- Az Úristen nélkül senki se vagyok - felelte Jankó. Az ember hümmögött, s nem szólt többet. Jankó szólalt meg egy idő múlva.
- Mi a neved? - kérdezte románul. - Ciordasiu. Juon Ciordasiu.
- Magyar vagy? - kérdezte Jankó magyarul.
- Apa nekem volt magyar. Én román. Juon Ciordasiu. - Csordás János - javította ki Jankó.
- Az ma nem jó - morogta a teherkocsi vezetője -, Ciordasiu jó.
- A baj csak az, János - mondta Jankó -, hogy ha az Úristen magyarnak teremtett, akkor mindegy, hogy micsoda nevet veszel magadra, bent a lelkedben magyar maradsz. S nem lesz nyugtod addig belül, a lelkedben nem lesz nyugtod addig, míg vissza nem térsz arra az útra, amit Isten kijelölt számodra. Isten előtt magyar vagy te, János. Csakhogy rossz magyar, s Isten nem kedveli az ilyent...
- Én rossz ember? - csattant fel ingerülten Ciordasiu. - Én segít neked szöktetni magyar és én rossz ember?
- Jó ember, de rossz magyar - javította ki Jankó -, s éppen mert jó ember vagy, nehéz lesz rajtad a román név, János. Apád s nagyapád emléke marja a lelkedet, tudom.
Csöndben döcögtek jó ideig a lápost úton. Aztán egyszerre csak megszólalt újra a kocsivezető. Hangja szomorú volt, ködös.
- Család miatt muszáj... három gyerek... asszony... édesanya öreg már... ki tartja el őket, ha én nem kap jó munka, csak rossz munka, amit magyar kapja? Elni kell... Óregasszony beteg.
- Az Úr meggyógyítja az igazakat, János...
- Doktor kórházba nem tudja... hazaküldi meghalni...
- Az Úristen mindennél hatalmasabb. Betegségnél is. Ha akarod, elmegyek a házadhoz, mihelyt hazaérünk, s megnézem anyádat.
- Mit tudsz te nézni? Ha doktor nem tud... - Én az Úr embere vagyok, János.
- He?
- Nem gondolod, hogy én taszítottalak ki az árokból? Az Úristen ereje tette azt. Hátuk megett valaki megdöngette a teherkocsi bádogfalát. Jankó lehúzta az ablakot és hátranézett.
- A következő patak hídjánál álljatok meg! - hallotta az öreg hangját bentről. - Csendőrőrs van a faluban, nem lesz jó odáig menni!
Jankó bezárta az ablakot és a vezetőhöz fordult. - A következő patak hídjánál álljunk meg.
- Miért?
- Kirakodunk.
Az ember ránézett. A homályban is látni lehetett arcán a megdöbbenést. - Sok sebesült ember letesszük hóba? Nem tud járni! Megfagy mind! - Te csak állj meg a hídnál - felelte Jankó -, s meglátod az Úr erejét, amit azoknak ad, akik bíznak Őbenne.
Keleten derülni kezdett lassan az ég alja. Fehér párák emelkedtek a patakról s egybefolytak a hegyoldalak sápadt körvonalaival. Egy kanyar után a kocsivezető rálépett a fékre. A teherkocsi meglassult, zökkent, megállt.
- Hídnál vagyunk - mondta Csordás-Ciordasiu. Jankó kinyitotta az ajtót, kiszállt a hóba és körülnézett. Látni lehetett már a fehér hegyoldalt, ahogy meredeken nyúlt fölfelé. Itt-ott egy-egy fa alakja is kirajzolódott a homályból s fönt, magosan, sötét vonal hirdette meg a Cibles lefutó gerincéről alányúló erdőt.
- Hogy visztek ti tovább szerencsétlenek, ki nem tudja járni? - törte Csordás a magyar nyelvet. - Ki marad útszélen, megfogja csendőr!
- Mondtam neked, János, hogy aki az Úristenben bízik, annak minden lehetséges - felelte Jankó -, te csak ülj ott, hallgass és nyisd ki a szemedet. Addigra János, Gergely meg Ferkő már kint is voltak s eresztették le a teherkocsi hátsó ajtaját. Az öreg is előbújt. Elébb magukra vették a terűt mind a négyen, aztán az öreg beszólt a ponyva alá. Hangja erős volt, de szelíd, biztató.
