20241122
Last updateCs, 08 febr. 2024 7pm

rovas logo

2014 március 01, szombat

Történelmünk központi titkai (VI. füzet)

Szerző: Grandpierre K Endre

12.) AZ ARANYKOR BUKÁSÁNAK VÉGZETES KÖVETKEZMÉNYEI

A magyar ősvallás történelmi alapjai c. munkánkban (l. 5. fejezet) bátorkodtunk rámutatni, hogy a magyarság gyökerei az Aranykorba nyúlnak vissza, s ősi történeti és néphagyományai, nemkevésbé élet- és világszemlélete, szokáshagyományai, erkölcsi szemléletének alapjai (hazai természeti környezettel való mágikus egybeforrottsága, csodálatos népköltészete, híres régi vendégszeretete, igazságossága, gyengékkel való együttérzése stb.) még napjainkban is az Aranykor viszonyait tükrözik.

Történelmi oka mindeme jelenségeknek az, hogy a világ nagyműveltségű népei közül az ősidők óta a zömében változatlanul egyhelyben élő őshonos magyarság szakadt ki legkésőbben az Aranykorból, vagyis a magyar nép élt a leghosszabb időtartamon át, évmilliókon át a boldog Aranykorban, így hát beléje ivódott a legmélyebben az Aranykor érzéki, érzelmi ösztön- és hagyományvilága, s őrzi azt a megváltozott életviszonyok közt, sok szempontból vesztére, még napjainkban is.

Tízezer évvel ezelőtt, a vízözönt megelőző idben bekövetkezett az emberiség életének legvégzetesebb, legszörnyűbb katasztrófája. Mindaddig, évmilliókon át a maga természeti állapotában élt az ember, szabad, békés, boldog és egységes, egyenjogú társadalmi közösségben, amely nem ismerte az ember ember általi elnyomását, a visszafojtást, a mesterséges korlátozást, s az ennek nyomán fellépő, elfajulásokhoz vezető személyi visszafojtottságot, meghasonlás szülte dacot, bosszúvágyat érlelő gyűlöletet, nem ismerte a legnagyobb átkot, az embercsoportokat egymással életre-halálra szembefordító fegyveres acsarkodást, a háborúkat sem.

Az anyajogú aranykori társadalom bukása végzetes kihatású volt az egész emberiségre. Ezt a társadalmat mint tudjuk, az élet szent továbbadói, az otthon megteremtői és fenntartói, a békesség és megértés fenntartásában érdekelt anyák irányították. Ismeretlen volt itt a mai értelemben vett hatalom. A vezetés még nem vonta ki magát a közösség törvényei alól, s nem arra tört, hogy kiváltságokat, előjogokat vívjon ki magának, és a vezetetteket a maga alávetettjeivé, jogkorlátozott szolgáivá nyomorítsa. Mindenki egyenlő volt. S természetes volt, hogy mindenki a maga legjobb tudását, képességeit minden ellenszolgáltatás nélkül a közösség érdekében érvényesítse.
Szellemileg is egyetértés uralkodott, mivel nézeteik a valósághoz, a természethez igazodtak, ezért egyneműek voltak. A közhit sem vált viszálykodások forrásává: egyetemesen a napistenhitet vallották, az ősemberiség csodálatos tisztaságú egyetemes hitét.
Békében és összhangban éltek egymással és a szellemiséggel-lelkiséggel rendelkezőként tisztelt természeti környezettel is. Az állat- és növényvilágot nem szabad prédájuknak, lélek és értelem nélküli sejt- és hústömegnek tekintették, amelyet kíméletlenül, korlátlanul irthatnak, pusztíthatnak, hanem természetes élettársuknak, kiegészítő részüknek, mintegy testvérüknek.

Ennek az édeni állapotnak azonban évezredekkel ezelőtt vége szakadt. Pusztító természeti erők törtek a földi világra, olyan földtörténeti, tektonikai, éghajlati kataklizmák, miket még ma sem láthatunk eléggé tisztán. Földmozgások, földrengések, rettentő tengerár-zúdulások s éghajlatváltozások, tűzhányókitörések követték egymást. A föld eljegesedett, majd földkéregmozgások következtek be, pusztító vízáradatok. Meglehet, a föld tengelye is elbillent. Elsüllyedt az Északnyugati átjáró, Atlantisz tengermélybe merült, s Gibraltárnál betört az óceán vize a Földközi-medencébe.

Mindezzel egyidejűleg sorsdöntő társadalmi változások mentek végbe, s így a két eseménylánc közt összefüggést kell gyanítanunk. Drasztikusan átalakultak a társadalmi viszonyok. Vége szakadt az aranykori világnak, s szemünk elől mindmáig elfedett katasztrófa zúdult az emberiségre, történelmének legnagyobb, legvégzetesebb kataklizmája. Titkos, mindmáig feltáratlanul maradt tényezők erőszakkal megdöntötték az Aranykort, eltörölték a régi boldog világot, felszámolták az édeni viszonyokat, és hatalmuk alá vetették az emberi tömegeket. A vezetők árulása folytán a vezetés az emberi közösségektől jobbára függetlenedett, öntörvényű háttér-hatalommá változott át, s társadalom fölötti irányító-korlátozó erővé lépett elő, mintegy magának sajátítva ki az emberek fölötti rendelkezés jogát.

13.) MIKÉNT MARADHATOTT MEG AZ EMBER A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN?

Európát a jégkorszak előtt vad őserdők borították, a tengerektől elzárt Dél-Európát csaknem áthatolhatatlan növény bozontok, Észak-Európát sivár tundrák, ősrengetegek.
A neandervölgyi ember kipusztulása után élet, emberi élet egyedül Európa közepén, hegy-körgáttal körülzárt térségen, a Kárpát-medencében mutatkozott.

A félelmetes arányú eljegesedés mindent letarolt. Megindultak északról a jégtáblák.
Az Ural, az Alpok, az északi hegyek ormai mintegy jeget patakoztató sziklatölcsérekké, fehérhúsú jégvárakká, jégokádó tűzhányókká, tűzsárkányokká vedlettek, mígnem a mármár égig felhabzó, északon négy kilométer vastagságot is elérő jégmezők árjába ők maguk is alá merültek.

Az égre torlódó jégtáblák vonulása délfelé haladva a Kárpátok hegykoszorúján akadt el. A medencét jeges pára, füstös ború töltötte be, zúzmara és dér verte, de a talaj repedéseiből hévforrások százai törtek fel, s őskorból itt maradt, törpévé csökött tűzhányók körlánca vulkáni hamut, füstöt és tüzet fröcskölve enyhítette a lélekdermesztő, életet lehetetlenítő hideget, s így fönnmaradhatott a hőforrások tövében barlangokba húzódó emberi élet, átmentődhetett későbbi korokra az élet ősfolytonossága s az Aranykor emléke, miként ezt többszázezer vagy éppen többmillió éves ősemberleletek tanúsítják (Rudabánya: 10-12 millió éves emberlelet, Vértesszőllősön talált emberleletek: félmillió év! S a csontmaradványok szkítamagyar jellegű, kerekfejű emberekre utalnak. A mikrolit (parányi méretű) kőeszközök pedig a magyarszkíta eredetmondával hozhatók összefüggésbe, első bizonyítékául annak, hogy a vértesszőlősi nép magyar hagyományokkal rendelkezett, l. Grandpierre A. 2009a, b, c).

14.) AZ ERŐSZAK ÚRRÁ LESZ A FÖLDÖN

Új, s az eddigivel ellentétes útra tért az emberiség. Az emberi egyenlőség és minden földi élet szentségének, élethez való jogának egyetemes ősi istenébe vetett hitet, a napistenhitet megdöntötték, száműzték, s a Napistent „a felhők fölött trónoló" bosszúálló, az embereket félelemben tartó istenek váltották fel. A bűntelen emberiség alávalóvá, bűnössé bélyegeztetett. A kétszeresen tisztelt Nő, az Anya letaszíttatott trónusáról, s kétszeresen megvetett bűnös lénnyé fokoztatott le, bűnösök bűnösévé. Bűnössé bélyegeztettek örökre szólóan az emberi magzatok is. Bűnössé vált a csillagvilág, az egész Világegyetem, amelynek a hőn várt Apokalipszisben teljes pusztulást óhajtott az újonnan bevezetett művallás. Bűnössé vált a tudás, és lefokoztatott a világ megismerésére törekvő emberi szellem. Éppen ez okozta a „bűnbeesés" örök időkre érvényesnek hirdetett tragédiáját: az ember legszentebb törekvése, „Az Ember büszke legénye" (Ady 1918/2004, 549.), a gondolat, a kutató emberi szellem a bűnök bűnévé vált. Hatalmi önkény vette át az emberi társadalmak irányítását. És rászabadult a világra a pokol. Elszabadult láncairól a bűn és a viszálykodás, a meghasonlásnak és elfajulásnak ez a félelmetes nyomjelzője. Pandora szelencéjét egy rossz kéz felnyitotta. És elszabadult a gyűlölet, a másokon való uralom, a hódítás, az erőszak, a világuralom tébolya. Ember embernek farkasává vált. Mételytanok feketekámzsás seregei rohanták meg a lefokozott embertömegeket. És szóltak a fanfárok, harsonák: „A hatalom Istentől való." „A cél szentesíti az eszközt."

