603 tavaszán Básta hadai végigdúlták a Mezőséget
A történelemből tudjuk, hogy 1603 tavaszán Básta hadai végigdúlták a Mezőséget, s csak az maradt életben, aki idejében elrejtőzött a mocsárban vagy az erdőben. Azt is tudjuk, hogy a zsoldos sereg földig égette Báld, Sármás, Pusztakamarás, Katona, Gyeke, Vasasszentgotthárd, Cege és Szentiván községeket, míg Melegföldvár, Búza, Feketelak és Kispujon, elrejtve erdők és dombok között, megmenekedett a veszedelemtől.
Aki tehát arra igyekezett rábeszélni a gyekei papot, hogy menekítse népét a földvári erdőbe, tudta, mit beszél. Tudását pedig csak egyetlen forrásból szerezhette volt: magától az Úristentol. Mert hiszen még maga Básta, a sereg fővezére se tudhatta előre, hogy magyarirtásra rendelt hadai mely falvakra törnek reá, s melyekre nem.
A följegyzés utolsó nyolc oldala a legérdekesebb. Ez a nyolc oldal kevésbé elmosódott, mint a többi. A papiros is más és a toll sem ugyanaz. Úgy tűnik, mintha Bokor András tiszteletes úr ezt a nyolc oldalt egy későbbi időben írta volna. Így kezdődik ez a rész:
"Az Úristen haragja lám biza reánk zúdula azon a napon. Ember, asszony, gyerek mind odapusztulá s tűz emészté föl a falu minden házát, az Úr házát is meg Wesselényi nemzetes úr udvarházát is odafönt, kit magát vérébe fagyva hagyának ott udvar közepén a gonoszok. Ami azonban kevesünkkel megtörtént, az Úrnak akkora csodája, hogy azt csak remegve és alázatos lélekkel merem papirosra vetni.
Kezdem azzal, hogy amikor tova lent a tó mentiben föltűnt az idegen lovasok nagy tömege s mi azt se tudtuk, mitévők legyünk, csak odacsöppent elémbe valahonnan, a parókia udvarára az a furcsa beszédu ember, s rám kiálta mondván: Isten papja, ne töltsd az idődet haszontalanul! Bé se szaladj többé a házadba holmi után! Így, ahogy vagy, s azokkal, kik itt vannak veled, igyekezz alá sebesen a nagy füzesbe, annak is a túlsó végibe, s ott bújj meg, míg el nem távozik a veszedelem. Meg se moccanj, szót se ejts, bármi is történjék! Érted? Eredj!
Még ijedtemben is megkérdezém, hogy vihetünk-é magunkkal valami ennivalót, de csak rám ordított türelmetlenül: enni jobb-é vagy életben maradni? Ha megfogadtad volna a szót idejében, az egész falu népe megmentődhetett volna! Most csak az, aki nem rest a futásra. Eridj!
Ezt már haragosan kiáltotta felém az ember s én mentem is, asszonyommal.
Mögöttünk szipogva és nyöszörögve a rémült cseléd meg öreg Andorás, ki a jószágra ügyelt. Ahogy mentünk, alá a parókia dombjáról, keresztül a falu csücskén, le a patak hídjáig, s a hídon át a vizes rét mentén a nagy füzesnek, jöttek megettünk mások is, emberek, asszonyok, gyermekek. S akik jöttek, azok velünk együtt meg is maradának, bár az élen nyargaló császári zsoldosok meglátták ám, amint bévetettük magunkat a füzesbe s nagy ordítozással utánunk eredtek. A füzesben azonban, az Úr különös kegyelme folytán egyetlenegy se tette bé a lábát.
Ahogy ezt írom itt Légenben, sógorom kúriájában, magam se tudom, miképpen történt, pedig azóta néhány hét is eltelt, s volt idom törni rajta a fejemet. Csak annyit tudok mais, hogy hasaltunk ott a nyirkos földön, fák sűrűjében a sáté között, s hallottuk emberek ordítását, asszonyok sikoltását.
Utána pedig két teljes napig égett a falu, s vastag volt a keserű füst, késsel lehetett vágni. A második nap éjszakáján aztán csöndes volt minden, csak a füst szaga nyomta a levegőt, s néhány kuvasz vonyított itt meg amott, a messzi dombokon. Reggelre virradva ügyelve előbújtunk, magunk nyomát követve visszafelé a füzes végéig. Mikor kinézhettünk a szélső fák alól, a falu helyén egyéb se volt, csak üszkös, füstölgő rom, a patak hídjától föl az udvarház dombjáig. De köztünk és a falu hídja között, ahol a rétet tudtuk azelőtt, tó volt, posványos tó, amiben elsüllyedt a láb. Kászoni Pista bele is ment, hogy ő majd átgázol rajta, de alig győztük fűzfarúd végével kihúzni belőle a szerencsétlent. Mély volt az a láp, halálosan mély. Áldott legyen az Úr neve, kinek útjai kiszámíthatatlanok."
