Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek

A skythaság magában foglalta a hun népet, - ez a magyarságot.

A skytha, - hun, - avar, - turk, - magyarfajta népek ősi lakhelye a főtelepülési szállása a mérsékelt égöv volt Kínától a Kárpát-medence, illetve a történelmi Magyarország nyugati határvonaláig.

Kr. e. 2500 körül a skythaságot a mai Magyarország területén, Kr. e. 2000.-től kezdve Indiában ismeri a történelem, amikor is ők lettek India újabb-kori kultúr-őstelepülői. Ezt megelőzőleg a tudatos hagyomány követi a skythaságot messze évezeredek szerteágazó útjain. Az indiai „Puránák” adatai szerint a skythaság ősei az indiai özönvíz előtt 35.000 évvel, a Káspi tó keleti vidékeiről kiindulva, szerteszóródtak India, Kína területére, a Tigris-Eufrates folyók közé és Közép-Amerika partvidékeire.

Kr. e. 2500-tól kezdve a kínai krónikák is ismerik a skythaság Keleten szereplő népcsoportjait s foglalkoznak is behatóan a szomszédságukban települt skytha-hun-fajta népekkel, megszerkesztve s őrizve e nép ős írott krónikáit.

A mai idők történetírói a hunok négy csoportját ismerik: a) az Atilla-féle hunokat, b) a fehér hunokat, c) a magyarokat, akiket a fehér hunokkal - és d) az indiai hunokat, akiket a fehér hunokkal, így a magyar fajtával azonosítanak.

A fehérhunok főtömege abban az időben, amikor a kaukázusi testvérhunok névadó ősüket, „Magyart” választják fejedelmül, - India 40 állama felett uralkodtak, utódul hagyva többek között India 10 milliónyi ma is jelentős szerepet vivő „rádzsput” népcsoportját.^[1]

A magyarokat a skytha, illetve hun (fehér-hun) alap-fajból eredtetik az ősi magyar krónikák is.

A skytha, - hun, - avar, - turk és magyar fajta népek egymásból kifejlődő története és kultúrtörténete a magyarság igazi őstörténete.

Magyarország területe idő és faj-település szerint is ugyanazon népnek, a magyarság fajcsoportjainak volt minden idők óta elidegeníthetetlen tulajdon birtoka.

* * *

A skytha-hun fajta népek történelmi szerepét a kínai krónikák, a parszi (avesztai) vallásos-irodalom, továbbá az indiai újabb történelmi és régészeti kutatások jelentősen új megvilágításba helyezték. Ezek szerint az Európában Magyarországon szerepelt skytha, - hun, - avar, - turk és mindezekkel egytestvér magyar nép csak része (mikrokozmosz!) volt annak a hatalmas népegységnek, amelynek zöme Kr. előtti 3000-től kezdődően a régi Magyarországot, Észak-Ázsiát, Turkesztánt, Iránt és Indiát különböző időben és különböző nevek alatt, mint skytha, - saka-skytha, - nagy juetsi (indo-skytha), - abar, - kusan, - kidara-hun, - kisjuetsi, továbbá az eftaliták, azaz fehér hunok, majd a kazar-hunok és Bhoja hun-fajta népe, azután Toghrul bég turk-kun népe, Mahmud Gaznavi keleti turkjai, Tamerlán fejedelem s a további indiai mongol népek skytha-fajú tömege főként Indiát (makrokozmosz!) elárasztották. Ezek a népek India néprajzában különböző nevek alatt szerepelnek, így indoskytha, hun, huna, saka, abar, rádzsput, dzsát, gudzsár és megannyi néven.

E népfajok Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában a nagy skytha-hun főtörzshöz tartoznak. Európában használatos nevük szerint, mint skythák, hunok, parthusok, bolgárok, avarok, kazárok, uzok, bessenyők, kunok, székelyek és magyarok népcsoportjai ismeretesek.

