1944 októberében történt, Láposon.

Annak a szörnyűséges ősznek az emléke véres valóság még mais Erdély megrettent földjén, ahol magyar számára az élet útja csupán egy vékony, kifeszített szögesdrót mélységesen mély sírgödör fölött, amit mezítlábasan kell járnia annak, ki élni kíván.
A természet háborítatlan örök rendje szerint gyönyörű szép ősz volt. Bronzba, aranyba, bíborba öltözködtek az erdők odafönt a Cibles oldalában, s a völgyek kertjeiben pirosodott a borízű alma, koppanva hullott a dió.
Szorgos kezek tördelték kőréjáról a hízott törökbúza csöveket, s jámbor tehenecskék húzták az Isten áldásával megrakott szekereket hazafelé a dűlőutakon, hogy kasba kerüljön a termés, mielőtt megerednének az őszi esők. Fellegnek nyoma se volt a búzavirágkék égen. Pacsirta dalolt a magasban, akárcsak tavasz lett volna, s odalent a patak kövei között csillogva verdesett a hegy siető vize, s a nap tükrében pöttyeit fényesítgette a pisztráng.
Mindössze a gerincen túlról, Radna felől hallatszott egyre hangosabban az a távoli dübörgés, ami napok óta nyugtalanította már a hegyek csöndjét.
Mindenki tudta: háború zaja volt az, ágyúk dörgése. Mindenki tudta ezt az eszével, de lelkében senki se hitte el valójában. Hiszen olyan szép és békés volt a világ ott a Cibles alatt. A gazdag áldású törökbúza, az édes ízű alma jó jövendőt ígért. A szérűk bütüjében az egymásra rakott hasított bükkfa fölkészült már a télre. Magosak voltak a szénakazlak is, s a pajták fölött sarjútól duzzadt a hiú. Ennyi jó közepette mi rosszat várhatott volna az ember?
Ahogy a napok teltek, Radna irányából egyre közelebb hallatszott az a félelmetes dörgés. Elébb csak a szíveket remegtette meg aggodalommal, aztán már az ablaküvegeket is. Már nem csak a hegyek mögül, de alulról is hangzott. Bethlen felől. Mintha egy szörnyűséges, lassú, fekete vész bekeríteni készült volna a világot. Aztán egy este makkoltató legény hozta le lihegve a hírt a bükkös gerincéről: Teles alatt a völgy megtelt katonával! S erre tartanak!
- Üljetek odafönt veszteg a disznyókkal s kössétek bé a kuvaszok száját, hogy ne ugassanak! - rendelkezett a megszeppent bíró -. Ha meglelik a falu kondáját, elhajtják mind egy szálig!
Éjszaka sötétjében fölterelték a lábas jószágot a Fekete Hegybe, mint ahogy huszonhat esztendővel azelőtt is, az első nagy háború végén tették volt, s mikor megjött a reggel, a pap begyűjtötte az asszonynépet gyermekestül a templomba. A férfiak kiálltak csoportosan a kapuk elé és vártak. Megjött a dél, az asszonyok rendre hazaszállingóztak a templomból és főzni kezdtek.
Az emberek is visszatértek a maguk dolgához, s csak olykor vetettek egyegy tekintetet lefelé, ahol a falu útja aláfutott a patak mentén a völgybe. A dörgés már délnyugatról hangzott, tova Dés felől és estére elhallgatott az is.
Nehezen jött álom a szemekre azon az éjszakán, s alig virradt, néhányan szállingózni kezdtek fölfelé a legelőn, hogy a gerinc tetejéről alápillantsanak a nagy völgybe. Följött a nap, szikrázott az ég kékje, csillogott a harmat az ősz pókhálóin. Aztán egyszerre csak jöttek le az emberek onnan fentről szaladva.
- Jönnek az oláhok! Katonákat hoznak! Tele van velők a völgy! Voltak, akik összekapkodták gyorsan, ami kezük ügyébe esett, s menekültek föl az erdőbe, asszonnyal, gyerekkel. Mások a templomba gyűltek, imádkozni a pappal. Voltak, akik csak behúzódtak a házakba és vártak. Olykor kilestek az út felé. Telt az idő. Semmi se mozdult. Már delelőn is túlhajolt a nap, amikor sánta Ábris, a vén tehénpásztor megjelent odafönt a legelő kökényei között, s jött lefelé sántikálva. Néhányan elébe mentek.
- Hol vannak a katonák? Látta őket?
- Hol vannak a katonák? Látta őket?
- Há már hogyne láttam volna - felelte az öreg -, annyi sokan voltak, akár a hangya! Gyüttek az olájokkal, egészen a patakunk torkáig elgyüttek, aztán ott az útelágazásnál csak meggyűltek, bámultak maguk elé, majd veszekedni
kezdtek. Néhány olájot jól megvertek a katonák, aztán csak tovább mentek, lefele Bethlennek. Az olájok még ácsorogtak ott egy darabig, aztán csak hazakotródtak azok is a maguk falujába. Ide mifelénk nem jő senki!
- Hála legyen a jó Istennek - hálálkodtak a magyarláposiak -, jól imádkozott a papunk!

Oláhláposról azonban másképpen láttak mindent, ami azon a napon történt.
Amikor a muszka katonák megérkeztek oda Telesről, díszkapuval várta őket a falu, és a tolmácsuk, egy oroszul is beszélő besszarábiai nyomban azzal kezdte, hogy ha a dicsőséges felszabadítók jót akarnak cselekedni, akkor büntessék meg gyorsan a szenvedő nép elnyomóit, azokat a gonosz magyarokat, kik a szomszéd falut lakják, ahol sok a szép leány, s a pincék tele vannak jó borral.
A muszkák föllelkesedtek ezen, s egy tucatnyi legény vállalkozott is nyomban, hogy elvezeti őket Magyarláposra, s megmutatja nekik, hol rejtegetik borukat, s lányaikat azok a gonosz magyarok.
Alig értek azonban a kis füzeshez, mely alatt a magyarláposi út, s a magyarláposi patak emberemlékezet óta beletorkollódott az ő útjukba és az ő patakjukba, csak földbe gyökeredzett az oláh legények lába. Nem volt ott se út, se patak többé. Még csak völgy sem. Csúnya nagy sziklahegy magasodott ott csupán, semmi egyéb.
- Mit álltok itt?! - förmedt reájok a muszkák tisztje. - A falut akarjuk látni, amiről beszéltetek, nem a hegyet!
Kidülledt szemekkel bámulták az oláhok a hegyet, ábrázatuk is beleveresedett. Tolmácsuk pedig úgy dadogott szegény, hogy rossz volt hallani, s akkorákat nyelt, mintha pityóka akadt volna meg a torkán.
- Kegyelmes tiszt úr... mariásza ezredes! Hát itt..., itt kell legyen az út, meg a patak, meg a magyarok völgye...! Itt ezen a szent helyen! De nincs! -
Kapitány vagyok, nem ezredes - mordult reá a muszka -, s micsoda bolondságot hadarsz itt összevissza? Nem látok itt se utat, se falut! Bolondot akartok járatni velünk? Mi?
- Folyjon ki a két szemem, rothadjon el a nyelvem, ha nem igazat beszélek...
! - esküdözött az oláh a maga módján - Száradjanak le tőből a kezeim, itt pusztuljak el, ezen a helyen...
- Hol az a falu? - ordított reá a kapitány - Erre felelj!
- Itt - motyogta a besszarábiai, s két kezét tétován nyújtotta a meredek sziklafal felé-, esküszöm, uram, tegnap még itt volt...!
Félholtra verték a megdühödött katonák a tolmácsot és társait is. Vissza is tértek volna az oláhok falujába, hogy megbosszulják magukat, de a kapitány kurtára fogta őket. Nem volt idő, vesztegetni való. Majd akad más falu valahol éjszakára, mondta, s vitte őket tovább az úton, lefelé. Véresen, dagadt ábrázattal vonszolták haza magukat az oláhláposiak azon a napon, de senki a faluban nem hitte el a szavukat.