A papírlap alján, más színű tintával, mintha valaki hónapokkal vagy éppen évekkel későbben biggyesztette volna oda, ez állt még:
"Kitudódott, mihelyt az új mocsár kiszárada, hogy több mint negyven lovaskatona odaveszett a lápba, kik alighanem utánunk igyekezének. A nagy szárazság idején lovak s emberek csontvázát, meg halomra való rozsdás fegyvert ástak elő az iszapból azok, akiknek kegyelmezett az Úr."
Gyeke alatt, az Új Mocsárban, mais ásnak ki szárazság idején rozsdás sarkantyút, nehéz zabolát, kengyelvasat a kincskeresők. Volt olyan is, ki ezüstpénzt talált, régi pénzt, amit szívesen vásárolnak meg városi urak, pedig a boltban még csak egy korty pálinkát sem adnak érte.
Alig ötvenhat esztendővel Bokor András kálvinista lelkipásztor csodálatos megmenekedése után tova odébb, Mohaly völgyében történt újra valamiféle különös dolog. Cservágó Péter mohalyi kurtanemes diák fia, ifjabbik Péter, tette volt az írásba az esetet a Kolozsvári Református Kollégium Farkas utcabeli konviktusában, 1659 őszén. Az írás bekerült az iskola levéltárába, mivel Péter diák díjat nyert vele - egy ezüst forintot - tekintetes killyénfalvi Killyén András úr jóvoltából, ki írástudományi munkásságra kívánta serkenteni a kollégium diákjait.
Az első díjat, két forintot, egy Sólyom András nevezetű legény nyerte volt, II. Rákóczi György nagyságos fejedelem hadi erényeit dicsőítő versével, s így ifjabb Cservágó Péternek csak a második díj jutott. Voltak ugyan többen, kik azt vélték, hogy a hazugsággal telt írásmunka még az egy forintot sem érdemelte meg. A történet azonban, amit Péter diák papírra vetett, valamiképpen megnyerte Killyén uram tetszését és így, minden formabeli gyöngeségének ellenére is megmaradt az utókor számára, gondosan elraktározva sok ezer papiros között. Nos, a történet szerint egy Naszód felől aláereszkedő tatár csapat, miután megdúlta a Sajó-völgyét s a Szamos-völgy egy részét, a Désen gyülekező nemesi bandériumokat ravaszul megkerülve átvágott a dombokon keresztül a Mezőség felé, és egyenest Mohalyra zúdult volna alá, ha valami meg nem állította volna. Ez a valami tűz volt.
Egymagában ez még nem lett volna elegendő ahhoz, hogy különössé tegye ifjabb Cservágó Péter történetét, mert erdőtűz, mezőtűz, szárazság idején bizony gyakorta megesett. Ez a tűz azonban kétnapi esőzés után lobbant föl nagy hirtelen egy vízmosásos legelőn, annak is teljes hosszában, a mohalyi temetőkert sarkától tova le a kicsi tóig, magosra csapó lánggal, márpedig néhány ázott kökénybokron kívül semmi egyéb égni való nem volt azon a legelőn. Augusztus eleje lévén, a falu birkái lerágtak már ott minden szál füvet, s alig egy hete telt, hogy föl kellett hajtani róla a nyájat az erdő tisztásaira.
Nos, Péter diák írása szerint azon a reggelen, valamivel napkelte után lovas legény érkezett nyargalva Ördöngös füzes felől s hangos kiabálással verte föl a falut: - Fusson mindenki! - ordította izzadt lováról a legény -, tatárok jönnek a gerinc mentén, száznál is többen vannak! Vass László úr hadai terelik őket tova Dés felől s haragosak, mint a darázs! Fusson, aki tud!
Összefutott erre a falu népe. Merre menjenek? Hova? Föl az erdőbe?
Meglássák őket a gerincről menekülés közben! Hagyjanak ott otthont, jószágot, mindent védtelenül? Jó Isten, mi legyen?
- Bízzatok az Úrban! - szólalt meg egyszerre a templom előtt a papjuk, s hangja úgy zúgott tova a falu utcáján, akár az orgonaszó -, vallotta írásművében ifjabb Cservágó Péter, ki ő maga is ott volt apjával és házasember bátyjával a tanakodók között.
Magos, csontos öregember volt a mohalyi pap, szép szál ember. De az idegen, aki ott állt mellette, még szálasabb volt, bár öregebbnek látszott.
Testvérbátyja lehetett volna a papnak, annyira hasonlított reá. De nem papi gúnyát viselt. Harisnyás hegyi-parasztnak látszott.
