Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

A magam legfőbb mulasztásával kezdem. Sajnos, közlésemből kimaradt,² hogy csak egy részlet közzé tételéről van szó. Másrészt, amikor megemlítettem, hogy Hunfalvy Pál testvére, Hunfalvy János börtönbüntetést is szenvedett, kimaradt a kéziratból, az „aki” vonatkozó névmás s így az a látszat keletkezett, hogy Hunfalvy Pál kapott kegyelmet Haynautól 1850-ben.³ Így sétált bele a saját csapdájába Láng Gusztáv, amikor azt fejtegeti, miért kapott amnesztiát Hunfalvy Pál, aki valójában soha nem volt vád alatt⁴ és elítélve sem volt egyetlen percre sem. Mégpedig miért nem? Azért, mert Kossuth ellenfeleinek táborához, az ún. békepárthoz tartozott, amely a dinasztiával való kiegyezést óhajtotta. 1849 őszét Békéscsabán töltötte, de az év végén már Pestre jött és semmi bántódása nem esett!⁵ Elég lett volna mindennek megismeréséhez egy lexikont leemelnie a polcról.⁶ De nem emelt le, inkább azon bölcselkedik, hogy „ha egy magyar tanár az ő /ti. Bakay Kornél/ Hunfalvy-jellemzése alapján mutatná be a finnugor nyelvhasonlítás ezen úttörőjét tanítványainak, ugyanúgy az általa kárhoztatott ‘másodkézből idézés’ csapdájába sétálna be, s ugyanúgy álismereteket oktatna.”

Ami pedig a bécsi udvarhoz fűződő viszonyát illeti, a korabeli megítélésről ő maga számolt be, ám ezen adatok elolvasását is mellőzte kritikusom: Hunfalvyt már 1850 körül is osztrák titkos ügynöknek nevezték,⁷ sőt ez annyira beleivódott a közvéleménybe, hogy Hunfalvy még 1883-ban is beszélt erről: „Midőn 1856-ban a ‘Magyar Nyelvészet’-et akartam megindítani, több általam ismert és tisztelt magyar írót támogatásra szólíték fel. Az egyik... támogatását megígérvén, azt is tudatá velem, hogy egy igen tekintélyes akadémiai tag(!) által... figyelmezetetett arra, hogy engem az osztrák kormány azért vesztegetett meg, hogy a magyar nemzet hitelét a finn rokonság hirdetésével lerontsam, tehát óvakodjék én tőlem.”⁸

Mielőtt megvizsgálnánk Hunfalvy álláspontját és magaviseletét, mégpedig részletesen, nemcsak egy folyóirat két füzete alapján, mint Láng Gusztáv tette, ki kell térnem Hunfalvy Pál emberi tulajdonságaira is. A Késmárk melletti Hunsdorf szepesi szász faluban született s 1827-ig (17 éves koráig!) számára a magyar nyelv teljesen idegen volt:⁹ „Nyíltan megvallom, mi a magyart igen távolról néztük, s oly világban, mely bennünk hason érzelmet korántsem gerjesztett. A magyar állapot idegen volt tőlünk.”¹⁰ Amikor egyre jelentősebb tisztségek birtoklója lett, szembeszökően kitűntek ellentmondást nem tűrő, zsarnoki vonásai. Az Akadémia „mindenható titkára” lett,¹¹ aki – ha kedve úgy diktálta – tudományos életpályákat is szétrombolt, például Bálint Gábor esetében, akinek egyetemi tanári pályázatát, elsősorban Hunfalvy javaslatára, elutasították, aminek következtében 1879-ben ez a kiváló képességű és nagytudású férfiú „ismét kezébe veszi a vándorbotot, új hazát keres magának, és lemond mindarról, ami a fajtájához kötötte.”¹² Hunfalvy Pált tehát nem lehet minden további nélkül nemzeti érdekű magyar tudósnak nevezni, aki „az új idők beköszöntését sejtette,”¹³ főleg nem néhány tucat oldalnyi szövegének átlapozása után. Lássuk tehát most azt a két szakfolyóiratot, amelynek létrehozója elsősorban Hunfalvy volt: az Új Magyar Múzeum-ot és a Magyar Nyelvészet-et.

Az Új Magyar Múzeum (ÚMM) első száma 1850. október 1-én látott napvilágot, valóban döbbenetesen rövid idővel a világosi fegyverletétel után. Nyitó tanulmányát természetesen Hunfalvy Pál írta.¹⁴ Ezt a tanulmányt újabban „bátor és őszinte számvetésnek” nevezik,¹⁵ s persze tetszés szerint idézgetnek belőle. Láng is így tesz. De egyetlen szóval sem mutat rá Hunfalvy mondanivalójának a lényegére: „A magyarság helyét a többi nemzet között társadalmának fejlettsége fogja mindig is meghatározni... Egész ezer éves múltunkban hiát (hiányt?) látunk, honnan származik ez a hi?” „Nemzetünk hiát nem a harci vitézség hiánya teszi, hanem teszi az, hogy a vitézségén kívül más tulajdonait nem fejtette ki úgy, s nem dolgozott annyit a tudományok, a művészetek és az anyagi ország terén... amennyit dolgoznia kellett volna is.” „A magyar nemzet oly restül tanult, oly keveset dolgozott, hogy alig érdemli meg az önállást.” S ezek az állítások, szemrehányások igazak.¹⁶ A nevelés legfőbb eszköze a nyelv, ezért kell azt alapvetően búvárolni. H. Laborc Júlia is úgy fogalmaz, mint én tettem: „/Hunfalvy/ felvilágosult kozmopolitaként hirdeti meg a történet- és nyelvtudomány feladatát.”¹⁷ „Szükséges, hogy nem csak a magyar, hanem a vele rokon nyelveket is búvároljuk, nekik az összes nyelvek sorában helyt mutassunk ki.”¹⁸ Hunfalvy nézeteit meglehetősen nagy felhábordás fogadta mind a Religio c. lapban, mind a Pesti Naplóban, ám Hunfalvy megismételte állítását, hogy a magyar sem a középkorban, sem újabban szellemileg nem tett annyit, mint kellett volna.¹⁹

