3.5. A hun műveltség és kultúra.

A hunok világnézete, tudománya. A hun lélekhit. A mágikus rendszer. Mokhus a világ atomos felépítéséről i. e. 1300 előtt. A világ őselvei.

Mágusok. Pütagorász, Platón tanítói. A hun művészet – Európa legjelentősebb és legmagasabb művészeti színvonalú aranykincsei.

3.5.1. Nyelvi folytonosság: szkíta-jász-magyar. A hunok írásáról

„A magyar őstörténet alapja az a nyelvtudományi megállapítás, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágából származik” – írja Győrffy György (1958/2002, 5/9 oldal). Remélhető, hogy ez a megállapítás nem a magyar őstörténet, hanem csak a magyar őstörténet-tudomány alapja, legalábbis Győrffy szerint. Ha viszont tudományról van szó, akkor a tények tárgyszerű mérlegelése, kiegészítése, illetve a tényszerű megállapítások kritikája, felülvizsgálata nem zárható ki, különben az alapvető megállapítások dogmává válhatnak. Bizonyára van tényszerű alapja a magyar nyelv és a finn nyelv rokonságának. De hogy ez a rokonság egyirányú, amelyben a finn az alapvető, és a magyar a származék-nyelv, ahogy ezt a fenti megállapítás sugallja, az - véleményünk szerint – még kétséges. Lehetséges, hogy a magyar nyelv más nyelvekkel is rokon; és lehetséges az is, hogy a finnek csak átvették a magyar nyelvet, miközben kultúrájuk mélyrétegei – népzenéjük, mondáik, hagyományaik – lényegesen eltérnek a magyarokétól. Ebben az esetben viszont nem lehet a magyar őstörténet-tudomány alapja egyedül a nyelvtudomány, mert ekkor a történettudomány, a természettudomány, a régészet stb. még alapvetőbb szerepkörbe kerülhet. Az is felvetődik: honnan ered a finn nyelv? Ha a finn és a magyar nyelv rokonok, az éppúgy jelentheti, hogy a finn nyelv magyar eredetű! Ha pedig a finnbe átvett magyar nyelvi nyomok mellett még nagyobb a finnbe át nem vett, ősi, magyar eredetű nyelvi nyomok hányada, még kevésbé tekinthető a magyar nyelv a finn nyelv egyik késői származékának.

A hunok, hungárok, magyarok nyelvéről nem sok nyom maradt fenn, ami fennmaradt, azt is igyekeznek eltemetni. Nem azért tűntek el ezek a nyelvi nyomok, mert nem volt a hunoknak nyelvük, sem azért, mert nem volt írásuk. Azért tűntek el ezek a tudomány és az emberiség világöröksége számára felbecsülhetetlen értékű nyomok, mert ezeket a valóságot elfogadni nem képes erők módszeresen kiirtották, megmásították, félremagyarázták, elhallgatták. Mivel emiatt alapvetően hamis látszat keletkezett, nem árt sorra venni néhány fontos hun-magyar nyelvi maradványt.

Magyar nyelvi maradvány.

1.) Kezdjük Ammianus Marcellinus (kb. i.u. 330-39?) római történetíró beszámolójával (Marcellinus, kb. 39?/1916, 216). I.u. 359-ben Constantius császár, hogy elhárítsa a szarmata limigans törzs által a rómaiakat fenyegető veszélyt, felkerekedett sirmiumi (Sirmium = Szerém, a mai Sremska Mitrovica, azaz Szávaszentdemeter) téli szállásáról „és Valeriába érkezett. Ez valamikor Pannoniának volt egy része, de Valeriának, Diocletianus leányának tiszteletére külön provinciává alakították és róla nevezték el. Hadseregét az Ister (Duna – GA) folyó mentén sátrakban helyezte el…Acimincum (a mai Kamenicz, a Duna-Dráva találkozásánál – Sebestyén, 2000, 274) mellett sánczot emeltetett, rajta szószék hiányában földhányást rakatott…Mihelyt…megpillantották (a szarmaták, ill. Gibbon szerint jászok) magas emelvényén a császárt, a ki már nagyon engedékeny beszédhez készült és úgy akart hozzájuk szólani, mint leendő engedelmes alattvalóihoz : egyik emberük vad dühében a szószék felé hajította csizmáját és e szavakat kiáltotta: „marha, marha”, a mi náluk csatajel gyanánt használatos…” Ami véleményünk szerint egyértelműen annak a jele, hogy a jász-szarmaták magyarul beszéltek i.u. 359-ben, és attól, hogy a császár a beszéd legelején, az érdemi rész előtt máris le-alattvalózza őket, kifakadtak. Természetesen pusztán ezen egy nyelvi adat alapján nem zárható ki, hogy a jász-szarmaták nem magyarul, hanem egészen más nyelven beszéltek, csak épp ezt a szót vették át tőlünk, vagy ezt sem, mert náluk egészen mást jelentett. Menjünk azonban tovább!

2.) Sebestyén László (2000, 187) megemlíti, hogy Arrán püspöke i.u. 550 körül a szentírást is lefordította hun nyelvre. Ami azt jelenti, hogy a hunoknak volt írásuk i.u. 550-ben. Dugonics András (1806, 15-16) Theodorétus (i.u. 427) alapján azt írja: „A ’Zsidó könyvek nem csak Görög nyelvre fordíttattak immár; hanem Rómaira, Égyiptomira, Persiaira, Indiaira, Örményre, és Szkítiaira”.

3.) Herodor Heracleából, i.e. 515-ben (Herodor, i.e. 515) beszámol arról, hogy Prométheusz szkíta király azért nem tudott élelmet adni a szkítáknak, mert a Sas nevezetű folyó elárasztotta a lapályokat. Ismeretes azonban a Prométheusz-mondakör, ami szerint Prométheusz máját egy keselyű tépkedte. Mivel Herodor töredékében az is fennmaradt, hogy Herkules megölte a sast és így szabadította meg Prométheuszt a bilincseiből, és ez összevág azzal a görög mondával, hogy Herkules megölte a keselyűt és így szabadította ki Prométheuszt, világos, hogy a monda egy módosult, torzult változata a szkíta hagyománynak. A szkíták nyelvére vonatkozóan is bizonyítékot nyerünk. A szkíta hagyományban ugyanis nincs szó keselyűről, sem semmilyen madárról, csak egy folyóról, amit éppen Sasnak hívnak. A folyó legyőzése csak akkor idézhette fel a keselyű/sas legyőzésének képzetét, ha a folyó neve keselyűt/sast jelentett. Ez pedig azt jelenti, hogy az ősrégi szkíta folyónév, a Sas, nemcsak alakjában, hanem tartalmában, jelentésében is megegyezik a magyar „sas” szóval. Így tehát ez a hagyomány rejtve ugyan, de egy ősi szkíta szót tartalmaz magában, és ez az ősi szó alakjában és jelentésében megegyezik az ugyanezen alakú mai magyar szóval, alakjában és jelentésében egyaránt. Tekintve, hogy a Prométheusz monda a tűz feltalálásáról szól, amit pedig a mai tudomány félmillió évnél régebbi korra tesz, így a szkíta nyelv egyik igen-igen ősi szavának megfejtése tárul fel előttünk és bepillantást ad a magyar nyelv régiségébe. De nincs itt szükségünk arra, hogy kössük az ebet a karóhoz, hiszen Herodor töredéke magáért beszél. Elég számunkra most akár annyi is, hogy ezt a nyomot a magyar-szkíta nyelvazonosság fontos bizonyítékai közé soroljuk, s időzítésül ne feledjük, hogy i.e. 515-nél jóval messzebb vezet.

