„Óh Uram, itt minden mozog!
Mint oldott kéve bomlik a világ.
Nincs egy pont, egy parányi ok,
Mi összefogná legalább önmagát.”
 
Az előzőekben, nyelvünk és egyéb hagyományaink útmutatásai alapján megismerkedtünk az Iz, Isa, Ige szavaink által fémjelzett Szentmag fogalmával, az általa életre keltett ösanyaggal, vagyis az „anyával”.
 
Tudjuk, hogy az isteni mag által besugárzott, megtermékenyített anyag, az áldott állapotban lévő anya jeleníti meg az egész, látható világmindenséget. Benne ölt testet a legparányibb egysejtűtől a hatalmas galaxisokig terjedően minden forma.
Ő a létezők bölcsője, és szemfedője.
 
A teremtés két résztvevője, a sugárzó „Ige” és a befogadó, átalakuló „Anyag” egymásba fonódva járják véget nem érő körtáncukat.
 
Viszont, ahogy a körtánc, úgy az „isteni alakzat”, a kör is eleve valószínűsít egy okot, egy központot, egy tengelyt.  Kell, hogy legyen egy rendező elv, egy törvény, ami koordinálja a mozgást, fenntartja az egyensúlyt, biztosítja a lüktető folyamatosságot, magát az életet.
 
Mindennek okán – a korábban bevált módszerrel - vizsgáljuk meg; Milyen környezetben keletkezhetett a „tengely” szavunk?
 
Kiindulásként kínálja magát a „ten” szótő, melynek ismertebb képződményei a tenger, tengely, tente, teng, tenmaga, tens (-uram).
 
Valójában nem igazán bővelkedünk a ten „alkotta” kifejezésekben, mégis, ebből a viszonylag aprócska fogalomkörből is levonható némi következtetés.
 
A ten-ből kihajtó szóbokorban, a tenger által benne foglaltatik a nagyság, a nyugalom. Nemkülönben, a teng, a tente is mozdulatlanságra, vegetációra enged következtetni.
De bátran gondolhatunk az egy, egyedüli tartalomra, a tenmagad, vagy a tensuram esetében.
Mindezekkel teljes összhangban van a tengely, mint a mozgó, forgó szerkezetek egyedüli, nagy, álló, nyugalomban lévő része.
 
Persze, ebben az esetben kicsit többről van szó, mint egy álló dologról. A tengely rendszerezi, teszi hasznossá, ésszerűvé a különféle energiákat. A tengely a „lelke”, a központja az „egész mindenségnek”.
 
Az EGY, az ELEVE ÉLŐ, a vezérlőelv, a törvény, „Isten egyenese”, a TEN.
(Pásztoraink sokáig a Sarkcsillag, és a föld köldöke közé képzelték ezt a bizonyos tengelyt.)
 
Igen, a Ten, amely a „Hálát adunk Tennek!”, a „Ten adta, Ten veszi el” mondásaink tanúságaként önállóan is használt istenszavunk volt.
 
Magyarán az Iz, Ige, Isa, mint második isteni „személy” mellett megtaláltuk az „Atyát”, az elsőszámú isteni „személyt”, illetve megfejtettük Isten (Iz-ten) szavunk eredeti értelmét.
 
S, hogy mennyire helytállóak következtetéseink, bizonyítja a tánc kialakulása, az archaikus néptáncaink „koreográfiái”. Ahol, a szemet, lelket gyönyörködtető körtáncból bontakoznak ki, az egyéniségeknek tágabb teret adó pártáncok.
 
Valamikor az ősidőkben a „bálvány”, a tengely körül álló lányok éneklő csokra jelenítette meg az ősanyát, az ősanyagot. Majd a megszólaló dobok ütemére csatlakozó fiúk (az „Ige”) hatására lassan mozgásba lendült a „nagykerék”.
 
A gyorsuló ritmus, a körtánc felemelő élménye szinte extázisba jutatta a résztvevőket. Így élték-, adták át az ősfogantatás isteni történéseit, az együvé tartozás felemelő élményét.
 
Fontos színtere volt ez a párválasztásnak, a szexuális egymásra találásnak is. Hiszen a nagy kör mentén idővel kialakuló - az egyéni lélek rezdüléseit jobban tükröző - páros tánc nyitott könyvként tárta fel az Én, a TE, a Mi viszonyát, és az esetlegesen előforduló, legapróbb disszonanciákat is.
 
Nos, ilyen gyökerekhez kötődik több tavaszünnepünk, például a májusi-pünkösdi vígasságok.
Amely szokásoknak, az egyház erőteljes integrálási kísérletei ellenére (Fülöp, Jakab apostolok) vajmi kevés köze van a kereszténységhez.
Hiszen, a felállított „tengely” körüli tánc, a mulatság, a király-, királynéválasztás, mind, mind az isteni-mag által megtermékenyített természet újjászületésének, az ősi-násznak evilági, vetületei.
 
Mégis, lennie kell valami okának, hogy ezekre a kiirthatatlan, ősi rítusok idejére tevődött a Szentlélek eljövetelének ünnepe.
Amennyiben visszalapozunk írásunk „A kisded” c. fejezetéhez, láthatjuk, hogy a Szentmag, az Íz, az Ige, keresztény felfogásban nem más, mint a Szentlélek, a „Fiú”.
(A fiú, mint isteni-követ, a szentmag sugarait hordozó „fénylény” értendő.)
 