- Hegyek nem nőnek ki a földből estétől reggelig, mint kert alatt a gaz! - szidták őket a falubeliek. - Részegre ittátok magatokat valahol, s ki tudja hova vittétek a katonákat, semmirevalók! Megérdemeltétek, amit kaptatok!
Az oláhok pópája nyomban le is küldte egyetemet látott fiát az útelágazáshoz, hogy nézze meg saját szemével, mi az igazság: hegyomlás történt volna valóban? Mire odaért a diáklegény, naplemente volt már, szép szelíd naplemente, mintha háború se lett volna a világon. Ott volt a füzes, rigó füttyentett a bokraiban, ott volt a pisztrángot rejtő patakelágazás is, a fahíd, a magyarok falujába vezető út... minden úgy volt ott, ahogy addig is. Hegyomlásnak se színe, se hamva.
Állt ott a pópa diák fia, csóválta a fejét s bámult az estébe. Egyszerre csak valaki kilépett a füzesből. Egy szakállas vénember, hajlott hátú, kopott gúnyájú.
- Szép az este, ugye, pópa fia? - szólalt meg az oláhok nyelvén.
- Hát te ki vagy? - bámult rá gyanakodva az oláh diák. - Nem láttalak erre!
- Senki se vagyok, csak egy vénember fent a hegyről - felelte az öreg -, azt beszélte valaki, hogy csoda történt itt, s lejöttem megnézni. Nézz körül, látsz e csodát, pópa fia? Én nem látok sehol.
- Én sem - rántott a fiatalember a vállán -, ki beszélt neked csodáról? -
Valami faludbéli, ki elfutott innét idejében, hogy meg ne verjék a muszkák.
Azt akarta elhitetni velem, hogy valami hegy jött ide, s elzárta előlük a völgyet. Látsz-e hegyet, pópa fia? Én nem látok...
- Részegek voltak - morogta a pópa fia bosszúsan -, ki tudja, merre vitték a katonákat. Ide nem, az biztos.
Szeme megakadt valamin. Szalmakalapon, széles karimájú szalmakalapon, nagy veres szalaggal. Ott hevert egy útszéli bokor alján.
- A kalapot nézed? - kérdezte a különös öreg, s pajkos fény csillant a szemében. - Ráismersz-é?
- Falumból való - felelte a pópa fia, s odament, fölvette a kalapot. - Dumitru Baciu - olvasta benne a nevet -, a bírónk fiáé. Egyike volt azoknak, kik a katonákat vezették... Rábámult az öregre. - Hát itt jártak mégis...? Nem értem.
- Sok minden van körülöttünk, pópa fia, amit nehéz megérteni - mondta lassú szóval a különös öreg -, templom tövében nőttél föl, tudnod kell ezt. Hogy is mondja a Szent Könyv? Ha csak akkora hited van, mint a mustár magja, hegyet mozdíthatsz vele! Így mondta, ugye? Megrökönyödve meredt reá az oláh diák. Az öreg állta a nézését.
- Mit gondolsz, pópa fia - kérdezte halkan -, hegyet mozdított valaki, csak úgy, kis időre?
A fiatalember arca elvörösödött. Rekedt nevetés tört fel a torkából.
- Eridj már - köpte ki a szót megvetéssel -, ki hisz az ilyesmiben? Részegek voltak, s ki tudja merre kóboroltak! Ennyi az egész! Mosoly suhant át a vénember szakállas arcán. - S a kalap a kezedben?
A pópa fia rábámult a kezében lévő kalapra, aztán rántott egyet a vállán. - Há! Elveszthette tegnap is, tegnapelőtt is. Múlt héten vásárból jövet... Mit tudom én!...
- Vörös szalaggal?
Elkomorodott ettől az arca, aztán legyintett, türelmetlenül. - Mit jelent egy szalag? Semmit!
Azzal sarkon fordult indulatosan, s kezében a kalappal megindult vissza, Oláhlápos felé. Hátra se nézett. Pedig ha csak egy pillantást is vetett volna vissza, gondolkodóba ejtette volna az öregember nevető arca, aki még mindég ott állt, azon a helyen, ahol a füzesből kilépett volt, és belenevetett ősz szakállába, mint aki jól megtréfált valakit.
Abban a fejetetejére fordított vérszagú világban, ami a háborút követte, Muntyán Jonel, az oláhláposi pópa fia, hamarosan meg is feledkezett az egészről. Két esztendővel későbben jutott csak eszébe újra, amikor ott ült a kolozsvári egyetem nagytermében s hallgatta egy Bukarestből érkezett tanár előadását bizonyos kísérletekről, amiket Moszkvában végeznek a tudósok, politikai foglyokat használva fehér patkány helyett. Az emberi agysejtek működésének irányításáról volt szó. Az emberi elme hullámhosszának tanulmányozásáról, mely rövidesen lehetővé teszi majd a gondolatátültetést és ezen keresztül az emberi világ békés befolyásolását egy jobb, és szebb jövendő felé, hirdette a tudós professzor. A pópa fia elébb csak unottan hallgatta a hosszadalmas előadást. De aztán egyszerre csak mintha valahol az agyában megszólalt volna egy figyelmeztető csengő. Eszébe jutott a hegyomlás, mely ott se volt, s mégis elzárta az utat. A különös vénember beszéde a mustármagról. Egyszerre csak tisztán emlékezett a szemére is: volt valami különös benne. Olyan tisztán látta maga előtt, mintha csak ott lett volna mellette, a teremben.
Attól kezdve Muntyán Jonel, a pópa fia, izgalommal figyelte az előadó minden szavát. Jegyzeteket is készített. Szavakat vetett papírra, fél mondatokat, nehogy valamiképpen kiessenek az emlékezetéből. Másnap vonatra ült, majd Désen fölkapaszkodott az ütött-kopott autóbuszra, s estére otthon volt Oláhláposon.
- Táte! - esett neki az apjának, mihelyt belépett a házba. - Te mindenkit ismersz errefelé. Ismersz egy szakállas vénembert, aki jól beszéli a nyelvünket, pedig bizonyára magyar?
- Minden magyar, aki itt él, beszéli a nyelvünket - felelte meglepődve a pópa.
- Mi bajod vele?
- Látnom kell ezt az embert - felelte a fia -, fontos!
- Hm - tűnődött a pópa -, öreg és szakállas. .., csak egy ilyenről tudok.
Szenet égetett fönt a Dósz tetején, talán nyolc-tíz éve annak. Nem idevaló. Olyan szénégető ember. Ma itt, holnap amott. Ahol szénre van szükség. - Mi a neve?
Hm - tűnődött a pópa -, a neve...? A magyarok, ha jól emlékszem, Tátosnak nevezték. Tátosnak, igen. De ez nem név Ez valami olyan régi babonás dolog közöttük, valami olyan csodatévőt jelent, mint nálunk a sztrepedát, aki kuruzsolni tud...
Muntyán Jonel, pópa fia, másnap kora reggel átment Magyarláposra, a magyar paphoz.
- Ismersz te egy öregembert, kit Tátosnak neveznek? - tette föl egyenesen a kérdést.
A pap homloka megráncosodott. Megrázta a fejét. - Ilyen nevű ember nem lakik a faluban.
- Ismersz egy szénégetőt, öreget, szakállasat? - firtatta az oláh diák. -
Szénégető sok van a hegyekben - felelte a pap -, szakállas is akad köztük bizonyára.
- De ezt ti úgy nevezitek, hogy Tátos. Apám mondotta volt. A magyar pap megrázta újra a fejét.
- Ilyen nevű nem lakik közöttünk - ismételte.