- Akik az Úrban bíznak s Őreá figyelnek, azoknak minden javukra válik - hirdette meg az idegen is, és hangja éppen úgy zengett végig a falun, mint a papé.
Az emberek elhallgattak. Nézték a papjukat, s a mellette álló idegen embert, ki akár testvérbátyja lehetett volna a papnak, s csak álltak ott tanácstalanul,amikor egyszerre csak elrikkantotta magát lován a fűzési legény s fölmutatott a gerinc falé: - Ott gyünnek már, nicsak! - Azzal megfordította a lovát, sarkot adott neki s elnyargalt, vissza a fűzési völgy felé.
A megrendült népek meg álltak ott az utcán, s bámultak föl a legelő gerincére. Bizony, ott voltak már a tatár lovasok s ereszkedtek alá a domboldalon, akár a hangya, egyenest a falunak.
- Jaj nekünk! - sikoltotta el magát egy asszony -, hol a gyermekem? Gyere ide, Jancsika! Juliska te...!
Valaki elordította magát:
- Fegyverbe, emberek! Ragadjon baltát, kaszát, ki amit tud! - Lódultak már a lábak, amikor a pap mellett álló idegen ember hangja megállította őket:
- Baltával akarjátok megvédelmezni asszonyaitokat, gyermekeiteket fegyveres tatárok ellen, ti bolondok? - dörrent rájok a szó. - Egyetlen védelmetek az Úr! Szálljatok magatokba! Bánjátok meg bűneiteket!
Tisztítsátok meg szíveteket imádsággal, s az Úr nem hagyja el azt, aki Őbenne bízik! Álljatok csöndben, fordítsátok lelketeket az Úr felé, dicsérjétek az Úr hatalmát és lássátok szemetekkel az O megváltó erejét!
Csönd volt a szavai után. Emberek, asszonyok, gyermekek álltak az utcán, mintha mozdulatlanná bénította volna őket az idegen ember hangja. A pap mély, zengő hangon belekezdett a zsoltárba: "Az Úr énnékem őriző pásztorom..." Pillanat se telt el, s vele énekelt az egész falu. Zengve szállt a zsoltár szava tova a völgyön, s a meleg napfényben látni lehetett odatúl a tatárokat, ahogy lassan aláereszkedtek lovaikkal a meredek legelőoldalon.
Sokan voltak.
A zsoltáréneklők már a harmadik versnél tartottak, amikor a lovasok éle leért a legelő aljába, alig kőhajításnyira a kertektől. Akkor egyszerre csak a pap mellett magasodó idegen ember fölemelte két kezét az ég felé s hangja kettévágta a zsoltáréneket:
- Nézzétek hát, emberek, az Úr szabadítását! Boldogok azok, kik szeretik az Urat! Dicsőség az Úrnak, dicsőség!
Utolsó szavai még ott zúgtak az emberek fülében, amikor egyszerre csak lángra lobbant odafönt az egész legelő. Tűz csapott föl, mintha csak szalmát gyújtott volna meg valaki a legelő hosszában. Horkantak a tatár lovak, ágaskodtak. A láng belekapott a sörényükbe. Pillanat alatt megfordult az egész tatár csapat, s nyargalt visszafelé, mintha szemét vették volna, föl a meredek oldalon, neki a gerincnek. A tűz meg szaladt a nyomukban, mintha nem esőverte agyag, de száraz haraszt égett volna megettük.
Mikor később a falubeliek közül néhányan előmerészkedtek, hogy megtekintsék a tűz helyét, nem leltek ott semmit, még csak egy szemernyi kormot sem.
Odalett az idegen is, még aznap. S mikor vasárnap, templom után idős Cservágó Péter ott az emberek előtt megkérdezte a papot, hogy testvérbátyja volt-e az idegen, az rábólintott.
- Még gyermekkorában szegődött el bojtárnak a hegybe, tova Parajd felett - felelte lassú szóval -, aztán amikor nem tért meg az őszön, azt véltük, medve vagy farkas végzett vele. Ilyesmit hitettek el apámmal a pásztorok is. Csak évek múltán derült ki, hogy a Tudó Ember vitte el magával. O nevelte s aztán esztendők múltával reá hagyta a titkos hagyatékot, ami még Krisztus Urunk első magyar tanítványától maradt vissza. A szent tanítást, amit immár mindenki elfeledett régen... Így biza. Az Úr küldte volt ide, szabadítással -, s már mennie kellett mások mentésére. Szép és szent mesterség az Úr hagyatékának hordozása, de nagy súlyt visel a vállán az, kit Isten kijelöl erre... Úgy szól az egyforintos történet, s írója, ifjabb Cservágó Péter még hozzátette a végére, alighanem a történelmi hitelesség céljából, hogy: a Mohaly felett megfutamodott tatárok másnap reggel beleszaladtak tova Kudunál a csicsói várnagy, Vass László uram csákányosaiba s hírmondónak való se marada belőlük.