„A hun nemzet a nagy skytha néptörzsnek egy ága. A népvándorlás után a skytha nevezet lassanként elenyészett s helyét a hun foglalá el. Már Priscus is, Atilla idejében, felváltva említi a skytha nevet a hunnal. Így Atillát skythának, Edekont hunnak, az akazirokat hol hun, hol skytha népnek mondja. Későbbi bizánci íróknál a hun helyett a turk név használata jött szokásba.”

Ugyanígy szerepel a hun név a bizánci íróknál: Menandernél és Theophylactusnál az avarok „honoknak”, sőt Theophanesnél és Cedrenusnál „nyugati hunoknak” neveztetnek; továbbá a bulgárok, turkok, kinok, magyarok és az uzok szintén hun néven fordulnak elő.

A X-XI. században a magyarok Ungri, Ungar, Hungar neve mellett a bizánci udvar, de maguk e kor történetírói is állandóan „turk” néven nevezik a magyarokat. Így Theophanes, Bölcs Leó, Constantinus, Leo Grammaticus, Cedrenus és Zanoras. Bölcs Leó művében állandóan „turk” néven nevezi a magyarokat. A császár követe a „turkokhoz” viszi ajándékát és a „turkok vezéreivel” tárgyal.

„A turkok hun eredetű nemzet.” „A dunamelletti turkok ungároknak is hivattatnak.” „A turkok ungárok.” „A turkok hunféle nép.” „Pannóniában a Duna mellett is laknak turkok.” „A madsarok turk-fajú nép.” „Árpád népe, a madsar, turk nemzet.” „A turkok „Madsarok” tűzimádók.” „A keleti skythák turkok.” „A Kaukázus északi oldalán lakó hunok turkok.” „Hun népek, akik turkok.” „A magyarok hazája Turkia.” „Árpád, Turkia nagy fejedelme.”

A byzánci császár által I. Géza királynak 1074-ben küldött korona felirata „Turkia királyának”nevezi Géza királyt.

Szorosabban számíttatnak a hun törzsekhez: Atilla hunjai, az akatzirok, vittorok, eftaliták, vagy fehér-hunok, cidariták, kuturgurok, uturgurok, unigurok, ugurok, ultizurok, sabirok, saragurok. Ezenkívül a hunok a cimmerek, a massagéták, skythák, avarok és turkok nevezetei alatt fordulnak elő. A különböző népalakulatok azonban e főnevezetekre vezethetők vissza: kun (komán), kazár, palócz, parthus, turk, uz, sabir.

A chun, cun, choan, chaon, hun, un, unnu, hiongnu, chionita, stb. nevek a hun nép megkülönböztető névváltozásai. Ugyancsak megkülönböztető névadások az ogor, ugur, ogor (Ogana, Ugradeva), ogur (oguz, uz, ouz), un-ugur, ounnougouroi, hunuguri, ouggroi, ongri, ugri, Ungri, Hungari, - továbbá a jugur, jugri, jugra, jura, juharan, joren, jaren, juhri -, Kézainál „regnum jorianorum” nevek.

Zichy Jenő gróf „A magyar faj vándorlása”c. munkájában megállapítja: „...az onogur (Priscus Rhetor 457 és Agathias), ogor, ungroi, unnugarai (Theophylactus Simocatta 558), ugur (Zemarchos 568), hunuguri (Jordanis 550), turkoi, unnoi, ungroi (Georgius Monachus 842 és Leo Grammaticus), ungri (Hinckmar 862), hungari (Regino 889), ugri (Nestor 898), unogundur és unogurdur (Theophanes), turkoi és sabartoiasfaloi (Constantinus Porphyrogenitus 950) mind egy és ugyanazon népnek különböző korú és átírású neve ... Kétségtelenül áll előttünk, hogy a hunok a Kr. u. II. századtól kezdve a Kaukázus, Don és Volga között állandóan szerepelnek, hogy a hun és az avar ugyanazon nép két ágazata, hogy a hunban benn volt a magyar fajta elem. A hun és magyar közti történeti kapcsolatot tehát többé letagadni nem lehet!”