4.) Theofilaktus Simokatta (De Legat. Rom. Ad Gentes) egy Bokolábráz nevezetű embert (országára nézve) Scítának mond, nemzetségéről pedig azt írja, hogy kiktől ered, azok Honnok voltak (idézi Dugonics, 1806, 10).

5.) Dugonics András (1806, 17-18): „Zamovszky (Annal. Dasic. Antiqu. C. 2.) : Megvan még nálunk Erdélben a nemzeti írásnak egy bizonyos neme, mely Eleinktül (sok századok alatt) Utóikra hagyatott, és (a’ Scitákkal egygyütt) Nap-keletrül érközött Európába. Valamint pedig (a’ nyelvekre nézve) az asiaiak nagyon különböznek az Európaiaktul; úgy a bötűknek rovásaikban és állásaikban sokban nem egyeznek. Az Európaiak balrul jobbra írnak; az Asiaiak jobbrul balra mennek. – Az írásnak e két módjábul származtak (a’ kerek ég alatt) a’ többi módok-is. Tudni-illik: a’ kéz-járatnak nemére, és a hosszaknak (vagy-is soroknak) el-röndüléssökre nézve. Csupán a Székel-írásnak módgya nem akart az előbbi módokkal tartani. Mert ezek nem teszik egy-más alá a sorokat (mint a’ Deákok és a Zsidók); (hanem fölül kezdvén) a bötükkel lefelé mennek, olly finom összekapcsolódásokkal, hogy kevéssel sokat írhatnak. – Nem mindenkor élnek téntával; hanem (elő-vévén egy négy-szögelletű fát, vagy deszkát) késhögygyel úgy vésik a bötüket, mint mások tollal, és téntával írják. Ennek a vésésnek módja (ama régi bötüknek volna vonásaikkal egygyütt) máiglan meg-maradott nállok. –Ily forma-irásnak példája (igen régi) máig meg-maradott a’ Hetruriai Nagy-Hercegnek Könyv-tárjában (csudálatos, és az európaiaknál ismeretlen bötükkel). A ’Könyvnek papírossa csak egyik felén van bé-írva, úgy mind-az’-által: hogy (a’ papírosnak vékonsága miatt) minden bötük körösztül- teccenek, és ott-is lehet olvasni. A’ Papiros nem kócbul (mint nállunk), hanem Nílusi Papirosbul vagyon. Se tollal nem íratott; hanem nyomtattatott. A’ le-csüggő hoszszak (vagy sorok) egy-egy közbe-vetett fekete hoszszal választatnak el egy-mástul. Nem csak a bötük, hanem az egész könyv mutattya a’ régiséget. Nem is dücseködhetnek ez-után az Európaiak (mármint a németek, Guttenberg elsőségével – GA): hogy ők találták fel a’ Könyv-nyomtatást: mivel ez a’ könyv (mely sok századok előtt nyomtattatott) világosan megmutattya azt: hogy annak fel-találói a’ Sciták. Ezt Jóvius Pál-is észre-vette; azt mondván: hogy a Könyv-nyomtatásnak tudománnya a Sciták által jött Európába a’ Nap-keleti tájakrúl.”

6.) Dugonics András (1806, 19) Gellei Katona Istvánt idézi, aki „Super-intendens, egy Grammatikát adott ki Gyula-fehér-várott 1645-dikben. Itt úgy ír: „A ’Székelek a’ régi Szittyiai Magyaroknak igazi maradványai: úgy-mint kiknél még az igaz tulajdon magyar bötük is megvannak, kik noha sok csúfos, és mü-töllünk értetlen szavakkal is élnek, de az enyet igen ékesekvel, és jegyzősökkel.”

7.) Dugonics András (1806, 19): „Lisnyai Kovács Pál (a’ Magyaroknak Krónikájokban) bizonyíttya azt: hogy ama’ Szittyiai bötűkkel még az ö üdejében-is éltenek a Székelek. Szavai ezek: Ezeknek a’ Székeleknek (mint Attilának, és még ez-előtt-való Magyaroknak-is) tulajdon magános bötüi és írássi voltanak.”

8.) Dugonics András (1806, 20): Komáromi Csipkés Györgynek üdejében (ki 1670-dik tájban él-vala), magának bizonyítássa szerént, a’ Debreceni Könyvtárban-is találtatott egy könyv, mely Huniai bötűkkel íratott.”

9.) Varga Csaba (2001) „Jel jel jel. Az ABC 30 000 éves története” c. könyvéből egy példát emelünk ki a Kárpát-medencebeli magyar nyelv életútjának érzékeltetésére.

„A Kárpát-medencéből származó lelet egy szkíta kori balta bronzból készült tokja (ábra). Körülbelül háromezer évvel ezelőtt készítették. Feltehetőleg nem egyetlen ilyen tárgy készült, mivel ez a balta tok öntvény, s az öntőforma léte a sorozatgyártás bizonyítéka.

A balta tokon lévő, dekoratívan elhelyezett jelek kivétel nélkül ligatúrák (összevonások). Ritkán lehet találkozni ilyen erősen ligatúrás írással. A felirat készítője - nyílván a díszítő hatás érdekében – nagyon szabadon kezelte a jelek, elsősorban a két szélső jel irányát is.

A ligatúrákat viszonylag egyszerű felbontani. Egyedül a balról a második ligatúra okoz komolyabb gondot. Itt azonban segíthet az a megfigyelés, hogy a két "foggal ellátott V" alakú jel nem simul egymásra hiánytalanul. A felirat készítője láthatóan ügyelt arra, hogy itt egy kis szár is maradjon alul az illesztésnél, s ez csakis az "Y" alsó részét jelezheti.

A balta tok szövegét elsőként a szibériai feliratok megfejtője, Debreczenyi Miklós olvasta el. Szerinte a felirat: "SEGÍT IS ÜT IS RÓ IS". Később Pataki László módosította kissé az olvasatot. Szerinte a szöveg: "egesét es üt és ro és", azaz "ÉKESÍT ÉS ÜT ÉS RÓ IS".

Mindkét olvasat első szavának pontosságát megkérdőjelezi az, hogy a balról a második ligatúra “t” jele feltehetőleg később következik, mint ahogy a fenti két olvasat megkívánná. Az általam pontosabbnak tartott olvasat a következő:

„Sebesít is, üt is, ró is.”