Mindezt szükségessé, s ha nem szükségessé, lehetségessé tették a kegyetlen megpróbáltatások, új természeti viszonyok. Az anyák vezetése már nem volt kielégítő. Új, kemény kézre, erőszakra is kész férfikézre volt szükség.

Ahhoz, hogy valamennyire is felfogjuk, hogy ami történt, miként és miért történt, nélkülözhetetlen a bekövetkezett fejlemények érzékeltetése. Vázlatos érzékeltetése csupán, egyrészt mivel tárgyunknak ez csupán alárendelt része, de azért is, mert ezeket az eseményeket még ma sem látjuk kellő megvilágításban: az emberiség emlékezete mintha sötét homályüvegen át tekintene eddigi létének legnagyobb kataklizmájára.

A csöndes, békés, boldog aranykori életnek vége szakadt, zorddá vált az idő, elhalványult a Nap, röviddé sorvadtak a nyarak, meghosszabbodott és elhatalmasodott, s jószerint évhosszúságúvá növekedett a tél.

Csapás csapás után következett. A dermesztő jégkorszak után, amely barlangokba űzte a embert, vízözön árasztotta el a világot. Az emberiség a föld jelentős részein a megsemmisülés határmezsgyéire került. S a természeti csapásokkal egyidejűleg, meglehet azok hatására, az új viszonyokhoz alkalmazkodás jegyében, végzetes változások mentek végbe az emberi közösségekben is. Ma még ismeretlen erőszaktényezők véget vetettek az anyajognak, a nők, az anyák egyenjogúságra épülő vezető szerepének.

Szerepet játszott ebben az is, hogy az addig egységes emberiséget a barlangba húzódás elemeire törte. A jégodúk szűkrezárt ridegségében mindenkinek a végsőkig meg kellett húznia magát. A mostoha viszonyok közt, kellő élelem híján a táplálkozás a létfenntartás legalacsonyabb szintjéig süllyedt, a nemiség halódott s vele az emberi termékenység, a népesedés szintje is alászállt, egyhelyben tengődött.

Az élelemszerzés férfierőt próbára tevő kemény harci feladattá vált: a férfiak olykor napokig távol voltak, jégözönben, hótengerekben kecmeregve, míg sikerült egy-egy vadat elejteniök. A kemény, új élet mindenütt a férfiak szerepét emelte ki. Férfierőt, férfi keménységet igényelt az idő. S a társadalom vezetését a férfi vette át, annak minden következményével.

A roppant jégmezők elvonulásával a föld új, jégletarolta térségei tárultak fel, amelyek birtokbavételére megindult a növényvilág, s növekvő zöld hullámai nyomába szegődtek az állatok, majd az új viszonyok közepette gyors népesedésnek indultak. Új életterek, páratlan új lehetőségek nyíltak a népek előtt. Hatalmas, új korszaka kezdődött a népek vándorlásának. Nép népre torlódott, s ahol gát zárta el a továbbjutást, ott az erőszak irgalmatlanul áttörte a gátakat.

Az emberi összetartozás ősrégi tudatát az új elvek, viszonyok kitörölték. Nép nép ellen fordult, ország ország ellen, ember ember ellen, a népek egymásra törtek. Az erőszak úrrá vált az emberlét fölött. Még a Biblia szakaszcíme is elismeri az Édenből való kiűzetést követő időre vonatkozóan (Biblia, 1979, Mózes első könyve, 6. szakasz, 11.). Állandósulnak a háborúk, a népmészárlások.

Ez volt az igazi népvándorlás! A jégkort és a vízözönt követő új, fegyveres néptömegek rohama, új népeké, kik a rajtuk uralgó kényszertől hajtottan nem ismertek más törvényt, mint a kényszert, a fegyveres erőszakot. Beszáguldozták Ázsiát, Afrika északi részeit, Európa félvad erdős vidékeit. A Kárpátok hegy-körgátján áttörve, valóságos Paradicsom tárult elébük, megművelt, emberarcúvá átvarázsolt vidék, dús kertekkel, erdőket teli vaddal, halaktól valósággal hemzsegő tavakat, folyókat, fából faragott falukat, s a magyar (üngürüsz) nép egyik napról a másikra arra virradt, rabbá vált saját hazájában, s idegen ül a nyakán.

Eközben a hegyekkel és jégtorlaszokkal körülzárt Kárpát-medencében, mint holmiféle üvegvárban, üvegházban békésen élő nép mintha nem szerzett volna tudomást a világ felbolydulásáról, a kényszer és erőszak korbácsa által a földi tereken átszáguldásra, hódításra, mindenen átgázolásra bujtott, s világon és népeken való tiprásra indult új népek rohamáról. A megenyhült légnek, a viduló határnak (Tompa Mihály) örülve, jégkori gönceit félrehányva, tovább élte a maga ősidőkből átmentett aranykori életét a zöld hegykoszorúval övezett Kárpátok közén.

Ugyanekkor világméretű mozgolódás kezdődött. A betegesen recsegő kürtjeivel takarodót fúvó jég pusztára tarolt térségeit vízáradat lepte el, s a jég által pusztára tarolt térségeket visszahódító növényzet zöld hullámait követő állatvilág nyomában új hazát kereső népek özönlöttek elő parancsnokaik alatt, ádáz harcokra készen.

Így tört rá Nimród nagykirály korában az itt élő üngürüsz népre az első hódító horda, amellyel szemben - gyanútlan és felkészületlen lévén - védekezni sem tudott.

De elröpült Bábelbe a nagy mészárlás híre. A csodálatos vad megjelent az Égiek intelmével. S Hunor elindult seregével és a megszállókat kiverte.

15.) MI TÖRTÉNT AZ ÜNGÜRÜSZÖKKEL HUNOR VISSZATÉRTE UTÁN?

Ősgesztánk, a Tárihi-i Üngürüsz a főeseményekre, a lényeges mozzanatokra összpontosítva fölöslegesnek vélte az első honvisszavétel módjára és fejleményeire kitérni. Minden történet, minden tragédia a bonyodalom megoldódásával zárul.

Jó volna pedig tudnunk, mi történt a továbbiak során. De Hunor és hadserege vissza - térését, az első honvisszavételt követően hatalmas időrés tátong csupán felénk.

Szerencsénkre mégis jelentős áthidalást nyújt ehhez az időszakhoz a Székelyföld őshagyományait a helyszínen felkutató-feltérképező Orbán Balázs hatalmas műve, a Székelyföld leírása. Ez a hatkötetes, óriási munka az őshonos székelymagyarság hiteles mondáit, hagyományait összegyűjtve, valóságos kincsesháza a magyar népi élet olyan ősviszonyainak, amelyek kirekesztődtek a ránk maradt történeti művekből, krónikákból.
Az általa feljegyzett ősmondákból az Aranykor szelleme, az aranykori boldoglét valósága csap felénk, s közvetve megokolását adja annak is, miként maradhatott fent az első hazavesztés után hosszú időn át békében itt a nép. Arany idők? Paradicsomi lét? Nyomasztó korban élvén eszményítünk talán? Idéznünk kell a másutt már idézett, Tárih-i Üngürüsz festette képet a Nimródfia Hunor visszatértének Magyarországról:

„Mikor [ezt az] említett tartományt (Pannóniát) széltében-hosszában bejárták, látták, hogy minden zuga a paradicsomkerteknek és az édenkert rózsásberkeinek egy-egy mutatványpéldánya, minden oldalról folyóvizek csobogva folydogálnak, minden táján magas ciprusok tűnnek elő, körös-körül tele virágokkal, és az a síkság tele gyümölccsel, úgyhogy a minden oldalról árnyékot vető fák a kaméleon színeiben mutatkoznak. (...)
Egy síkság ez, mely paradicsomkerthez hasonló, s melynek leírására a nyelv nem képes.
Azon a vidéken annyi arany- és ezüstbánya van, amennyi a többi tartományokban összesen sincs (...)" (Terdzsüman 906/1988, 68.).

De mintha a magyarok eleiről szólván Anonymusunk is a paradicsomi (aranykori) időket idézné: „A szkítiaiak, amint mondottuk, jó régi népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak (...) és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük (...) Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindnyájan gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége volt."

