AZ ELSÓ KELET-EURÓPA SZINTÉN MAGYAR ALKOTÁS

A vonatkozó irodalmi tanulságok

Kelet-Európa alatt ebben a tanulmányban a Visztulától és a Balti-tengertől keletre az Urai-hegységig terjedő vidéket értjük, amelynek déli határvonala a Kárpátok íve, a Fekete-tenger és a Kaukázus. E hatalmas síkságon a klimatikus viszonyok Kr. e. 4000 és Kr. e. 2000 között lényegesen megjavultak, úgyhogy akkoriban az évi középhömérséklet a mainál néhány fokkal magasabban állott. Ennek következtében a jégkorszak végén kialakult nagy mocsarak összébb húzódtak, az erdőségek megritkultak és a frissen sarjadt legelőkre gazdag vadállomány érkezett. Így nemcsak a keleteurópai nagy folyók - Dnyeper, Don, Volga - lapályai váltak alkalmassá állandó emberi tartózkodásra, hanem a feljebb eső Balti-tenger partvidéke is.

A Kelet-Európába érkezett első állandó lakosság földrajzi eredetére és kilétére az embertan kutatói adtak legelőször helyesnek bizonyult választ. Térképre vetítették a régi korból eredő koponyák indexét és ezen a módon észrevették, hogy a Balti-tengertől a Kaukázus irányában haladva, az index folytonosan emelkedik 81 és 83-ról 87 fölé. Ebből azt következtették, hogy Kelet-Európa első népességének földrajzi kiindulópontja a Kaukázus vidéke lehetett, a kerek koponyájú népek őshazája és onnan a nagy folyók kalauzolása mellett jutottak el az északabbra fekvő tájakra. Becslésük szerint az északra vonulás, vagyis Kelet-Európa első benépesítése a Kr. e. III. évezredben kezdődött és a következő II. évezredben lényegében már befejeződött. A Dnyeper mentén vonultak azok, akik végállomása a Baltikum lett; a Volga mentén meg azok, akik leszármazói jelenleg a Káma és a felső Volga vidékén laknak, vagy még annál is feljebb, a Pecsora völgyében és a Jeges-tenger partvidékén. Az embertan kutatói a kerek fejűek bevándorlásával hozzák kapcsolatba Kelet-Európa első magas kultúrájának kialakítását (152m 49). Az embertan eredményeit a régészeti kutatások megerősítették és részleteiben is kiegészítették. Kezdetben ugyan ők Kelet-Európa benépesítését és a magas kultúrába való bekapcsolását a nyelvészet hatása alatt az Ural-hegységen túl elterülő nagy tájból, Szibériából képzelték el. A tárgyi leletek időrendben való megjelenése azonban ennek az elképzelésnek ellentmondott s így el kellett azt ejteni. Az első lakosságtól hátramaradt régészeti leletek ugyanis nem Kelet-Európa Szibéria felé eső oldalán bukkantak fel, hanem délen, a Régi Kelet közvetlen szomszédságában, ahogy a vonulást az embertan művelői is elképzelték. E déli terület nagyjából téglalap alakú, a 45. és 47. szélességi kör közé esik s nyugati részében a Dnyeper, keleti részében a Volga a legnagyobb folyó.

A Dnyeper völgyében, a folyó alsó szakaszán sok réz- és bronzkori temetőhelyet tártak fel, olyan mesterséges dombokat, amelyeket oroszul kurganynak, angolul barrownak neveznek. Az egyik ilyen temetőből, a dnyeperi Petrovszktól 18 kilométerre délre, Kr. e. III. évezredből eredő kétkerekű kocsi maradványai kerültek elő (139m 135). A kocsiról tudjuk, hogy régi-keleti szimbólum, a Napisten jelképe és sírban való elhelyezése azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a halott felett az örök világosság fényeskedik, amint ezt az egyiptomi és mezopotámiai mitológia is hirdette. A Dnyeper-menti régészeti lelőhelyeken egyebütt is sok déli vonatkozású emléket találtak, pl. olyan Vénusz-szobrocskákat, amelyek nagyon hasonlítanak Elám, Babilon és Egyiptom századokkal korábbi időből származó ugyanilyen típusú leleteihez (139m 121; 155m 85). Az is fontos mozzanat, hogy az edényeken itt, Kelet-Európa déli övezetében tűnik fel először az úgynevezett fésűs bélyegzők lenyomata, amely később a Balti vidéken is megfigyelhető. Ugyancsak itt délen, a Kárpátok, Al-Duna, Fekete-tenger és a Dnyeper által körülhatárolt területen alakult ki Kr. e. 3000 táján az első keleteurópai földműves kultúra, az úgynevezett Tripolje-müveltség. Mint újabban kiderült, ez a műveltség telepeseivel együtt szintén a Régi Keletről származott, de nem a Kaukázus vidékéről, hanem Kisázsiából (139m 121).

Kelet-Európa Volga által uralt alsó részében az első magas kultúra régészeti emlékei szintén a Kr. e. III. évezredben kezdenek sürüsbödni és babiloni és egyiptomi kultúrörökséget tükröznek. Itt is megtalálhatók a domb alakú temetők, melyek közül már ezernél többet ismernek (139m 135) és azokban is a nap vallásra utaló szokásos emlékek szerepelnek. A leletek közt itt is megtalálták a mezopotámiai termékenységi istennő erősen nőies szobrait és a fésűs bélyegzők lenyomatát mutató edényeket. Van azonban itt a Volga alsó vidékén egy olyan mozzanat, ami hiányzik a Dnyeper mentén: az óriáskövekkel való építkezés és szobrászat. Ez is a Régi Keletre utal, melynek számos vidéke tele van tűzdelve hasonló szabadtéri emlékekkel. Az óriáskövekkel való építkezést Cyclops-falazásnak nevezik, ami alatt faragott kövek, szikla-lapok, mészhabarcs nélkül való összeillesztését értik. A hagyomány szerint e falakat "egyszemű óriások" építették, vagyis a Napot (egy szemű óriást) tisztelő úri népek (árják). Az ő tiszteletével kapcsolatosak a merőlegesen felállított oszlopok, a ménhírek meg a dolmenek, itteni szóhasználattal úgynevezett Magasok. Újabban arra is rámutattak, hogy a kaukázusi fémipar, mely már a Kr. e. III. évezredben jelentős volt, döntően befolyásolta az egész keleteurópai technikai fejlődést a bronzkorban.(63) Amíg tehát a magyar népek őshazájával szomszédos keleteurópjai táj nyugati része korai mezőgazdasági kultúrájával tűnt ki, a keleti kőiparával és fémkultúrájával vezetett, de mind a két rész emlékei a Régi Kelet magas műveltségével függnek össze, onnan jött a tudás, a művészet, a hit s maga az emberanyag is, - nem pedig Szibériából.

