Természetesen, minden korban, minden társadalomban, eszmerendszerben szájíze szerint formálja, értelmezi a hatalom a viszonyrendszereket. Az emberi élet, viszont csak és kizárólag az Isten formálta hiedelem rendszeren keresztül létezhet, mert ugyanis, amennyiben elveszíti hitét a mindenségtermészet törvényszerűségeiben, akkor megválik emberi mivoltától, és Istennek képzeli magát, ítélkezik mások felett a tévedhetetlenség Sátáni trónján. Azaz, semmiféle félelemmel nem kell viseltetnünk az illanó korok rögeszméitől, a hatalom arroganciájától, hiszen az élet a szívünkbe írja a törvényeket, melyek felülírhatatlanok.
A törvények jönnek, mennek és a létidőben, csak pislog az ember, hogy bizony időről-időre, mint rongyruháját a koldus, váltogatja hitelméletét a hatalom, megfeledkezve az igazság lélekemelő törvényszerűségéről. Ugyanis az igazság, ha felismerik, ha nem, ha bevallják, ha nem mindenképp megváltoztatja a kreált valóságot. Az igazság akkor is létezik, ha a kor, vagy a szűk lokalitás nem vesz róla tudomást, sőt az emberek viselkedését, viszonyulását csak és kizárólag az igazságérzet befolyásolja. Ennek a működésmechanizmusnak egyszerű oka van, ugyanis az életnek értelme csak akkor elfogatható, ha az igazság irányítja a törvényeket. Mert amennyiben a paraván mögött irányító hatalmak képtelenek az igazság szerint irányítani, úgy az élet működőképessége korlátozódik, így a hatalom ereje fogy. Nos, ha 1848-tól a magyar társadalmunkat vesszük alapul, akkor láthatjuk, a nemzedéki idők rostáján keresztül, hol így, hol úgy magyarázták a hatalmi struktúra kiszolgálásának szükségszerűségét a regnálók. Ha mély lélektani elemzést hajtunk végre, láthatjuk, hogy időről-időre veszít méltóságából, emberi együttérzéséből és teljesítőképességének erejéből a magyar társadalom, mert megfosztották az igazságérzetének kinyilvánításától. A következmények egyértelműek: A Magyar állam ereje egyre fogy, no nem társadalmi szerepe, hanem érdekérvényesítő képessége. Azaz, az igazságától megfosztott élet, vergődik.
Az egyén számára még feldolgozhatatlanabb az a furcsa történelmi folytonosság, ami az országot egy új dinasztia hálózat alapján működteti, hol a szocializmust, hol a kapitalizmust. Mert bármilyen rendszer is legyen, a haszonélvezői megöröklik (pia frausként) a hatalmat, no nem a vezénylő pálcát, de az összes hangszer az ő szájízük szerint szól. Azaz, történjen bármi, a bírák, az ügyvédek, a rendőrök maradnak – hisz a regnáló hatalom törvényeit képviselve jártak el-, függetlenül tetteik igazságtartalmától. Aki tegnap ölt, ma hogyan lehet köztiszteletnek örvendő? A magyar társadalom szakrális lélekjelenlétének köszönhető, hogy megtűri maga között az olyan egyéneket (Isteni megbocsátást gyakorol), akik az igazság keresése nélkül engedelmeskednek a pillanat törvényeinek. Mert ha a világ olyan gyakorlattá silányítja az élet működésmechanizmusának a törvényeit, amely akkor és úgy írható át, ahogy és amikor akarják a paraván mögött terpeszkedő hiénák, akkor bizony az élet sorvadásnak indul és kihal az emberiség. Lehet a kor divatja szerint öltözködni, lehet a külsőt váltogatni, de nem ajánlott a belsőt, a hitét, az emberi lelket festegetni, ilyen-olyan hóbortok szerint.
Hogy mit szab ki számunkra a sors, azt a mások iránt megnyilvánuló cselekedeteink alapján dönti el az Isten és az Istennel folytatott szerencsejátékok talán nem a legjobb ajánlószelvények a lélektisztaságához, így az emberélet beteljesedése nem múlhat azon, hogy a lélekidentitásokat hogyan igázza le. Mindemellett 60-70 év jut bárkinek arra, hogy függetlenítse önmagát a kataklizmaeszméktől, mert az idő végtelen, csak a sors véges.
2011. 04. 12.