Való igaz, a felelős szerkesztő (később: kiadó) Toldy Ferenc (1805–1875), a szerkesztőbizottság tagjai között azonban Hunfalvy nem egy a 12-ből! (Érdy János, Hunfalvy Pál, Jerney János, Lugossy József, Lukács Móric, Pauler Tivadar, Reguly Antal, Repiczky János, Szilasy János, Szontágh Gusztáv, Toldy Ferenc, Wenzel Gusztáv). Ezért is robbant ki nyomban éles és kemény vita a lap hasábjain, amelyről Láng Gusztáv sajátos módon (vagy azért, mert nem olvasta a tanulmányokat vagy azért, mert mondandójához ez már egyáltalán nem illett!) nem tesz említést. Láng oda lyukad ki, hogy „képtelenség lenne feltételezni, hogy Hunfalvyék ócsárolni akarták azt a nemzetet, melyhez önként csatlakoztak, melynek nyelvét és műveltségét magukénak érezték. A finnugor rokonság elmélete azért tűnhetett a Hunfalvy-nemzedék számára vonzónak, mert általa a magyar nyelvet – és rokonait – beszélő egykori etnikumok ‘fajbeli keletkezése’ értékközömbös(?) tényező lett. Ahogy saját ‘fajbéli keletkezésök’ is azzá vált számukra.”²⁰

A dolog azonban nem egészen így állt. Toldy Ferenc is mindjárt az első számban leszögezi: „a magyar nyelv a szkíta nyelvek osztályának, a mandzsú, mongol, török-tatár, szamojéd és finn nyelvek... tagját képezi... de egyikkel sem tart anya vagy leánynyelvi rokonságot!”²¹ Határozottan kiáll a hun-magyar rokonság mellett, kiemelve, hogy a magyar Atilla-hagyomány hatott a németre és nem fordítva! Ő még úgy látja: a magyar nép világtörténeti változásokat idézett elő az európai népéletben. Felhívja a figyelmet arra, hogy a külföldi kútfőket a „legnagyobb vigyázattal kell használnunk”, mert elfogultak és magyargyűlölők. Vallásukat illetően a magyaroknál „tiszta monotheismus” volt, hitték a lélek halhatatlanságát, a soknejűség tőlük idegen volt, vendégszeretet, hűség, bajnoki becsület egészíték ki e nép jellemképét. „Ha a régi magyar nyelvet gondosan átnyomozzuk s azt a maival összehasonlítjuk, határozottan lehet állítanunk, hogy jelen hazájában egyetlen egy új nyelvtani alakot nem fejtett ki, egy képzővel sem bővült... egyedül idegen szók felvétele, még inkább a szóképzés ősi alaptörvényei szerint folytatott származtatás, valamint az összetétel útján gazdagodott... azon népnek, mely magának ilyen nyelvet teremtett, bár mily név alatt(!), szükségkép jelentős múltat, nem közönséges szellemi szükségeket, sőt egy rég elsüllyedt míveltségi időszakot kell tulajdonítanunk.”

A magyarságnak volt ősi írása is, nyilván közép-ázsiai eredetű, s voltak régi magyar hősmondái és költészeti alkotásai is. Ám Szent István korától az „őskori népélet minden emlékét kiírtották” s ezt Toldy mélyen fájlalja.

Szontágh Gusztáv (1793–1858), aki „nagy és előkelő családból származott, ősei pedig Szászországból jöttek hazánkba”²² hamarosan választ írt Toldynak,²³ s ebben úgy okoskodik, hogy a magyarok Szkítiából jöttek ki és nem a finnektől származnak, „mivel napjainkban ez már elavult kérdés,” egyébként is „a vogul és magyar nyelv...messzibb állván egymástól, mint hogy e hasonlóság belülről fejlődhetett volna ki, azt kell hinnünk, külsőleg, életbeni érintkezés által támadott.” De aztán kijelenti: találta nyomát a finneknek, a turkoknak és a mongoloknak, „hát a magyarok? Engedelmet kérek, azokat sehol sem fedezhettem föl.” „S arról, hogy a magyarok alkottak volna Ázsiában nagy birodalmat, arról, fájdalom, a história semmit sem tud.”

S most jön az igazi mondanivalója: „Őseink talán nem is voltak igen műveltek? Nem voltak felette műveltek és szelídek, mert nem lehettek: mi szégyen az?” „Nagy fontosságot egyébiránt nem is tulajdonítok e kérdésnek, nem foghatván meg: mi dicsőség áradhatna ránk, ha a már most elenyészett, de hajdan a világ legpusztítóbb népei, rokonaink lettek volna, vagy mi haszon, mindekutána e népek irodalommal nem bírtak s rablásaik hírén kívül bármi tökélyű emléket nem hagytak magok után.” „Mit bajlódunk azzal a magyar milyen volt?”

