„Személynévként írásban legkorábban 1138/1329-ben Kracin szolga neveként, Durugfa faluban, 1198-ban curacun alakban fordul elő (MNYTESZ). Azután Bárd faluban 1202-1203-ban Carassun nevű jobbágyról értesülünk (Fehértói 1983:185-186). E név jelenleg is megtalálható Karasszon alakban.
A továbbiakban nem sorolom az itteni bőséges adaatokat. Helységnévből is álló személynévben legkorábban I. Béla 1061-ben kelt oklevelében fedezhető fel „Vyda de Karachond”, ő tehát nemes ember és Karácsondon birtokos, valószínüleg Tolna megyében (Diplomata, 1992:166-167).” Már e részletből is kitűnik, hogy Karácsony szavunk az egész Kárpátmedence területén ismert volt. Megalapozottsága, nagy hatásköre ősiségének bizonyítéka.
Karácsony, az új élet, a naponta megújuló csodák ünnepe népünk életében. Az ég a földig hajol csillagaival e napon, s foldben szunnyadó szemek új élet álmát hintik a rögökbe. Az új hó csendes, fehér áhitatába öltöztetett világában megszólalnak az állatok, a növények, s elmondják titkaikat a rájuk figyelő embernek. Fényléptekkel érkező Csodaszarvasunk az Élet dalát zengi, s kerecsenyszárnyon szállnak a karácsonyi imák az Ég felé. A jó Isten két kézzel szórja áldásait erre a világra. A lelkiismeret aranytükörébe nézve őrizte teste-lelke tisztaságát a magyar, a rábízott magyar élet csodáját. Istentisztelete egyenes derekú Isten elé állás a szeretet, az élet, a lélek, s az igazság jegyében.
Emlékeztessük önmagunkat magyar életünk csodájára, s lássuk hibátlan szépségében újjáéledni. Ajándékozzuk meg önmagunkat egységünk tudatával, amit embergyártotta határok nem tudnak megsemmisíteni. Valamennyien a magyar életfa gyümölcsei vagyunk: kisalföldiek, felvidékiek, kárpátaljaiak, erdélyiek, alföldiek, délvidékiek, őrvidékiek, dunántúliak, palócok, székelyek, csángók, moldovaiak, mezőségiek, bácskaiak, bánságiak, jászok, kiskunok, somogyországiak. Ünnepeljünk együtt, hálát adva magyar életünk áldásaiért. Küzdjünk a jelenbe rejtett jövő megújuló magyar életének csodájáért, s kövessük ünnepelő őseink lépteit.
Külön gonddal, „angyalfia”-ként tegyük drága anyaföldünk szent ajándékait, erősítésként adott kincseit életánk alá.
MAGYAR ÉLETÜNK AJÁNDÉKAI
„Karácsony táján regősök járják a falut. Egy a vezér közöttük, aki az éneket irányítja” kezdi beszámolóját Berze Nagy János a Baranyai néphagyományok című műve 66. oldalán. Azután elmondja, hogy a regősök hosszú botjaikkal verik az ütemet és regölésük jó messze elhallatszik. Az idézett szöveget Berze a dunántúli Vásárosdombón gyűjtötte 1933-ban. Az adatközlő Szeledi János földműves volt. Regőseink jókívánságai, mint földbe vetett magok, a jövő boldog élet letéteményesei voltak.
(Beszédhangon):
Dícsértessék a Jézus Krisztus!
Emidele közeledik egy szép pázsit,
Abban nevelődik csodafejű szarvas.
Csodafejű szarvasnak ezer ágaboga
Ezer ágabogának ezer misegyertya.
Adjon az Úristen ennek a gazdának
Jó egészséget, jó egészséget!
Adjon az Úristen ennek a gazdának,
Négy szép ökröt, egy kis bérest,
Arany ostort a kezébe, arany ekét a földjébe!
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Adjon az Úristen a gazdasszonynak,
Száz kepe csibölét, száz kepe zsibolát,
Száz koszos malacot!
Hej regő rajta! Hej regő rajta!
Itt izs vagyon egy legény, kinek Jancsi a neve,
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Amott izs van egy leány, kinek Maris a neve.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Itt izs vagyon egy leány, kinek Julis a neve,
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Amott izs van egy legény, kinek Feri a neve.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
Belesodorodjon, belepödörödjön,
Mind a rokka farka.
Hej! regő rajta! Hej! regő rajta!