Összegzés:

A felirat második ligatúrája oly összetett, hogy a beléje foglalt jelek sorrendjét ma már nehéz egyértelműen megállapítani. Ez az oka annak, hogy végül is háromféle olvasat született: 1. "segít is üt is ró is", 2. "ékesít és üt is ró is", 3. "sebesít is üt is ró is". Én ez utóbbi, saját olvasatomat vélem helyesnek, mivel 1. a felírt betűk mindegyike szerepel benne, 2. a betűk sorrendjét nem kell megcserélni ehhez az olvasathoz, 3. ez egy harci fokos volt, elsődleges értelme tehát éppen az, hogy "sebesít" és nem pedig az, hogy "ékesít".

Akárhogy is, lényegesen más olvasatra nem számíthatunk, mivel a rövidke szövegben háromszor is ismétlődő "ES" aligha lehet más, mint kötőszó, s a közéjük ékelt "üt" és "ró" szavak eldöntik a felirat értelmét. S megismétlem: a 3.000 évvel ezelőtt felírt szöveg tartalma éppen a balta használatának háromféle lehetőségét írja le, szellemesen, tömören és egyértelműen.” (Varga Csaba, 2001).

Bármelyik értelmezés is bizonyul helyesnek, egyértelmű, hogy a háromezer éves Kárpát-medencei felirat magyar nyelven íródott. Ez pedig bizonyítja a magyar nyelv folytonosságát, legalábbis a háromezer évvel ezelőtti és az utóbbi ezer év magyar nyelve közötti egyezést.

Varga Csaba (2002) még egy érvelést ad az írástörténeti bizonyítékok értelmezéséhez.

„Mint már említettem, az írástörténet akár természeti törvénynek is tekinthető egyik tétele szerint az azonos nyelvűek azonos jelkészlettel írnak. (Ez a tétel a betűkészletek rajzi formavilága fölött áll, s nem szól az azonos nyelvhez tartozó jelkészletek számáról.) A leírtak alapján könnyű belátni, hogy ABC-t átvenni csak oly módon lehet, ha az átvevő átigazítja azt a saját nyelvére. S a betű még koránt sem minden, legalább ilyen körülményes az írásbeli, írásmódbeli szokások, eljárások átvétele is, s akkor még nem is beszéltünk az átvett, egyes betűformákhoz tartozó hangok és a valóban ejtett hangok összecsiszolásáról, az egyedi jelek funkciójáról stb. (Senki sem ír fonetikusan. Ez csak hiedelem. Az angolok pedig éppenséggel a szóírásnál tartanak, ugyanis ritkán olvassák azt, amit látnak.) Sok évszázados küzdelemnek néz elébe az, aki más nyelv ABC-jét átveszi. Lásd példának a „hivatalos“ mai magyar ABC és eredetije, az ősi ABC latin változata közötti viszonyt.

A latin ABC-változat (és a hozzá tartozó írásmód) átigazítása a magyar nyelvhez 1.000 (1.400!) év óta zajlik, de még mindig nem lehetünk elégedettek az eredménnyel. Vagyis bármelyik ABC csak ahhoz a nyelvhez használható, amelyikhez formálódott, avagy amelyikhez kitalálták. (Ha valaki kételkedik ebben, javaslom próbálja meg leírni az angol és csakis az angol ABC-vel ezt a mondatot: “szunnyadj el gyönyörűségem”. Az ABC-k között – bármennyire is e hitben ringatjuk magunkat – nincsen közvetlen átjárás, mint ahogyan a nyelvek között sincsen.)

Mindebből következően a szkíták, a hunok, a székelyek és a magyarok akkor és csakis akkor írhattak egyaránt pontosan ugyanazzal az egyetlenegy ABC-vel, ha a szkíták és a hunok között (a székelyeket említenem sem kell) volt egy olyan meghatározó, bővérű írásbeliséggel is rendelkező réteg, amelyhez tartozók egyaránt a ma magyarnak mondott nyelvet beszélték. Mert EZ az ABC csakis ehhez a nyelvhez jó.

Másféle nyelvű ember semmit sem tud kezdeni vele! Ez pedig elegendő érvnek tűnik. Másodrangú kérdés e szempontból az, hogy milyen nevei vannak-voltak ennek a nyelvnek, avagy milyen neveket viseltek azok a népek, akik ezt a nyelvet beszélték. Az ABC történetének egésze arra int, hogy nem szabad belesodródni a „névmisztikába“, egyetlen népnévhez kötni ugyanazt az egy nyelvet."

Vagyis, ha szkíta-hun-székely-magyar néven neveznek egy ABC-t, az azt jelenti, hogy ez az ABC ugyanazt a nyelvet szolgálja, vagyis, hogy ugyanannak az egyetlen nyelvnek négy neve is van. Mert például a szlovák is és az olasz is indoeurópai nyelv, de mit kezdhet a szlovák az olasz ABC-vel? Avagy a német az angol ABC-vel, holott ugyanaz az ABC és igen közeli rokon a két nyelv. Az ugyanaz mégsem ugyanaz, mert a nyelv változása módosítja az ABC-t is. De ez még semmi! Mert a helyesírás ennél még inkább nyelvhez és korhoz kötött!

Például az olasz és a francia a VI-VII. században jobbára még ugyanaz a nyelv volt. Ám kettejüknél a betűk használata (helyesírás) mára már ég és föld.

Az ember azt hiszi, hogy a helyesírás Istentől adatott. Holott a helyesírás 8 évnyi tanulása sem elegendő.

Azt hiszem, az írásmód (a szavak leírásának módja, amit csak részint fed a "helyesírás" fogalma) fontosabb, mint maga a jelsor. Ha én most titkosírással írnék (kitalált, általad nem ismert betűkkel), csak azért tudnád elolvasni a betűk gyors azonosítása után, mert azzal a helyesírással írtam, amit te is ismersz. (Például az 5-600 évvel ezelőtti szövegek nagyon nehezen olvashatók, de csak azért, mert változott a helyesírás. Nyelvünk ugyanis ugyanaz maradt!)

De még ez sem minden: előttünk áll még az is, hogy hogyan olvassák vissza a leírt szót, szöveget! Ha egy angol mondatot leírok magyar helyesírással "fonetikusan", s ezt az angol visszaolvassa... Hát... mintha egy új nyelv jönne létre. Csak azonos nyelvű és azonos iskolázottságú emberek tudnak egymással levelezni!!!

Vagyis a szkíták, hunok, székelyek, avarok, magyarok csak akként használhatták ugyanazt az ABC-t, ha ugyanazt a nyelvet beszélték.

A ligatúrás és a hangugratásos írás pedig szintén nyelvhez kötött. Szükségeltetik hozzá a magánhangzó illeszkedés törvénye. Angolul nem menne. Indoeurópai nyelvben nem lehetséges olyan helyesírási szabály, amelyet hangugratásos írásmódnak nevezünk.