Kelet-Európa benépesítése szempontjából fontos még az a felismerés, hogy e táj déli részében a Kr. e. III. évezredben tapasztalható jelenségek utóbb, a Kr. e. II. évezred folyamán már az északi Baltikumban is észlelhetők. Ez annak a jele, hogy a népesség a két nagy folyó, a Dnyeper és a Volga völgyében fokozatosan északra haladt s már akkor eljutott arra a végállomásra, ahol leszármazói jelenleg laknak. Mert hogy az utasok ősmagyarok voltak, akikből észtek, finnek és volgai rokonaink lettek, az bizonyos, ezek kerámiáját jellemzi a különleges fésűs díszítés és az ő személyazonosságuk felismeréséig nem volt más népmozgás e tájon (117m 156-158).(64)

Bármilyen nyelven írt újabb régészeti munkát veszünk kezünkbe, mindegyikben azt olvassuk, hogy Kelet-Európa északabbra eső tájai déli irányból kapták első népességüket, végeredményben tehát ugyanabból az embertartalékból, amelyből kapta Dél- és Nyugat-Európa is. Az újabb orosz kutatásokról készített egyik beszámolóban, ahol a finnugorok (magyar népek) délről való származásáról van szó, a szerző megjegyzi, hogy ezzel a megállapítással a konzervatív magyar nyelvészek tanítása nem egyezik (125m 30). Ezt mi jól tudjuk, de a jelen helyzetben állandóan hangsúlyoznunk kell. Tehát a modern régészetnek és embertannak köszönhetjük elsősorban, hogy Kelet-Európa benépesítéséről a tényeknek megfelelő elképzelésünk van. Másszóval, a mai irodalomból leszűrhető tanulság egyezik az új magyar őstörténeti elképzeléssel, amelyben azonban mi finnugorok helyett inkább magyar nyelvű népesség északra vonulásáról beszélünk, mert a kinidulóponton nem finnugorul, hanem magyarul írt emlékeket találtunk.

A név szerint ismert első keleteurópai gyarmatosok: a Cimmerek

A Kelet-Európában délről északra vonuló népeket a történettudomány módszereivel csak a Cimmeri néptől kezdve tudjuk nyomon követni. E nép zöme a Dontól nyugatra a Kárpátok hegyláncáig terjedő vidéken lakott. Telepeit magas földhányásokkal (sáncokkal) vette körül s országa tengelyében a Dnyeper vize folyt. Elszigetelt cimmeri csoportokról távolabb eső helyeken is tudunk, mint pl. a Krimi-félszigeten, a Kaukázus északi lejtőjén és a Volga alsó szakaszán. A Cimmerek, országuk nagy kiterjedéséről ítélve, jelentős létszámú nép lehettek s fénykoruk a Kr. e. 1300 és Kr. e. 750 közti időre esik. Önálló nemzeti létüknek a szkíták vetettek véget, akik elfoglalták országukat és a népet több részre szakítva elvándorlásra kényszerítették. Többségük ekkor a Dnyeper kalauzolása mellett észak felé menekült és a Balti-tenger partján szerzett magának új hazát. Egy másik jelentős részük a szkíta támadás következtében nyugat felé vette útját, megkerülte a Fekete-tenger sarkát és annak déli oldalán talált új lakóhelyet a Halys folyó torkolatáig. Egy kisebb cimmeri néptöredék pedig, köztük a fejedelem törzse, a Kárpátok szorosain átkelve, leereszkedett a Duna-medencébe.

A cimmerek származási helyét a tudósok Mezopotámiában és Iránban látják, tehát a Régi Keleten, mert hátrahagyott tárgyi emlékeik ezzel a tájjal kapcsolódnak. Ugyanonnan eredtek szimbólumaik (bika, ökör, oroszlán, leopárd, madár), mértani jellegű díszítéseik és csőrös edényeik Népnevüket a források Cimmeri, Kimeri, Cymri és hasonló változatokban közlik. Mindegyik írásmód a magyar nyelv -i képzőjével végződik, előtte Úr szavunk magas hanggal illeszkedő változata áll, a kezdő szóelem pedig minden támpont szerint a mi Szem szavunk. A név jelentése tehát Szem-Úr-i (nép), vagyis a Napisten hívei. E vallási vonatkozású név mellett földrajzi eredetű nevet is használtak megjelölésükre, amelyet a Biblia szótára Madai és Méda alakban közöl s magyar értelme Mat-i, azaz "Földi, Honfi". A cimmeri helynevek ilyenek: Cimmerikum a Krimi félszigeten, Szam-Ta-Rovo Georgiában, Szamas-Un (Szemes Hon) a Fekete-tenger déli oldalán.

Mivel a Cimmerek vagy Szemúrak több mint félezer évig tartózkodtak Dnyeper-menti hazájukban, nekik kell tulajdonítanunk az ottani nagy folyók-Dnyeper, Don, Duna-és talán még a Fekete-tenger nevét is. A Dnyeper akkoriban DANA-BER néven volt ismert, melynek értelme a magyar hangtörténeti kulcs szerint a Tanya Bora vagyis az ország vize. Ugyane folyó neve később BOR-YST-HEN-ES alakban is szerepel, amelyben ismét a Bor-részleget találjuk kibővítve az "Est-Hon" kifejezéssel és a hátratett névelővel, úgyhogy értelme Az Est-Hon Bora. A két név etimológiája egymást támogatja, de belőle az is kiderül, hogy a keleteurópai Szemurak (Cimmerek) országát még Est-Honnak, népét pedig Est-Honi népnek is nevezték. Esthon és Szemhon egyébként azonos értelmű nevek, mert a lenyugvó (Esti) napot a magyar őshazában Szemnek is mondták (a felkelő Nap "Ra" volt). Szemúrország másik két nagy folyója, a Don és a Duna az ország határfolyói voltak. A Don akkoriban TANA-IS volt, szintén a Tanya vize. A Duna DANU-BIS (Tanya vize) nevét csak későbbi korból ismerjük, de mivel annak képzési módja azonos a Dnyeperével (Danaber) és a Donéval (Tanais), azt is cimmeri eredetűnek kell tekintenünk. A Duna másik ókori neve IST-ER, benne Est szavunkkal, Est úr (vize) értelemben. A Fekete-tenger legrégebben ismert PONTI neve talán még a cimmereket megelőző időből ered, a Kaukázus alatt lakott régi magyar népektől, mert azok országából nézve esett ez a tenger észak felé, nekik volt az Fönti-tenger, régi hangszereléssel Ponti-tenger. A Fekete elnevezést azonban már cimmeri eredetűnek vehetjük, mert a Fek-út-i kifejezés a lenyugvó Nap irányába eső tengert jelenti. Ha ezek után jegyzékeljük azokat a jobbára egy tagú szavakat, amelyeket a cimmerekkel kapcsolatban állónak tudunk, vagy a valószínűség alapján nekik tulajdonítunk, elég világosan következtethetünk a szóbanforgó nép személyazonosságára. Az észlelt szavak ugyanis: Szem, Úr, Bor, Víz, Tanya, Hon, Út, Est, Fek(szik) és a sűrűn szereplő -i képző mind a magyar nyelv legősibb szókincsébe tartoznak. Ha pedig így áll a dolog, akkor ezt a Cimmeri-Szemúri-Esthoni-Madai népet határozottan a magyar nyelvű népek családjába kell soroznunk, vagyis a Kelet-Európában észlelhető első népet magyar népnek kell minősítenünk. Ebből aztán sokminden következik.

