Azóta ide s tova harminc év telt el. Alakult, csiszolódott, itt-ott kissé módosult, máshol kiegészült az okfejtés, de lényegében nem szorult változtatásra. Több ízben előadást is kellett tartanom a témáról, mert a híre hamar szétszaladt az országban. Néhány helyen hangszalagra is rögzítették (legalább egy ilyen példány hozzám is eljutott) - szóval értet-lenségre igazán nem panaszkodhatom. Most úgy adom közre - ezúttal először írásban -, hogy belátom: mint nagykorú gyermek, már a maga életét éli, a maga útját járja. Fogadják szeretettel!

Tartok tőle, hogy sokan már a szövegét sem ismerik az Úri Imádságnak, nemhogy a mondandója mélyebb rétegeit valaha is vizsgálgatni merték volna. Ezért most ide írom azt a szövegváltozatot, amelyet gyermekkoromban megtanultam, és azóta is így mondom. (A sorszámozás a további hivatkozások meg-könnyítésére szolgál.)

1. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben!
2. Szenteltessék meg a Te neved,
3. Jöjjön el a Te országod,
4. Legyen meg a Te akaratod,
5. Mint a mennyben, úgy itt a földön is.
6. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma.
7. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
8. És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól.
9. Mert tiéd az ország,
10. És a hatalom,
11. És a dicsőség.
12. Mindörökké!
Ámen.

Tudom, vannak más szövegváltozatok is. Ma már a reformátusok sem így mondják, pedig ez még fél évszázaddal ezelőtt náluk hivatalos verziónak számított. A többi felekezet... ki hogyan.

Az Úri Imádságnak két változatát közli az Új Testamentum. A hosszabbat hallottuk most, ezt Máté evangéliumában olvashatjuk. (Mt. 6. 9-13.) A római katolikusok eredetileg a Lukácstól lejegyzett, rövidebb változatot használták. (Lk. 11. 2-4.) Ma, ökumenikus elvekre hivatkozva - mikor melyiket. A fenti bontásban számolva az egyes tételeket, a római katolikus változat nyolcat, a református tizenkettőt tartalmaz. A kettő közti különbséget kitevő négy tétel az ún. "Doxologia", az Úr dicsőségét (görögül hé doxé) hangsúlyozó szövegrész.

Talán nem eléggé közismert, ezért meg kell említenem: az Úri Imádság szövegével gondok vannak. Nem az egyik vagy másik felekezet által használt, ódivatú vagy modernizált szövegváltozatok közti különbségekre gondolok. A tudományos közmegegyezés úgy tartja, hogy az Új Testamentum "eredeti" nyelve a görög volt, bár némi szemitizmusok arra engednek következtetni, hogy elképzelhető - legalábbis bizonyos részleteire vonatkozóan - egy "eredetibb" arámi (esetleg héber) nyelvű szöveg is. Ezt a kérdést a következőkben nem kívánom bolygatni. A kora-középkor óta az ún. "nagyegyház" amúgy is a Szent Jeromosnak tulajdonított latin fordítást, a "Vulgatát" használta, egészen a legújabb korig. De akármelyik szövegváltozatot tekintjük, ilyen fordulat, hogy "mi Atyánk", egyikben sem található, sőt elvileg sem képzelhető el. Ezekben a nyelvekben ugyanis nincs külön szó az atyára és az apára. Csakis a "pater" szó létezik, illetve görög megfelelője, "ho patér", amely a maga nyelvén kizárólag "apát" jelent. A pontos fordítás tehát, akár latinból, akár görögből történik, csakis így hangozhatnék: "mi apánk, ki vagy a mennyekben..." Márpedig mi nem ezt mondjuk. Tehát itt valami baj van a kréta körül.
A „Pater noster-ből nem lehet „mi Atyánkat" fordítani! Ez ténykérdés, nem vélekedés kérdése. Ha pedig ez így van, akkor… más forrás is elképzelhető.

további gondok egy része szerkezeti, a másik tartalmi jellegű. Kezdjük az előbbiekkel.

