Bakay Kornél az Őstörténetünk régészeti forrásai (Miskolci Bölcsész Egyesület 1997) című művében időrendi áttekintést ad időszámításunk előtt 10000-től időszámításunk kezdetéig Európa és Ázsia kultúráiról. A tatárlakai és tordosi emlékeket a Krisztus előtti 8-6 000 év közé helyezi. Ugyanebben az időszakban jelennek meg Jerikóban a kerámia, Anatóliában a szárított téglából épült lakóházak, Kínában és Dél-Európában az első földműves falvak, Mezopotámiában a juh, kecske, sertés háziasítása.
Fehérné Walter Anna 1975-ben Buenos Airesben, emigrációban adta ki hatalmas gyűjtőmunkájának összegzését Az ékírástól a rovásírásig címmel. Magyar könyvkiadóink legnagyobb szégyene, hogy e mű 29. éve nem jelent meg hazai kiadásban. Bár ezért biztosan meg fognak kövezni, de ki kell mondanom, hogy ezerszer inkább e könyvnek kéne a nemzeti könyvesboltok ajánlatában szerepelni, mint a manysi sámánfi Arvisuráinak! A széthordott, eltékozolt Torma gyűjtemény alapján vallja, hogy az írásbeliség a Kárpát-medencéből került Mezopotámiába. A tatárlakai táblácskák rokon darabjait is bemutatja: rovásjeleket Torma Zsófia tordosi gyűjtéséből, a tordosi és az Olt-völgyi korongot, karanovói, gradesnicai rovásjegyeket, valamint a phaisztoszi korongot, ez utóbbit Kabay Lizett néprajzkutató és művészettörténész Naphimnuszként fejtette meg.
Fehérné Walter Anna szűkös anyagi lehetőségeiből is kiadta Torma Zsófia Ethnographische Analogien című, addig csak németül olvasható munkáját Sumér nyomok Erdélyben címmel, amely sajnos csak rossz minőségű fénymásolatban kapható. Ezt Jáki Gábor egészítette ki a régésznő gondosan, szeretettel, tisztelettel megírt életrajzával, valamint, az Ami azóta történt című fejezettel, amelyben nagyszerű összefoglalást olvashatunk tatárlakai táblácskáinkról is. Tőle tudjuk, hogy Harmatta János professzor szerint a két írásos táblácska fogadalmi ajándékok listáját tartalmazza négy sumér istenség Enlil, Palil, Usmu és Samas számára. Érdekesség, hogy az edények, lovak és árpa mellett a tönkölybúza is szerepel.
A tatárlakai felfedezés után Walter Anna levélben kereste meg Vlasszát, felhívta figyelmét Torma Zsófia betűgyűjteményére, amely szintén kiadatlan. A Torma kézirat akkoriban Vlasszánál volt, aki azt válaszolta, hogy az már foszladozóban van, ceruzarajzai elhalványodtak, és a Kolozsvári Egyetem szándékozik az egészet egyben kiadni. Azóta sajnos Walter Anna és Vlassza is elhunyt, s ki tudja, milyen méltatlan körülmények között foszladozik, halványodik tovább korai műveltségünk legfontosabb bizonyítéka, s Torma Zsófia, a zseniális tudósasszony önfeláldozó, szorgalmas életének minden eredménye. Nagy örömömre szolgált, hogy jelen tanulmány készítésének idején a Fehérlófia könyvesboltban megvehettem a Sumér nyomok Erdélyben gondosan szerkesztett, jól olvasható könyv alakú változatát. („Magyar őskutatás” Kiadása – Buenos Aires 1972)
Forrai Sándor Az ősi magyar rovásírás az ókortól napjainkig című könyvének borítóját korongunk díszíti (Antológia Kiadó 1994). A tanár úr megállapítja, hogy három jel teljesen megfelel rovásírásunk Z, NY és GY betűinek. Összerovásnak, ligaturának tartja az (ND) és a (BP) képjelet.
Említést tesz a mezopotámiai, egyiptomi, krétai, föniciai párhuzamokról. Tudósi, kutatói komolyságát dicséri, hogy nem tesz megfellebbezhetetlen megállapításokat, hanem további vizsgálatok szükségességét hangsúlyozza, valamint éppen a tatárlakai lelet kapcsán méltatja Torma Zsófia munkásságát és elítéli mellőzését. Forrai Sándortól tudjuk, hogy Harmatta János szintén emlékeztet arra, hogy Torma Zsófia már 1879-ben felhívta a figyelmet a tordosi és a mezopotámiai jelrendszer kapcsolatára.
Makkay János őstörténész professzor kettőszáz oldalt is meghaladó, nagyszerű összefoglalás írt A tartariai leletek címmel (Akadémiai Kiadó 1990). Ebben végre szakszerű, tényszerű leírást olvashatunk az eddig másod- harmadkézből átvett ismeretek helyett. Vlasszával többször találkozott, a helyszínen is járt. Rétegrajzok, jelgyűjtemények segítségével szemléltet. A könyvet Vlassza emlékének ajánlja, aki igen korán, 50. életévét meg sem érve hunyt el. Egyúttal hiányolja Vlasszánál a pontos helyszín- és leletleírást. Makkay Jánostól végre megtudjuk, mi is volt pontosan az a Vlassza által „mágikus, vallásos komplexumnak” nevezett leletegyüttes, amelyet a sírgödör tartalmazott: egy 30-40 éves felnőtt ember – neme ismeretlen! – összetörött, megpörkölődött csontjai mellett 26 agyag- és 2 alabástrom szobrocska, spondylus-kagylóból készült karperec és a 3 tábla. Vlassza 1967-ben, hat évvel később említi, hogy a szobrocskák egy csőtalpas edény töredékeiben voltak és egy nagyobb váza vállrészét is megtalálták.
