Az eddigi kutatások az erdélyi, romániai politikai perek történetét, az elítéltek tragédiáját tárták a történész szakma és az olvasók elé. Ez a tanulmány az első kísérlet arra, hogy emléket állítson a Budapesten kivégzett erdélyi származású kivégzetteknek.

Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét - ha késéssel is! - fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia. Arról, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki származású magyarok Budapesten, Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékű és mekkora véráldozatot hoztak, a kollektív emlékezet, a tanulmányok eddig teljesen megfeledkeztek. Az anyaországban élő, különböző okokból ott rekedt, vagy a második bécsi döntés előtt, után áttelepült „határon túliak" közül (a kifejezés megkérdőjelezhető tartalmát éppen egy ilyen megemlékezés kapcsán szeretném hangsúlyozni!) hányan fizettek az életükkel, azért, mert számukra valóban szent volt a magyar forradalom és szabadságharc, legjobb esetben is csak sejtelmei vannak a közvéleménynek.

Eörsi László történész 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel (Szentpétery Tibor Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotói illusztrálják a kötetet) a Rubicon Könyvek-sorozatban betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok egy részének névsorát.

Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim alapján, a tíz kötetesre tervezett, eddig megjelent négy, egyenként 750-800 oldalas kiadványaimban magam is megfogalmaztam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származású magyarok voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19-én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyarörmény származású Pongrácz-testvérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy a forradalom napjaiban neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kos Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005 decemberi száma közölte. A magyar fővárosban a forradalmi események fiil- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár Kossuth-díjas költő külön ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztő a forradalom első reggelén című költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:

A Féja Géza főszerkesztésével megjelenő Új Magyarország 1956. november 2-i száma közölte Tamási Áronnak, a legnagyobb erdélyi magyar írók egyikének, Tiszta beszéd című írását. Tamási Áron az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit előbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hősei iránt érzek."

A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre, a bevezető tanulmány megírása maradt hátra) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején megalakuló kolozsvári ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor, a magyar-román határon tartották fogva 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.

Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte a budapesti forradalmi harcokat. Csak hónapok múlva, 1957 márciusában vidékről került vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László jelenleg Marosvásárhelyen élő református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein, a kórházakat járva bátorította a sebesülteket. 1956. november 3-án - amikor Magyarországról nagyon sokan Nyugat felé menekültek, az erdélyi magyar értelmiségi hazafelé tartott, mert otthon csak általa elvégezhető feladatok vártak rá - a Romániába induló utolsó autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel is sújtották. Varga László református lelkész -miközben a teológiai doktori dolgozatához Budapesten, a Ráday Kollégiumban gyűjtötte az adatokat - felvette a kapcsolatot Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Ravasz Lászlóval, Bibó Istvánnal. Az „erdélyi kérdés"-sel kapcsolatos véleményükre volt kíváncsi. Bibó Istvánnal 1956. november 2-ra beszéltek meg találkozót. Erre azonban már nem került sor, mert Bibó Istvánt 1956. november 2-án kinevezték államminiszternek. A „találkozó" annyiból állt, hogy Bibó István integetett Varga Lászlónak egy autóból. A Varga László által Budapesten begyűjtött vélemények is megtalálhatók az „ENSZ-memorandum"-per néven ismert dokumentumban. Dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász 1957. február 8-án fejezte be az említett dokumentumot. Nyolc társával úgy képzelték el, hogy az erdélyi magyarság jogsérelmeit, az „erdélyi kérdés" megoldásával kapcsolatos lakosságcseretervüket az ENSZ-ben tárgyalt „magyar kérdés" appendixeként, függelékeként az Egyesült Nemzetek Szervezetében vitassák meg. Az „ENSZ-memorandum" nem jutott el a címzetthez, mert dr. Dobai Istvánt 1957. március 20-án este, amikor Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspöktől tért vissza - a véleményét kérte ki az „ENSZ-memorandum"-mal kapcsolatosan - a kolozsvári vasútállomáson letartóztatták. A per egész történetét 1956 erdélyi mártírjai sorozatom 800 oldalas harmadik kötetében részletesen ismertettem. A kötetnek jelentős szerepe volt abban, hogy dr. Dobai István nemzetközi jogászt egyetlen erdélyiként meghívták az új magyar alkotmány kidolgozásának munkálataira. Dr. Dobai István előrehaladott kora miatt csak annyit tehetett: elküldte az általam, a Szekuritáté Levéltárait Tanulmányozó Országos Tanács bukaresti levéltárában megtalált ENSZ-memorandum" eredeti példányát, egyedi dokumentumokat. A gesztus önmagában is jelzi: az anyaország kezdi szánon tartani, hogy 1956-ban mi történt Erdélyben.

