A Szentmag tündöklése a fáraók földjén
„Csak lelkeddel tudod felfogni a magot.Mit sólyomszárnyon hordoznak csillámló, égi dallamok.”
 
Célkitűzéseinkkel összhangban elkezdjük a jó okkal feltételezett, ez idáig ismeretlen civilizációk átmentett tanításainak felderítését az emberiség vallási szövegeiben, mondakincsében.

 Az induláshoz ideális terepnek, kínálkozik az ősi Egyiptom első nekirugaszkodásra tarka kavalkádnak tűnő, elvont istenképekkel, fétisizmussal, halott-, és állattisztelettel átszőtt hitvilága.

Hely, idő, és egyéb lehetőségeink híján nincs módunk az egyiptomi vallás átfogó boncolgatására. Annyit azonban megállapíthatunk, hogy az említett fétisizmus, és állattisztelet, gyaníthatóan csak az átvett elméletek érthetőségét szolgálta. Azaz, a korábbi hit egyes elemeinek felhasználása, mintegy magyarázatként segítette a közemberek azonosulását az apródonként bevezetendő „új” vallás alapelveivel.
 
Mégis, hogyan játszódhatott ez le a gyakorlatban?
Tételezzük fel, hogy a közvetített ismeretek egyik alaptézise a következő volt; „Isten maga a világegyetem.”
Nos, a többek között bikaistent is imádó, egyszerű ókori ember számára ez egy felfoghatatlan, és elfogadhatatlan tételt jelentett.
Azonban, mindjárt értelmezhetővé, használhatóvá vált a „fénytől származó”, a csillagos égboltot foltjaiban megjelenítő, homlokán napkorongot tartó Hápi (Ápisz) bika segedelmével.
Különben, hasonló módon keletkezhetett az oldalán holdat, szarvai közt felkelő napot, ezer ága-bogán csillagokat tartó szarvas, a mi csodaszarvasunk képzete is.
 
Igen, bármilyen fantasztikusnak is tűnik, „minden, mindennel összefügg”.
 
Tehát, az állatjelképek efféle megjelenései közel sem elsődleges jellegűek, sokkal inkább az elvont elméletek „közzétételéből” adódó másodlagos kellékek, jobban mondva bizonyos fokú hanyatlásról, „romlásáról” szólnak.
 
De hagyjuk a további „feltételezéseket”, térjünk át a lényegre, a teremtésmítoszokra.
Miszerint, a Mindenség Urának, Atumnak az ősóceánba esett magjából, spermájából
(benben), vagy nyálából, köpetéből keletkezik az élet.
 
Világos a képlet, az egyiptomiak nyilván ezen a módon írják körül a naturalisztikus ősi nász történéseit. – mondhatnánk megkönnyebbülten.
 
Természetesen nem erről van szó, ez is a „magyarázatok” kategóriájába tartozik, hiszen más forrásokban Atum harmadik, vagy „vándorló” szemével, pontosabban annak könnyeivel „kelti életre” az embereket.
Egyszóval, nem eshetünk abba a hibába, hogy csupán a könnyebb érthetősség kedvéért földi köntösbe csomagoljunk egy magasabb rendű világ történéseit.
Netalán, Atumot, a teremtőistent egy „perverz”, ősz, öreg atyaistenként ábrázoljuk.
 
Bármennyire is tiltakozik a dimenziók kalodájába szorított elménk, el kell fogadnunk a kezdettelen-végtelen fogalmát, ilyenformán nem egy maszturbáló, önmagát létrehozó, hanem az „öröklétező” teremtő definícióját is.
 
Igen, egy a mi anyagi világunkban közvetlenül nem érzékelhető „szuperintelligenciáról” van szó, „akinek” létezik egy a teremtésben résztvevő magja, szeme, gondolata, szava. Vagyis, természetének része egy sugárzó, mindent átható, termékenyítő princípium.
Melynek evilági vetületei közé tartozik a Nap, a fény, a szeretet, a „tiszta” tekintet, dallam, rím, a körforgás, az örök harmónia.
 
Ez a „valami” az őshullám, a világunkat mozgásban tartó mélyizzás, a soha ki nem hunyó teremtőrezonancia forrása, maga a szentmag.
 