Igaz, Anonymus mindehhez hozzáfűzi: „Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan kegyetlenné fajult, hogy - némely történetírók szerint - haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt ma is megismerhetitek ivadékairól." (Anonymus 1200 k./1975, 79.).

Összecseng ezzel a Strabón feljegyezte ókori ismeret: a szkíták „igazságosság tekintetében mindenkit felülmúlnak" (Strabón, i.e. 7/1977, 7. könyv, III/7.§; 320.), és „az egyszerűség és az igazságosság mintegy nemzeti jellemvonásként testesült meg bennük" (uo., 319.).

Helyi tényezőkhöz, várakhoz, tájalakulatokhoz rögződött ősmondák - a Székelyföld leírása szerint - arról számolnak be, hogy Erdély (Dél-Magyarország) táji betüremléseit, medencéit, völgyeit, régidőkben - tán még a vízözön előtt, vagy éppen a vízözön következtében - ősvizek borították (akárcsak Magyarország mélyebben fekvő más részeit, az Alföldet, a Pannon medencét), s a meredek kőszirtekre a nép - feltehetően a Hunor hadaival egyesült üngürüszök népe - ma már szinte elképzelhetetlen, megfoghatatlan módon, védvárakat épített a merész szirtek csúcsaira, várakat, mikben a nép iránti szeretettel eltelt tündérek és óriások éltek. Ezek az ősvárak valóságos várláncolatokat alkottak, s veszedelem, külső támadás esetén füst- és fényjelekkel intette egymást a várak népe a fölkészülésre.

Meglehet, hogy Nimródfia Hunor kezdeményezésére történt mindez, ő volt az, aki háborús tapasztalatai birtokában felrázta, talpra állította, veszedelem elhárítására, védműrendszer kiépítésére késztette az üngürüsz népet, hogy a Pokol hatalmai se bírhassanak vele? S ekként maradhatott meg itt hosszú időkön át békességben a nép? S hosszú idők átvészelése után mindez feledésbe ment?

Nem tudjuk, csupán sejthetjük, ha oszlatni szeretnénk az itt elterpedő nagy történelmi homályt. Az aranykori békességű időknek a fegyverek bronz- és vaskori fejlődése, s a népek új háborús rohamai vetettek véget. De mindehhez hozzájárulhatott az is, hogy az ősvizek utat törtek maguknak a hegyszorosokon át és lefutottak, s időközben megsokasodott a nép.

16.) DÁRIUS PERZSA KIRÁLY TÁMADÁSA A SZKÍTÁK ELLEN

Ekként folyt a világ újrabenépesítése. Fegyvereikben bízván, új hazát keresőben megindultak mindenfelé a népek. Hatalmas új erőközpontok, államalakulatok képződtek.

Két és fél ezredévvel ezelőtt, időszámításunk előtt az 580-as évben Dárius (Dareiosz), a világhatalommá emelkedett Perzsa Birodalom uralkodója Hérodotosz szerint 700 000 főnyi, Ctésius szerint 800 000 főnyi hadsereggel (Hérodotosz i.e. 440/1989, 298.; IV. Könyv, 87. Szakasz; Télfy 2002, 67.), Hérodotosz szerint azért, hogy bosszút álljon a szkítákon, betört Szkítiába (hazánkba) az Iszteren (az Al-Dunán) épített hídon át. A roppant hadsereggel szemben a szkíták királya, Idanthürszosz (Ctesius szerint Scytharbes; ld. Télfy, 2002, 67.) a felperzselt föld taktikáját választotta, és visszavonulóban mindent elpusztított, felégetett. Mikor Dárius, tehetetlenségének érzetében, felszólította őket, hogy vagy ütközzenek meg vele, vagy hódoljanak meg neki, a szkíták válaszul élő levelet küldtek: egy egeret, egy békát, egy madarat és (a kéz ujjaira emlékeztető) öt nyílvesszőt.
A perzsák fővezére a különös üzenetet úgy értelmezte, hogy a szkíták készek megadni magukat: az egér lakásaik, a béka vizeik, a madár levegőegük, a nyilak fegyvereik átadását jelenti. Gobrüasz, Dareiosz tanácsadója ellenben kijelentette, a szkíták üzenetének értelme: ha nem bújunk a földbe, mint az egerek, ha nem rejtőzünk a vizek mélyébe, mint a békák, vagy nem röpülünk el, mint a madarak, akkor nem menekszünk meg pusztító nyilaik elől.

Némelyek hasztalan próbálták a szkíták írástudatlanságának bizonyítékául felhasználni az esetet. Idanthürszosz élőlevele ugyanis csak az írástudás legmagasabb fokán jöhetett létre, a jelképekben való gondolkodás és kifejezés magas szintjén, annak a szellemiségnek alapján, ami az ősírás felfedezéséhez is múlhatatlanul szükséges volt.
Az ősírás ugyanis, mint tudjuk, jelképi kifejezésekből, jelekből alakult. Jellemző, hogy a perzsák alig tudtak megbirkózni az eleven levéllel, s megfejteni tartalmát.

Később még egy üzenet érkezett. Ha azt akarod, hogy egy emberként keljünk fel ellened, sértsd meg őseink sírját. Dareiosz méltatlannak érezte ezt magához, de nem is merte megtenni ezt, jól tudván a szkítákról azt, amit később Anonymus fogalmazott meg számunkra: „Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára, ha sérelem esett rajtuk." (Anonymus 1200 k./1975, 80.).

Nem sokkal később Dareiosz - vállalkozása reménytelenségét belátva -, az Iszter általa építtetett hídján nagy sebbel-lobbal menekült el szétzüllő seregével. A szkíta rajtaütéstől való rettegését jelzi, hogy a hidat még hadserege átkelése közben lerontatta, s így nem kevesebb, mint nyolcvanezer embere esett martalékául az üldözőknek.

Anonymus összefoglalója szerint: „(...) Dáriust, a perzsák királyát csúfosan megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy rettegve szaladt Perzsiába." Ugyanitt szkíta eleink egyéb diadalairól is hírt ad: „Ugyancsak a szcítaiak Círust, szintén a perzsák királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték.
A szcítaiak magát Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították." (Anonymus 1200k./1975, 79-80.).

Nagy győzelmeket arattak tehát a szkíták. Dárius seregére is sikerült vereséget mérniök. De milyen áron? Betörő milliós hada pusztító sáskajárásként lepte el az országot, és a több hónapon át tartó hadműveletek során mindent letarolt, ami útjába került, nem is szólva arról, hogy hadai előtt, hadászati megfontolásból, maguk a szkíták is minden lehetőt felgyújtottak, elpusztítottak. Lerombolódott a földig minden. Az ország pusztasággá vált.

Ezt a képet tárja elénk a Dáriuson aratott győzelem. Hát akkor a leverettetések, hazavesztések sora? S miért nincs tiszta képünk mindezekről? Jószerint azt sem tudjuk, hány hazavesztés és honvisszavétel történt, s hányszor kellett visszaragadniok a régieknek ellenségtől a hazát. És ami a legfőbb, a kérdések kérdése: miért került sor a hazavesztésekre?
Mért kellett roppant erőfeszítésekkel és áldozatokkal visszaszereznünk azt, ami a miénk?

17.) HAZAVESZTÉSEINK S HONVISSZAVÉTELEINK EGY ÓRIÁSI EGYSÉGES TÖRTÉ NELMI ESEMÉNYTÖMB RÉSZEI
Őstörténeti kataklizmáink sajátos ismétlődéséről

 Történelmi ismereteink terjedése mintha ólomlábakon haladna előre. Rendíthetetlennek látszik a ránk kényszerzubbonyozott dogmák uralma. Minden hivatalos szerv, a sajtó, a médiák, az oktatás szervezetei a bemagolt kényszerképzeteket fújják tovább, mintegy attól rettegve, akár a magát járóképtelennek hívő beteg, akitől mankóul szolgáló járókocsiját elragadják, beledermed az ijedelembe, hogy menten összecsuklik, s elzuhan. Különben is kényelmi állapot, nem töprenkedni semmin, nem gyötörni gondokkal az agyat, s készséggel elfogadni mindazt - mint kisded a papit -, amit mások mondanak.

Az eszmei önalárendelésnek, agyi szolgaságnak mondjuk ki - a nálunk megrögződött szellemi feudalizmus bigott, s tarthatatlan rendszerének alapkövetelménye: nem azt kell tudni, ami igaz, hanem azt, amit hivatalosan mondanak - akkor nem fújhat meg a szél.