- Két évvel ezelőtt itt volt - makacskodott Jonel -, beszéltem vele a füzesnél!
- Ha te mondod, elhiszem - egyezett bele a magyar pap.
- Amikor a muszkák út helyett sziklát találtak odalent, s ti megmenekedtetek a bajtól! - vágta ki a pópa fia a szót, haragosan.
A pap megcsóválta a fejét szelíden.
- Az Úristen útjai kiszámíthatatlanok - mondta meggyőződéssel -, papi ember fia vagy magad is, tudnod kell...
Muntyán Jonel végigjárta a falut azon a napon. Házról házra ment. De senki se tudott olyan szakállas szénégetőről, akinek Tátos lett volna a neve.
Másnap átment a telcsi csendőrőrsre. De ott se tudtak róla. A plutonér megígérte, hogy nyitva tartja a szemét, s hírt ad, ha megtud valamit.
- Mi dolgod vele? - kérdezte meg végül kíváncsian.
- Meg akarom tudni tőle, hogy mi történt odalent az útelágazásnál két évvel ezelőtt - felelte a pópa fia.
- Miért? Mi történt ott? - kíváncsiskodott a csendőr. - Eltűnt az út.
A plutonér megcsóválta a fejét s összeráncolta a homlokát.
- Eridj haza, Jonel - tanácsolta jóindulattal -, aludd ki magad.
Bosszúsan baktatott hazafelé a hegyi ösvényen a pópa fia. Délután volt, szép ragyogó őszi délután, akárcsak két évvel azelőtt. Éppen a pallón haladt keresztül, ügyelve a zúgó patak felett, tova a Rováshegy észkaránál, amikor egyszerre csak mintha ismerős hang ütötte volna meg a fülét.
- Engem keresel, pópa fia?
Fölnézett, s hát a palló túlsó oldalán, fának támaszkodva, ott állt a szakállas vénember, ugyanabban a kopott gúnyában, ugyanazzal a kopott kalappal a fején, s mosolygott vidáman.
- Engem keresel, pópa fia?
Döbbentében elvesztette az egyensúlyt és aláfittyent a patakba. Szerencsére csak térdig ért a víz, de a kövek között bizony megütődött kissé. Mikor ázottan, sajgó csontokkal kikászálódott a patakból s körülnézett, a vénembernek színe se volt sehol.
- Hé! - ordította el magát a pópa fia haragosan. - Gyere vissza, vénember!
Gyere vissza! Gyere vissza!
Gyere vissza... gyere vissza... gyere vissza... dobálták tova a szavait a Rováshegy sziklái odafönt, míg végül elveszett a hang a csönd feneketlen mélységében. Valahol a fák között egy havasi szajkó elcsárogta magát s úgy hangzott majdnem, mintha valaki nevetett volna odabent a sűrűségben.
Muntyán Jonel, a pópa fia, késő éjszaka érkezett csak haza Oláhláposra. Rázta a hideg, s zöld volt az ábrázata, akár a halotté. Másnap szekér kasába fektetve vitték le a dési kórházba. Félrebeszélt a szerencsétlen. Valami vénembert emlegetett folytonosan, aki csodákat mivel, s varázslattal bűvöli a világot.
- Tüdőgyulladása van - mondta az orvos -, s a magos láz elvette az eszét.
Két hónapot töltött a dési kórházban az oláhláposi pópa fia. S amikor végre kikerült onnan, vékony volt, mint a téli nádszál és semmire sem emlékezett, ami azelőtt történt. Még a csodára sem.

Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, aprószemű november végi eső.
- A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat - mondta mély, dörmögő hangon az öreg -, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek.
Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra...
Nehéz ezt fölfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a titok...
Hangja tovaveszett a nyirkos csöndben. Csak az eső percegett a sziklán, s a fellegek úgy tapadtak a radnai hegyekre, mint ember lelkére a gyász.
- Micsoda titok? - szakadt föl a gyermekből a kíváncsiság.
Az öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs.
- Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Meg vagyon írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: Teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött! Uralmat, érted? - mordult a gyerekre szinte haragosan. -
Uralmat s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondta volt, hogy: "ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!" Márpedig a mustármag a minden egyéb magvak között is a legkisebb, érted! De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj...
A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.
- De magában van, ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hoszszasan.
- Benned is van, gyerek - felelte csöndesen -, érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát.Emlékszel, mit tanítottam neked a minap azzal a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel?
Nahát. Mondtam volt azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől.
De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szélén, amit sárba tapos a jószág...
Csönd volt néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s a tűz ott a barlang szájában föllángolt újra.
- Bizony, erre teremtette volt Isten az embert s nem egyébre - szólalt meg újra. - Hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elborult, akár a rozsdás balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör, mely nem tud fényt tükrözni többé.
Vergődik vakságában, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett rosszat, s amit Isten nem teremtett, az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg az ember maga meg nem tagadja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He?
De mindez sok tenéked, gyerek, így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben tartod, amit az üvegről mondtam.
Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől...
A gyerek szeppenve húzta be nyakát a vállai közé. Aztán a beálló csöndben beszélni kezdett. Lassan, akadozva, mint aki lábujjhegyen járva keresi a szót.
- Ha ránézek az őzre... s akarom, hogy megálljon... megáll. A hal is kijön hozzám a patak szélibe. A mogyoróstyúk a vállamra száll. De amikor a muszka katonák jöttek... elszaladtam. Kívántam, hogy forduljanak vissza, s menjenek haza a maguk országába... kívántam erősen, ahogy maga tanított kívánni, öregapó. Mondtam magamban: Isten jó... Isten hatalom... Isten élet... menjetek el, katonák, menjetek! De nem mentek... Rátörtek édesanyámra... édesapámba tízszer is belelőttek... kicsi húgomról is letépték a ruhát... én meg elszaladtam... futottam, futottam... - Háta meggörbült, feje aláhajlott, s felszakadt belőle a sírás. Az öregember karja kinyúlt, s keze ránehezedett a gyerek vállára.
- Nocsak - dörmögte halkan -, nocsak, gyerek... - Percegve hullott odakint a hideg, aprószemű eső. Szürke volt a világ. Keserű füstszagot lehelt a csönd.
Egy idő múlva az öregember lábra kelt, odacammogott a barlang falánál fölhalmozott hasított fához, s néhány hasábot rávetett a parázsra.
A láng sárga nyelve pattogva kapott bele a bükkfába. A gyerek fölnézett.
Kétségbeesés ült a szemében.
- Miért szaladtam el, Öregapó? Miért? Vasvillát se ragadtam. Baltát se... csak szaladtam...
- Megijedtél - felelte lassú szóval a vénember -, se vasvilla, se balta nem segített volna ezen. Elhomályosult a tükröd s nem vetítette a fényt. A félelem nem Istentől való. Aki legyőzi, az legyőzte magát a gonoszat. A félelem az ember legnagyobb ellensége...
A gyerek hallgatott, s bámulta az éledő tüzet. Az öreg lábra kelt megint, kilépett a barlang szájába, körülnézett, motyogott is valamit, majd kinyújtotta kezét a völgy felé.
- Odalent félelem uralkodik, gyerek. Félelem és sötétség. Sóhajtott.
- Nem válthatjuk meg a világot, mert minden ember önmagában hordozza a maga megváltását, és senki más nem végezheti el helyette. De azért megtehetjük mi is a magunkét. Gyere.
- Hova? - nézett föl a tönkről döbbenten a gyerek. - Ne törődj te azzal, csak gyere.