„Világos, állapítja meg helyesen Fischer Károly, hogy a kazár, bessenyő, avar, kun, palócz nemzet, mint ilyen sohasem létezett, - hanem létezett igenis egy skytha, később hun, vagy hihetően kun, ma pedig magyar gyűjtő néven nevezett vitéz nemzet, melynek amazok csak kiegészítő részei, törzsei, illetve ágai voltak.”

„A hun-magyar nemzet önálló, magából fejlődött faj. A fekete-hunok, azaz Atilla népe s a fehér-hunok, azaz Árpád magyarjai közt egyéb különbség nem volt, mint egy kis eltérés a szó kiejtésében s a ruházat színében.”

„Az ugor népek a mai nyugati finnekkel nem faj, - hanem csak nyelvrokonok, azokká lettek a hun-magyar nép közvetítésével.”

„A királyos-skythák alatt a magyar-faj hun ágazata értendő. Priszkusz Rhétor királyos skytháknak egyenesen Atilla embereit mondja.”

A neves Nagy Géza elfogadott megállapítása szerint „végkövetkezésül azt az eredményt vonhatjuk le, hogy semmi esetre sem lehet elválasztani a skythákat azon később feltűnt közép- és belsőázsiai nomádok, hunok, magyarok, kihok, turkománok, tatárok, kirgizek, mongolok családjától, kiket turánoknak ismerünk”.

III. A skytha sors.

I. A skythák.

Az egyes ókori görög és latin írók igen sokat tudnak a skytha népről s a skytha nép jelleméről igen értékes megállapításokat közölnek. - Így Justinus:

„Nem kevésbbé fényes volt a kiindulásuk, mint birodalmuk, s nem fényeskedtek jobban férfiaik, mint asszonyaik hadi erényekben.”

„A skythák nemzetét mindig igen réginek tartották.”

„Az egyptomiak mindig a skythákat tartották régebbieknek.”

„A skythák a rómaiak fegyvereiről csak hallottak, de nem érezték azokat. Úgy a fáradalmakhoz, mint a háborúhoz hozzáedzett nemzet volt a skytha; testi erejük mérhetetlen. Semmi olyat nem szerez, aminek elvesztésétől féljen. Ha győznek, semmit sem kívánnak a dicsőségen kívül.”

Curtius mondja: A skytha követ szavai Nagy Sándor előtt; „...Bármely szélesen terjed a sík föld, még sem fogod utólérni soha a skythákat...Viszont, amikor azt hiszed, hogy messze vagyunk, táborodban fogsz bennünket látni. Fontold meg, hogy minket, birodalmad szomszédait, ellenségnek, vagy barátnak óhajtasz-e?”

„A skythák észjárása nem faragatlan, vagy csiszolatlan, mint a többi barbároké.”

A skytha abiusokról mondja: „Annyi bizonyos, hogy nagyon igazságosak voltak, tartózkodtak a fegyveres cselekvéstől, kivéve, ha megtámadták őket.”

Alexandriai Kelemen szerint az érc keverését egy skytha találta fel.

Maximus Tyrius: „A folyóknak is meg van a tiszteletük, vagy a haszon kedvéért, mint az egyptomiaknál a Nilus iránt, vagy a szépség miatt, mint a thessaloknál a Peneus iránt, valamint a skytháknál a folyó Istene iránt.”

„A skytha nép vitéz.”

„A skytha nép szabad.”

„Jött a görögökhöz a skythák földjéről egy bölcs férfi az ottani barbárok közül, sem szószaporító, sem csevegő bölcsességgel, hanem elve volt: szabados életmód, józan ész, rövid és találó beszéd.”

Läertius Diogenes: „Midőn szabadon beszélt valaki, azt mondták, róla, hogy a skytha beszédmódot utánozza.”

„Amacharsis skytha bölcs arra a kérdésre, hogy micsoda a jó is, rossz is az emberben, így felelt: „A nyelv.” Ő állította azt is, hogy jobb egy sokat érő baráttal bírni, mint a sok semmirevalóval.”

Aeschylus elnevezése a skythákról: „a jótörvényű skythák.”

Scymnus írja a pásztor skythákról, hogy közülük senki sem bánt „semminemű állatot s igavonó barmot.”