- Az Úristen nevében gyertek elő, vértanú magyarok. Az Úristen szeretete rajtatok van, az Úristen ereje bennetek működik. Álljatok lábra, s gyertek elő!
Támolyogva kissé, de a dagadt ábrázatú, véresre roncsolt magyarok egyenként fölkeltek, előjöttek és János meg Gergely segítségével lehuppantak az út havába. Mikor az utolsó is kint volt, az öreg megszólalt újra, mély, zengő hangon:
- Imádkozzunk, magyarok! Mondjátok utánam: Úristen, mennyei Atyánk, áldott legyen a Te neved. Itt van már a Te országod mivelünk és mibennünk s tudjuk, hogy bántódásunk nem eshetik többé, mert megszabadítottál minket a gonosztól, s erőt adtál nékünk az élethez, mely téged dicsér, Urunk, a mai naptól kezdve örökkön-örökké...
Lehajtott fejjel mondták utána a szavakat a meggyötört magyarok, s ahogy mondták, a hangjuk egyre erősebb lett, egyre hangosabb, s amikor az imádság végére értek, a fejek fölemelkedtek s a csillogó szemekben hála volt, erő és bizakodás.
- Ferkő - szólt oda az öreg a gyerekhez -, indulj elöl. Ti pedig lépjetek a nyomába sorban - fordult a többihez -, s pillanatra se feledjétek, hogy Isten ereje dolgozik bennetek, s Isten számára semmi se lehetetlen!
Terűvel a hátán, hosszú nyelű baltájával a kezében, Ferkő átgázolt az útszéli árok hófúvásán, s nekivette az irányt a meredek, behavazott hegyoldalon föl, a tova fönt sötétedő erdőnek. Egyik magyar a másik után lépett a nyomába. Szó se esett, csak mentek, mentek fölfele, hosszú, elnyúló sorban, halálból kimentett magyarok. Mikor János is, Gergely is becsatlakozott a sor végére, az öreg Jankóhoz fordult, aki ott állt még mindég, megfényesedett szemmel, a teherkocsi mellett.
- Legyen veled az Úr, Jankó s ne vesztegelj sokáig, mert havazást rendel az Úr hamarosan, hogy eltűnjenek a nyomok... Isten-Isten... Aztán ő is ment a többi után, hosszú botjával, meghajolva a terű alatt. - Isten- Isten. ..- szólt utána Jankó, aztán csak állt ott a teherkocsi mellett és nézte, ahogy a hosszú sor lassan emelkedett fölfelé a hegyoldal fehérjében.
- Mi menjünk be faluba - szólalt meg a kocsivezető -, délre bent kell legyen teherkocsi katona garázsba.
- Hallottad, mit mondott az öreg - felelte Jankó -, havazni fog rövidesen. Jobb, ha megfordulunk itt helyben, s nem vesztegetjük az időt.
- Havaz? - nézett ki az ember a teherkocsi ablakán, nem havaz ma. Nap feljő hamar. Itt nem lehet fordulni. Út keskeny. Faluba...
- Dehogynem lehet - felelte Jankó -, Istennel mindent lehet, nem tanultad még meg? Csak vezess át a hídon, s ott túl a laposon megfordulunk. Ha behajtasz a faluba, s egy csendőr megkérdi, hogy mit keresel ott, mit mondasz neki? He?
A vezető nem felelt, csak begyújtotta a motort, s áthajtott lassan a rozoga fahídon. Zúgott alattuk a patak vize.
- Hajts oda be jobbra - mondta Jankó -, ne félj semmitől. Csordás megcsóválta a fejét, de engedelmeskedett. Mikor a kocsi orra elérte az árok szélét, Jankó újra rászólt.
- Állj meg. Na most fordíts a kormánykereken, s menj visszafele. Úgy, na. Előre megint. Vissza. Na látod, megfordultál, ugye? Ahogy átdübörögtek újra a kis hídon, fölnéztek mindketten a hegyoldalba. A hosszú, lassan mozgó fekete vonal fönt volt már a hegyoldal derekán, s úgy tűnt, mintha vékony fehér ködfátyol borult volna föléjök. De nem köd volt. A szélvédő üvegen apró fehér kristályok jelentek meg. Havazott.
- Havazik - csóválta meg Csordás a fejét -, ki hitte volna...
- Bizony - felelte Jankó -, jő a havazás lefelé a hegyen! Tudod, miért jön? Hogy betakarja a nyomokat! Csordás morgott valamit, s rálépett a pedálra. A teherkocsi dübörögve indult lefelé.
