Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek
Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran találkozhattunk a Kossuth Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban, hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác főszerkesztésében, a hazai – úgymond – „legnevesebb történészek” tollából. Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os, ún. bevezető áron adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban megdöbbentően túlzó, 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!), hanem az újságárusoknál. Viszik is tömegesen az „Őstörténet és honfoglalás” c. kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az ún. finnugor irányzat egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselője, a Magyar Nemzeti Múzeum volt főigazgatója.
A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket, mintha az elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb változások sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett rokonság 2009-ben is kőkemény igazság volna.
„Természetesen a /finnugor/ nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is.” – írja a szerző. A kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett nyitó képet is, a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon semmi közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar nyelvvel, ez a rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk sulykolni igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma is, mint amit 25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek nevezi a visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert, amely szerint a XIX-XX. századi vogul és osztyák népművészetben fennmaradt motívumok visszavezethetők(!) a régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel ezelőtti időkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században(!) az ősi sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek „kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több ezer évvel korábban(!) finnugorok készítették”. Ez a megdöbbentően primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és krónikáink szkíta-hun rokonság-tudata tudománytalan, dilettáns megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!
Szabad úgy magyar őstörténetet írni, hogy a szkítákról és a szarmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvűek voltak, tehát semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem említik meg?!
A 14-35.oldalakon 45 esetben szerepel a „feltehetően”, „talán”, „valószínűleg”, „vélhetően”, „megegyezés szerint”, „sejthetően”, „minden bizonnyal” kifejezés, amely jelzi a teljes bizonytalanságot, a feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelműen kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor időszak és a közös őshaza feltételezését? Miért nem adja rövid összefoglalását a korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek kimutatták, hogy az obi ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötődő kapcsolatai roppant szerények és csekélyek, az ún. urali korra rekonstruált etimológiák száma mindössze 284 (ebből 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma 419 (ebből 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig csak 105 (s ebből 52 bizonytalan)! A szerény mértékű nyelvrokonságnak a legvalószínűbb oka nem az ősi rokonság, hanem a közös kapcsolatok, érintkezések hatása, amely kialakított egy közlekedő nyelvet.
A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett őstörténet és a magyarság későbbi története között, ezért a második fejezettől – noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett – igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind Kazáriában, mind Etelközben annyi „külső hatás” érte, hogy – bár az örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza számukra – mégis nagy változáson mentek keresztül. A „zord északi vidékekre kényszerült rokonaink” műveltsége degradálódott, az „előmagyarok” azonban, valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára, nem lettek rénszarvastenyésztők és medve-tisztelők, hanem lovas néppé váltak.
Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép! A magyar etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött létre, s nem a nagyállattartásra való áttérés okozta az ősmagyar etnikum kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti, miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán?
A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják múltunk hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve- vagy lúd-kultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak, nyoma sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának, akik még a XVII-XVIII. században is egyszerű botíjakkal, fa lándzsákkal, kő késekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus, réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez, pusztán azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a területeken finn típusú nyelveket beszélő néptöredékek is laktak, illetve laknak. Sőt, olyan „csúsztatásoktól” sem rettennek vissza, hogy 40 ezer évvel ezelőtti őskőkori kultúrákat „zürjénföldinek” mond a szerző, valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX. századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.
Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő magyarság őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan elismert történészek, csak a Kr. utáni IX. század elejéig követhető visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerző az i.e. jelzést használja a Kr. előtt és után helyett!), feltételesen talán az V. század is szóba hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban ez kőkemény tudomány…
A „Magyarország története” sorozat első kötete semmi újat, semmi többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó meggyőződhet újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettős mércéjéről.
Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek óvatosak! A sorozat második kötete „Az államalapítás” címet viseli, szerzője a pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra, hogy az elmúlt hatvan esztendő alatt kialakított „hivatalos történeti képet” festi fel a kötet összeállítója.
A csábos és vevő-csalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590 forintba kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép kiállítású a kötet, hála az „Europas Mitte um 1000” c. német kiadású (WBG Darmstadt, 2000) kötet illusztrációinak!