Azt a Péter diák írásában említett magos, csontos, orgonahangú "Titok Tudó' embert a mohalyi tűz után még kétszer látták a Mezőségen. Elsőnek ötvenkét esztendővel későbben, tova Légen alatt, ahol kettéágazik a völgy.
De akkor már vén volt erősen. Hosszú fehér haja vállig csüngött, s bozontos fehér szakállától alig lehetett látni az arcát. Hosszú pásztorbotra támaszkodott, s nem volt egymagában. Széles vállú, széles mellű zömök magyar állt mellette, átalvetővel a vállán, hosszú nyelű baltával a kezében.
Az Úrnak 1711. gyászos esztendejét írták volt akkor. A nagyságos fejedelem szabadságért harcoló hadai letették a fegyvert az osztrák zsoldosok előtt, s a császár bosszúja országszerte vérpadot, s bilincset hozott a magyarnak.
Magyarok elkobzott földjét császári kegy osztogatta idegen árulók között.
Ekkor történt, hogy a légem Szabók, Borsosak, Szendrők, Vágók és Szekeresek földjeit a nemrégiben betelepített ombozvölgyi oláhoknak ígérte a császár embere, ha gondoskodnak arról, hogy életben közülük egyetlenegy se maradjon. Felbuzdulva ezen s pópájuk áldásától felbátorodva, egy sötét őszi éjszakán átjöttek az oláhok a hegyen, és rávetették magukat Légenre. Kegyetlen mészárlást végeztek ott. A férfiakat karóba húzták, baltával lefejezték, az asszonynépet halálra kínozták, s még a gyermekeknek se kegyelmeztek. Mire megvirradt, egyetlen véráztatta siralomvölgy volt az egész falu. Részeg oláhok dőzsöltek mindenütt, megkínzott magyar hajadonok sikoltozásai közepette. Minden magyar férfiember aggtól a csecsemőig halott volt már.
Kivéve egy. A légem Szabó András legkisebbik fia, a tizenkét éves Ferkó. A nagy felfordulásban sikerült két kis húgával együtt, a tízéves Ágneskével és a nyolcéves Zsuzsikával megbújnia a szalmakazalban. S mikor pirkadni kezdett olyannyira, hogy látni lehetett már a szürkületben, Ferkó óvatosan előbújt, szétnézett, aztán kézen-fogva előhúzta a szalmából húgocskáit s megindult velök óvatosan, a kerítések mentén lopódzva, Mócs felé, ahol az apjok öccse élt volt.
Részeg oláhok kurjongattak, dorbézoltak a magyarok házaiban faluszerte. Már-már majdnem eljutottak a füzesig, amikor a falu utolsó házából, ahol Szekeres Gábris lakozott volt a családjával, kitántorgott egy tuzos oláh és megpillantotta a gyermekeket, ahogy azok a kerítés mentén igyekeztek a füzes felé.
- Nicsak! - kurjantotta el magát a részeg oláh -, itt lapul még két kis szuka meg egy kan-kölyök! Gyertek frátyék, belezzük ki ezeket is! Kajabálására többen is előbújtak a házból, s űzőbe vették a három gyermeket. Mire elérték a füzest, már több mint húsz oláh volt a nyomukban. Megbújva a sűrűben nyertek ugyan egy kevéske időt, de hamarosan ott is beléjük botlott egy részeg vankuj, s csak részegsége miatt nem estek a kezébe. Ferkó nekiugrott a részeg embernek s bedőtötte a bokorba. Aztán futni kezdtek a kis patak mentén, ki a füzesből, ki a rétre, hogy elérjék a Mócs felé emelkedő dombot.
Azon a helyen, ahol a völgy kettéágazik, nem volt még tó akkoriban, csak két patak jött össze egy vizes, sátés, mocsaras rét közepén. A patakon kellett átkelniök, hogy eljussanak a dombig, de bizony az őszi esőktől megáradt a rét is, patak is, és időbe került, míg Ferkó át tudta segíteni kishúgait a vízen. Akkorra már az üldözők is ott voltak közel.
- A két nyulacskát zsákba tesszük, s úgy visszük haza! - rikoltozták a részeg oláhok -, a kutyakölyköt kibelezzük itt helyben! Kerülj elejükbe, Tódor! Vágd el útjokat a domb felé, Nyikuláj!
Valami kétszáz lépésnyire a pataktól vén, odvas fűzfa állt egymagában a domb lábánál. A vén fűzfa mellől két ember figyelte a gyermekek menekülését. Egyik magos volt, csontos és öreg. A másik fiatal, alacsony, széles vállú. Ferkó ott állt már a mély vizű, sebes sodrú pataknál, térdig vízben, és kétségbeesetten igyekezett kitalálni, hogy miként vihetné át a két húgát, amikor a fűzfa mellől odakiáltott hozzá az öregebbik:
- Fogd kézen a húgaidat, gyerek! Aztán csak hunyd be a szemedet, s ugorj egy nagyot!
