1242-ben, amikor Batu Kán tatárjai rátörtek az országra
Mint például 1242-ben, amikor Batu Kán tatárjai rátörtek az országra, s feldúlták a magyarok földjét. Síksághoz szokott népség lévén a tatárok zöme elkerülte a hegyvidéket. Egykori krónikák szerint mindössze egy kószáló csapatjuk, valami ezer lovast számláló, merészkedett csak be a Szatmárisíkságról a Szilágyság dombjai közé, kik aztán rabolva, gyilkolva, falvakat égetve jutottak el valamiképpen Doboka alá.
Mikor a dobokai magyarok hírét vették a közeledő veszedelemnek, s már a szomszédos völgyek égő falvainak vörösét is láthatták az ég aljában, összeszedték nagy sebesen asszonyaikat, gyermekeiket, batyuba kötötték, amit tudtak, s a lábasjószágot maguk előtt terelve fölmenekedtek a Gyertyános nevezetű sűrű erdőbe, tova a Nagygerincen is túl, abban a reménységben, hogy ott nem lelnek reájuk a tatárok. Biztonság okából azonban három derék emberből álló őrszemet hagytak a Nagygerinc keleti bütüjén, egy vén vackorfa alatt, ahonnan látni lehetett nemcsak a falut odalent, hanem az egész völgyet is. Nyárideje volt. Tarisznyája, s kulacsa mellett elhevert a három aggodalmas magyar a vén vackorfa árnyékában, s nézte a völgyet. Déltájban telepedtek oda.
Teltmúlt az idő, este lett, s még mindig nem mozdult sehol semmi odalent. Be is sötétedett lassanként; kigyúltak rendre a csillagok s a békés, tücsökzenés éjszakát csupán a távoli tüzek vörös fénye rontotta meg félelmetesen. Hevertek ott az emberek, bámulták a csillagokat, s lassan a szó is kifogyott belőlük. Úgy elaludtak ott rendre-rendre, mintha csak birkanyájat őriztek volna odafönt a gerincen.
Nem is hallották, hogy mikor lépett oda hozzájok az idegen. Csak arra riadtak, hogy valaki mély, érdes hangon rájok szólt:
- Lám, Mányok is ég!
Talpra szöktek egyszeribe mind a hárman. Hüvös volt a levegő, hajnalodott. S bizony, odalent a völgy torkában égett Mányok. Nagy lánggal égett.
- Szentséges Úristen! - szakadt föl a szó az egyik magyarból. - Mind odavesztek, ejszen!
- Csupán a házak - szólalt meg újra az idegen -, a népet fölmenekítettem idejében a hegyre.
Mély, zengő hangja volt, különös hangja. Megnézték jól. Zömök embernek látszott. Szakállában, karimás kalapja alól kicsüngő hajában sok volt már az ősz szál. Hosszú gyertyánfa botra támaszkodva állt ott, mely tele volt vésve: írással, akárcsak a számadó pásztoroké.
- Mányoki vagy? - kérdezte az egyik dobokai magyar. - Odavaló is - felelte az idegen -, mindenüvé való...
Többet aztán nem szólt, s az emberek se kérdezték. Visszaültek a vackorfa alá, s bámulták a tüzet odalent. Az idegen is leült, valamivel odébb.
Lassanként fölkelt a nap s a mányoki tűz vöröse beleolvadt a keleti égbolt bíborába. Hüvös kezű hajnali szél kúszott föl a völgyből, s fölvitte hozzájok a füst keserű szagát. Alig emelkedett a nap ujjnyira a keleti gerinc, fölé, amikor egyszerre csak lovasok tűntek föl odalent a völgyben. Elébb csak valami húsz-harminc kopjásból álló előcsapat, majd jó kődobásnyira megettük föltűnt a sereg zöme. Sokan voltak, s jöttek mint a sáskák, Mányok felől.
Dobokának tartottak egyenest, a rétek mentén.
- Anyátok ne sirasson - mordult föl az egyik dobokai magyar ott fönt a vackorfa alatt. Aztán csak lapultak ott, hallgattak és néztek.
Az előőrs lovasai kurjongatva nyargaltak be a házak közé, majd meggyűltek a falu utcáján. Egyik oldalon három tatár beugratott a Botár Andrisék udvarába, a másik oldalon három Gál Ferencék kerítésén szöktette át lovát.
