Magyarok Világszövetsége — Magyarságtudományi Füzetek
Eleink hitében a földi élet fénytől-fényig tart: a gyermekkel napocska, csillagocska születik a világra, s ha meghal valaki, csillag támad a mennynek boltozatán. Ez utóbbi okán találhatjuk Nimród, Attila, László, Margit ... csillagképét, csillagát a föntben. Isten csillagokba írja történelmünket. Földi életünkben megpróbáltatik bennünk, általunk a teremtői fény, a részlegesben, az egyszeriben a teljes, az örök - s ennek oka, titka, miértje Istennél vagyon.
Hajdan a moldvai csángó magyarok a koporsó behantolása után fehér vásznat feszítettek ki a sír fölött. Hitükben a halott lelke mindaddig a koporsón ül, amíg a föld be nem lepi azt, akkor el kell onnan távoznia. A fehér vászon talán a Tejutat idézte meg, amelyet régen - egyebek között - a „Lelkök útjá"-nak neveztek, s szentséges cselekvésükkel a fönti fényes ösvényre segítették a lelket: amely úton jött, azon távozzon el, vissza - Ura örömére. (Abúsfalván az egyik öregasszony koporsójába több vég vásznat tettek, s vászonba csavarták a halottat, akárcsak honfoglaló őseink.)
Mindannyiunk életében eljön az idő, amikor le kell csupaszodnunk, miképpen novemberben egyik napról a másikra lecsupaszodnak a lombhullató fák. Némely ember, aki érzi, hogy benne munkál már a „halál nyila" - Tápé környékén még napjainkban is kéri: tegyenek gyékényt a földre, s fektessék rá, hogy az anyaföld, „akit" Földanyának érez, befogadhassa azt, amit az emberből őt illeti, a testet, hogy amikor ideje érkezik, a lélek szabadon távozhasson.
A régi ember mielőtt lelke eltávozott, végiglátogatta a falut; a sógorságot, komaságot kereste föl, s az ismerősöket. Vagy, ha már ereje nem adta ennek lehetőségét, akkor tett arról, hogy az embere, a hozzá közel állók, s haragosok is mind fölkeressék. A halálra készülő minden tartozását lerótta régen, az életen át tartó haragot is fel kellett oldania, s szentelt gyertyával a kezében távozott.
Évtizedekkel ezelőtt Annus néném - távoli rokonom is -, halála előtt néhány nappal végigházalta a falut, Nárait. Éppen János bátyámnál voltam, amikor oda is átjött. Nem ismert meg rögtön, pedig nagyon közel álltam a szívéhez; de ő már akkor, ugyan engem nézett, ám mögém, fölém látott, félig már a másik világ vendége volt. Percek múlva, amikor fölismert, megölelt és megáldott, s kérte, ha egyetlen-egyszer is okkal, ok nélkül rám csattant a hangja, vagy haraggal nézett volna rám, bocsássam meg neki. Ölelése testetlen volt. Vele, általa, akkor, ott, Náraiban a szeretet ölelt át. Ügy éreztem, hogy lelkével, távozni készülő lelke titokzatos érintésével fölruházódtam, tudását adta át, kimondatlanul.
Úgy hitték, tudták - ők, a régiek -, hogy nehéz halála adódik annak, aki nem a Teremtőtől kapott dolgát végezte életében, a dolgavégezetlen emberre a Gyehenna tüze várt, s arra is, aki az ajándékba kapott tudását arra érdemeseknek nem adta át.
A régiek vénkorukban külön böjtöt vállaltak, s hosszú gyalog zarándoklatot, hogy fölös vágyakozásukat el s kiűzzék magukból. Egy szandaváraljai vénember ismerősöm minden pénteken elgyalogolt a Karancshegyre, a palócok szent hegyét, helyét kereste föl, hogy ott a krisztusi halál napján, éjszakáján szót válthasson Jézussal, készülve az ő országába.
A katolikusoknál a haldokló, miután végrendeletet is tett már, rendszerint maga kérte, kívánta, hogy a pap az utolsó kenet szentségébe részesítse. Kezébe gyertyát tettek, hogy az világítsa a mennybe vezető utat neki. (Természetesen a protestánsoknál - reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, baptisták - részben, ill. jelentős részben más szokások uralkodtak. A Szerk.)