Ennek a sajátos isteni természetnek köszönhető Su istenség és Tefnut istennő „születése”, az „égi” polaritás kialakulása. Su és Tefnut násza” pedig, az anyagi világra vetíti az „égi” viszonyokat, vagyis az „egy” létrejöttével megtörténik a „földi” polaritás megteremtése, Geb a Föld, és Nut az Ég szétválasztása.
 
Mindennek szimbolikus alátámasztását, megértését hivatott elősegíteni a „Látóhatár Hegyei”, vagy „Ahet” (horizont) hieroglifa, ahol a szétválást két „ikerhegy” jeleníti meg. Köztük - nem kevésbé beszédesen – a szentmag, azaz a Nap és/vagy az „Élet Kulcsa”, az Ankh kapott helyet.
 
Továbbra is a jelképek világában maradva, nézzünk egy példát az egyiptomi szimbólumok erejéről. Iru-to az őskígyó, Atum egyik „helyettesítője”, megjelenési formája így szól a Piramis szövegek 1146. fejezetében:
 
„ Én vagyok az Ősi Áradás kiömlése, aki a vizekből bukott fel. Én vagyok a Megkülönböztetést hordozó kígyó a sok-sok gyűrűmmel, én vagyok az Írás az Égi Könyvből, ami elmondja mi lett, és befolyásolja, ami leendő. „
 
Eszerint, innen a korokat átívelő, „tudást hordozó kígyó” ősképe. Innen az Éden kígyója, a megkülönböztetés képességének „ajándékozója”. Aki nem más, mint Isten „egyik megjelenési formája”.   

(A fonál továbbfűzése csak az „erősebb idegzetűeknek” ajánlott.)
No, mielőtt túlságosan magával ragadna minket a hév, térjünk vissza a szentmag által indukált ókori szövegekhez.
Az Ozirisz-Hórusz mondákban Ízisz, a Széth által szétszaggatott, hímtag nélküli (nemzőképtelen) Ozirisztól, egy „arany pénisz” (arany-mag!) közvetítésével kerül áldott állapotba.
Ennek a sajátságos násznak, a szűznemzésnek gyümölcse lesz Hórusz, az isteni gyermek. A szentmag energiájából kiemelkedő, anyagi, de főként isteni természettel megáldott lény, találóbban „fénylény”.
És valóban, Hórusz eredeti neve Horpaheredzs, a „kiemelkedő gyermek”, valamint a Piramisszövegek 606. szerint;
 
 „Megerősödtem, és hatalmasra nőttem,
hogy különbözővé váljak a fénysugarak többi lakójától,
akik velem együtt keltek életre,
és lettem az Isteni Sólyom.”
 
Azaz, egy sólyom formában testet öltött fénylény. Persze, itt is csínján kell bánnunk a különféle szimbolikus megjelenítésekkel, könnyen lehet, hogy a sólyom, az előzőekben említett „istenkapcsolás”, illetve az isteni követ, a maghozó madár archaikus impulzusának következménye.
Hiszen, ebben az esetben is meg kellett értetni a szentmag mindent átható, az alvilágot is bejáró tulajdonságát. S mi lett volna alkalmasabb erre a feladatra, mint egy madár?
 
Ezt igazolandóan, Hórusz, mint Atum képviselője leszáll az alvilágba, s szemével, annak erejével életre kelti Oziriszt.
 
No halld meg atyámfia, újra a szem!
Atum után Hórusz is a szemének mágikus kisugárzását használja, azzal támasztja fel az „anyagbasüllyedt”, halott Oziriszt.
 
Hovatovább, később „apja” gyilkosával Széth-el (a káosz, a szét-szórtság képviselőjével) folytatott ádáz küzdelmében Hórusz a szemét, míg Széth a heréjét veszejti el.
 
Nem sok ez kissé a szem-mag párhuzamokból?
Mit akarnak üzenni ezzel a feledés homályába simult elődök?
Talán nem mást, mint az isteni erő „szemünkbe” helyezését, a kép-zeletünk, teremtő-kép-ességét.
 