Következésképp már csak ebből is következik, hogy a hun és a magyar nyelv közeli rokon kellett, hogy legyen. S már biztonsággal tudjuk is: több, mint közeli rokon.”

3.5.2. A hunok világnézete, tudománya. A hun lélekhit. A mágikus rendszer. Mokhus a világ atomos felépítéséről i. e. 1300 előtt. A világ őselvei. Mágusok. Pitagorász, Platón tanítói.

A hun-szkíta világlátás nyomai

Elterjedt hiedelem a nyugati kultúrkörben, hogy az első tudományosan megalapozottnak mondható világkép az ókori görögökhöz fűződik. Ez a hiedelem meglehetősen igaztalan, mert a többi kultúrkör világkép-alkotó eredményeit másodlagos jelentőségűnek ítéli. Barbár módon azt a teljesebb világképet is megtagadja, amiből ő maga született. Tény azonban, ez a nézet valótlan, alaptalan. Kimutatható ugyanis, hogy az ókori görög gondolkodók mai szemmel is legnagyszerűbb gondolatai többnyire más magaskultúrákból, elsősorban az ókori Kárpát-medencéből és Közép-Ázsiából származtak. Maga Diogenes Laertius is „A kiemelkedő filozófusok élete” c. alapvető művének első sorában megemlékezik a közkeletű, korabeli vélekedésről (i.u. 200 körül), hogy a filozófia a nem görög („barbár”, idegen) népeknél keletkezett, pontosabban, a mágusoknál. „Vannak, akik azt mondják, hogy a filozófia tanulmányozása a barbároknál kezdődött. Indokolásul felhozzák, hogy a perzsáknak vannak mágusaik, a babiloniaiaknak vagy asszíroknak káldeusaik, az indiaiaknak gimnoszofistáik…” A görögök tudása, amint tudjuk, több mint ezer éven át be volt tiltva Nyugaton. A reneszánsz utáni első alapos összefoglaló szerzője, Stanley (1651, 250) szerint “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul”. Vajon a hunoknak voltak mágusaik? Kutassunk fel néhány mélyreható gondolatot, hogy képet alkothassunk a hunok gondolkodásáról, tudományos életének színvonaláról.

Thalész, az első görög filozófus maga is bevallotta, hogy ismereteinek jó része a Keletről származik. A föníciaiaktól és az egyiptomiaktól vette át matematikai, csillagászati és geometriai ismereteinek alapjait. A görög filozófia, kultúra szinte minden jelentős alakja járt az ókori Keleten - például Szolón, Phereküdész, Pitagorász, Platón és Démokritosz is.

A korai sztoikusok csaknem mindegyike Szíriából, az akkori pártus birodalom egyik tartományából származott. Tarn (1952, 287) káldeus hatást gyanít a sztoicizmusban. A sztoikusok istent úgy határozták meg, mint a világ tűzből álló elméjét.

Bertrand Russell szerint „Az emberiség történetében alig akad olyan meglepő és nehezen megmagyarázható tény, mint a görög civilizáció kialakulása”. Mivel pedig a görögség jellegzetességei a homéroszi alapokra nyúlnak vissza, ezeket kell megvizsgálnunk. Kirk, Raven, Schofield (1998) szerint „az a homéroszi elképzelés, amely szerint a lélegzet-lélek a test anyagtalan képmása, melynek ő kölcsönzi az életet, s annak halála után nyomorult, vértelen árnyként bolyong a Hádészban, ismertebb annál, semhogy itt beszélni kellene róla. Valószínűleg Pitagorász (i.e. 582-500) volt az első görög, aki a léleknek kimondottan egyfajta morális jelentőséget tulajdonított.” De ha a görög gondolkodásban Pitagorász előtt a lélek „a test füstjeként” csak mellékes szerepet játszott, akkor honnan vette Pitagorász a lélek halhatatlanságának, erkölcsi, sőt, kozmikus jelentőségének tételét?

Dodds (1951) alapvető művében a szkítáknak tulajdonítja a lélek erkölcsi fontosságának eszméjét. Bizonyítékai alapján „Szkítiából a Helleszpontoszon át jutott (a lélek erkölcsi lényegének) puritán eszméje az ázsiai Görögországba, talán a Krétában túlélő minószi kultúra maradványaival egyesülve, majd a messzi Nyugatra Pitagorász közvetítésével”. De hogyan jutott Pitagorász a szkíta lélek-eszme ismeretéhez?

Hérodotosz (szül. i. e. 484) szerint a görög kultúrára jelentős hatást gyakorolt a tőlük északra elterülő Szkítia kultúrája. Apollón, a Nap Istene, a bölcsesség, a fény istene, az Élet Forrása a „hüperboreus” (a görögökhöz képest északi) nép, a szkíták révén került a görög mitológiába. Szkítia az i.e. 7. századtól került közvetlen kapcsolatba Görögországgal a kereskedelem kiszélesedésével. Nemcsak az ókori hét bölcs egyike, Anacharsis volt szkíta származású, de egy egész sor látnok, vallási tanító tűnt fel Északról, Szkítiából, köztük is az egyik legjelentősebb Abarisz (Abar). Abar a szkíta Apollón mágus papja volt. Neve alatt sok jóslat és bűvös mondás keringett a görögök között. Suidas görög krónikaíró (Adler, 1971, 262) szerint Pitagorász a szkíta Abar (ill. Avar; ugyanis az ógörög “b” az i.u századokban “v” hangértéket vett fel az újgörögben) tanítványa volt. Valóban, így Pitagorász nemcsak a lélek „a görög kultúrától teljesen idegen” erkölcsiségének eszméjét tanulhatta el Abartól, a szkíta mágustól, hanem a szkíta magaskultúra sok egyéb alapeszméjét is. Maga Dodds még úgy gondolja, hogy Pitagorász csak lélek-felfogását kölcsönözte a szkítáktól, de egyéb alapvető tanait, a számok természettudományos jelentőségéről és a kozmikus harmóniáról már magának Pitagorásznak tulajdonítja.