*
regősök KARÁCSONY
Csókás ferenc a Garam menti kurtaszoknyás Hétfalu szellemi, lelki kincsit gyűjtögette egy életen át. Ezek a falvak: Bart, Gerampáld, Kisgyarmat, Kéménd, Kicsind, Kőhídgyarmat, Bény. Maga Csókás Ferenc bényi lakós volt. Bényt egyedülálló hagyományain túl a kerek templom, a kéttornyú templom, a Szentkút, illetve Kutacska, ahogy az ottani nép nevezi, s a Kárpátmedence legnagyobb, hármas gyűrűjű vársánca teszi nevezetessé. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kerek templom padlója alatt eredetileg egy egyenlőszárú napkereszt volt, ezt a templom javításakor befedték. Ugyancsak a kerek templom hangvisszaverődése hazai építészetünkben egyedülálló: attól függően, hogy az énekelő egyén a tizenkét ülőfülke melyikéből szólal meg, a hangja az első fülke legmagyasabb hangjától fokozatosan mélyül, az utólsó fülke legmélyebb hangjáig. A Zeneakadémia kiküldöttje tanulmányozták is e hangjelenséget.
KARÁCSONYI SZOKÁSOK BÉNYBEN
†Csókás Ferenc bényi lakos gyűjtése.
A pásztorok Karácsony böjtjén (Karácsony előestéjén) délután és este bejárták a falut, meglátogatták az állattartó gazdákat. Együtt ment a tehenes és a kanász, meg a bojtárjaik. Régen teljes pásztori öltözetben (csizma, posztó ruha, szűr, piros zsinóros díszítéssel, kalap, vagy kucsma.)
A két pásztor kis kévébe kötve hónuk alatt vittek mustárt[1] -- fűzfa vesszőt – barka vesszőt. A tehenesé síma, ágnélküli, a kanászé pedig több ágú volt. (Azt tartották, hogy a tehén csak egy borjút elljen, vagyis egyesével szaporodjék, az anyakocának pedig sok kismalaca legyen.) Vittek magukkal egy demizsont, a bojtárok pedig egy vászon zsákot.
Ilyenkor a családtagok általában már együtt voltak. (Készülődtek a Karácsony megünneplésére). A legtöbb helyen már a karácsonyfát is feldíszítették, a betlehem és a gyermekeknek szánt ajándékok alatta voltak.)
Elmondta a tehenes, vagy a kanász (az egyik háznál az egyik, másiknál a másik) a karácsonyi köszöntőt:
Adjunk hálát a fölséges Istennek,
Hogy meghagyta érni a szent Karácsonyt,
Urunk születése napját.
Adjon országunkban békét, bort, buzát,
Barmaink közt bőven szaporodást.
És így kívánunk boldog karácsonyi ünnepeket ennek a családnak!
Ezután a gazda tiszta, kivarrott vászonkendővel kihúzott egy szálat a tehenes hóna alatt lévő mustárból és megverte a felső lábszárát, az pedig helyben lépkedett és mondta: Haj ki, haj ki, hajos ki!
Majd a gazdasszony kézbe fogta kötényét és a visszájával, azaz fordított köténnyel húzott ki egy mustárt a kanász hóna alól és megverte vele az alsólábszárát, ez gyorsan topogva mondta: Kuss ki, kuss ki, vagy tíz darab!
Ezután a pásztorok megkapták a karácsonyi fonott kalácsot, bort és pénzt. (A bort a demizsonba töltötték, a kalácsot a zsákba tették a bojtárok.)
Amikor a pásztorok elmentek, a házigazda a mustárt a „féhajba”, kocsiszínbe, a gerenda, vagy horogfa mellé tette. Ezzel kellett Virágvasárnap először kihajtani a teheneket, majd utána minden kihajtáskor, amíg el nem kopott.
A gazdasszony a mustárt az ól eresze alá szúrta és azzal hajtotta ki a kocát és a malacokat az első és többi kihajtáskor.
A háziasszony nagy lányai, vagy menyei segítségével készülődött a karácsonyi közös ebédre.
Előbb földíszítették a karácsonyfát úgy, hogy a kisebb gyerekek ne lássák. A karácsonyfa[2] fenyő volt. Magassága 60 cm.-től egy méterig volt. Kifúrt fatönk alapba erősítették. Fölöltöztetés (földíszítés) közben karácsonyi énekeket énekeltek. Ha kisgyermekek voltak a háznál, csöndben végezték a díszítést.
A karácsonyfára került: alma, aranydió (aranyozott dió), mogyoró, láncszerűen felfűzve füge (később narancs), szentképek, aranyozott papírból hatágú csillag, sárgacukor kis papírba gombócszerűen becsomagolva. Mindezeket házi fonál és kis pálcikák segítségével erősítették föl. Majd kis viaszgyertyákat is erősítettek a fára.
A karácsonyfa alá fából, vagy agyagból formált betlehem-figurákat, stb. helyezték el.
A karácsonyfát mindig abban a helységben állították föl, amelyikben a család a legtöbbet tartózkodott. Többnyire az úgynevezett „hátulsó ház”-ban, az asztalon kapott helyet, melyet előtte már a gazdasszony tiszta fehér, vagy kivarrott vászon asztalterítővel letakart.