A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt „fehér füzetek" egyikében. Az első sorokban volt az : ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. Hazatérte után, a Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyímesbükkön 1921. március 20-án született csángó-magyar Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerzi: 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult, Marosvásárhelyre tért vissza.

A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész, a szénrajz egyik legnagyobb magyar művésze, és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos End-: 11 1956. október 23-i diáktüntetéstől kezdve rajztáblát ragadott a kezebe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás drámai pillanatait. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld nemrég közölte. Sajnos Varga László református lelkész ugyancsak képzőművész felesége, Varga Anna, a férje letartóztatása után a Budapesten készített rajzait elégette, így az 1956-hoz kapcsolódó virtuális erdélyi képzőművészeti album fontos alkotásokkal szegényedett.

A már említett 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a 225 kivégzett közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar k riadalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!

Terjedelmi korlátok miatt csupán felsorolni tudjuk a Romániában bírósági ítélet alapján kivégzett, illetve a kínzások, vallatások során elhunyt erdélyi magyar ötvenhatosok nevét, a politikai per legfontosabb adatait.

Szoboszlai Aladár, magyarpécskai, majd aradi, Óbéb községi, temessági római katolikus plébános az 1955. novemberi genfi konferencia enyhüléssel kecsegtető programja alapján az erdélyi kérdés megoldását a román-magyar konföderáció megteremtésében látta, amelyhez később csatlakozna Ausztria is. A politikai pluralizmusra való áttérés reményében már 1955-ben kidolgozta a keresztény ideológián alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának programját. Szoboszlai Aladár a szervezkedésébe bevonta a románság több jeles képviselőjét, a Nemzeti Parasztpárt egykori Arad megyei tagját, dr. Fintinaru Alexandrau ügyvédet - aki román nyelvre fordította a konföderációra és KDP-re vonatkozó programot -, a volt királyi hadsereg magas rangú tisztjei közül Draganita Constantin alezredest, a caracali tankezred parancsnokát, svábokat, zsidó származású értelmiségieket.

Az 1950-es évek második felének legnagyobb romániai politikai perében 200 személyt tartóztattak le, közülük 57-et állítottak hadbírósag elé. A perben tíz halálos ítéletet hoztak, 47 személyt pedig 1300 évi börtönbüntetésre ítéltek. A tíz halálraítéltet 1958. szeptember 1-jén Szekuritáté temesvári börtönében 23 és 24 óra között agyonlőtték. A hozzátartozók ma sem tudják, hol kaparták el szeretteiket, ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni a földi maradványaikat.

A tíz kivégzett névsora: Szoboszlai Aladár és Ábrahám Árpád rimai katolikus lelkész, báró Huszár József és Orbán Károly földbirtokos (az utóbbi Oxfordban végezte egyetemi tanulmányait, nyolc nyelven beszélt), Tamás Imre tanító, Tamás Dezső és Orbán István tisztviselő, Lukács István kereskedő, dr. Fintinaru Alexandru és dr. Kónya István-Béla ügyvéd.

A börtönben a kínzások, vallatások nyomán elhunyt Szörtsey Elek földműves, Karácsonyi István minorita szerzetes, Pietsch Béla festőművész.