- Csak el ne akadjunk - aggodalmaskodott.
- Ne félj te attól - vigasztalta Jankó -, meglásd, oda lentebb nem havazik már. Ott nincs elrejteni való nyom...
Úgy is volt. A domb kanyarján túl megszűnt a havazás. Az ég alja már kékülni kezdett. Csordás megcsóválta a fejét s morgott valamit maga elé. - Látod-e? - oktatta Jankó -, az Úr megsegíti azokat, akik bíznak Őbenne.
Csordás hallgatott. Jankó se szólt többet, szótlanul ültek egymás mellett. Désnél már rájok sütött a nap, s ragyogott a havas táj. Szamosújváron is áthaladtak már, amikor a gépkocsi vezetője megszólalt megint:
- Aztán... mikor jössz enyém házba? Nézz meg édesanya... talán tudsz segítni rajta...
- Én magamtól, János, nem tudok tenni semmit. Az Úristen gyógyít, nem én. Mikor menjek?
- Szombaton este...?
- Ott leszek - bólintott Jankó -, de te is meg kell tanulj imádkozni, János. És hinni! Hinni abban, hogy Isten gyermekei vagyunk mindnyájan és az Úr nem hagyja veszni a gyermekeit, mint ahogy te se hagynád veszni a magadét...
- Én csak románul tud imádság - motyogta Csordás esetten -, mámá rumuny, csak táte magyar...
Jankó rávigyorgott barátságosan.
- Ne búsulj azon. Isten a rományokat is szereti. A tisztességes és jó rományokat - tette hozzá.

Mikor tavasz érkeztével lecsorgott a hó a hegyekből, és a szénégetők visszatérhettek elhagyott kunyhóikhoz a Fekete Gödörbe fát dönteni, kemencét emelni, mindent a legnagyobb rendben leltek ott. Aprított tüzelő várt reájok magosra rakva az ereszek alatt, a padlót is tisztára söpörte valaki mind a nyolc kunyhóban s még fekhelynek való tiszta szénát is találtak mindegyikben. Mindez nem lepte meg őket túlságosan. Még az sem, hogy egyik-másik kunyhónak a födelét megjavította valaki, új zsindellyel pótolta a régit, a bútorzat is megszaporodott néhány frissen faragott új asztallal, paddal.
Szokva lehettek az ilyesmihez, hiszen ösmerték azt, aki ott telelt, még ha nem is beszéltek róla. Csak az tűnt föl, hogy aki ott lakozott, a jól ismert szolgalegény mellett ezen a télen, jónehány más emberrel is megoszthatta a Fekete Gödör menedékét.
Jó másfél hónappal később és egy jó napi járásra onnan, amikor az első birkanyáj fölérkezett a Sajó-völgyéből a Radnai-havasok legelőire, s a pakurárok hozzáfogtak a nyári szállás tatarozásához, öreg Árszintya, mint máskor is, felküldte unokáját a magos sziklák közé, hogy megnézze, mi van odafönt. Jó ideig oda volt a gyerek, s amikor visszatért, három ezüstpénzt szorongatott a markában.
Öregapja rácsodálkozott a három ezüstpénzre.
- Miért három? Mért nem csak egy, mint máskor?
- Többen vannak, mint máskor - felelte a gyerek -, nem csak kettő vagy három, mint eddig. Húszan is lehetnek, talán még többen. Havonta küld alá három ezüstpénzt, azt mondta a szent ember:
Vén Árszintya nem szólt semmit, csak bevitte a három ezüstpénzt az isztinaházba, kis bőrzacskóba tette, fölemelte a sarokban a padló deszkáját s bétette ügyesen a megszokott rejtekhelyre. Este a tűznél pedig ezt mondta a pakurárjainak:
- Ezentúl minden héten háromszor annyi sajtot, ordát meg zsendicet visztek föl oda a vén fenyő tövébe, mint azelőtt. Három ezüstöt kaptunk az egy helyett. Megkérdeztem a zsidót a múlt héten. Az ezüst ára újra fölment. Kétszer annyit kapunk a sajtért idefent, mint amit az állam fizet érte odalent.
- S mit mondunk, hova lett a sajt? - kérdezte az egyik pakurár.
