A török történetírás új útjai[76]

Amikor Kemál Ataturk a Török Köztársaság elnöke kijelentette, hogy a török történetírás addig divatos felfogását tovább nem tűrheti, elhatározásáról Európában alig vettek tudomást. Azóta több mint tíz esztendő telt el, csendes, kitartó munkában és az új kormányrendszer a régi történetszemléletet pontról-pontra visszaverve, egészen újszerűen fogalmazta meg a "török világ" képét Ez a beváltott szellemi forradalom most már a nemrtörök tudósokat is foglalkoztatja és bennünket magyarokat is egészen közelről érint. Mielőtt ennek tárgyalásába fogunk, vessünk azonban egy pillantást a régi török történetírásra.[77]

A régi török történetírás egyik jellemző vonása az, hogy a török múltat művelő nyugati és mohamedán történetírók közt minden szorosabb együttműködés hiányzott. Így a török történetírásnak e megoszlás szerint két, egymástól szinte teljesen független világa létezett.

A "nyugati" török történetírás nagyobb arányú kibontakozása elé azonban leküzdhetetlen akadályokat gördített a számbajövő nyelvek sokasága. Ha ugyanis valaki át akarta tekinteni egy-egy kérdés egész irodalmát, az úgynevezett világnyelveken kívül ismernie kellett a magyar, görög és orosz nyelveket, tudnia kellett azonkívül legalább törökül és arabul. Ha viszont a török őstörténet kutatója volt, jártasnak kellett lennie a kínai, örmény, szíriai és mongol nyelvek útvesztőiben is, értenie kellett az archeológiához, etnológiához, nyelvészethez és antropológiához. Kétségtelenül ennek a kivételes helyzetnek volt a következménye, hogy az európai török történetírás — Zinkeisen tiszteletre méltó kivételével — nem is foglalkozott behatóbban a török őstörténettel, hanem kutatásait a török szó értelmének megszorításával az Ottomán Birodalomra korlátozta. A háború előtti európai török történetírás számára tehát a török múlt a XIV. század elején kezdődött, amikor a Szeldzsukidák egyik hűbérese, a hajdan "400 sátorral" bíró Ertogrul khán fia, Oszmán, függetlenné lett és népével együtt, melyet róla "oszmanli"-nek neveztek, áttért a muzulmán hitre. Az oszmán törökség múltjának értelmét a nyugati historikusok azokból a mozzanatokból alkották meg, amelyek a kívülálló szemlélőnek leginkább feltűntek: azokból a nagy vérontással járó háborúkból, melyek az oszmánok birodalmának túlméretezett kialakulását három kontinensen, Európában, Ázsiában és Afrikában végigkísérték, rombadöntve minden útban lévő kultúrát. Ennek a szemléletnek legutóbb René Pinon adott két mondatban találó kifejezést: "A törökség története — mondotta — egyenlő az általuk viselt háborúkkal, Európában, Ázsiában és Afrikában tett hódításaikkal. Amidőn ez a nép a Boszporusz és a Duna közt megjelent, a Bizánci Birodalommal együtt nemcsak egész Kelet-Európa műveltségét rombolta le, hanem a nagyhatalmak politikáját is kilendítette folyása természetes medréből."

