A magyarság őseinek írásműveltsége a magyar írás, közismertebb nevén a rovásírás emlékeit, hagyományait évszázadok óta kutatják papok, írástudók, tudósok, de használja már a hétköznapok embere is. Egyik legnagyobb szobrászunk, Fadrusz János a XIX. század végén szavakba öntötte álmát: „Látom, jönnek az idők, amikor iskoláinkban tanítani fogják gyermekeinket őseink betűrendszerére… Az idegen látja őseink legsajátosabb kezeírását. És minden magyar büszkén, fönndobogó szívvel fogja az idegennek mutatni a rovott felírást és magyarázni, hogy őseink évezredeken át ezekkel a betűkkel írtak!”

Az álom 2003. június 21-én teljesült be, amikor a Csíkszeredán megalakult Székely Nemzeti Tanács zárónyilatkozatban kérte fel a székelyföldi településeket magyar betűs, azaz rovásfeliratos helységtáblák állítására. Szándékaik szerint ezzel kinyilvánítják, egyben nyomatékosítják önrendelkezés iránti igényüket.

A felhívás nyomán sorra jelentek meg Székelyföldön a települések rovásfeliratos táblái. A mozgalom terjesztését elsőrendűen a mai magyarországi területen a Forrai Sándor Rovásíró Kör vállalta el. Itthon elsőként Kunszentmiklós csatlakozott.

A székely nemzeti lobogó átadásával járó 2007. szeptember 9-i táblaavatásról a Magyar Demokrata is tudósított. Azóta 34 magyarországi, felvidéki és erdélyi település fogadta el a kialakított műsortervet, amely politikai hovatartozásától függetlenül a rovásírás fontosságára és a magyar nemzettel való közösségvállalásra, illetve a helyiek kezdeményezésére helyezte a hangsúlyt.

Fontos szempont volt még, hogy a táblához és a lábazathoz szükséges faanyag, valamint a felirat és a díszítés lehetőleg ingyenes, helybeli felajánlás legyen, ami nem terhelheti az önkormányzat költségvetését.

Az avatást műsoros ünnepség tegye bensőségessé, a táblákat egyházi emberek áldják meg. Hagyomány lett, hogy a soron következő táblaavató meghívja a korábbiakat, hogy együtt örvendezzenek és erősítsék egymással való összetartozásukat. Aztán 2010 nyarán történt valami. Egy Rovás Alapítvány nevű szervezet tájékoztatást tett közzé, amelyben a szerinte kétséges és költséges táblaállítások helyett olcsóbbat ajánl. A fém tartóoszlopok és rászerelhető horganyzott acéllemezek anyag-, valamint rovásbetűnkénti szabott árért felírják a település nevét. Ez a tábla méretétől függően tizenöt-huszonötezer forint, amihez táblaállítási költség, valamint hatezer-ötszáz forintos műszaki felügyeleti díj járul. A szakmai felügyeletet a Magyar Közút (MK) Nonprofit Zrt. és a Közlekedésfejlesztési Koordinációs Központ (KKK) látja el, a formai egységességet a Rovás Alapítvány biztosítja.

A hír olvastán a gyanútlan polgár arra gondolhat, talán még jó is, hogy a települések választási lehetőséget kapnak a rovástábla anyagával és feliratával kapcsolatban. A valóság azonban más. Több kezdeményező, például Bonyhádvarasdon és Dunakeszin az MK Nonprofit Zrt.-től olyan írásos tájékoztatót kapott, amely a fémtábla állításának feltételeit tizenöt oldalon sorolja. Ez tartalmazza a meghatalmazandó ügyintézőt, a táblaállítót, jelzi, hogy a rovásfelirat szakmai ellenőrzését a Rovás Alapítvány gyakorolja, miközben tagadja, hogy az önkormányzatnak bármily engedélyezési joga lenne. Bár eddig senki nem törvényesítette, mégis kijelenti, hogy a rovásfeliratos tábla a tájékoztató- és reklámtáblák közé tartozik, így velük kapcsolatban ugyanazok a szabályok érvényesek.