Körülnyargalták a két házat, majd leszöktek a ló hátáról, s ketten a ház ajtajának estek neki, míg a harmadik a csűrt vette szemügyre. Hamarosan kint voltak újra s odakiabáltak a többihez. Azok is elkezdték sorra venni a házakat, csűröket. Futkostak előre-hátra, mint a haragos darazsak. A sereg zöme is odaért közben s úgy rontott rá a falura, mint valami haragos árvíz.
Dúlni kezdték a házakat, csűröket. Zsákszámra hordták ki a kenyérmagot, zabot, árpát, amit csak leltek, s kötözték lovakra szaporán. A házakból is hordtak ki mindenfélét. Aztán egyikök leguggolt az egyik szalmakazal mellé, mint aki tüzet csihol, s perc alatt föllángolt előtte a kazal.
- Hogy a keserűség essen belétek - nyögött föl odafönt az egyik bajszos magyar -, jaj de kitekerném a nyakatokat!
De csak hasaltak ott a fa töviben, s nézték elszörnyedve, ahogy a tűz belekapott a szénába is, majd a pajta fedelébe, s onnan át a Botárék házára.
Hallani lehetett a zsindely pattogását.
- Jaj, hogy Istenetek ne legyen...!
A tatársereg zöme áthömpölygött a falun, sorra megdúlva házakat, csűröket, s mögöttük jött a tűz is csűrről csűrre, házról házra. Két oldalról lovasok kerülték meg az égő falut a kertek mentén, mintha csak a gyümölcsösök vagy a szőlőkertek bokraiban keresték volna az elmenekült lakosságot. Az élen nyargalók egyszerre csak megtorpantak a temetőkert felső sarkában, ahol a legelő kezdődött. Szemlélődtek keveset, majd ordítozni kezdtek a többiek felé.
- Ráakadtak a csorda nyomára - nyögött föl az egyik magyar ott fönt a vackorfánál -, mondottam volt, hogy jobb lenne, ha nem mind egy csapáson tereljük föl a jószágot, hanem ki-ki a maga kertjén keresztül, s csak a gerincen túl jövünk össze. De lehurrogtak, ugye! Na, most itt a baj!
Ott is volt. Egy halomravaló tatár összegyűlt a legelő csücskén, s néztek fölfele a Nagygerinc irányába, amerre a nyomok vezettek. Tanakodni látszottak, majd megindultak fölfelé a jószág nyomán.
- Felit a jószágnak ott hagyhattuk volna - kesergett az egyik dobokai a vackorfa alatt -, hús kell a beste pogánynak, az hát! Megmentődhettünk volna, ha felit ott hagyjuk nekik...!
- A keservit! - szökött talpra a másik. - Igyekezzünk, emberek, vissza a néphez! Hagyjuk a marhát ott, ahol van, de mentsük meg legalább az asszonynépet meg az apróságot!
Talpon is volt már mind a három, s lendült is a lábuk az erdő felé, amikor megszólalt újra az idegen. Mindaddig némán ült ott, kissé odébb és nézte az égő falut. Most se kelt lábra, csak odaszólt az emberekhez:
- Üljetek csak veszteg - mondta lassú hangon -, nem érnétek oda idejében úgysem. Gyorsabb a ló, mint az ember. Az Úristennél van csupán segítség. Üljetek hát veszteg, s imádkozzatok hívó lélekkel.
Bár halkan beszélt, volt a hangjában valami parancsoló. Az emberek egymásra néztek, aztán szótlanul visszahúzódtak a vackorfa alá. Nézték a tüzet odalent, ahogy egyik házat a másik után nyelte el, s nézték a tatárokat, ahogy indultak fölfelé apró lovaikon neki a hegyoldalnak, akár egy rakás megbolygatott hangya. Szemük sarkából olykor a különös beszédű idegenre lestek, de az csak ült ott, lehunyt szemmel, csak az ajkai mozdultak a borzas szakáll mögött, mintha beszélt volna valakihez.
A tatárok már a hegyoldal derekánál voltak, ahol a füves legelő lankája véget ért, s a vízmosásos kopár hegyoldal emelkedett meredeken fel a gerincig.
Kapaszkodtak a tatár lovak fölfele a meredek vízmosásokon, s mikor már az utolsó is elhagyta a legelőt, az idegen hirtelen lábra szökött, karját kinyújtotta a tatárok felé, s morgott néhány szót a fogai között. S egyszerre csak megmozdult a hegy a tatárok fölött. Megmozdult és omlani kezdett, tompa dübörgéssel a tatár seregre. Sárga agyagpor szállt föl vastagon a megindult hegy nyomán, és eltakart mindent.