A török történetírók tudománya ennél a színvonalnál is alacsonyabban állt. Egyrészt ugyanis nem ismerték a nyugati műveket. Zinkeisen munkájáról például, mivel német nyelven jelent meg, alig szereztek tudomást. Inkább ismerték Hammer-Purgstall könyvét, mely fordításban jobban hozzáférhető volt számukra. Másrészt, s ez volt a nagyobbik akadály, a speciális török viszonyok nem kedveztek a szellemtudományok, így a történettudomány kialakulásának. Már a török kifejező eszközök — a nyelv, a stílus és az írás — tökéletlensége maga is hátrányt jelentett. A kalifátus révén beszivárgott arab és a szultánsággal jött perzsa nyelvbeli elemek ugyanis annyira elnyomták a török nyelvet éppen a műveltebb rétegek körében, hogy az iratokban néha már oldalakon át alig maradt néhány százaléknyi igazi török szó. Ettől a nyelvészek által is "oszmanli"-nak — és nem töröknek — nevezett keverék nyelvtől a tömegek nyelve egészen távol állt, úgyhogy tudományos műveknek olvasótábora, még ha a körülmények egyébként megengedték volna is, nem alakulhatott ki.[78] Ehhez a keverék bürokrata nyelvhez csatlakozott a stílus keletiesen érzelgős mivolta, minek következtében a kacskaringókból csak nehezen lehetett kielemezni a lényeget. Betetőzte a dolgot a filológiai pontosságig fel nem érő arab írásmód, mely a nyugati kultúrában született tudományok művelésére határozottan alkalmatlan. A kibontakozásnak legnagyobb akadálya azonban a gondolati szabadság hiánya volt. A szultánok határtalan zsarnoksága és a modern élettel össze nem férő teokratikus államigazgatás, ez a török "caesaro-papismus" ugyanis annyira ráfeküdt az elmékre, hogy a nyugati gondolatok nem terjedhettek, csak igen lassan, vagy éppenséggel sehogyan. Amikor a liberális eszmék a XIX-XX. század fordulóján mégis betörtek Törökországba, II. Abd-ul-Hamid szultán (1878-1908) úgy gondolkodott, "hogy a jó mohamedán hadd tanulja valamennyi ágát a modern tudományoknak, csak a filozófiát és históriát ne, mert e tudományok az uralkodók tetteit is bírálat alá vonják."

Így hozta magával a kifejező eszközök gyarlósága és a gondolati szabadság hiánya a török szellemi tudományoknak, köztük a históriának aránylag igen alacsony színvonalát, Így tudtak az annalisták, a hivatalos udvari történetírók e hízelgő fajtája, egészen a legutóbbi időkig érvényesülni, általában így hagyhattak az egyes uralmon lévő kormányzati és politikai rendszerek olyan mély nyomot a történetszemléletben. Szinte azt mondhatjuk, hogy a hagyományos évkönyvek színvonalán felülemelkedő történetírás értékeszméje egybeesett a fennálló rezsim értékeszméjével. Eszerint a háború előtti török történetírás nagyjában az iszlamizmus, az ottomanizmus és a turanizmus lépcsőfokain mozgott.

A legelterjedtebb felfogása a török történetnek a pániszlamizmus históriai vetülete, a muzulmán felfogás volt. E szerint a török nép mindaddig sötétségben botorkált, amíg az iszlám felkelő napja útját meg nem világította. Ebben a felfogásban tehát a török őstörténet mint megvetendő, barbár kor jelent meg, nem is foglalkoztak vele, amint az arab historikusok sem foglalkoztak a pre-iszlamikus Arábiával. Ugyané látásmódban a "török" név alig került említésre, mindenki csak "igazhitű testvérként" szerepelt s a török nép is csak egyik tagja lett a nagy iszlám-családnak. Miután azonban a pániszlamizmus politikai kivihetetlensége az angol-orosz érdekek ellenkezőségén bebizonyosodott, egy újabb politikai ködkép, az "ottomanizmus" lett a kormányzat eszménye. Ez elgondolás szerint a mintegy húsz nemzetiséget magában foglaló Törökországból "Ottoman Birodalom" néven nemzetfeletti államot akartak faragni. Amíg ennek a koncepciónak csődjét az Ifjú Törökök 1912-ben ki nem mondták, addig a történetírók is igyekeztek nemzetük múltját ekként értelmezni. A nép nagyságának kezdete szemükben most nem az iszlám-vallás felvételével, hanem az Ottomán dinasztia kezdeteivel esett egybe. Csodálkozva emlegették e dinasztia politikai tehetségét, mely "400 sátorból" alig néhány emberöltő alatt hatalmas birodalmat teremtett. Török népről, török nemzetről, főleg pedig török fajról ebben az elgondolásban éppúgy nem esett szó, mint az iszlámi koncepcióban. A török szót egyenesen üldözték, akárcsak a többi nemzet nevét, s ha már lehetetlen volt meg nem említeni, megvetéssel szóltak róla, barbár jelzők kíséretében. Ez az elgondolás egyébként könnyen megfért az iszlám-koncepcióval, főleg a történet ama szakaszában, amikor az Ottomán dinasztia már a kalifa címet is viselte.