Nem véletlen természetesen, hogy a marxista íróink Szontághot „igen tárgyilagosnak” találják s a válaszadó Wenzel Gusztávot ítélik el, aki kimerítő és alapos választ adott Szontághnak és közvetve Hunfalvy Pálnak.²⁴

Wenzel Gusztáv elutasítja a finnugor rokonság elméletét, majd keményen megrója Szontaghot, aki semmiféle tudományos kivánalomnak nem tett eleget, értekezésében semmi határozott tudományos színt nem mutat, ugyanakkor azt terjeszti, hogy a magyarok hajdan minden kultúrát nélkülözve jöttek a Kárpát-medencébe. Ezzel szemben Wenzel „a magyarokat már eredetöknél és első fellépésöknél fogva az u.n. míveltségi népek (Culturvölker) sorába” teszi. Jelenkori marxistáink e nézet veszélyességét hangoztatják,²⁵ mivel a magyarság állítólagos magaskultúrája „predesztinálta a magyarságot a Kárpát-medence népei feletti szupremációra.” Ilyen zavaros és ostoba „tudományos tételek” fertőzték és fertőzik ma is a szellemi életünket.²⁶

Wenzel tisztán látja a Szontagh-Hunfalvy-féle nézetek káros voltát: „hazánkfiai közt kevesen vannak, kik az itt fenforgó kérdések fontosságát csak méltányolni is akarják, s nagyobb része nem is sejti mind azon káros következményeket, melyeket azoknak még további elhanyagolása vagy egyedül színleges megfejtése legbecsesebb nemzeti érdekeinkre nézve okvetlen szülni fogna.”

Nagyon fontos tudnivaló szerinte, hogy a magyar hajdan egy igen hatalmas, mind Ázsiában, mind Kelet-Európában elterjedt, világtörténeti jelentőségű népcsalád tagja volt, sorolta a szkítákat, a hunokat, az avarokat, a bolgárokat, a kazárokat, a magyarokat, a palócokat, az oroszokat (varjagok, azaz varégek), a besenyőket, az úzokat és a kunokat is sorolta.

Határozottan rámutat arra, hogy a „német és szláv írók szünet nélkül tépegetik a hu-scytha népek történeti legszebb virágait... s a bolgároknak csak azért jut kegyelem, mert elszlávosodtak.” Ezek az idegen történetírók „egyáltalán nem akarják megengedni, hogy a Konstantinus Porphyrogenetatól említett árpádi magyarokon kívül valaha más magyar vagy magyarral vérrokon nemzet létezett volna, s ezeknek eseményeit úgy fogják fel, mintha azok csakugyan közvetlen az égből hullottak volna le.”

Ugyanakkor Wenzel egy mindmáig alapvető és nagy fontosságú forráskritikai megállapítást is tesz, mégpedig azt, hogy Bíborbanszületett Konstantin császár leírásait nem szabad kizárólagosnak és minden részletében abszolut hitelesnek tekinteni! Végül Wenzel Gusztáv így zárja fejtegetéseit: „nem engedhetem, hogy egyik, nemzetiségünk szempontjából felette fontos tudomány, valóságos tudóshoz nem illő könnyelműséggel oly tudományos folyóiratban alacsonyíttassék le, melynek én is egyik kiadója vagyok.”

Szontágh Gusztáv válaszaiban²⁷ arra hivatkozik: szabad-e hazafiságot, nemzeti érzést, lelkesedést valótlanságra, tehát ámításra s mystificatiora alapítani? S itt szabadságharcunkra is utal, amelyet, úgymond, „valótlan képzelgések buktatták meg szemünk előtt.” Elveti, hogy a hunok, avarok, bolgárok, kazárok és kunok magyar fajúak voltak, s elvet mindent, amit Wenzel és Toldy állít.²⁸

Szontágh érvelése, írja Zsigmond Gábor, elhatározó jelentőségű volt Hunfalvy számára is, „el kellett határolódnia a tudományos közvélemény nagyobb hányadától, és hamarosan szembe kellett néznie a nyílt támadásokkal, gyakran becsületbe vágó sértegetésekkel.”²⁹ Hunfalvy Pál minden erejét a nyelvészeti érvek bemutatására összpontosítja,³⁰ különösen a nyelvhasonlítás mindent eldöntő jelentőségére.³¹ Ekkoriban azonban még azt tartja: „Minden nemzetnek legősibb történetei okvetlenül rokon nyelvű nemzetek közelében folytak le. Tehát lehetetlen, hogy a magyar nemzet legősibb történeteit akár a sémi, akár az indogermán népek között találjuk, mivel ha ott találhatnók, nyelve nem volna magyar... Mi a magyar nyelv? Miben nem hasonlít máshoz, hanem csak önmagához? Ez bizonyosan minden nyelvvizsgálódásnak a feladata.”³²

De azt a kortársak is világosan látják, hogy az új helyzet Hunfalvy Pálnak köszönhető. Vass József írta: „Napjainkban, midőn a finn-magyar nyelvkérdést oly sok oldalú s alapos előkészülettel és annyi hivatottsággal látjuk a derék Hunfalvy Pál által a magyar nyelvészet mezején előtérbe hozatni.”³³