Dodds szerint tehát Pitagorász három alapvető tantétele: 1.) a lélek halhatatlan, és tetteink lényegi meghatározója az erkölcs kell legyen; 2.) a számok alapvető szerepet játszanak a Természet megismerésében; 3.) a Kozmosz harmóniára törekszik. Fontos azonban tisztázni, hogy Pitagorász kozmosz-felfogása ismét alapvető szakítást jelent az addigi görög felfogással. Jaeger megállapítja, hogy a Kozmosz spirituális felfedezése radikális törést jelent az akkori vallásos hiedelmekkel. A Kozmosz fogalmának megalkotása Platón szerint egy ismét csak nem-görög eszméből ered, és ez a létezők társ-lényegűségének eszméje. A görögök magukat a Természet és az emberiség fölé igyekeztek helyezni, a többi nép számukra „barbár” volt, és mint láttuk, a Természet előttük merőben anyaginak, tárgyinak tűnt fel, önálló lényegiség, szellemiség nélkül. A bölcs emberek (a mágusok) viszont „azt mondják, hogy a menny és a föld, az istenek és az emberek hasonlósággal, szeretettel, rendezettséggel és igazságossággal egymáshoz kötöttek, és ezért az Egész-nek a Kozmosz nevet adták”. Az ember tehát kozmosz-lényegű, és a Kozmosz élet- és értelem-lényegű. A Kozmosz fogalma egyesíti magában a világ egészére kiterjedő rendet, elrendezettséget, szerkezeti tökéletességet a szépséggel – a Kozmosz, a Világegyetem szembeötlő rendezettsége egyben legtündöklőbb ékessége, mert átfogó értelmet, jelentőséggel telítettséget hordoz. Egy ilyen, erkölcsi felfogásunkat és érzésvilágunkat gyönyörűségével megindító világ-felfogás valóban lényegi eltérést jelent a görög materiális naturalizmushoz képest; különösen, ha észben tartjuk, hogy az angolszász nyelvterületen naturalizmusnak nevezett felfogásnak a magyarban az anyagelvűség felel meg. Az angolszász fogalmi körben ugyanis a naturalizmus az isten nélküli világ, és ha az isteni fogalmába ma már beleértik az értelmi, érzelmi, szellemi létkört egyaránt, akkor az isteni elvétele után a világból nem marad más, csakis az anyagi. Pitagorász tehát a Kozmosz fogalmának bevezetésével ugyanolyan lényegi újdonságot hozott be a görögségbe, mint a lélek erkölcsi szigorúságú felfogásával. A pitagorászi lélek-felfogásban az emberi lélek bensőséges kapcsolatban áll az élő és isteni természetű Világegyetemmel. Az embert az Isten tulajdonának tekintették, ezért az élet rendkívüli, isteni jelentőségű, és ennek megfelelően a helyes életvezetés rendszeres képzést igényel.

Porfiriusz és Klement Alexander ókori történetírók nyomán Diogenesz Laertiusz (i.u. 200) megírja, hogy Pitagorász Föníciában káldeus papoktól tanult, sőt Káldeába is elutazott és a mágusokkal is találkozott. Alexander szerint Pitagorász azt tanította, hogy az emberi élet legnagyobb jelentőségű eseménye, hogy a jónak vagy a gonosznak nyerjük-e meg magunkat és embertársainkat. Pitagorász vallotta, hogy minden él, és hogy az igazságnak eskü ereje van.

A mágusok őselvei és a hunok vallása

A közép-ázsiai médeknél és perzsáknál a legfőbb isten neve: Ahura Mazda, és jelentése: a Bölcsesség Ura (Hinnels, l992). Az Ahura eredeti alakja a szanszkritban: Asura, jelentése: az Úr.

Fehér Mátyás Jenő „A középkori magyar inkvizíció” c. könyvében ismerteti, hogy a középkori inkvizíciós perekben a magyar ősvallás papjait következetesen mágusoknak nevezték. „A „sámán” nevet a jegyzőkönyvek soha nem említik. Mindig mágust említenek, vagy ha tekintélyes, öreg mágusról esik szó, „pontifex magorum”, azaz mágus főpap néven illetik” (Fehér, 1999, 197). Egy érdekes adalék: hogy a szkíta népek családjának egy tagja, a szakák, akik ma is élnek Szibériában (orosz nevük: jakutok) mitológiájában “urmaysde” (ejtsd: urmazde) = a Nap (Mitológiai Enciklopédia, 1988, II., 134. o.).

A tündöklő Nap pedig a zoroasztrizmusban: Ahura Mazda (v.ö. “urmazde”) szeme. Vegyük mindehhez hozzá, hogy J. J. Modi (1926) a hunok vallásáról azt írja: „a régi idők hunjainak vallása (Zaratusztra ideje előtt) a Mazdayaznán volt”. A Zoroasztrizmusban a Jasznák hosszabb imákat jelentenek, a Mazdayaznán vallás tehát az eredeti, i.e. 1500 előtti (perzsául) „mazda” vallás volt Modi szerint, vagyis magyarul: Nap-vallás, bölcsesség-vallás. A Nap az égen hasonló szerepet játszik, mint az értelem belső világunkban: mindent megvilágít (G.A.: Az élő Világegyetem könyve, 2002, 25-27). Ezért a Nap-vallás ebben az összefüggésben, ebben a kultúrában bölcsesség-vallás, filozófia, mert nem a hit, hanem az értelem, a megismerés áll a központban. Nem véletlen, hogy a „mágus” szó egyik fő jelentése ma is: bölcs. A mágusok külön papi törzset alkottak, ahogy az árpádi bejövetel (figyelem: nem „honfoglalás”!) idején a regösök is. Tegyük mindehhez hozzá, hogy a fennmaradt leírások a teljesen más kultúrkörhöz tartozó krónikás szemléletét is magában foglalják – és ne tévesszük szem elől a világ első elvének szellemi természetét. Nem a görögök voltak az első filozófusok – őket megelőzték a szkíták, a káldeusok, a hunok, a mágusok, és az emberiség természetes, egyetemes mágikus kultúrája, ami az emberré válás óta a bölcsességet az egyik legfőbb értékként fogta fel. Hová is jut az emberiség, ha a bölcsességet nem tekinti kedvelni valónak? Rejtély, hogyan süllyedhetett a görögség néhány meghatározó alakja olyan szellemi mélypontra, hogy kirekesztő módon saját kultúráját kiáltsa ki az első bölcsesség-szerető kultúrának. Tényszerűen: az első görög, aki filozófusnak (filo-szóf, magyarul: bölcsesség-kedvelő) vallotta magát (Leon, Phliusz városának tirannosza kérdésére) - a szkíta-káldeus-mágus tanítvány, Pitagorász volt.

A magyar nyelv az első világlétezőről – „elv” szavunk nyelvi logikája

Mit mond nyelvünk a legelső világlétezőről? Az első létező minden későbbi létező oka, tehát maga a végső, pontosabban: első ok. Van-e erre a minden más létezőtől független létezőre a magyar nyelvnek kifejezése? Ami nem más által létezik, az eleve létezik. Az első létező tehát eleve létezik. Első, eleve, lét – a magyar nyelv logikája az „el”, „él” szótőt emeli ki az első elv összefüggésében. Az első létező tehát – engedve a nyelvi logikának – az első élő, az eleve élő. És ha figyelembe vesszük, hogy az első élőnek egyben első és egyetemes oknak is kell lennie, akkor egyetemes magyarázatul is kell szolgáljon – vagyis eljutunk az első elv fogalmához. És ebben ismét visszajutunk a magyar nyelv logikájához, mert az „elv” szó tökéletesen beleillik az eleve-első-élő-lét fogalomsorba, alaki és tartalmi szempontból egyaránt! Az első, eleve élő tehát – az első elv! Az élő, az élet elve! A magyar nyelv logikája szerint, a magyar nyelvet teremtő közösség szellemisége, világérzékelése szerint tehát az első világlétező – az élet, az első színtéren, tehát az elvi szinten, az elvi létsíkon. A megvalósult világ későbbi természetű, az élet elve kibomlásának, megtestesülésének tekinthető! Ez a válasz a Világegyetemet élő természetűnek jelöli meg, és egyik következménye az, hogy akkor értjük meg a világot igazán, ha felfogjuk, hogyan kapcsolódik a kozmikus életelvhez, mennyiben segíti elő az élet kibontakozását.