Ami a haldoklóval, a haldoklás körül és a halottal történt az a régiségben mind női teendő volt. Amint a halál bekövetkezett, azonnal lefogták a halott szemét - nehogy „elvigyen" valakit, néhol pénzt, néhol pedig erre a célra készített cserépdarabot tettek rá. Aztán felkötötték az állát, markába pénzt szorítottak, s egyenesre kötözték a lábujjait.
A római katolikus palócok rózsafüzérrel kötötték össze a halott kezét, hogy ne kapkodhasson a távozni akaró lélek után; az ingét fölhasították, s kinyitották az ablakot, mind, hogy ezzel is segítsék a lélek szabad távozását. Majd meghúzatták a harangot, amely nem és kor szerint, néhol „rang" szerint is másképpen „szaggatott".
A haldokló, a halott szószólója az énekes asszony volt, aki Bálint Sándor szerint:
„... a közösség szószólója, az ünnepek szertartásmestere, aki biztosítja a hagyományos rendet, ismeri az íratlan tradíciókat... Ez a személy meg tudja adni Istennek, ami Istené és az embernek, ami az emberé. Ismeri az évszázados kultikus gyakorlatot, az ünneplés etikettjét, vagy legalábbis annak beidegzett formáit, és így képes arra, hogy a közösség egyes tagjaiért, akik valami misztériumban részesednek, mind vőfély, halottsirató, búcsúvezető: Isten, ember előtt helytálljon. Valamit őriz az ősi papi hivatásból is. Ügyel a közösségi kultusz teljességére, amelyet a pap műveltségének, társadalmi helyzetének különbözősége folytán már nem tart be."
Ő, az énekesasszony, a papnő imádkozott és énekelt az elhunyt nevében, ő könyörgött a névadó patrónushoz is. Ő volt a messzire költöző szertartásmestere: szentelt vízzel hintette meg az ajtókilincset, hogy a gonosz be ne merészkedjék a halott lelkéért, meggyújtotta az ablakban a két rozmaring közé tett gyertyát, letakarta a tükröt és az üvegezett képeket (hogy a halott lelke meg ne láthassa magát bennük). A halott mellé égő szentelt gyertyát állított, megállította az órát, s a tüzet, amely az őst, a teremtő Istent idézte meg .kioltotta. Gondoskodott arról is, hogy a homlokzat ablakába fehér kendő kerüljön. Rendszerint ő mosdatta meg a halottat, vagy intézkedett annak tisztába tételéről; a férfi halottat meg is borotválta, borotváltatta. Ő öltöztette föl az elhunytat az előre elkészített ruhába. A halottat a mestergerenda alatt, lábbal az ajtó felé (a régi keletelt házaknál ez egyben a lenyugvó nap irányát jelentette!) nyújtópadon ravatalozták föl, amely székekre, hordókra tett szekéroldal, vagy bakra helyezett pár szál deszka volt, de lehetett erre alkalmas pad is.
A koporsóba tétel a csángóknál a pap, másutt a kántor és az énekesgyerekek jelenlétében történt. Édesanyám halálos ágyán kérte, hogy koporsójába tegyük majd bele a szemüvegét, a botját és a Bibliát, mindazon tárgyakat, amelyek a földi életében, utolsó éveiben segítették. Régebben lópatkó is került a halott mellé, föltehetően az egykori lóáldozat maradványaként.
A koporsóba tétel után kezdődött meg a halott meglátogatása, a „halottlátás". Az érkezők nem köszöntek, az elhunytat lábtól fejig végignézték, s két ujjukkal bal lába ujját megszorították, hogy álmukat ne zavarja, a palócok csókkal búcsúztak tőle. Gyertyával a kezükben imádkoztak mellette, örök nyugalmat kívántak neki, a hozzátartozókat vigasztalták, aztán köszönés nélkül távoztak. A látogatókat senki nem kísérte ki.
A halottat, aki mellett éjjel-nappal égett a gyertya, akit minden reggelen megmosdattak, egy percre sem hagyták magára, az énekesasszony állandóan mellette tartózkodott. Mind a három napon, amíg otthon, a tisztaszobában volt fölravatalozva, imádkozott és istenfaággal hajtott a legyeket. Esténként a nemzetség (a vérségi és komasági rokonság) fél éjszakán át „virrasztott" a halott mellett. El kellett engedniük a lelkét. Ilyenkor az énekes asszony halotti énekeket énekelt, imádságokat végzett, a halottak olvasóját mondta, az elhunyt lelkét Krisztus sebének oltalmába ajánlotta.
