Nos, megbotránkozhatunk, megsértődhetünk a feltételezésein, elborzadhatunk a „tudatlanságán”, de jobban tesszük, ha elgondolkodunk a rólunk, a hazánkról sugárzott kép milyenségén.
A média, és önmagunk felelősségén.
 
Nézzük, milyen információk alapján ítélnek meg minket;
 
Miközben, egy gazdasági, és politikai krízisbe került fiatal demokrácia, nem kevésbé ifjú miniszterelnöke az ország érdekéről, kibékülésről, összefogásról, a megegyezés új programjáról beszél, a képviselők jelentős hányada egymás között kacarászva, diskurálva kivonul a parlament ülésterméből.
 
A helyszín változik, a szónok változatlan:
Az „ingújra” vetkőzött népvezérünk, több ezer fő előtt – ha lehet még fokozni -, még nagyobb vehemenciával, lelkesedéssel, még „pinokkiósabb” gesztusokkal védelmébe veszi a szabadságot, a demokráciát, magát a köztársaságot.
Sőt, mi több – kisebb, nagyobb hatásszüneteket tartva -, a közös haza felvirágoztatása érdekében, egyenesen keblére öleli, testvérévé fogadja a másként gondolkodókat, a vele ellentétes oldalon állókat.
 
Újabb képsorok következnek, a legnagyobb létszámú magyarországi kisebbség, a cigányság jeles képviselői – tök véletlenül a fent említett chartás gyűléssel összhangban - magyar és „romazászlót” lobogtatva tartják kedélyes békemenetüket, a kirekesztés, a hátrányos megkülönböztetés, a rasszizmus egyre gyakoribb megnyilvánulásai ellen.
Mindennek a tetejébe – a fizetett koreográfusok profizmusát dicsérendően -, makulátlan vezérük egy „tisztára mosott” Árpádsávos zászlóval pózol a tülekedő fotósoknak.
Ezzel demonstrálva a magyarság nemzeti jelképeinek tiszteletét, a másik oldal „csíkos rongyainak” szennyét.
 
És, ha még nem szakadt volna meg az a bizonyos szív, következnek az ellentüntetőkről készített képsorok.
Ami, rögtön egy a munkáját végző, leanyázott, megrugdalt, ellökdösött kameramannal indul, s ordítozó, cigányozó, követ és sörösüveget dobáló, kordont bontó hőzöngő tömeggel folytatódik.
(Hogy mit keresett az a sok lábbeli a szovjetemlékmű körül? – azt nem tudhatjuk meg.)
 
Majd, a tisztességes, rendet és nyugalmat akaró állampolgárok ingerküszöbét éppen meghaladván – még a csatornaváltás előtt - beavatkozik a rendőrség.
Záróakkordként, egy kis, szelektív gumibotozás, a szokásos könnygázeffektus, és az „asszony hozz mán egy sört” polgári felkiáltással ér véget a „Budapest 2008. szeptember 20-a” című produkció.
 
Persze, nem kívánhatjuk meg a sajtó tisztelt képviselőitől, hogy minden tudósítás mellé tényfeltáró riportot kanyarítsanak.
Bemutatván a százmilliós ingatlant elsíboló, volt ifjúkommunista vezér választási kampányát. A költségvetési mutatók titkosítását, a hazugságai tüzében fénylő szemeit, a lendületes menedzser, a kisfiús esetlenség, a tőkének behódoló, de szociálisan a végtelenségig érzékeny nagyvállalkozó/kisember pókerarcait.
 
Nem tartozik ide a legnagyobb alakítása, a trükkök százait – mellesleg az ország tönkretételét is - megbánó, „öszödi tékozlófiú esete, a k. országgal” sem.
 
Ha tetszik, ha nem, ez az ember, a mi miniszterelnökünk, akit csak a jelen tettei alapján illene megítélnünk.
Nevetséges az a sok, állandóan múltba révedő, mélymagyar „patópál”.
Ideje „a múltat végképp eltörölni”, egy szép, újvilágot építeni. „Rajta, csináljuk meg együtt!”
 