- Mit? Hát, hogy soványabb a legelő, mint a múlt évben volt, meg hogy köhög a birka, meg hogy az öregebbjéből több bele is pusztult a köhögésbe. Hiszen nemcsak sajtból és ordából, de a heti birkahúsból is a háromszorosát kell felküldenünk a nagy fenyőhöz. Úgy számítom, egy vén meddőt hetenként... Több szó aztán nem is esett erről. Minden szombat reggel egy szálas juhászbojtár fölment két megrakott átalvetővel a vállán a sziklák alatti magányos vén fenyőhöz, lerakta terűjét a fa alá, s fölvette a fa tövébe helyezett üres átalvetőket a bennök lévő három ezüstpénzzel.
Megesett nyár folyamán, hogy csendőr járőr tévedt föl a legelőkre. Egy ilyen alkalommal füstöt láttak a csendőrök fölszállni a sziklák mögül.
- Kicsoda táborozik odafönt? - kérdezte a csendőr káplár.
- Egyik unokám füstöl valami vadméheket egy sziklaüregből - mondta öreg Árszintya, mielőtt a pakurárok bármelyike is felelhetett volna -, akkora lesz a képe, mint egy csöbör, amikor lejön onnan, mert haragosak ám azok a vadméhek. De hiába mondom neki... ilyen a gyerek... szereti a mézet...
Az ezüstpénz az öt nagy vaspántos láda egyikéből került elő, amit az egyik barlang rejtett odva őrzött. Az öregen kívül csak Ferkő tudott ezekről a ládákról, más senki. Háromban ezüstpénz volt, kettőben arany. Rákóczi fejedelem hűséges embere, egy Vas László nevezetű, rejtette el odafönt a szabadságharc utolsó vagyonát, s rábízta az akkori idők hagyaték őrizőjére, akinek Ambrus volt a neve. Akkora sziklaköveket gördítettek az odú fölé, hogy hét ember alig bírt vele, s hét ember ereje kell ahhoz, hogy hozzájusson valaki a kincshez. Vagy egy istentudó öregember keze, aki a mustármag törvényénél fogva hegyeket tud mozdítani, ha úgy kívánja az Istenből fakadó élet szüksége.

Évente egyszer, rügyfakadáskor, amikor a Fekete Gödörből át kellett költözni a Radnai-hegyekbe, az öreg, akárcsak elődei tették, bement tanítványával a barlang rejtekébe, az Úr erejével elmozdította a nagy követ, s kivett a nyitott tetejű ládából két telt marokra való ezüstpénzt. Ennyi kellett az élethez egy esztendőre. Ebben az évben azonban többre volt szükség. Érni kezdett az idő, ahogy az öreg mondta, megnövekedett a tanítványok száma, s az Úr áldását meg kellett toldani valamicskét a Nagyságos Fejedelem hagyatékából, az ősi magyar lelki hagyaték erejének növelésével.
Volt ugyanannak a barlangnak egy másik kivezető útja is, mely zárt kis sziklakatlanba nyílott, amit csak a barlangon át lehetett megközelíteni. A katlan alján forrás buzogott s el is tűnt nyomban egy sziklaüregben. Ez a katlan, s az ezt körülvevő apróbb barlangok sora volt az öreg nyári szállása. Innen ment le időnként bajban lévőket látogatni, odvas fákat döngetni falvak feletti gerinceken s gyógyítani, ápolni, oktatni azokat, akik gyógyítást, ápolást vagy oktatást kerestek.

Ennek az 1957-es esztendőnek a nyarán vált ez a rejtett sziklakatlan először oskolává. Istentudó magyarok oskolájává. Harminchatan voltak ott együtt, meggyötört, otthontalanná vált erdélyi magyarok, kik előtt bezárult az emberi élet minden ajtaja s nem maradt más, csak az Isten. De azt is keresniök kellett, mert ahonnan jöttek, ott nem tanították meg nekik az Istenhez vezető út titkait.
Ezt tanította nekik az öreg abban a barlangban, reggeltől estig. Volt, aki megértette hamar az Úr dolgainak egyszerű nyitját, volt, aki nem. Az ilyen csak lassan tapogatódzva haladt előre, de haladt mégis. Az Úr lelke ott lebegett a katlan fölött, érezte mindenki.