„Tejjel táplálkoznak.”

„Úgy élnek, hogy mindnyájuk birtoka és összes vagyona közös.”

Strabo (Kr. e. 66-Kr. u. 24.) írja a skythákról, hogy igen egyszerű gondolkodásúak, azaz őszintén becsületesek és a legkevésbbé sem ármányos észjárásúak voltak, nálunk sokkal szerényebb igényűek is és kevesebbel megelégedők. De azért nagyhírű filozófusaik voltak, mint Abaris, Toxaris, Anacharsis.*^[2] Abaris és Anarcharsis nagy becsületben éltek, mert honfitársaiknak barátságos, romlatlan és igazságos jellemet tanúsítottak.

„A skythák jeles és igazságos emberek...nem ismernek jövedelemtakarítást, sem szatócskodást, kivéve az árucserét.”

„Anarcharsis és Abaris skytha bölcsek a könnyedség, tökély és igazság nemzeti jellegét tüntették föl.”

Strabónál olvassuk Ephorus következő kijelentését:

„A bölcs Anacharsis a nagyon istenfélő pásztor skytháktól származott.”

Ugyancsak Ephorus szerint: „a skythák a legigazságosabb erkölcsökben élnek.”

„Vannak némelyek a pásztor skythák között, akik igazságuk által mindenekfölött kitűnnek.”

„Anacharsis, a skytha bölcs találta fel a fúvót, a kéthegyű horgonyt és a fazekas korongot.”

Xenephon írja az abius skythákról, hogy „Ázsiában laknak, saját törvényeik szerint élnek, leginkább szegénységük és igazságuk miatt tünnek ki.”

Homeros az abiusoknak nevezett skythákat a legigazságosabb embereknek mondja. Más helyen: „A tejevő skythák a legigazságosabb emberek.”

Dio Chrysostomus (Kr. u. I. sz. közepe) a pásztor skythákról írja: „A pásztor skythákat, ámbár nincsenek házaik és sem nem vetnek, sem nem ültetnek, semmi sem akadályozza abban, hogy igazságosan és törvények szerint ne éljenek.”

Hippocrates feljegyzése: „A skytha szekerek közül a legkisebbek négy kerekűek, mások pedig hat kerekűek.”

Choirilus (Kr. e. 472-399.) mondja: „A juhlegeltető sákok, származásra nézve skythák, lakták a búzatermő Ázsiát s a vándor pásztoroknak, eme igazságos embereknek voltak gyarmatosaik.”

Phylarchos (Kr. e. 210.) jegyzi fel a következőket. „A skythák, midőn aludni készülnek, tegezt vesznek elő és ha bú nélkül találták eltölteni azt a napot, fehér kövecskéket dobnak a tegezbe, ha pedig bajjal, feketét. A meghaltaknak tegezeit kihozzák és megszámlálják a kövecskéket és ha a fehérek nagyobb számban találtatnak, mint a feketék, boldognak magasztalják az elhúnytat. Innen keletkezett az a közmondás, hogy jó napunk a tegezből van.”

Luciánus (Kr e. 120.) fejtegetése a skythákról: „Toxirisnak, a skytha bölcsnek az atheneiek, mint vendégbarát orvosnak síremléke mellett, fehér lovat áldoztak. Az emlékoszlopon skytha férfi volt kivésve, aki balkezében kifeszített íjat s jobbjában, úgy látszik, könyvet tart. Földön fekszik az oszlop, de mégis mindig meg van koszorúzva.”