A magyar mágusok a Világegyetemet a Csodaszarvas jelképével szemléltették. A mágikus világlátásban minden él, a Világegyetem nemcsak a csillagok látható világa, de egyben a minden anyagi felszín mögött ott létező belső világok együttese, a közösség tudatmezeje alkotja. A létezők belső világainak, lelkivilágának, legszentebb érzéseinek együttese alkotja az élő Világegyetem szellemi, irányító mag-erejét, azt a természeti erőt, ami áthatja a természeti világ egészét. A csillagvilágot áthatja egy egyetemes életelv, aminek neve: ÉL-ET. Ezért a Nap neve is: ÉL. Ez az ősi magyar elnevezés sok világnyelvbe is bekerült, így a görögbe is, HÉL-IOSZ: A NAP; HEL-LASZ: A Nap országa; hélium: a Nap kémiai eleme stb. (GKE, 1996). A növényvilágot irányító elv: a természeti életelv - ezt érzékeli a magyar nyelv a növények legfőbb jellegzetességében, az IL-LAT-ban. Az állatvilágot irányító természeti-kozmikus elv: a LÉLEK elve. É-LET, ÁL-LAT, IL-LAT, LÉ-LEK – rokon értelmű ősszavak a magyarban. A LÉ-LEK világának alkotója: az ÉR-ZÉS. Az emberi világot átható elv, az az elv, amitől az ember embernek tartható: az ÉR-TELEM. Az ÉR-T-ELEM szótöve pedig egy mássalhangzó átvetéssel: T-ÉR, ami pedig közel esik alakban és tartalomban a TER-EMTŐ-höz. ÉL-ET, IL-LAT, ÁL-LAT, ÉR-TEL-EM, a világot átható négy első-végső EL-V (ami tartalmában és alakjában megegyezik a káldeus őselvvel, IL-U-val; ld. a magyarban: Ilona!). A Világegyetemet tehát a magyar nyelvet megalkotó közösségi, nemzeti értelem máig megőrződött gondolati nyomai alapján egy értelmes, élő és érző teremtő erő teremtette.

Nyelvi-logikai, tartalmi és alaki vizsgálatunkat történelmi bizonyítékokkal is meg tudjuk erősíteni. A magyar nyelv fent bemutatott logikája egyezést mutat a káldeus mágusok görögöknél fennmaradt tanításával. A görög sztoikusok ugyanis minden jel szerint (ld. pl. Tarn, 1952) a káldeusoktól vették át a négy őselv szellemi értelmezését. Chrysippos tanításában ez a négy őselv: az exisz (a létezés, LÉT), a füzisz (a növényi világot éltető erő; IL-LAT), a pszüché (az állatvilágban megjelenő lélek; ÁL-LAT; LÉ-LEK) és a nousz (az emberi világot hajtó természeti erő, az értelem; ÉR-T-ELEM). Külön fígyelemre méltó a gondolatláncban az egyes világlétezők – csillagvilág, növényvilág, állatvilág, embervilág – társ-szerepe, kozmikus egyenrangúsága, az életelv megvalósulásának egy-egy szintjeként felfogása, a kozmikus világfa, életfa többágúságának eszméje.

Hogy mennyire elmaradottak voltak a görögök az általuk tagadott, vagy egyenesen barbárnak nézett környező-megelőző magyar magaskultúrához képest, azt mi sem bizonyítja szemléletesebben, mint hogy Thalész az első elvet a víz anyagiságában vélte megtalálni. Ha a szkíta magaskultúra nem adja át néhány nagyjelentőségű elemét a görögségnek, ahogy azt Abar mágus átadta Pitagorásznak, ha az i.e. 7. századtól egyre szélesedő szkíta-görög kapcsolatok valamely módon nem érik el ugyanezt, akkor a görög materializmus-naturalizmus nem egészül ki a pitagorászi-platónihoz hasonló idealizmussal. A platóni idealizmus viszont nemcsakhogy kulcsszerepet játszik a vallásban, erkölcsben és tudományban, de a modern tudomány, úgy tűnik, eddig nem sejtett módon bizonyította be a Természet anyagi és szellemi lényegének együttműködését (lásd erről GA 2001, 2002).

A lélek jelentéktelenségének materialista tana a szkíták hatása nélkül bizonyára egyeduralomra jut az ókori Görögországban és nyomában a nyugati civilizációban. A lélek jelentéktelensége maga után vonná az értelem jelentéktelenségét. Lélektelen világban elenyészik a Kozmosz ékes fénye, és egy lélek, értelem nélküli világban a rend, a törvény is homályba borul. Nemcsak a tudományok, de az erkölcs, a jog sem fejlődött volna ki. Az erkölcsi világrend elsődlegességének alapvető, de a görögöktől idegen eszméje az alapja a társadalmi felelősségnek, a jogrendszernek, a társadalmi rend és igazságosság eszméjének. Megdöbbentő, hogy a magyar kultúrtörténet mindmáig nem fedezte fel az erkölcs szkíta-magyar eszméjének világformáló hatását. Az erkölcs fogalmában a magyar nyelv az érzések kölcsönösségének felismerését és jelentőségét fejezi ki. ÉR-KÖLCS, kölcs(önös) ér(zés). Jótett helyébe jót várj, mondja a magyar – és az érzések felismert kölcsönösségében kifejeződik a Természet erkölcsi szerepének felismerése, a Természet magas erkölcsiségű szellemiségének ténye, a Természet elsődlegesen erkölcsi természetének felismerése. Az érzések természet szerint kölcsönösek, és így legbensőbb valóságunkban, érzéseinkben egymásra vagyunk utalva, tehát együttélésünk megkívánja érzéseink tisztaságát, világosságát, erkölcseink és közügyeink védelmét. Erkölcseink védelme nélkül nem védhetjük meg jövőnket, elkövetkező éveinket, utódaink életének szépségét, emberségét.