Kétségbeesésében nem tudott egyebet kitalálni, s az üldözők már ott gázolták a vizet mögöttük, így hát Ferkó csak megmarkolta egyik kezével az egyik húgát, másikkal a másikat, behunyta a szemét, ahogy az öreg rendelte s ugrott egy nagyot. Mintha csak egy láthatatlan erő megragadta volna mindhármukat, valósággal átröpültek a megáradt patak fölött. Alig érzett száraz földet a lába alatt, Ferkó felnyitotta a szemét ámultan.
- Ide hozzám! - intett fejével az öregember a vén fűzfa tövéből. Szorosan fogva két kishúga kezét, vonszolta őket Ferkó a domb felé. Hallotta maga megett az üldözők részeg ordítozását, futó lábuk alatt a víz csobogását... aztán egyszerre csönd lett, mély csönd. S amikor lihegve hátranézett, nem látta az üldözőket sehol. Csak egy nagy, rettenetes víztölcsért látott maga megett, pontosan azon a helyen, ahol olyan különös módon átugrotta volt a patakot. Mintha csak a patak feneke beszakadt volna, úgy nyelt el az a rettenetes víztölcsér mindent, a rét sátéját, a bokrokat, a patak menti fűzfákat, mindent. Alighanem az üldözőket is. A sötét, haragos víztölcsér pedig nőtt, szélesedett, valóságos tóvá változott az elámult gyermekek szeme láttára.
Így keletkezett a légem tó. Aki megkeresi ott a két völgy találkozójánál, nyomban megérzi, hogy nem egyszerű tó ez. Korántsem olyan, mint a Mezőség többi, sekély vizű, barátságos tavai. Különös tó, barátságtalan.
Sötét és mély a vize; s akik ott halásznak, azt állítják, hogy vannak helyek, ahol patkót köt az ember a zsineg végire, s aláereszti: nem lel feneket a
patkó vasa.
Ha pedig olyan ember merészkedik a vizére, akinek lelkét bűn terheli, s kezéhez vér tapad, azt magába szívja a tó csólnakostól, mindenestől, még ha vadonatúj is a csólnak, s az ember jobban úszik a vidránál is.
Másodszor Mezőzáh és Tóhát között tűnt föl újra az a bizonyos magos, csontos, zengő beszédű "Titok Tudó" ember, akit mohalyi Cservágó Péter említett először a maga egyforintos írásában, s akiről ötven-egynéhány esztendővel későbben a mócsi plébános tett említést, amikor Légen vesztét, és a Szabó gyerekek csodálatos megmenekülését jelentette beszámolójában püspökének. A legkülönösebb az egészben az, hogy míg a Cservágó Péter írása, és a mócsi plébános jelentése között mindössze ötvenegynehány esztendő telt el, a légem csoda és a mezőzáhi kígyóeső közé százharmincnyolc évre nyúló idő ékelődik. Azt még el lehet képzelni valamiképpen, hogy akinek őszülni kezdett már a haja 1659 őszén, 1711-ben ha öregesen is, de még mozdulni bír.
Emberi ésszel nehéz azonban felfogni, hogy ugyanaz a vénember még 1849-ben is bírja magát. Az összegyűjtött adatokból kitűnik, hogy a hagyatékot őriző Titok Tudók mellett többnyire ott volt egy fiatalabb ember is, néha éppen gyermekkorban lévő, akit mint valami olyan tanítványszerű inasgyereket vett maga mellé idősebb korában a Csodatévő, alighanem abból a célból, hogy holta után tovább őrizze az ősi hagyatékot és tettekben is gyakorolja azt, amit az együtt töltött esztendők során tanult. Valószínű tehát, hogy a légem fűzfa mellett álldogáló széles vállú, zömök magyar vette át a tudás örökségét a gyöngülő vénembertől, s mikor sora jött annak, hogy o is vegyen maga mellé egy arra alkalmas tanítványt, szép szál legényre esett a választása. S így történt aztán, hogy a tóháti és mezőzáhi magyarok egy magos, szikár, fehér hajú vénembert találtak ott 1849 nyarán a szúnyogvári kis dombon, ahova egy széles vállú zömök legényke vezette volt őket a mocsarakon keresztül.