Volt olyan, aki mindjárt az elején, mihelyt felgyógyult a sebeiből, arról beszélt, hogy talán okosabb lenne kiszökni az országból, világgá menni, s olyan helyen telepedni le, ahol nem üldözik azt, aki magyar, s ahol becsületes munkával megkeresheti mindenki a maga kenyerét, békességben. Ilyenkor rámutatott az öreg a kis forrás mellett álló magos nyírfára s azt mondta:
- Nézd ezt a fát. Látod a sok falevelet rajta? Mindegyiknek, még a legkisebbiknek is van mélyen lent a földben egy kis hajszálgyökerecskéje, mely élettel látja el. Ősszel lehull a levél, az igaz. Minden ősszel lehull. De annak a kis hajszálgyökerecskének a jóvoltából visszatér újra minden tavasszal. Ha azonban a gyökérszál pusztul el ott a föld alatt, a levelecske nem tér vissza többé, s idő múltával elpusztul a fa is. Mert a gyökérben van az élet, érted? Aki pedig elmegy, nem viheti magával a gyökeret. S akinek nincs gyökere, az elvész. Sok magyar veszett el így, nagyon sok. Gondolj a gyökérre. Isten ültette a magyar gyökeret ebbe a földbe s Isten gondját is viseli, ha hagyod. Bízd gondodat az Úrra. Ő a te gondviselőd. ..
- Lássátok az Úr dicsőségét - dorgálta a kishitűeket -, lássatok a jövendőbe! Az Úristen rendelte nekünk ezt a hazát! Az Úristen népe és nemzete vagyunk! Elhagyta-e az Úr valaha is azokat, akik őbenne bíztak, akik az Ő törvényei szerint éltek, akik az Ő parancsolatait követték? Soha! Az Úr nem hagyta el az Ő magyarjait! A magyarok hagyták el az Urat! Térjetek vissza hozzá, s Ő megvédelmez benneteket, magosra emel, de tudjátok is ezt, lássátok magatok előtt a boldogságos szép jövendőt, amit az Úr számotokra készített, lássátok, magyarok, mert ahol nincs látomás, ott elpusztul a lélek s a lélekkel együtt pusztul a nép.
- Tiszteld a te Uradat, Istenedet és Rajta kívül más isteneid ne legyenek - oktatta tanítványait -, minden bajodnak Ő az orvosa és minden harcodban az Ő pajzsa védelmez és az Ő ereje győzedelmeskedik benned!
- Az Úr erejében, szeretetében és védelmében sohase kételkedj. Minden erőd Tőle való és minden cselekedeted Őt kell szolgálja.
-Tiszteld őseidet, mert rajtok keresztül nyertél életet és örököltél Istent és hazát.
- Légy hűséges hazádhoz és nemzetedhez, mert csak a hűségeseket védelmezi az Úr.
- Szeress minden magyart, akárcsak önmagadat, és légy jóindulattal másokkal szemben is.
- Légy becsületes, tisztességes és igaz, mert csak így nyered el az Úr szeretetét.
- Soha el ne feledd, egy pillanatra sem, hogy saját képére alkotott az Úr. Ameddig Őt tükrözöd tettedben és gondolataidban, az Ő ereje lakozik benned. Ha elhagyod Őt, Ő is elhagy téged.
- Ha nemcsak hiszed, de tudod is az Istent, az Isten ereje benned van, és hegyeket tudsz mozdítani vele!... Fegyvernek nem lesz hatalma rajtad s elkárhozik, ki veled perbe száll. Ez az Úr népének hagyatéka, kiknek igazsága, erénye és tudása Őtőle való...!

Múlni kezdett már lassacskán a nyár, s a nyírfákon kigyúltak az első aranysárga levelek, amikor hírvivő érkezett föl a sziklák közé. Kék szemű, hirtelenszőke legény volt, Imre nevezetű. Déd felett, az Istenszékéről jött. Az öreg ott ült tanítványaival a csörgedező kis forrás mellett, s Gergelyt figyelte éppen, aki az Úr erejével kiemelte a vízzel teli vödröt a forrás gübőjéből anélkül, hogy hozzányúlt volna. Csak állt ott, csillogó szemekkel, furcsa kis mosollyal a szája körül és mereven nézte a vödröt. Míg az lassan megmozdult, emelkedni kezdett, aztán lezuppant egy lapos kőre s kiloccsantotta a vizet, egyenesen a János kezére. Mormogás ment végig a tanítványokon. Volt, aki kuncogott.
- Szájába kellett volna parancsolni a vizet, nem a kezére - jegyezte meg valaki.