Az eddigi be-, illetve felosztások a mi tételeink közül az 5. számút nem tekintették önálló egységnek, hanem hozzácsapták a 4. számúhoz, esetleg az egész 1-től 4-ig terjedő tételsorozathoz. Aztán: a mi 7. és 8. sorszámmal ellátott tételeinket rendre kettébontották, és külön-külön értelmezték őket. A tételszám így természetesen megváltozott: egy mínusz és két plusz tétellel összesen 13-ra bővült. (Az „áment" mi sem vettük külön tételnek, hogy miért nem, arra később még visszatérünk.)

Nehezebb ügy a tartalmi gondok felderítése. Itt a 6., a 7. és a 8. tétel kerülhet górcső alá. A Szentírás-magyarázók egy része túlságosan "durvának", "földszagúnak"" divatos szóval, amely mindjárt a használóikat is minősíti: "mucsainak""találja a mindennapi kenyérre való ilyen direkt hivatkozást. Helyette jelzős bővítést javasolnak, így: "a mi mindennapi lelki kenyerünket..." (Igaz, hogy a Vulgata egyik szövegváltozatában Máté 6. 11. alatt ezt olvassuk: panem nostrum supersubstantialem, ami jelenthet egyfajta anyag-fölötti minőséget, ám ugyanitt, Lukács 11. 3. alatt mégiscsak ez áll: panem nostrum cotidianum, ami egyértelműen mindennapi" kenyeret jelent, mindenféle természetfölötti mellékíz nélkül.) Szóval a test maradjon ki az Úri Imádságból? Angyali ötlet! Akkor miért kellett ide, a Földre születnünk? Lelki kenyeret az angyali karban is fogyaszthattunk volna! Máris előre kell bocsátanom: az Úri Imádság az emberi szinten megélhető teljességről szól. A szellem is, a lélek is, de a test is megkapja benne a maga táplálékát. Ki-ki a maga helyén és idején.

A 7. számú tétellel mindössze"annyi a gond ez most nem másoké, hanem az enyém!, hogy a ma általánosan elfogadott szövegváltozat feje tetejére állít egy hierarchiát. Azt, amelyet olyan tisztán, szépen fogalmazott meg az 5. tétel. ("Mint a mennyben, úgy itt a földön is.") Nem az Úristennek kell tehát úgy megbocsátania, „miképpen mi is megbocsátunk, hanem fordítva: nekünk kell, az Ő példáját követve, megbocsátanunk „az ellenünk vétkezőknek.

De ez még hagyján! Hiszen ez lehet fordítási pontatlanság is. Hanem ami a 8. tételben történik… Először is: ez az egyetlen tiltás az egész, tizenkét tételből álló együttesben. "Ne vígy"!" Milyen alapon tiltok meg én bármit a Mennyei Atyának? Érdekes, hogy a Biblia-magyarázók aggályoskodó csapatának nem ez tűnik fel. Erről így, direkt fogalmazásban említés se tétetik! Nekik csak annyi a gondjuk: hogyan tételezhetjük fel a Jóistenről, hogy kísértésbe visz minket? Végül is ez a kétség jogos. A hivatkozási alap pedig akár Jakab apostol leveléből is idézhető: „"Senki sem mondja a kísértésben: Az Isten kísért engem! Mert az Isten maga rosszal meg nem kísérthető, ő sem kísért senkit."" (Jakab 1. 13.) A helyesbítési javaslat ilyenkor így szól: "Ne engedj minket..."…A tiltás tehát "ne tedd, bár megtehetnéd!" továbbra is megmarad.
Be kell vallanom: egészen a legutóbbi időkig nekem sem tűnt fel ez a tiszteletlen fordulat az Úri Imádságban. Sőt, ragaszkodtam az "eredeti" ("Ne vígy...!") fogalmazáshoz, inkább hagyománytiszteletből, mint érett megfontolásból. Időközben azonban találkoztam egy olyan szövegváltozattal — ezt elég bizonytalan indokolással szkíta előzményre vezették vissza népszerűsítői, amely egészen új megvilágításba helyezte a

8. tételt. Így hangzik: "Szabadíts meg minket a gonosztól, hogy ne vihessen kísértésbe minket!""A nyereség kétszeres.
Először: eltűnik a tiltás mozzanata. Másodszor: nem a Teremtő, hanem a gonosz vihet kísértésbe minket ahogy Jézust is megkísértette a maga idején és módján. Ettől kell megszabadítania az Úrnak a hozzá fordulókat.