A tájékozatlan népet pedig ki kell rekeszteni minden igaz tudásból és szellemi szeméttel elárasztani évszázadok óta. Ez idegenuralmi hatalmi köreink művelődéspolitikája a nemzet önvédelmi készségének, immunrendszerének kiiktatására. Ennek érdekében felülről árad a köd nemzeti értékeinkre és érdekeinkre. Míg népünk még ma is töretlenül vallja, hogy szkíták vagyunk, s a hunok utódai. Felső körökben azonban, „tudományos berkekben" kiirthatatlan bogáncsként tovább él a finnugorizmus, a „honfoglalás" és minden egyéb nemzetrontó tévtan.

Így aztán sokak szemében hihetetlennek és feloldhatatlanul rejtélyesnek tűnik a szkítamagyarok hazavesztéseinek és honvisszavételeinek roppant időtartamú, többezer éves sorozata. Olyan történelmi kérdés, olyan rejtély ez, amely nemcsak, hogy nem tisztázott, de amellyel kapcsolatban - legalábbis hivatalosan - még föl sem vetődött a tisztázás igénye, elkerülhetetlen szükségessége. Noha nyilvánvalóan létkérdés megtudnunk, hogyan és miért vesztettük el az újra meg újra hazánkat és miként, milyen módon, milyen eszközökkel sikerült újra meg újra visszaszereznünk. Mik voltak a végzetes okok?
Mert senki ne áltassa magát, hogy a hazavesztés nem jár feltétlenül hatalmas véráldozattal, magyar néptömegek rabságra vetésével, kegyetlen fojtogatásával! Aki netán kétkedne, az tekintse meg az idegen megszállás alá vetett magyar milliók rettentő kárvallásait.

Tudni akarjuk, tudnunk kell végre a kitörés és a szabadulás, a visszaváltás módjait, követelményeit, tudnunk kell, miféle erők, tényezők segítették elő a rettentő csapások következményeinek kiküszöbölését, a „kizökkent idő" (Shakespeare) helyrebillentését.
Ne takarja le senki a szemünket! Számunkra ennél fontosabb kérdés nincs, és nem lehet, hiszen jelenleg is hazavesztésben vagyunk, külső és belső romlásban, elfogyatásban.
Vessük hát vizsgálat alá a rég történteket!

Őstörténetünk egy nagy történelmi múltú népcsoport világtörténelemben egyedülálló küzdelemsorozata hazája megtartásáért, illetve visszaszerzéséért. Tisztában vagyunk vele, hogy mindaz, amit feltárunk, merőben újként, meglepetésként hat, éppen mert ősrégi és igaz. Mégis úgy véljük, akiben nem habzik a magyarellenes idegenuralmi gőg, és valamennyire is hajlik a tárgyilagosságra, a történelmi tényadatok tiszteletére, annak el kell ismernie: mindaz, aminek feltárására törekszünk, bármennyire szokatlan is, s bármennyire eltér is eddigi történeti ismereteinktől - tényeken alapszik, tényekből következik, a szkítamagyarságnak, ennek a különös népnek rendhagyó történetéből.

Alig pár éve még nagy „tudományos" álvita folyt arról, hogy egy „honfoglalás" volt, avagy kettő - mégpedig a László Gyula által felvetett kettős honfoglalás ellenében! Korábban magunk is közzé tettünk egy tanulmányt (Grandpierre K. 1979), hét honvisszavétellel.
Tévedtünk - jóval több volt. Utóbbi évezredeink történelmének lüktetését éppen ez szabta meg: a hazavesztésekre felelő visszavétel. Legalább tucatnyival számolhatunk.
Ez elkeserítő, másfelől azonban vigaszt adó. Mert nincs nép a földkerekségen, amely tizenkétszer szerezte volna vissza hazáját. Majd csak megleszünk hát, magyarok, a jövőben is valahogy!

Vegyük hát számba - amennyire ez egyáltalán lehetséges - a honvisszaszerzések sorát. Előre kell bocsátanunk: a rendelkezésünkre álló anyag meglehetősen hiányos és egyenlőtlen.

– Első honvisszavétel. Nimród fia Hunor, kevéssel a vízözön után. (Erről fentebb már beszámoltunk.)
– Második honvisszavétel. Valójában meglehet, hogy ez a honvisszavételeknek egy külön sorozata. Az időszámításunk előtti harmadik évezredben ugyanis megkezdődik a hazánktól keletre-északkeletre tartózkodó szkíta népek visszaáramlása, visszaköltözése. Adatok hiányában ennek okait, háttértényezőit nem ismerjük. De a történelem - és a megpróbáltatásos magyar történelem - elemi mozgatóerőinek ismeretében úgy véljük, jogosan számolunk azzal, hogy itt ugyanazok a tényezők érvényesültek, amelyek évezredeken át megszabták a szkítamagyar népek mozgását: a haza bajbakerülése.
– Harmadik honvisszavétel: Trója pusztulását követően (i.e. 1250. körül) a honvisszavívó szkíta magyar népek hagyományos útvonalán, a Maotiszon (Ma-óta=Magyar ó táj) át visszatelepülnek hazánkba a Trója védelmében vitézül helytállt Trószok (turuszkok, etruszkok, ld. torockóiak!), vagyis a frankoszkíták, s velük az ősi szkíta székesfővárost, Szikambriát felépítő szikanok, szikamberek, kik majd ezer évi itt élés után költöztek át végleges hazájukba, a mai Franciaországba.
– Negyedik visszatérés: az ősszkítáknak is mondott agatirszek, az agatörzsek bejövetele az i.e. VII. században.
– Ötödik honvisszavétel: szármaták és jászok (jazigok) visszatérése.
– Hatodik honvisszavétel: pannonok beköltözése. A pannonok honvisszavételéről egyfelől az a tény tanúskodik, hogy hazánk a pannonok nevét veszi fel és Pannonia néven szerepel ezekután az ország (Pannonia és Hungária), másrészt az a tény, hogy a pannonok hosszú évtizedeken át hősi harcot folytatnak a területrabló római hódítókkal.
– Hetedik honvisszavívás: palócok (pelasgok) és bessek (besenyők) visszatérése.
– Nyolcadik honvisszavétel: a dákok ősföldjéről, Dagesztánból (Dák-ős-ta(táj)ról) visszaköltöző szkítamagyar dákok bejövetele. Ez az esemény is teljesen adattalan, mégpedig nyilvánvalóan azért, mivel visszatérésüket maga az itt élő üngürüsz nép sürgette, így hát harcokra csak később, a behatoló rómaiakkal szemben került sor.
– Kilencedik honvisszavétel: a hunok i.sz. 373. évi bejövetele. Ezzel kapcsolatban rendkívül bőséges, kötetnyi adat áll rendelkezésünkre.
– Tizedik honvisszaszerzés: az avarok 564. évi honvisszavétele. A hazánkat megszálló longobárdok bölcs királya - az ősi történelmi szkíta birtokjog elismeréseként (s nem kevésbé az avar katonai túlerő láttára) önként felszedelőzködött és átköltözött minden pereputtyával együtt a napsütötte derűs Lombardiába (564).
– Tizenegyedik visszatérés: griffes-indás avarok betelepülése 670 körül.
– Tizenkettedik honvisszavétel Álmos és Árpád 896. évi hadműveleteinek végrehajtása.

Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy még jelen, 1996-ban készült összeállításunk is hiányos, bizonytalan és töredékes. A bizonytalanságot a rendelkezésünkre álló ismeretek aránytalansága, illetve az alig adatolt honvisszavételek nagy száma okozza.

18.) ŐSTÖRTÉNETÜNK HÁRMAS TAGOLÓDÁSA

Fentiekből világosan kiütközik őstörténetünk menete, hármas szerkezete:
A. Ellenséges erők támadása, beszivárgása folytán a haza szabadsága, függetlensége, területi egysége veszélybe kerül.
B. A kinti magyar erők a veszedelemről, bajról értesülve összefognak, és hatalmas erővel visszatérnek.
C. Kiverik a megfészkelt ellenséges erőket.
D. Majd ismét elernyednek.
E. És bizonyos idő után kezdődik az egész előről.

Más vetületben tán még drámaibb a kép:
– Az ősszkítákat, agatörzseket leverik.
– Megjelennek a palócok, a pannonok.
– A pannonokat leverik.
– Jönnek a jászok és a szármaták.
– A szármatákat leverik.
– Megjelennek a dákok.
– A dákokat leverik.
– Jönnek a hunok, budinok.
– A hunokat is vérbefojtják, leverik.
– Jönnek az avarok, majd nyomukban a griffes-indások.
– Az avarokat leverik.
– Jönnek a magyarok.
Miről árulkodik ez? Mit tanúsít ez a sorozat?