A Balti-tenger partjára vándorolt Esthoni és Fenni népek és a Jeges-tenger vidékére került Permiek

1. A nyelvtudomány már régóta megállapította, hogy a Balti-tenger körül ősidők óta magyarral rokon népek élnek. A déli parton lakókat közös névvel EST-HON-I vagy röviden ESTI, AESTI népeknek mondták, ma: "észtek", amiből világos, hogy eredeti nevük magyar s annyit jelent mint Est Honi vagy Esti, azaz nyugatra eső országban lakók. Ugyanaz a név ez, mint ami a Dnyeper-menti Cimmeri ország neve is volt, így az elnevezés újabb bizonyíték arra, hogy Kelet-Európa népessége délről északra haladva népesítette be a tájat, magával víve megelőző lakóhelyének nevét. Ez az összefoglaló Esti és Esthoni név, mely régen a Balti-tenger déli oldalán lakók közös neve volt, ma már csak az észtek - másfél millió lélek - megjelölésére használatos. A többi esti törzs a vérségi elaprózódást követve külön politikai keretbe szervezkedett és népnévként törzsneveit használja, legtöbbször a Hon szóval kibővítve. Ezek a Let-honi, Lithuani, Livoni és Kuroni nevüek, illetve az Inkeri (Hungari) és Mazuri (Magyari) népek. E kis népek az erős germán és szláv keveredés miatt ma már csak távoli rokonai a magyarnak és népnevük eredeti értelmét is elfeledték. Sajnos, a magyarországi finnugor szakértők elmulasztották, hogy rokonaink nemzeti nevének értelmét nekik megmagyarázzák. Ő ugyanis kritika nélkül elfogadták az indo-európai tudósok könnyen adott véleményét, amely szerint az Est-Honi megjelölés nem a magyar, hanem valamilyen idegen nyelvből ered (188m 13).

A Balti-tenger partvidékén magyar származású népek élnek, akik oda a Dnyeper kalauzolása mellett érkeztek, délről északra tartó vándorlással. Az egyes törzsek megannyi "Hon"-ban szálltak meg s idővel külön népekké lettek.

A Baltikumba vándorolt és ott új hazát talált magyar származású népek a jelen időszámítás I. évezredében kerültek először teljes történeti megvilágításba, amikor nagyjából már mai helyeiken laktak, de lényegesen nagyobb területen, övék volt a Visztula folyótól a Finn-öbölig terjedő egész partvidék és telepeik a folyók vonalán mélyen benyúltak a szárazföld belsejébe. Az egyes esti törzsek még mindig féltékenyen őrködtek politikai függetlenségükön és sok apró királyságot alkottak fő-király nélkül. Amikor A.D. 1000 táján az első idegen megfigyelők köztük jártak és utazásukról beszámolót készítettek, legtöbbször kidomborították a nép szervezetlenségét, azt hogy nincs közös államuk, se közös kormányuk. Az egyik utazó így szólt: "Esti ország nagy kiterjedésű ország, de sok az önkormányzattal bíró kerülete (civitas) és azok mindegyikében külön király székel" (159m 92). Egy másik utazó 1175-ben járt közöttük és ezt jegyezte fel: "Hozzáférhetetlen, vízzel borított tájakon laknak és nem tűrnek meg maguk felett semmiféle (fő)királyt" (159m 104).

Az idegen utazók azt is feljegyezték, hogy az estországi népek szerfelett vallásosak és egész lényüket az istenség gondolata hatja át. Elképzelésük szerint az isten láthatatlan lény, de mégis mindennek ő az ura és tulajdonosa, a lakóhelyeknek és a lakosoknak egyaránt. Sokféle névvel nevezték, gyakran az Úr szóval is, használva annak illeszkedő alakjait. Ha például azt akarták mondani, hogy ő az ország (TA) ura (RA), akkor egyszerűen Tara névvel utaltak rá. Látható képét a Nap korongjában tisztelték, amit alakjáról Kereknek, világító tulajdonságáról Szemnek neveztek, akárcsak a régi-keleti hazában. Ezeket a szavakat is összekapcsolták az Úr szóval és így az istent Szemúr és Kerekúr néven is emlegették. Az Isten különféle neveit beleszőtték helyneveikbe és így keletkeztek a Szem, Szoma, Szemi, Szemis, Szeom-El, Szem-Er, Szem-Ithen (Szem-Otthon), Szem-Lack (Szem-Lak), illetőleg Kerek, Kark, Kark-Ele, Kurke-Lauk, Kur-Vera nevek. Kereknek nevezték a Napisten tiszteletére fenntartott áldozati berkeiket is és azokat a Kerek név jelentésének megfelelően bekerítették.(65) Szent helyeiket ligetes fáiról LUKOSnak (Lugas) is mondták, ott mutatták be áldozataikat, melyek tárgya rendszerint ló volt. A feláldozott állat húsát rituális ünnepség keretében elfogyasztották, lenyúzott bőrét pedig rőzsével kitömve, álló helyzetben a helyszínen hagyták. A ló bőrének rőzsével való kitömését úgy mondták LUOT TEMERIT, Lovat tömörít.

Az esti népek istenét különféle tevékenységében nagy számú személyzet szolgálta ki: papok, jósok, varázslók, bosszúállók és a tüzes szertar. tások vezetői. Címük általában Pap volt: PAP, PAPI; aki vízzel (habbal) ügyködött, azt HABÚRnak, APÚRnak nevezték; a Hold-Jós volt a HALD-JAS, HALL-IAS; a Mágus a MÁGUS; a Hárpia szerepét ott is AR PIA, ARB JA töltötte be; a Tüzesen végzett szertartások vezetője a TULISSON volt; a szent berkek felügyelője pedig a Lugas-Hon embere: LIGAS-HON-ES. A legrangosabb papok a Nap felkeltekor, vagyis reggel REGGEL, RUGHEL (Ra keltekor) fejtették ki tevékenységüket s nevük a Kel (ni) igével kapcsolatos: KAALI, KA ALU, KA ALIM A. Ugyanez a Kel szó az esthoni helynevekben is gyakori: KALA-TA-HU annyi mint a Felkelő Napisten Hona; KALA-MAA és KALO-TA a Kelő Földje. Volt náluk KALAT-EN (Kelethon) és KEL-MEN (Kelő Méne) helynév. A papokat a MUUG és MUGI (v.ö. magyar Muki) szóval csúfolták, ami szarvasmarhát jelent, bár ennek az állatnak közönséges neve MAAKARI volt (159m 141). A papok szimbolikus megjelölésére az esti népeknél is a veréb szolgált: VOROBEI, VARABOLA, akárcsak Egyiptomban, mert a szó Ver-Eb elemei az összecsengés alapján a papot az isten (Ur, Ver) szolgájának (Eb) mondotta. Amit tehát az északra vándorolt esti magyar törzsek nevéről, társadalmáról és régi vallásáról tudunk, annak lényege tökéletesen azonos a régi-keleti őshaza szokásaival és ugyanazokkal a szavakkal jut kifejezésre.

