Mi ugyan megkötöttük a békeszerződéseket, de az elhurcoltakra és hadifoglyokra vonatkozó adatokat csak részben kaphattuk meg. Mostanáig számunkra is lezáratlan volt a háború. Bár alig van olyan magyar család, amelyet ne érintett volna a második világháborús hadifogság és málenkij robot, a szocializmus évtizedei alatt a volt rabok és hozzátartozóik megpróbáltatásairól hivatalosan egy szó sem eshetett. Az eltűntek és a hadifogságban elhunytak történetét a hozzátartozók hivatalos forrásból nem nagyon ismerhették meg. Ezért is nagy jelentőségű a Magyar–Orosz Levéltári Vegyesbizottság szeptember 13-i megállapodása a mintegy hatszázezer elhurcolt kartonjának digitalizálásáról és az adatok átadásáról. A hadifoglyok felkutatására persze hatalmas igény volt már a negyvenes-ötvenes években is. Többek között ennek a feladatnak a megoldására jött létre a Hadifoglyok és Hozzátartozók Országos Szövetsége, amelyet a szovjet dominanciával működő Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1946-ban feloszlatott, hogy helyette a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége segítségével igyekezzen szorosabbra fűzni a kapcsolatot a testvéri Szovjetunióval.
Rákosi politikai haszonszerzésre igyekezett felhasználni a hadifoglyok hazahozatalát: az 1947-es választás előtt megígérte egy hozzá érkező száztagú asszonyküldöttségnek, hogy személyesen fogja kérni Sztálin generalisszimuszt a többnyire minden ok nélkül elhurcoltak elbocsátására. És valóban, 1947-ben hazaszállítottak valamivel több, mint százezer foglyot, csakhogy nem Rákosi közbenjárására, hanem a békekonferencia következtében, ahol lefektették, hogy a foglyok, amint lehetséges, hazaszállítandók, méghozzá a magyar kormány költségén. Átfogó magyar–szovjet hadifogoly-egyezmény nem született, többek között azért nem, mert a hatszázezer elhurcolt, fogságba vetett és kényszermunkára kötelezett emberrel nem tudott elszámolni a nagy felszabadító. Sokéves rabszolgamunka után több ütemben vagoníroztak be foglyokat és irányítottak vissza Magyarországra, de nem mindenkit. És a hatalom, főként maga Rákosi, az ötvenes években már nem akart tovább foglalkozni néhány százezer magyar helyzetével, ezért megoldottnak nyilvánította a hadifogolykérdést. Ez az állapot nem is változott a továbbiakban, a Kádár-rezsim is tabuként kezelte a Szovjetunió által elhurcoltak sorsát.
A rendszerváltásig Magyarországon ebben az ügyben nem történt semmi, sőt egy ideig még utána sem. A Fónay Jenő vezetésével 1989-ben megalakult Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) a Szovjetunióba hurcoltak érdekképviseletének feladatát is vállalta, de a volt rabok kartonjainak megszerzése nehezebb feladat volt, mint amelyre egy civil szerveződés vállalkozhat. Hasonlóképpen a kilenc év rabságot szenvedett Menczer Gusztáv vezetésével 1990-ben megalakult Szorakész (Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Foglyok és Kényszermunkások Szervezete) sem érhetett el eredményt, bár e szervezetek létrejötte sokak figyelmét fordította az elhurcoltak kérdésére. Eredmény annak ellenére sem született, hogy Borisz Jelcin a kilencvenes években ígéretet tett az áldozatok nyilvántartási kartonjainak megismerhetővé tételére. Az oroszok először 1992-ben adták át Magyarországnak a mintegy 50 ezer elhunyt magyar hadifoglyot tartalmazó adatbázist. Az 1998-ban átadott második, pontosított nyilvántartás már 58 749 személyről tartalmazott adatokat. Az orosz levéltárosok folyamatosan gondozzák az adatállományt, és jelenleg 64 957 elhunyt magyar személyt tartanak nyilván az adatbázisukban.
Közben telt-múlt az idő, s a hazájukba visszatért volt foglyok lassanként az örökkévalóságba költöztek, a távolban elhunytak emléke csöndben elveszett. Éppen ezért keltett hatalmas feltűnést 2000-ben a kotyelnyicsi elmegyógyintézetben megtalált Toma András esete, aki a második világháború lezárása után ötvenöt évvel térhetett vissza a hazájába. A fogolytáborból elmegyógyintézetbe került ember históriája ismét az érdeklődés középpontjába állította a Magyarországról Szovjetunióba hurcoltak sorsát. A hadifogolyakták kutathatóvá tételének előmozdításával is foglalkozó Magyar–Orosz Levéltári Vegyesbizottság pedig hol működött, hol nem, s a megbeszélések sajnos nem mindig az orosz fél hibájából szakadtak meg. Mindenesetre az első kézzelfogható eredmény egy 2006-ban Varga Éva Mária szerkesztésében megjelent dokumentumkötet volt, amely a Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban címet viseli. A könyv ugyan csak válogatás volt, de ismét felhívta a figyelmet a kérdés megoldatlanságára. Néhány évvel később újból úgy tűnt, zsákutcába jutottak a tárgyalások, ugyanis 2010 után évekig szünetelt a Magyar–Orosz Levéltári Vegyesbizottság munkája. A nagyközönség figyelmét két évvel ezelőtt a Gulag-emlékév hívta fel az áldozatokra. A 2016–2017-es megemlékezéssorozat folyamán számtalan esemény, emléktábla, kiállítás, konferencia emlékeztetett a tragédiára. Családok ezreinek juthatott ismét eszébe a történelem elhallgatott része, a nagyszülők, dédszülők sorsa.
