Szerettem volna, ha visszaépítik a régi bástyát, ami klasszikusan ált ott az Árpádról elnevezett kis téren: Szegeden. Ám a mai pártpolitika és valószínűleg az egyéni érdekek másképpen döntöttek, s egy modern bástya épült, de legalább megépült, s így van hová vinnem egy szál virágot június 4-én
Idén nem szólaltam meg a megemlékezésen, mert Trianon fájdalmát ki tudta volna hitelesebben megszólaltatni, mint egy erdélyi székely ember: Fazakas János. Vittem ugyan magammal pár gondolatot, de hangosan a hitvallást idéztem csak fel: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában!
S a megemlékezés közben arra gondoltam, meddig tűrjük még a határon túlra szakított testvéreink elnyomatását, egész nemzetünk megosztását és megaláztatását?
Mert az érthetetlen, hogy nem kezdett tárgyalásokat a felvidék kapcsán Magyarország akkor, amikor a tótok el akartak végre szakadni a csehektől! Hiszen, olyan, hogy Szlovákia soha sem volt a történelemben, illetve csak Hitler hozott létre olyat, Csehszlovákia feldarabolásakor.
Szerintem - ha lett volna rendszerváltás -, akkor ma a Szentkorona Országait így sorolnánk: Magyarország, Horvátország, Erdély, Felvidék-Szlovákia, Kárpátalja-Ruszinszkó,…, stb. Mert fel kellene ismernie végre ezen népeknek, hogy az érdekeink közösek, s a gyarmatosítók soha nem mi - magyarok - voltunk, s a háborúkat sem mi indítottuk, s vissza kellene a gazdasági egységünket állítani ahhoz, hogy ne a minket egységesen kirabló bankárkaszt járjon jól ismét!
De hogyan is lehetett minden föltétel nélkül az EU tagja a körülöttünk élő főrabló, amely minden szövetségesét, minden háborúban elárulta legalább egyszer? Hogyan szavazhatta meg a Fidesz-KDNP Románia csatlakozását úgy, hogy nem követelte legalább az egy tömbben élő magyar testvéreink visszacsatolását, vagy legalább az autonómia megadását a számukra, ha már Erdély és a Partium nem kell a mai politikai osztálynak. Igaz, nekik nem kell a Szentkorona hagyomány sem, ahogyan a magyar katolikus egyháznak sem kell az egyedülálló függetlenség, amelyben Szent István királyunk állapodott meg az akkori pápával, s amelyet alapvetően a kádári korszak módosított!
Persze ez a hamis politikusi garnitúra engedte csatlakozni minden feltétel nélkül az EU-hoz Horvátországot is. Pedig a horvátokkal perszonálunióban eltöltött 800 év nem sok konfliktussal volt terhes. Hiszen a Jelasics-féle lázadást is csak a Habsburgok ármányának tudhatjuk be, s nem a horvát népnek! Így ne csodálkozzunk, hogy nem adtak vissza semmit abból, amit az ANTANT rabolt el a részükre, hisz nem is kérte azt vissza a magyar diplomácia. Nem kérte a – horvátok által már korábban fölajánlott Baranya-háromszöget sem -, sőt a magyar pénzből felépült Fiumét se, de még a magyar tengerkikötő használati jogát se! Ezt az évszázados hagyományokon alapuló társországi viszony helyreállítását pedig fel sem említették, pedig a szerbekkel vívott függetlenségi harcaikban sok-sok névtelen magyar is vett részt önkéntesen, mert ők megérezték, hogy hol áll az igazság. Eduárdó barátom is részt vett benne, s akkor és ott lett igaz magyarrá, mert előtte azért az ő agyát is kimosta a bolsevik ármány. Tehát az egyes ember még mindig tisztességesebb, mint a pártpolitikai osztály, mely teljes mértékben kiszolgálja a bankárkasztot, magának a háborúnak, s a trianoni diktátumnak az értelmi szerzőit: az ősi ellenségeinket.
Ez a politikai osztály tehát nem a magyarság szolgálatát végzi, hanem a pénztőke kiszolgálását, hiszen – bár én EU szkeptikus vagyok – de ők megtehették volna, hogy élnek a vétójogukkal! Azzal, amit a magyar nép médiamanipulációs átverésével szereztek, amikor beléptették hazánkat abba az unióba, amely csak arra jó, hogy a nyugati iparcikkeknek új piacokat szerezzenek, illetve új, dolgos munkaerőt, kreatív és képzett agyakat szívjanak el tőlünk. Mert ezzel valójában gyarmattá lettünk mi, itt az unió perifériáján. Sikerült is megosztani a Kárpát-haza népeit már Trianonban, sikerült ezt a megosztást fenntartani a Szovjet nevű unió gyarmati rendje alatt, s most az Európa nevű unió égisze alatt is.
Mindez a pártpolitikai osztály vezetőin múlott, akik nem csak eladták az ország vagyonát a megkérdezésünk nélkül, hanem eladták a hazát és a nemzetet is úgy, hogy közben az a látszat keletkezett, mintha nem is tehettek volna egyebet, sőt mintha egyesítették volna ismét a nemzet leszakított részeit. Mindez azonban csak a látszat, mert ahhoz nagyon értenek. Pedig nekik meg volt a vétójogunk, minden új tag csatlakozásakor. Csak éppen nem éltek vele.
Nem kellene már végre egy új politikai garnitúrát kiállítania a magyar nemzetnek? Egy mozgalmat felállítanunk? Olyat, amely nem a hazát árulja, nem hatalmi ambíciókat táplál, nem megélhetési politikus, nem bal vagy jobb oldali, hanem nemzeti?
2015-06-05 Bene Gábor