Esthonban (Észtországban) volt, illetőleg ma is van egy egész sereg olyan helynév, amely azonos az európai Magyarország helyneveivel, de amire hazai tudósaink eddig még nem mutattak rá. Ilyenek például a Kalota, Lippa, Tápió, Nova, Linda (m. Lendva), Tarakani (m. Tárkány), Mahtra (m. Mátra), Honeda (m. Hunyad) és Ardel, Ardela, Ardale (m. Erdély) nevek. Az egyezés az illető helyneveket mindkét helyen roppant régi nevekké lépteti elő, bennük az őshazából hozott nyelvi kincs tükröződik. Gyakoriak Esthonban a Magyar szóval képzett helynevek is, mint a Mazúria országnév, a Mahar-Ana (Magyar Hona) tartománynév és a Matar-os községnév. Az estországi víznevekben megtaláljuk Víz (Pis) szavunkat, pl. Vis-Tula, Wis-Ere, Wys-Ka; Ka-Pes, War-Pes és Bor szavunkat is a Bar-Ta, Piri-Ta folyó nevében. A balti népek nem feledték el vándorlásuk régi útját sem, a Dnyeper mentén vezető utat, mert kereskedőik századok múltán is azon szállították legbecsesebb árucikküket, a borostyánkövet (ámbrát) a Régi Kelet nagy felvevő piacaira s helyette ugyanazon az úton hoztak onnan országukba értékes fűszereket. A borostyánkő ókori gyanta, amely idők folyamán megkeményedett és vöröses-sárga színben tündökölve az ékszerek kedvelt díszítő eleme lett. E féldrágakövet az estiek Gintarasnak nevezték, amelynek szótöve GINTI (169m 27). Ki ne ismerné fel ebben a régi grafikával írt szóban Gyanta szavunkat?

A bemutatott régészeti, mitológiai, nyelvészeti és történeti bizonyítékok azt a határozott benyomást keltik, hogy a Balti-tenger délkeleti partján hazát foglalt néprészek a Dnyeper-menti Esthoni népből eredtek és beérkezésük idején még magyar nyelven beszéltek.

2. Az estoni népek felett, a Balti-tenger északi partján, a Finn-öböl, Botteni-öböl, a Fehér-tenger és a Jeges-tenger által körülhatárolt földön a Fenni nevü népek foglaltak maguknak hont, akik alatt ma elsősorban a finneket értjük, azután kitérjesztőleg a velük rokon lappokat és karélieket is. E népesség jelentős része a Balti-tenger délkeleti oldalán kialakult Esthonból származott, főleg annak Szemi nevű kerületéből, Mahur-Ana tartományából és a Pirita folyó völgyéből. Az átvándorlás idejét nem tudjuk, talán a Kr. e. II. és I. évezred fordulóján zajlott le, vagy ennél is később. A kronológiai bizonytalanság az esti és fenni népek őstörténetében is fennáll, amin egyelőre nem tudunk segíteni. A bevándorlók egyik első támaszpontja a délnyugati Turku volt, értelem szerint az esti népek istene (Ta-Úr) védelme alá helyezett erősség (Kő). A betelepített vidéket a lenyugvó Napisten Szem nevéről Szemu-Maa, Szome-Maa és Szuomen-Maa névre keresztelték "Napisten országa" értelemben. Falvaikat is gyakran a Szemisten védelme alá helyezték és ilyen neveket adtak nekik, mint pl. Szom-Er-Olla (Szemúr helye) és Szom-Er-Mieme (Szemúr Földe). Később az egész ország neve is Szome-Maa, Szuom-Mea és Szuom-En (Szemhon) néven lett ismertté és abból keletkezett a gyarmati nép saját maga használt összefoglaló új neve, a Szuomi (Szemi). A nép másik neve, a Fenni, Phinni (m. finnek), de azt az országbeliek nem használják, csak az idegenek. Jelentése vitatott, egyesek szerint talán a legkorábbi finnországi települőktől, a főniceiektől ered, akiket az egykorú források szintén Penig, Fenik néven emlegetnek és akik hajói résztvettek a balti ámbra forgalomba hozatalában. Bár e feltevésnek nagy a valószínűsége, mégsem zárható ki az a másik nézet, amely szerint a Fenni nevet az Esthonban maradt törzsek használták először a felettük kialakult gyarmat területneveként. A finnek mai létszáma több mint 4,000,000.(66)

A finnek felett tovább északra, óriási területen szétszórva, svéd, norvég illetőleg finn fennhatóság alatt Lapp törzsek élnek; összlétszámuk mindössze 32,000. Eredetileg ezek talán nem tartoztak a magyar népek családjába, helyneveiket és Lapp nevüket nem is lehet magyarul értelmezni, de Szame nevük utal az őket civilizáló nép kilétére. Vallásra vonatkozó szavaiknak van is egy magyar értelmű csoportja, amely a Napisten tiszteletére utal. Kőbálványaikat Aerro-Muornak nevezték, áldoztak a Napnak és a Holdnak, istenüket kőszobrai mellé állított fával jelképezték, amelyet karika formára nyírtak és tetejére is karikát tűztek (116m 115 sk). A Lappföld egy másik helyén ember nagyságú öt szobrot találtak, "öt Úr" a régi-keleti felfogás szerint a Napisten Útúr és Utas nevét idézte az ötös (UTUS) sorszám nevével való összecsengés alapján. Ezek a szobrok "mind sorban álltak s midegyiknek a fején kalap volt" (116m 116). Talán ezek a kalapos szobrok (Kalap-Kőlap, fordított összetételben: Lap-Kő) az összecsengés alapján a Lappföld (Lapp-Kő) nevét mondják? A lappok kolostoraikat Ost-Ari (Est Uri) helyeknek nevezték, bizonyára az azokban élő esthoni hittérítő magyar papokra utalva. A lappokról az az összképünk, hogy két rétegű néptöredék, de benne csak a tanító elem lehetett magyar származású, azoktól kaphatták Szame nevüket, akik azonban tudásuk átadása után beolvadtak az őslakosságba.

