Ellenben, nagyon lényeges kérdés, hogy milyen kritériumok alapján választjuk ki előjáróinkat, s ők milyen körülmények hatására hozzák meg a sorsunkat érintő döntéseiket?
Ugye, mindenki megbocsátja, ha most nem mondjuk fel a képviseleti demokrácia alapjai c. leckét?
Inkább nézzük a valóságot.
A választások, a milliárdosok, „millióknak” rendezett ingyen cirkuszává, még a parlamenti tevékenység nagy része arcnélküli pártkatonák, tőke- és egyéb maffia-lobbik pankrációjává degradálódott.
(Igen nagy tisztelet az elhallgatott, ellehetetlenített kivételeknek, korunk Don Quijote-inak.)
 
Hogyan jutottunk el idáig?
Mivel a jelen kereteink között nincs módunk a több évszázados, esetleg évezredes gyökerek bogozgatására, kezdjük a közelmúltnál, a kommunista világuralmi rendszer, a Szovjetunió megszűnténél, lerombolásánál.
 
Amely történések kiváltó oka közel sem a magasztos eszmékben, sokkal inkább a növekvő profitéhségben, a több százmillió fős piacok felszabadításában keresendő.
 
A piacok megszerzését külsőleg, direkt módon nem igazán lehetett megvalósítani, ezért szükségeltetett egy „belső”, karriervágytól hajtott, szuperaktivitásban és újításkényszerben szenvedő párt-komiszár, aki reformjaival felkavarja az állott pocsolyák vizét, s a változások gerjesztette hullámokkal megrendíti a gerontokrácia hatalmát.
És mit nem ád az Isten, véletlenül felbukkant egy Mihail Gorbacsov nevű elvtárs, aki a kívánalmaknak tökéletesen megfelelt.
No, ez azért kicsit lényegesebb változás volt az emberiség történetében, minthogy véletlen lehessen. Külön tanulmányt érdemelne a „vének tanácsa” által kijelölt utód, Szergej Medunov kegyvesztésének, és a sztavropoli pártüdülőben reprezentálgató Gorbacsov „mennybemenetelének” körülményei.
(Az oroszokat ismervén, erre az elkövetkező száz évben nincs sok remény.)
Mindenesetre, annyit tudunk, hogy Szergej „teljesen váratlanul”, egy máig tisztázatlan korrupciós ügybe keveredett, még Mihailt a mezőgazdasági „kirándulásának” eredménytelensége ellenére a Szovjetunió Kommunista Pártjának titkári székébe telepítették.
 
A glasznoszty és a peresztrojka meghozta a kívánt hatást, jelentős társadalmi erőket szabadított fel, és nem utolsó sorban szétzilálta a kommunista őskövületek hatalmát.
Mindemellett, ne feledjük, Gorbacsov kommunista volt, s közel sem akarta a kapitalizmust bevezetni, főként nem kívánta a Szovjetunió széthullását.
Tehát, „új műsorhoz, új férfi kell” elve alapján, helyzetbe hozták a pénzügyi monopóliumok elvárásait vakon végrehajtó, vodkaködbe burkolózó Borisz Jelcint.
Aki a megrendezett „operett-puccs” műhullámain felemelkedvén meghatározó személyiségé vált, sőt betyáros haragjában kész volt még az ellenszegülő parlamentet is lövetni.
Ezzel a meglehetősen bizarr húzással (teljes mértékben szükségtelen volt), látszólag megdöntötte a „saját maga” hatalmát is.
Igen, látszólag, hiszen gyakorlatilag ezután kaparintotta meg a kormányrudat.
Valamint, ki is ma Oroszország „első embere”?
Nem más, mint a KGB (szovjet titkosszolgálat), volt tisztje, Vlagyimir Putyin.
Ugye, így utólag milyen egyszerűnek tűnik a képlet? A nemzetközi nagytőke képviselői meggyőzik a másodvonalban elhelyezkedő, de befolyással, kapcsolatokkal bíró, pénzre, hatalomra éhes vezetőket, hogy a süllyedő birodalmi cirkáló másodtisztjeiből avanzsáljanak előrébb. A politikai matuzsálemek szolgálata helyett járják a maguk útját, legyenek szívesek átvenni a hatalmat.
Igent mondtak, eszközként használták az agilis reformerként ismert Gorbacsovot, majd a pénzoligarchia vezérelte Jelcint, és a privatizáció kusza történései közepette elfoglalták az őket megillető helyeket, vagyonokat. Ebben a helyzetben, mit is tehettek volna a „testvéri országok”, pártok hasonszőrű káderei? Természetesen – ahol tudták -, a jól bevált gyakorlatnak megfelelően lemásolták a formulát.
 