A három dobokai talpra szökött és előre futott a völgy pereméig, hogy jobban láthassa a csodát. Még hallották maguk mögött az idegen mély, zengő hangját: dicsérjétek az Urat, magyarok! De mikor magukhoz tértek, s hátra fordultak, a különös öregember már nem volt sehol. De elnyelte a föld a tatárokat is, mind egy szálig. A dobokai legelő végében még mais csúnya, hepehupás agyagdombok idétlenkednek, s fölöttük mintha késsel metszették volna a hegyet, meredek agyagfal emelkedik százméteres magasba, föl a hegygerincig. Tatárvágásnak nevezi a nép még mais, de hogy miképpen került oda, azt ma már csak nagyon kevesen tudják. S akik tudják, nem merik mondani, mert attól félnek, hogy kinevetik őket.
Déva alatt, a Maros folyása mentén, van egy patak, aminek Törökpatak a neve. Pisztrángot rejtő kristálytiszta vize a magos hegyekből hozza le a fenyvesek illatát, s aki megkérdezi, miért nevezik Törökpataknak azt a patakot, az különös történetet hall a Maros menti vének szájából, akik maguk is csak úgy "hiszik is, meg nem is" a regét, amit nagyapjuktól hallottak volt kisgyerekkorukban.
A mese szerint valami két esztendővel a mohácsi vesztett nagy csata után, amikor a török hadak mint gátat szakított árvíz lepték el a magyarok földjét, Erdélybe a Maros folyása mentén nyomult fölfele egy janicsár sereg, falvakat dúlva, asszonyt, s főképpen fiúgyermeket rabolva jövendőbeli janicsárnak.
Beérve a hegyek közé meglassultak valamicskét a törökök. A kanyaros völgy mentén csak üres falvakat leltek mindenfele. Embernek, jószágnak nyoma se volt, amit követni lehetett volna be a hegyekbe, a sziklás talaj miatt.
Ütrük bégnek parancsa volt a pasától, hogy meg ne álljon, míg belső Erdélyt el nem éri, ahol a magyar urak kastélyai állnak, s összefogdosva ezeket az uraságokat, hozza le őket magával Temes várához, minden kincsükkel együtt.
A lakatlanul talált falvak miatt azonnal fogytán kezdett lenni az élelem, s nyolcezer embert élelem nélkül nem lehetett már tovább vinni. Így aztán, amikor egy Ilia nevezetű oláh kém azzal vágódott hasra a nagyhatalmú bég előtt, hogy "növessze Allah hosszúra a szakálladat, nagyhatalmú úr, de ha meghallgatod alávaló szolgádat, lesz hős janicsárjaidnak bőven mit enniök".
Utrük bég felfülelt a szóra, s kegyesen intett a tüszős, bocskoros embernek.
- Beszélj, de igazat mondj, mert ha nem: darabokra vagdaltatlak, s embereim konca leszel!
- Kegyelmes nagyúr - felelte Ilia alázatosan -, én tudom, hova menekültek el a folyó völgyéből azok a kutya magyarok, minden lábasjószágukkal együtt!
Ha parancsot adsz, uram, hogy fölvezessem a hegyekbe bátor harcosaidat, szép testű magyar asszonynépen kívül lesz ott bőven húsnak való marha, tésztának való búzaliszt, s még aranyékszer is, zsákszámra! Én ismerem a járást föl a magyarok búvóhelyéhez! Sziklás hegyek, erdősűrűségek közepette van odafönt egy mélyvizű tó, melynek fölös vize sziklák alatt szivárog le a völgybe minden árulkodó patakmeder nélkül. Oda menekültek föl előled azok a kutya magyarok, hatalmas úr, minden jószágukkal együtt!
Parancsot is adott a bég nyomban, hogy ezer kipróbált harcos kövesse az oláh kémet föl a hegyekbe, s férfinépet élve ne hagyjanak, de asszonyt, gyermeket, lábasjószágot, s ami egyebet ott találnak, tereljék le a völgybe.