Mindenesetre, az említett mag-szem megfeleltetést támogatja a két szó magyarnyelvben történő szinonim használata is.
A szem és a mag kapcsolatát felületesen vizsgálva, könnyen a növényi magra szűkített alaki rokonságra gondolhatnánk. Csakhogy, a szemzés, a szemoltás, a szemérem, a szaporodás az emberi maghoz hasonlatosan nemi tartalommal is bírnak. Valamint, az igézés, a csábítás (elbájolás, elbűvölés), elsősorban szemmel követhető el. Továbbá a megtermékenyített tojásnak is „szeme van”.
 
Ide csatlakozik még, „a szem a lélek tükre” mondásunk, mely az isteni-mag, fényében csak megerősíti elképzeléseinket. Nem beszélve a szem, a tekintett erejét kihangsúlyozó „szemmel verés” kifejezésünkről.
 
Azaz, nem lehet véletlen műve a névazonosság, a helyenkénti azonos tartalom, illetőleg az elvontabb megfeleltetések lehetősége sem.
 
A korábbiakat összegezvén elmondhatjuk; az egyiptomi teremtésmítoszok a szentmag energiájának testet öltését, az anyag létrejöttét, míg Hórusz harcai, tettei az anyagba süllyedés, a „szétszóródás” megakadályozását, az élet, a körforgás fenntartását szemléltetik.
 
Ezen históriák „továbbfejlesztett” változata a Főnixmadár legendája, amint 500 évenként - önmaga feláldozása árán - isteni energiával látja el az emberiséget. Majd a megújulás, a végtelen újjászületés elvének megfelelően hamvaiból új erőket nyerve feltámad.

De nem szólnak másról Egyiptom rejtélyes szimbólumai, az ősi Ankh, a „füleskereszt”, valamint az összetevőiből felépített, „megfoghatóbb” változata a híres „Hórusz Szem”. Mindkettő a szentmag, isteni szem stilizált megjelenítési formája.
Avagy az életkulcsa, az isteni sugárzás.
 
Így már érthető miért tartják a fáraók jobb kezükben az égi Ankh-ot, míg bal kézben a „uasz-t” (villásfarkú, stilizált Széth fejjel ellátott aranyozott fapálca), az anyagi erő megjelenítőjét.

Ezzel fejezvén ki a király isteni (Hórusztól való) származását, az égtől kapott hatalmának földi gyakorlását.

 
Nem szóltunk még Egyiptom történelmének egy röpke, de annál érdekesebb fejezetéről, Ekhnaton fáraó uralkodásáról, az Amarna korról.
Arról a 17 évről, aminek emlékét ugyan tűzzel, vassal próbálták irtani, mégis az egyik legjelentősebb hatást gyakorolta a későbbi korokra, az emberiség fejlődésére.
 
Miről is volt itt szó?
Ekhnaton, az „eretnekfáraó”, „minden előzmény nélkül” eltörli az állattiszteletet, a fétisizmust, a számtalan isten hatalmát, és bevezeti az egyistenhitet, illetve Aton, a Napkorong tiszteletét.
 
Ekhnaton uralkodásának ötödik évében megválik az Amenhotep, „Ámon elégedett” nevétől, és az Ekhnaton, „Aki üdvös Atonnak” nevet veszi fel. A feltételezett (nincs rá érdemleges utalás) ellenállás következtében otthagyja Ámon szent városág Thébát, s egy teljesen új fővárost, Ahet-Aton-t („Aton fényhegye”) építi fel. Később beszünteti a régi istenek tiszteletét, még a nevüket is kitörölteti.
Kivételt képez az Atonnal egylényegű Ré napisten, valamint az „igazság” jelentéssel bíró Maat istennő.
Aton nemzetek felettiségéből adódóan (tudniillik; szeretetét a napsugarakhoz hasonlóan kiterjeszti minden népre) nem indít hódító háborúkat, csak az ország területi épségét közvetlenül veszélyeztető esetekben avatkozik be.
A szeretetre alapuló pacifizmusa a kor és környezet tükrében válik igazán izgalmassá.
 