A tőkevezérelt tulajdonosi elvárásokat messze túllihegő, szolgalelkű média asszisztálása mellett felsorakoztatták a manipulációk ezernyi trükkjét, agymosást, kirekesztési-, azonosulási kényszereket, titkos paktumokat, vagy egyszerűen a pénz, a hatalom felajánlását.
Ekképpen vált lehetségessé a vezetők mesterséges kiválasztása, és az egész politikai elit pálfordulása.
 
Eklatáns példa minderre a magyarországi rendszerváltás, ahol először, a választások nagy esélyesének tartott Kisgazda Párt élére szánták Antal Józsefet, majd ennek kudarcán okulva más technikához folyamodnak.
Vagyis, a két történelmi és nemzeti gyökerekkel bíró pártnak (FKGP, SZDP) egészen véletlenül olyan habitusú vezetője „akadt”, akik az ellentéteket nemhogy elsimítani, hanem erősíteni, s újabbakat kreálni voltak csak képesek. Magyarán, a vezetésükre bízott pártok szétverése, lejáratása volt a feladatuk.
A mindenképpen nyerő pozícióba juttatandó Antalt pedig az alakuló MDF élére segítik.
Az akció sikeres volt, a két fő rivális romokban hevert, az MDF pedig lazán nyerte a választásokat. Miután Mark Palmer (az Egyesült Államok akkori nagykövete) nem kevésbé lazán bírja rá Antalt az SZDSZ-el kötendő alkura, a „tavaszi nagytakarítás” portörlésként/porhintésként történő kivitelezésére. Mellesleg, ezzel előrevetítvén az MDF törvényszerű bukását.
Avagy, „a mór megtette kötelességét, a mór mehet”.
 
Tehát, azonosulási, kirekesztési kényszerek, paktumok, külön alkuk, pénz, hatalom, és „programozott küldöttek”.
Igen, dugig vagyunk az „egyéb” érdekeket (is) szolgáló, „demokratikusan” választott képviselőkkel, döntéshozókkal, s mit sem változtat ezen a tényen az, hogy ők személy szerint, ennek tudatában vannak-e, vagy sem.
Ugyanis, közel sem a titokzatos oligarchák rejtélyes módszereivel történik a különböző személyek küldése a létfontosságú pozíciók betöltésére. Ennél azért sokkal finomabbak a módszerek, a gondosan kiválasztott illetőnek, hirtelen jött, jó ismerősök „apró” szívességeket tesznek, kapcsolatokat ajánlanak fel, azaz „helyzetbe hozzák”. Felkészítik, hogy céljai elérésének érdekében mit mondjon, mit tegyen, tudatosítják; csak rajtuk keresztül kaparinthatja meg a hőn áhított beosztást, a várva-várt egzisztenciát.
Sikeres kivitelezés esetén, a külsőségekre ugyan adva, de benyújtják a számlát. Gyakorlatilag „kézi vezérlésbe teszik” a már elkorrumpálódott vezetőt. Magyarán, a „segítői” foglyává válhat, akár a miniszterelnök is. Persze, optimális „jelölés” esetén nem szükséges semminemű további utasítás, a kiválasztott káder saját jószántából, jelleméből adódóan is végrehajtja a kívánatos lépéseket.
 
De ennél is érdekesebb a magyarországi, több ezer főt számláló pártok jó előre felállított „erővonalak” mentén való átrendeződése.
Miszerint, szükségeltetik a társadalmat megosztó, két nagy tömörülés, s legalább egy, a mérleg nyelvét eljátszó, mesterségesen fenntartott pártocska, aki sakkban tartja a „nagyokat”, és készségesen képviseli a lélegeztető-gép kezelőjének minden óhaját.
Szóval, a volt proletárdiktatúra élcsapata, az MSZP 180 fokos fordulattal a nemzetközi tőkét kiszolgáló, szociális jelszavakba burkolózó, szociáldemokrata párttá vált. A liberális FIDESZ kihasználván a jobboldalon teremtett zűrzavart, látszólag a konzervatív, nép-nemzeti értékeket tűzi a zászlajára. Míg a markánsan jobboldali SZDSZ az éppen kialakult helyzetnek megfelelően lepaktál a volt kommunistákkal.
 