A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve, sokszor hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például: „Géza nagyfejedelem szereplése váratlan.” Miért? Mert a „barbár szokásjoggal szakított”, azaz elsőszülött fiát tette utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz, mint az, hogy „Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe.” Az elsőszülött trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától igazolható, s Taksony elsőszülöttje volt maga Géza is. S az Álmos-Árpád-dinasztiában (819–1301) számos a példa erre. Taksony herceg 955-ben részt sem vett a Lech folyónál szerencsétlenül járt kisebb létszámú magyar sereg hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi Aventinus ugyan felsorolja Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és Taksonyt is, ám ez közismerten téves adat! De így kell fogalmazni azért, hogy az olvasó átérezze a csatavesztés szörnyű súlyát, amely „rákényszerítette” a barbár magyarokat a nyugat felé nyitásra. Az erős magyar állam szóba sem jöhet, hiszen akkor a kalandozó rablóbandák „keresztényi megtérését” nem lehetne kényszer-lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy a Magyar Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában, független (szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei igenis maguk döntöttek minden fontos kérdésben. Így a római judeo-kereszténység felvételében is, mivel az, ellentétben a keleti kereszténységgel, nem járt függőségi viszonnyal!
A szerző a nyomasztóan magyarellenes ún. szegedi iskola (Kristó Gyula, Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc) szellemiségének kritikátlan szószólójaként festi fel a Kárpát-medencei „törzsi államok” létezését, sőt még egy térképet is készítettek a sokféle „törzsi országról”, holott a X-XI. században törzsekről és barbár törzsfőnökökről egyáltalán nem beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány hercegről ír, régi, elavult közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad „törzsfő”, hogy ki lehessen mondani: „István király keresztény királysága lassabb ütemben terjedt ki a Kárpát-medence egészére, mint korábban feltételeztük.” Ám ez a kijelentés is légből kapott.
Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz, amit a koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a jogarról ír a bal felé erősen elkötelezett szerző. Ósdi ítélkezések sorjáznak egymás után, hiszen „régóta tudjuk, hogy a korona két részből áll”, hogy a jogart Henrik császár adta István királynak, hogy a palást miseruha volt, etc.
A vármegye-rendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában a legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence egészét magában foglaló országára. Önálló magyar állam-felépítést feltételezni azonban egészen tudománytalan eljárás, „szembesülnünk kell azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a megalkotás módja, a megyék megszervezését kialakító politikai elképzelés teljesen ismeretlen.”
Az első két kötet elolvasása közben és után sok emberben felmerül a kérdés: mi volt a valódi célja ennek a sorozatnak? Miért sulykolják továbbra is a régi közhelyeket, miért hallgatják el a rovás betűs írásbeliségünket, miért nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi őseinket?
A sorozat felkért szerzői mindannyian tudják, hogy a nemzet lelki-szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös múlt ismerete és vállalása, beleértve a történeti hagyományokat, a legendákat, mítoszokat, meséket is, valamint a jövendő közös elképzelése és építése. Minden nemzet, a holtak és az élők eltéphetetlen szoros egysége, amelyik nép tehát – bármilyen okból – megtagadja a múltját jelentő valós őseit, az gyökerét vesztett faként, elpusztul.
A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy egy ősi népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú szkíta-hun-avar családnak, amely legalább háromezer éve meghatározó tényezője a világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek igen sokat adtak az egyetemes világnak, miközben maguk is sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a tudatot sikerül belőlünk kiölni, ha az erre kiképzett „szakértőknek” sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja, tapasztalhatja: ez a folyamat manapság gőzerővel zajlik, sőt egyre agresszívebben lépnek fel a „tudatformálók” mind az iskolákban, mind a ismeretterjesztő fórumokon. Dühödten támadnak az ún. Árpád-sávos zászlóinkra, a turulmadarunkra, eltorzítva értelmezik a „Szkíták aranya” c. kiállítás tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerző (Fodor István) végzi el a magyar múlt „szkíta-mentesítését”, akiről fentebb már szóltunk!
Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a sorba s kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század végén élt Kézai Simon eszelménye, szüleménye (Benkő Loránd, Magyar Nyelv 105/2009), tehát nem magyar nyelvi valóság, hanem a feltételezetten(!) kipcsak török nyelvű besenyőktől vehette át a krónikaíró. Mintha ezáltal (ha ez valóban így volt), nem a mi ősi hagyatékunk volna ez a fogalom, ez a szó! De bizony az, hiszen a besenyők is édes testvéreink voltak, több fejedelmünk felesége is közülük való volt.
Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az idő!