Toxaris szavai a skytha barátságról: „hogy a skytha barátok sokkal hívebbek, mint a görög barátok, s hogy amazok sokkal több tekintetbe veszik a barátságot, mint emezek, azt könnyű kimutatni. Ti, (görögök) képesek vagytok jobb beszédeket tartani a barátságról, mint mások, de tetteit nemcsak nem gyakoroljátok a szavak méltósága szerint, hanem megelégszetek azt dicsérni s kimutatni, mily nagy jó az; a szükségben pedig elárulván beszédeiteket, elszöktök a tettek közepéből. Mi ellenben, amennyire fogyatékosak vagyunk a beszédekben a barátságról, annyira felülmúlunk titeket annak tetteiben... Én azt gondolom, hogy párviadalban legyőzetvén, sokkal szívesebben hagynám levágni a jobb kezemet, ami a skytha nép büntetése, mint silányabbnak tartani másnál a barátságban. Nálunk folytonosak a háborúk. Ekkor leginkább szükségesek jó barátok s ezért mi minél szilárdabban kötünk barátságokat, ezt tartván egyedüli legyőzhetetlen s felülmúlhatatlan fegyvernek... Elmondom, miként szerzünk barátokat. Nem ivás közben, mint ti, sem úgy ha valaki ifjúkori társunk, vagy szomszédunk, hanem ha valaki jó férfiút látunk, aki képes nagy tetteket véghezvinni, ahhoz sietünk mindnyájan.”

„Sokat utánuk járva mindent elkövetünk, hogy el ne tévesszük a barátságot s ne tűnjünk fel megvetendőknek. Ha pedig barátul választottunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni s ha kell, egymásért meghalni. És így cselekszünk is, mert mihelyt bemetszvén ujjainkat, serlegbe csöpögtetjük a vért s kardjaink hegyét bemártván, egyszerre iszunk mindketten belőle, semmi nincs, ami ezután minket szétválaszthatna. De legfeljebb csak hárommal szabad ilyen szövetségbe lépni; mert akinek sok barátja van, azt hasonlónak tartjuk a közös parázna nőhöz, s azt gondoljuk, hogy barátsága nem lehet többé olyan szilárd, ha sok jóakaró között van elosztva... Elmondom Dandamis és Amizok történetét; de előbb esküdni fogom a mi eskünket: „Esküszöm a Szélre és Kardra, hogy semmi hazugságot nem mondok a skytha barátokról.”... Ha a Szélre és Kardra esküszünk, ezt annyiban tesszük, amennyiben a szél (levegő) az élet oka, a kard pedig halált eszközöl.”

„...Tehát negyedik napja volt Dandamis és Amizok barátságának. Ekkor ellenség tört a skythák vidékére s mivel ezeknek a támadásról sejtelmük sem volt, mindnyájukat megfutamította s elfogta az ellenség, kivéve, akik gyorsan a folyam túlpartjára úsztak. Akkor t. i. a skythák a Don folyó két partján táboroztak. Az ellenség kirabolta a skythák sátrait s feldúlták mindenüket. Ezért a skythák nagyan szomorkodtak.”

„Amizok mikor foglyul esett, kiáltozta barátja nevét, emlékeztette a serlegre és vérre. Mikor Dandamis ezt hallotta, tüstént visszaúszott az ellenséghez s visszakérte barátját. Az ellenség azonban nagy váltságot követelt. Dandamis ekkor így szólt: „Mindenemet, amim volt, elraboltátok; de ha képes vagyok szegénységemben valamit tenni, kész vagyok rá. Ha pedig akarjátok, tartsatok meg engem barátom helyett s úgy bánjatok velem, amint nektek kedves.” Az ellenség erre szemeit kérte váltságul. Dandamis azonnal odanyújtotta, hogy szúrják ki s mikor kiszúrták, átvette barátját s azzal együtt úszott vissza a folyón keresztül. Az ellenség azonban megrémült, mert meggondolta, hogy minő jellemű férfiak ellen kell majd a jövőben harcolnia.”

Nicolaus Damascenus feljegyzése szerint „a skytháknál évenként nyilvánosan bírálják meg az ifjakat és szüzeket és aki a legjobbnak ítéltetik, azt a szüzet veszi nőül, amelyiket akarja.”

Ammianus Marcellinus ezeket a magasztaló szavakat írja: „A skythák, ez az igen jámbor faj, hozzászokott minden halandó dolgot megvetni.”