A halott temetésének idejét „halottfutár" adta tudtul, s halálhírét a „híradó"-nak (Dunántúlon pl. „kicsendítés" - s ez más volt a női és más a férfi halottra - a Szerk.) nevezett harangszó, s minden házból legalább egy családtagnak kötelessége volt elmenni, különben a halott ment volna el búcsúzkodni. Kint, a ház udvarán a „szentmihálylova" várta a halottat. A koporsót lábbal előre hozták ki a házból, s háromszor küszöbhöz érintették, aztán az ajtót néhol szintén háromszor erősen becsapták utána. Feltették a szentmihálylovára és a jelenlévők felsorakoztak. A ház felőli oldalon volt az asztal két székkel a pap és a kántor számára, akik a búcsúztatót végezték, előtte álltak a férfi családtagok, velük szemben, a koporsó másik oldalán a nők és a gyermekek, de csak az első unokatestvérig, továbbá a keresztszülők. A koporsó lábbal állt az utcaajtónak.
Régen siratással köszöntek el végképp a halottól: az énekes asszony előbb az elhunyt jóságáról, utolsó tetteiről, halálának lefolyásáról, hiányáról szólt a siratóversben, majd torokból jövő rekedt sikoltásba, révületbe csapott át az éneke, amely az elszakadást adta, hozta, velejéig rázta meg a búcsúzó közösséget.
A gazda és a gazdaasszony temetéskor az állatokat is kivezették az udvarra, a ló „igazította" a jószágokat a kapuig az örökre eltávozó gazda vagy gazdaasszony után. Némely helyen csak megoldották a köteléküket, s megforgatták a jószágokat az istállóban; a méhkasokat jól megrázták, a magvakat a padláson fölkavarták és meglocsolták, ez utóbbi a halálból támadó élet szertartása volt.
Az esküvőre törekvő násznép messze elkerülte a halotti menetet, amelynek élén a sokszor igen súlyos fakeresztet egy nagy erejű félkegyelmű vitte. Utána, ha az elhunyt valamilyen céhnek, illetőleg jámbor társaságnak tagja volt, - a tagok égő fáklyával, a közösség zászlajával vonultak, s a koporsó után a családtagok, s a rokonság. E menetben a kántor néhány liturgikus verset énekelt a szegény Lázárról, hogy a halott melléje jusson a Paradicsomban. Ősrégi hagyomány szerint a halottat „Szent Mihály kíséri ki". Ilyenkor Gábor arkangyalnál van a jó és rossz cselekedetek könyve, Mihálynál pedig a mérleg. A halott őrangyala egészen az elföldelésig a koporsó tetején ül.
A régi sírok keletnek néznek. Néhol komaság, ismerősök ássák ki, akik a behantolás után kenyeret, szalonnát és bort kapnak, sok helyen azonban torba hívják őket. A sírt mindig hajnalban kezdték ásni, éjjelre sehol nem készítették el, mert a gonosz megfészkelné magát benne. Sírba tételnél a koporsóra rádobták az elhunyt búcsúztató papírját, s a koszorúkat a családin kívül, amelyet a sírhalomra helyeztek. A koporsóra egy marék földet is szórtak, de igen elterjedt szokás volt a teljes behantolás után a sír körbejárása; néhol szótlanul tették, másutt halk imát mormolva.
Kalotaszegen hegedűszóval kerülték a sírt: „ellakták" a halott lakodalmát, hiszen ő menyegzőre távozott - Ura örömére. A hantolás alatt a család megbízottja kifizette a papot és a házi ravatalnál búcsúrigmusokat éneklő kántort, hogy a halott is tudomást vehessen róla; aztán a kapa nyelével keresztet csapott a sírra, megköszönte a tisztességtételt, s a megjelenteket torba hívta.
A kitakarított házba először a családtagok érkeztek meg, s utánuk a torba hívottak. Sebesen, szótlanul jöttek, lehetőleg más úton, mint amelyen a koporsót kísérték ki. A torra meghívták a papot, a kántort, a harangozót, a kereszt-, zászló-, és a halottvivőket, a fáklyásokat, a sírásókat, a sógorságot, komaságot és a szomszédokat. A férfiak, amint a kapuba értek, kalapjukat háromszor a kapufélfához csapták, öklüket háromszor az ereszhez ütötték, hogy a halott lelkét a háztól és maguktól elriasszák; azután az udvarra kitett mosdótálban mosott kezüket a kemence tüze fölött megszárították. Hun tövű ősi szokás ez: fontos esemény előtt vízzel, tűzzel szentelődni!