Odafönt a sziklák közé rejtve mélyvizű tó körül öt falu népe sátorozott, magukkal hozva mindent, amit csak menteni tudtak. Velök volt vigasztalásul egy fiatal vándorpap is, Keresztély nevezetű, kit Váradról küldött a püspök, hogy látogassa sorra a Maros-völgy szétszórt népét, kereszteljen gyereket, eskesse azokat, kik áldás nélkül élnek, vigasztaljon özvegyet és árvát, s imádkozzék ki valamicske egyházi adót azokból, akikből lehet. Ez a fiatal pap éppen misét tartott ott a tó partján kora délután, amikor a bojtárgyerek, kit őrszemnek küldtek volt föl a Bajlátó csúcsára azon a reggelen, rohan elő nagy lihegve az erdőből.
- Jönnek! - kiabálta lihegéstől elfulladva. - Jönnek a törökök föl a hegyen! Sok ezren lehetnek, nyüzsög tőlük a hegy! Olájok vezetik őket! Föl is bomlott az imádkozó gyülekezet nyomban. Sietett mindenki a maga sátrához, lovat nyergelni, menteni asszonyt, gyermeket. Menteni ám, de hova? Hátuk megett meredek sziklafal, megmászhatatlan, sziklarengeteg két oldalt is, járni való csapás csak lefele volt, a török markába. Nem marad más hátra, tanakodtak az emberek, mint veszni hagyni a jószágot s menekíteni a családokat, szerteszóródva a sziklakatlanok bozótjában. Tán megelégszenek a törökök a jószággal, s nem indulnak szét embert keresni.
A fiatal pap ott állt a tó partján, ahol hagyták volt a népek, összekulcsolt kézzel, ég felé fordult ábrázattal, lehunyt szemmel imádkozva.
- Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét - szólalt meg megette egy mély dörmögő hang -, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
- Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején - mordult rá az idegenre. - Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illo, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!
- Istent nem láthatja senki, he? - csóválta meg fejét az idegen. - Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?
- Persze, hogy az Úristen alkotta - mérgelődött a fiatal pap -, minden gyerek tudja, hogy O alkotott mindent!
- S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
- Megátalkodott beszéd - haragoskodott Isten embere -, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!? Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
De az idegen ember nem hagyta magát.
- Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten. - Az Úr akarata nélkül nem történik semmi.
- Na lássa - kapott a szón a másik -, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elo a baj meg a veszedelem?
- A sátán - felelte a pap. - S ki teremté a sátánt?
A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
- Nem érünk rá vitázni, jó ember - motyogta a fogai között -, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
- S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? - szögezte neki az öregember a kérdést.
A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
- Istennél a mentség - sóhajtotta esetten -, én csak imádkozni tudok... Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelorét két széle felol, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott élő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
- Hiszel-é Istenben? - kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
- Hogyne hinnék! 'Sze pap vagyok!
- Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Irmás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki!
Azzal hátat fordított a papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.
- Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van!
Mozogjanak sebesen!
Hangjára elnémult a tömeg, majd futva indult neki a hegyoldalnak, asszonyt nógatva, gyermeket cipelve, föl a tó feletti meredek sziklafal alá, ahol a jószág tömöttödött aggodalmasan. Perc alatt üres volt a völgy torka odalent.
Ideje is volt, mert a legelőrét alján már bújtak is elő az erdőből oláh kémeikkel az első törökök, s meglátva odafönt a sokaságot, ordítozni kezdtek a maguk nyelvén.
- Isten embere, ideje jött a mustármagocskának - szólt hátra az idegen az imádkozó paphoz -, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Alig ejtette ki az utolsó szót, a hegy mögül előtörő fekete felleg elérte a napot és sötétségbe borult a világ. Megdördült az égbolt, vakító villám csapott alá, egyik a másik után, megmozdult alattok a hegy s az omló sziklák megett zúdult alá a tó vize, magával ragadva mindent, ami útjába került: fát, követ, törököt, mindent.
Az emberek odafönt megtorpantak a zajra s legyökeredzve nézték a csodát.
Térdre roskadtak. Valahol egy asszony vékonyka hangja zsoltárba kezdett, s pillanat alatt egyetlen zsoltár volt a hegy. Gyors szélroham tovafújta a megbomlott fekete felhőt, s fölragyogott újra a nap, mint Isten szeme, ki a világot vigyázza.
Ahol valamikor a mélyvizű tó partja volt, magányos szikla meredt elő az alázúduló víz közepén, s azon állt a pap, bénultan maga elé meredve, s mellette a zömök kis hegyi ember, kit nem ösmert senki.
