A XII. század a spirituális ébredés időszaka volt Európában. A keresztes hadjáratok Szentföldről visszaérkező lovagjai a Kelet addig ismeretlen titkait hozták magukkal. Ilyen környezetben bukkant fel 1190-1220 között egy misztikus tárgyról szóló mítosz, amit – senki se tudja miért – Grálnak neveztek. A templomosok, a gótikus építészet, a Grál, és az a gondolat, hogy létezik valahol Európában egy Róma szerint nem keresztény király, egy időben jelent meg.

A Grálról szóló mítosz nem egységes történet, sokféle változata ismert. Eredetét néhányan az ősi kelta és walesi mítoszokig vezetik vissza. Ezek a történetek a Földistennőről, Napistennőről, termékenységről és az újjászületésről szólnak. Az Élet kútja körül tökéletes boldogságban élnek az emberek, paradicsomi állapotok uralkodnak, mígnem a Gonosz támadása véget vet mindennek. Az Anyaistennő tulajdonképpen magát a földet jelenti, a hős rengeteg viszontagságon keresztül ennek az Aranykornak a megtalálására törekszik.

Más legendák szerint az „égből materializálódott”, Noé vette először kézbe. Egy másik történet szerint Lucifer bukásakor a fejéről leeső korona smaragdjából lett a Grál. A felbukkanásától kezdve folyamatosan őr vigyázta. Más legenda azt mondja el, hogy Sába királynője vitte Salamonnak, vagy Szemiramisz ajándékozta a Melkizedeknek.

Sokan vannak, akik a Szent Grálban nem egy tárgyat látnak, hanem valamifajta szent tanítást, ősi titkot, bölcsességet vagy magát a Bölcsek Kövét. A Grál keresése ilyen értelemben az örök bölcsességhez, a megvilágosodáshoz vezető utat jelöli.

De nézzük, mit mondanak az írásos emlékek! A legkorábbi leírás az irodalomban és a történelemben Chrétien de Troyes „Conte du Graal” (A Grál keresése) című műve, amelyet a szerző 1182-ben befejezetlenül hagyott. Ebben szó sincs arról, hogy a Grál serleg lenne, és nincs említés benne Jézus véréről se, utal viszont egy „halászkirályra”, akinek a birodalmában játszódnak az események.

Wolfram von Eschenbach „Parszifál” című elbeszélő költeménye 1195 – 1210 között íródott, a szent ereklyét itt egy szűz viszi magával, de ebben a történetben a Grál egy kő.

Sir Thomas Malory „Arthur halála” című műve sokkal későbbi, a XV. század közepéről való, amely már keresztény szellemben átültetett beszámoló. Itt az ereklye egy aranyedény, megjelenik a történetben Jézus vére is, amit egy„tökéletesen tiszta szűz vitt magával”.

Egy valami egyből feltűnik: A XII. században a mai Franciaország területén bukkannak fel a Grál mítoszok, de amit elmesélnek, azok sokkal korábbiak, többen az V. századra, az angliai mitikus Artúr király birodalmába helyezik.

Többekben felmerült a kérdés, hogy ha a legkorábbi változatban a Grál egy kő, akkor később miért kellett edényként ábrázolni?

Hancock, több hasonló témával foglalkozó és tudományos alapossággal íródott könyv szerzője, megállapította, hogy a mű keresztényi szemléletre való átültetését Szent Bernát, a cisztercita rend alapítója támogatta anyagilag. A fő hidat a korábbi nem keresztény és a keresztény Szent Grál történetek között a XIII. századi cisztercita szerzetesek alkották. Az egyház lefordította a jelenséget a maga nyelvére: mindent megtettek azért, hogy a Grált szimbolikusan az áldott Szűz Máriával azonosítsák. Logikájuk szerint Mária Krisztus szent vérét méhében hordozta mielőtt megszülte Jézust, a Grál így Máriát jelképezi, hiszen Istent hordozta magában.

Hancock felvetette a frigyládával való kapcsolatot, ahol is a frigyláda az „isteni kő”, a Bölcsek Köve(?) tárolására szolgál, ilyen értelemben tehát az isteni tudás, bölcsesség hordozója, amelynek titkát csak a beavatottak ismerik. A Grál eredetére vonatkozó számtalan elmélet egy valamiben mindenképpen egyezik: A Grál minden esetben az isteni eredetű tudás, bölcsesség, tanítás őrzésére, továbbvitelére, „tárolására” szolgál, legyen az fizikailag is kézzel fogható (Bölcsek Köve, Jézus vére), akár nem. A tudás letéteményeseit maga a Teremtő választja ki, ők a beavatottak, akik örök kötelessége generációk során át a tudás megőrzése. Ők a Grál királyok.

A Grál témát feldolgozó művek sokáig egyházi indexen voltak. Jogos a kérdés: vajon az ártatlan lovagtörténetek miért vívták ki Róma ellenszenvét?