1909-ben, amikor az európai műveltségű Ifjú Törökök az uralmat átvették, ellökve maguktól az ottomán birodalmi eszmét, figyelmüket a török nép és az egész ázsiai török faj felé fordították. Büszkélkedve kezdték emlegetni fajuk nagy földrajzi kiterjedtségét és csodás dolgokat vártak a többi török törzsek ébredésétől, egy nemzetté való egyesítésétől. Zla Gök Alp szociológussal az élen néhányan ezt az irányt is felkarolták az irodalomban s figyelmüket az őstörténet felé fordították. A történetírók többsége azonban továbbra is a "400 sátor" legendájával kezdte munkáját. Az őstörténet szálait a világháborúig maradt rövid idő alatt ugyanis nem sikerült kibogozni, másrészt pedig sokaknak nem tetszett a kirgiz-tatár rokonság. Így ez a koncepció jelentéktelen maradt. Összefoglalólag tehát megállapíthatjuk, hogy a török "ancien régime" irodalmában a török nép története mindvégig az iszlámmal és az Oszmán-dinasztia történetével fonódott össze, következésképp a történet fényes lapjai a mohamedán hitre való áttéréssel, illetőleg a mondott dinasztia megszilárdulásával kezdődtek, az őstörténet pedig továbbra is ismeretlen maradt. A háború után ez a helyzet óriásit fordult.

1922 november 1-én Musztafa Kemál eltörölte a szultánságot. Két év múlva, 1924 március 3-án, eltörölte a kalifátust is. E rendelkezések nyomában valóságos rohamlépésben indult meg Törökország európai értelmű kialakulása. Az iskolákat kivették az egyházi rendek kezéből és laicizálták; a nyelvet megtisztították a perzsa-arab elemektől és közelebb hozták a nép beszédéhez; a korábbi 612-jegyű ábécét elvetve, áttértek a nagybetűkkel együtt 56 jegyet számláló latin ábécére. E többrendbeli emancipáció révén az irodalom terjedésének korlátai ledőltek s a tudósok összehasonlíthatatlanul tökéletesebb kifejezőeszközökkel a gondolati szabadság kedvező légkörében indulhattak új honfoglalásra. A nacionalizmusban fogant új históriai szellem most már gyors ütemben bontakozott ki.

Az alig negyedszázaddal ezelőtt alakult Török Történetkutató Társaság, melynek lelkesítője s részben tényleges irányítója maga a Gházi, feladatául azt tűzte ki, "hogy kijelölje a török történet fő vonásait és megállapítsa azt a helyet, mely a törökséget az egyetemes kultúrában megilleti." Ebből a célból elsősorban archeológiai kutatásokat végez — ez a ma divatos, hivatalosan is támogatott török tudomány — és ezen a réven gyűjt anyagot. A Társaság fontosabb ásatásairól a második török történettudományi kongresszuson az alelnök, Afet kisasszony személyesen számolt be szépen, bátran és szabadon, "mintha Törökországban sose lett volna fátyol." A Társaság munkájának másik eredménye az iskolák számára írt négykötetes világtörténet elkészítése volt, Tárih (Történet, 1932) címen. A "Tárih" egyes köteteinek tartalma a következő: 1. az ázsiai és európai népek ős- és ókora; 2. a középkor, Európa és Ázsia, jelesül a török népek; 3. az Ottomán Birodalom; 4. a jelenkori Törökország. Egy másik fontos intézménye a török történetírásnak a periodikusan rendezett és nagy bel- és külföldi publicitással dolgozó történeti kongresszusok. Az első ilyen kongresszust 1932-ben, Ankarában, a másodikat 1937-ben, Isztanbulban tartották. E kongresszusokon is az archeológia és az őstörténet szerepelt a legnagyobb mértékben. Fontos feladat jut a história szempontjából a Török Nyelvkutató Társaságnak is, mely egyebek közt a szumir és a hetita nyelvnek a törökhöz való viszonyát igyekszik tisztázni, valamint az 1936-ban Ankarában alapított egyetemi Történeti és Nyelvtudományi Karnak. Ezekben a keretekben és az egész tudományos hálózatban elhangzott a jelszó: "Ostromoljuk meg Nyugat és Kelet nagy könyvtárait, kutassuk fel a kínai, perzsa, arab, latin és görög íróknak a törökökre vonatkozó feljegyzéseit, állítsuk vissza a török név és a török nép tiszteletét otthon és a külföldön egyaránt, világítsuk meg a török őstörténetet s ezzel hozzuk létre Anatólia és az egész törökség retroaktív renaissance-át."