Herodotosnál olvassuk: „A skythák az istenek közül csupán ezeket imádják: mindenekelőtt Vestát (a házitűzhely istennőjét), azután Jupitert (a legfőbb istent) és Tellust (a földet), akit Jupiter feleségének hisznek. Ezek után Apollót (a világosság istenét), Vénus Urániát (az égi tisztaságú szerelem istennőjét) és Marsot (a harc istenét), meg Herculest, a kűzdő férfit jelképező isten-hőst. Ezeket az (európai) skythák mindnyájan isteneknek tartják. De azok, akiket királyi skytháknak hívnak, Neptunusnak (a tenger istenének) is áldoznak.

Szoborképmások és oltárok, meg szentélyek készítését nem tartják szükségesnek, kivéve Marsot. Mars képmása a vaskard. Ennek hoznak évente mind barom, mind lóáldozatot és inkább eme kardnak, mint a többi isteneknek.”

Procopius szerint a fehér-hunokat mint „becsületességükről és egyenes lelkűségükről híres férfiakat emlegették magasztalva.”

Menander szerint: az európai skythák, vagy másként a Fekete tenger innenső partján lakó géták önmegtartóztatásukról voltak híresek, amiről a közülük származó Menander görög vígjátékíró világosan tanúskodik.

Cicero feltűnően magasztalja Anacharsisnak, a skytha filozófusnak „csodálatos bölcseségét”.

Plinius tanusága szerint Anacharsis képmására ezt az emlékmondást szokták írni: „Beszédben, evésben mértékletesek legyünk, szégyenletes dolgoktól tartózkodjunk.”

Cassiánus, az egyházatyák iratainak híres összegyűjtője. Aranyszájú Szent János jeles tanítványa, skytha volt.

A skythák semmisítik meg a görögök baktriai uralmát és a skythák segítségével jut újból hatalomhoz az általuk benépesedett úgynevezett párthus birodalom.

A párthusokra vonatkozó bizánci és görög források szerint a görögök által Sesostris néven ismert II. Ramses Fáraó (az Izraeliták sanyargatója), akinek a felesége khita, másképpen hykszosz királynak a leánya volt, az Ázsiában és Európában vezetett diadalmas hadjárata idején skytha földön 15.000 vitéz ifjút választott ki, akiket azután Perzsiába telepített át. A perzsák „skytháktól elpártoltaknak”, „párthusoknak” nevezték el őket. Ez a párthus nép. Ruházatuk, nyelvük, törvényeik némi módosulással a skythákéval volt egyező.

Justinus nyomán Mátyás király nagynevű történetírója, Bonfinius gyűjti csokorba a skytha erkölcs értékes voltát:

„A skythák nemzete harcedzett, megfékezhetetlen, nem ismeri a fösvénységet és nagyravágyást, a legyőzöttektől semmit sem követelt a dicsőségen kívül. Tejjel és mézzel éltek. Az igazság náluk nem törvényekkel volt elfogadtatva, hanem jellemükbe volt oltva. Nem volt nagyobb gonosztett náluk a lopásnál. Ezüst, arany után, - erkölcsüknél fogva - nem futottak. Egyébként igen mértékletesek és önmegtartóztatóak s természettől fogva becsületesek voltak.”

Desericius neves magyar történetíró pedig a következőket írja:

„Az első-skytháktól, azoktól a vallásos lelkületűektől és mocsoktalan jelleműektől az idegen vétkekkel való megfertőződés következtében távolodtak el időközben a skythák... addig a korig, amelyben a skythák a magyar név alatt váltak ismeretesekké. Akkor ugyanis, mikéntha a tűztől eltávolítjuk a vizet, magától visszatér eredeti hűvösségéhez, ép úgy tértek vissza ők is, a keresztényekkel való érintkezést kezdve gyakorolni, őseredeti erkölcsi romlatlanságukhoz.”

„Béla király (IV.) korában megtalálták a magyarokat a Volga torkolatán túl. A Kaspi tengeren túl keletszerte, tatárokkal keveredve tartózkodtak és a halál árnyékában ülnek.”

„Jegyezzünk fel valamit az utókor számára a skythák természetes tehetségéről is. Csak a nagyon idegen nem ismeri s tudja, hogy a mai magyarok, mint a skythák sarjadékai, igen tehetségesek.”