A világszerte nagy feltűnést keltett „A szent vér és a szent Grál” című könyvükben M. Baigent, R. Leigh és H. Lincoln meghökkentő kutatási eredményre jutottak. A hagyomány szerint Jézus Krisztus kiömlő vérével jelképpé átlényegülő edény más értelemben is kapcsolódik a vérhez: Szerintük a Szent Grál, ha nem is kézzel fogható, de nagyon is konkrét, és a történelmet formáló hatalmak számára kezdettől fogva ismert eszköz volt. Nézőpontjuk szerint Jézusnak volt felesége, Mária-Magdolna személyében. A Grál eszerint az elképzelés szerint nem más, mint a jézusi vérvonal továbbvitele, tehát azoknak a története, akik ebből a kapcsolatból születtek, és tovább házasodtak. Tulajdonképpen Mária-Magdolna méhe a szent kehely. (A középkorban egyébként két kultusz – Mária és a Mária-Magdolna – keveredett. Az úgynevezett Fekete Madonna képek szerte a világban fellelhetők, sokak szerint Mária-Magdolna egyiptomi papnő volt, innen a sötét szín).

Szerintük amikor Jézus rokonai (mások szerint, Arimathiai József és/vagy Mária Magdolna) a keresztre feszítés után Jeruzsálemből elmenekültek, a mai Dél-Franciaországban telepedtek le. (Mások azon a véleményen vannak, hogy Arimathiai József vitte a kelyhet Angliába, áthajózott a mai Glastonburybe (az irodalomban Avalon), ahol megalapította a Grál-kereszténységet, a tulajdonképpeni Nap-kereszténységet, így ő volt az első Grál király.)

A szerzők szerint Jézus leszármazottai beházasodtak a frank királyok családjába (Meroving). A századok folyamán a Merovingok bukása után létrejövő új dinasztiák ezt a királyi vérvonalat viszik tovább. A szerzők elképzelhetőnek tartják, hogy ma is tudnak erről a királyi családok, például a Habsburgok is. (E szerint a templomos lovagok Jézus vérrokonai voltak. Nem véletlenül küldték őket a Szentföldre Franciaországból a XII. században, hogy őseik nyomát kutassák). A Grál család oltalmazója a templomos lovagrend volt, akik a Meroving királyi család vérségi vonalán keresztül váltották valóra küldetésüket. Így válik érthetővé francia „sang raal” „szent vér” az értelmezése.

(A fenti állításokat több minden alátámasztja, meglepő például, hogy 496-ban a Meroving-okhoz tartozó Clodvigot a Nyugat-Római Birodalom császáraként ismeri el a pápa anélkül, hogy felkent koronát küldene. Ez csak úgy lehetséges, hogy Róma ismerte, hogy milyen vérvonalból származott).

A vázolt elképzelések alapján megállapítható, hogy a Szent Grál Jézuson keresztül egyrészt a Meroving-okhoz, másrészt a mitikus Artúr királyhoz vezet bennünket.

A köztudatban az Artúr, illetve a Grál legendakör kelta gyökerűként él. De vajon valóban így van ez? „A legendakör történeteit automatikusan vezetjük vissza a kelta-brit pogány kultúrkörbe, noha egyáltalán nem minden eleme gyökerezik abban” – állítja Howard Reid antropológus nemrégiben megjelent könyvében. Szerinte az Artúri világot nem lehet egyszerűen a korai kelta britektől származtatni. Reid szerint a legenda akkoriban keletkezett, amikor a sztyeppékről betörő szarmata törzsek ellen a rómaiak megépítették a szigeten a Hadrianus falat, és szerinte a szarmaták legfőbb megkülönböztető tárgya egy mágikus kard volt.

Ugyanezen a véleményen van Tomory Zsuzsa őstörténész, akivel lapunkban beszélgetést folytattunk az Artúri legendák magyar kapcsolatairól. Több kutató is megerősíti, hogy a Római Birodalomba betörő szarmatákat a római császárok egy idő után szolgálatukba fogadták zsoldosként, így kerültek Britannia provinciába. (A szarmatákat pedig rokonainknak tekinthetjük).

Kiss Irén és Tábori László a Grál nyomában című tanulmányukban ugyanezt a kapcsolatot erősítik meg. Utalnak Makkay Jánosra, aki szerint Marcus Aurelius császár Kr. u. 175-ben több ezer páncélos lovast telepített Britanniába a magyar Alföldről, a legyőzött alán-szarmata seregből. Ezek a harcosok a szkíta gyökerű pártus harcmodort követték, kitűnő íjászok voltak és sárkányfejes zászlókat használtak. A sárkányos zászlók feltűnése 53-ban történt, a pártus seregek használták. A kutatások alapján úgy tűnik, hogy a legendás Artúr apjának, Pendragonnak az őse ezek között az áttelepített, iráni nyelvű és kultúrájú lovagok között keresendő. Több mint feltűnő az is, hogy a Pendragon sárkányfejet jelent.

Kiss Irén és Tábori László leírják, hogy a kaukázusi iráni nyelvű oszétok körében máig él varázserejű csésze hagyománya. Egészen meglepő hasonlóság van az oszét hős, Batradt, és Attila kardja között. A Szent Grál az oszéteknél „szent kupát” jelent. A Parsival név pedig azt jelenti, perzsa hős (parszi val). Ismeretes továbbá, hogy mágikus ezüstcsészét helyeztek Szent László sírjára. Harmatta János „Grál-legenda eredete” című könyve is az iráni eredetet erősíti meg.

Mindezek fényében annyit legalább bátran kijelenthetünk, hogy a mitikus Artúri legendák a mi múltunkban gyökereznek. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Edward Burne-Jones „Arthur elszenderülése Avalonban” című festményén egyértelműen a mi Szent Koronánk látható, noha ismereteink szerint a művésznek semmi kapcsolata nem volt a magyarokkal). Nem szabad elfeledkeznünk továbbá Artúr és Attila királyunk mondái közötti hasonlóságról sem, ráadásul közel azonos időszakban éltek, és mindegyikük történetében fontos szerep jut egy mágikus kardnak.