Az asztalra is tettek almát, diót, aszalt gyümölcsöt, pohár mézet, ostyát, gerezd fokhagymát, kis üvegbe pálinkát, egy fonott karácsonyi kalácsot és a gyerekeknek házilag készített játékokat. (Rongy, vagy szőrbabát, kiskocsit, stb. tehát mindazokat kicsinyítve, amik nagyban is ismertek voltak falun.)
A házigazda fűzfavesszőből fonott kosárba, vagy rozs-zsuppból vesszőpánttal készített szakajtóba gabonaféléket és ácsszerszámokat tett (szekercét, gyalut, fogót, kalapácsot, stb.). Ez jelképezte Józsefnek, az ácsnak foglalkozását. Ezenkívül még egy-egy kis kéve szalmát és szénát. Mindezeket bevitte a lakásba és kezében tartva megállt. Meggyújtották a gyertyákat, majd kis rézcsengetyűvel csöngettek, mire bevezették a gyerekeket, (akik a szomszédban, vagy a közeli rokonnál voltak ez időre) mondván, hogy a Jézuska elhozta a karácsonyfát, vagy pedig azt, hogy a Jézuska elküldte az angyaltól a karácsonyfát. Előfordult, hogy hosszú fehér ingben és fehér lepedővel letakarva valamelyik rokon, vagy ismerős öltözött angyalnak.
Az egész család együtt volt. A gazda beköszöntötte a terményeket:
Itt az ácsnak szerszámai és földünknek terményei.
Ezen kicsi kéve szalma, legyen ez a puha széna,
A kis Jézus nyugvóhelye, aztán barmok eledele.
Aztán elhelyezte az asztal alá.
Fölálltak. Elmondták az asztal áldást, elénekeltek egy legismertebb karácsonyi éneket, majd helyet foglaltak.
Általában nagy családok[3] voltak, ha a család egy asztalnál nem fért el, akkor vittek be másikat és azt is leterítették.
Ha valaki a családtagok közül távol volt, a karácsonyi asztalnál rá is számítottak és részére is terítettek abban a reményben, hogy bármikor megérkezhet.
A gazdasszony úgy helyezte el az ételeket, hogy kéznél legyenek, a közös étkezés alatt, mert annak befejtéig nem keltek föl az asztaltól. Azt tartották, hogy úgy mint most a szeretet ünnepén, békességben együtt a család, így éljen együtt békességben továbbra is.
A családok karácsonyböjti étrendje: Mézes ostya, mézes pálinka, mézbe mártott fokhagyma, egy-egy dió, alma, savanyú bableves, túrós, vagy mákosguba, dedelle, karácsonyi kalács (a századforduló után hal).
Mindezekből az ételekből a morzsákat megszárították és eltették az állatok gyógyítására.
Karácsony esétjén a gyerekek kisebb csoportokban a keresztszülőkhöz, rokonokhoz, ismerősökhöz, a szegényebb gyermekek pedig a gazdagabb helyekre mentek „kántálni” – Karácsonyt köszönteni – kis vászon tarisznyával a vállukon.
A házaknál a kivilágított ablak alatt megálltak és beszóltak: „Meghallgatják az Isten ígéit?” Kiszólt a házigazda, vagy a háziasszony, hogy „meg!” Erre a kántálók karácsonyi éneket énekeltek, majd az ének végén köszöntek, ezzel jelezvén, hogy befejezték. Ekkor kijött a háziak közül valaki, általában a háziasszony és almát, diót, aszalt gyümölcsöt, a kereszt- vagy fokon gyerekeknek fügét, mogyorót, sárgacukrot, a szegényebbeknek pedig kalácsot is adott.
A falu ezen a csendes téli estén hangos volt a kántáló gyermekek csengő hangú énekeitől.
Ősrégi kántáló ének kisgyerekek részére:
Csúszik a nyúl a fagyon,
Karácsony napja vagyon.
Keresztanyám azért jöttem,
Hogy nekem diót adjon.
Karácsonyi kántáló ének nagyobb gyermekek részére:
Örvend az ég vigassága dícséretekkel,
Fénylik a nap sugarával, tiszta fényével,
Oh, mily messze derülnek, a csillagok örülnek,
Minden állatok örülnek és örvendeznek,
Oh, szent Imre érdeme, vezéröljön a menybe,
Esztendőkről-esztendőkre Isten éltesse.
***
__________________________________________________________________________
Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek,
hogy emberek lehessetek!
( Wass Albert )
Tamáska-Varga Ákos: MAGYAR KARÁCSONY
A keresztény világ Jézus születésnapját ünnepli karácsonykor. De az ünnep már több ezer évvel Jézus előtt létezett. Mi is történt ekkor?