Odakint mintha elállt volna az eső. Csöpögtek a sziklák, meg a fák, s fellegek borították az eget, súlyos fellegek. De az eső elállt. Az öreg lassú, nehézkes léptekkel haladt lefelé a sziklacsapáson, hosszú botjára támaszkodva, s mögötte a gyerek, hosszú nyelű baltával a vállán. A csöpögő szálerdőben félhomály volt, alig lehetett látni a keskeny, kanyargó ösvényt. Csöndben mentek keresztül a szálason. Aztán egy kis lefutó gerincnél véget ért az erdő. Irtás volt előttük, széles, kopasz irtás, le egészen a zúgó patakig. A patak mentén az út kanyargott, s az úton emberek hosszú sora mozgott, lassan, fáradtan, fölfelé a távoli gerincnek. Rab magyarok ezreit terelték azon az úton, muszka katonák, orosz föld felé. Terelték őket, mint birkanyájat, kurjongatva, káromkodva, pihenés nélkül. Puska tusával verve azokat, kik lemaradtak.
Az öregember kiállt egy előrehajló sziklakőre s alámutatott.
- Félelem és gonoszság uralkodik odalent - mondta lassú szóval -, lássuk, gyerek, mit tud az Úrjósága kezdeni velök...
Előre nyújtotta karját a völgy felé, s úgy állt ott mozdulatlanul, magosra emelt fővel. S egyszerre csak kettéváltak a völgy fölött a fellegek, s a menetelő emberekkel szemközt fölragyogott a nyugvóra hajló nap a maga teljes fényességében. Az emberek megtorpantak odalent, s kezüket szemük elé emelték. Megtorpantak a katonák is. Szájtátva bámészkodtak. A patak duzzadt medréből sűrű, fehér köd kezdett emelkedni, emelkedett gyorsan, s pillanatok alatt elérte a rongyos, fáradt emberekkel megtömött utat. Fölébük gördült s hétakarta őket, mint egy jóságos, puha takaró.
- Jól figyelj most, gyerek - mondta az öregember ott fönt az irtás tetején -, most derül ki mindjárt, hogy kiben mi lakozik.
A gyerek bámult lefelé, de nem látott egyebet, csak a sűrű ködöt, ahol azelőtt az út volt. S a köd fölött a ragyogó szép, napsütötte égboltozatot. - Kik a ködben vannak, aligha láthatják a napsütést - vélte a gyerek -, miként lehetne hasznukra?
- Hogy miként? - mordult vissza az öreg. - Hát úgy, hogy abban a sűrű ködben nem láthatják a muszkák, hogy ki mit csinál, s merre megy. Akiben a szabadságért való vágyakozás erősebb, mint a félelem, az megszabadul.
Figyelj csak jól!
S valóban, egyszerre csak itt is, amott is, emberek emelkedtek elő a ködből. Jöttek fölfelé lassan, óvatosan a kopaszra tarolt hegyoldalon, míg csak ki nem léptek a ködből a ragyogó napsütésbe. Ott egy pillanatra megálltak, aztán loholni kezdtek fölfelé a meredeken, kit ahogy a lába bírt. Lehettek vagy harmincan-negyvenen.
Ezek ejszen megmentődnek! - örvendezett a gyerek.
De alig mondta ki a szót, az egyik ember odalent a meredek aljában máris megállt s elébb visszanézett, amerre az utat tudta a ködben, majd fölpislogott a gerincre, melynek peremén ott sűrűsödött a rejtekhelyet kínáló fenyves erdő. Odaszólt a mellette kapaszkodónak, s az is megállt. Néztek fölfelé, néztek lefelé, s csak álltak egy helyben, tanácstalanul.
- Mi bajuk ezeknek? - hökkent meg a gyerek -, kifogyott belőlük a szusz?
- Kifogyott belőlük a bizodalom - sóhajtott az öreg -, a félelem erősebb bennök, mint az élet.
Egyre többen álltak meg a meredek hegyoldalon. Volt, aki csak állt tanácstalanul, volt, aki fáradtan leült, s kezébe temette arcát, s volt, aki megfordult, s csüggedt vállakkal visszaereszkedett a napsütésből a ködbe.
Végül már csak négyen maradtak, akik megállás nélkül kapaszkodtak tovább fölfelé a meredek irtáson. Lihegésüket hallani lehetett messzire. Jöttek, jöttek, bukdácsoltak feljebb és feljebb, míg egy sűrű kis bokroshoz értek, amit valamiképpen meghagytak a baltások. Ott az elöl haladó megállt, s behúzódott egy sűrű ágú kis fenyőcske mögé.
- Pihenhetünk itt egyet - mondta lihegve a kapaszkodástól -, messzire vagyunk már az úttól, nem lelnek meg többé.
Szép szál ember volt, talán ötvenéves, s a borostás szakáll, borzas haj, szakadt kabát és elszennyesedett ing ellenére is úriembernek látszott. Leült, s könyökére dőlve elhevert a sűrű kis fenyőbozótban. Követte példáját a másik három is, egyik a másik után.
- Uramisten, szabadíts meg minket a gonosztól - roskadt le melléje elsőnek egy hosszú, sovány, fekete ruhás -, legyen meg a Te akaratod... - Ez pap lehet, ki Isten szolgájának vallja magát - morogta odafönt a kiugró szikla lábánál az öreg -, s még annyit se tud, hogy Isten akaratából nem történik gonoszság, csupán ember akaratából...
Utána egy kis köpcös, kopaszodó ember roskadt be a bozót védelmébe.
- Én nem tettem semmit - panaszolta kapkodó lélegzettel -, nem vettem részt a háborúban, nem politizáltam, egyszerű boltosember vagyok. Az utcán fogtak el a katonák! Mért tették ezt velem? Mért?
- Mert nem volt elég esze ahhoz, hogy elbújjon vagy elmeneküljön! - esett neki ingerülten a negyedik, egy vékonypénzű fiatalember. - Mert azt hitte, hogy ha nem vesz részt semmiben, nem áll helyt semmiért, nem tartozik sehova, csak hajlong mindenki előtt, aki belép a boltjába, akkor békén hagyják! Azt hitte, ugye? - zuppant le a kis boltosember mellé a földre. - Hát most megtanulta, hogy ez a világ nem a hajlongóké, hanem a verekedőké. S aki élni akar benne, az meg kell tanulja a verekedés mesterségét, mert máskülönben felfalják a vadállatok!
- Hát ha olyan jól megtanultál verekedni, öcsém - adta föl a kérdést szárazon az úriember, aki elsőnek ült le oda a bozótba -, hogy van az, hogy mégiscsak ide kerültél közénk?
- Mert nem tanultam meg idejében, amit tudnom kellett volna - vicsorgott vissza a fiatalember -, a tanítóképzőben olyasmit tanítottak csak, aminek kevés hasznát láttam mindeddig! De most már megtanulok bombát gyártani, ha kell, mérget keverni, gyilkosokat ölni! Meg én!
- Az Úr törvénye békesség és szeretet - emelte föl szavát a pap -, ki kardot fog, kard útján vész el!
- Elvész az is, aki nem fog fegyvert - mordult vissza a tanító -, ha már pusztulnom kell, akkor legalább magammal viszek néhányat a pusztítók közül, hogy azzal is kevesebb legyen...
- Üres beszéd - mondta lenézően az úriember -, én ügyvéd vagyok, s ezért a kommunisták osztályellenséget látnak ma bennem. Pedig jogtanácsosra nekik is szükségük lesz előbb-utóbb. Mihelyt egyensúlyba szökken újra ez a háborús helyzet. Háborúból nem él meg senki.
- Nem hát - bólintott megértéssel a boltos -, enni kell, öltözködni kell, áru kell.
- Felütötte hirtelen a fejét - mit csinálok én itt? Hova megyek?