Grál utáni nyomozásunkat folytassuk a másik szálon, a francia kapcsolattal, a Meroving vonallal! Az egykori frankok Kárpát-medencei kapcsolata több kutatót is izgatott. Thierry Amadé nevű francia történész – aki Attila és a magyarok történetével is foglalkozott – a „franciák” trójai származásáról tud, akiket a korabeli krónikák sicamber-eknek neveznek. A Trójából, illetve Kis-Ázsiából menekülő gallok a Kárpát-medencébe érkeztek, ahol évszázadokat töltöttek és fővárost is építettek, aminek Sicambria nevet adták. Ők alapították a várost, amit Attila később újjáépített a Dunakanyarban, Attila főhadiszállása Sicambria néven szerepel, és azonos Aquincum római alapítású várossal. Több szakember nyelvészeti, régészeti kutatásának eredményeként arra a következtetésre juthatunk, hogy a magukat sicamber-reknek nevezők szoros rokoni kapcsolatban álltak szittya – avar őseinkkel. A leszármazottaik azok a frankok, akik aztán innen a Rajna, Szajna és a Majna mellé települtek, és akiktől a Meroving dinasztiát is származtatják. (A korabeli leírások alapján meglepő az antropológiai hasonlóság a szittyák és a Meroving-ok között. Ezt a kapcsolatot erősíti Kiss Irén és Tábori László az említett tanulmányukban, ahol leírják, hogy a leghíresebb Grál történetben, a Parsifalban, a Grál király családja az Anjou házzal állt kapcsolatban. Így tehát Nagy Lajos királyunk is a Grálok ivadéka, akit bensőséges szálak fűzték a pálosokhoz, akik viszont hazánkban egyedül tartották számon József ünnepét).

Nos, az eddigiek alapján a Grál történetét Jézus születéséig tudjuk visszavezetni, az ősi, isteni bölcsesség, amelynek a Grál valamiképpen hordozója, pedig nyilvánvalóan sokkal több, mint kétezer éves. Mit tudunk a Grál-királyok Jézus előtti történetéről?

A válaszhoz sok segítséget kapunk Laurence Gardner „A Grál királyok eredete, Ádám és Éva Pendragon öröksége” című könyvéből. A jakobita királyi történetíró, nemzetközileg elismert családfakutató, több nagysikerű könyv szerzője könyvében az ősi Sárkányrend (Sárkányos Társaság) titkos archívumaiban fellelt dokumentumok alapján a Grál-királyság eredetét kutatja annak mezopotámiai megalakulása óta. Felfedi, miért játszott olyan fontos szerepet a messiási vérvonal, genealógiai táblázatokkal igazolja leszármazási sorokat az ősi sumer királyoktól napjaink politikusaiig.

A Teremtés könyvéből ismert, hogy Noénak három gyereke volt: „Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Hám és Jáfet. Hám pedig Kanaánnak atyja” (Ter. 9:18)

Sém leszármazottai a semiták, az ábrahámi vonal. Hám fia Kús, aki „nemzé” Nimródot. A Bibliából kiderül, hogy Nimród „kezde hatalmassá lenni a földön”, valamint „hatalmas vadász vala az Úr előtt”. Gönczi Tamás a Nimród gyűrűje című könyvében egyértelműen bizonyítja, hogy a magyar néphagyományban Nimród mindig is hatalmas ősatyaként, őskirályként, „első királyként” él évezredek óta.

Gardner a következőt írja: „Az uralkodók genealógiáját tekintve elmondhatjuk, hogy Hám és Nimród dinasztiája a Grál-királyság igazi örököse, míg a sémi vonal Sémmel kisebb jelentőségű volt. Hám és utódai olyan fontos szerepet játszottak a messiási történelemben, hogy még címerpajzsot is kaptak... Nem meglepő, hogy a hámi címerben a sárkány központi helyet foglal el...". Máshol: „ …a Nimróddal kapcsolatos legfontosabb forrás a Targum, az ókori arámi szövegek gyűjteménye az I. századból. Az arámi az arámiak nyelve volt, akik a a Kr. e. XIII. században vetették meg a lábukat Mezopotámiában. (Jézus nyelve is az arámi volt, a Szerk.) A Targumban olvashatjuk, hogy Nimród egy egyiptomi fáraó apja, de hogy név szerint kié, azt nem tudhatjuk meg. Egy etióp nyelvű szöveg azonban említést tesz egy fáraóról, Janufról, aki Nimród kortársa volt…ő Kr. e. 3000 körül, vagyis Nimród idején uralkodott. Kr. e. 2890 körül új dinasztia került Egyiptom élére, és ezzel a családdal Nimród öröksége biztos helyre került". Majd később: "Hám és Nimród mezopotámiai vérvonala tehát Egyiptomban folytatta történelmi útját, Sém és családja pedig a Biblia fő patriarchális vonalán haladt tovább Noétól. Hám és Jáfet leszármazottai Arábiában, Anatóliában és a fekete-tengeri Szkítiában, végül Európán áthaladva Írországban telepedtek le. Hám és Jáfet a skót kelták ősei". (!)