Példának okáért álljon itt egy-két részlet Assurbanapli későbbi „dicshimnuszaiból”:
 
 „Katonáit leszúrtam, 4x3600-at, akik életben maradtak közülük, megvakítottam…”
„Holttestüket oszlopokra akasztván, körülvettem velük a várost.”
„Égésüknek füstjével, mint valamely hatalmas viharral, a tágas ég boltozatát beborítottam.”
„Nyakukat, mint birkáét elvágtam.”
„Vérüket a széles földre csorgattam. „
„Heréiket levágván, mint az uborka termését érés idején …”
Szétdarabolt húsukat a kutyákkal etettem fel …
 
Úgy gondolom, jobban járunk, ha gyorsan visszatérünk Ekhnatonhoz.
Uralkodásának alkonyáról, haláláról nem tudunk semmi bizonyosat. Többen a lázadó Ámon papság kezét látják a korai halálában, az Aton-kultusz bukásában.
 
Nosza, kezdjünk el kételkedni.
Először is – minden korábbi elmélkedésünket figyelmen kívül hagyva - Aton nem egy új isten, már több dinasztiával Ehknaton előtt, I. Amenemhat korában is nagy tisztelettel írnak róla.
Azonkívül, a napisten „fénye” a kezdetektől átszövi az egész egyiptomi hitvilágot. Szinte minden főistent napként, vagy a nappal egyetemben ábrázoltak. Nem beszélve Ré Napistenről, akit még Ehknaton is a „trónusán hagy”.
 
Tehát, Eknaton csupán a „mozgásukat beszüntető”, nem mozgó, nem élő (ál) isteneket távolítja el, s a napkorong képében már régen jelenlévő, aktív, az élet, a teremtés folyamatosságát biztosító, Egy Élő Isten tiszteletét hagyja meg.
 
Mondjuk; a napkorong képében megjelenített istenről van szó, hiszen Ekhnaton és a magas csillagászati ismeretekkel rendelkező beavatottak is tisztában voltak vele, hogy a Nap nem más, mint az Egy Élő Isten földi vetülete, annak tükröződése, amely természetesen gömb formában létezik.
 
Mindennek igazolásaként olvassuk el a Naphimnusz néhány részletét:
 
„Ott vagy az emberek arcában, mozdulataid mégis láthatatlanok”.
 
„Te növeszted ki a férfiak magvát az asszonyokban; életre hívod a fiút anyja méhében, megnyugtatod őt, letörlöd könnyeit; dajkálod őt már a testben, Te, ki az élet lélegzetét adod mindannak, mit teremtettél, és ő előjön anyja testéből, hogy lélegezni kezdjen születése napján, megnyitod az ő száját, és élelmet adsz neki. A fióka már a tojáshéjban felcsipog, Te adsz neki lélegzetet odabenn, hogy éljen; Te adsz neki erőt, hogy kitörjön a tojásból, és ő előjön, és két lábán sétál.”
 
„Milyen sokfélék a Te műveid: az ember szeme előtt rejtve maradnak. Te vagy az egyetlen isten, kihez senki sem hasonló.”
 
„Megteremtetted a távoli eget, hogy benne ragyogj, és láss mindent, mit létrehoztál, Te egyedül, különböző alakjaidban élő Atonként ragyogó, fényesen felragyogó, egyszerre távoli és közeli. Formák millióit teremtettél magadból, városokat és falvakat, földeket, utakat és folyókat.”
 
„Senki nincs, ki ismer téged, kivéve fiadat, Noferhepruré-waenrét. Te adtad neki a képességet, hogy ismerje gondolataidat és erődet.”
 
(Egyiptomiból angolra fordította: Sir Alan Gardiner. Angolról magyarra az eredeti szöveg egybevetésével fordította: Meritaton Isetnofret)
 
Igen, már ebből is látható, hogy többről van itt szó, mint a napkorongról.
 
De lépjünk tovább, lényeges momentumnak tűnik, hogy már Ehknaton apja, III. Amenhotep is elkövet egypár szentségtörést. Jelesül, nem királyi vérből származó nőt választ feleségül, hanem az ismeretlen származású Tejét veszi el.
Példáját fia is követi, aki szintén az „ismeretlen származású” Nofertitit választja hitveséül.
„Íme, a szerelem hatalma!”- mondják a szentimentalizmusra hajlamos Ekhnaton rajongók.
 
Csakhogy, az egyszerű emberek, és az egész egyiptomi társadalom minden percét, minden lépését a hagyományok tisztelete, betartása határozta meg. Többek között ennek a mentalitásnak, és a már-már fanatizmusba torkoló nacionalizmusuknak köszönhették több évezredes fennmaradásukat.
 