Egyéb sincs itt, csak hegyek és erdők tele vadállattal! Mit keresek én itt? Lám a többieknek eszük volt, ott maradtak az úton. Én nem voltam katona, úriember se voltam, mindössze egy szegény boltosember, akit tévedésből fogtak el ezek a katonák az utcán. Elébb-utóbb rájönnek a tévedésre, s hazaeresztenek. Talán még kártérítést is fizetnek! Kinyithatom újra a boltomat... Micsoda bolond vagyok! - szökött talpra a kis kopasz -, ha észreveszik a katonák, hogy szökni akartam, még agyon is lőnek!
Azzal kiugrott a bokorból, s apró kis szökdécseléssel, esetlenül lóbálva karjait, szaladni kezdett lefelé a lejtőn, vissza a ködbe temetett út felé. -
Egyszerű ember, de nem buta - jegyezte meg az ügyvéd -, ha visszatérek Kolozsvárra, újra csak elfognak, s talán még rosszabbul is járok...
Feltápászkodott ő is és indult a boltos után, vissza, amerről jött. Lábra kelt a pap is. Nagyot sóhajtott.
- Az Ur akarata ellen nem tehetünk semmit - motyogta esetten, s követte az ügyvédet.
A tanító ülve maradt, úgy szólt utánok halkan. - Kívánom, hogy ne bánják meg.
- Itt maradsz? - fordult vissza elszörnyedve a pap. - Mit kezdesz itt egymagadban?
A fiatal tanító rántott egyet a vállán.
- A jó Isten alkalmat adott a szabadulásra. A többi aztán az ő gondja, nem az enyém.
- Bocsássa meg az Úr a szavaidat - morogta a pap, s ment tovább lefelé.
Hamarosan elnyelte a köd mindhármat odalent. Fönt a kiugró szikla lábánál fojtott hangon megszólalt a gyerek:
- Azt hittem, hogy megmentődnek valamennyien, de még az a kevés is, aki nekikezdett a szabadulásnak, még az is visszatért. Kivéve egyet. Nem értem, Öregapó... mi történt velők?
- Nem hisznek az életben - felelte halk szóval az öreg -, elvesztették magukat. Mert bizony a megváltást ingyen kegyelemből adja az Úr, de csak annak, aki maga erejéből megdolgozik érte.
- S mi lesz velők? Azzal a sokkal odalent?
- Elhajtják őket, mint a vágóhídra való jószágot, mert hiányzik belőle a lélek ereje...
Ahogy ezeket a szavakat mondta, lassan kialudt a napfény, megszürkült az ég körös-körül, s esni kezdett újra az apró szemű, hideg novemberi eső.
- Egy maradt csak idefönt - mondta halkan a gyerek, s állával alábökött a sűrű kis fenyőcskék felé, ahol a tanító lapult -, s vele mi lesz?
- Elválik az is - felelte lassan az öreg -, addig is gondját viseljük ennek az egynek, akit Isten kijelölt.
Lövés csattant odalent a patak völgyében, katonák kiáltoztak. Színe se volt többé a ködnek. Csak az eső esett, s mélyen lent az úton embereket tereltek muszkaföld felé.
Mihelyt az aláboruló este ráterítette sötét kendőit a világra, s az utat odalent már eltakarta szem elől a szürkület, a tanító előkúszott a fenyőbozótból ott az irtás oldalában, s kapaszkodni kezdett fölfelé. A gerincen ott várt reájok az öregember meg a gyerek.
- Isten hozta - szólt rá az öreg a szikla sötétjéből -, jöjjön már, hadd vigyük száraz helyre...
A fiatalember megtorpant: - Mi? Kicsoda maga?
- Ne törődjék azzal, csak jöjjön - biztatta az öreg.
Azzal nem is vesztett több szót vele, csak megindult előtte, vissza a barlanghoz. A gyerek mögötte. Az se nézett vissza. A sovány tanító döbbenve állt ott néhány pillanatig, aztán megcsóválta a fejét, dünnyögött valamit és követte őket a kanyargós csapáson.
A barlang fekete torkában még mindég izzott a parázs.
- Fordíts egyet a rönkön, Dani - szólt az öreg a gyerekre -, s szórj egy kis rőzsét a parázsra. Fújd is meg kicsikét. Maga pedig - fordult hátra az idegenhez, aki görbedtem állt ott a barlang szájában és hallani lehetett a vacogását -, maga pedig gyűjjön bé az esőből s tegye le magát arra a fatönkre, ott. Látja? Mi? Látni fogja mindjárt, mihelyt életre kél a láng - tette hozzá -, addig is álljon ide bé, ahol nem esik...

A parázs szeme nagyra nyílt a sötétben, ahogy a gyerek fordított egyet az égett rönkön. Aztán hallani lehetett a rőzse zörgését, s látni lehetett a gyerek pufók képét is, ahogy közel hajolt a parázshoz és fújni kezdte. Parányi láng szökött elő, belekapott a száraz rőzsébe, s pillanat alatt megvilágosodott a barlang.
- Na ott a fatönk, üljön csak le, s a tűz fölmelegíti hamar - szólt rá vendégére az öreg -, falunk is egy kis füstölt szalonnát rozskenyérrel, hadd térjen vissza magába az élet, tanító úr. Hallottam volt, ahogy mondá a többieknek, hogy tanító volt - tette hozzá -, hol tanítóskodott, ha meg nem sértem vele?
A sovány fiatalember leült a fatönkre, köhécselt néhányat, s odatartotta kiveresedett kezeit a tűz felé.
- Még sehol, az igazat megvallva - ismerte be kissé szégyenkezve -, éppen csak hogy megszereztem az oklevelet, s ránk szakadt a baj. Nagyenyedi vagyok, s minket meghagytak Romániának. Így aztán el is vittek a rományok mindjárt, munkaszolgálatba. Besszarábiában építettünk utat, ástunk árkokat.
Megszöktem onnan át a hegyen, ide Észak Erdélybe. Rokonokhoz mentem Kolozsvárt. Jó volt Magyarországon lenni... életemben először! Bizony jó volt, Istenem. De már jöttek is hamarosan a muszkák meg a rományok, kik Hitler után Sztálinhoz szegődtek. Katonának jelentkeztem, de késő volt már.
Söpörtem a kaszárnya udvarát, végeztem ami munkát csak adtak... de amikor menekülni kellett, ott maradtam. Ott kaptak el a muszkák meg a rományok, mindjárt az első este, ahogy rátörtek Kolozsvárra. Teremtő Isten, mit műveltek ott! Ha csak egyet is meg tudtam volna ölni közülük puszta kezemmel! De mit ér a kéz, ha nincs benne erő...
Meggörbedt a fatönkön, borzas fekete haja majdnem belecsüngött a tűzbe.
- Lélekben az erő, nem a kézben - szólalt meg halk dörmögéssel az öregember, ahogy előjött a barlang mélyéből. Markában fél kenyér s jó darab szalonna. Vágott a késével mindkettőből, s odanyújtotta a kopott pantallós legénynek.
- Egyék - mondta -, itt van a késem is. Magánál aligha hagytak meg ilyesmit.
Te pedig - fordult a gyerekhez - fogd a korsót, s hozz friss vizet szaporán.
Az ázott fiatalember rábámult a kenyérre meg a szalonnára, aztán falni kezdett, mint egy kiéhezett vadállat. Evés hangja töltötte meg a csöndet, s ázott gúnya keserű szaga, ahogy a tanító ruházatából emelkedni kezdett a pára a tűz melegétől.
- Ilyen jót nem ettem régen - motyogta a szerencsétlen, mihelyt két falás között szóhoz jutott, s még a szeme is megkönnyesedett belé. - Hálásan köszönöm!
- Istennek jár a köszönet - bólintott az öreg. Nem is esett több szó, míg mindhárman be nem fejezték az evést, s húztak is utána egyet a korsóból, amit a gyerek töltött meg a forrás vizével. Az eső még mindég esett odakint.
Pattogott a bükkfa a tűzön, s melegítette a barlang belsejét. Olykor-olykor beverte a füstöt a szél, s megfényesítette a szemeket.