Hosszas keresgélés után sem találtam kifogásolni valót ebben a szövegváltozatban. Hogyan torzulhatott (ha torzult) a jelenleg használt formára? Alighanem a következő változaton át: "Hogy ne vigyen kísértésbe, szabadíts meg minket a gonosztól!"" Ebből már egészen csekély félreértés - vagy csúsztatás - révén aránylag könnyen előállhatott az ismert tétel-változat. De az is látható ebből a rekonstruált formából, hogy az csak valamelyik indoeurópai - akár latin, akár germán, akár szláv - nyelvre való áttétel (mármint a szkítából) révén állhatott elő. Csakis itt kezdődhet így egy mondat: "Ut..."…" (latin), "Damit..."…(német), "Cstobü..."…" (orosz, kissé szabálytalan fonetikus átírásban) stb. Magyar így sohasem kezd mondatot. Feltehetőleg imádságos lelkületű szkíta ősünk sem. A jelenlegi változat talán éppen a nyakatekert indoeurópai fogalmazás kijavítása"révén jött létre.
Gondjaink ezek után jórészt elcsitulhattak. Nem így örömeink. Azok csak most kezdenek éledezni.

Ha az Úri Imádság valóban a teljességet foglalja magában kérések és dicsőítés formájában —- én erősen hiszem, hogy ez így van! -, akkor a teremtett világ legáltalánosabb, ugyanakkor számunkra, emberi lények számára közvetlen létfeltételeket is biztosító kereteinek jól érzékelhető megnyilatkozásban jelen kell lenniük benne. Melyek ezek a - legáltalánosabb…- keretek? Lényegében egyetlen egyről beszélhetünk, amelynek egy térbeli és négyféle, egymásra épülő, különböző nagyságrendekben tetten érhető időbeli megnyilatkozásával számol a hagyomány. Nemcsak a miénk, hanem az indoeurópai-szemita alapokon építkező zsidó-keresztény egyházi hagyomány is, amikor a maga - szakrális év"- fogalmát kialakítja, és működteti a napi, illetve az éves liturgiai gyakorlatban.

Miről van szó konkrétan? Legegyszerűbb, ha közvetlenül rákérdezünk a kezdetre. Mikor indul az "egyházi év"? (A római katolikus éppen úgy, mint az evangélikus vagy a református!) Advent kezdetén. Hogyan kapjuk meg ezt a napot? Négy hetet visszaszámlálunk Karácsony napjától. Melyik hónapba fog esni? November utolsó hetébe. Vagyis? Középkori - keresztény! - névadással: a Nyilas havának első dekanátusába. (Első tíz napjába.) Miért éppen itt indul a szakrális év? Miért nem Jézus születése napján? Azért, mert Jézus nem innen, a Földről indult. Ide csak megérkezett. Az Atyától indult. Az ő képviseleti helye pedig a bennünket közvetlenül körülvevő Univerzumban a saját Tejútrendszerünk központja. Mármost ha innen, a Földről egyenes úton akarunk eljutni a saját Galaxis-centrumunkba, akkor a Zodiákus zárt övezetén belül a Nyilason kell áthaladnunk. Nincs más út innen - oda. Ami azt jelenti, hogy onnan - ide sem. Nos, ez a Nyilas jelentősége - térben. Minthogy pe-dig Jézus születésekor az egyes állatövi egységek (például a Nyilas) térbeli és időbeli jelentése egy kozmikus - és egyben üdvtörténeti - pillanatra fedésbe került egymással, így az "indulás", ha az valóban az Atyától történt, csakis a Nyilas - most már így kell fogalmaznunk - téridő-egységén keresztül juthatott el hozzánk, és csak a földet érés történt Karácsony éjszakáján.