- Alighanem félreállhattunk volna az Úristen útjából - szólt ez oda a megrendült paphoz -, lám még velünk is vesződnie kellett! Hát csak üljünk le idefönt, s várjuk meg, míg lefut ez a sok víz - tette hozzá -, aztán majd csak lesirülünk innen valahogyan...
Így történt bizony. Aki nem hiszi: kapaszkodjék föl a Törökpatak mentén egészen a patak forrásáig, ahol a szép tiszta víz előbuzog a magos sziklafal tövéből, s valami jó négyszáz lépésnyire lejjebb, ahol a patakocska a legelő lankáját szeli kettőbe, ott áll mais az a magos, toronyformájú szikla, amit "pap kövének" nevez a nép. Mert azon állt a csodatevő pap, ki megmenté népét, rázúdítván a tó vizét a török seregre.
Állítólag még állt valaki mellette, amikor az Úristen ledöntötte kétoldalt a sziklafalat, mi a tó vizét őrizte, mondja majd, aki a történetet meséli, valaki a nép közül, aki aztán lesegítette a papot a magos kőszálról. De hogy ki volt ez, arról nem tud a történet.
A marosvásárhelyi Teleki Tékában volt egy kicsike, kézírásos följegyzés, amit annak idején a gyekei kálvinista lelkipásztor hagyott volt maga megett az Úrnak 1608. esztendejében. A lúdtollal papírra vetett, szarkalábas és mármár alig olvasható íráscsomót zöld zsinórral kötözte volt egybe valaki, s ráírta nagy betűkkel a vastagabb papírból készült fedőlapra, becslés szerint valami jó száz esztendővel későbben: FIGYELMET ÉRDEMLŐ! KOLONTAI NÉZZEN UTÁNA!
Hogy ki volt az a Kolontai, aki utána kellett nézzen annak, amiről a kéziratban szó esett, azt nem tudhatjuk, mint ahogy azt sem tudjuk, hogy elvégezte-é az utánnézés dolgát. De annyi bizonyos, hogy aki veszi magának a türelmet és a fáradságot, hogy leüljön egy délutánra a téka egyik olvasóasztalához és megpróbálja kibetűzni a fakult írást, az különös dolgot tud meg a mezőségi Gyeke község történelméből.
Előszór is kitűnik, hogy Gyeke az 1600-as években egytemplomos, színmagyar falu volt, mégpedig kálvinista hitű. A papot Bokor Andrásnak nevezték, aki már idősebb ember lehetett, mert írásában többször is említést tesz arról, hogy a "Wesselényi-dombra fölmennie sajgó térdei miatt immár nehezére esett.
Bokor András tiszteletes úr följegyzései azzal kezdődnek, hogy "itt járt újra múlt este ama furcsa beszédű ember, kinek tudtára adta volt az Úr, legalábbis őkelme azt híreszteli, hogy kis idő múltával császári hadak dúlják meg az országot, tüzet vetnek a falvakra és lemészárolnak embert, asszonyt, gyermeket." A följegyzés alá odabiggyesztette a dátumot is: "az Úrnak 1603- ik esztendejében írtam ezt, zabvetés idején." Az írás nagy része annyira elmosódott már, hogy annak szóról szóra való kiböngészése szinte lehetetlen. De aki győzi türelemmel, az a következő eseményekre következtethet abból, amit olvasni sikerül: 1603 tavaszán - zabvetés idején, tehát alighanem április derekán - idegen ember érkezett a faluba, fölkereste a papot és tudtára adta, hogy hamarosan nagy veszedelem zúdul a falura, amire jó lesz idejében fölkészülni. Ez a "fölkészülés' abból állt volna, hogy menekítsen föl a falu népe asszonyt, gyereket, jószágot, mindent a "földvári hegybe', mihelyt "megveresedik Pusztakamarás felé az ég alja."
Ez a furcsa beszédű ember komoly hatással lehetett a papra, mert a följegyzés szerint "háromszor is megmászta a dombot, hogy Wesselényi nemzetes úr tanácsát kérje'. A nemzetes úr azonban, úgy tűnik, mindhárom alkalommal tréfára vette a furcsa beszédű ember ijesztgetését, s azzal nyugtatta meg a papot, hogy a császárnak aligha lehet oka arra, hogy "akár jobbágyat, akár gazdálkodó parasztnépet ölessen; tudván azt, hogy parlagon maradt föld se gabonát nem terem, se vágómarhát nem nevel a hadak részére, kik a törökkel vesződnek".