A nemzetközileg elismert kutató tehát Nimród ősapánkat tartja az első Grál-királynak. Nézzük, mit ír a továbbiakban: "A Sárkány udvar először Egyiptomban alakult meg. Az egyiptomi Sárkány-udvar erős alapot biztosított a Thot tanításaival kapcsolatos papi tevékenység számára, melyek Nimród unokája, a II. dinasztibéli Nebré király korától terjedt el. Ahogy teltek az évszázadok a királyság eszméje átterjedt a földközi-tengeri országokon át a Balkán-fészigetre, a Fekete-tenger térségébe és Európába, ám eközben a régi bölcsesség lényege elveszett. Olyan dinasztiák léptek trónra, akik valójában nem a királyi vérből származtak – harcosok voltak ezek, akik kardjukkal szereztek koronát maguknak".

Mind Gardner, mind M. Baigent, R. Leigh és H. Lincoln Jézust a Dávid-házból származtatják, azonban más szerzők egyértelműen bizonyítják, hogy Jézus nem zsidó származású volt. Maga Gardner írja, hogy "az Ótestamentum látszólag átfogó nemzedékrendjeivel kapcsolatos főbb problémák az egyiptomi tartózkodás történetének kezdetétől jelentkeznek. Ábrahám korát megelőzően az előkelő családleszármazást Mezopotámiában évszázadokon át írásban rögzítették. Ezekhez a feljegyzésekhez a Teremtés könyvének összeállítói Babilonban hozzájuthattak. De Ábrahám Kánaánba vándorlásának idejétől Dávid királyig és utódaiig a bibliai nemzedékek létezésére alig van bizonyíték".

Gardner a továbbiakban azt állítja, hogy "az ősi szent kultúrát azonban megőrizte Dávid vérvonala, melynek jelentősége fáraói örökségében rejlik és nem Ábrahám és a sémi dinasztiától való származásában. Dávid és Salamon Grál dinasztiája nyugaton is megvetette a lábát Gallia Meroving uralkodói személyében, más ágak Írországban és a kelta Britanniában alapítottak királyságokat. Hám és Jáfet párhuzamos Sárkány dinasztiái is ott voltak, melyek Szkítia és Anatólia királyi házaiként maradtak fenn".

C. Knight és R. Lomas szabadkőművesek rendjük eredetét a messzi múltban kereső könyvükben, a "Hiram könyve" című alkotásokban, azt bizonyítják, hogy Dávid eredően nem volt "beavatott", a tíruszi királytól " akarta megvenni a csillagkirályságát, és azzal járó abszolút hatalom titkát". Állításuk szerint Dávid király az ősi mágus papkirály, Melkizedek tanítását "fejlesztette tovább". Melkizedek pedig Salemben, az egykori Jeruzsálemben, Nimród király egykori birodalmában volt beavatott király.

Gardner szerint az utolsó római császár (476) bukása után új kormányzati struktúra fejlődött ki nyugaton. A legfőbb urak a pápák lettek, és a kelta birodalmon túl ők nevezték ki a királyokat, persze nem örökségük jogán, hanem a gyorsan növekvő római katolikus egyház és főpapok politikai érdekeinek megfelelően. A Sárkány napjai látszólag véget értek, de a Grál-vérvonal igazi uralkodói megőrizték státusukat. Aztán 1408-ban-újra létrehozzák a Sárkány-udvart. Az udvar újjászervezését Luxemburgi Zsigmond Magyarország királya, a jeruzsálemi Sárkány-királyok leszármazottja kezdeményezte! Alapító okiratukban olvasható, hogy az udvar tagjai jelvénye körbe zárt sárkány vörös kereszttel, amelyet már Kr. e. 3000-ben is viseltek a Grál-vérvonal tagjai.

Nos, bármilyen irányból is indulunk a Grál nyomába, mindig ugyanarra a következtetésre juthatunk: Árpád-házi királyainkon kívül más beavatott királyokat, akik Nimródtól származtatják magukat, nem találunk Európában( illetve a Merovingok voltak azok, de a fentiek alapján elfogadhatjuk azt, hogy ők "rokoni" kapcsolatban álltak őseinkkel). Az "égből kapott" Szent Koronánk, a kupa és serleg szavaink értelmezése, a vérszerződés szkíta szokása...és még sokáig sorolhatnánk azokat, amelyek azt bizonyítják, hogy az isteni tudás letéteményesei beavatott, szakrális királyaink voltak, akik Nimródig vezették vissza családfájukat. Mindezek fényében talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy az Isten országa, Mária országa kifejezéseket talán a Grál királyok országa kifejezéssel is bővíthetnénk!

Keretes

Kupa, kehely, serleg

Forray Zoltán írja, hogy az ősi hun-szittya szokásoknak megfelelően őseink az ellenség koponyájából készítették győzelmi trófeájukat, ami megmaradt a mai napig a kupa formájában. A sportversenyeken például a győztes személy vagy csapat kupát kap, igaz, ma már fémből készítik.

A koponya és a kupa szavak között azonban szoros kapcsolat van. KOPonya, KOBak – e szavak első három betűje adja a mai nyelven a „fej” szót. KOPasz, KOPár, KÁPoszta (pl. angol CABbage).

A KÁPlár, KAPitány szavak parancsnokot, főnököt, fejest jelentenek. A KAPitalista egy személyű tőkés, KAPitulálás, a vesztes megadja magát.