Hogy alakult már most e céltudatos munka nyomán a törökség múltjának új értelme és mi a törökség helye a világ egyetemes történetében? Mi a török faj? Hol van az őshaza? Minő volt az őshazai műveltség? Hogy és miként folyt le a török népvándorlás? Mi az ottoman múlt értelme a török és meghódított területeken, főleg Kelet-Európában? Lássuk sorjában ezeknek a problémáknak mai állását.

A török népek a világ tudós közvéleménye előtt egészen a legutóbbi időkig mint mongol eredetű, tehát sárga fajú népek voltak ismeretesek. Ez a tézis — mondják a törökök — hibás. Az angol, francia, orosz és japán tudományos missziók keleti Turkesztánban végzett kutatásai nyomán előkerült anyag s egyéb Kr. e. századokból eredő műtárgyak, valamint a törökök archeológiai és filológiai vizsgálatainak eredményei ugyanis ellentmondanak ennek az állításnak. Valójában a török a fehér fajhoz tartozik s azon belül is díszhelyet foglal el. Karcsú, magas termetű, fehérbőrű, göndörhajú, az arca piros, szemtengelye vízszintes, arca tojásdad, feje pedig brachycephal. Az eddigi tévedés úgy magyarázható, hogy a mongolok és a törökök közt, akik Közép-Ázsiában már a prehistorikus idők óta egymás szomszédságában laktak, jelentékeny vérkeveredés állott elő. A törökök több mongol törzset le is igáztak s ezeket szokásuk szerint elől küldték a csatába. Az idegenek tehát leginkább ezekkel a törökökkel találkoztak, vagy ezek tűntek fel nekik leginkább s így részben róluk terjedt el a téves antropológiai leírás. Egy másik kútforrása e téves leírásnak az Ázsia egyes részein ma is feltalálható mongol típusú "törköktől" ered. Ezek a mongol-törökök rég leigázott mongol törzsek maradványai, akik idővel eltanulták a török nyelvet. A török fajhoz tehát semmi lényeges közük nincs. Az igazi török faj képviselője a fehér ember.

Őshazája e kiterjedt fajnak Közép-Ázsia széles fennsíkja, ahol ma is otthonos. Kiterjedésének jelenlegi határai északon a Fekete-tenger, a Kaukázus hegylánca, a Volga-folyó Kazán vidékéig, majd az Irtisz-folyón túl fekvő vidék és az Altái hegylánc. Délen a keleti Turkesztán alsó vonala, a Pamir déli lábai és a Hindukus. Ezután a határvonal a mai Afghanisztán és Beludzsisztán keleti határai mentén dél felé fordulva halad az Indiai-óceán Omán-tengeréig. Hosszabban erre a tengerre támaszkodva, az említett két ország nyugati határán fordul ismét északra a vonal, Mechedig fut, aztán újra nyugatra kanyarodik, hogy a Földközitenger keleti öblében elvégződjék, bezárva egy óriási, Európánál is nagyobb területet.[79]

A törökség népvándorlása az egyetemes történet legfontosabb népmozgalma. Ennek során terjedt el a világ négy sarkába az emberiség első kultúrája, a Közép-Ázsiában kialakult török kultúra és hozott létre újabb eredeti kultúrákat. Ez a vándorlás kelet felé Kínán, Japánon át egészen Mexikóig, Peruig terjedt; dél felé Indiáig; északon Szibéria steppéit és az Ural vidékét öntötte el; nyugaton a Fekete-tenger északnyugati földrészén át a Dunáig, a Balkánig haladt. Jutottak kisebb török tömegek Írországba, a balti országokba, Itáliába, Franciaországba, Afrikába és Elő-Ázsiába is. (NB. az új magyar őstörténeti kutatások az említett területeken magyarul beszélő ősnépek vonulását figyelte meg és az őskultúra hordozóját a magyar nyelvben állapította meg!)

A törökség őshazájának műveltsége az új török történetírásban különös figyelem tárgya. Amíg a Közép-Ázsia fennsíkjain lakó népek a kőkor kultúráját sehol sem haladták túl, a fennsík törökjei tovább mentek. Megalkották a csiszolt kő kultúráját, megművelték a földeket, termesztettek gabonaféléket, megszelídítették napjaink legfontosabb háziállatait, köztük a lovat, előhozták a föld méhéből a vasat, amiből páratlan fémkultúrát alkottak s elsőnek találták fel az írást. A földművelésnek, állattenyésztésnek, iparnak és tudománynak, szóval a modern kultúra minden fontos alapelemének kiindulópontja Ázsia belseje, a Pamír-fennsík, a törökségnek és az egész emberiségnek e közös bölcsője.