Tehát, ebben az értelmezésben a tavasz, a természet „megújulása”, áldott állapotba kerülése, az „Íz érkezése” összhangban van a Szentlélek ünnepével.
De több mint beszédes a tengelyt keresztel helyettesítő „Kereszt Ünnepe” kifejezés is.
 
Minek okán, több szavahihető kutató állítása szerint, a májusfaállítás, a tavaszi örömünnepek szokása egészen a Bálvallásig vezethető vissza, el kell időznünk egy kicsit a bálvány szavunknál, pontosabban a „bál” szótövünknél.
Aminek nyelvi összefüggései, és egyéb földrajzi kötődései sejtetni engedik, hogy már a vallásváltás előtt is része lehetett nyelvünknek.
 
A báltengely, báloszlop, bálkerék, bálvány, bálványberek, bálványhegy, bálványkő, bálványáldozat, bálványpap, bálványimádás, bálványtánc bővítményei, egy istent szimbolizáló, nagy oszlop (tengely) körüli tánc, ünnep képzetét keltik.
S, ha mindehhez még hozzátesszük a régi – a Világfa sötét (holdas) oldalához köthető – „sete” szavunk „bal”-lá (mint rossz oldal) történő, vallási indíttatású átalakítását, egyértelműnek tűnnek az eddig csak vélelmezett párhuzamok.
 
Jobb, ha nem tévedünk ingoványos területekre, amikor itt van nekünk maga a tenger.
Helyesebben, Ten, az első-, és az Iz, Ige, mint a második isteni személy.
 
Mintha valaki hiányozna a táncból, ebből a körből.
Mivel, a szenthármasság sem egy új keletű intézmény, joggal vetődik fel a harmadik isteni személy kérdése.
 
Ami, vagy aki, estünkben nem lehet más, mint a szétszórtság, az elemi állapotban tengődő ősanyag, ősóceán, az ANYA.
Mondhatnánk úgy is, az Istenanya.
 
Mielőtt bárki is a romlandó, korhadó, átalakuló anyagra asszociálna, tisztáznunk illik, mit értünk az elemi lét, vagy a „szétszórtság állapotán”.
 
Sajnos, még manapság is meglehetősen hamis kép él bennünk az anyaggal kapcsolatban, pedig a romlandó, vagy a tömör anyag képzete közel sem a valóság.
 
A tudomány jelenlegi állapotában az érzékelhető, legkisebb - egyszer hullámként, másszor aprócska pontként felsejlő - anyagi részecskék az úgynevezett kvarkok, melyek továbbontási kísérletei során egyszerűen eltűnik a fizikális anyag,
Többen úgy gondolják, ezzel elérkeztünk az anyagi világ határára, míg mások szerint csak „durva mérőónjaink zavarják fel a kristálytiszta vizeket”.
 
Avagy, az acéllábakon álló tudomány a lét olyan tikos bugyrait feszegeti, amelyekből a majdan kiáramló ismeretek törvényszerűen elporlasztják öröknek hitt alapjait is.
 
Akárhogyan is van, minden formába öntött (szerveződött), létező (érzékelhető) anyag valójában a Szentmag sugárzása által, az ősóceánból kiemelkedő teremtett képződmény.
Úgy is fogalmazhatnánk, mindez csupán múlandóság, átalakulás, illúzió.
 
A válóság egészen más; ….az igazság az IZ-TEN-ANYA.
A harmadik személlyel kiegészült isteni hármasság.
 
Igen, az ANYAG, aki, vagy ami, egyaránt megjárta a „mennyet és a poklot”, hiszen a materializmus követői szemében ő volt a „minden”, még a „tökéletességre”, kizárólagosságra törekvő vallások esetében a bűn forrása, az ördög fenségterülete.
Elméletünk szerint mindkét felfogás hiányos, és abszurd. Az egyik letagad, lealacsonyít egy isteni tényezőt, míg a másik csak ezt fogadja el. Bár, hálából megcsonkítja, kimiskárolja a „lelkét”, a szenthármasság egységét.
 
Hogyan mehetett mindez feledésbe? - kérdezhetnénk.
 
Nem feledtük el, hiszen többségében népünk emlékezetéből merítettünk mindent.
 
Azaz, nem véletlen a magyarok hármas számhoz való, már-már misztikus vonzódása, a mesebeli „három fiú”, a „három feladat”, bizonyos cselekmények háromszori ismétlése, és nem utolsó sorban a „Három a magyar igazság” mondásunk.
 
Amit, manapság is váltig hajtogatunk, de az igazi, valamikori jelentését régen kitörölték emlékezetünkből.
 
Pedig sokáig, „suttogták” eleink: „Három az igaz Isten.” „Három a magyarok Istene, három a magyar igazság!”
 
Egy erdélyi népdal szerint:
 
„Verje meg a három Isten Görgeyt, hogy letette a magyarok fegyverit.”
 
Vagy;
 
„Verje meg az igaz Isten, ki az árvákat bántja.”
 
Sőt mi több, a honfoglaló Árpádék sem háromszor, kiáltják Isten nevét („Deus, Deus, Deus”), hanem, három isten néven szólították, hívták segedelmül a magyarok egy élő Istenét,
 
                                                 az IS-TEN-ANYÁT.
 
 

                                                                                         B. Kántor János