Mit mondjunk, rimavilág, „rimafészer”…
De nem különbek a mindehhez segédkezet nyújtó képviselők, párttagok, és legvégül a média mézesmadzagán rángatott nép sem.
 
Nos, ilyen alapokon állva hitették el velünk, hogy „kicsik és védtelenek vagyunk”, s feledtünk minden függetlenségi törekvést, beléptünk a NATO-ba, majd a páneurópai kollektív agymosás után betámolyogtunk az unióba is.
Az „átkos örökségre”, a 20 milliárdos (többszörösen visszafizetett) hiteltartozásra hivatkozva kiárusítottuk az országot, mindeközben csak az állami adóság 80 milliárd dollárra növekedett.
(A jelenleg felvett hitelek kb. 80 %-át kamattörlesztésre fordítjuk.)
 
Nem kérdezzük, miért kerül itt minden a duplájába?
Tudjuk, „az állam rossz tulajdonos”, és a „sajátos magyar talajszerkezet”…
Nem kérdezzük, hol van a pénz?
Tudjuk, a jövőnket biztosító nagyberuházásokban, és „az emberek zsebében”.
 
Igen, a gátlástalan, ingyenélő haszonlesők, a jegelt milliárdos brókerek, az „olajszőkítők”, és a 10-15 %-ot elmutyizó politikusok zsebében.
 
Mindeközben bebizonyították, hogy a tőke „fiaztatása” az igazi munka, az érték, a produktum. Természetes dolog, a valósággal, a reálgazdasággal köszönőviszonyban sem lévő tőzsde mindenek felettisége, anagy „húzd meg, ereszd meg” játék, a pénzügyi machinátorok irreális nagyságú nyeresége.
Nagyon is rendjén van, hogy a szegényebb országok termelése a hatalmasokat gazdagítja. A világpiac szent és sérthetetlen. Megállíthatatlanok az egekbe szökő olajárak. Miközben nem egy multinacionális olajforgalmazó profitja jócskán túlszárnyalja Magyarország egész évi bevételét! Az energiaszektor urai – hisztérikus áraikkal - bábuként mozgatják az egész világpiacot, majd gondosan ügyelnek a „nagy nehezen” stabilizált ár magasabb voltára. Mindenekfölött áll a gazdasági növekedés, amely közel sem az igények kielégítését, sokkal inkább a növekvő profitéhséget szolgálja.
 
A kulcsszó a haszon, a nyereség, a profit, a felhalmozás!
Ebben a fertőző kórban szenved a világ, ennek az istennek a nevében törik fel legbelsőbb, titkos kódjainkat, foglalják el élettereinket, ennek az istennek oltárán áldozzák fel családjainkat, közösségeinket, nemzeteinket.
Az ő törvényei szerint indítunk totális támadást az Egy Élő Isten és önmagunk ellenébe.
 
Csakhogy ez az isten a pusztulás, az „anyagba süllyedés” istene!
 
Ezt illene megértenünk Tisztelt Nemzettársaim, s mindennemű ostoba kirekesztést elhagyva testvérré fogadni mindazokat, akik hazájuknak érzik ezt az országot, ezt a földet, sajátjuknak ezt a nemzetet.
Nem szükséges világrengető dolgokat tennünk, csupán az anyagi haszonszerzés, a fogyasztás eléhelyezni a közösséget, az országot, a nemzetet. Tisztelni a törvényeket, de mindent megtenni az emberek életét megkeserítő szabályok megváltoztatásáért. Nem lopni, nem hazudni, nem ártani a Természetnek, és nem utolsó sorban, segíteni egymáson.
 
Felfedezni valódi érdekeinket, függetleníteni magunkat a manipulációktól, a média pavlovi csengettyűitől. Tudatában kell lennünk az elénk vetített világ hamis, ármányos természetével, rá kell jönnünk, mi vagyunk a valóság.
 
Példát mutatni, egyenes szót, hitet, reményt adni gyermekeinknek, s mindannyiunk számára.
 
Amennyiben képesek vagyunk rá, maguktól dőlnek le világunk hamis bálványai.