19.) AZ EMBERISÉG LEGNAGYOBB TRAGÉDIÁI

A népekre, országokra tagolódott emberiség legnagyobb tragédiái a hazavesztések, felségterület-csonkítások, országdarabolások. Ezeket a gyakran embermilliók sorsát, egymást követő nemzedékek sorsát kegyetlenül meggyötrő kataklizmákat a másokon való uralkodás, a tébolyos terjeszkedés vagy éppen a világuralom sátáni vágya zúdítja az emberiségre. Mert hiába hirdetik szemforgató, kétszínű erők, hogy minden hatalom Istentől való. Mert minden embernek tisztában kell lennie azzal, hogy ez a mondás is a pokolból való, lévén az igazság ennek éppen a fordítottja.

Mert nem a különféle népek és országok létéből fakadnak a történelmet vértengerré változtató háborúk. A népeket, nemzeteket nem mesterséges erő, de maga a természet, a társadalmi együttélés szükségessége alakította ki, ugyanígy a népek létének természetes kereteit, a természeti-történelmi úton - nem területrablás, fegyveres vagy orvhódítás, népirtás, népnyomorítás -, révén kialakult ősi országokat. Így hát minden emberi és isteni törvénynek ezek fenntartására kellene irányulnia.

Mert hiába minden jog körüli handabanda, ha a szabad nemzeti közösségben élés jogát az emberiséget megosztó, a népeket egymás ellen fordító tényezők, s az őket szolgáló, sovinizmusba süllyedt erők az erkölcsi törvényeket meggyalázva, mások felségterületének elrablására, s az orvul bekebelezett nemzetek elnyomására, beolvasztására törekszenek.

Elveszíteni a hazát, az édes szülőföldet! Érhet-e embert, emberi közösséget ennél kegyetlenebb csapás? Elveszteni a hazát, s vele a legelemibb emberi jogokat, szabadságot.
Fegyveres behatolók, vagy alattomosan orvul besettenkedő idegenek kezére jutni, általuk nyomorgattatni, fojtogattatni, üldöztetni, öletni! Nemzedékek rabláncra fűzése, kínszenvedése! Hazavesztések borzalma, jogfosztatásba döntött népek átka! Lehet-e emberi közösséget sújtó, gyötrelmesebb csapás?!

Történelme során a magyarság millióinak újra meg újra el kellett szenvednie ezt a már szinte nem is emberi iszonyatot.

20.) MÁSOK NEM VESZTETTÉK EL HAZÁJUKAT?

Katona József, a Bánk bán szerzője hiába mondta nagyfényű szavakkal: „Nincs a' Teremtésben vesztes, csak én! / nincs árva más több, csak az én gyermekem!" (Katona, 1819/1983, 300.). A teljes valóság talán mégiscsak az, hogy vesztessé vált az egész teremtés. Mert másokat is ért sok kegyetlen csapás, más népek is elvesztették hazájukat.
Miért jajong hát úgy a szkítamagyar, mintha csakugyan nem volna más vesztes, csak ő? Hogy van ez?

 Hadd ne idézzük fel itt még tágabban a történelem véres kavalkádjait. Annyi nép
vesztette el már a hazáját a szemúriaktól, kánaánitáktól kezdve (pedig ez olyan boldog
bőségben élő nép volt, hogy még ma is az elérhetőség eszményképeként áll előttünk) a
karthagóiakig, régi görögökig, baszkokig, kurdokig, csecsenekig, hogy aki belegondol,
megborzadhat. Ki tagadhatná, hogy így van, sőt, ígyebbűl így van? Ez pedig még izgalmasabbá
teszi a kérdést. Tegyük hozzá azonnal: számos hazát vesztett már a magyar is,
annyit, hogy teljes felsorolásukra nem is vállalkozhatunk, köztük Parthiát, Médeát, két
Szkítiát, Szármáciát, Maótát (görögös formájában Maotiszt), Levédiát, Etelközt - a többieket
most feledjük el.

És itt ne is említsük, hogyan vesztették el őket, csupán a fájdalom szemsarkából figyeljük egy kicsit. Mikor jajdul s jajdult fel egyért is a magyar? Hol erre a leghalványabb nyom, tétova utalás? Miért nem fáj a dús talajú Maóta, hova oly szépséges emlékek fűzik, mint Dúl király lányainak holdvilágtánca, a lányok elkapása, s Magor és Hunor és vitézeiknek velük való egybekelése, boldog násza? S miért nem sajog vissza Nagy-Szkítia, Szármácia, Etelköz kedves földje, s Levédia? Feleljen erre, aki tud! Miért csak a szenvedésnek itteni földje fáj? Miért e sarkított, kizárólagos hűség? Miért e mindenekfölötti ragaszkodás?

Egyetlen szó felelhet erre híve: Őshaza! Ez itt az édes, ős-szülőhaza, ahonnan eredünk, ahova a vér kötelékeivel ősemlékek kötnek minket, mindent, mi bennünk él, és sokmindent, amiről magunk sem tudunk, csupán óhajtva sejtünk.

21.) MIÉRT VESZTETTE EL ÚJRA MEG ÚJRA A HAZÁJA FÖLÖTTI URALMAT A MAGYAR?
A magyar hazavesztések történelmi okai, háttérokai

– A jólétben, kiegyensúlyozott, szabad társadalmi közösségben részes őshonos lakosság évezredeken át a béke, a nyugalom és emberi szabadság igézetében él.
– Merőben idegen számára - akárcsak a természetben élő állatfajták csaknem teljes egésze számára -, hogy társait elnyomja, és fölöttük uralkodjék: ez alapjában véve a vízözön utáni hatalmi társadalom terméke.
– Természetesen ismeretlen számára az erőszakos területrablás, a hódítás is: ebből fakad természetes nyíltsága, tisztessége, gyermeki jóhiszeműsége, rendíthetetlen hite az emberi tisztességben és igazságban - mindezzel akaratlanul is jellemeztük a magyart -, s a fentiek folytán ismeretlen számára az élősdi lét, a mások nyakára telepedés és a területrablás, hódítás.
– Aranykori öröksége ez a magyarnak. Az Aranykorból hozta magával.
– Félrevetni ezt az örökséget mindmáig nem tudta. Részint, mert felmérhetetlenül sokáig élt az Aranykorban, de méginkább azért, mert egyhelyben élvén, s némileg a maga természeti környezetébe zártan és azzal összeforrtan, mintegy megrekedt az anakronisztikussá vált aranykori viszonyokban, legtovább őrizvén meg magában a jelenlegivel ellentétes korszak erkölcsi-érzéki-érzelmi tudatát, halálraítéltségének ez a legmélyebb oka: az Aranykor merőben más tulajdonságokat követel. Furcsa módon tehát éppen ősöröksége a gyászéneke.
– Mindez nem vonatkozik a magyarságnak kívül tartózkodó, mozgékony katonai egységeire, kik küzdelmes létviszonyaik során az aranykori puhaságot levetkőzve, a kor kegyetlen körülményeihez alkalmazkodva a hadakozás, a vitézi élet kiváló képviselőivé váltak.
– Visszatelepüléseik, honvisszavívásaik során szemléleti-tudati megmentőivé is válhattak volna a magyarságnak. Ez azonban csupán átmenetileg érvényesülhetett, mivel az itthoni légkör lenyűgöző hatására, harcias felfogásuk lassankint elernyedt s ők maguk is visszavedlettek hajdani aranykori mivoltukba.
– Tetézte a bajt, hogy az idő előrehaladtával a nyílt fegyveres betöréseket mindinkább áthatották a titkos ármánykodások s ezek révén a titkos hódítás került az előtérbe, a belső bomlasztás, s a leplezett, titkos idegenuralom.
– A nemzet honvisszavételekben kifejeződő legyűrhetetlen életerejének tényéből ugyanis a kiebrudalt ellenerők levonták a következtetést, hogy nyílt katonai erővel a magyart leigázni, a földről eltörölni nem lehet. Így hát mindinkább a titkos mesterkedések, nemzetközi összeesküvések vették át a faltörő kos szerepét.
Nemzetközi bűnbandák titkos összeesküvései bomlasztották szét a hun királyságot, az avarok országát, s rontották meg a tizedik századi magyar nagyhatalmat (Grandpierre K. 1993/2008). Mert ezekkel a titkos, s a vezetésbe is befurakodó alattomos erőkkel szemben a magyarság valóban tehetetlennek bizonyult. Sokan már-már úgy vélték: megkondult a halálharang a nemes nemzet fölött.

Halálharang? Éppen fordítva! Egy nemzetközi útvonalak, titkos és nyílt erők ütközőpontjában álló, szüntelenül támadott nemzet semmivel sem bizonyíthatja jobban életrevalóságát és elpusztíthatatlanságát, mint éppen hazája sorozatosan ismétlődő visszavétele által.