A KUPa szavunk jelentése a kehellyel azonos, a KUP, KUPak, KUPola szavaink alakjukra utalnak, ugyanígy a CSUPor, CSÚCS szavunk is. A KAPtár, KÁPolna szavaik is jelzik a formát…és még folytathatnánk.

A KÚP-KUPAK- KUPA – KÖP- KAP alapszótő mindez szavainkat rokon fogalommá teszi. E fogalmak egy üregesen félgömbszerűen KÚP vagy KUPA képpé sűrűsödnek. Megtalálhatók idegen nyelvekben is, akik valószínűleg tőlünk vették át: CAP-CAPUT – CAPO – KOPF – CAPEZA- CABBAGE – fejjel összefüggő szavunk.

A KÖP szótővel összefüggésben a következőt állapítja meg: szittya-hun-avar-magyar szokás a köpölyözés. Köpülés, vérfakasztás, vagy eresztés egy kupába., azt borral megkeverve szert ülve a SZERLEGből – KUPából – KEgyHELYből – SZERZŐDÉSt köt (KAPcsolódik, társul, lsd. angol coupling, couple). Így lesz serleg a SZERLEGből, KEHELY a KegyHELYből. A kupából való szertartásos eggyéválás a keresztény mise fő jelenete (Íme, az én vérem…).

Csak a mi nyelvünkben van meg a szoros összefüggés: a VÉR, KOPONYA, SZER, SZERETEt és KEGY, azaz ISTEN között. Mi kaptuk az égből az aranykupolát, őseink övön hordták azt, mint a tudás és a szeretet jelképét.

„Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítek őt¼” (Lukács 23,33) – olvashatjuk az Újszövetségben. Az emberiség egyik legnagyobb misztériuma szorosan kapcsolódik egy misztikus tárgyhoz, amelyet Szent Grálnak neveznek. A Jézus kereszthalálát követő eseményekről, a Szent Grál útjáról könyvek sokasága jelent már meg, Gönczi Tamásnak a közelmúltban megjelent Piliscsillag, Napcsillag című könyve azonban – többek között – egy eddig kevésbé kutatott szállal foglalkozik: a Pilisbe vezető magyar Grál-hagyománnyal. A szerzővel a magyar archaikum ezzel kapcsolatos hagyományairól beszélgettünk.

Ismeretes, hogy több könyv is foglalkozik a Grál lehetséges útjával. Ezek mindegyike szinte kivétel nélkül kettőt említ: Dél-Franciaországot és Angliát.

Valóban, noha számunkra a legvékonyabbnak tűnő szál, mégis a magyar Grál-út felgöngyölítése a legfontosabb, annál is inkább, mert ebben a kapcsolatban jelenik meg a Pilis a maga rejtélyes szerepével együtt. A Grálról, ami a „szent vérét felfogja”, az örök világosság (nap)fényét őrzi, számtalan legenda maradt ránk, és ezek mindegyike valamilyen módon a Pilisbe vezet. Egyébként furcsa, hogy mindazok a kevesek, akik a Szent Vér legendás útját követni próbálták, ismeretlenek maradtak a jövő nemzedékei előtt. Példaként említhetjük Kiss Antalt, aki megpróbálta fellelni a történeteket a „jézusi kehelyről” a különböző népi legendákban, imádságokban és fohászokban, vagy említhetjük Robert de Boront, aki a VI. századtól ismert megdöbbentő történeteket gyűjtött össze a Jézussal egy időben élő „szent vérfelfogó” Arimateai Józsefről.

Robert de Boron és Kiss Antal, akik a kehely nyomába eredtek és a hagyomány útján gyűjtöttek, azt a következtetést vonták le, hogy a temetés után József lemosta Jézus sebeit és a vért egy kehelybe gyűjtötte össze. Ez az „átváltoztató, komoly spirituális tulajdonságokkal rendelkező kehely, amelyben Jézus az Utolsó Vacsorán a bort szentelte meg”. A hagyomány szerint ez a kehely segítette őt abban a hihetetlen és csodálatos szökésében, amiben része lett. Ez a segítő kehely nem volt más, mint maga a Grál. Hogy később hova került a Grál, abban a legendák korántsem egységesek, a hátrahagyott töredékes információk egymásnak ellentmondanak.

Az összegyűjtött legendák szerint ennek a csodás aranypohárnak a segítségével sikerült Arimateai Józsefnek is elmenekülnie szülőföldjéről az üldözői elől. Ettől az eseménytől kezdődnek A Grál történetek. Az angol változata Glastonburybe vezet, a francia pedig, a Katar vidékre, Dél-Franciaországba. A magyar pedig, a Pilis vidékére.

Kiss Antal szerint a Pilis barlangjai adtak otthont olyan keresztényeknek, akik a hivatalos és elfogadott kereszténységgel szemben, nagy súlyt fektettek a lelkek testben történő vándorlására.

Mit mondanak ezzel kapcsolatban az írásos hagyományok?

Jelentős különbség figyelhető meg a néphagyomány és az írásos emlékek között, a szóbeli legendák egy nagyon messzi múltba vezetnek vissza bennünket. Ahogy azt már többször említettem, a szóbeli hagyományok sokkal hitelesebbek, nem véletlen, hogy a nagy tanítók sohasem írásban hagyták hátra tanításaikat. Az idők folyamán átformálták a Grál hagyományt és kultuszt, a maga archaikus-spirituális alapjából kiszakítva egy új vallás, a kereszténység oldalhajtásának tekintett keresztény apokrif bizonytalan eredetű legendájává rejtve azt.