Ha a görögség nem veszi át a szkíta-magyar magaskultúra fontos elemeit, a nyugati civilizáció történelme minden bizonnyal alapvetően másképp alakul. Az egyoldalú materializmus két évezreddel előbb kiváltotta volna az erkölcsök egész emberiségre kiterjedő, a többezer éves modernizációval létrejöttnél is vészesebb pusztulását. Tudjuk, a kommunizmus 40 éve milyen irtózatos pusztítást végzett az erkölcs terén is. Elképzelhetjük, milyen világvész fenyegette volna két évezred népeit a nyugati civilizáció materialista egyeduralma alatt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ami szép és nemes mai világunkban, annak létrejöttében kulcsfontosságú szerepet játszott a talán leginkább Pitagorász révén a nyugati civilizációba bevonuló szkíta-magyar lelki és erkölcsi szemlélet, aminek csak egy gyökerét vesztett hajtása az az idealizmus, aminek mai erkölcseink jobbik felét köszönhetjük. A magyar mágikus világlátásban az anyagi ugyanis sohasem került olyan háttérbe, ahogy azt az idealisták háttérbe szorították. A társ-létezés tana az anyagi és az eszmei viszonyok teljes egyenrangúságát és átláthatóságát vallotta, de úgy, hogy a szellemi, értelmi erő az irányító a világban éppúgy, mint a társadalomban. A globalizáció által fenyegetett világ nem tud védekezni a minden elöntő anyagias szemlélet ellen, ha nem fedezi fel a mai világunkat irányító szellemi tényezőket. Az ókori szellemi, valóban előrevivő világfordulat a magyar-szkíta-káldeus kultúrának köszönhető. A modernizáció ellenszeréhez csakis az emberiség magára találásával, szellemi-természeti-nemzeti gyökereinek feltárásával, a lélek, az értelem egyetemesen közösségivé változtatásával juthatunk el.

Mikor fog a mai világ eljutni a több mint 3000 évvel ezelőtt kialakított magyar szemlélet magasságába, amelyben a Világegyetem nem anyag-lényegű, hanem ÉLET-LÉLEK-ÉRTELEM lényegű? Mikor fogjuk tudományosan vizsgálni az „élettelen” jelenségvilágot az élő, a tudatos és az öntudatos jelenségvilágával összefüggésben? Mikor fogjuk az egyre elembertelenedő társadalmat alakító erőket megérteni? Mikor fogjuk a társadalom alakításának irányát közösségi szellemiséggel megvilágítani és közös elhatározással dönteni jövőnkről? Az emberiség meg kell feleljen saját természeti lényegének, eredendő magas szellemiségének, társadalmait az emberi kiteljesedés szolgálatába kell állítania. Ehhez adhat segítséget az előrevivő ókori szellemi világforduló megismerése: a szkíta lélek-felfogás bekerülése a nyugati kultúrkörbe.

3.5. (folyt.) A szkíta-hun-párthus-magyar mágusok tudománya: a mágikus rendszer fennmaradt nyomai

Kis-Ázsiában, „hullámverés, kikötő nélküli part előtt fekszik Arados városa” – írja Strabón (kb. i.sz. 7 körül fejezte be művét; 1977, 779). Azaz a föníciai város nem-görög neve minden bizonnyal: Arad. A várost, mint mondják, sidoni menekültek alapították (ezek szerint nyilván több, mint kétezer évvel ezelőtt – GA). „A sidóniakat sokféle és szép művészet mestereiként tisztelik” – folytatja Strabón (u.ott, 782). „Ha hihetünk Poseidóniosnak, az atomok tana is egy sidónitól, a trójai háború előtt élő Mokhustól származik.” Tekintettel arra, hogy a trójai háború i.e. 1250 körül zajlott le, a szidóni, azaz az aradiakkal rokon Mokhus-nak több mint 3200 évvel ezelőtt, i.e. 1250 előtt már ismernie kellett az atomok tanát. Ami azért meglepetés, mert mostanáig egyetemes közhiedelem, hogy az atomok tanát a görög Demokritosz vagy Leukipposz találta fel. Ők azonban több mint 800 évvel Mokhus után éltek. Ralph Cudworth (1678/1964) hatalmas művében kimutatja, hogy Demokritosz valójában csak a minőségek és érzések nélküli atomelméletet találta fel, azt vallva, hogy ezek az érzéketlen atomok a világ kizárólagos alkotóelemei, hogy minden érzékelés egyfajta tapintást, testiséget jelent. Ez a mechanikus atomi felfogás. Strabón mellett Empiricus is egy ősi hagyományra vezeti vissza az atomelméletet, Mokhusra. Cudworth szerint „egyáltalán nem valószínűtlen, hogy ez a Mokhus nevű föníciai filozófus megegyezik azzal a Jamblichus által említett Mokhus nevű fiziológussal (élettan-tudós, ma úgy mondanánk: biológus), akinek követői, papjai és prófétái közé a Sidónban született és ott többször megforduló Pitagorász áttért. És ez egy fontos közlés lehet, mert akkor ők lehettek azok, akik Pitagorászt beavatták abba az atomi fiziológiába (élettanba), amelyet az állítás szerint a föníciai Mokhus talált fel”. „Mokhus neve nyilvánvalóan föníciai név” – írja Cudworth, bár mi hozzátehetjük, hogy magyar is lehet (Mókus). „Meglehetősen valószínű, hogy Pitagorásznak nem volt ismeretlen az atomi élettan. Először is azért, mert Demokritosz is pitagoreánus volt. Laertius feljegyezte róla, hogy a pitagoreanusok nagy versenytársa volt, és úgy tűnik, hogy egész filozófiáját tőlük vette át. Egyes megnyilvánulásai valóban világos kapcsolatban állnak a pitagorászi tanokkal, mivelhogy Demokritosz nemcsak azt tartotta, hogy az atomok körpályára kényszerítettek, de Leukipposszal egybehangzóan azt is állította, hogy a Föld is körpályára kényszerül a Nap körül, s eközben saját tengelye körül is forog. Arisztotelész ugyanezt pitagorászi nézetként fejezte ki. Ecphantus, a híres pitagoreánus azt állította, hogy Pitagorász monádjai testi atomok. Arisztotelész a pitagoreánusokról azt írja, hogy ők a monádoknak kiterjedést tulajdonítanak, és ettől kezdve ő úgy tekinti, hogy a monádok és az atomok egy és ugyanaz. Demokritosz és Leukipposz az egész Univerzumot érzéketlen atomokból származtatták, amiben semmi sem létezik a testi létezőkön kívül. Ez a nézet az első ateista atomizmus, ami előtt egy ateizmus nélküli atomi élettan már régóta ismert volt. A föníciai atomi élettanban (a mágikus rendszerben) az atomok tana csak egy része volt a filozófiai rendszernek, amely csakis a világ testi létezőinek magyarázatában játszott szerepet. Emellett azonban ismertek voltak egyéb létezők, amelyek nem puszta tömeg és gépiesség, hanem az élet és az öntevékenység, azaz, anyagtalan és testetlen szubsztanciák voltak, melynek csúcsán található az istenség. Így tehát két atomelmélet létezik: az egyik ateista, a másik vallásos. Az első és ősibb atomelmélet testetlen lényegek létéről is tudott. Az ateista atomelmélet kirekesztett minden nem testi létezőt a világból, így az életet és az öntevékenységet is.”

Ebben az összefüggésben érdekes lehet az Élő Világegyetem könyve (GA, 2002), amely az atom-elmélet eredményeit, nevezetesen a fizika alapelvét az elméleti biológia és tudatelmélet alapelveivel egészíti ki, és a Világegyetemet nemcsak a fizika, hanem a biológia és a pszichológia első elvével is áthatottnak bizonyítja.