Az őshazából keletre vándorolt törökök külön kultúrát teremtettek Kínában, mely egészen a legutóbbi századokig a világ legfontosabb kultúrája volt. A dél felé menő tömegek alkották Egyiptom, Szíria és Mezopotámia kultúráját. Utóbbit a Kr. e. harmadik évezredben odakerült szumír-alán népek, a török faj igen kiváló képviselői bontakoztatták ki. Anatólia legmagasabb kultúráját a Kr. e. második évezredben virágzó hetita-kultúra alkotja, mely viszont gyökereivel a szumírból táplálkozott. A nyugat felé menő népcsoportok alapították az égei kultúrát, mely trójai, ióni stb. néven ismeretes. Az etruszkok, akik a görög-latin kultúra szülői, Anatóliából jöttek s a török népek rokonai voltak. Attila, Baján, Dzsinghisz khán faja, nyelve és kultúrája szintén török lehetett stb. Mindeme kultúrák most, amidőn származási táblájukat kiderítették és összefüggésüket az ősi török kultúrával megállapították, a török művelődéstörténet szerves részeiként jelennek meg. Így került a törökség az emberiség művelődéstörténetének középpontjába és lett a világ első nemzete.

Miután a törökség őstörténete ennyi fénnyel és ragyogással szorosan hozzákapcsolódott a mai anatóliai törökök múltjához, az Oszmánok birodalmának története epizód jellegűvé vált és régi fényeiben elhomályosult. Egyes török historikusok szerint az egész ottomán, vagy ha tetszik iszlám-kor, hanyatló kor. Az iszlám ugyanis kiölte a törökségből a nemzeti öntudatot és megállította kultúrája, valamint nyelve további fejlődését. Hogy mennyire az idegen — arab és perzsa — erkölcsök süllyesztették le a török népet, nem pedig speciális török faji tulajdonságok, annak fényes bizonyítékát szolgáltatják az ugyancsak török fajú magyarok, akik a nyugati reneszánsz hatása alatt idejében felszabadultak a vallás mindenhatósága alól és meg tudták valósítani a haladás eszméit. A török nyelv és török kultúra hanyatlása, a nemzet szellemi tévelygése nyolc hosszú századig tartott.

Vannak, s talán ezek nagyobb számban, akik a hanyatlást későbbről keltezik, bár értékmérőjük ugyanaz a forró nemzeti eszmény. Számukra a hanyatlás a XV. és a XVI. század közepe közt kezdődik. E száz esztendő alatt ugyanis az Oszmánok birodalma már olyan távoli nagy és asszimilálhatatlan területekre terjedt ki, amelyek birtoklása szükségszerűen ingatta meg a központ szilárdságát. Különösen e túlméretezett birodalom keleteurópai kiterjeszkedése volt a hanyatlás forrása, mert Bizánc és Buda elfoglalása, valamint Bécs ostroma megszülte Európa nagy antimuzulmán reakcióját, amivel már nem lehetett eredményesen megbirkózni. A bajokat elősegítette az a körülmény is, hogy a törökök éppen ebben az időben szigetelődtek el Európa szellemétől, megcsontosodván a mohamedán szemléletben. Még közelebbről II. Bajazid szultán uralkodását veszik fel a hanyatlás kezdetének. Az ülémák ekkor ítélték halálra az egyik nagy török matematikust, mivel tudománya nem következett a Koránból, az ő uralkodása alatt tették tönkre a török vezetők az európai művészektől eredő s a szultánok palotájában felhalmozott drága kincseket a hitetlenek minden más szellemi termékével egyetemben s ugyanekkor kezdődött a török elem eltávolítása a vezető poziciókból. Nagy Szulejmán halála (1566) már csak jelkép, amellyel a muzulmán nagyság sírbaszáll.