(Ismeretes, hogy a Grálról szóló első írásos emlék Chrétien de Troyes tollából származik, amit az 1100-as évek végén írt. Ebben szó sincs kehelyről, vérmisztériumról, csak utalás történik egy „halászkirályra”, akinek régi híres birodalmában játszódik az esemény. A második Eschenbach Parszifál című költeménye, amelyet 1210 körül fejezett be, itt a Grál egy különös kő, a szent ereklyét pedig egy szűz viszi magával. Jóval később íródott Sir Thomas Malory műve, ahol a különös erőkkel rendelkező tárgy a Grál-kehely.)

Nem lehet véletlen, hogy a Grál magyar legendája összefügg a Pilis rejtélyes barlangvilágával.

Legfontosabb kultuszhelyünk a Pilis. Ez a szerves-organikus hely egy komplett egységet képez, a naphagyományt, a napkultuszt tükrözi, mint, ahogy a korai Mitrasz-emlékeket, valamint a pálos hagyományokat is. A Pilisben több hagyománylánc találkozik, amelyek a beszélt nyelv útján, a korai hagyomány által megőrzött korai keresztény és pogány hagyományt egyesítik a legendáriummal. Itt találjuk meg a Boldogasszony-kultuszt, ami a kelet-európai népek között egyedül csak a magyaroknál található meg, és a szintén egyedülálló Jóisten kultuszt.

A különös spirituális védelem, amivel kapcsolatban a népi legenda a Pilisről beszél, talán nem lehet minden alap nélküli. Több, nagyon is összefüggő legendafoszlány arról értesít minket, hogy egy különös szent ereklyét őriznek a Pilis egyik barlangjában. Hogy kik, arról nagyon különös képek maradtak hátra. A magyar történelem viharos napjaiban azonban mindig felszínre kerül a népi legendárium spirituális mélységeiből feltörő szerepkör, már ami a Pilist és közvetlen környékét illeti. Például az 1848-as forradalmat követően a honvédek nagy része a Pilisben bujkált, hogy az életét menteni tudja. Ez a bujkálás megismétlődött 1919-ben, majd a II. világháború végén.

A Pilis a magyar archaikus hagyomány szent vidéke. Erről a különös kisugárzású királyi vidékről való az a legenda, hogy a magyarok kelyhét itt őrzi valahol az idő a hegyek, völgyek, erdők, barlangok csodás birodalmában. A kehelyről azt tartják, hogy már nagyon régen velünk volt és velünk is maradt. Ott volt az „Árpádok előtt és után”, „ott volt, ahol felfogták ama Krisztus vérét”. A misztikus kegytárgy a „nap aranyából” készült. A különféle hagyományok tehát ebben találkoznak.

A ránk maradt legendatöredékek arról beszélnek, hogy a pilisi kehely a nap színében tündököl, ami a „nap felét példázza”. Ez a különös kehely – ki tudja, hogy került az országba –, de igen szoros kapcsolatban van az Utolsó Vacsorán használt kehellyel. Más legendák szerint a kettő egyértelműen ugyanaz.

A pilisi hagyomány igen érdekes összefüggést mutat a Katar vidék hasonló hagyományával. A katarokkal összefüggésbe hozott kehely helye szintén ismeretlen barlangrendszerben van. Ez a kehely mindkét esetben egy, ma már sajnos ismeretlen vallási rítussal van kapcsolatban.

Milyen hasonlóságokat tárt fel még a katar és a magyar Grál-hagyomány között?

A katarok esetében is olyan jól működött Róma cenzúrája, szinte alig tudunk valamit róluk, de amit tudunk, az izgalmas vallási misztériumot őriz. Minden bizonnyal nem lehetett véletlen a katarok indokolatlanul kegyetlen lemészárlása és vallási hagyományuk felszámolása. A Pilis „erdei papjairól” még kevesebbet tudunk, de az ismert, hogy kötődtek a magyar ősvalláshoz, és a rend központja a Pilisben volt. Ha a hagyománynak ez a szála igaznak mutatkozik, akkor ezek a pilisi remeték kapcsolatban voltak a Grállal. S miért ne lenne igaz, hiszen a hagyományok oly sok esetben sokkal jobban ragaszkodtak a történelmi valósághoz, mint maga a történelem. Hiszen már a középkorban is tudták, hogy a történelmet az uralkodók diktálják, és nem az élet jegyzi.

Maga a Grál-őrzők közötti vékony szál az a tény, hogy a katarok és a templomosok között sokan mind a mai napig titkos összefüggést, kapcsolatot feltételeznek. A régi Magyarországon pedig, szívesen fogadták a templomosokat., akik igen nagy szeretettel időztek az esztergomi várban, valamint a vár és Buda közötti „igen régi erdős-hegyes vidéken”, ami nem lehetett más, mint a Pilis. A templomosok által kedvelt vidéken sok volt a „titkos rejtekút”. Ez a megfogalmazás nem takar mást, mint azt a tényt, hogy a Pilisben összefüggő barlangok sora vezet le a mélybe, akár ama messzi franciaföldön. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy e legendás kehely útja egyben a „barlangok útja is”. Ez a kapcsolódás egyben a régen elfelejtetett szentbéli földrajz élőtáj hagyományára is utal.