Sokan nem értettek egyet Hunfalvyval,³⁴ nyilván ez is arra sarkallta, hogy egy új folyóiratot hozzon létre, amely már csak az ő nézeteit hirdeti. Így született meg 1856-ban a Magyar Nyelvészet. A termékeny Hunfalvy immáron három lapban is közölhette írásait: Új Magyar Múzeum, Akadémiai Értesítő és a Magyar Nyelvészet. Tanulmányt ír a lapp nyelvről,³⁵ az osztyák nyelvről.³⁶ De hiába szorgalmasak ő és hűséges hívei,³⁷ lassan, de egyre erőteljesebben megszólalnak az ellenzők is. Talán ez is közrejátszhatott abban, hogy 1858-ban Hunfalvy Pál Magyarországra hozta Joseph Budenzet (1836–1892), aki 20 éves koráig magyar szót nem hallott.³⁸ Hunfalvy erőszakossága révén azonban Budenz 1862-ben már a magyar akadémia levelező tagja, ugyanakkor 1861-től 1875-ig az akadémiai könyvtár könyvtárnoka, ahol Hunfalvy Pál 1851-től haláláig főkönyvtárnok volt.³⁹

Az 1860-as években úgy tűnt, nem lesz finnugor hegemónia, hiszen a küzdőtéren igen jól felkészült tudósok jelentek meg, így Ribáry Ferenc (1827–1880), Lugossy József (1812–1884), Czuczor Gergely (1800–1866), Mátyás Flórián (1818–1904) és Szilády Áron (1837–1910). Szilády Áron kivételével ezek a magyar tudósok, ellentétben Hunfalvyval, mindannyian súlyos börtönbüntetést szenvedtek el a szabadságharc miatt! Ribáry kiállott a magyar nyelv ősi eredetisége mellett s elvetette azt, hogy a magyar nyelv a finn és a turk „egyesültéből származott.” Bírálta Hunfalvyt, „akit a keleti képzelődés néha elragad” s azt állítja, hogy Árpádék tán értették az osztyákot és a zürjén a magyar testvére. Nem az, sőt a mordvin nyelv sem tartozik a magyar ághoz.⁴⁰ Még keményebben fogalmazott a Tanodai Lapok-ban,⁴¹ amikor ezt írta: „A nyelvészet nem pótolja ki egészen a történettudományt,⁴² hanem hathatós segédtudománya, mellyre azonban hypothesiseket építeni csakugyan hiú merészség. Hunfalvy úr nyelvünket holt tömegnek nézi, mellynek megfejtését mindig csak a rokon nyelvek nyomán kell megkísérteni, a reciprocitást (a fordítottját) nem ismeri, mellynél fogva a rokon nyelveket kellene gyakran a magyar által megfejteni!”

Hunfalvy persze igyekszik visszavágni és „a lidérces anya gőgös leányának” nevezi azt a nézetet, hogy a magyar nyelv eredeti nyelv. Hívei, Fábián István Finn Nyelvtanának dicsőítésekor ezt írták: „Ki nyelvünkhöz tudományosan és alaposan akar szólani, nem szabad többé a rokon finn nyelv tanulását mellőznie. Fábián István úr a magyar tudomány buzgó háláját érdemli jelesül dolgozott munkájáért, mely nem csak Hunfalvy Pál, hanem Reguly Antalnak is teljes helyeslését kiérdemelte, mit azok kedvééért említünk meg, kik Hunfalvy úr illetékességét holmi oldaldöfésekkel gyanúsíthatni vélték.”⁴³

Hunfalvy kezd beszorulni sáncai közé, így panaszkodik: „ma igazán védelmezni akarom, ha lehet, magamat azon gyanú ellen, hogy hebehurgyán szökdécselek, s nem járok illő tudományos lépéssel, azután dolgozataimat azon szörnyű vád ellen, hogy azokban ‘egy mákszemnyi valóság nincsen’.”⁴⁴

Lugossy József a finnező nyelvészekről keményen szól: „A nyelvtudomány történelme hallatni fogja egykor ítéletét ez irány félszerűsége fölött s megpirítani elbizakodott gőgjét.”⁴⁵

Élesen megkülönbözteti a rokon és a testvér nyelveket: „Testvérnyelvek nem élnek már ma a magyar nyelv oldalánál, hogy azok kincséből meríthető eredmények könnyeden pótolhatnánk ... magyar nyelvünk nem gyenge sarj az osztyák és vogul mellett harmadikul... nem finn, nem török-tatár, hanem rokona egyfelől a sok népű s nyelvű csúdnak, másfelől a sok népű és nyelvű ujgurnak.” „Rokon nyelveink a kazár, a kabar, az avar, a besenyő... s ezen tőrokonainkra a sokszor ajánlatba tett szküth nevezet volna a legszerencsésebb.”

Lugossy kiemeli, hogy a magyar számrendszer őrzi egyedül a kilencjegyűség⁴⁶ és a helyiérték ősi alkotmányát. Az egy=igin–igen–egyenes–így (ügy)–igyekezem (egyenes irányban haladok), a három, a hat és a kilenc szkíta-hun örökség: „...a kilenczet hun-magyar nyelvünk egyik becses maradványgyöngyének első tekintetre is méltán elfogadhatjuk.”