A török történetírók a Balkánra és Magyarországra is kezdenek figyelni. A szultánoknak ezeken a területeken való brutális előnyomulása okozta az oszmanli törökség európai rossz hírét. Ezt a rossz hírt most kiirtani, vagy legalább is enyhíteni kell. Megszólaltatják javukra a Balkán toponímiáját; rámutatnak arra, hogy az albánok Azerbeidzsan vidékéről való törökök, hogy "a finn-török eredetű bolgár nép mesterséges szlávizmusban tévelyedett el", hogy a magyarok is török fajú nép; kiemelik, hogy a magasabb kultúra jeléül rengeteg török szó és kifejezés ment át a görög, szerb és főként a bolgár nyelvbe; kifejtik, hogy a törökök keleteurőpai előnyomulásuk folyamán mennyi művészeti és kulturális elemet közvetítettek a meghódított népeknek, s hogy e népek velük politikailag is együttműködtek, a magyarok például Bécs ostrománál is segédkeztek. A románok pedig egyenest a török nagyhatalomnak köszönhetik nemzeti és állami létüket. A törökök Fekete-tengeri politikája ugyanis, Oroszország törekvéseire való tekintettel, mindig Románia létezésére volt alapítva. Így történt, hogy amikor a Török Birodalom tetőpontján állt és minden országot leigázott, az oláh fejedelemségeket szabadon hagyta. Török protektorátus nélkül az oláh fejedelmek nem tudtak volna ellenállni a cári törekvéseknek, sorsuk épp az lett volna, ami Beszarábiáé lett: a teljes leigázás. Egyszóval az ottomán nagyhatalom, ha néha keményen éreztette is létezését, egyúttal nevelője, védelmezője, sőt megmentője volt a keleteurópai népeknek.

A török történetírás újszerű kibontakozásával és az európai tudományos porondon való megjelenésével eggyel több lett azoknak a magyar nemzeti múlthoz közelálló irodalmaknak a száma, amelyek a mi históriánkba is beleszólnak. Ez a tény annál kevésbé kicsinyelhető le, minthogy az elmúlt pár év alatt máris sikerült a törököknek az európai historikusokat saját kutatásaikkal kapcsolatba hozni és így a török történetírás korábbi kettősségét megszüntetve, a török szellem átütőerejét fokozni. A legutóbbi török történeti kongresszuson például már szép számban jelentek meg európai tudósok is. A török történetírás mozgalmait tehát általában is kívánatos figyelemmel kísérnünk.

A török őstörténet szálainak kibogozása és az Oszmán birodalom keleteurópai szerepének új beállítása kétségtelenül jelentős eredmények és úgy látszik, hogy az archeológiai anyagon felépülő állítások maradandók lesznek. Az idegen nemzetiségű turkológusok nagy érdeklődéssel kísérik a fejleményeket s a kemáli koncepció alapvonalait máris többen elfogadták.

____________________

[76] Ez a tanulmány hívta fel először a magyar tudományos világ figyelmét (1938-ban) arra, hogy a Régi Kelet régészeti és nyelvészeti anyaga forradalmian átalakította a török népek őstörténeti képét. Akkoriban azonban történészeink, nyelvészeink és turkológusaink semmiféle sugalmazást nem merítettek belőle. Így történt meg, amire csak most jöttünk rá, hogy török rokonaink, akik a mi ősi kultúrörökségünkben másokkal együtt részesültek, tulajdonképpen a magyar őstörténetet illesztették az ő saját történetük elé. Régi igazság az, hogy aki nem halad a korral, hanem megáll és lehorgonyoz egy elmélet mellett, — csak veszíthet. A vesztesek mi vagyunk, mert a flnnugor nyelvrokonságra felépített őstörténeti elképzelés túlsokáig lekötötte figyelmünket.

[77] Jelen tanulmány főleg a vonatkozó francia nyelvű könyvek és cikkek alapján készült, melyeket felsoroltam a Századok LXXII. évfolyamában, ahol e tanulmányt közzétettem.

[78] Alp szerint a 17 milliónyi tőrök lakos közül az "oszmanli" nyelvet alig 10% értette.

[79] A tőrök népek létszámát Deny francia turkolóqus 39 millióra teszi. A magyar Túrán folyóirat statisztikája szerint a törökség létszáma 33 millió (Túrán 1934 72. I.). A töröklakta terület nagy kiterjedéséhez képest ez a lélekszám igen alacsony népsűrűséget jelent. A török néprészek azonban, bármilyen nagy távolságra laknak egymástól, kölcsönösen megértik egymást, akárcsak a középkori Itália lakói, csupán Dantejüket vár|ák a teljes nyelvegység helyreállítására. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az új török irodalom nem használja a "turáni" szót népi megjelölésként, hanem mindig és következetesen egyszerűen csak törökségről beszél. Számára Túrán csak földrajzi fogalom.

•