Akkoriban ugyanis még posványos vizű nádas mocsár volt az a széles, nagy térség, mely mint egy óriási lapos háromszög ékelődik Tóhát, Mezőzáh és a cikudi völgy közé. Tiszta magyar falu volt még akkoriban Mezőzáh is, Tóhát is, kéttemplomos, jómódú magyar falvak. Cikud volt csak oláh. Magyar uraktól elkobzott császári birtokra telepített havasi mokányok éltek ott, vadak, mint a nádi csikasz. Még a viseletük is más volt, mint a többi beszivárgott oláh cselédnek. Újak voltak a vidéken és nem barátkoztak senkivel.
A történetet, amit elmondok, dédapám szájából hallottam volt először, hatesztendős koromban. Dédanyám is ott volt a nagy nappali szobában, az ablak mellett ült, gyapjúkesztyűt kötött s olykor megtoldotta dédapám szavát ezzel meg azzal, apróbb részletekkel. Ahogy megtudtam később, valójában az o története volt, mert o élte át a kígyóesőt. Dédapámat, ki Bem seregében harcolt, már vitték Kufstein vára felé akkor, ahol tizenhét esztendőt töltött a császár kenyerén, várpincébe zárva.
Elég az hozzá, hogy 1849 késő nyara volt, augusztus vége. A szabadságharc zászlaját porba és sárba taposta a muszka túlerő, s bujdosó magyarokkal teltek meg az erdők, nádasok, mocsarak. Hír járta, hogy a Maros mentét kozákok dúlják s a gyalui havasok oláhjai magyar falvakat és városok népét ölik Kalotaszegtől Zalatnáig.
Egy nap aztán lovas legény érkezett Tóhátra. Ludasról jött és csak a Csontos-kúria udvarán szökött le lováról. Veszedelem hírét hozta. Két kozák század szállta meg Ludast. Egyik erre veszi majd az irányt, másik Gyéresnek. De lassan mozdulnak. Az a parancsuk, hogy adjanak időt az oláhoknak. Még fel se száradt az izzadság a hírhozó lován, amikor Csontos uram zsellérje, ki a cikudi tó bütüjében lakozott, hozta a hírt, hogy valami készül Cikudon. Kaszát egyenesítenek az oláhok, baltát éleznek s a pópa beszél hozzájok a piactéren.
Csontos uram szót küldött nyomban Mezőzáhra az Ugron-kúriába, és Ugron István legény fia, Dénes szaladt föl a hírrel dédanyámhoz a dombra.
Dédanyám elővette a szekrényből mindkét vadászpuskát, a golyósat is meg a seréteset is, meg is töltötte mind a kettőt s odatámasztotta az ajtófájának.
- Jöjjenek. Itthon leszek - felelte kurtán, s nem fogadta el az Ugronék meghívását, hogy költözzék le hozzájok, míg elmúlik a veszedelem. Még akkor se mozdult a kis zsindelyes udvarházból, amikor újra szót küldtek fel az Ugronok, hogy szedje össze minden értékes holmiját és csatlakozzék hozzájok még napnyugta előtt lent a Nagy-Mocsár alatt. A Szúnyogvárban gyűlnek össze a magyarok - így szólt az üzenet -, mert csak ott lesznek képesek fölvenni a harcot a cikudiakkal.
Szúnyogvár dombja a nagy nádas mocsár kellős közepében volt. Valamikor valóban erődítés is volt a kis kerek dombon, tölgyfából való, amit a Thoroczkayak építettek volt oda még az ezerötszázas években, búvóhelyül, kószáló török, tatár és osztrák martalócok ellen. Egy télen azonban tüzet vetett valaki a kiszáradt nádasra, s odaégett a vár is a bennlévőkkel együtt.
Azóta csak egy fűzfákkal benőtt alacsony domb volt ez a Szúnyogvár, a Nagy-Mocsár közepén, súlyos időben búvóhelye az üldözötteknek. Ide gyűltek hát egybe a magyarok, Tóhátról is, Mezőzáhról is, batyustól, mindenestől, még naplemente előtt. Keskeny, kanyargós ösvény vezetett oda be a lápon át, s aki elvétette a lépést, azt aláhúzta a hínár meg az iszap a feneketlen mélységbe.
A Nagy-Mocsár alsó csücskében egy szalmakalapos tömzsi legényke várt az egybegyűlőkre, s mikor már mindenki ott volt, s úgy látszott, hogy nem jön senki más és a nap is alácsúszott már a cikudi gerinc mögé, végignézett a szalmakalapos legényember az ott lévőkön.
- Nocsak - mondta -, én ejszen elindulok elöl, s maguk csak egyenként jöjjenek mögöttem. De vigyázzanak ám, hogy mindenki az előtte járó nyomába lépjen, s nem erre vagy amarra. Ha valaki mégiscsak rossz helyre lépne, egyszerre kapja el két oldalról az előtte menő meg a mögötte járó, s rántsa ki a sárból, mielőtt bajjá növekszik a dolog. Ezért aztán fontos az is, hogy kartávolságra maradjanak egymástúl s a láncot meg ne szakítsa senki.