3. Európa északi részén, az észteken és finneken kívül még néhány más, szintén magyar származású apró nép is él, akiket összefoglalólag Permi néven neveznek. Ezek elemei: a tulajdonképpeni Permiek, a Szamojédek, a Hantik (Ostiak) és a Mansik (Vogulok). A szűkebb értelemben vett permiek a Fehér-tenger partvidékén a Dvína torkolatáig laknak, Arkhangel és Magorszki városokig. Tőlük keletre, ugyancsak a tengerparti sávban, igen nagy területen a szamojédek helyezkednek el. Főfolyójuk a Pecsora és övék a hosszan elnyúló Zemlja-sziget és a Yamala-félsziget. Az Ural-hegységen túl, már Szibéria földjén, az Ob folyó bal partján, nem messze az Irtissel való egyesüléstől a Hantiakat találjuk (22,000 lélek); ugyane folyó jobb partján viszont a Mansikat (6,000 lélek). A permieket, hantikat, mansikat és a szamojédek egy részét a balti Esthon gyarmatosainak tartják és onnan való eredetüket több mozzanattal valószínűsítik. Ezek között szerepel a legmesszebb került töredék kettős neve: HANTI és OSTI, amely az eredeti Est-Honi szó összetevő elemei külön alkalmazva: Hanti-Honi, Osti-Esti. A Hanti szó jelentése az ő nyelvükben is Hon, Lakóhely. Esthonból származott a szamojédek északi csoportja is, tekintve hogy az ő beszédükben több a közös szó a finnek-észtek nyelvével, mint a tőlük délre eső Volga-menti rokonokéval. A statisztika így alakul: közös szamojéd szó az észttel és finnel 233, a Volga-mentiekkel csak 161. Az arány a baltiakkal való szorosabb összetartozást jól érzékelteti. Betelepedésüket a Kr. e. 5. századra teszik, ami az általános történeti eseményekkel összhangban áll.

A magyar származású "Permi" és "Volgai" népek lakóhelye

A Permi név eredetileg területfogalom: Pera-Maa, ami észt-finn magyarázat szerint a Fehér-tenger partvidékét jelentette (159m 75), tehát az európai kontinens peremvidékét. Ebből a körülményből azt gondoljuk, hogy a Permi névben az ősi magyar Perem szó szerepel. E nevet később a Pecsora vidékéig elnyúló területre is alkalmazták és így nevezték azokat a népeket is, amelyek ezen a területen éltek, avagy innen származtak el máshová, mint éppen a hanti és mansi részleg is. A szó ekként népi vonatkozásban mindazoknak a kisebb néptöredékeknek összefoglaló neve lett, amelyek a balti és volgai csoport között hídállásban helyezkednek el. A permiek legfontosabb kereskedelmi cikke ősidőktől fogva az állati szőrmék kidolgozása és forgalomba hozása. Olyan keresett áru ez, mint az esthoniak fénylő gyantája, a borostyánkő. A Volgán szállították le délre, a Fekete-tenger környékére és ott bocsátották áruba. A szőrmét földrajzi eredő helyéről "permi árunak" is nevezték és ebből a kifejezésből (és nem egy osztrák-bajor szóból) származott a szőrme rokonszava, a Prém.

Északi rokonaink a lakóhelyükre utaló Permi nevükön kívül használják összefoglaló névként az ő faji eredetükre utaló Úri, Árja nevet is, UHRI, UGRI, ARI, ARIO alakban. Gyakori azonban e kifejezésnek az a formája is, amelyben a jelző a szokványos helyén, elöl áll, vagyis amikor ár-ja helyett jó-urat mondunk: Ju-Har-i, Ju-Ra, J-Ur-Ka, Y-Ir-Ka, Jo-Ra-En és Io-Ugria formában. Ezt az árja vagy jóúr megjelölést a magyar népek mindig használták faji hovatartozásuk jelzésére, bárhová sodródtak is idők folyamán. Éppen ezért nagy tudatlanságra vall, ha az árja szót németből eredő kölcsönszónak mondják.

Abban összegezhetjük megállapításainkat, hogy a Balti-tenger vidékére települt népesség eredetileg magyar nyelvű népesség volt, az úri, azaz árja fajtából, amely többségében a Dnyeper alsó folyása mentén kialakult Esthonból eredt és délről északra tartó mozgással érte el végső lakóhelyeit. Új hazájába a Kr. e. II. és I. évezred széles határmesgyéjén érkezett, ahol magát továbbra is régi nevén, Esti, Esthoni, illetőleg Szemi Szemhoni népnek nevezte, melynek mai formája Eszt illetőleg Szuomi. Miután a Visztula és a Finn-öböl között elterülő balti partvidéket feltöltötte népességével, etnikai feleslegét áttolta az északra lévő ezer tó vidékére és kelet felé, a Dvína torkolatáig terjedő vidékre. Kisebb vállalkozó csoportok még annál is távolabb keletre vitték el az esti magyar kultúrát és végállomásaikon létrehozták a permi, szamojéd, hanti és mansi nevű töredékeket. Ezek az északi sarkkör mentén és az Urálon túl, Szibériában élő rokonaink nem a kiindulóponton hátrahagyott magyarok, hanem egy hosszú vándorlás végállomásán megmaradt népforgácsok. Az esthoni népek - finnek, észtek, stb. - és permiek leszármazóinak együttes mai létszáma körülbelül hat és fél millió.

A Volga és Káma menti magyar néprészek

A Volga és a Káma vidéki magyar népesség tekintetében végzett vizsgálataink ugyanolyan eredményre vezettek, mint az esthoni népek esetében. Úgy találtuk, ők is délről érkeztek mai helyeikre, a nagy vízi utak kalauzolása mellett és leszármazóik az 1965-ös összeírás szerint meghaladják a 3,000,000-t. A mordvinok (más néven Ezrák) létszáma 1,500,000; a máriké (Cseremiszek) 500,000; az udmurtoké (Vótiak) 605,000; a kómi (Zűrjén) népé 408,000. Lényeges megemlítendő mozzanat: e népek lakóhelye nem terjed át a Volga és Káma keleti oldalára, az Ural-hegység felé eső köves, mocsaras és dombos vidékre. Földrajzi elhelyezkedésük természetes következménye a Kaukázus környékéről történt kiindulásuknak, ami az akkori viszonyok közt a Volga nyugati oldalán való haladást szinte kényszerítő erővel írta elő. Ha ezek a népek Szibériából indultak volna ki és valahol az Ural-hegység középső vidékén jutottak volna ki az erdőkből, amint a finnugor nyelvészek elképzelik, akkor mai elhelyezkedésük nyilván ellenkező lenne: többségük a Volga keleti oldalán lakoznék, az Ural-hegységre támaszkodó sávban. A volgaiak földrajzi elhelyezkedése ellentmond tehát a konzervatív magyar nyelvészek tanításának. A mordvinok főleg a Volgába ömlő Súra folyó mentén laknak, az udmurtok viszont a Viatka és a Káma ölében. Nincs kizárva, hogy e népnevekben a "Maradvány" illetőleg az "Ottmaradt" értelem lappang, ami arra mutatna, hogy a nép többi része valamilyen ok miatt máshová költözött. A feljebb lakó kómi nép neve, a Chum, a nyelvészek szerint azonos a magyar "Hím" szóval (188m 20). A márik neve viszont a Maúri származéka.