Az Oxford English Dictionary (1989, IX: 185) a “Magian” címszó alatt a következőket írja: “1875 LIGHTFOOT Comm. Coloss. 151 Akkor volt ez…amikor a mágikus rendszer meggyökerezett Kis-Ázsiában; 1877 Outlines Hist. Relig. 165 A mágusok pre-szemita és pre-árja papi törzs voltak Nyugat-Ázsiában”. A mágusokról pedig (1989, IX:202-203): “c1400 Three Kings Cologne 49 Szent Ausztin azt mondta, hogy a mágus szó káldeai nyelven annyi, mint ha azt mondanánk, filozófus; 1555 WATREMAN Fardle Facions II. vii K iv b (Perzsiában) a mágusok (azaz a természet titkaiban járatos emberek)”. 1614-ben SYLVESTER Bethulias Rescue v. 301 megemlíti, hogy a párthusoknak is voltak mágusaik (u. ott).

A “pogány” magyarokhoz látogató bizánci és nyugati misszionáriusok a magyar vallás papjait “mágusok” néven említették (Dömötör, 1993, 530). “Először Perzsiában keletkezett a magikai mesterség, ahová ugyanis az óriás Nemrot a nyelvek kavarodása után elment volt.” (Isidorus Hispalensis, De Asia XIV. 3). “Nimród kezdé a tűzimádást s ezzel megalapítá a mágusok legelső államvallását Törökországban” (Josephus Antig., I. 4). “Nebrod, az etiopiai Kúsnak fia, ki Babylont fölépítette és vadász mestersége, meg magia tudománya segítségével első volt, aki uralkodott a Persák felett.” (szír hagyomány, idézi Némethi Kálmán, 1925, 24). “Plato a legromlatlanabb istentiszteletnek állítja a magismust” (Némethi, 1925, 4; Ammianus Marcellinus, i.u. ~39?/1916, 370). “Mondják, ha ugyan ezt el lehet hinni, hogy az égből hullott tüzet is soha ki nem alvó tűzmedenczékben őrzik (a mágusok)…meg van nekik engedve, hogy saját törvényeik alatt éljenek” (Ammianus Marcellinus, i.u. ~39?/1916, 370). “Az antik világ egyetlen papsága sem volt híresebb a mágusoknál” (Gnoli, 1993, 80). “A mágusok részrehajlás és előítéletek nélkül dolgoznak…A legősibb tanító nemzetség, törzs, kétségbevonhatatlanul” (Stanley, 1731, 250). Babilon mágus papjait “káldeus” néven ismeri a történelem (Gnoli, 1993, 80). A mágusok voltak jónéhány nagy görög gondolkodó tanítómesterei, mint például Püthagorász, Démokritosz, Platón, és “ők adták át a Nap-kultuszt Indiának” (Humbach, 1978, Gnoli, 1993, 80). “A mágusok a Napkultusz papi kasztja” (Redards, 1965, 1809). “A káldeus orákulumok bizonyára nemcsak a tűz és a Nap tiszteletének előírásait tartalmazták” (Dodds, 1951, 285).

A fenti adatok, összefüggések és érvek alapján arra következtethetünk, hogy Kis-Ázsia, nevezetesen Fönícia, a szemita és az indo-európai népek előtti őslakosság a méd-szkíta ősmagyarság a tudományos világszemlélet egészét tekintve a mai egyoldalú materialistánál fejlettebb, lényegesen helytállóbb világlátással bírt (ez a mágikus rendszer), és ezt meg is őrizte a Trójai háború időszakáig, sőt, valószínűleg a párthus kor végéig (i.u. 250 körül). Nemcsak az anyag őselvét ismerte, amit a modern kor fizikája is felhasznál, anélkül, hogy világszemléleti jelentőségét felismerné, hanem emellett az élet és a tudat alapelvéről is tudott. Az őselvek pedig a legelmélyültebb tudományos fogalomnak tekinthetők. A tudomány alapja ugyanis a megismerés és az előrelátás igénye. Az előrelátáshoz összefüggésekre van szükség, amelyek összekötik az ismertet azzal az ismeretlennel, amit előre szeretnénk látni. Ezért a tárgyi adatokon túl a tudomány lényege az összefüggések feltárását jelenti. A tudományos megismerés első lépése a mély szintű, előrejelzésre alkalmas összefüggések, a törvények feltárása. Az összefüggések sok (akár megszámlálhatatlanul sok) jelenséget fognak egybe. Léteznek olyan összefüggések is, amelyek állandóak, ma ugyanazok, mint tegnap és holnap. Ezek segítségével láthatunk a jövőbe. Ezeket az összefüggéseket ismeri a tudomány a “törvény” néven. Egy-egy ilyen törvényből végtelen sok jelenség következik, ezért ezek a törvények hallatlanul fontosak, mintegy végtelen sok jelenség van beléjük csomagolva. Most következik az elmélyült tudományos gondolkodás második lépése, amit a szkíta-hun-magyar tudományos gondolkodás megtett, és aminek megtételére a nyugati tudomány két és félezer éve képtelennek bizonyult. Ha a törvények végtelen sok jelenséget foglalnak magukba, és végtelen sok törvény van a világban, vajon nincsenek-e olyan, mélyebb szintű törvények, amelyek magukba foglalják a végtelen számú törvényt? Erre az elmélyült, tudományos kérdésre a Természet válasza: de vannak! A legmélyebb szintű törvények az őselvek, az első vagy végső elvek, a tudomány első elvei, amelyek az összes fizikai, biológiai és tudati törvényt magukba foglalják. A fizika végső törvénye a legkisebb hatás elve. Ebből az elvből matematikailag le lehet vezetni az összes megmaradási tételt, az összes mozgásegyenletet, az egész fizikát. Hasonlóan, a biológiának is van ugyanilyen végső törvénye, az élet elve, a Bauer-elv. Az első elveket pedig már a káldeusok is ismerték. A magyar nyelv magában hordozza ezeket az első elveket. Első, elv, eleve, élő – azonos tőből fakadóan a legmélyebb logika ölt testet a magyar nyelv szóképzésében, hangalakjában és jelentésében. Ez pedig azt jelenti, hogy a világ lényege tudományosan megismerhető, és hogy minél mélyebbre hatol a megismerő, a Természettel együttgondolkodó, együttérző megismerés, annál rohamosabban terjed ki az értelem hatóköre. Valóban páratlan, meghaladhatatlan tudományos felismerés ez, amely elér a világ lényegéig, feltárja és láttatja ezt a lényeget, mégpedig olyan módon, amely filozófiai jelentősége mellett tudományosan a gyakorlati életben is használható, ha matematikai alakba öntik. A fizika első elvét Maupertuis, Euler, Hamilton, a biológia első elvét, az életelvet Bauer Ervin (1935/1967, ld. GA, 2002, 132) öntötte matematikai alakba, és ezekből a fizika, illetve a biológia összes törvénye, mozgásegyenlete egyértelműen leszármaztatható.