Kit érdekel, hogy az a bizonyos múlt csak tegnap volt?
Kit izgat, hogy pár órája még a gyerekeiket/gyerekeinket féltette „az ordas eszméket” képviselő másik oldaltól?
Lényeg az; most éppen - az „új díszlethez, új műsor kell” elve alapján - baráti kezet nyújt, s testvérnek szólít.
 
Összességében, annyi pálfordulást, stiklit, töménytelen hazugságot nyomott már le az emberek torkán, hogy helyében, egy banánköztársaság zsebdiktátora is, önpuccsot hajtana végre szégyenében, azaz teljesen hiteltelen.
 
De térjünk rá a többi testvérünkre; az OCÖ tüntetésről nincs mit mondani, teszik, amit mondanak nekik.
Inkább beszéljünk a segélyezés rendszeréről, a „cigánybűnözésről”.
A monoki polgármester mögül kihátrált politikusokról, a „purdéiparról”, a „Fészekrakó program” buktatóiról, az eltékozolt százmilliárdokról.
 
Mondjon bárki, bármit, Szepessy Zsolt kezdeményezése előre volt zsírozva.
Csakhogy - amint az újabban „lenni szokott” -, nem volt megfelelően „előkészítve”, nem volt bekalkulálva a regnáló vezetésre gyakorolt hatása.
Magyarán, a gyér támogatottságú kormány belebukott volna.
Ez az ár pedig, aránytalan lett volna az esetlegesen várható szavazatnyereséggel. (Ne legyenek kétségeink, az ország hosszú távú érdeke mindig másodlagos tényező a döntések meghozatalánál.)
 
Ellenben, a „segélyért munka” elvének erőteljes követelése egyre több politikusnak „nyitotta fel a szemét”.
Hogy miért csak most?
Bizonyára, ez idáig nem találkoztak a szavazóikkal, az egyszerű választópolgárokkal.
Helyesebben, nagyon jól tudják, mi a helyzet, tisztába vannak tarthatatlanságával, csak sokkal fontosabb a tűzhelyközelség őrzése, a kitöltendő négy év.
 
A mellébeszélők országa vagyunk, mindenki szöges ellentétét írja, mondja „hivatalosan”, mint zártkörű magánbeszélgetéseken.
 
Egyszóval, mára odáig jutottunk, hogy emberek széles tömegeinek megélhetési forrása a segély, és a „családi”, mindeközben gyermekek ezreit kényszerítik anyagi és szellemi nyomorba.
 
„Porceláncipő, nejloning, oszt megyek a kocsmába gépezni”- a gyerek talpát meg ótvaros, kóbor kutyák nyalogatják fényesre.
 
Természetesen, mindenki tudja, hogy a pótlékok, segélyek közel sem fedezik az emberhez méltó életkörülmények megteremtését. Ennek ellenére, terjedőben van ez a fajta – eléggé el nem ítélhető – igénytelen és felelőtlen életvitel.
Meggyőződésem, hogy a különféle jogcímeken juttatott „ingyenpénzek”, pótlékok, segélyek, még a munkáltatóknak adandó foglalkoztatási támogatások is, mind-mind a kívánt eredmény ellenére hatnak.
Végeredményként, tehetetlen, kiskorú tömegeket, életképtelen társadalmakat hagynak maguk után.
 
Nemkülönben igaz ez a lakáshoz jutás támogatási rendszerére. Az öt gyerek esetén, több mint négymillió forintnyi „szocpol” juttatáson felbátorodva tömegével vásárolják fel az olcsóbb (50m2 körüli) lakótelepi ingatlanokat, s pillanatok alatt városlakóvá válik az egész 15-20 fős pereputty.
Majd következik a környék integrációja, avagy sötétedés után jobb, ha mindenki behúzódik a vackára.
 
Mindemellett, nem fizetünk semmit, majdcsak kitalálnak valamifajta „rehabos” programot.
Léteznek olyan régiók, ahol a „fészekrakót” igénybevevők 90%-a nem hajlandó az adósságát törleszteni.
 