Felállításához szervezőbizottság létrehozását s a Rovás Alapítvány honlapján feltüntetettek közül gyártót is javasol. Ennél is cifrább, hogy az MK Nonprofit Zrt. a Dunakeszin benyújtott műszaki rajzot nem műszaki okból utasította el, hanem azért, mert a kezdeményezés nem a Rovás Alapítvány ügymeneti ajánlása szerint történt. Vagyis a Rovás Alapítvány immár gyakorlatilag hatóságként járhat el, jóllehet ilyen jogosítványt senkitől nem kapott.

Hogy ki és mi a Rovás Alapítvány? Nos, némi támpontot adhat az, hogy az alapítvány tagjai közé tartozó Rumi Tamás és Sípos László Rovás alapismeretek című könyvében egy táblázat szerint a rovás, vagyis a magyar írás már nem eredendően magyar, hanem a héberrel rokon arámiból részben türk, részben cirill közvetítéssel került a hozzánk a IX. században.

S hogy személy szerint kik közvetítették? Arra is választ kap az olvasó a cikk végén. Előbb azonban egy különös kapcsolatról essék szó… A magyar betűk eredetének kérdése a rovásírók belső ügye maradhatott volna, ha 2010 novemberében nem lép be a képbe a pártpolitika. Addig a táblaállításokat sem párt, sem szervezet nem sajátította ki. Ekkor azonban a Jobbik országgyűlési képviselője, Farkas Gergely a párt települési vezetőihez írt körlevelében a Rovás Alapítvány „gazdaságos ügymenetét” javasolta, meglehetősen átlátszó cinizmussal: a jobbikosok addig járjanak az önkormányzatok nyakára, amíg meg nem kapják a táblaállítás engedélyét, ám az avatásnál már, idézzük: „…hangsúlyos legyen, hogy a Jobbik missziójáról, nem pedig a város önkormányzatának nemzeti együttműködéséről van szó…”

Hogy ennek a felhívásnak van-e még köze a Csíkszeredából elindult mozgalomhoz és az ősi magyar, vagyis a rovásírás őszinte népszerűsítéséhez, mindenki maga döntse el. A folytatás 2011 februárjában következett, amikor már Vona Gábor avatott rovásfeliratos táblát Gyöngyöshalásziban. Ezt a táblát a Jobbik házimozija, az interneten elérhető Barikád Tv felvételének tanúsága szerint már nem is nemzetiszínű, hanem kizárólag jobbikos zászlók kíséretében avatták fel. Szó sincs már a csíkszeredai kezdeményezésről.

A történelmet szépen átírták: a táblaállítási mozgalmat a párt gyöngyöshalászi elnöke, Pichler Gábor György állítása szerint 2010. november 16-án Szegedi Csanád, a Jobbik alelnöke, EP-képviselő indította el, a felvételen megszólaló Vona Gábor is erre hivatkozik. Vona a következő táblát Miskolcon avatta, amelynek február 25-i időpontját Szegedi Csanád azzal magyarázta, hogy szándékosan tették a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, hiszen „…a rovásírás is a sötétség erőinek esett áldozatul…”

A rovásírás és kommunizmus sötétjének összekapcsolása erősen anakronisztikus gondolat. Mondhatni, marhaság. Nem csoda, hiszen Szegedi Csanád a magyar írásnak nemhogy történelmével, de még a betűivel sincs tisztában. Ezt az általa alapított, Bors vezér Népe című lap összevissza írt és értelmezhetetlen rovásbetűs lapszélfelirata bizonyítja. Mint szerkesztőbizottsági tag erre azért odafigyelhetne – ha tudna. Ugyanez a hebehurgyaság köszön vissza Ferenczi Gábor jobbikos országgyűlési képviselő hozzászólásában, amikor a rovásírás érdekében igyekezett szakmai érveket felhozni.