Ezzel hát azt is elárultam, hogy ama bizonyos "keret", amelyben az üdvtörténet eseményeit tetszés szerinti részletességgel vizsgálgathatjuk, az Állatöv, idegen szóval a Zodiákus vagy Ekliptika, régi magyar nevén a Napút. Ennek az egyetlen térbeli megnyilatkozása a tizenkét csillagképből álló Ekliptika, a - négy, egymásra rétegeződő időbeli pedig következőképpen alakul. A legszűkebb időegység a tizenkét ún. "kettős órából" álló nap. Ennek a dél-pontja a Nyilas (keleti nevén a Ló) kettős órájának közepére esik. A következő nagyságrendben a tizenkét állatövi jegy-érvénytartamból (csillagászati hónapból) álló ún. "kis Nap-évet" találjuk. A harmadik nagyságrend egy tizenkét évből álló időegység. (Keleten ma is ebben számolják az éveket. Idén például a Tigris évében járunk. A Tigris náluk a mi Oroszlánunknak felel meg.) Végül a negyedik nagyságrend a tizenkét "világ-hónapból" álló ún. precessziós vagy "nagy Nap-év". Ez terjedelmét tekintve kereken huszonhatezerszerese a "kis Nap-évnek", a kezdő hónapja pedig a Nyilassal szemközti Ikrek hava. (Keleten a Patkány vagy Egér világhónapjának nevezik.)

Jó-jó - dohoghatnak -, de mi köze mindezeknek az Úri Imádsághoz? Valóban olyan nehéz erre a kérdésre felelni? A teljességről volt szó mind a két esetben. Az Úri Imádságéban is, a többértelmű téridő-kör, az Állatöv esetében is. Milyen rokon vonásokat fedeztünk föl eddig közöttük? Mindkettő tizenkét egységből áll. Mind a kettő az Atyától indítja a maga mondandóját. Ha a "kicsi évben" számoljuk a tulajdonság-egységeket, mindkettőben a hatodik lépésre jutunk el az evés-ivás, általában az érzéki tapasztalás és a neki megfelelő érzéki élvezetek téridő-színéhez.

Ez a Miatyánkban a "mindennapi kenyér" tétele, az Állatövben a leg-"földhözragadtabb" tulajdonságcsomag letéteményese, a Bika. Ez utóbbi megfelelés mindenesetre arra is figyelmeztet, hogy célszerű az összevetést a "kis év" menetében megejteni. Ez pedig azt jelenti, hogy az Úri Imádság első rendűen az egyén létezési szintjén fejti ki a maga működését, és csak áttételesen hat a nemzeti, illetve a még tágabb, az emberiség-szintű életviteli rendre. Ne tévesszen meg tehát bennünket a többes szám első személy - "mi Atyánk", "mi kenyerünk", "mi vétkeink"... stb. -, ha százan, ha százezren imádkozunk is egyidőben, ugyanazon a helyen, minden egyes ima személyes könyörgés, személyes hálaadás, személyes dicsőítés lesz, egyéni háttérrel és ennek megfelelő jövőképpel.

Most pedig lássuk a Zodiákus téridő-körét, az egyes stációknál a megfelelő ima-szövegrész feltüntetésével. Kezdeti számozásunkat megtartva, ez ilyen megfelelés-sorrendet fog adni.

1. tétel: Nyilas (Keleten Ló),
2. Bak (Kecske vagy Juh),
3. Vízöntő (Majom),
4. Halak (Kakas),
5. Kos (Kutya),
6. Bika (Disznó),
7. Ikrek (Patkány vagy Egér),
8. Rák (Bivaly vagy Ökör),
9. Oroszlán (Tigris),
10. Szűz (Macska vagy Nyúl),
11. Mérleg (Sárkány),
12. Skorpió (Kígyó).

Az "Ámen" visszacsatol "a menny"-hez, és ezzel az 1. tételhez, a Mennyei Atyához. (Az összefüggés-rendszert célszerű rajzban is szemléltetni.)

A kifejtés során induljunk el az ismerttől az ismeretlen felé. Az évkörben (értsd: a szakrális évben, amit a magyar nyelv "esztendőnek", vagyis "Isten-időnek" nevez) nem indulhatunk máshonnan, ha szinkronban akarunk haladni az Úri Imádság tétel-sorrendjével, mint a Nyilasból. Ennek az állításnak az indokoltságát már láttuk. (Újabb, megerősítő érvként a "mennyek" kifejezés egy érdekes alakváltozatára kell itt felhívnom a figyelmet. Toroczkai-Wigand Ede Öreg csillagok című munkájában a "mönnyég" kifejezés a Tejút szinonimájaként szerepel. Ez azt jelenti, hogy a "világ-virág" analógiájára képezhetünk egy "mennyek-mennyég" párost is, és akkor a "ki vagy a mennyégben" megjelöléshez jutunk, ami már félreérthetetlenül a saját Tejútrendszerünk centruma felé tereli - természetesen a Nyilas csillagképén át - a figyelmünket, amikor "mi Atyánkat" meg akarjuk szólítani.) Hogy merre induljunk, azt is tudjuk már. Pillanatnyi felkészültségünk szerint csak a Bak felé tehetjük meg az első lépést.(Később látni fogjuk: ennek a kérdésnek a megoldása azért nem ilyen egyszerű!)