Az őszi napéjegyenlőség (szeptember 21.) elmúltával az északi féltekén egyre rövidülni kezdenek a nappalok. E hónapokon át tartó folyamat iszonyatos félelemmel töltötte el az őskori embert. Nem értette, hogy mi történik. De azt sejtette, hogy a legborzalmasabb sötétség és fagyos halál vár rá, ha a napok rövidülése folytatódik. Amit az ember nem ért, azt megpróbálja elképzelni. Az ősember tehát elképzelte a Napot, az éltető meleget adó csodálatos istent, amelynek sugarai által zöldbe borul a természet, állatok kölykeznek, beérik a termés. De valami sötét hatalom támadja meg és el akarja pusztítani minden évben. A küzdelem borzalmas, hiszen a Nap napról napra gyengül, és úgy látszik, hogy sötét ellenfele, a sátán diadalmaskodik. December 21-én azonban fordul a kocka, a Nap új erőre kap, csodálatos erővel újjászületik.
Ezen a csillagászati törvényen a kereszténység sem tudott változtatni, ezért magáévá tette. De mindezek még nem magyarázzák meg a ’karácsony’ szó jelentését.
A hivatalos nyelvészet a szláv ’korcun’ szóból következtet, melynek jelentése: átlépő. Vagyis a Nap átlépi a téli napfordulót. E magyarázat nagyon gyenge, annak az elmagyartalanító elméletnek a része, miszerint emberevő primitív őseink betolakodtak a Kárpát-medencébe, és minden kulturált és szép dolgot itt tanultak el a puliszkaevő szlávoktól. Ezt a magyarázatot maguk a kitalálók sem hiszik el. Talán ezért nem szerepel a karácsony az Idegen Szavak Szótárában, és igen hézagosan van jelen más szótárakban, lexikonokban is.
Őskultúránkat kutatva viszont eljuthatunk a nagy keresztény ünnep, az Új Remény, az Új Élet, a Megváltó Újraszületése ünnepének nevére megtartott karácsony szavunkhoz: a kerecsen sólyom napjához.
Mindenki ismeri a sólyommal való vadászat nemes sportját, vagy legalábbis hallott róla. Ennek a sportnak a titka a madár betanítása, megszelídítése, az urához való hűség megtanítása volt. A ragadozó madár ugyanis természeténél fogva nem hajlamos hűségre, ragaszkodásra, szeretetre. Az idomítás egész nyáron és egész ősszel folyt. A madár az idomító kesztyűs karján ült, fejét letakarták, hogy ne lásson elrepülni. Hosszan tartó, kimerítő és gondos munkát igényelt a kiképzés. És még mindig csak remélni lehetett, hogy a kerecsensólyom elfogadja otthonául gazdája karját, hogy vissza is tér a vadászatból. El kellett jönnie a napnak, amikor a madarat „élesben” is kipróbálták. Őseink egy napsütötte téli napot választottak, rendszerint december 25-ét. Ezen a napon az összes solymár kivonult kerecsen ( ősi nyelvünkön: karasun ) sólymával. Elengedték az állatot és izgatottan várták az eredményt., Az addig sötétségben tartott madár ujjongó örömmel szállt a felhők közé, majd visszatért a vadász karjára. Felemelő élmény lehetett. Méltán ünnepelték őseink.
Nem is véletlen, hogy e kedves madár ősi jelképünké vált. Képmása díszítette Atilla ( sic! ) király pajzsát, és ott szerepel a jelenlegi Magyar Honvédség címerében is. Bizony-bizony, a sokat bántott turulmadárról van szó.
Reményik Sándor
Magyar Karácsony(1920-1923)
Arról a Szent Magyar földről,
melyet tőlünk elraboltak,
amelyet most gyáva rablók,
gaz árulók bitorolnak.
Valaki egy fenyőfácskát,
hozott nekem karácsonyra
ahol az én bölcsőm ringott,
onnan hozta, onnan hozta.
Elvágták a gyökerétől
és bedugták egy favázába,
az eleven gyökér helyett,
ez a faváz lett a lába.
De sok földönfutó Magyar,
osztozik e szörnyű sorsban,
akit csonkán elüldöztek,
koldus-mankón járnak mostan.
Az én gyökerem is ott van,
ahol azé a kis fáé,
ott van-ezer éve-van ott,
ősapámé, ősanyámé.
Szinte hallom, hogy mit suttog,
nekem az a csonka fácska,
s panaszára mit felelget,
sajgó szívem dobbanása.
S, amint ráhull egyre könnyem,
a kis fenyő meg-meg rezzen,
s hirtelen egy szörnyű erőt,
érzek meg a két kezemben.
A szeretet Szent ünnepén,
lángba borul imádságom,
verd meg Isten, azt ki oka,
hogy ilyen a Szent karácsony.
Beküldte: Kis A. Csaba