22.) GIGÁSZI PÁRVIADAL A HÓDÍTÓ RÓMÁVAL

A szkítamagyarság honvédő, területvédő küzdelme, miként láttuk, a vízözön után kezdődött, majd a békesség és nyugalom hosszantartó viszonylagos szünetét követően, mintegy öt-hatezer éve, újult erővel indultak meg a hazánk elleni támadások, s azokat követően a szkítamagyar népek évezredeken át tartó nagy visszaáramlásai és gigantikus honvédő harcai.

Természetesen lehetetlen e szűk helyen századokon, évezredeken át zajló világesemények tüzetes taglalásába bocsátkoznunk, de szükségtelen is, tárgyunktól félrevinne. Be kell érnünk a hazánkkal kapcsolatos legfőbb események, tények érintőleges felsorolásával.

Róma, az időszámításunk előtti V. században az itáliai félszigeten létrejött új államalakulat, kiváló katonai szervezete, hadművészete révén nemsokára világhatalommá nőtt. Nyíltan megvallott hódítási célja a világuralom megszerzése volt.
Szédületes terjeszkedése megállíthatatlannak, magas tökélyre vitt katonai gépezete legyőzhetetlennek látszott. Az itáliai félsziget után bekebelezte Nyugat-Európát, a frank területeket, a germánokat, az Ibériai félszigetet, a Brit szigeteket, délen Görögországot, Macedóniát, maga alá gyűrte Észak-Afrikát, Karthagót, Egyiptomot, keleten a Pártus birodalmat, Föníciát, Izraelt, beltengerévé tette a Földközi tengert. Közép-Európában azonban a megállíthatatlannak tűnő terjeszkedés elakadt. Aki megtekinti Róma ókori térképét, legnagyobb kiterjedése időszakában, az megfigyelheti, hogy az óriási világbirodalom éppen itt, hazánk területén valósággal behorpad, betüremlik. Mert itt, az ókori Szkíta Birodalom területén megtört Róma minden hatalma, világuralmi terve zátonyra futott.

Roppant erőfeszítések és áldozatok árán ugyan Rómának sikerült elhatolnia a Duna vonaláig, sőt később a Traianus császár építette hídon - hihetetlen áldozatok árán - még Erdélybe is sikerült betörnie, de a győzelem csak rövid időre szólt, hazánk népei fékezhetetlennek bizonyultak, s szüntelenül lázongva, lebírhatatlan erővel szálltak szembe a római uralommal, keletről pedig újabb meg újabb népek érkeztek a hazaiak segítségére. Végül a császároknak be kellett látniok, helyzetük tarthatatlan, és légióik másfél évszázados itt-tartózkodása után, 271-ben kénytelenek kiüríteni Dákiát, később
Pannóniát.

A gigászi küzdelemben évszázadokon át mintegy egymást váltva, új meg új népek érkeznek keletről, és állnak a római katonai gőzhenger által már a kiirtásig elpusztított, kivérzett szkíta népek helyébe. A pannonok után a szármaták, a dákok, a kelták (kiknek neve kel(eti) ta(tájú) népet jelent) állnak a küzdelem élére. Velük tartanak a sz(e)kordikusok, a markomanok és egyéb szkíta népek. Homályba, szellemi zűrzavarba kevert hősi honvédő küzdelmük méltó volna rá, hogy az önfeláldozó hazaszeretet csodálatraméltó emberi eposzaként tartsák számon a világ népei. A római megszállók által véghezvitt irtásuk, pusztításuk („pacifikálásuk", azaz „megbékéltetésük") olyan méreteket öltött, hogy, mint egységes népek valósággal megszűntek létezni. Így enyésztek el a pannonok, a szármaták, az Ázsiának nevet adó jászok, a dákok (hogy csak a legjelentősebbeket említsük), és az ókori szkíta népek egész sora, akik valósággal létüket, népi megmaradásukat áldozták fel szkíta őshazánk szabadságának védelmében.

A rómaiak azonban győztek, a területrabló, népleigázó világhódítók győztek, a gigászi küzdelemben - irtózatos vérontás és véráldozatok árán - ők kerekedtek felül - de csak átmenetileg! Mert ilyen előzmények, tények után s ilyen körülmények között nem volt és nem lehetett nyugalom. A szármaták és a szkíta dákok négy évszázadnyi küzdelem utáni kivérzését követően - minden bizonnyal a hazaiak hívására, s a rómaiak teremtette tűrhetetlen rabszolgaállapotok eltörlésére - új roppant hatalmú szkíta népek jelentek meg hazánk keleti határán, szabadító viharként elsöpörve a római hatalmat, amely kiirtott népek hekatombáira nem tekintve - nem hagyott érdemleges nyomot.

„Minő küzdelmeket és önvédelmi harczokat folytathatott a scytha nép, s annak az erdélyi Kárpátok között a mai Székelyföldön lakott része a hódító római légiókkal szemben: részletes történeti feljegyzések emlékezetben nem tartották; abból a körülményből azonban, hogy a Pannoniát és Daciát meghódított római nép nyoma a mai Székely - földön, s főleg a történeti fekvésenél fogva könnyebben megvédhető Csikban, az archaeológiai vizsgálódások eddigi eredményei szerint alig-alig fedezhető fel, mig ellenben barbár és népvándorlási emlékekben a föld gazdagnak mondható: bátran következtethetünk arra, hogy a scytha-székelyek ős foglalásu földjük birtokát, sőt szabadságukat is, pillanatra sem veszítették el. (...) állításomat támogatja az a körülmény, hogy a scythákkal rokon húnoknak nyugat felé előrenyomulásával megindult nagy nép-vándorlás mozgalmai között is, Scythia népei lakóhelyükön megmaradtak; legalább Kr.u. V-ik században, a régi Scythiában, név szerint a mai Erdélyben a Maros és az Olt folyók vidékén s attól keletre be egészen a fekete tengerig: részint Atilla, a nagy hún királylyal szövetséges, részint annak meghódolt scytha népekkel találkozunk; a mi következtetést enged arra, hogy a scytha nép, mint régóta állandóan megtelepűlt s fejlettebb állami szerkezetben élő és a míveltség magasb fokára emelkedett nemzet tartotta fenn magát Európa keletén a római hódítás korában is." (Nagy 1879, 42.).

A római kultúra és civilizáció pannóniai emlékei „szolgalelkűségbe szédült magasztalóinak" egyszer már szembe kellene nézniök a valósággal (ha képesek volnánk rá), azzal a ténnyel, hogy amit Róma ránk hagyott, az semmi egyéb, mint a hódítás esz köztára, a területrablás kelléktömege és barbár emlékművei: hódítást szolgáló utak, otromba várak, erődítmények és - művészileg, legalábbis a korabeli szkíta-hun hasonló termékekhez képest, kezdetlegesen silány művészeti és használati tárgyak. Vessék mindezt - az agyonajnározott „római örökséget" - össze a szkíta népek ránk hagyott tárgyi emlékeivel, így pl. a szkíta aranyművesség csodálatos remekeivel, hogy ráeszméljenek a fölfelé ívelésnek vélt hanyatlásra, mélységbezuhanásra.

23.) A KÖZBEÉKELŐDŐ GERMÁN TRAGÉDIA

A szkíta-római viaskodás fokozódó kiéleződésének időszakában, időszámításunk negyedik századának közepe táján fönt északról, a skandináviai népgyárból új, ismeretlen néptömeg zúdult rá a kelet-európai Szármata-síkság népeire: a germánság.

Mi váltotta ki a germánság megmozdulását, nem tudni: a túlnépesedés mellett ezer okot lehet felhozni rá. A történelem általunk kimutatott háttértényezőinek ismeretében (Grandpierre K. 1993/2008) számolnunk kell azonban annak lehetőségével, hogy a történelem nem más, mint összeesküvések története. A germánság megindulásába római buzdítások is belejátszhattak, hiszen kétség se férhet hozzá, hogy a római diplomácia mindenkor számolt a keletről fenyegető szkíta-hun veszedelemmel, s a germánságnak a keleti szkíta népekre való rászabadítását a mesteri politikai sakkhúzások között is előkelő helyezés illethetné.

A szkítamagyarságtól tízegynéhány évszázada levált germánsággal azonban a hunok szövetséget kötöttek. Behívták őket az ősidők óta szent magyar földre, Maótiszba, ahova békésen költöztek be a gótok, s két évszázadon át békében éltek együtt rokonaikkal, a szkítamagyarsággal (Grandpierre K. - Grandpierre A. 2006, 150-152.). A gótok azonban betörtek a magyarság őshazájába, Erdélybe. Természetesen a szkíták nem hagyhatták ezt annyiban. Hun vezetéssel, szép csöndben megindult az erőgyűjtés, szervezkedés, majd váratlanul, mint égből a villám, félelmetes lovashadaikkal rátörtek a rómaiaktól felbujtott és elbizakodottá vált germánságra, akik számára nem maradt más, mint a fejvesztett menekülés. De merre? Tűz hátul, tűz elöl. Mögöttük a hun hadsereg, előttük a limes, a római határ. Nincs más mit tenni! Előre, tovább nyugat felé! Áttörni a római határon, ami háborút jelentett (volna) Rómával.