- Tudja az Úr, hogy kézmosásra nagyobb szüksége volt, mint ivóvízre - toldotta meg a tréfát egy másik. Gergely csillogó szemeivel az öregre nézett s az öreg bólintott. -Tudtam, hogy megérted a titkot - mondta elégedetten -, Isten ereje dolgozik benned, Gergely. De még sokat kell tanulnod...
- Tudom én azt, Öregapám - felelte Gergely, s ahogy fordult, a szeme sarkából megpillantotta a legényt, ahogy kilépett odafönt a barlang nyílásából.
- Üzenet jött valahonnan - mondta elkomolyodva. Az öreg is odanézett.
- Imre ez, az Apó legénye, Istenszékéről.
A szőke legény odajött, megállt az öreg előtt és tiszta, kemény hangon mondta:
- Apó elvárja kegyelmedet, holdtöltére!
Az öreg arca elkomorodott a szakáll megett. - Istenszékire?
- Oda.
- S holdtöltére?
A legény bólintott szó nélkül.
- Legyen meg az Úr akaratja - mondta mély sóhajjal az öreg -, te pedig Imre, egyél, igyál, pihenj s holnap hajnalban útra kelünk együtt. Azzal bement a barlangba, leült a fekvőhelyére s csak ült ott, maga elé nézve. Aki látta, tudta, hogy imádkozik. Mikor kijött, egyik tanítványa megkérdezte:
- Mi készül az Istenszéken?
- Mennybemenetel - felelte az öreg, s nem mondott többet. Később odaintette magához Gergelyt.
- Magam helyébe hagylak itt - mondta hangosan, hogy mások is hallják -, végezz jó munkát, míg oda vagyok. Bevitte magával a barlangba, hogy magukra lehessenek:
- Bármi történne is, ne engedd ezeket szétszaladni. Nincs még hitük ahhoz, hogy magukra legyenek. Ha baj szakadna rátok, vidd be valamennyit a felső barlangba. Próbáld rámozdítani a nyílásra a hegyet, ahogy tanítottam néked.
Ne csak higyj az Úr erejében, tudd az Úr erejét! Tudd az Úr védelmező szeretetét! Érted?
- Értem.
- Ha mégsem lenne elég a tudásod, ne veszítsd el a fejedet, bármi történne is. Kövesd a barlang csatornáját, míg hármas elágazáshoz érsz. Ott válaszd a középsőt. Vezesd az embereket a középső likba, melynek végén víz zúgását hallod. Mikor odaérsz, úgy tűnik majd, hogy a barlang végébe jutottál. Vízesést látsz, egyebet semmit. Erős, hangos vízesést. Ne rettenj meg tőle. Rendeld el nekik, hogy fogják meg egymás kezét szorosan, s el ne eresszék egymást semmiképpen. Te pedig markold meg az élen álló kezét, hunyd be a szemed és lépj bele az alázuhogó vízbe. Húzd magad után a többit. Csak gázolj keresztül a vízen, nincs mitől félned. Veled az Úr. Végy mély lélegzetet, érted? Parancsold rá a többire is, hogy ezt tegye. Aztán csak menj keresztül a vízesésen. Tízet ha lépsz s nem érzed többé fejeden a víz csapását. Nyisd ki a szemedet: biztonságban vagy. Ott várjatok meg, míg értetek megyek. Ha hirtelen szakadna rátok a baj, ne is kapkodjatok élelem meg egyéb holmi után. Ott bent a vízesés megett életben tart az Úr.
Mikor kijöttek a barlangból, magához intette Jánost, a volt gyéresi papot.
- Készülj, János, te velem jössz holnap. A gyéresinek megcsillant a szeme.
- Az Istenszékire? Apóhoz?
- Oda - felelte az öreg és komolyan nézett reá -, nem látogatásról van szó. Nagyobb dologról. Azt akarom, hogy szemeddel lásd, ami ott történik.
Másnap, kora hajnalban útra keltek. János, Ferkő, az öreg és Imre. Szürkület ülte még a hegyet. Megkerülték a nagy sziklát s hátul ereszkedtek alá az erdőben, hogy ne lássák őket a legelőn. Mire feljött a nap, már kiértek a borókásból is és fenyveserdőben voltak. Egyszerre csak őzbak riasztott alattuk s pillanattal később lövés dördült.
- Vadászok járják az erdőt - súgta Ferkő.
