A zsidó ávósok tízezerszámra hurcoltatták haláltáborokba az ártatlan magyarokat

"Hortobágyról zokog a szél, De csak szenvedésről beszél, Sírva súgja a világnak, Rossz híre jár Hortobágynak".

Debreczeni József rabköltő versének sorait ezúttal a letenyei szél kapta szárnyra a Hősök kertjében, ahol idős Somogy, Vas és Zala megyei emberek emlékeztek

Sokan bottal vagy párjukra támaszkodva, gyerekük kezét fogva álldogáltak az emlékműnél, amit Lukács József, a veszprémi színház tagja, egykori hortobágyi fogoly avatott fel a sorstársak emlékére. Azt mondta: ma sem tudja, miért pont azokat vitték el, akiket elvittek az 1950 és 1953 között működő 12 hortobágyi kényszermunkatábor egyikébe. Maga gyerekként pláne nem értette, s a félelem már a vonaton munkált bennük: hova kerülnek, Szibériába? Néhány nap múlva beköltözhettek a birkahodályba, amit előtte trágya borított, s ami negyven hónapra lett az "otthonuk"

A sokadik magyar holokauszt túlélői és a leszármazottak rendre emléket állít a múltnak. Többek között a Hortobágyon emlékművet és rabok templomát építettek, Ebesen rabok múzeumát létesítettek, tavaly újratemetést rendeztek azoknak, akiket a pusztában jeltelen sírokba hantoltak el. Tizenkét táborban tízezer ember raboskodott és dolgozott.

Halmi Béla, Letenye polgármestere bevallotta: nem tudott semmit ezekről a dolgokról, amíg a zákányfalui Varga Albert el nem küldte neki Rab voltam a Hortobágyon című könyvét.

- A sorstársi összetartozás Hortobágyon kezdődött, ahol a kegyetlenség testvérekké kovácsolt bennünket - mondta Varga Albert. - 1953-ban szétszaladtunk az ország minden részébe, nem is tudtuk, ki hová. Aztán megalakult a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete, lassan egymásra találtunk, s elkezdtük szervezni a regionális találkozókat. Ami egyben emlékidézés, emlékhelykialakítás is. Jó érzés összejönni, mert ez azt jelenti: még élünk. Igaz, fel is szakadnak a sebek, de már hozzászoktunk. S fáj, hogy a rendszerváltás óta valamennyi kormány mostohán kezelt bennünket. De hiszem, ez változni fog, hiszen egyre több könyv jelenik meg a történtekről, filmeket készítettünk, s megnyugtató, hogy az ifjúság érdeklődését is látom.

A 40 éve Kaposváron élő Vörös Istvánt a nyugati határszélből, az Őrségből hurcolták el családjával. 18 éves húga és nagyapjuk a kényszermunkatáborban halt meg. Családtagjai sokfelé szóródtak, az elhunytak négy megye hat településén vannak eltemetve. - Miért kerültünk fiatalon erre a sorsra? Mi volt a bűnünk? Soha nem tudtuk meg - mondta a nyugdíjas férfi. Borzasztó volt fiatalon éhezni, 41 hónapon át nem jóllakni. Egy életen át nyomot hagyott bennünk, de soha senki nem kért ezért bocsánatot. A fiam azt mondja: ez régen volt, ne beszéljünk róla. Én még ma is álmodom vele. Néha azt, hogy újra visszakerülök a táborba.

sonline nyomán
Forrás: A Nemzeti Hirhalo