A mordvin népet más néven Ezrának nevezik, ami a magyar népek szokásos faji megjelölése, a jelenleg árja alakban használt szó. Az udmurtokat is árjáknak mondják az összes környékbeli tatárok és oroszok és rájuk az Ár, Ári, Ár-Ja-Min neveket használják. Helyneveik is árja mivoltukat és napvallásukat tükrözik, mert ilyenek: Ár-Zamas (Or Szemes, Szemes Úr), Úr-Szum (Úr Szem, Szemúr), Ár-Szk (Úr Szék, Székúr, Szekér), Vor-Ona (Úr Hona), Szern-Úr, Ár-Thani, stb. A kómi nép másik neve, a Zűrjén, a régi forrásokban Z-YR-I-AN-I, annyi mint "Az Úr Honi", vagyis szintén árja-honi. A márik mai Cseremisz neve a forrásokban S-C-RE-MEN-ESC-ANA, eredetileg talán egy egész mondat, amelynek rovásbetűit írták át ábécére, hangzósítva tehát ez lenne: "Az Égúr-Mén ősök Hona", akárcsak a név másik alakja, a Ri-Men-Isc-An-i. A permiek közé sorozott szamojédek más néven szintén árják, Ju-Ra-K, azaz "Jó Urak". Ők a legészakabbra lakó magyar eredetű nép s mint ilyen a Kelet-Európába érkezett legelső néphullám maradványa lehet, amelyet a következő néphullámok egyre északabbra szorítottak, ahol közéjük vegyült az estiek egy ága. Nagy régiségük nemcsak földrajzi elhelyezkedésükből következik, hanem Szamo-ed nevükből is, amely eredeti magyar szórendben Ed-Szamo, vagyis az "Egy-szemű" óriás, a Napisten hívei. A Volga és Káma vidékén lakó magyar eredetű néprészek nevében eszerint olyan ősi magyar szavak szerepelnek, amelyek évezredekkel korábban a Régi Keleten voltak használatban. Ezek a szavak és nevek, mint valami nagyszerű szimfónia vezérmotívuma, váltig zengik fülünkbe, hogy viselőik fajilag árják, vallásilag az égi Isten hívei, nyelvileg magyarok, földrajzi eredetük szerint pedig a déli haza gyermekei.

Elolvastuk a kómik és márik népköltészetét és szokásait előadó kétnyelvű szakkiadványokat (12m és 68m) s ezekből megállapítottuk, hogy ők megmaradtak azon a nyelvfejlődési fokon, amikor őseink főleg csak rövid mondatokat szerkesztettek. Ez a körülmény is amellett szól, hogy a közös őshazából ők már korán, a Kr. e. III. évezred folyamán eltávozhattak. Szövegeikben ma is felismerünk több magyar szót, amelyek mind az ősi hangalakban szerepelnek. A kómi Pi a mai magyarban Fi; a kómi Pija Fia; az Aja szó Atya; Eti Egy; a KutaKutya; a Sur Sör; a Lakta nálunk Lakás; a Kutsar Kocsis; az Ebed puedi kifejezés nálunk így hangzik Edébet főzé; a Kitsike kole menni mondat pedig Kicsit kell menni. A mári nyelvben a magyar szavak ilyen alakban találhatók: Päräk magyarul Farok; Pu - Fül; Ólma bu - Almafa; Suke - Sok; Tai - Tél; Sera - Sör. A márik egyik közigazgatási kerületének Makar (Magyar) a neve, oroszosan Makarszki. A nyelvészek az udmurt, mordvin és különösen a mári nyelvben erős idegen hatást állapítottak meg, amit egy ó-török nép közéjük keveredésének tulajdonítanak. Ez alatt mi olyan törököket értünk, akik inkább szarmatának nevezendők, vagyis a Volga és Ural közti vidék lakóit.

Otthon élő finnugor nyelvészeink tanítása javarészben ellenkezik azzal, amit mi a keleteurópai magyar népek eredő helyéről, vándorlásáról és új hazáiról előadtunk, ők a keleteurópai magyar származású népességet a szibériai "gyűjtőhelyről" történt szétvándorlással magyarázzák (már nem szibériai "őshazáról" beszélnek!). Elméletük bizonyítására felsorolják a magyar és magyarral rokon nyelvekben található közös, jó részben egy tagú szavakat. Egyik ilyen jegyzékükön (7m 19 sk) említik a 2, 5, 6, 7, 100 számjegyek nevét; a fej, szem, kéz, vár és lyuk szavainkat; az atya, anya, lány, nő, fiú, fi nevét; az ég, tó, hab, ár, út, sötét kifejezést; továbbá a hal, kígyó, hangya, egér, méh, eb és szú szavainkat; a fa, hagyma, kő, arany, ezüst; a ház, lak, hajó, kés; valamint a fazék és kenyér szavainkat. Az igék közül ezeket: él, hal, hál, áll, mond, hall, néz, lát, ró, főz, eszik, iszik, tud, fog, hág, túr, nyom. A jelzők közül ezeket: más, sok, fekete, jó. Nagyon igaz, hogy ezek mind ősi magyar szavak, de azokat az elméleten kívül semmi más nem köti az ural-szibériai gyűjtőhelyhez. Ott azokat még senki sem találta meg leírva a Kr. e. évezredekben. Ellenben megtaláltuk mi is kivétel nélkül valamennyit a Régi Keleten a Kr. e. IV., III. és II. évezredből eredő okmányokban. E szavak tehát a mi megítélésünk szerint jóval többet bizonyítanak, mint egy ural-szibériai elosztó helyet. E szavak azt bizonyítják, hogy Kelet-Európa magyar népei is a Régi Keletről származnak, főleg a mezopotámiai, kaukázusi és kisázsiai embertartalékból és vallási és kulturális tekintetben valamennyien egyívásuak.