Alig haladtak néhány száz lépést lefelé a csapáson, Imre ott elöl fölemelte a kezét. Megálltak. Két ember jött szembe velők, puskával. Imre ajkai megmozdultak, de hang nem jött ki a száján. Kezével különös mozdulatot tett a vadászok felé s a következő pillanatban a két puskás ember hökkenve torpant meg. Az egyik elkáromkodta magát románul. - Mi a... honnan került ide ez a szikla?
S nézett maga elé a semmibe, föl s alá, mintha a sziklafal magosságát mérlegelte volna.
- Esküdtem volna, hogy nem volt itt tegnap! - acsarkodott.
- Nem hát - morgott reá a társa -, most hengerítették oda az erdei manók. Nem látsz a szemedtől? Ott tér el az ösvény, ni, bal felé. Megkerüli a sziklát. S már indult is balra, a fák közé. Társa dohogva követte. Pillanatok alatt elnyelte őket a fenyves sűrűje.
- Mehetünk - mondta Imre ott elöl s indultak tovább. János pap az öregre bámult.
- Micsoda bolondság ez? - kérdezte halkan. - Én nem láttam ott semmiféle sziklát...
S nézett maga elé a semmibe, föl s alá, mintha a sziklafal magosságát
mérlegelte volna.
- Esküdtem volna, hogy nem volt itt tegnap! - acsarkodott.
- Nem hát - morgott reá a társa -, most hengerítették oda az erdei manók.
Nem látsz a szemedtől? Ott tér el az ösvény, ni, bal felé. Megkerüli a sziklát.
S már indult is balra, a fák közé. Társa dohogva követte. Pillanatok alatt
elnyelte őket a fenyves sűrűje.
- Mehetünk - mondta Imre ott elöl s indultak tovább. János pap az öregre
bámult.
- Micsoda bolondság ez? - kérdezte halkan. - Én nem láttam ott semmiféle
sziklát...
- Elég, ha a románok látták - felelte az öreg -, meglátszik ezen az Imrén, hogy Apó tanítványa. De hát Jézus is megmondta, hogy a gyerek lelke közelebb van Istenhez, mint az érett emberé, ki sok rosszat látott. Így aztán a jót és igazat gyorsabbam tanulja. Ez az Imre ötéves korától vele volt a hegyen.
Előre is szólt Imréhez, amikor már elhaladtak annyira, hogy nem kellett aggódni a vadászok miatt.
- Imre, az Úr veled vagyon!
- Miért ne lenne? - nézett hátra a legény -, vele vagyok én is! Az öreg belemosolygott a szakállába, János pap megcsóválta a fejét. De senki se szólt, csak mentek tovább, lefele a völgyeknek. Baj nélkül jutottak át a fenyvesből a bükkösbe, ahol már könnyebb volt a járás. Még aznap megkerülték Naszódot, másnap Besztercét s harmadnap délutánján fönt voltak a Kelemen északi gerincén, ahonnan már látni lehetett az Istenszéket is, tova Galonya felett.
- Isten bizony úgy néz ki, mint egy óriás zsámoly - csodálkozott János pap -, óriás számára készült, kinek lába aláér a völgybe.
- Isten számára készült - javította ki az öreg -, az Úr ül ott maga, s onnan nézi, mit művel az ember-bogár az Ő világával.
Holdtölte előtti nap kora délutánján ott voltak az Istenszéke forrásánál. Leterítették pokrócaikat egy szép lombú bükkfa alá, elheveredtek rajta s vártak. Csönd volt körülöttük, szép istentudó csönd. A tisztás térdig érő füvét virágok díszítették, piros, fehér, sárga és kék virágok, mint drágakövekből készített gombok az Úr zöldbársony kacagányán. Később, ahogy vénült a délután, őzek jöttek a vízre.

A nap már aláhajlott a déli gerincre, amikor ember lépte zörrent a fák alatt. Hatan jöttek: Öreg Bence a Hargitáról, a maga tanítványával, Kicsi Bence Déva mellől a magáéval, s Ábris mester egy szép szál legénnyel, az Alsó- Marosról. Alig hullt alá a nap, vére még ott mázolta az ég alját, amikor Öreg Sándor is megérkezett Nagybánya mellől, tanítványával a háta megett.