- Az én nevem Derecskei Péter - szólalt meg végül is a szakadt pantallós legény, miután letette a korsót, s száját is megtörölte utána -, s amint mondtam már, Nagyenyedről vagyok. Magukat hogy nevezzem?
- Én vagyok az Öreg - felelte lassan a vénember -, neveznek másképpen is:
Látóembernek, kuruzslónak, mit tudom én. Ez meg itt Dani. Szolgám és tanítványom.
- Idevalósiak?
- Ide is, meg amoda is. Mindenüvé, ahova rendel bennünket az Úr. Derecskei Péter ránézett az Öregre. Hosszasan nézte.
- Maga még mindég hisz abban, hogy van valahol egy Isten? - tette föl végül is a kérdést.
Az Öreg visszaadta a nézést és szeme mintha sugárzott volna a félhomályban.
- Hogy van-e? Hát maga is itt van, én is itt vagyok, s itt van a gyerek is - mondta csodálkozó hangon -, miképpen lehetnénk itt, ha nem létezne Isten?
A sovány fiatalember elbámult, mint aki ilyen beszédet nem hallott még soha.
Aztán felfakadt belőle a szó keserűen:
- S hát azok odalent? Kik ölik a magyart? Terelik az embereket, mint a marhát a vágóhídra, s nem kegyelmeznek asszonynak, gyereknek? Azok is itt vannak! Isten akaratából vannak-e itt? Miféle Isten lehet az, ki gyilkosokat, latrokat, haramiákat uszít a világra?! Jobb, ha nem hiszek Istenben, mintha elhiszem, hogy az Ő akaratából történik minden!
Haragosan csattantak a szavak. Méreg volt bennök, lélekölő méreg, mely megtöltötte körülöttük a barlang nyirkos félhomályát. Mikor kifogyott belőle a szó, lehajtotta fejét, mint a rossz gyerek, aki szidásra vár. S talán arra is, hogy valamiképpen mégiscsak elhitetik vele, hogy van valahol egy erős, hatalmas, bosszúálló Isten, aki hétszeresen fizeti vissza a rosszat azoknak, kik rosszat cselekednek, és fölemeli az eltiportakat.
De jó ideig csak a csönd nehezedett reájok ólmosan. Aztán hosszú idő múltával megszólalt az öregember, s csak ennyit mondott:
- Az ember sorsán egyedül csak az ember maga segíthet. Az Úristen mindössze megadja hozzá a lehetőséget. Azoknak, kik a nagy Tanítómester szavai szerint élnek és cselekszenek. A megváltást minden ember maga kell véghez vigye a megadott kulcs szerint. A baj gyökere ott van, hogy mindezt nem tanítják ám az iskolában. Na de most okosabb lesz, ha abbahagyjuk a beszédet - emelte föl a hangját - s eltesszük magunkat holnapra. Minden nap meghozza a maga gondját-baját, s a maga gyümölcsét is. A mi dolgunk csak az, hogy megorvosoljuk a bajokat egyenként, ahogy jönnek, mindegyiket a maga idejében, s hálát adjunk a jóért, ami utunkba esik. Ott hátul, bal felé, üres fekvőhelyet talál a tanító úr, s két cserge pokrócot hozzá. Adjon az Úristen békés nyugodalmat...
Azzal föltápászkodott az Öreg a fatönkről, s becammogott jobb kéz felé a barlang sötétjébe. Hallani lehetett, ahogy szöszmötölt egy ideig a száraz szénában, aztán ez a nesz is elült. A gyerek megrakta a tüzet súlyos, hasítatlan tölgyfával, s hátra vonult ő is. Derecskei Péter magára maradt a tűzzel, s az esővel odakint. Lógó fejjel bámult a nyers tölgyfával küszködő lángokba, aztán nehézkesen lábra kelt ő is, és bevánszorgott a megadott irányba. Meglelte a sziklafal tövében a felhalmozott szénát, elnyúlt rajta s magára húzta a csergét. Úgy süllyedt el körülötte a világ, mintha ott se lett volna soha.

Derecskei Péter nagyot harapott a zsíros kenyérből és megcsóválta a fejét.
- Ilyen beszédet se hallottam, még hittanórán se - mondta -, pedig ott papi ember tanított bennünket Isten dolgaira. Maga hol tanulta mindezt?
- Hol? Hát egy másik öregtől. Jó ideje annak. Az előttem valótól. Mint ahogy ez a gyerek tanulja tőlem. Mint ahogy az a másik öreg, aki előttem járt itt, tanulta volt egy őelőtte valótól. Így megyen ez már jó sok ideje. Őrizzük a tudást, egyiktől a másikig, hogy ki ne vesszen valamiképpen, s kéznél legyen, mikor nemzetté érik majd újra a nép...
Hallgatta a tanító a különös beszédet, csóválta a fejét, még a szalonnás kenyérről is megfeledkezett egy percre.
- Aztán miféle tudás ez? - kérdezte meg végül is.
- Hát az igazság tudása, ami a Szent Könyv szerint szabadokká tesz bennünket, ha élünk vele - felelte az öreg fölemelt hangon -,amit Krisztus Jézus egyik tanítványa hozott volt magával hunok és magyarok földjére, régi időkben, s ami erőssé és dicsőségessé tette volt őket, míg hűséggel voltak hozzá. De elgyöngültek, s pusztulásba estek, mihelyt elfordultak tőle. Krisztus tanításának, kereszténységnek nevezik ezt a tudást ma azok, akik a szavakat majmolják értelem nélkül. Mi csak az igazság tudásának mondjuk.
Derecskei Péter csak majszolta a rozskenyeret meg a szalonnát s csóválta hozzá a fejét. Végül is mély lélegzetet vett s nekifohászkodott a kérdésnek:
- Aztán mit ér az a tudás, amiről beszél, ha barlangnál jobb szállást nem tud biztosítani, azt mondja meg?
Az öregnek elsötétült a tekintete.
- Az ember szállása az Istennél vagyon, s nem másutt - felelte keményen, dorgálóan -, barlang vagy palota: az Úr titkának ismerete nélkül nincs békesség egyikben sem! Se békesség, se élet, se jövendő! Aki hisz. énbennem, mondá az Úr Jézus, az megtehet mindent, amit én megtettem, s még annál is többet!
- S mit tett Jézus, he? - csattant fel a sovány tanító keserűen. - Jó, na, gyógyított! De fél tucat római katona s egy maréknyi gonosz zsidó keresztre szögezte mégis! Nem volt képes megmentődni tőlük! Mit ért a tudás?
Hangja rikácsolt, nyál csordult a szája szögletéből, haragos kétségbeesés torzította az arcát, s még ki tudja mi mindent mondott volna, ha torkán nem akad a szó. Valahol valami megkondult odakint, mint egy roppant harang, s kongását továbbadták egymásnak a hegyek. Bong... bong... bong - verték vissza a mély, kongó hangot a sziklák. Mintha a fellegcafatok is megiramodtak volna tőle odafönt, egyszerre csak kicsillant tovafutó uszályuk mögül itt is, amott is az égbolt csillogó kékje.
- Mi ez? - szakadt föl Derecskeiből a meghökkenés. De már akkorra oda is bökött állával a gyerek felé az öreg.
- Eridj, Dani...
A gyerek már talpon volt. Fejibe nyomta a báránybőr kucsmát, magára rántotta a ködmönt és sirült is kifelé a barlangból. Pillanat alatt eltűnt a szikla megett.
- Mi ez? - ismételte meg a vendég a kérdést.
- Valaki döngeti a bajfát - felelte az öreg -, valaki azt véli, hogy bajban van, és segítséget keres.
- Ha mindenki fát döngetne ma, aki bajban van - sóhajtott Derecskei -, egymás szavát se hallanánk a döngéstől, s nem lenne elég fa se, döngetni való...
