Tehát, hallgatom a klasszikusokat, ellazulok, és mintegy varázsszóra, felbukkannak a múltból, a régi karácsonyi előkészületek hetei, órái. Csendesen elfoglalják gondolataimat, elözönlik kedves képeikkel, sőt emlékezetből még illataikkal is, azoknak a karácsonyoknak az emlékeivel lelkemet, amelyekbe kapaszkodni szeretnék, és meg is teszem.

Annyira beleélem magam, hogy észre sem veszem, ez már nem nosztalgia hanem, vágy! Vágy a csend a megbékélés után, minden után amit a karácsonnyal, kerecsennel, összeköttetésbe lehet, sőt kellene hozni. Akkor, és már kezdek észhez térni, miért nem teszem? Mi megy itt végbe?

Később, amikor a még kora reggeli órának nevezhető csendben elindulok mindennapi kalandjaim egyikére, lakásom falai között, belém vág a fájdalom. Ennek egyszerű oka az, hogy lassan átveszi a mindennapi tevékenykedések valósága a vágy felett a hatalmat, és visszaránt korunk új valóságának, kegyetlen és értelmetlen világába. Abba világba, amelyben valamennyien kénytelenek vagyunk élni. Mindez, akkor veszi kezdetét, amikor kinézek a harmadik emeleti lakásom ablakán. Hat óra van, és normális időkben, amikor nem voltak az órák még, kényszer átállítva, mert az Isteni rend még működött, autók rohantak el a ház előtt, emberek siettek munkára, siettek, hogy elérjék a különböző közlekedési eszközöket amelyekkel munkahelyeikre siettek.

Most, csend van, mozdulatlanság, s felteszem magamnak a kérdést, nincs munka, nincsenek munkahelyek? Átellenben, az olasz vendéglő tulajdonosa, ilyenkor szokott beülni a nagy Opel kocsijába és, habár még álmosan, kikanyarodni parkolójából, hogy aztán a főváros szélén lévő nagy, a vállalkozók részére fenntartott bevásárlóközpontban menjen bevásárolni. Kávét főzök magamnak, miközben nagyanyám karácsonyi süteményének illata jut eszembe, jó volna most a kávé mellé.

Ez az a pillanat amikor a valóság, a ránk kényszerített valóság, végképp felébreszt. A rádióban beolvassák a híreket. A karácsonykor szokásos, csillogó, villogó, jó illatokat árasztó, kis elárusító bódék nem lesznek felállítva, vagy csak kevesek, azok is rendőri felügyelet alatt, és persze oltási bizonyítványokkal ellátott tulajdonosok részére! Nehogy egy pillanatra el legyen a „vírus” felejtve, még a látogatók is fel kell, hogy mutassák az oltási bizonyítványokat, és mintha ez nem lenne elég gyalázat, még gyorstesztet is követelnek tőlük! Mindez a gyorsan felállítható fémkorlátok, és rendőri jelenlét kíséretében! Akkor önt el a harag és a düh, amikor a legújabb két hírt hallom. A katonaság jelenléte immár garantált, egy generális címmel rendelkező „felelős” veszi át az újabb „tessék magad beoltatni” állami akciót, és annak ellenőrzését.

A másik hírtől, meg egyenesen dührohamot kapok, amikor arról beszélnek, hogy a mostani járványa az oltatlanok járványa! Ausztria után egyre valószínűbb, sőt biztosabb az, hogy Németország is bevezeti a kötelező oltást! Kényszeríteni fogják a beoltatlanokat, engem is, ha engedem, mert az ugye nem lehet, hogy a társadalmat veszélybe sodorjuk mi felelőtlen, konok vírus tagadók.

Először pénzbüntetés aztán, mi lesz? 1933? Idehaza, minden késik, de már érezhető, látható az irány. Ugyanaz, mint a már régen haldokló nagy nyugati demokráciában!

Sikerült egy régi szép ünnepet is szétverni, az emberekből beoltott rabszolgákat fabrikálni. Mégis ragaszkodni kell a karácsonyhoz, csendesen, békésen, de konokul. Ne engedjünk a politikusok nyomásának, ne engedjük, hogy elvegyék a szeretet, a béke ünnepét. Komoly, vagy látszólagos békés karácsony előtt áll egész Európa, de az egész világ is! Utolsó karácsonyát éli meg a világ? Lesz-e még karácsony, ha igen, milyen és hol? A négy fal között, mint valamikor? Boldog, csendes karácsonyt!

Pataky Zoltán

A kiemelések és külalak Zolitól