A jelen munka szempontjából nem látszik szükségesnek, hogy az előadott mértéken túl kiterjeszkedjünk Kelet-Európa néprajzi viszonyaira. Arra például, hogy megvizsgáljuk a Herodotos által feljegyzett neveket, részletezzük a turániak (szkíták, hunok) népi adalékát és magyarázzuk a germánok és szlávok ránk nézve nagyon hátrányos szereplését. Elég a keleteurópai magyar származású népek beillesztése az általános keretbe és annak hangsúlyozása, hogy a germánok és szlávok sokkal fiatalabb népek, mint a finnugorok, mert ők csak akkor léptek az európaiak sorába, amikor emezek első hullámai már rég feltárták a kontinens e részét is, kitaposták a főútvonalakat, nevet adtak a folyóknak és hegyeknek, kijelölték a jövendő nagyvárosok helyét és felépítették az első magas kultúrát, mint tették Európa déli és nyugati részeiben. A magyar népek Kelet-Európában bírt ókori hatalmi állásának bukását mégis meg kell magyaráznunk és evégből néhány oldalt szentelünk a titokzatos szarmatáknak.

Az első nem-magyar nép Kelet-Európában: a Szarmaták

Időszámításunk előtt az 5. században vagyunk, amikor az első híreket halljuk arról, hogy a Don folyó keleti partjaihoz egy olyan nagyobb néptöredék érkezett, amely nem tartozik sem az árja, sem a turáni emberfajtához. "Ha átmegyünk a Tanaison (Don folyón), - mondja Herodotos - többé már nem a szkíták földjén járunk. Itt az első sávban Sauromati (Szarmata) nevűek laknak, akik a Meótisi-tó felső végétől észak felé tizenöt napnyi járóföldet bírnak. Lakóterületük egy pusztaság, amelyen nincs semmiféle fa, legyen az gyümölcsfa avagy vadon növő fa" (94m I 295). Ezek a szarmaták pusztai nép voltak, mondja tovább Herodotos, asszonyaik férfi módra öltözködtek és ők is résztvettek a harcokban. Nyelvük különbözött a szkíták (magyar) nyelvétől s amikor azt eltanulták, akkor is mindig hibásan beszélték. A szkíták szomszédságába déli irányból érkeztek, mert megelőzőleg a Fekete-tenger délkeleti alsó szegélyén tanyáztak, a Ther-Mod-On (Szar-Mát-Hon) nevű folyó környékén, ahonnan a görögök űzték el őket. A szkíták közelségéből azonban hamarosan elvándoroltak és a Don és a Volga könyökénél állapodtak meg, szintén fátlan pusztaságon.

A Sa-Ur-Mat-i nevet mi már a megelőző korból ismerjük, összetevő elemeinek értelme: Homoki (Só) fejedelem (Ur) földje (Mat), illetőleg -i végződéssel: a homokföldi fejedelem alattvalója. Arra is emlékezünk, hogy a név akkoriban a szemita népek ama csoportjára vonatkozott, amely a Kr. e. II. évezred közepe táján Asszíriát vette birtokba és hogy Asszíriát a turáni népek szövetsége, a szkíták, médák és babiloniak buktatták meg Kr. e. 612-ben, amikor Asszíria szemita népessége a szélrózsa minden irányába szétszóródott. Az Asszíriából menekülő ilyen szemita csoportok egyike lehetett a Donnál röviddel a mondott esemény után felbukkanó Saurmati részleg, amely nemcsak régi népnevét, hanem pusztai életformáját is megőrizte. Neve, életformája és története szerint tehát e Kelet-Európában megjelenő új néptöredékben szemita jellegű embercsoportot kell látnunk. A szemita historikusok nyomozása ezt a következtetést megerősíti, mert Kelet-Európa déli részeiben, a Kr. e. első félezer évben ők is jelentős izraelita, zsidó és asszír népességről tudnak.(67)

A Herodotos-féle szarmaták a szkíták szomszédságából nemcsak a velük kapcsolatos rossz emlékeik miatt igyekeztek eltávolodni, hanem hogy csatlakozzanak saját fajtájuk egy másik tömegéhez, azokhoz a szarmatákhoz, akik egy más - eddig még ki nem derített - útvonalon a Kaspi-tó felett lévő füves pusztaságokra menekültek, a Volga és az Ural folyók közére. A két szarmati ág ezen a területen egybefonódott, fokozatosan kitöltötte az Ural-hegységig és a Káma torkolatáig terjedő tájat, amelyen aztán tartósan berendezkedett. Ottani életük bizonyítékaként a régészek százszámra tárják fel az ő temetkezési helyeiket, amelyek a Kr. e. 5. századtól körülbelül az A.D. 4. századig terjedő időt ölelik fel. A leggazdagabb és legterjedelmesebb szarmata lelőhelyek a Volga menti Szaratov és az Ural menti Orenburg vidékén vannak (80m 39, 47).(68)

A szarmatákkal kapcsolatban is csak törzsekről beszélhetünk, mert őksem alkottak nemzetet, közös nagy államot. Tömegüket a hátuk mögött szervezkedő dinamikus Turki népek fokozatosan nyugati irányba szorították, ők viszont a szkítákat tolták maguk előtt. E nyugatra sodródás folyamán a szarmaták első ékei Kr. e. 388-ban átlépték a Dont, majd Kr. e. 300-ban a Dnyepert, ahonnan a szkíták elvonultak és súlypontjukat áthelyezték a Duna-medencébe. Azok a szarmata ékek viszont, amelyek északnyugati irányban haladtak, a Volga mentében letelepedett magyar népeket szorították feljebb mai helyeikre, miközben különösen a márikkal keveredtek nagyobb mértékben. Mire a szarmaták megérkeztek a Balti-tenger partján lakó esti magyar népek szomszédságába, már ők voltak a Visztulától a Donig, a Baltikumtól a Volgáig terjedő óriási síkság főnépe. Nyugat felé özönlésükben azonban nem volt megállás: nekiütköztek a Római Birodalom védőgátjainak, azokon is átkeltek, de akkor már számtalan kis csoportra porlódtak szét. Kelet-Európa területén hátramaradt részeik népi személyazonossága a hun időkben tűnt el.

Szarmátföldi harcos képe a Boszporus vidékéről.