Sass Kálmány érmihályfalvi lelkész - akit a román hatóságok már 1939-ben kitoloncoltak az országból - svájci posztgraduális tanulmányai nyomán az erdélyi kérdés megoldását a kantonális program megvalósításában látta. A svájci modelltől eltérően a kantonok határai nem esnének egybe a nyelvi határokkal: a romániai magyar, német, szerb kantonnak egyaránt tagjai lennének a tömbben élő magyarok, német anyanyelvűek, szerbek, és ugyanolyan jogaik és kötelességeik lennének. Ez a per azért is különleges, mert a felgöngyölítésében a román és magyar állambiztonsági szervek, titkos rendőrség - a magyar forradalomtól, annak leverésétől, a feszült magyar-román viszonytól teljesen függetlenül! - tökéletesen együttműködött. Mészáros Gyula debreceni ávós főhadnagy agyából pattant ki, hogy Sass Kálmán révén egy erdélyi, magyarországi „imperialista" kémhálózatot leplezhetnek le. Nagyváradon kötik meg a titkos Szekuritáté-ÁVH paktumot. Sajnos ebben közrejátszott a Szabad Európa Rádió eléggé át nem gondolt „léggömb akciója" is, amelynek során a nyugati demokrácia alapvető dokumentumait, Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elhangzott, a sztálini személyi kultuszt elítélő titkos beszédét léggömbök segítségével, röplapok, miniatűr újságok révén több millió példányban szórták le a „szovjet blokk" országaiban is. Mivel Sass Kálmán letartóztatásakor megtalálták a fiktív fedőnevű „Magyar Ellenállási Mozgalom" kiadványának egyik példányát, konfabuláció alapján megfogalmazták az „imperialisták javára folytatott kémkedés", illetve hazaárulás vádját.

A perben halálra ítélték Sass Kálmán és Balaskó Vilmos református lelkészt és dr. Hollós István hadbíró századost - aki a frontszolgálat miatt egyetlen napon át sem volt hadbíró, tehát nem ítélhetett el „antifasiszta ellenállókat -, huszonnyolc vádlottat pedig a legsúlyosabb börtönbüntetésekkel sújtottak, közülük tizennégyet életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Sass Kálmánt és dr. Hollós Istvánt 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben kivégezték, Balaskó Vilmos halálos ítéletét a világhírű szobrászművész, Balaskó Nándor közbenjárására életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Balaskó Vilmos 1983-ban, a teljes megvakulása előtt, az életét kockáztatva megírta páratlan értékű visszaemlékezését, és ennek köszönhetően megismerhetjük a romániai siralomházak minden képzeletet felülmúló döbbenetes világát.

Az érmihályfalvi csoport pere volt a leggyilkosabb: közvetlenül a szabadulás után az elítéltek nagy része elhunyt.

Szígyártó Domokos ozsdolai (Háromszék vármegye) molnárlegény az 1956-os forradalom eszméi hatására kétszer rálőtt Boros Lajos párttitkár és tanácselnök házára. Bár nem találta el, „terrorista bűncselekmény" vádjával halálra ítélték, és az ítéletet 1959. április 20-án 14.00 óra és 14.15 óra között végrehajtották. A másik négy vádlott-társa közül egy börtönben halt meg, három pedig bomlott elmével szabadult.

A bevezetőben említett, és dr. Dobai István nemzetközi jogász nevével fémjelzett „ENSZ-memorandum"-per kilenc elítéltje közül iszonyatos szenvedések után a börtönben elhunyt Kertész Gábor ügyvédjelölt és Szekeresi Nagy József ákosi falusbíró, földbirtokos.

Bíró Károly „Fekete Kéz" nevű forradalmi szervezet elítéltje a Duna-delta poklaiból, megsemmisítő táboraiból szökéssel próbált szabadulni. Elkapták és Luciu-Giurgeni-ben - ahol a Duna védőgátjai romániai magyar politikai elítéltek vérével is épültek - agyonlőtték.

Moyses Márton a magyar forradalom hatására írt versei alapján méltán érdemelte ki az „Erdély Gérecz Attilája" minősítést - sajnos csak azok a forradalmi versei maradtak meg, amelyeket a Szekuritáté 1962. novemberi letartóztatásakor elkobzott! - egyedülálló tettet hajtott végre: azért, hogy a Szekuritáté ne tudjon terhelő vallomást kicsikarni belőle, a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. Akadt orvos - valószínű, magyar, aki a cellában minden érzéstelenítő, fájdalomcsillapító nélkül visszavarrta a levágott nyelvdarabot.