Ismeretes, hogy a kehelynek a magyar ősvallásban kiemelkedő jelentősége volt.

Több kutató szerint a magyar ősvallásban a kupának, az ősi, eredeti, archaikus alakja maga az emberi koponya. Így hát a Grál, mint kehely, a régi magyar hagyomány archaikus arca szerint egy olyan kupa, amiben a „test szerint” a szellem lakik. Ősi rítus szerint az ősök az emberi koponyát, mint az ember szellemi tárházának otthonát választották a vérnek, mint az embert életben tartó misztikus folyadéknak a tárául, a szertartás folyamán. Később, amikor már az egyre szilárduló és hivatalossá váló kereszténység egyre távolabb került a hazai hagyományoktól, ennek a magyar hagyománynak az emlékét fokozatosan ledobta magáról, és a népi vallásosságba szorította. Pedig ezek fontos kapcsolódások, és az „egykori egésznek”, vagyis a régi magyar hagyománynak és annak a kereszténységnek, amitől az Árpád-házi kereszténység szárba szökött, és bevilágította egész Európát, csak igen kis részét képezik.

A Szent Grált több kutató kapcsolatba hozza Mária Magdolnával. A szerzővel a pálosok, illetve a néphagyomány Mária alakjáról beszélgettünk.

Ismeretes, hogy a különféle mítoszokban a Grál kő, kehely, de lehet test vagy vér, ennek ellenére van valami közös bennük?

A Grál mítoszok esetében a kelta, a walesi és egy régi ír hagyománnyal rokon vallási kultikus hagyomány keveredése is kimutatható, olyannyira, hogy még az ezektől vélhetően régebbi őshagyomány is feltűnik a Grál-kultusz kapcsán. Itt a természet ciklikus újjászületésének ismeretéről, a földanya-földistennő „holdas” arcáról, a halhatatlan napistenről egyaránt szó esik. A legendák többarcúsága a dolgok spirituális mélységét tekintve egy irányba mutat, legyen szó „földből felköltözött, az égből leküldött” kehelyről, őskirályok hagyatékáról, Noé ajándékáról. Más legendák szerint Egyiptom titkos hagyatékát adták át vele, azt is tudni vélik, hogy Semiramis ajándékozta Melkizedeknek, vagy a föld királya kapta meg az Ég Úrnőjétől ¼és még folytathatnánk a Grál lehetséges változatait. Mindenesetre a szálak egyértelműen egy nagyon régi hagyomány misztikus szálán futnak. Mindegyikükben közös az, hogy a Grál valamiképpen az Istentől kapott tudás(?) megőrzésére és továbbvitelére szolgál.

A XII. század a spirituális ébredés időszaka volt Európában. Csupán a véletlennek köszönhető, hogy ekkor bukkannak fel a Grál-mítoszok?

Egyáltalán nem. A Szentföldről visszaérkező lovagok elhozták az ismeretlen Kelet titkait. Ebben az időszakban bukkan fel minden szellemi előzmény nélkül a Grál mítosza, és egyszer csak beszélni kezdtek egy Róma szerint nem keresztény királyról. Ebben az időszakban kerül előtérbe az a gondolat is, hogy a Szent Grál valószínűleg szent vért is jelenthet. A gnosztikus hagyomány úgy tartotta, hogy Mária Magdolna Jézus „jegyese”, felesége volt, és rejtett, soha közzé nem tett tanítások letéteményese ő. Többen úgy értelmezték, hogy Mária Magdolna, Jézus feleségeként és – néhány más hagyomány szerint – gyermeke anyjaként az „isteni vért” hordozza testében, így ő az, aki az „isteni vérvonalat” tovább viszi.

Mindezen királyi vérvonalak, az ősi királyi háznak a kapcsolata a Grállal, a Máris Magdolna hagyománnyal, a magyar Árpád-házzal és az ősi Melkizedek szerinti felkenéssel igen sajátos kapcsolódást mutat. Több irányból is követhetően remekül összekapcsolódik, másfelől közelítve viszont teljesen összerakhatatlan.

Könyvében írja, hogy a néphagyomány megőrizte számunkra azt, hogy a pilisi pálosok „igen nagy megértéssel viseltettek Mária Magdolna iránt is, akit az Úr haláláig nagyon szeretett”.

Érdekes módon Mária Magdolna, mint Jézus kedvese, éppen olyan kimagaslóan jelenik meg a kora keresztény hitvilágban, mint maga a Szűzanya. Mária Magdolna kultusza pedig, egyértelműen Dél-Franciaországba vezet, az pedig a katarokhoz, akiknek Grál-hagyománya – ahogy azt már említettük – nagyon hasonlít a pilisi hagyományokhoz. Még különösebb, hogy annyira jelentőségteljes, hogy még Jézus szenvedéstörténetének a helyén, Palesztinában se volt annyira ismert, mint nálunk. Feltűnő, hogy ez megjelenik nálunk, és nagyon erősen tartja magát, olyannyira, hogy a budai várban a legelső magyar templom Mária Magdolna nevét viseli. Nem különös, hogy a kora középkor egyik legfontosabb helyén az akkor már Róma által „bűnös asszonynak” tartott Mária Magdolnáról nevezik el a legfontosabb templomot?