- Bárcsak úgy lenne végre-valahára - válaszolt az öreg és szakállas arca komoly volt, mint a fából faragott szenteké.
- A legnagyobb baj ott van, hogy mindenki máshol keresi a segítséget, csak ott nem, ahol van... de most üljön veszteg egy kicsikét - tette hozzá -, hadd szálljak magamba...
Aztán csak ült ott, maga elé meredve mozdulatlanul. Talán a roskadó tűz izzó zsarátnokát nézte, talán azon is túl valahova az időtlen időkbe révedt a szeme. Odakint felhőcafatok futottak tova a kékülő égbolton, s a kelő nap aranysugarai fényes pászmákban világították meg a fenyők koronáit.
Sok idő telt el, vagy csak néhány perc? Egyszerre csak ott volt a gyerek megint. Szuszogott a futástól. Duzzadt átalvető húzta a vállát.
- Marci bá gyütt föl - lihegte -, egy asszony is volt vele. Román asszony. Gyerekkel. A gyerek halálán van. Próbáltam kezet tenni reá, de az asszony nem engedte. Magában bízik csak.
Lelökte az általvetőt a sarokba, ahol a barlang falának támasztott két ágasfáról széles deszkapolc csüngött alá drótra akasztva, s elkezdte fölrakni a polcra az átalvető tartalmát: két kerek kenyeret, kendőbe kötött túrót, fél tucat tojást, kis bádog disznózsírt, kopasztott csirkét s két jó marékra való veres pityókát. Mikor elkészült ezzel, vállára vette az üres átalvetőt.
- Mehetünk is - mondta, mint aki ismeri a dolgok rendjét s már indult is a barlang szája felé.
- Baltát hozzál - figyelmeztette az öreg, kezébe véve a sziklának támasztott hosszú rovásos botot -, emlékszel a szurkos fenyőre, amit a minap leltünk odafönt? Hasogathatsz belőle tűzgyújtónak valót! Aztán a vendéghez fordult, aki még mindég ott ült gondba temetkezve az elsenyvedt tűz mellett.
- Elülhet itt is, míg visszatérünk. De ha jönni kíván, az is jó.
A sovány fiatalember fölkapta a fejét a hangra, rábámult az öregre egy-két pillanatig, aztán föltápászkodott.
- Mehetek - jelentette ki egykedvűen. - Maradhat is.
- Megyek, ejszen tán tanulok valamit. Holtáig tanol az ember, szokta volt mondani nagyapám - tette hozzá vékonyka mosollyal.
Mielőtt kilépett volna a barlangból, az öreg még megállt egy pillanatra és hátrafordult a különös vendég felé.
- Szót ne szóljon, egyetlenegyet se, érti? - dörmögte parancsoló hangon. - Akár tanol, akár nem. Csak a szeme meg a füle lehet nyitva, szája nem. Érti?
- Értem hát, tán magyarul mondta - felelt vissza kissé ingerülten a volt tanító, s már mentek is. Elöl a gyerek, az üres átalvetővel a vállán, kezében a baltával, mögötte az öreg a hosszú rovásos bottal, s hátul a vendég.
Keskeny sziklacsapáson kanyarogtak ide-oda, kiugró sziklakövek alatt, vízmosásokon át, szeder- és málnabozótokon keresztül, oldalvást haladva fölfelé. Zöldeskék volt felettük az égbolt, felhő se látszott már rajta. Hideg szagú, novemberi szél zúgatta még mindég a sötét fenyőket alattuk, de már csak kurta rohamokban, meg-megszakadva. A szélcsöndes pillanatok egyre hosszabbak lettek s ilyenkor hallani lehetett odalent mélyen a megáradt patak zúgását. Mikor fölértek a gerincre, a gyerek megállt szusszanni egy pillanatra.
- Ejszen fagy lesz éccakára - mondta. Az öreg bólintott.
- Ideje jött annak is. De menjünk csak - tette hozzá -, ne várakoztassuk a bajban lévőket. Ráérünk pihenni azután.
A sziklagerinc szálerdőbe hajlott alá, s a csapás két oldalán fehér törzsű, arany lombú nyírfák, sötét fenyők, majd szürke bükkök váltogatták egymást. Aztán már csak a roppant bükkfák maradtak meg, s egyszerre ritkulni kezdtek azok is ott elöl. Tisztás nyílt meg, s a tisztás szélén, alig néhány lépésre az ösvénytől, derékban tört, odvas, kiszáradt bükkfa éktelenkedett. A vén odvas bükkfa tövében öregember, hosszú nyelű baltára dőlve, meg egy kendős asszony, a völgybeli románok viseletében. Az asszony karján kendőbe göngyölt gyermek.
- Adjon Isten békességet, Marci - köszönt rájok az öreg.
- Adhatna bizony, ideje lenne - jött az odasóhajtott felelet. A kendős asszony szepegve lépett előbbre.
- Párintye - nyöszörögte románul, papot illető megszólítást használva -, meghal a gyermekem...!
Ügyelve félrehajtotta a kendőt a gyerek sápadt arcáról. Rámeredt. Szeme nagyra nyílt, s fölsikoltott belőle a sírás.
- Váj gye minye! Lassan jöttél, csodatevő ember, s meghalt a drágám! Váj gye minye, váj...! Meghalt a kicsi lelkem...!
Az öreg odalépett az asszony mellé, s rászólt keményen, a románok nyelvén:
- Cinye Bura! Fogd be a szádat!
Keze kinyúlt, s kérges nagy tenyerét rátette a gyermek kicsi homlokára. Néhány pillanatig úgy állt ott mozdulatlanul a keze, tekintete a gyermeken. Aztán az asszonyra nézett, aki úgy állt ott könnyesen, reszketve, elnyíló szájjal, mint akit babona kötöz.
- Szedd össze magad, asszony, s eridj haza - szólt rá szelíden, levéve súlyos kezét a gyermek homlokáról -, gyermeked él. Nézz rá: nevet is. Nincs semmi baja. Eridj haza s bízzál Istenben, ki mindnyájunknak Atyja. Neki is, neked is. Eridj. Tyúklevest főzz otthon, s etesd meg a gyermeket.
Örömében fölsivalkodott a román asszony. Egyik karjával ölelte magához a gyermeket, másik kezével az öregember keze után kapkodott ráhajolva, hogy megcsókolja, mint a papok kezét illik. Sírt is, nevetett is.
- Ne bolondozz, asszony - húzta el tőle a kezét az öreg, Istennek adj hálát s eridj haza, adj enni a gyermeknek. Eridj!
Hangosan hálálkodva szót fogadott az asszony, s indult lefelé a tisztáson sebesen, gyermekét magához ölelve.
- Jól tetted, hogy ide hoztad, Marci - szólt oda az öreg a bajuszos magyarhoz
-, nagy volt szegényben az ijedtség.
- Nem tehettem másként - vonta meg vállát az ember -, sógorom szomszédja, így jöttem össze vele. Megesküdött, hogy nem tudja meg a pópa.
- Hogyan vagytok odalent?
- Megvagyunk. Úgy történt minden, ahogy mondta volt. Elkerültek az emberfogdosók.
- A gróffal mi lett?
- Elmentek idejében a magyar tisztekkel. Egy teherkocsi jutott csak számukra, arra fölraktak, amit tudtak. Másnap aztán rámentek a rományok a magára maradt kastélyra, s úgy kiürítették, hogy alig maradt ott valami a puszta falakon kívül. Múlt héten beköltözött a csendőrség, s néhány napra rá a rományok jegyzője is oda vitte bé a maga irodáját, meg a kommunista pártot... A volt bótosunk fia, Gelb Samu is odaköltözött, ki a kommunisták titkárának nevezi magát, s még hozott magával két magyarul beszélőt...