No jó, de mi lenne a megoldás?
Némi indokolt kivétellel, „aki nem dolgozik, ne is egyék”, vagy ahogy az egyik, kedvenc ismerősöm - egy-két pohár „kavarka” után -, szokta mondogatni: „Sógorkám, senkinek semmit!”
(Tőlünk sokkal tehetősebb országok sem engedhetnek meg maguknak hasonló szociális rendszert.)
 
Az ilyen módom képződött többletett pedig iskoláztatásra, munkahelyteremtésre, adókedvezményre, a bérszínvonal növelésére illenék fordítani.
S talán egyszer, odáig is eljutnánk, hogy valódi erkölcsi értéke lenne a családnak, az „általam” eltartott, felnevelt gyermekeknek.
Ezek után térjünk át a gyermeki szinten tartott, elszigetelt közösségekre jellemző devianciákra, a bűnözésre.
Nem hallomásból, nem újságból tudom, hanem tapasztalom, érzékelem bizonyos vidékek körülményeit.
A valamikor virágzó, mára elgazosodott földeket, a házkörül is rettegő öregeket, a megszégyenített tanárok, a megfélemlített diákok tömegeit.
 
Az egyik megrögzött kertész pajtásom (szerinte a föld akkor érzi jól magát, ha megművelik) több éven keresztül próbálta a parlagon heverő parcelláját gyümölcsössé varázsolni.
Az első évben kihúzgálták az ültetvényét. Ezen okulva, második nekifutásra karót, kötelet is ültetett a csemetékkel, …így csak kitördelték őket.
Mit tegyek? Kérdezte végső elkeseredésében. (Érdekes módon, a rendőrséghez fordulás lehetősége fel sem merült benne.)
Szerintem, akassz ki egy, „Ha kihúzod, miről fog az unokád lopni?” feliratú táblát- mondtam.
Majd, tekintetét látva megbántam minden élcelődést.
 
Ahol bevezetik a megélhetési bűnözés fogalmát, ott előbb, vagy utóbb az élet szentsége is elértéktelenedik.
Nem szeretnék az olaszliszkai tragédia borzalmain mazsolázni.
Mégis meg kell említenünk azt a tényt, hogy a 21. század Magyarországában olyan közösségek alakulhatnak ki, ahol az erőszak, a gyilkolás szörnyűsége „társadalmilag” elfogadott normatívává emelkedik.
Mert, nem lehet másként értelmezni, az összecsődült tömeg harsány biztatását egy vétlen ember agyonveréséhez, meglincseléséhez.
 
Most hagyjuk az „ezt hittük, meg azt hittük” kezdetű sóderezést.
Milyen szülő az, aki – bármilyen elborult elmével is rendelkezik – nem a „sérült, segítségre szoruló” gyermekét keresi meg mindenekelőtt?
 
Milyen állatfalka törvényein szocializálódott az a „sofőr”, aki tudja; ha az édesanyja lép féktávolságon belül elé, őt is elgázolja, s ennek ellenére, mégis beszáll a „balhéba”?
 
És folytathatnánk a kérdések sorát.
Ne tegyük, inkább kövessük meg a magyar cigányságot, amiért már az elején nem írtuk le, hogy tisztelet a nem kevés kivételnek.
Nem az illem kedvéért kell ezt kimondanunk, hanem egyszerűen azért, mert így tisztességes. (Amíg egy jóakaratú cigányember is van köztünk, mindaddig kötelességünk megvédenünk minden általánosítástól, kirekesztéstől.)
 
Valahol itt kezdődik a mi felelősségünk, a magyarok felelőssége.
Felmérhetetlen társadalmi károkat okoz a féktelen cigányozás, de nem kevésbé veszélyes a dolgok névén szólításának tilalma. Nem vezet jóra a hisztériakeltés, és nagy hiba úgy tennünk, mintha semmi sem történne.
 