Moyses Márton a börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, a megyei pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Mártíromsága ugyanolyan egyetemes súlyú és jelentőségű, mint a prágai Jan Palaché, a budapesti Bauer Sándoré.

így kap történelmi hátszelet, hogy először tisztelgünk azok emléke előtt, akik erdélyi magyarként Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek, akiket a forradalom vérbefojtását követő iszonyatos retorzió során kivégeztek. A 30l-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!

1. Balla Pál. Aradon 1919. január 5-én született. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25-én végezték ki. Balla Pál volt a csoport elsőrendű vádlottja.

1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság első fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.

Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetőrségnek.

1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához. Visszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült és az üldözőire - köztük Balla Pálra is - két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Később visszatért a Bikszát ütlegelők közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlőtte a pártfunkcionáriust.

2. Balogh László, csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót

1957. február 6-án tartóztatták le. A Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa első fokon halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az első fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helyben hagyta.

Az aradi Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bűnvádi eljárást.

1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz. Nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmező utca felől támadó csoportot. Többek állítása szerint ő is rálőtt a már lefegyverzett védőkre. Mindvégig keménykezű parancsnoknak bizonyult.

1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követően a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését.

Sok-sok társával együtt disszidált. Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri főparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról.

1957 január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe. Tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Mindössze két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták és bíróság elé állították.

3. Berecz György, gépkocsivezető. 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.

Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le. A Budapesti Katonai Bíróság első fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma - a Szemler János alezredes vezette tanács - az első fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.

Ebben a perben a kolozsvári Berecz György volt az elsőrendű vádlott.

Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetőként már 1956. október 23-án tüntetőket szállított. Később a vállalatánál a munkástanács tagja lett. Megszervezte a fegyveres őrséget.

1956. október 30-án a II. kerületi Nemzeti Bizottság katonai csoportjánál, később a Fő utcai Katonai Ügyészség épületében lévő, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévő, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségű lánggránátot szállított a Fő utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok előretörését.

Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erők parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fő utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenálló csoport parancsnokává akarták megválasztani, ő azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.

4. Bokor János, vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született, 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki, 1958. november 6-án. 1957. november 11-én tartóztatták le, a Fővárosi Bíróság Kelemen Gézáné vezette tanácsa első fokon „csak" 11 évi börtönbüntetésre ítélte. Az ügyészség fellebbezett az ítélet ellen. A Legfelsőbb Bíróság Mecsér József vezette tanácsa másodfokon 1958. június 18-án halálra ítélte.

Bokor János ellen a Fehér István és társai perben indítottak bűnvádi eljárást. A fő bűne az volt, hogy 1956. október 26-án Budakeszin egy összeverődött csoport tagjaként megostromolta Sziklai Sándor ezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának házát. Az épületből leadott lövés halálosan megsebesítette Márity Lászlót. A tűzharc során meghalt Sziklai Sándor ezredes (az 1989. évi rendszerváltásig emléktáblája ott volt a Bécsi kapu bejáratánál lévő jobboldali falon!) és az apósa, Kiss Lajos is meghalt. A felbőszült tömeg Sziklai Sándor tetemét ütötte, leköpdöste.

5. Dudás József, technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás-család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.

Dudás József a húszas évek végén bekapcsolódott a romániai illegális kommunista mozgalomba. További kutatásokra van szükség, hogy az illegális Román Kommunista Pártban betöltött szerepét egyértelműen és hitelesen tisztázni lehessen. 1933-ban letartóztatták és kilenc évi börtönbüntetésre ítélték. 1939-ben kiszabadult a börtönből, majd a II. bécsi döntést követően Budapestre költözött. Gépészmérnöki tanulmányokat folytatott, de nem szerzett oklevelet. 1944-ben az antifasiszta mozgalomban összekötő szerepre vállalkozott a különböző irányzatok között. Legnagyobb megbízatása: 1944 szeptemberében tagja volt az első nem hivatalos moszkvai fegyverszüneti küldöttségnek, majd alapító tagja lett a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának.