Az asztalnál a halott helye üres maradt; az énekes asszony azonban minden ételből tett egy tányérra „eléje", egy pohár bort is töltött mellé, s ezeket reggelig az asztalon hagyták, a hazalátogató halott porciójául. A tor ételei ugyanazok voltak, mint a keresztelő lakomáé vagy a lakodalomé, de országszerte elmaradhatatlan volt a paprikáshús és a juhhúsos kása, ez utóbbi szólásmondásban is fönnmaradt: „megfőzték a toros kásáját" (azaz meghalt). Számos helyen a toron „koldusetetés" is járta, az étel fejében a koldusok az eltávozott lelki üdvéért imádkoztak. A koldus, a szenvedő ember imáját tartották a leghatékonyabbnak.
A toron eleinte csak a halott köszöntőzése és a gyászének hangzott, de aztán szóban is, nótában is vidámabb lett a társaság. Majd eljutottak a „kánai menyegző"-ig, sőt a cigányig és a táncig is. A halál menyegzőnek számított. A matyó halotti énekben: Jézus a jegyes, forgácsból vetik a mennyasszonyi ágyat és a koporsó a mátkanyoszolya. A férjet sok helyen jegyruhájában, a mennyasszonya varrta ingben, gatyában, az asszonyt mennyasszonyi ruhájában temették el. Régebben fehérben gyászoltunk, a gyásznép a halotti szertartásban násznéppé változott. A fehér gyász a Somogy megyei, református Csökölyön maradt fenn legtovább.
A gyászt egy vagy két évig tartották: böjttel, mulatságtól való tilalommal; de aztán az összes családi halottról való megemlékezés népileg nagypéntekre, egyházilag halottak napjára telepedett. Némely helyen halottak napján a pap fölszenteli a sírokat.
A temetőről Kalotaszeg írója, a református Kós Károly magasztos mondatai szóljanak:
„A mi temetőink nem búsbánatos halotti-házak, a mi temetőink nem halálra emlékeztetők, nem néznek az élőkre, gödrös halotti szemmel. A mi temetőink nem hirdetnek elmúlást, de életet, örökkévalót... És nincs a világnak olyan vidám temetője, mint a miénk. Az egész Havasalján ott a legtöbb és ott kászálódik a legkövérebb széna. A cintermekben. Az udvarházak mellett öreg fekete fenyők állnak, avagy hosszú komoly jegenyék, az udvarra hársat ültetünk vagy eperfát, de a cinterembe gyümölcsfát, csupa-csupa termő nemes gyümölcsfát. Amikor a temető virágzik, ez a legszebb kertje a világnak, fehér és rózsaszínű minden fa, mintha hó lepné és véges-végig az egész cinterem földje csupa-csupa hófehér és rózsaszínű szagos virágszirom. Mintha minden ott nyugvó öregember feljárna május végén nászt ülni, mámoros illatosan hajnalos mennyekzőt... Halottaink fejéhez nem állítunk komoly keresztet, sem rideg márványt, mi régi pogány unokák: csillagos, buzogányos fejfát tűzünk halottunk dombjára: selyem lobogósat szüzek sírjára, tollbokrétásat gyermekek fejéhez. És ahány fejfa: mind színesre festődik: szelíd párakékkel és csattanó pirossal íródik a faragott hím. És nem írjuk a fejfára, hogy: meghalt ekkor, s ekkor; de komoly öreg betűkkel rárovódik az ősi írás: - Itt várja Jézusát... A mi temetőinknél nincs vidámabb kertje az Úristennek. A mi temetőinkbe nem halni mennek az emberek, csak stációt tartanak, csak várják az eljövendő Jézust..."
Áldassék az Úr neve mindörökké!
Felhasznált irodalom
Bálint Sándor: A szögedi nemzet (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1978/79-2.), Szeged, 1979.
Czakó Elemér (szerk.): A magyarság néprajza I-IV., Budapest, 1933-37.
Kós Károly: Régi Kalotaszeg, Budapest, 1911. (1988.)
Hozzászólás
Próbálok emlékeztetni. Sok szokásnak nem tudtam a jelentését, nálam idősebbeket megkérdezem tudták-e. Szeretem a néprajzi dolgokat. Hálásan köszönöm. Rózsa.