A rómaiakhoz érve nem történt semmi baj, hiszen a rómaiak tervelték ki a gótok és hunok szembekerülését, és számítottak a gótok jövetelére. Így hiúsították meg a hunok germán-magyar szövetségének folytatódását. Rómaiak, germánok nemsokára egymás szövetségeseiként együtt veszik fel a harcot a hunok ellenében.

24.) BESZÉLJENEK A NÉPEK TETTEI!

A 375 táján sorra kerülő hun honvisszavétel, illetve a nagy hun-római-germán összecsapás legendás eseményeinek ismertetésére ezúttal - legnagyobb sajnálatunkra - nincs lehetőség, arra a későbbiekben kerítünk sort.

Itt, ígéretünk szerint, az említett (és említésre sem került) népek szkíta voltának bizonyítására kell kitérnünk. Kik voltak, milyen népágazathoz, csoporthoz, etnikumhoz tartoztak? Megállapítható ez? A jelenlegi felfogás hovatartozásuk tudományos meghatározására nem lát lehetőséget.

Világos, hogy ez a helyzet zavarosban halászóknak, a történelemhamisítóknak kedvez, s odavezet, hogy a népeket úgy adják-veszik, mint csirkepiacon a csirkéket. A markomanokat, alánokat például, ki tudja miért, a germán népek közé sorolták, s szármatákat jobb híján iráni népként tüntetik fel. A dákok esete pedig kész botránykő: a balkáni Haemus hegységből a XIII. századot követően Magyarországba felszivárgott valach-ruminok történelemhamisítói szemelték ki elődüknek ezt a népet jogtalan terület-elbitorlásaik történelmi igazolásának reményében.

Ki ne tudná, a homály, a tisztázatlanság köde mindig a szemfényvesztőknek kedvez.
Fölöttébb üdvös és időszerű volna hát némileg itt is rendet teremteni. A vizsgálandó népek magatartásának, évezredeken át nyomon követhető cselekvéseinek a leghatározottabb formában kitűnő egyöntetűsége, megítélésünk szerint szilárd alapokat nyújt kilétük, hovatartozásuk eldöntéséhez.

Biztos fogódzókat kínálnak az alábbiak:
– Hol tartózkodtak, hol éltek korábban?
– Miért hagyták oda addigi életterüket, önként, vagy kényszer hatására?
– Hova tartottak, mi volt útrakelésük célja?
– Miért a Kárpát-medencébe tartottak valamennyien?
– Miért volt ez útjuk végcélja? Miért nem telepedtek le például még keletebbre, vagy miért nem mentek tovább? Miért nem kanyarodtak valamerre másfelé?
– Miféle események történtek a Kárpát-medencében elindulásuk előtt?
– Mit cselekedtek megérkezésüket követően?

Úgy véljük, ezeknek a kérdéseknek megválaszolása (amennyiben erre csakugyan lehetőség van) meghökkentően sokatmondó, és biztos választ adhat ezeknek a népeknek a kilétére.

Soroljunk fel hát a bizonytó tényeket:
1. Valamennyi idetartozó nép a Ma-ó-ta (Maotisz) - Kárpát-medence útvonalon át érkeztek hazánk területére.
2. Valamennyien ide, a Kárpát-medencébe igyekeztek, és valamennyien végérvényesen itt telepedtek le, egyikük sem tett még csak kísérletet sem, hogy a Kárpát-medencén kívül bárhova is elmenjen. Következésképp valamennyinek a Kárpát-medence volt határozott és végleges úti célja.
3. Betelepedésük előtt bizonyíthatóan tragikus eseményekre került sor a Kárpátmedencében: az itt élő szkítaságot valamilyen baj, veszedelem, külső támadás érte.
4. A keletről jövő népek útra kelése, betelepülése kétségkívül ezzel állt összefüggésben.
5. Bizonyítja ezt, hogy betelepülésük után a legnagyobb odaadással és elszántsággal részt vesznek a hazai nép felszabadításáért folyó küzdelemben, és annak jobbára vezetőivé válnak.
6. E küzdelmek során nem egy esetben végzetes vérveszteségeket szenvednek.
7. Amennyiben erejükből futja, sorozatos merész kirohanásokat intéznek hatalmas támadóik ellen.

Mindeme történeti ténysorozattal egybefüggően, néphagyományaink, ősi történelmi jellegű népmondáink - a Csodaszarvas-monda, a Hadak Útjának mondája, az Emese Álmos mondakör és a Fehérló-monda, középkori krónikáinkkal egyetemben - egyöntetűen a fenti tényeket igazolják.

Mind közül talán a legmegdönthetetlenebb történelmi tény, hogy ezeknek a népeknek betelepülésére mindig akkor kerül sor, mikor a hazai nép bajba került és segítségre volt szüksége. Úgy véljük, a felsoroltaknál nyomósabb ténybizonyíték ezeknek a népeknek etnikai-nemzeti összetartozására, szkíta-hun-magyar voltára már nem is lehet. Haladó szerzőink közül, az újabbakat nem is említve, számosan megállapították a hazánkba visszatérő népek egységét és szkíta voltát. „A Szarmaták és Szkitákkal rokon törzsek voltak, s e néven harcolnak a hazánk földjét is érdekkörébe vonó nagy római világbirodalommal. A rómaiak ezidőtájt előbb Dunántúlra (Pannónia) és később Erdélyre (Dácia) terjesztették ki uralmukat, míg hazánk többi része továbbra is a régi szabad népek lakhelye maradt. A teljes szabadságban itt élő Szarmatákat (...) Szittyának is nevezték. De nem is ok nélkül, mert a Szittya nyelvtől a Szarmata csak kiejtésben különbözött (...)."
(Litkey 1935, 20-21.). „A Fekete-tengertől és a Kaspi-tótól éjszakra eső ősi hazából (?) időről időre segítségül érkező csapatokról is hallgat azon kor története (...)." (Vámbéry 1895, 70.).

25.) A SZÁZÉVES KÖZTES IDŐSZAKOK TITKA

Befejezésül - a szkíta népek egységére, testvériségére vonatkozó további bizonyítékainkat mellőzve - őstörténetünk alighanem legizgalmasabb és jövőnkkel kapcsolatban talán legnagyobb jelentőségű tikára térünk ki, a száz éves időszakok még senki  által meg nem közelített és nem érintett, mindmáig felfedezetlen rejtélyére. Ezek a százéves, azaz pontosabban egy évszázadra kiterjedő időszakok a történelem mindenki szeme elől rejtett mélyáramainak alakulásain alapulnak. Miként „őrölnek Isten malmai"?
Erre a kérdésre kell felelnünk: miként működnek a történelem emberi akarattól független történelemformáló erői?

A szkíta hatalom szétverése helyében az idegenuralom létesítése, valamint a szkíta hatalom újrafeltámasztása közötti száz éves időközt az alábbi tényezők teszik elkerülhetetlenül szükségessé:

1. A fennálló Szkíta Birodalom szétzúzása után keletkező hatalmi vákuumot kihasználó idegen hódítók hatalmi szervezeteinek kiépítése.
2. Az idegen iga alá vetett őslakos népek érintkezést keresnek és találnak a Kárpátmedencén kívüli magyar népekkel, és felkérik őket, nyújtsanak segítséget a rájuk telepedett idegen iga lerázásához.
3. A szkíta népek felkészülése a feladat végrehajtására. a. Szellemi felkészülés, önképzés, a végrehajtandó feladatok módjainak tisztázása, kidolgozása.
b. Fizikai, katonai felkészülés.
c. A szükséges hadsereg egybetoborzása, kiképzése, felfegyverzése.
4. A honvisszavétel nagy művének megkezdése és végrehajtása.

Mindezen feladatok végrehajtásához elkerülhetetlenül szükséges idő határozza meg a hazavesztés és hazavisszaszerzés közti százéves időszakokat. E négy szakasz sikeres előkészítése és megvalósítása teszi elkerülhetetlen szükségességgé az évszázados időtartamú köztes időt, miként ezt az alábbi adatsorok tanúsítják.

26.) A TÖRTÉNELMI MOZGÁS ELEMI HATÓERŐINEK MŰKÖDÉSÉT FIGYELHETJÜK MEG A SZKÍTA NÉPEK VISSZATÉRÉSEIT TÁRGYALÓ ELŐBBI SZAKASZBAN.