Én majd elöl lassúra fogom a lépést.
Azzal elindult be a nádasba. S mögötte, mint egy hosszú, sötét kígyó, emberek, asszonyok, gyermekek elnyúló sora, némán, pisszenés nélkül, valami négyszázegynehányan. Ahol az ösvény fölszaladt a lapos tetejű kis dombra, dőlt fatönkön ülve várt reájok a Titok Tudó ember. Magos, csontos, ősz hajú magyar, kinek még suttogva is zengett a hangja, mint az orgonaszó.
Volt, aki ismerte már, de volt sok, aki ott látta először.
- Telepedjenek le a fák alatt - adta ki a vénember dörmögve a parancsot -, tüzet ne tegyen senki, mécsest se gyújtson. Hangos beszéd se legyen. Síró gyermeket ringassák ölben az asszonyok.
Majd a szalmakalapos legénykére szólt rá: - Ferkó fiam, kapaszkod föl a látófára. Kötözd oda magad, hogy le ne fittyenj, mert ott töltöd ám az éjszakát magadban. Fekete éjszaka lesz, újhold éjszakája. Ki gonoszra készül odakint, fáklya nélkül nem leli meg az utat. Ha fényt látsz mozogni valahol, szólj alá.
Percek alatt leszállt az éjszaka, s fekete volt, akár a sírgödör. Kuporogtak a népek a fűzfák alatt, volt olyan is, ki elheveredett, s aludni próbált, de szúnyogok a fülibe muzsikáltak, s nem hagyták nyugodni. Nagy volt a nádas csöndje. Denevérek ciccentek a fák felett, nádi egér matatott a ciherben.
Magosan fönt az éjszaka sötétjében vakvarjú szólt néha. Néma volt a világ körös-körül.
Sötétség ülte a dombokat. Semmi se mozdult odakint. A nép összebújt a szúnyogos sötétség alatt családonként. Volt, aki horkolt, volt, aki csak nehéz lélegzettel szívta a levegőt, s volt, aki gondterhelten virrasztotta az éjszakát.
Gyermek nyöszörgött olykor, néha felsírt egy-egy csecsszopó. Lassan, nyúlósan telt az éjszaka. Ferkó legény odakötözte magát a fa törzséhez a fűzfa tetején, s onnan vigyázta a dombok csöndjét. Valamivel pirkadás előtt, alighogy a csillagok ritkulni kezdtek kissé odafönt, s kelet felé megsápadt az ég alja is, különös szél indult. Szakadozott szél, langyos, puha. Iramodott egyet, belekapott a nádasba, s tovatűnt megint. Itt suhogott, majd ott suhogott, jött, elment. Különös szél volt. De dél felől jött mindég és eső szagát hozta. Kik ismerték az idő járását, tudták, hogy eső lesz. Nemcsak rendes, nyárvégi eső, de zivataros eső. Gonosz eső. Vén Gergő bá, ki csősz volt az Ugronok szöllejében, oda is cammogott, mihelyest látni lehetett a dombocska közepibe, ahol a Tudó Ember ült, hátát a fának támasztva, melynek tetejéből Ferkó legény őrizte a világot, s meg is mondta neki: ejszen rosszra fordul az idő hamarosan. Mi lesz a sok néppel, ha itt rekedünk?
A szikár, csontos, ősz hajú ember ránézett Gergőre, egyenest a szemibe s csak ennyit mondott: - Istentől jó az eső, Istentől való a vihar is. Kik Isten oldalán vannak, aggodalomra nem lehet okuk.
Gergő bá megcsóválta a fejét s visszacammogott a családjához. Tépett, veres felhőket terelt a szél odafönt, mintha csak tisztára akarta volna söpörni az utat a kelő nap előtt. Itt-ott fel is ragyogott az ég kékje olykor a fellegrongyok között néhány percre, s a nap sugarai vörösen hulltak alá a hullámzó nádasra, aztán kialudt a fény megint, s csak a szél suhogott meg a felhődarabok szaladtak. Egyéb azonban nem történt. Telt az idő. Nappallá vénült a pirkadat. Az asszonynép kendőt terített a gyepre itt is, amott is.
Rozskenyeret, szalonnát szeltek.
- Jöjjenek, na, faljanak valamit, mielőtt esni kezd - mondták. Az eső azonban még mindég nem jött. Meggyérültek a futó felhők is s az ég kékje egyre növekedett. Izzott a nap.odafönt, sugarai szúrtak, mint a tű. Árnyékba húzódtak a népek előle. Ültek szótlanul, s hallgatták a szelet, ahogy megborzolta időnként a nádast, s megzúgatta a füzeket.