Mária Magdolna legendáit aztán lassan elfelejtette az egyre hivatalosabbá váló egyház. Egyre szigorúbbá vált a tanítás: Jézusnak nem lehetett kedvese! Az összegyűjtött legendatöredékekből azonban arra következtethetünk, hogy Mária Magdolna szemben állhatott Péterrel, és nem értett egyet „Szent Péter kulcsainak” használatával.

Ez lehet a magyarázata annak, hogy Róma „bűnös asszonyt” csinált abból a nőből, akiről nem zárható ki, hogy valamilyen ősi tudás letéteményese, papnője lehetett?

A válaszhoz tudnunk kell azt, hogy a Pilisben mindig erős volt a Boldogasszony-kultusz, itt virágzik a Boldogasszony fája, de van egy úgynevezett Jóisten hagyomány, ami összefügg a Grál-kultusszal, ami pedig beletorkollik a Fekete Madonna hagyományba. Több kutató megállapította, hogy a Kárpát-medencében már sok évezreddel ezelőtt az Istenanya kultusza virágzott.

A Fekete Madonna kultusza Dél-Franciaországban, Itália egyes részein – és milyen érdekes – Magyarországon is virágzott. Az „Istenek Anyja” kifejezés is létezik a Fekete Madonnára, valószínűleg nem lehet ennél jobban megközelíteni annak ezoterikus jelentését. A hermetikus jelképrendszerben a Fekete Madonna a Megművelésre váró földet jelképezi, nagyoltabb megközelítésben az otthont. Amit értelmezhetünk úgy is, hogy annak a Földnek a spirituális egészét kell megművelnie, aminek része a föld, amit otthonnak, hazának neveznek. Az Égi Édesanya tehát otthon van az Égben, mint spirituális hazában, és otthon van a Földön, mint annak anyagiasult tükörképében. Ez az ezoterikus tudás megerősít minket abban, hogy egy nép, amelynek Égi édesanyja a Szűzanya (Boldogasszony Anyánk) a patrónusa abban a szent földben lakik, ahonnan maga a Fekete Madonna teste származik. Az a test, ami maga a Mennyei Fekete Kőből született meg, abból, ami a Mennyből a föld mélyébe költözött, és aminek örök szellemi tüze tartja mozgásban a spirituális világot.

A Fekete Madonna teste és színe és elsődleges helye nem lehet máshol, mint a föld alatt. Közismert a hiedelem, hogy a pilisi pálosok egy Fekete Madonnához imádkoztak. Arról is tudunk, hogy ragaszkodtak a föld alatti barlangokhoz. A Fekete Madonnát a pálosok patrónájának tartották. A magyar Fekete Madonna legendáját a magyar néphagyomány, ha töredékesen is, de máig megőrizte. A pálosok visszahúzódtak a Fekete Madonna világába, a Pilis erdejébe.

Van-e valamilyen kapcsolat a Fekete Madonna és Boldogasszony Anyánk között?

A magyar néphagyományban a Boldogasszony Anya maga az élő magyar föld, ami össze van kapcsolva az égi magyar földdel, amiből folyamatosan megszületik a magyar élet, ami egy női elsőrendűséget elfogadó világképet feltételez. A hittérítés előtti, magyar Boldogasszony és a kereszténnyé lett Magyarország Szűz Máriája a magyar néplélekben egyazon szent személyiséget takarja. A Boldogasszonyhoz természeti és vele kapcsolatos kozmikus istenasszonyi tulajdonságok kötődnek.

És máris visszatértünk ahhoz a gondolathoz, hogy a Szent Grál esetleg Mária Magdolna. Feltűnő a hasonlóság a Kárpát-medencében már évezredek óta megfigyelhető Istenanya imádat, a kelta, ír, walesi földanya-istenanya kultusz, a Fekete Madonna, a Boldogasszony és a Szűzanya hit között.

Kivétel nélkül minden forrás említi, hogy Mária Magdolna jelen van Krisztus kereszthalálánál, és felfogja vérét. Innen kezdve a legendák – ahogy arról már beszéltünk – különböznek, de egy valamiben megegyeznek: a Grál elérkezik Dél-Franciaországba és Angliába. Annak a gondolatnak, hogy az isteni bölcsesség, tudás „hordozója” egy nő, a legszélsőbb keleti kapuja a Kárpát-medence. Mindez pedig arra utal, hogy erre épült a Szűzanya hagyomány, tehát volt egy másik, sokkal korábbi.

A Fekete Madonna és Boldogasszony Anyánk esetében is elmondható, hogy ők a „Sophiák”, a női spiritualitás, a metafizikai tudást magába foglaló „élő” bölcsesség, az Isteni Tudás megjelenési formái. Halhatatlan bölcsesség kapcsolódik mindkettőhöz.

Ilyen értelemben Jézus vére a vérré változott Mindenható. Az a hely, ahol őrzik a misztikus kelyhet, az a maga misztikus módján válik eggyé a rejtett természettel, annak a földnek a szentséges arcával, ahol azt „őrzik” a jövő számára. Így kerül közel egymáshoz a katarok, a templomosok földje és a magyar Pilis, ahogy a hagyomány megőrizte: „szent vért őrizve az örök holnapnak – bizonyítékául az istenes múltnak”.

Bunyevácz Zsuzsa http://www.magtudin.org/gral.htm

Eltárolt hozzászólások