Torma Zsófia tordosi ásatásain is előkerültek hamuval telt agyagurnák, némelyikben embercsont.
A megpörkölődött csontok anatómiai vizsgálatáról Makkay professzor úr nem tud. Több lehetőséget is felvet a táblácskákat készítő személyről. Legvalószínűbbnek azt tartja, hogy valahol, az Égei-tengeri központokban egy sumér személy, esetleg írnok átadta tudását egy erdélyi bennszülöttnek, vagy kereskedőnek, aki a tapasztalatait már személyesen juttatta el Erdélybe, különben nem készülhettek volna helyi agyagból a táblák.
Más megoldási lehetőségeket is ismertet. Határozottan elhatárolódik azonban a sumér-magyar rokonság képviselőitől és ebben az ügyben sajnálatos módon Komoróczy Géza zászlója alá áll.
Könyvkiadásunk nagy hiányossága, hogy ez a mű szinte hozzáférhetetlen. Végül Varga Csaba íráskutatótól kaptam kölcsön, köszönet érte.
Baráth Tibor, korábban kolozsvári egyetemi tanár, majd emigráns történész, A magyar népek őstörténete című könyvének (Somogyi Zoltán kiadása – USA 1997) már a borítóján találkozunk a koronggal, mégpedig pontosan megrajzolva. Belül is hasonló részletességgel ábrázolta a három táblácskát. Ehhez hasonló megbízható képet találunk még Bartha Gábor Erdély című könyvében (Progresszió Gt. 1989, ez látható az 1. részben), valamint a Forrás című folyóiratban.
Itt jegyzem meg, hogy hiteltelenek azok a megfejtések, amelyek pontatlan rajz alapján készülnek.
Leggyakrabban a bal felső negyedben, a korongot négy részre osztó kereszt bal vízszintes vonalán elhelyezkedő kis V jelet hagyják el, amely pedig fontos jelkép. Örvendetes, hogy egyre többen hordják nyakukban a tatárlakai korongot, de a gyártók felületessége és felelőtlensége, hogy pontatlanul készítik el és ezáltal töredékesen közvetíti 8-9000 évvel ezelőtt élt őseink üzenetét, amely ha védő varázserőt tulajdonítunk neki, így nem éri el célját.
Baráth Tibor fontos észrevétele, hogy Krétán az i.e. második évezredben készítettek és használtak hasonló korongokat, ezeknek pontos rajzát is közli.
Baráth Tibor bronzkorinak fiatalítja a leletet (i.e. 2000-500). Véleménye, hogy egy „Napvárta”, azaz csillagvizsgáló állhatott a megtalálás helyén, s a táblák egy akkori csillagász eszközei, amelyek segítségével naptárt készített. A két táblán a lyukak nem felfüggesztésre szolgálnak, hanem rajtuk keresztül az első napsugarak megjelenése a láthatáron jól megfigyelhető. Bizonyítja ezt azzal, hogy a téglalap alakú táblácskán a lyuk köré még a nap sugarait is bekarcolták. Úgy gondolja, hogy a krétai korongok hasonló célt szolgáltak. Kimondja, hogy a tatárlakai korong írásjelei megfelelnek a szkíta-hun-magyar jeleknek. Az egyberótt szöveg átírása a következő: „Ez irány elé jön Isten négy órakor. Rák övön tíz telek után.” A csillagász tehát a június 11-20-ig tartó időszakot figyelte, akkor kel a Nap a tatárlakai délkörön pár perccel hajnali négy után.
A másik átfúrt tábla megfejtése:
„A Nap (az Ég ura) itt a Rákkor jön a napsugár lyukába”. Tehát szintén a nyári napforduló megfigyelésére szolgált.
A harmadik táblán nincs lyuk, azaz Nap, mivel a táblácska a téli napfordulót jelzi.
Fontos meglátása, hogy a tatárlakai Napvártát a nagy Nyugat-európai megalitikus csillagvizsgálókhoz hasonlítja, s felhívja figyelmünket a Csíksomlyó feletti Somló hegyen lévő kőtömbre. Ennek tetején a karcolt ábrák kapcsolatba hozhatók az állatöv jegyeivel. E naptárkövet a Ferences atyák, mint pogány áldozati emléket, helyéről eltávolították, de nem pusztították el, mert a székelyek követelték őseik ezen emlékének megőrzését.
Végül Baráth Tibor könyvéből ide kívánkozik egy szép hazafias érzelmű mondat: „…a világszenzációt elért tatárlakai korongon nem ákombákom szerepel, ahogyan Hood professzor vélte, hanem kitűnő magyar szöveg.”
Ruzsinszky László Baráth Tibor megfejtését és véleményét fogadja el a korongról és ezt emeli át A ragozó ősnyelv írásának világtörténete című művébe (Komló 2000).
Kákosy László egyiptológus a Ré fiai (Gondolat 1979) című nagy összefoglaló művében Tatárlakát is említi: „A két kultúra kapcsolatára jellemző, hogy az írás Mezopotámiában és Egyiptomban majdnem egy időben jelent meg, az előbbi területen valamivel korábban. A legrégibb mezopotámiai piktografikus írásnak emlékei ismeretesek Iránból (Tepe Jahia), sőt Erdélyből is (Tartaria)…A külső hatás magyarázza azt, hogy míg Mezopotámiában az Uruk kultúrában kimutatható a hangírást megelőző fok, a képírás, a piktográfia, addig Egyiptomban hirtelen készen áll előttünk egy komplikált írásrendszer.”