Amit külön nem említettünk, de ami a felhozottakból óhatatlanul következik, következett, s amit a történelem ismert tényei is tanúsítanak: ezeknek a honvisszavétel érdekében bekövetkező visszatéréseknek az eredményeiként újabb meg újabb Szkíta Birodalmak jöttek létre. Ezek a Kárpát-medencei őshazában, Nimródfia Hunornak a vízözön időtáji visszatérte után helyreálló ősi Magyarország (a Tárih-i-Üngürüsz kifejezésével: az üngürüszök országa), majd - adathiányos időket átugorva - a Pannon, majd a Szármata-Jász (Jazig), majd a Dák Birodalom, később pedig a Hun, utána pedig az Avar Birodalom, ennek széthullása után pedig Magyarország.

Akárhogyan számoljuk is (az óriási adathiányos korszakok szkíta országait természetesen nem számítva), hét Kárpát-medencei szkíta-ország követi egymást, hétszer egymás után helyreálló szkíta hatalommal kell számolnunk.

A történelem adott jelt ebben, az egyébként észrevehetően ritkán megnyilatkozó történelmi alapfolyamatok adtak bizonyosságot, hétszeres jelet az emberiségnek, mondhatnánk isteni jelet (amire az emberiség szégyenére és kárára senki sem figyelt fel) arról, hogy itt, a Kárpát-medencei Szkítia kérdésében a történelemnek olyan akarata nyilatkozik meg, amelyet nem szabad és nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Lássuk most adatszerűen, tényszerűen azt, amit az eseménygörgetegek évszámai mutatnak a két legutóbbi évezred adatainak egybefoglalásaként:

– Területrabló világhatalmak megdöntik az ősi Szkítaországot.
– Helyébe lép Hunnia.
– Nemzetközi erők végeznek Hunniával.
– Helyébe lép az Avar Birodalom.
– Nemzetközi erők végeznek az avarok országával.
– Helyébe lép a Magyar Birodalom.
– A történelem félreérthetetlen jelet ad az akaratát figyelmen kívül hagyó emberségnek, hogy olyasmit követ el, amit a történelem őstörvényei szerint nem szabadna megtennie.

De térjünk rá három legutóbbi köztes időszak adatainak ismertetésére. Természetesen itt is, ezúttal is csak az adatolható tényekre építhetünk.

ELSŐ (ADATOLHATÓ) KÖZTES IDŐSZAK: 271-ben Aurelianus császár kivonja a római légiókat Dákországból. Helyükbe gótok, germán törzsek települnek be a Kárpátmedencébe.
Csaknem pontosan száz évvel ezután, 375-ben, összeomlik és megsemmisül a Kárpát-medencei római germán uralom: a hunok összetörik és kiverik a római-germán hadakat hazánk területéről.

MÁSODIK KÖZTES IDŐSZAK: A Hun Birodalmat a nemzetközi, külső és belső titkos erőkre épülő összeesküvés a 454-es évben megdönti. Az Atilla-fiúk utóvédharcai 466-ig tartanak. Csaknem kereken egy évszázad múltán (pontosan 98 évre rá) 564-ben a Kárpátok közén létesített bábországok (gepida, keleti gót, longobard bábkirályságok) helyére lép az Avar Birodalom.

HARMADIK KÖZTES IDŐSZAK: Nemzetközi összeesküvés 796-ban szétzúzza az Avar Birodalmat. Pontosan száz év múltán, 896-ban Árpád hadai szétverik a hazánk területén létesült vazallus helytartók bábfejedelemségeit, és újból létrejön a Kárpátmedencei szkíta hatalom, a történelmi Magyarország.

NEGYEDIK KÖZTES IDŐSZAK: Nemzetközi szabadkőműves-pánszláv összeesküvés 1920-ban szétdarabolja a történelmi Magyarországot. 1996-ot írunk. A nagy világösszeesküvés látható központi hatalmi államszervezete, az új rabszolgaállam, a Szovjetunió felbomlott. Felbomlott már kettő, a három mesterségesen összetákolt szörnyeteg-műállamból is. Európa a felbomlás állapotába jutott. A történelem törvényeinek ezúttal is érvényesülnie kell.

 

IRODALOMJEGYZÉK
Ady Endre 2004. Ady Endre összes költeményei. Budapest.
Ammianus Marcellinus i.sz. 39?/1916. Reánk maradt történeti könyvei I. Budapest.
Anonymus 1200 k./1975. Gesta Hungarorum. Ford.: Pais Dezső. Budapest. (Hasonmás kiadás)
Berzsenyi Dániel 1999. Berzsenyi Dániel művei. Budapest.
Bél Mátyás 1718/1984. Tanulmányok a régi hun-szkíta irodalomról, l. Hungariából Ma - gyarország felé. Budapest.
Biblia. 1979. Ford.: Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága. Budapest.
Grandpierre Atilla 2009a, b, c. Hogyan tudjuk a magyar népet a régészet segítségével visszafelé követni fél millió évre? 1-2-3. rész, KAPU 2009.02, 03, 04.
Grandpierre Atilla 2011a, b, c, d. A Kárpát-medence a világ tudásközpontja. 1-2-3-4. rész, KAPU 2011.02, 04, 08, 10.
Grandpierre K. Endre 1979. A csodaszarvas-monda új változatai egy latinból törökre fordított magyar ősgesztában. Kortárs XXIII. Évfolyam, 1979. december, 12. szám.
Grandpierre K. Endre 1990. Aranykincsek hulltak a Hargitára. A magyarok eredete a Tárih-i-Üngürüsz tükrében. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1993/2008. A magyarok Istenének elrablása, avagy a magyar faj nagy elárultatása. Budapest.
Grandpierre K. Endre 1998. Anonymus titkai nyomában. Budapest.
Grandpierre K. Endre 2005. Őshonos-e a magyar a Kárpát-medencében?
Grandpierre K. Endre - Grandpierre Attila 2006. Atilla és a hunok. A szkíta-hun-magyar folytonosság. Budapest.
Hérodotosz i.e. 440/1989. A görög-perzsa háború. Ford.: Muraközy Gyula. Budapest.
Horvát István 1825. Rajzolatok a' magyar nemzet legrégibb történeteiből. Pesten.
Iordanes i.sz. 550/2005. Getica - A gótok eredete és tettei. Közreadja Kiss Magdolna. Budapest.
Jakab Elek - Dr. Szádeczky Lajos 1901. Udvarhely vármegye története. Budapest.
Katona József 1819/1983. Bánk bán. Budapest.
Kézai Simon 1283 k./1984. A magyarok viselt dolgai. A magyar középkor irodalma. Budapest.
Litkey György 1935. Hazánk őslakói. Miskolc.
Montesquieu 1734/1975. A rómaiak nagysága és hanyatlása. Ford.: Szávai János. Budapest.
Moravcsik Gyula 1984. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Budapest.
Nagy János, Dr. 1879. A székelyek scytha-hun eredetűsége s az ellenvélemények. Kolozsvár.
Padányi Viktor 1989. Dentu-Magyaria. Veszprém.
Shakespeare 1592 k./1985. III. Richárd. Ford.: Vas István. Debrecen.
Shakespeare 1599/1999. Öt dráma (l. Julius Caesar). Ford.: Arany János. Budapest.
Strabón i.e. 7/1977. Geógraphika. Budapest.
Terdzsüman, Mahmúd 906/1988. A Magyarok Története. Tárih-i Üngürüsz. Ford.: Blaskovics József. Budapest.
Vámbéry Ármin 1895. A magyarság keletkezése és gyarapodása. Budapest. 236
Xenophon cca. i.e. 371. után/1897. Memorabilia. (Transl.: Dakyns)
Zichy Jenő gróf 1897. A magyar faj vándorlása. Budapest.


 Történelmünk központi titkai (VII. füzet) →

Forrás: http://www.magtudin.org/Grandpierre_K._Endre_Tortenelmunk_kozponti_titkai_6.pdf

Beküldte: Ballán Mária


 

  1. Történelmünk központi titkai (I. füzet) →
  2. Történelmünk központi titkai (II. füzet) →
  3. Történelmünk központi titkai (III. füzet) →
  4. Történelmünk központi titkai (IV. füzet) →
  5. Történelmünk központi titkai (V. füzet) →
  6. Történelmünk központi titkai (VI. füzet) →
  7. Történelmünk központi titkai (VII. füzet) →
  8. Történelmünk központi titkai (VIII. füzet) →
  9. Történelmünk központi titkai (IX. füzet) →
  10. Történelmünk központi titkai (X. füzet) → PDF

 

 


« Prev Next

A hozzászólások lehetősége 2023.11.03-án megszűnt.