sziklákba vágtak, s így átvészelték érintetlenül az évszázadokat, sőt ezredeket.

Ezek az erődített városok hadifontosságukat leszámítva - nem szükségszerűen a legfontosabb városai voltak Etruriának. A történelem megemlékezik róluk, mert ezekkel találták magukat szemben Etruria ellenségei, a régészet pedig könnyen rájuk bukkant, hiszen az etruszk városokból a temetőkön kívül csak a városfalak és erődítések maradtak fenn. Etruria belsejében azonban számos más, sokkal jelentősebb település is létezett, amelyekről tudunk és még több lehetett azok száma, amelyek nyomtalanul eltűntek, éppen, mert nem "városiasodtak", mert nem is kellett városiasodniok. Ennek bizonyítására a legkirívóbb példa Voltumna, az etruszkok szent kegyhelye, ahol az évi ország-gyűlést tartották, vezetőt, főpapot választottak, ünnepi játékokat rendeztek, ám sohasem erődítették, még kőfallal nem vették körül, s így azt sem tudjuk, hogy pontosan hol épült.

Mint látni fogjuk, Etruria belsejében voltak más erődített városok is, azok azonban csak a hatodik század folyamán, vagy még később "városiasodtak" és egészen más okból. Akkor ugyanis a görög veszedelmet felváltotta már egy második veszedelem: Róma. Ott azonban még nem tartunk.

A következőkben vegyük sorra e Kr. e. nyolcadik századbeli védőrendszer elemeit, mégpedig abból a célból, hogy bemutassuk előző gondolatmenetünk VALÓDISÁGÁT. E városállamok mindegyike hadászati szempontból kiválasztott helyen, jól védhető terepen épült, általában meredek szakadékokkal körülzárt hegytetőn, tehát kifejezetten katonai szempontok és megfontolások alapján. Ezt a tényt azért szükséges kihangsúlyozni, mert az etruszkológusok általában az iparosodás és kereskedelem követelményeinek tulajdonítják az egész városiasodási folyamatot, holott arra a lapályon, vagy völgyek mélyén történő település sokkal inkább megfeleltek volna.

Pisae... a "ferde toronyról" híres modern Pisa őse, az Arnó folyó torkolatánál. Az etruszk időkben a tengerszint magasabb állása következtében védett öböl partján épült, s ugyanebbe az öbölbe ömlött a Secchio folyó vize is.

Etruria északi határát képezte az Arnó hajózható vize és völgye egyenesen nyugati irányba vezetett az ország szívébe, Pisa stratégiai jelentősége tehát már ennek következtében is tagadhatatlan. Itália védelmének szempontjából igazi jelentőségét azonban csak akkor foghatjuk fel, ha az észak és dél közötti kulcshelyzeti fekvését vizsgáljuk. A város - azon felül, hogy fontos kikötőhely és haditengerészeti bázis volt rajta feküdt a partvidék városait összekötő, később Via Aurélia néven ismert szárazföldi főútvonalon, míg észak felé a Pó medencéjébe vezető Secchoa völgye szolgált az északi "terjeszkedés" egyik legfontosabb felvonulási útjaként. Ugyanakkor egy északról várható ellenséges beözönlés ellen védte Etruriát és a Tirrén-tengeri térséget.


A rovat további cikkei: « Rokonaink Kínában A svájci hunok »

Hozzászólás  

#1 LUDAS MATYI 2012-03-10 13:39
Ma tartanak 2napos előadást Debrecenben, igaz történelmünk kutatói, tanítói: "Szkítiából kijöttek" címmel, amelyet magán pénzadományokból rendeznek.
UGYANAKKOR a finnugrista balatoni rendezvény állami költségvetési támogatást élvez
Ergo, a gengszterváltás hajszálrepedést sem ejtett a "hazugság várán!"

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.