Szeme gyanakodva lesett a háttérben ácsorgó idegenre, de az öreg ellegyintette kezével az aggodalmát.
- Ne törődj vele, egyike a meghurcoltaknak, kit megszabadított az Úr. Köszönöm a falnivalót. Van mondanivalód?
- Nincs - vonta meg vállát az ember. Igyekszünk meglenni. Az emberek úgy vélik, hogy ha belépünk mink is a Samu úrfi pártjába, a muszkák megvédelmeznek a rományokkal szemben... igyekszünk meglenni, ahogy lehet...
- Meglesztek - bólintott az öreg -, csak bízzatok az Úrban, ahogy mondottam volt. Bízzatok rendületlenül, érted? Bármit lát is a szemetek, hall a fületek. Az Úr nem hagyja el azokat, akik benne bíznak, ha teljes lélekkel, valóban bíznak. Az ember bólintott komoran.
- Hát bízunk. Ahogy csak tudunk. - Annál is jobban.
- Hát jobban... - ígérte az ember -, ha lehet...
- Istennel minden lehetséges - figyelmeztette az öreg, aztán hozzátette: - oda leszek kissé. Hírt küldök le a gyerekkel, mihelyt visszatértem. Tik csak imádkozzatok, ahogy tanítottalak, Marci. És szeressétek egymást. Érted?
- Értem - felelte az ember és sóhajtott hozzá. Az öreg bólintott.

-Akkor Isten, Isten. Azzal sarkon fordult, s indult visszafelé, ahonnan jöttek volt.
- Isten, Isten - morogta Marci, s indult ő is a másik irányba.
A gyerek eltátott szájjal, kiveresedett ábrázattal bámult utána, az öreg pedig szomorúan csóválta meg a fejét.
- Nézd, Dani, mert most nézheted: itt megy egy magyar, ki nagy tettekre alkalmas, mert nagy benne a szeretet, mindössze hogy oldalra billent benne a lélek. S amilyen sok szeretet van az egyik oldalon, éppen olyan sok gyűlölet húzza alá a másik oldalt. Így aztán semmit sem ér. Reménykedtem, hogy meg tudom értetni vele rendre a szeretet titkát, mert érdemes ember lakozik szegényben. De vakká tette a keserűség és süketté a gyűlölet. Nagy kár érette.
- Menjek utána és hozzam vissza? - vállalkozott a gyerek.
- Tanultam már magától annyit, hogy ezt megtehetem könnyen... De az öreg megrázta a fejét.
- Maga szándékából kell visszatérnie - mondta halkan -, de ez csak akkor lehetséges, ha előbb megtanítja a tapasztalat, hogy amikor a szeretet cselekszik bennünk, akkor elindul valami láthatatlan erő, ami előbb-utóbb szeretet formájában tér vissza hozzánk. A gyűlölet pedig egyebet se terem, csak gyűlöletet. Gyere, menjünk. Nem tehetünk érte semmit, amíg ezt meg nem tanulja a maga bőrén.
Alig érték el a sziklákat megint, s már magosan járt fölöttük a nap. Ragyogott az égbolt zöldeskéken és szellővé csöndesült a szél is. A borókás alatti lejtőn nagy borzas kanmedve legelt a veres áfonyán, bundáját szárítva a napon.
Mordult egyet, amikor meglátta kettőjüket az ösvényen jönni, majd fújt egy nagyot, s eliramodott lefelé a fenyőbozót felé.
- Állítsam meg? - kérdezte súgva a gyerek.
- Ha tudod - mosolyodott el az öreg szakállas arca, s megállt egy borókabokor mögött.
A gyerek föllépett egy lapos tetejű kőre, ahonnan jól láthatta az otrombán loholó medvét. Szemöldökei ráncba szöktek az elnyűtt fekete báránybőr kucsma alatt, s nézése megmerevedett. Fogait is egymásra harapta, mint aki erősen ráncba szedi a gondolatait. Csak állt ott, s a szemei fogták a nagy sötét állatot. A medve futása rendre meglassult. Megállt, visszanézett. Lépett néhányat, s újra visszanézett. Megfordult, állt ott egy darabig tanácstalanul, ide-oda himbálva otromba nagy fejét. Szeme megakadt egy folt áfonyán.
Lassan odacammogott és enni kezdett, mintha semmise történt volna.
A gyerek rávigyorgott az öregre.
- Megmondtam neki, hogy nincs mitől félnie - suttogta -, az Isten jó és szereti a medvéket is.
Bent voltak már a szálerdőben, amikor a tanító megszólalt ott hátul. - Mi baja volt a gyereknek?
- Félelem - felelte az öreg, anélkül hogy meglassult volna -, minden betegségnek ez az oka. Isten nem teremtett betegséget. Az emberek találták ki, hogy okot leljenek a félelemre.
Szótlanul haladtak egy darabig, aztán a vendég ott hátul megszólalt újra. De most már éles volt a hangja, keserűen éles.
- Nem bánom én, hogy kuruzslás volt-e vagy nem, amit csinált, mert mindenki úgy él, ahogy tud! De az a gyermek oláh gyermek volt! Halálos ellenségünk! Ha megmarad és felnő, egy oláhval több lesz ellenünk! Ehhez mit szól?
Az éles hangra megtorpant az öreg és hátrafordult.
- Csak annyit - felelte lassan, megnyomva minden szót -, hogy az oláh embert is az Úr teremtette, akár csak engem vagy magát. Nem gyűlöletre, nem gyilkolásra, hanem egymás szeretetére és békességre teremtett mindannyiunkat...
- S amit az oláhok odalent mívelnek, az békesség és szeretet? - csattant szavába a fiatalember indulatosan. - Lám csak, maga se jobb azoknál, akik azt papolják: hogyha pofon vág az oláh, nyújtsd oda neki a másik orcádat is, hadd verjen agyon, ha kedve van hozzá! Nekem ebből elegem van, érti? Nekem olyan Isten kell, aki azt tanítja, hogy minden agyonvert magyarért tíz oláhot verjek agyon, s aki erőt is ad hozzá, hogy ezt a parancsot teljesíthessem! Elegem volt a gyávák, a tehetetlenek, a megalkuvók és a magafajta bujdoklók Istenéből, aki az oláh gazoknak palotát ad, de magát, lássa, barlangban tartja, mintha nem is ember lenne, hanem valamiféle vadállat! Igen! Nézzen csak magára, vénember! Olyan Istenben bízik, aki még csak házat sem ad a magyarnak saját hazájában, hanem ide űzi föl a hegyekbe, mint a bujdosó haramiát! S maga akarja elhitetni velem, hogy a maga Istene jobb, mint az oláhoké vagy a zsidóké vagy éppen a muszkáké, akik el se hiszik, hogy van Isten a világon? Odanézzen, övék mégis az egész világ. Szeressük egymást, míg agyon nem vernek, he? Tapodtat se megyek magával tovább, érti? Mit keresek én itt az erdőkben? Miféle Isten az, aki barlangban tartja a magyart, s palotát ad minden oláhnak, zsidónak, muszkának?! He? - A rikoltozó sovány legény keze meglendült haragosan.
- Mit is beszélek itt magának? Meg se érti! - azzal sarkon fordult, s hosszú, haragos léptekkel elindult visszafelé az ösvényen, a tisztás felé, ahonnan csapás vezetett alá a völgybe.
Az öreg újra belemosolygott a szakállába és bólintott is.
- Hát megtanultad, ugye? - suttogta vissza. - Mozogjunk hát óvatosan, hogy meg ne riasszuk újra. Éhes a szerencsétlen, de megtanulta, hogy féljen az embertől...
- Éhes vagyok én is - morogta a gyerek -, ejszen jó lesz, ha megsüssük magunknak azt a csirkét, amit az oláh asszony hozott...

Éccakára Magyaróson kell lennünk →