A Bak hava a név megszenteltetését hozza. Ennek a hónapnak a fejénél, Karácsonykor ölt testet az Ige. Mi köze ennek a két ténynek egymáshoz? Nos, a név megköt, szilárd burkot képez a megnevezett körül. Miért nem szeretik alattomban tevékenykedő hálózatok, kiscsoportok, álnéven ártó politikusok, maffiózók, ha "nevükön nevezzük" őket?... A név-manipuláció jellegzetes szaturnuszi tulajdonság. Megkötés, burokképzés - ez a Bakban otthon lévő Szaturnusz tevékenységére utal. Másképp nehezen értenénk meg, miért a nevét kell megszentelni az Atyának, miért nem őt magát. Földre születni csakis emberi "burokban" lehet, ha embert akarunk megváltani. Ez teszi lehetővé, hogy legalább küldetésünk idejére azonosak maradhassunk önmagunkkal, és ránk ismerhessenek, akikhez küldettünk. Tapasztalati tény: az indiánok Jézusa indián, a négereké néger, az eszkimóké eszkimó… Ember-testbe születvén maga Jézus is mindvégig "Ember fiának" nevezi magát.

A következő hónap a Vízöntőé, a neki megfelelő tétel az ország fogalmát hozza be a képbe. De miféle ország ez? Kétféle útmutatónk is van erre vonatkozó-lag. Az egyik mindjárt innen, az Úri Imádságból. Vessünk csak egy pillantást a "túloldalra", az Oroszlán havába! Mi áll ott szöveg-párhuzamként? "Mert tiéd az ország". Ez tehát az "ország-tengely" a Miatyánkban, akárcsak az Isten-időben, az esztendőben. További konkrétumot erről az országról maga Jézus árul el nekünk, amikor Pilátus kérdésére válaszolva ezt mondja: "Az én országom nem e világból való". (János 18. 36.) Ha ismerjük a Vízöntő alaptermészetét, habozás nélkül elfogadjuk a megfeleltetést. Erre a téridő- egységre ugyanis éppen a "foghatatlanság", az anyagtalanodás, a nem-evilágiság a jellemző. Ezt nem értette meg a maga korában "nagy" Konstantin, amikor a Vízöntő nevét hordozó Byzantiont (ejtsd: Vizantion) - felépítette. Kőbe foglalta.

Anyagi, tömegszerű állapotba merevítette azt a létminőséget, amelynek lényege az energia-szerűség. És ebből akarta megalkotni a "Te országodat". Hát ez így nem megy! Nem véletlenül lett a legsötétebb, leggyilkosabb fekete mágia fészke máig hatóan a konstantini alapítású keleti "ortodoxia", az oláh, a rác, az orosz tömegmészárlások gátlástalan felbujtója. Érdekes adalék lehet még ehhez a tételhez: az újszövetségi Szentírást "zsidótlanítani" igyekvő és ezért antiszemitának, majd egyenesen eretneknek bélyegzett Markion a második század derekán ezen a helyén az Úri Imádságnak az "ország" helyett a Szentlelket (az ő megnevezésével "Szent Szellemet") szerepelteti kulcsfogalomként. Idézzük az RGG (Religion in Geschichte und Gegenwart) 1931-es kiadásából az idevágó részletet. "Marcion Miatyánkja Lukácshoz kapcsolódik, ámbár az első kérés Marcionnál így szól: >>Jöjjön el hozzánk a te Szent Szellemed, és tisztítson meg minket<<." Az anyagtalanodás mozzanata, mint jellegzetes Vízöntő-sajátosság, jól érzékelhetően megjelenik ebben a változatban is.

Folytatás: A következő tétel kulcsszava az akarat →