Kérem tisztelettel, nagy a baj!
Immár a sokadik generáció cseperedik fel Isten, ember, „pártunk és kormányunk” ismerete, elemi tisztelete nélkül. Fél-analfabéta, érzelmi-, és értelmi fogyatékos, ösztönvezérelt emberek tömegei zúdulnak a társadalom nyakába.
Tág teret adva ezzel az önjelölt vezéreknek, a felelőtlen média, és politikai manipulációknak, végső soron, a zűrzavarnak, az anarchiának, a teljes összeomlásnak.
S ne legyenek kétségeink, ha már a fél ország egy nagy Gadnává, Csenyétévé válik, akkor sem ők, a „helyzet teremtők, a „jót akarók”, a „globalizátorok”, a tolerancia bajnokai lesznek a vétkesek, hanem mi a „fasisztoid” beütésű nemzetben, hazában gondolkodók.
 
Persze, lehet itt érvelni még jogállammal, rendőrséggel, karhatalommal, csakhogy mindez már ma sem ér semmit. A jelenlegi törvényi háttérrel az állam nem képes megvédeni a polgárait.
Csak idő kérdése, hogy – persze mismásolva - mindezt hivatalosan is beismerjék.
 
Mi lehet a megoldás?
Sokféle, de leginkább egy komplex, „korbácsot és mézes kenyeret” egyaránt tartalmazó program.
Mindenekelőtt, nagyon fontos tudnunk, a gondokat csak az általános emberi normákat elfogadó, társadalmi integrációra kész cigánysággal összefogva leszünk képesek megoldani.
Itt az ideje magunk közé fogadni, a családra, a társadalomra, a nemzetre felelősséggel tekintőket, az erős, független – nem kegyelemkenyéren tengődő - Magyarországban gondolkodókat.
Vannak ilyen cigányemberek, és nekünk is van pótolni valónk.
 
Végül, ejtsünk néhány szót a „chartásokról”, és a hasonszőrű média által lefasisztázott „balhés” tüntetőkről.
 
Sohasem fért a fejembe, hogy miként egyeztethető össze a sokszínűséget, a toleranciát hirdető szabadelvűséggel a (jobb esetben) saját nemzeti jelképeiknek mocskolása, a „másként” gondolkodók „lebunkózása”?
 
Volt itt (Magyarországon!) már a Szentkorona svájcisapka, István király döglött sirály, az Árpádsávos zászló fasisztajelkép, a Turulunk „dülledt szemű tojó”, hogy a durvább ocsmányságokról ne is szóljunk.
 
Nem, ezek az emberek sohasem voltak valódi liberálisok.
(Nemkülönben, nem igazi nemzetiek a válogatás nélkül minden „nem magyarra” rárontók sem.)
Elvakult, gyűlölet fogta, nemegyszer idegen érdekek mentén rendeződött képződményekkel van dolgunk. Ahol a főfegyver a provokáció, majd a határtalan jajveszékelés.
 
Úgyhogy, átérzem a jobbszélre szorítottak keserűségét, megértem az álszent ravaszlelkűek elleni dühét.
(Hiszen, mindez egy hazug világ sunyi támadásaira adott, túldimenzionált válaszok.)
De nem értem, „a mindent előre átgondoló” vezetőiket.
Nem értem, miért nem lehet a „balhésokat” féken tartani?
Miért kell tálcán kínálni magukat a pöffeszkedő médiamogulok vicsorgó falkáinak?
 
Miért, a törvénytelen törvénykezők felhatalmazása, mindannyiunk jogainak, szabadságának megnyirbálására?
Mert, erről van szó.
El kell dönteni, hogy betörni, vagy bekerülni akarunk-e a parlamentbe?
Talán, meg kellene próbálnunk – az ünnepeink helyett – a hétköznapokon forradalmat „csinálni”.
Összefogni mindenkivel, kinek haza az ország, s nemzet a nép.
Tisztelni, és segíteni egymást, példát mutatni a manipulációk, a káprázat rabjainak.
Egyenes szót, reményt, hitet adni gyermekeinknek, s mindannyiunk számára.
 
 
 
                                                                                                   Kántor