Bár továbbra is fenntartotta kapcsolatait a kommunista párttal, 1945-ben már a Független Kisgazdapárt felé orientálódott. E kapcsolatoknak köszönhetően a budapesti Törvényhatósági Bizottság tagja lett. A Kisgazdapárt elleni támadások időszakában Dudás Józsefet internálták. 1948-ban kiszabadult, de hamarosan letartóztatták, előbb Kistarcsán, majd Recsken raboskodott.

A magyar hatóságok 1951-ben visszaadták a román államvédelemnek. 1954-ben kiszabadult és visszakerült Magyarországra.

Drucza Attila budapesti történész kutatásai nyomán elsősorban a magyarországi szerepvállalásait ismerjük. Az erdélyi, romániai életútja bizonyos mértékig folklórizálódott. Életének erről a szakaszáról nagyon keveset tudunk.

Az 1956-os forradalom kitöréséig mérnökként dolgozott. 1956. október 27-én és 28-án beszédet mondott a Széna téren összegyűlt tömegnek. Hatalmas sikert aratott. 1956. október 29-én a II. kerületi tanács épületében megalakította a Magyar Nemzeti Forradalmi Bizottmányt, amelynek ő lett az elnöke. 25 pontból álló programot fogalmazott meg, amely abban a helyzetben radikálisnak számított. Dudás József követelte a koalíciós kormány létrehozását, a többpártrendszer megteremtését es a semlegesség kinyilvánítását. Ugyancsak október 29-én a fegyvereseivel elfoglalta a Szabad Nép szerkesztőségét. Ide tette át a székhelyét is. Az volt a célja, hogy a 25 pontos programját kinyomtassa. Magyar Függetlenség címen új lapot indított. Már a címlapon bejelentette: nem ismerjük el a jelenlegi kormányt! A Nagy Imre-kormányt összetételéért, határozatlanságáért bírálta.

Az általa alapított szervezetet Országos Nemzeti Forradalmi Bizottmánynak nevezte el, holott ehhez megfelelő struktúrával sem rendelkezett.

Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 30-án a Parlament épületeden fogadta Dudás Józsefet, de álláspontjuk semmit nem közeledett egymáshoz. A 400 főből álló fegyveres csoportját a Nemzetőrségen kívül akarta helyezni, ezt a harcoló csoportok nem nézték jó szemmel. A fiában folyamatosan bírálta a kormányt, ezért az értelmiségiek igen jelentős részével is összekülönbözött. Összekülönbözött a saját fegyvereseivel is. A kormányerők kétszer azért tartóztatták le, mert álhírek alapján tévesen neki tulajdonították a Külügyminisztérium megtámadását, a Magyar Nemzeti Bank kirablását.

1956. november 5-én légnyomást kapott és a lábán megsebesült, majd kórházba került. Társai könyörögtek, hogy hagyja el az országot. A Dudás Józsefről készült dokumentumfilm tanúsága szerint hallani sem akart arról, hogy elmeneküljön Magyarországról. Mindvégig azt állította: semmilyen törvénybe ütközőt nem követett el. 1956. november 21-én tárgyalás ürügyén a Parlamentbe csalták, a szovjetek azonnal letartóztatták.

A Szovjet Kommunista Párt elnökségi delegációja Dudás Józsefet azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának külön tanácsa Ledényi Ferenc hadbíró ezredes elnökletével a szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. A kegyelmi kérvényét ugyanaz a bíró testület visszautasította. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.

A kutatásaim egyik eredménye: 2012-ben, születésének századik évfordulóján az egykori marosvásárhelyi szülőházon emléktáblát fo-rank elhelyezni, és e sorok írójának búvárkodásai alapján készül a Dudás József dokumentumkötet, amely megfelelő hangsúlyt és teret kap - hiteles levéltári dokumentumok alapján - élete romániai szakaszának, kommunista múltjának, börtönbüntetéseinek története.

6. Preisz Zoltán, szerszámlakatos. 1925. szeptember 27-én Marosvásárhelyen született.

1957. január 2-án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.

Preisz Zoltán ellen a Pálházi Ferenc és bűntársai elleni perben indítottak bűnvádi eljárást. Tiszapalkonyai rabmunkahelyéről 1956. november 1-jén kiszabadult. Másnap egy másik elítélt társával részt vett fegyveres harcokban. Van egy olyan változat, miszerint Kovács András főparancsnoknál futárszolgálatot teljesített. ÁVH-sokat, belügyi tiszteit: vetetett fel arra a listára, amely az előállítandók neveit tartalmazta.