„A régi skythák természetes tehetségétől sem vonandó meg a legfényesebb dicséret. Haditaktikával győzték le Cyrust, Dariust, és Perosust. Szellemes képes példázatban, burkoltsággal játszották ki magát Dáriust, választékos és finom szavakban szóltak Nagy Sándorhoz.”

„Az eddig elmondottakból igenis azt látjuk, hogy a skytha jellem méltán hordozta az idők és korok során neki tulajdonított ,igazságos’, becsületes’, ,hűséges’, ,igénytelenségig egyszerű’ jelzőt.”

Stephanus Károly XVII. századbeli neves történetíró Priscus Rhetor, Jornandes és más ókori írók alapján írta a skytha-hun Atilláról magasztalólag: „Bátor és eszes férfiú, kinek észjárása éles és körültekintő, lelki nagysága óriás, elgondolása mélységes.”

Baronius, egy sok századdal ezelőtt élt, korának igen neves írója, így nyilatkozik a keresztény vallásra tért skytha-magyarokról: „Krisztus igája alá kerülve, istenfélőkké, szelídekké, emberségesekké, jóindulatúakká, szerényekké és minden tekintetben szentéletűekké váltak és oly királyok emelkedtek ki közülük, kik a keresztény vallásnak ékességére és díszére váltak.”

Barclaius a saját korában igen neves történetíró mondja rólunk, magyarokról: „A magyar nemeseknek (amint ez természetes is) szelleme magasztosabb, tekintete fennköltebb s gondolkodása nemes lelkűségre termett, taglejtése s fellépése nyájas méltóságra valló, okos tanácsban igen gazdagok.”

Hatásosan szól a magyar nemzetről II. Pius pápa, a keresztény hit legfőbb papja: „Miután a termékeny Pannoniát, Európa minden, a művelt életre szükséges dolgokkal ellátott e részét virágzó birodalom megalkotásával magáévá tette, az, aki a hitet rettentő kegyetlenséggel üldözte volt, végezetre őseink emlékezete szerint a hitünk pajzsa, vallásunk kőbástyája nevet érdemelte ki.”

Zajti Ferenc
(Újfehértó, 1886. - Budapest, 1961.), festőművész, könyvtáros, utazó, magyarság- és keletkutató

A Debreceni Református Kollégium elvégzése után Hollósy Simon müncheni festőiskolájában tanult. Kiállítása volt Magyarországon kívül Törökországban is. 1905-ben kezdett magyar őstörténettel, a szkíta-magyar rokonsággal foglalkozni. 1907-től a Budapesti Városháza tisztviselője. Festőként 1909-ben mutatkozott be Pestújhelyen. Az 1910-es években jó kapcsolatot tart fenn Csontváryval, aki őt nevezi meg egyik utódjának, munkássága folytatójának. Céljai érdekében beiratkozott a Református Teológiai Akadémiára, ahol összehasonlító vallástörténetet és nyelveket tanult. Bár a festészet egész életén át végigkísérte, meghatározó feladatának a magyarság eredetének kutatását tartotta.

A Református Teológiai Akadémián összehasonlító ókori vallástörténetet és nyelveket is tanult. 1918-ban megjelent az Ősmagyarok hitvilága című munkája, egy évre rá pedig Zarathrusztra Avesztájának legrégibb részét, a fohászokat adta ki saját fordításában, melyhez 70 képből álló sorozatot készített, és saját kiadásában jelentette meg. Ipolyi Arnold Magyar mythologiáját is kiadta.

1925-ben elindította az Aveszta Könyvtár sorozatot, melyben többek között Stein Aurél, Goldziher Ignác és Jivanji Jamshedji Modi párszi professzor tanulmányai is megjelentek.

Az 1920-as években megházasodik, gyermekei születnek. Jézus-könyvéhez 40 képből álló rajzsorozatot készített. Rothermere lorddal együtt egyike volt a „Justice for Hungary” (»Igazságot Magyarországnak«), a trianoni békeszerződést revizionálni szándékozó akciónak.