Jellemző példaként hozza fel a magyar lélek szót, amelyet régebben a finn hengi szóból magyaráztak. Mára ez, kivételesen, megváltozott.⁴⁷ Hunfalvy tudta, hogy a fő csapást a magyar nyelv eredetiségére és azon sajátosságára kell mérni, hogy a magyar gyökökből épül! „Állítom, hogy a magyar egybehasonlító nyelvészet legkonokabb ellensége a magyar nyelv úgy vélt eredetisége... ez magában üres szó! Mely nyelvekhez képest eredeti a magyar nyelv?”⁴⁸

Ballagi Móric azonnal megfelelt⁴⁹ a gúnyolódó Hunfalvynak: „Hunfalvy tagtársunk legközelebb szokott élességével kikelt azok ellen, kik a magyar nyelvet eredetinek mondják és kíméletlen gúnyorral ostorozván az ezen kifejezésben nyilatkozó nemzeties elfogultságot, azt kérdé: mely nyelvekhez képest eredeti a magyar nyelv?... Szerintem semmi sem világosabb, mint az, hogy vannak eredeti és vannak származék nyelvek. Eredeti nyelvnek nevezem valamely nemzetnek nyelvét, ha az a nemzet kebelében szülemlett, vele nőtt és fejlődött és mint önszellemének terméke azzal egy élő egyéget képez. Ellenben származéknyelv áll elő, midőn valamely nemzet történelmi viszonyok hatalma folytán saját nyelvét más nemzet nyelvével cseréli fel, s az idegen nyelvkincset, mint kész, szellemében visszhangra nem találó anyagot sajátítja el.”

Mind Ballagi, mind Czuczor Gergely világosan látta, hogy a nyelvkutatás fő kérdése a nyelvanyag mineműsége, azaz miből áll az eredeti nyelv, bár Czuczor a nyelvújítás gondolatától sem zárkózott el.⁵⁰ A magyar nyelv szógyökökből áll, amelyeknek mindig volt jelentésük, értelmük, legfeljebb ma már nem ismerjük őket.

Czuczor Gergely teljesen újszerű álláspontját már 1851–1854 között kidolgozta,⁵¹ majd „megmérkőzött” Hunfalvyval.⁵² Czuczor Gergely álláspontja szerint a magyar nyelv a szógyökökre (gyökérszókra) épül. „Ha nyelvünk csínját-bínját igazán tudni akarjuk, mindenek előtt ezzel kell a legapróbb részletességig megismerkednünk, mert csak élő anyai vagy hazai nyelvünkben ismerhetünk szabatosan minden hangot és ízecskét. Azért véleményem szerint is összehasonlításon kell kezdeni a nyelvvizsgálást, t.i. saját nyelvünk szavainak összehasonlításán.”

Magyar nyelvünkben a gyököt rendszerint változatlanul hagyjuk, és új és új ragok által alkotunk új és új származékokat. Egy példa: az olvadékonyság szavunk, amelyet így bonthatunk szét: olvadékony-ság, olvadék-ony, olvad-ék, olv-ad, azaz olv, amelynek gyöke az ol, amelyből ered az ol-d szavunk. Finnugor szótáraink szerint az olv-ad a vogul tol vagy szol szavakból származik,⁵³ illetve az ol alapszó ősi finnugor örökség s testvérei a vogul talasz, az osztyák lole, lola, a votják szilmini és a finn szula. Igy az alapalak szula lehetett(?!).⁵⁴

Czuczor tehát azt vallja, szavaink gyökeit és alapjelentéseit magából a magyar nyelvből kell kimutatni és megfejteni. A Czuczor Gergely és Fogarasi János által készített szótárban⁵⁵ a magyar nyelv címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Sajátságai. 1/ A szóhangok bősége, magánhangzó (önhangzó) 15 illetve 28, mássalhangzó 25. 2/Az egyszerű szógyökök száma meghaladja a kétezret, melyek mind egytagúak s zömmel hangutánzók, 3/ a magyar nyelv a ragozott nyelvek osztályába tartozik, a gyökszókhoz járulnak a ragok és a képzők, de messzemenően a hangzóilleszkedés szabályai szerint: madár-madarak, haza-hazának, etc. 4/ összesen 22 eset van nyelvünkben, 5/ három igeragozásunk van: az alanyi, a tárgyas és az alanyi-tárgyas, 6/ hat múlt időnk volt, sajnos ma már kiveszett nyelvünkből! Például: zárja az ajtót, múlt idők: zár-a az ajtót, zár-ta az ajtót, zár vala, zár-a vala, zárta volt, zárta vala. De régen jövőidőnk is kettő volt: zárand az ajtót és zárni fogja. 7/ nyelvünk kerüli a hangzótorlódást, 8/ a magyar nyelvben a képzők száma meghaladja a kétszázat s ennél fogva felülmúl minden ismert nyelvet a világon. 9/ a magyar nyelvben a hangsúly nem függ a szótagok számától.”⁵⁶

Hunfalvy Pál hevesen támadta Czuczorékat: „A kőszirtek, melyekbe nálunk a nyelvvizsgálás ütközik leginkább a betűk jelentése és a szógyökök!” „Valamely nyelvek szógyökereiről egyedül a rokon nyelvek vizsgálatával együtt lehet okosan beszélni, azok tudása nélkül nem találhatni alapot, melyre építeni lehet.” Fel kell hagyni a vélt gyökök fejtegetésével! „Szógyökér egész szó lehet csak, a kölcsönvett szókat nem szabad elemezni a mi nyelvünk módja szerint.”⁵⁷

