„Nem lesz olyan titok, ami ki ne derülne, nem lesz olyan sötét gaztett, ami napvilágra ne kerülne; és a földön nem lesz olyan pecsét, ami fel ne töretnék.” (N. 2. 30/17)
Mindannyian keresők vagyunk, csak vannak, akik kitaposott ösvények mentén haladnak és vannak, akiket vonz a vadon, az ismeretlen felfedezésének szabadsága. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi esetben nem számíthatunk segédkezekre, nem használhatjuk az autósztrádák térképeit, legfeljebb a hegygerincek vonulata, a fák mohásodó oldala nyújthat némi támogatást.
Ezen fárasztó, buktatókkal teli úton célszerű minden elmélettől függetleníteni magunkat, hiszen még a legbecsesebbek is leszűkíthetik látótereinket. A magányos vándor pedig ne várjon virágesőt, ellenben készüljön fel a különböző szekértáborok felől érkező jogos, és az emberi gyarlóságtól sem mentes kritikákra. Végül pedig egy kis szerencsével minden megpróbáltatást feledtethetnek az út során talált kincsek.
A magam részéről ilyen kincseknek tartom a Szentháromságból kitagadott Anya, az isteni egységet megjelenítő Fiú valóságának, a klasszikus evolúciót cáfoló, kettős származásunkat bizonyító emberi agy kapacitásának, vagy az egy tőről eredő atlantiszi, babiloni legendák évezredeken átnyúló üzenetének elméleteit.
De nem hagyhatjuk ki a sorból a magyarság „három Istenét”, a Halotti beszéd ellentmondásait, az egyiptomi Ankh, Hórusz szem, a Látóhatár hegyei hieroglifa és a magyar „Egyisten” ligatúra, illetve a hármas halmunk rokoníthatóságát, a mártélyi szíjvég titkát, vagy a „Szemúr” néven ismerté vált hun főpapi jelvényt sem.
Olyan ősi mintázatokból erednek ezek a szálak, amelyek előbb, vagy utóbb napvilágra kell, hogy kerüljenek.
Magúr szeme, vagy Szemúr magja?
A Szentmag nyomainak kutatása közben folyton-folyvást a szem-mag megfeleltetésekbe, párhuzamokba, hasonlatokba botlottam. Egyiptomban Atum magja/szeme, Széth heréje/Hórusz szeme, vagy Nofertiti mellszobrának hiányzó balszeme, Babilonban a Tiszta Szemek Ura, a hihetetlenül nagy szemmel ábrázolt istenek, még más tájakon a hinduk aranymagja, Síva szeme, vagy az indiánok fénylő tekintetű héroszai kísértettek a hosszú, álmatlan éjszakákon.
Hazatérvén pedig az „Egyusten” ligatúra mesés szimbolikája és a számtalan szem-mag megfeleltetés bölcsessége ejtett rabul.
Sokáig nem volt világos a köztük lévő kapcsolat, mígnem egy szép napon megkérdeztem, „Vajon ki néz ki énbelőlem, ki van most énvelem?”. Kértem, és kaptam, a Mag egy magasabb rendű égi világ magja, a formák milliárdjait teremtő és fenntartó Szentmag, aki a minden létezőt átható sugárzása által új szem-magot ajándékozott az anyagba süllyedt „embernek”. A szívünkbe ültetett picinyke mag által vagyunk képesek Isten szemével tekinteni a világra és önmagunkra, ettől váltunk igazán Emberré.
De nem elég homályos fogalmakkal, csetlő botló szavakkal körbeírni valamit, így hát a Magtól eredők nyelvén szólítottam néven az Igazakat, és megértettek, egy nyelven beszéltünk. „Én vagyok az Ige, az Ige kezdetben vala, és az Ige Istennél vala, s Isten vala az Ige”, „Én vagyok az Ige fénye, Isten Lelke, a világ Íze, a Mindenség világossága, a ti Íztenetek”, mondták.
Igen, a magyar Iz, Ige megfelel a sumér Iz (isteni lélek), Igi (szem) szavaknak, mondhatnánk a mag-ar nyelvből vették át a sumérok.
Kép Ilyen előzmények után került kezembe Baráth Tibor „A magyar népek őstörténete” című könyve, melynek 43. oldalán található egy hun főpapi jelvény fényképe. Baráth a következőket írja róla:
„Egy további egészen szabályos hun korabeli képírással írt szimbólum az a szemet és orrot, de semmi mást nem ábrázoló 31.1x24.1 cm nagyságú arany lemez, amit zsinórra fűzve és nyakba akasztva viselt tulajdonosa. A szimbólum a képírás szabályai szerint a szem és orr hangsúlyozásával ezt írja: „Szemúr”, ami a napisten főpapjának címe szokott lenni.”
Minden tiszteletem a magyarság valódi történelmét kutatóké, s ha lehet még inkább igaz ez a hihetetlenül nagy tudással bíró Baráth Tibor esetében, de mindez nem akadályozhatott meg abban, hogy az általa megfogalmazott állításokat más nézőpontból is szemügyre vegyem.
A képírást valóban sokszor alkalmazták, de nem biztos, hogy minden esetben helytállóak a képolvasás módszeréből adódó következtetések. Ugyanis a magyar nyelv olyan színes, annyira nagy teret ad a különféle értelmezési változatoknak, hogy könnyedén vakvágányra tévedhetünk. Úgy vélem, ebben az esetben is ezzel van dolgunk.
Tüzetesen megvizsgálva a képet, rá kell jönnünk, hogy a középen ábrázolt „valami” közel sem orr. Sokkal inkább egy forgó, sugárzó korong, gömb képzetét kelti. A belőle kihajtó csóvák pedig egyértelműen fénynyalábokra, sugarakra hasonlítanak. Annyira egyértelműek ezek a motívumok, hogy a felületes szemlélő bizonyára napábrázolásnak határozná meg.
(A Nap a Szentmag evilági tükröződése.)
Csakhogy, a központi magból eredő sugarakból mintegy kinőve található két szem is. Egy szó, mint száz sokkal több üzenetet hordoz ez a főpapi jelvény a „Szemúr” kifejezéstől. Mégpedig a Szentmag sugarai által látóvá tett emberi szemek misztériumát, az anyagból való felemelkedésünk, és az Istenhez történő közeledésünk emlékét.
Végül, hogy ne kerüljük meg a címben feltett kérdést sem, ki kell térni még egy a független magyar kutatók által, az ókori szövegek megfejtésénél általánosan elfogadott fordítási értelmezésre. Nevezetesen a MAH(G) AR, MAG ÚR, MEG ER, SUM ER, HUN OR és ehhez hasonló kifejezések ar, ur, or, er tagjainak úrként történő elfogadására.
Nem állíthatom, hogy az ilyen irányú megközelítés száz százalékban hibás, de meggyőződésem, hogy bizonyos esetekben az ar, er, ur „toldalékok” származást, eredetet jelentenek.
(Többek között ezt támasztja alá a kissé lapított körből kiálló, kiváló vonalkával szemléltetett egyiptomi „UR jel” is.)
Avagy, nem Szemúrról, vagy Magúrról szól a fáma, hanem egy isteni Szemből, Magból eredő uralkodóról, vagy népről (MAG AR).