Zajti 1925-ben meghívta Magyarországra Jivanji Jamshedji Modit, a bombayi egyetem professzorát, hun-szakértőt, aki az Akadémián tartott előadást.

1928-ban Budapesten fogadta Rabindranath Tagore-t. Indiából hazatérve, 1929-ben, az akkor megalakult Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. Több mint húsz év felkészülés - nyelvek tanulása, szakirodalom gyűjtése, publikálás, könyvkiadás a hun-magyar őstörténet témájában - után indult Zajti Indiába, hogy elméletét, miszerint a magyarság eredetét, rokonait India északi részén kell keresni, a helyszínen gyűjtött bizonyítékokkal is alátámassza. 1928 telén érkezett Bombaybe, ahol előadásokat is tartott kutatásairól. Úticélja Rádzsaszthán és Gudzsarát, ahol a rádzsput nemzetségek leszármazottait, a turáni csoporthoz sorolt, hun-szkíta fajúnak tartott „gudzsár hunokat” kereste fel. A turáni népeknek, a Kaszpi-tenger környékén elterülő ún. Turáni-alföld rokon népeinek egy ágát vélte itt megtalálni, kik elmélete szerint a szkíták rokonai és India ezen területeire igen korán betelepültek. Ugyanezen népcsoportokat tartotta a magyarok közvetlen rokonainak is. A Magarának nevezett, Rádzsaszthán közepén fekvő területen nyelvi azonosságokat kutatott.

Ezt megelőzően a délebbre fekvő Gudzsarát államba indult. Baroda, majd Ahmedábád - ahol Gandhi házát is meglátogatta - után egy Dzsongrál nevű faluban készített számtalan fényképfelvételt, főként az ott élő emberek portréit.. Visszatérve Rádzsaszthánba, az Ábú-hegyi várerőd és a bhími iskola felkeresése után megérkezett az általa „India Velencéje” néven említett Udaipur fejedelmi városába. Innen tette útja talán legérdekesebb expedícióját Shobhalalji Shashtri ,az udaipuri régészeti múzeum igazgatójának társaságában, többek között a Barolíban található, 8. században épült templomokhoz, majd részt vett a bhainsrori herceg esküvőjén és a kótai fejedelem számára rendezett díszünnepségen. A bombayi egyetem professzora, J. J. Modi kalauzolásában járt Naoszari párszi városban, ahol előkelő párszi családok életébe kapott betekintést.

1929 márciusában tért haza Budapestre. Még abban az évben az Iparművészeti Múzeumban kiállítást rendezett az Indiában gyűjtött tekintélyes néprajzi, művelődéstörténeti anyagból és a saját maga által készített fényképfelvételekből. Indiai textiljeinek fennmaradt darabjai a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum gyűjteményét gyarapítják.

Indiából hazatérve, az akkor megalakult Magyar-Indiai Társaság alelnöke lett. A harmincas években Kemal Atatürk pártfogásával a Török Történelmi Társaság 12 tagú bizottságának tagjává választották, és egy türk-magyar enciklopédiát terveztek, amiből Zajti munkájával hatszáz oldal készült el. A nagy munka - Kemal Atatürk halálával a támogatás is megszűnt - befejetlen maradt.

1933-tól mintegy tizenhárom éven át a Fővárosi Könyvtár keleti könyvgyűjteményének felügyelője. Kutatásainak összefoglalása 1936-ban jelent meg Magyar Évezredek címen. 1946-ban nyugdíjazták. Életművét, kutatási eredményeit a kommunista rezsim és az azt kiszolgáló „hivatalos” tudomány elhallgatta, személyét „nemkívánatosnak” minősítették. Lakását még halála napján (1961) „ismeretlenek” kifosztották, műveinek, könyvtárának és csaknem minden értékének nyoma veszett. (!) Elveszett mindaz a hatalmas adat- és forrásgyűjtemény, amelyet egy életen át szedett össze kutatóútjain a szkíta-hun-avar-magyar rokonság bizonyítására. Életművének egy kicsiny töredékét a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.

(Zajti Gábor és Czugéber Krisztina írásai alapján)