Hunfalvy nagyon is jól tudta, hogy ő „nem honi álláspontot” képviselt, ezért csapkod: „én vagyok honi állásponton, a Czuczorék ellenben nem honin. Mert ki a magyar nyelvet a lapp nyelvvel hasonlítja össze, az inkább áll honi téren...” Egy másik cikkében így kiált fel: „Hát nem eredeti-e a magyar nyelv? kérdik sokan, nem bosszúság-e, hogy világosságért messze, talán a lappokhoz menjünk koldulni?”⁵⁸

És ne gondoljuk, hogy mára ez a kérdés már idejét múlta! Czuczor Gergely és Fogarasi János nagy szótárukban összesen 110 784 cikket dolgozott fel, ami egyedülálló teljesítmény, kivált ha összevetjük a hasonló szótárakkal,⁵⁹ ám hatalmas és csodálatos munkájukat nemcsak elhallgatják, elmellőzik, hanem ócsárolják is. Balázs János például ezt írta: „Czuczorék nagyszótára szókincsünk bemutatásával, a szavak találó értelmezésével megközelítette(?!) ugyan a legmagasabb európai színvonalat is, a két szerkesztő azonban téves filozófiai alapelvekből(?) indult ki és a magyar nyelvhasonlítás akkori kétségtelen(?) eredményeit sem vette figyelembe. Gyökelméletük teljesen korszerűtlen volt!”⁶⁰

A mai magyar nyelvtudomány vezető és mértékadó képviselői kivétel nélkül elutasítják a szógyökökre és szóbokrokra alapított vizsgálatokat, holott manapság legkorszerűbb nemzetközi nyelvészeti vizsgálatok ismét visszatértek a lexikai elemek belső rekonstrukciójához! Az Amszterdami Egyetem Kelet-Európa Intézetének tanára, Marácz László (született 1960-ban Utrechtben) „A Magyar Fordulat – Politikai vélemények Közép-Európáról” c. könyvében⁶¹ világosan kimondja, hogy a finnugor elmélet tarthatatlan és aluldeterminált, mivel a hangtörvények és a hangzóváltozások elévültek. A finnugristák kijelentik: csakis a vogul nyelv szógyökei ősiek, tehát csak azok a magyar szavak tekinthetők a mi eredeti szavainknak, amelyek megtalálhatók az obi-ugor nyelvekben! Ez nagyon fontos kitétel. Erre már 140 évvel ezelőtt rájöttek: „a mi nyelvünkben az Ázsiában maradt rokonaink nyelveiben máiglan él és feltaláltatik, csak az lehet eredeti nyelvsajátunk. Azt pedig, amit ott nem találtatik, itt Európában vettük fel,”⁶² azaz jövevényszavunk. Ez a velejéig hamis állítás a többszáz ezer szavas magyar nyelvet egy csekély szókincsű primitív nyelvvé degradálta.

A szógyök-halmazok adják a szóbokrokat: kar, kar-ika, kar-ima, kar-ám, ker, ker-ek, ker-ül, ker-ít, ker-ing, kör, kör-öz, kör-nyül, kör-nyez, kör-ül, etc. Mindazok a szópárhuzamok tehát, amelyeket Schlözeréktől kezdve kimutattak, kicsi súlyúak vagy éppen súlytalanok. Marácz László, a képzett nyelvész felszólítja tudós társait: térjenek vissza Czuczor Gergelyhez! Mert csakis az a nyelv rokona a magyarnak, amelynek hasonló teremtő gyökei, illetve szóbokrai vannak. Sőt, Marácz László még azt is megmutatja,⁶³ mire képes a szógyökökön alapuló vizsgálódás?

A Hérodotosz által feljegyzett eredetmonda egyik változata szerint Targita/osz-(Hargita?) szkíta király idejében aranykincsek hulltak az égből: eke, járom, bárd vagy szekerce és ivócsésze, vagyis: ég, ek-e, ig-a, f-ok-os, ak-ó, tehát ugyanazon szógyök (ek-ok-ak) szóbokrai e tárgyelnevezések, a szkíta eredetmonda tehát leolvasható a magyar nyelvből.

Természetesen a múlt század második felében számos kiváló magyar nyelvész észrevette a finnesítők mögöttes szándékait is, ezért fogalamzott így például Szilády Áron: „Fő kötelesség pedig az, hogy a mi saját magunké, se el ne idegenítsük, sem mások ilynemű törekvése iránt felbátorító közönbösséget ne tanúsítsunk. Nyelvünk elszigetelt állása, valamint másrészről sokféle érintkezései, számos többé-kevésbé indokolt s még több oktalan kisérletre szolgáltattak alkalmat. Hasonlító nyelvészkedésünk ...tette, amit jónak vélt... de én épp oly kevéssé várom egyedül s minden más tenni való előtt nyelvhasonlításunktól nyelvünk anyagának feldolgozását s rendszerének megismertetését, mint tíz évvel ezelőtt. Nem pótolhatja a nyelvtörténeti szótár véka alatt rejlő világát, nem a tájszavak s szólásmódok, valamint a helynevek gyűjtését sem. Ezek nélkül nagy bátorság, hogy ne mondjam, vakmerőség kell nyelvhasonlításunkhoz.”⁶⁴

A magyar nyelvben általában az egy szótagos gyökök az eredetiek, amelyek nem úgy jöttek létre, hogy évszázadok, évezredek alatt elcsenevészesedtek, hanem eleve ilyen teremtő gyökök voltak. Ezért a magyar eredeti nyelv, de „el kell ismerni, hogy volt idő nyelvészkedésünk közel múltjában, midőn nyelvünk eredetiségéről beszélni – csaknem bűnnel határos merényletnek tartatott.”⁶⁵