Preisz Zoltán 1956. november 4-én felismerte Sarkadi István ügyészt, akit elfogtak, majd Fodor Pál (állítólag ugyancsak erdélyi származású) ÁVH-s főhadnaggyal együtt agyonlőtték.

1956. november 28-ról 29-re virradóan Ausztriába szökött, majd 30-án illegálisan visszatért Magyarországra. Egy emigráns csoport tagjaként az ország katonai térképeit akarta kicsempészni.

Szabó János, gépkocsivezető. 1897. november 17-én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.

Szabó János a Széna téri felkelő csoport legendás vezetője szegényparaszti családból származott. A hat elemi elvégzése után két polgári osztályt végzett, majd kitanulta a géplakatos mesterséget. 1914-ben behívták katonának. Végigharcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején századparancsnok volt a Vörös Hadseregben.

A trianoni békediktátum után Romániában maradt, vasúti munkásként dolgozott. 1944-ben Magyarországra költözött és a Földművelésügyi Minisztériumnál gépkocsivezető lett. Újra megnősült Első házasságából két fia született.

1945-ben tagja lett a Magyar Kommunista Pártnak. 1949-ben tiltott határátlépési kísérletéért három hónap börtönbüntetésre ítélték. Szabadulását követően újra autóvezető lett. 1953-ban - ezúttal kémkedés vádjával - újra letartóztatták. Kilenc hónapi vizsgálati fogság után szabadon engedték.

1956. október 25-én csatlakozott a Széna téri fegyveres csoporthoz. Hamarosan vezetőjük lett. Az épülő metró Moszkva téri fúrótornyát és a környező épületeket használták fel a védelmi vonal kiépítésére. Megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat, de a hatalmas túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak. Az egységet újra meg újra szétszórták, de minden alkalommal újraszerveződtek 1956 október végén a Maros utcai ÁVH-s laktanyában ütötték fel a főhadiszállásukat. Szabó bácsi - ahogyan társai nevezték - óriási hatással volt a tizenéves gyerekekre. A 18 éves korában kivégzett Mansfeld Péter is az ő keze alatt vált forradalmárrá.

Amikor a harcok szüneteltek, a Széna téri fegyveres csoport felvigyázott a rendre, ellenőrizték a közúti forgalmat, az ÁVH-s tisztek, pártfunkcionáriusok lakásán házkutatást tartottak, többeket letartóztattak.

1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.

Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.

8. Szabó János, gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. Budapesten 1960. március 2-án végezték ki.

1956. november 18-án tartóztatták le. Három évig tartották vizsgálati fogságban. 1959. november 5-én a Fővárosi Bíróság Tutsek Gusztáv elnökletével első fokon halálra ítélte. 1960. február 29-én a Legfelsőbb Bíróság - Borbély János tanácsa - helyben hagyta az első fokon hozott ítéletet.

A szamosardói származású Szabó János Kecskeméten 1956. október 26-án csatlakozott a tüntetőkhöz. Részt vett a rabok kiszabadításában, a városparancsnokság elfoglalásában.

Egy kisebb csoporttal Nagykőrösön segítette a felkelőket a helyi rendőrkapitányság és a pártbizottság székházának elfoglalásában. Később a kocséri és jászkarajenői rendőrőrsöt is lefegyverezték. Jászkarajenőn a postahivatalból magukkal vittek 46.000 forintot. Később Tiszakécskén fegyveres akciókban vett részt: megszállták a vegyipari üzemet, a vállalat őrségét lefegyverezték, de a helyi rendőrség épületét nem tudták elfoglalni.

Visszatért Kecskemétre, ahol 1956. október 27-én társaival együtt harcba bocsátkozott egy magyar katonai alakulattal. Megsebesült.

1956. október 28-tól november 4-ig a kecskeméti forradalmi rendfenntartó szervezetben teljesített szolgálatot.

A forradalom leverése után az elsők között tartóztatták le, állították bíróság elé.

Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1-jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.

Tófalvi Zoltán történész, Marosvásárhely