A Magyar–Orosz Levéltári Vegyesbizottság újraindulásának feltétele volt, hogy 2017 júniusában Fiziker Róbert szerkesztésében magyarul is megjelenjen egy dokumentumválogatás, Magyar–szovjet gazdasági kapcsolatok, 1948–1973 címmel. Andrej Nyikolajevics Artyizov 2012-ben napvilágot látott, hasonló című orosz munkájának magyar társkötete hiánypótló válogatás, hiszen ezzel a kérdéssel a rendszerváltás óta lényegében senki sem foglalkozott. A vegyesbizottság tárgyalásai és a megállapodás ugyanis nem csupán a második világháborúban elhurcoltak adataira vonatkozott, hanem általában az orosz archívumokban található magyar vonatkozású dokumentumok felkutatására, külön kiemelve a magyar és rokon népek korai kapcsolatára vonatkozó kutatások elősegítését. Az elhurcoltak adatainak nyilvánosságra hozásáról szóló mostani sikeres megállapodás megkötéséhez először a módszertani kérdések tisztázására volt szükség. Ehhez fel kellett venni a kapcsolatot olyan kutatókkal és intézményekkel, amelyeknek volt ismeretük a tárgyalásokról, a hatalmas orosz levéltári rendszerről – és már meg is szerezték a kért dokumentumokat.
A kérdés egyik legnagyobb szakértője Stefan Karner, a grazi Ludwig Boltzmann-Institut für Kriegsfolgen-Forschung volt vezetője. A Boltzmann Intézet már évekkel ezelőtt feldolgozta valamennyi osztrák hadifogoly kartonját, és nagy tapasztalatra tettek szert mind az orosz levéltári szerkezet megértése, mind a tárgyalások terén. 2017 júliusában Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója és a Boltzmann Intézet vezetője, Stefan Karner megállapodást kötött Bécsben, amelynek értelmében a magyar fél kérésére állandó tanácsadói feladatot látnak el a graziak, de különösen is Karner. Ezen túl az együttműködés közös konferenciák szervezésére, tanácskozások lebonyolítására és kiadványok szerkesztésére is vonatkozott. A megállapodás értelmében – a magyar fél kérésére – a Boltzmann Intézet valamennyi orosz–magyar levéltárügyi relációs kérdésben a magyar fél mellett állandó tanácsadói feladatokat lát el, amely kiterjed a Magyar–Orosz Levéltári Vegyesbizottság munkájára is. A megállapodás kapcsán Szabó Csaba kérdésünkre elmondta, hogy Karner valóban hatalmas segítséget nyújtott, és már októberben sikerült is megállapodni közel 530 ezer kartoték adatainak feldolgozásáról. Az oroszokkal kötött, de még a végső aláírásra váró megállapodások arra vonatkoznak, hogy az orosz fél adatbázisban adja át a kartonok tartalmát.
Sikerült elérni, hogy digitális kópia is készüljön a kartonokról. Ez nagyon fontos részlet, hiszen a magyar foglyok adatait oroszul rögzítették, és a korabeli adatrögzítők, orosz katonai írnokok képessége szerint már eleve történhetett torzulás az adatfelvételnél. Az adatbázisba rendszerezés során előfordulhat elírás, ezért alkalmasint egy-egy vitatott adat tisztázásánál szükség lehet az eredeti kartonok digitalizált állományára is. A tárgyalásoknak persze súlyos anyagi vonzatuk is van. Mert míg a németek több millió hadifoglyuk adataiért kartononként közel négy eurót fizettek, teljesen világos volt, hogy Magyarország nem lenne képes e célra 2 millió 400 ezer eurót, vagyis mintegy 777 600 ezer forintot kiadni. Az oroszok végső soron megértőek voltak, és azért, hogy a foglyokról vezetett hatmillió kartonból a magyarokra vonatkozó körülbelül 530 ezer cédulát kikeressék, tartalmukat egy adatbázisban rögzítsék, és a kartonok mindkét oldalát digitalizálják, kevesebb mint egy eurót kell személyenként fizetni. A teljes költségek így is megközelítik a 150 millió forintot. Nehéz megjósolni, milyen társadalmi hatása lesz a hatalmas adattömeg nyilvánosságra kerülésének. Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója elmondta, hogy már a bejelentés után számos felajánlást kapott a vegyesbizottság: sokan akár társadalmi munkában is segítenék a közel hatszázezer karton magyar nyelvre fordítását. Az érdeklődés a volt rabok adatai iránt hatalmas.
Beküldte: Kunavar