Szilády Áron meginti Hunfalvyt: „nyelvészetünk soha sem fog többet bizonyítani, mint a krónikák... örökké üres kézzel fogja magától elbocsátani nyelvészetünk a hozzá segélyezés, felvilágosítás végett járuló történészt.”⁶⁶

Hunfalvy Pál igyekezett minden támadást visszaverni, de a hevülete nem volt egyforma. Egyeseket jobban, másokat kevésbé bírált. Mátyás Flóriánt (1818–1904) nagyon nem kedvelte, aki kiválóan képzett forráskritikus⁶⁷ volt és ezért szavának is nagyobb volt a súlya. Munkácsi Bernát (1860–1941)⁶⁸ lelkesülten írt erről a harcról: „már derengeni kezdett összehasonlító nyelvtudományunk egén a kelő nap hajnala(!). Hunfalvy Pál az 1851. év január havában kezdi meg amaz akadémiai értekezésének sorozatát, mely hosszú és erős küzdelem után hazánkban is érvényt szerez a külföldi tudományos világ ama közmeggyőződésének (sic!), hogy a magyar nyelv az altaji nyelvcsalád u.n. ‘finnugor’ vagy ‘finn-magyar’ csoportjának egyik tagja, melyben minden egyéb nyelvkörből való elemek csak külső... idegen jövevényszavak.”⁶⁹

Mátyás Flórián azt vallotta, hogy a magyar nyelvnek a finn-féle nyelvekkel való összehasonlítása „bármely aprólékos s szőrszál-hasogatásig pontos volt is, még eddig mind hiányos, mert egyoldalú, a származási rokonság ezek alapján elhamarkodottan lett kimondva. Épen annyi s ép oly fontos anyagi s idombeli (nyelvtani) közösséget lehet kimutatni az árja nyelvekkel is, de azért ebből nem következik egyéb, mint a finn-magyar hasonlatokból, vagyis hogy mind e nyelveket beszélő népek valaha érintkezésben lehettek egymással.”⁷⁰

S Mátyás Flóriánnak igaza volt! Az azóta eltelt közel másfél évszázad alatt hová jutott a magyar nyelvészet? Szavaink feléről „kimutatja”, hogy ismeretlen eredetű!⁷¹ Ugyanakkor semmiféle egybevetést más nyelvekkel el nem végez, mondván: az tudománytalan. Holott mind a török, mind a mongol, mind a sumér nyelvvel való egybevetések igenis fontosak.⁷² Példaként nézzünk néhányat prof. dr. Marácz László képzett nyelvész válogatásából:

Mátyás Flórián több munkájában⁷³ is szól a nyelvhasonlításról, az etimológiákról, ő már akkor tudta, hogy a „biztos etimológia” azt jelenti, hogy a tudomány mai állása szerint, illetőleg az etimológus megítélése szerint nem fér kétség az eredeztetés helyességéhez.⁷⁴ Így írt: „Azon következtetésre, hogy ősi nyelvünk jelenleg csak finn, fájdalmasan felsóhajtunk! Méltó büntetése ez a hanyagságnak, mely a magyar-finnítést elnézte s a nemtudommi-ségnek, mely azt folyton pártolja.”

„Magyar embertől megérdemlené őseiktől öröklött egyetlen kincse, hogy eredetének és benső mivoltának félreismerőit tudományos módon igyekezzék helyreigazítani s ne sajnálja költségét és fáradtságát, más műveltebb nyelvek megtanulására vagy az azokkal foglalkozók bíztatására, pártolására fordítani, hogy elleneink szenvedélyes piszkálódásait necsak elutasíthassa, hanem okszerű bírálat által valódi értékökre is szállíthassa... Természetes, hogy a tévedést csak az szüntetheti meg, aki az ügy melletti lelkesedésen kívül a magyar nyelvet anyatejével szopta... (célzás az idegen Budenz-re!) A finnezés korunkban is divatossá, sőt általánossá kezd válni, egyetlen nyelvészeti intézetünkön uralg, segélyeztetik! Fölösleges gondoskodás! Megjutalmazná azt sokkal gazdagabb orosz kormány is, hisz e törekvés az ő alattvalóit közelebbről érdekli.”

„Édes anyanyelvünknek, sok más veszteségek után(!) mai napiglan el nem vitázhatott osztatlan birtokunknak, áldozatkész kegyelettel tartozunk s a róla terjesztett álhíreket nem csak szóval, hanem tettleges közbenjárással is megczáfolni kötelességünk... Tehetősb honfiainkat, valamint a magyar akadémia magyar irányú nyelvész tagjait édes anyanyelvünk becsületére kérem, legyenek segédkezésemre, ezen nemzeti, sőt európai ügyben s fordítsanak kis részt anyagi vagy nyelvismereti kincsökből, a felőle terjengő balvélemények megszüntetésére.”⁷⁵

Hunfalvyékat azonban mindez inkább felbőszítette⁷⁶ s még hevesebben támadtak.⁷⁷ Hiába kérleli tudós társait Mátyás Flórián: „Mióta e munka szerzője a magyar nyelvet képzelt rokonsági kötelékeiből bontani kísérelte s részvétre hítta föl nyelvtudós honfi társait e működésben, az ellenpárt tovább gerjeszté vizsgálatait...Jutalom vagy dicsőség finn-ellenes ügyben napjainkban nem várható. Minden lehető lenézések, megrovások daczára állíttassanak meg még egyszer finnező elleneink sebes haladásukban. Míg e kis egyéniséggel s munkájával bíbelődnek, legalább békén hagyják ősmultunkat. Nem magán érdek, hanem egy hajdan dicső s ma sem finn keverék vagy korcs nemzet ügye forog itt fenn. Engedjék meg azonban kissé neheztelnünk olly helyzetet, mellyben a magyar nyelvjellem tiszta ép voltáért Magyarhonban csak egyes kis tehetség, ez is sokképpen gátolva, működhetik, míg a merő hypothesisek körében tétovázó ellenfél szellemileg tekintélyes segédtársak, anyagilag magyar alapítványi pénzerő(!) által támogattatik.”