- Ha nyár derekán lennénk, azt mondanám, hogy vihar készül - mondta Gergő bá, a csősz -, de hányja már selymét a törökbúza, s mióta eszemet tudom, nem járt erre vihar ilyen későn.
A nap már félúton volt az ég teteje felé, amikor Ferkó odafönt elrikkantotta magát:
- Ott gyünnek a beste cikudiak, nicsak! Egyik része Tóhátnak tart a nagy legelő mentén, másik része meg a domb hátán át Záhnak! Sokan vannak ám mindkét oldalon!
Szavától megfagyott a csönd a fülledt mocsár fölött. Az emberek egymásra néztek. - Ejszen tüzet vetnek a falura a gazok - mordult valaki. - Semmink nem marad, csak a csóré életünk - tette hozzá egy másik. - Áldjátok az Istent, ha életben maradunk - sóhajtotta egy asszony. Aztán egyszerre csak végigzengett a mocsár felett a Titok Tudó ember mély hangja: - Imádkozzatok! Valamennyien!
Meghajoltak a fejek. Mély volt a csönd, akár a feneketlen kút. Aztán egyszerre csak mély dördülés rázta föl a csöndet s Tóhát felől haragos fekete felleg emelkedett az ég aljában. Gyorsan emelkedett s éhesen nyelte el az ég vakító kékjét. Egyik dörgést a másik követte. A levegő megforrósodott. Szélroham kapott a füzekbe. Ágak recsegtek. Földig hajolt a nád, s megriadt madarak keltek szárnyra a mocsárból, kócsagok, gémek, szélkiáltók, vadkacsák, bíbicek. Mint könnyű toll-labdát, úgy dobálta őket a szél. Perc alatt elsötétedett minden. Morajlott az ég körös-körül.
- Apó! Apó! Odanézzen! - rikkantotta el magát Ferkó odafönt a hajladozófűzfán. - Az Úristen tölcsére! Az Úr tölcsére járja a mocsarat.
Az emberek meresztették a szemüket odalent, de nem láttak semmit, csak zúgó, recsegő, hajladozó fűzfákat.
- Gyere le onnan tüstént! - szólt föl hozzá az öreg -, ne töltsd idődet a csomóval, vágd el a kötelet! - Aztán a megrettent emberekhez fordult: -
Gyűjtsétek ponyva alá az apróságot meg az asszonynépet, szaporán!
Húzódjatok a nagy fák tövibe, szorosan! S dicsérjétek hálaadással az Urat, ki mindnyájatoknak gondját viseli!
Perc se telt bele, alig huppant le Ferkó a nagy fáról, s a vihar rászakadt a világra, mintha el akarta volna nyelni.
A többit aztán már nemcsak a dédapáméktól hallottam kisgyerek koromban, de esztendőkkel későbben a mezőzáhi Ugronok és a ~áti Csontosok leszármazottaitól is.
A cikudi oláhok alig voltak már kőhajításnyira a záhi szérűskertektől - dédanyám már látta is őket a tornácról, ahol két töltött puskával várt reájok -, meg a tóháti istállóktól, amikor egyszerre csak iszonyatos vihar támadt.
Roppant forgószelek tölcsérei jelentek meg a nagy mocsár felett, majd onnan kétfelé szakadva szörnyű sebességgel forogtak tova, egyik részük délnek, a tóháti rét mentében, másik részük föl a Záh feletti dombra, s amikor elérték a rablásra készülődő cikudiakat itt is meg amott is: a víztölcsérek fölemelkedtek, elpattantak a rohanó fekete fellegek alatt, s olyan esőt zúdítottak a megriadt oláhokra, amilyent még nem látott a világ. Kígyók, békák, vérszopó piócák szakadtak alá az emberek nyakába, beléjök akaszkodtak, marták őket, ahol érték, a cikudiak meg elordították magukat:
"váj gye minye! Váj gye minye!" S szaladtak hazafele, ahogy tudtak, Isten verésével a fejükön.
Se Mezőzáhnak, se Tóhátnak nem jutott egyéb, csupán egy jóravaló záporeső. S ami a legcsodálatosabb: Szúnyogvár szigetét nem csak a forgószelek, de még a záporeső is elkerülte volt.
Kunpatakát úgy elrejtette szem elől az Úristen valami jó nyolcszáz esztendovel ezelott, hogy se török, se tatár, még csak az osztrák császár zsoldos hadai se találtak reá; s így aztán minden gonosz csapástól megmenekedett, hosszú évszázadokon keresztül. Mivel azonban nagy hegyek gödrében volt a falu, kevés szántani való földdel, meredek legelooldalakkal meg sziklás, bozótos erdoktol körülvéve, terjeszkedésre nem volt lehetoség. Így aztán, akinek két fia volt, abból egyik világgá kellett menjen, szerencsét próbálni. Ido teltével még Amerikába is jutott volt belolük.