A céllal még egyet is lehetne érteni, azzal már kevésbé, hogy forrásmegjelölés nélkül idézett szó szerint mondatokat Friedrich Klára „Kárpát-medencei birtoklevelünk, a rovásírás” című könyvéből. Ugyanez az emlékezetkihagyás tapasztalható Markó Elemér István jobbikos zuglói önkormányzati képviselőnél is. Bár közvetítő útján a Forrai Sándor Rovásíró Körhöz fordult a táblaállítás történelmi indoklásáért, a képviselő-testülethez benyújtott határozati javaslatában azt már saját szavaiként tolmácsolta. Amikor pedig kiderült, hogy a táblaavatáson Szegedi Csanád nem tarthat pártpolitikai szónoklatot, a XIV. kerület jobbikosai bejelentették, tiltakozó feliratokkal fogják megzavarni a rendezvény tervezett műsorát. A botrány elkerülése végett elmaradt a hagyományos ünnepség, benne a zászlóátadás, és csupán Papcsák Ferenc polgármester tarthatott rövid beszédet.

A fentiekből látszik, hogy a Jobbik immár saját pártpolitikai kezdeményezésének tekinti a 2003-ban Csíkszeredán indított rovásfeliratos táblaállítást, azaz ráült egy már jól működő mozgalomra, és azt igyekszik kisajátítani. Ehhez összejátszik a Rovás Alapítvánnyal, amely szabványosítani akarja az eredetileg településekre szabott, önálló elképzeléseket és ehhez az üzlethez, mert arról van szó, megnyerte a MK Nonprofit Zrt.-t.

Áttételesen ugyanarról van szó, mint ami a Magyar Demokrata 2011/16. számának Meló és áldozat című cikkében olvasható: „Egy intézmény éppen önállósága miatt intézmény. Személyisége van. Az egy kaptafára épült kereskedelmi láncoknál ugyanez nem lehetséges. Ott egy standard minőség szolgáltatása van. De nincs semmi, ami folytán önálló lélekkel bírna. Létüket a láncolat léte tartja fenn, az úgymond »menedzsment «”.

Ezek után mit érezhet az a több tucat település, amelyik csatlakozva a csíkszeredai kezdeményezéshez és a Forrai Sándor Rovásíró Kör felhívásához, már a Jobbik bejelentése előtt évekkel közösséget vállalt az ősi magyar íráskultúrával és nem mellékesen a székelység törekvéseivel?

Kié a magyar történelem? Ki sajátíthatja ki az egyetemesen magyar emlékeket? A kérdésre hátborzongatóan kirekesztő választ ad a Jobbik, amikor saját pártpolitikai céljai érdekében, a Rovás Alapítvánnyal karöltve további száz, majd ezer tábla felállítását tervezi. Persze üzleti alapon.

A Rovás Alapítvány pedig mindezt azzal hálálja meg, hogy az eddig elvitathatatlanul magyarnak tartott rovásírást kazár, székely–magyar, illetve Kárpát-medencei eredetűnek állítja be. Ebben az különösen pikáns, hogy Vékony Gábor régész, akinek eme találmányát a Rovás Alapítvány maradéktalanul átvette, többek között „a fentiekből további messzemenő következtetéseket is levont. A X. század elején Erdélyt megszálló honfoglaló magyarok szerinte kazár nyelven beszélő, felszínes zsidó vallású kavarok voltak…” – írta erről a jelenségről hüledezve az erdélyi Benkő Elek régész.

Hogy az a magyargyűlölő rémtörténet, amely szerint az immár egyenesen arámi eredetűnek állított írást valójában elzsidósodott honfoglaló kavarok hozták magukkal a Kárpát-medencébe a besenyők kergette, műveletlen és nyomorék (!) magyarok közé, akiknek genetikusan meggörbült lába a földművelés elterjesztése után egyenesedett csak ki – amint Glatz Ferenc történész állította nemrég „A köznapi emberek lovagláshoz évszázadok alatt idomult »karika« lába természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni egyenes járáshoz” (A magyarok krónikája, Officina Nova) –, miképpen hangolható össze az egy bírósági döntés szerint durván antiszemita és rasszista Jobbik ténykedésével, ez aztán az izgalmas kérdés.