Hunfalvy Pál a kiegyezést előkészítő időszak elején, 1861-ben ki is mondja, valójában mi az ő munkálkodásának a célja: „nekünk a nemzetiségek egyenlőségét gyakorlatba kell hozni úgy, a mint valóban meg is állhat.” „A magyar nyelv- és történelmi tudomány pedig országunk és nemzetünk bel- és külviszonyai által határoztatik meg. Országunk bel-viszonyai okvetlenül követelik, hogy nyelv- és történelmi tudományunk ezen országnak és az azt lakó népeknek nemcsak jelenét, hanem multját is teljesen bírja. Ennélfogva nyelvtudományunk köteles nemcsak a magyar nyelvrül, hanem az oláhok, a kárpáti és déli szlávok nyelvérül is tudományosan kimerítő munkát bírni.”⁷⁸ Ha mindezen célok érdekében nem egyoldalúan és erőszakosan lép fel, ekkor már úgy is mint az 1861-ben alapított új Nyelvtudományi Közlemények szerkesztője, és nem favorizálja túlon-túl a magyarokat megvető Budenz Józsefet, aki iskolát létesített maga körül, egyik hű tanítványa éppen Munkácsi Bernát lett, talán ösztönzőleg hatott volna a magyar őstörténeti kutatásokra.

Budenz ugyanis, ellentétben Hunfalvyval, képzett nyelvész volt (mellesleg a sumér-magyar rokonságnak is híve hosszú időn át!),⁷⁹ aki tudatában volt annak, mit jelent háttérbe szorítani a finnugrizmus ellenzőit, legyenek azok „csak” a nemzeti tudományok elkötelezettjei, vagy a Vámbéry Ármin írányította „törökösök”.

Munkácsi „egy szomorú kor érthető tévedéseinek” nevezi Mátyás Flórián adatait.⁸⁰ S kevesen voltak, akik átérezték volna Toldy Ferenc 1868-ban elmondott szavait: „Ne ámítsuk magunkat: ezer éves európai birodalmunk nagy – a túlélteknél is nagyobb – veszélyek előestvéjén áll... Mely fontos e tekintetben a nemzetnek minden erejét arra fordítani, hogy hogy fentartsa és folyvást nevelje európai súlyát ... a fegyveres erőt ... mennyire szükséges teljes odaadással s a legelszántabb önfeláldozással megalkotni és minden eshetőségre készen tartani! De van még egy kötelességünk, innen magunk iránt s ez az írókat s legkülönösben bennünket illet, az akadémiát s ez: a nemzeti tudománynak és irodalomnak folyton buzgó és lankadatlan mívelése.”

„A nemzeti tudomány az, mely magát a nemzetet és hazáját tárgyalja.” S nemzeti tudományok nélkül „nincs indokolt nemzeti önérzet és honszerelem, ezek nélkül viszont nincs ösztön és erő önfenntartásunkra, s végre hiányzik ezek nélkül ismerete is azon feltételeknek, melyek nélkül ma sem államot szerencsésen kormányozni, sem a nemzet jólétét kellőleg kifejteni nem lehetséges.”⁸¹

Az ezeréves ünnepünk mámorában ugyanezt hajtogatja a költő Vajda János (1827–1897): „/a magyar/ az egyetlen művelt nyelv a világon, melynek még rokonát sem bírta mindeddig fölfödözni a tudományos kutatás, melynek katonai, művészeti, bölcseleti műszavai szebbek, tökéletesebbek, mint az összes európai népek által közösen használt, a rómaiból átlopkodott, korcs-kifejezések: hogy most mi szégyeneljük azt, amire jogosan büszkék lehetünk és mint az őrült, leszaggatjuk testünkről a rászabott szép ruhát és felöltjük a másoktól lopottat, ez oly megfoghatatlan, természetellenes valami, hogy ... okvetlen csak múlékony lehet, nem tarthat örökké, nem lehet állandó.”⁸²

Az ugor-török háborúnak nevezett villongás taglalása már nem e fejezet témája, az azonban ide tartozik, hogy a magyarság nemzeti létének megtartásáért vívott harcában a legsúlyosabb vereséget akkor szenvedte el, amikor a múlt század végén, 1872-ben létrehozták Budapesten a világ első finnugor egyetemi tanszékét Budenz József vezetésével,⁸³ bár a tanszék hivatalos neve „altáji összehasonlító nyelvészet” volt.⁸⁴

_________________

_________________

Sz. *A honlap sablon nem fogadja el a lábjegyzetek folyamatos számozását. Az eredeti szövegben a lábjegyzetek száma 401-gyel kezdődik.

Bakay Kornél: Hogyan lettünk finnugorok? PDF

Eltárolt hozzászólások