A szarmaták nyugatra özönlésük során sok úri (árja) törzset vontak be kereteikbe és a turáni szkítákból is jelentős részeket kapcsoltak magukhoz. Ennek következtében a Szarmata-név Kr. e. 200-tól kezdve fajilag már erősen kevert népességre vonatkozott. A felhígulás következtében az összefoglaló Szarmata elnevezés fokozatosan háttérbe szorult és helyette a való helyzetét jobban fedő nevek kerültek forgalomba. A legelterjedtebb új népnév a meglehetősen nagy területre vonatkozó Alán lett, amely az árják vezető szerepét juttatta kifejezésre: Aláni - Eráni - Iráni, továbbá a Yazig és a Roxolani, mely utóbbi két csoportban viszont a pásztorkodó, szkíta fajta elem vezetett. A yazigok végállomása a Duna-Tisza közének déli része lett, ahova a jelen időszámítás 20. esztendejében érkeztek meg. Követte őket röviddel utóbb a roxoláni törzsek egy része is. Ezek a Magyarországon megállapodott "szkíta-szarmaták" száz kilométernél is hosszabb sáncokkal vették körül szálláshelyeiket s ezekben a nagy udvarhelyekben főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Nevükben, a Yazig szóban bizonyára foglalkozásuk tükröződik, mert legtöbben Jószág-őrök voltak, azaz 'Ju(h) ászok'. Népi különvalóságukat mintegy négyszáz évig tudták fenntartani, azután a beérkezett hun rokonok között elvegyültek, de emléküket máig őrzi a Jász-név, mely sok helységnevünkben fennmaradt. A "jószágőrök" kezdetben a rómaiakkal szövetségben álltak, segítették őket Dácia meghódításában (A.D. 85/88, 101), de azután ellenségessé vált viszonyuk. A rómaiak hosszasan háborúskodtak velük, 290 és 313 között nyolc hadjáratot vezettek ellenük. E háborúkban az amúgyis kis létszámú nép sok vérveszteséget szenvedett. Marcus Aurelius római császárnak emberadóval is szolgáltak, egy ízben például 6,000 lovas katonát kellett kiállítaniok, amelyből 5,500-at azonnal elvittek a britanniai harcterekre, ahonnan sohasem jöttek vissza. Meglepő, hogy Marcus Aurelius a hatalmas Római Birodalom császára menynyire büszke volt a Duna-Tisza közti juhászokon aratott győzelmére, akik nevét uralkodói címei közé is felvette, magát Sarmaticusnak nevezve.

A Kelet-Európában szétáradt különféle szarmati (puszta földi) törzsek és az Őslakó úri és turáni földműves törzsek keveredéséből az A.D. 5-10. század folyamán szláv népek és szláv nyelvek keletkeztek. Ezért a mai tudomány a szarmatákban szívesen lát szláv ősöket s őket - a végpontról visszanézve - "ó-szlávoknak" vagy "ős-szlávoknak" nevezi. Helyes szóhasználattal a szarmatákat mindig szarmatáknak kell neveznünk és bennük a születendő szlávoknak csak egyik népi összetevőjét kell látnunk, mert nem szabad megfeledkeznünk másik összetevőjükről, az úri és turáni emberfajtáról. A szlávok etnogenetikai formulája hasonlít a görögségéhez, mindkettőben az eddig figyelmen kívül hagyott őslakos magyarság volt az, amelyhez erjesztő kovászként egy szemita jellegű népesség keveredett. Az első "szláv" nyelvek éppen azokon a tájakon alakultak ki, - a felső Volga és a Pripet mocsaraiban - ahol a keveredés a legbensőségesebb lehetett. A szlávok születését jól érzékelteti az orosz nép kialakulása. Amikor ezt a népet először észlelik, az őt körülvevő húsz nagyobb törzs közül tizennégy még finnugor (azaz magyar) volt, amint ezt Nesztor krónikájából a nevek alapján megállapították. Az oroszok Rusi neve nem is szláv eredetű, hanem a szokásos magyar elnevezés: azok, akik egy Úr-Ős (fejedelem) alattvalói. A ma szlávnak mondott Szerb, Horvát, Lengyel és Ukrán nép felépítése is hasonló: ezek is a magyar nyelvű őslakosság és a szarmaták keveredéséből álltak elő, emiatt van nyelvükben olyan sok magyarból eredő szó. Az újabb kutatók hangsúlyozzák is, hogy az említett népek egyikének neve sem szláv eredetű, de azt még nem tudják, hogy nevüket a magyar népektől kapták.(69) A szerbeket még a középkorban is egy UROS azaz 'Úrős' nevü dinasztia kormányozta. Helytálló tehát az a vélemény, amely szerint: "A szarmatáknak talán az a legnagyobb történeti művük, hogy résztvettek a különféle szláv népek kialakításában," - egyúttal természetesen a keleteurópai magyar népek népi személyazonosságának elpusztításában.(70)

Kőből készült, átfúrt korongok gyakran találhatók a szarmata sírokban. Ezek a szimbólumok az ő népiségük ismertető jelei.

A szarmaták másik nagy történelmi teljesítménye a germán és angolszász világ kialakításában játszott szerepük. A germánok Gothi (Gót) nevű ága, mint ismeretes, a szarmaták finnugorokkal való keveredéséből állt elő s szerepük 200-tól 350-ig tartott.(71) Talán maga a Germán-név is a szarmaták Sarmeni nevéből ered, az S-hang G-vé lágyulása folytán. A szarmata néphullám az angolszász és frank területen is végighaladt az A.D. I. évezred első felében. Ezen a területen az Aláni ág mellett, úgy látszik, izraeliek és zsidók nagyobb tömegű jelenlétével is számolnunk kell, mint ezt a megelőzőkben már említettük. Ezt az etnogenezist ismerve érthető, hogy a szláv, germán és angolszász népek ingadoznak, vajon ők fajilag árják-e vagy sem. Igen is, nem is; - igen, amennyiben népükben az őslakos úr népek véradalékát hangsúlyozzák, mint tették a századfordulón; nem, ha a szarmata (szemita) hozadékot tartják fontosabbnak. Valójában azonban már sem ide, sem oda nem tartoznak, mert a keveredés lejátszódásával új faji képletre és új népi személyiségre tettek szert. Az angolszász, germán és szláv népek keletkezése a történettudomány agyonbonyolított kérdése és korántsem tartozik a véglegesen tisztázott dolgok közé. Az érdekeltek, különösen az angolok és a németek, akik sokáig árja tisztaságukat hirdették, nem szívesen látják az újabb kutatások eredményét, bár indo-európai mítoszuk már szétfoszlott.

A szarmaták szereplése a keleteurópai magyar népek szempontjából igen nagy veszteséggel zárult, mert a Visztula, Dnyeper, Don és Volga mentét egykor kitöltő ősnépet valósággal leradírozta a térképről s helyükbe szláv népeket varázsolt. E veszteség következtében a különvalóságuk tudatát még megőrzött magyar származású népek - baltiak, volgaiak, kaukázusiak és turániak - egymástól elszigetelődtek. A szláv népek kialakulása a magyar nyelvű népek második európai tragédiája, mert megsemmisítette azok kialakulóban lévő keleteurópai birodalmát és arra kényszerítette déli csoportjukat, a kaukázusi és turáni elemet, hogy a turkok szorongatásai elől nyugat felé testvéreikhez menet, fegyverrel nyissanak maguknak utat.

Mindezek előadásával a történeti igazságot kívántuk szolgálni, hogy belőle elsősorban saját magunk okuljunk, de egyúttal azok is, akik a mi fajtánk örökségébe léptek és másképpen szeretik látni a valóságot, a magyaroknak tartozó háláról és tiszteletről pedig legszívesebben megfeledkeznek.

- A Krimi félszigeten feltárt magyar nyelvű felirat eredeti alakja