Hovatovább, a fáraók többnejűsége, ágyasainak tucatjai, saját lányaik feleségül vételének szokása eleve kizárja a szerelmi házasság puszta megemlítését is.
Nem beszélve az istenek „vérvonalát” a hercegnők méhébe ültető uralkodói nász hitéről.
(Félreérthetetlenül kimondva, az egyesülés alkalmával Isten a fáraó képében termékenyíti meg a nemesi származású hercegnőt.) 

Egyszóval a szokatlan párválasztások, és az egész „vallásváltás” sem képzelhető el a nagy befolyású papság, a hadvezérek hallgatólagos cinkossága nélkül.

Avagy, „keresd a nőt”!
Honnan jött Nofertiti? Nem tudjuk, a nevéből is csak az derül ki, hogy „A gyönyörű nő megérkezett”.
És valóban – a ránk maradt mellszobor tanúsága szerint – gyönyörű volt.
Egy „idegen származású”, gyönyörű, titokzatos, és az egyiptomi királlyal egyenrangú nő.
 
„No, ilyen csak a mesébe, vagy a Marson fordulhat elő.” – mondhatnánk, és van, aki mondja is. Konkrétan az eddig ismertetettekre, valamint a szokatlan, kissé nyúlt koponyaformájára alapozván „földönkívülinek” tartják.
(Sokan idesorolják, a „haltestű” Ekhnatont is, bár közel sem a szépsége, sokkal inkább szokatlan alkata miatt.)
 
Mi se kerülgessük tovább a forrókását, s mondjuk el, mit gondolunk valójában.
Tejé, III. Amenhotep felesége, és Nofertiti egyaránt a korábbi, „elsüllyedt” civilizációk katasztrófáját túlélő emberek maroknyi csoportjához tartozott.
Az uralkodóházba történő beházasításukkal, a beavatottak úgy gondolták, hogy megérett az idő az átadott tanok közkincsé tételére, a „barbár korokból” magyarázatként rárakódott sallangok leválasztására, az „Igaz Isten” szolgálatára.
Ezzel előrevetítvén a hölgyek meghatározó szerepét a későbbi történésekben.
 
Az óvatos reformok, már III. Amenhotep idejében elkezdődtek (pl.: egyre gyakrabban fordul elő Aton neve, és Tije királyhoz illő ábrázolása), majd a „vegyes házasságból” származó fia és Nofertiti idejében teljesedtek ki.
Az öreg király a cél elérése érdekében idő előtt átadja – a félig „idegen” származású - fiának a hatalmat, majd Thébába maradván a háttérből támogatja őt tervei megvalósításában.
 
A közemberek lázadásától tartó, kivárásra berendezkedett papság javaslatára, a Szentmag helyett, annak földi vetületét, a „kézzelfoghatóbb” Napkorongot, Atont helyezik a központba.
 
(Sajnos, Ámon papjainak igaza lett, nagy valószínűséggel az egyiptomi nép még nem volt eléggé felkészülve egy ilyen horderejű változásra, s lázadása vethetett véget ennek a csodálatos kísérletnek.)
 
A Szentmag és Aton azonosságának bizonyítéka a már említett „Horizont” hieroglifa mintájára történő Amarnai építkezések, az osztódást, az élet beindulását jelképező sziklahegyek, a hasonló templomkialakítások, a köztük felkelő Nap, illetve a Szentmag jelének, az Ankhnak lépten, nyomon történő megjelenítése.
 
Továbbá, nem üzen mást Nofertiti egy berlini múzeumban őrzött szobra sem.
Ugyanis, az egész alkotás az Ekhnaton alatt virágzó naturalisztikus stílusban készült, bőre természetes színekben pompázik, szája egészségesen pirosas-barna.
 
Csak a szemeivel nincs rendben valami, jobbszeme kristályból készült, míg balszeme teljesen hiányzik. (Micsoda kontraszt!)
Igen, a mag, a szem, az életet adó Atum szem, a Hórusz-szem, az Isteni Sólyom kivájt szeme, a királyok homlokán lévő, harmadik szemet jelképező kobra, s most pedig Nofertiti hiányos kristályszeme.
 
„Valamit látnotok kellene emberek!” – kiáltják felénk az istenek.
 
 

                                                                                                     B. Kántor János