- Tizenketten vagyunk, akárcsak az apostolok - jegyezte meg később Ábris mester, ahogy ott gunnyasztottak a kicsi tűz körül, csillagos ég alatt. - Igaz, Kárujjal meg Bakk Balázzsal s az ők neveltjeikkel tizenhatan leszünk. Hányan vannak már Apóval, nem tudhassuk...
- Adná az Úr, hogy legyünk huszonegyen - jegyezte meg Öreg Bence -, mesteremtől hallám kislegény koromban, Nagybotos Balázstól, hogy huszonegyen voltak mindég a régi magyarok szentjei: táltosok hárman, sámánok tizennyolcan. Hej, nevelő szent apám, Nagybotos Balázs, micsoda ember volt őkelme - vitte vissza az emlékezés hargitai Öreg Bencét a múltba -, a nagy szabadságharc végín negyvenkilencben, mikor a muszka-kozákok rázúdultak az országra, hány ezer derék magyar hazafi életét menté! Köztük Bem apót is, a szabadságharcosok tábornokát, ki születésénél fogva lengyel volt ugyan, de tetteiben micsoda nagy magyar. Úgy látom még ma is, mintha tegnap történt volna: jött a sok muszka fölfelé a völgyön, lóháton mind. Tüszős olájok kétoldalt gyalogosan a kozák lova mellett, baltákkal, vasvillával, pálinkától ittasan, magyarölésre készen. S magosan fölöttük, kiugró lapos kövön úgy állt ott az én tanítómesterem, Nagybotos Balázs, akárcsak az őrt álló magyar Isten. Hosszú szép szakállát lengette a szél. Mert nagy szelet küldött az Úr abban az órában, nagy szelet s zivatart. Dörgött az ég, csapkodott a villám, szakadt a zápor. S állt az én tanítómesterem ott fönt a lapos sziklán, magosra emelt fővel, lengő fehér hajjal és szakállal, egyik kezében rovásos botját tartotta, másik kezét fölemelte magosra a völgy fölé... S bár délidő lehetett, egyszerre csak olyan sötétség támadt, hogy alig láttam benne az orrom hegyét. Aztán dübörögni kezdett valami, szörnyűségesen dübörgött, rengett lábam alatt a szikla köve, s egyszerre csak megmozdult odalent az egész hegyoldal, s alázúdult a völgybe. Bétemetett az mindent odalent: muszkát, oláhot, császári zsoldost, ami csak volt. S mielőtt még megszólalhattam volna nagy ijedelmemben, mert hiszen gyerek voltam még, alig két éve szolgáltam őkelmét, s ilyesmit még életemben nem láttam, mielőtt még elnyafoghattam volna magam, csak kiderült fölöttünk az ég, elállt a szél, tűzött alá a nap s akkora csöndesség volt körülöttünk, mintha csak maga az Úr járt volna arra. S gazdám szava úgy szólt, mint a templomi orgona, amikor mondta: Bence fiam, adjunk hálát az Úrnak, s nézzünk azok után, akik segítségre szorulnak ebben a szerencsétlen hazában... Így mondta bizony, éppen így...
Ültek a tűznél tizenketten, s szó nem esett sokáig. Lassan megsápadt a Galonya felett az ég csillagdíszítette sötét bársonya. Emelkedett a hold. Majdnem egészen kerek volt már. Csak egy kicsike hiányzott belőle. Egy éjszakára való.
- Adjunk hálát az Úrnak, s térjünk aludni - adta ki a szót Öreg Bence, s néhány percnyi mélységes csönd után rendre lábra keltek mind, s bévonultak a fák alá, ki ahova fekhelyét készítette.
- Valami nincs rendjén - súgta oda János pap az öreghez, elnyújtózva a pokrócon -, ez az Öreg Bence... nem lehet száztizenöt éves... lehet-e? - Mért nem? - suttogta vissza az öreg a kérdést -, az Úristen nem esztendőkben méri az életet, csak az ember teszi ezt, maga kárára... mit gondolsz, én hány esztendőt értem már meg? He?
- Hatvanat.
Az öreg elnevette magát halkan. - Hetvenet?
- Imádkozz, János, lelkeddel imádkozz, hogy megértsd az Urat. Sokat kell még tanolnod, János...

Harmat borította hajnalra a füvet, csillogó harmat. Őzek kergetőztek a tisztáson. A sápadtkék ég magosában sas keringett. Napkeltekor balta csattogása űzte el a csöndet. Két szép szál legény fát hasogatott. Ölnél hosszabbra hasogatták, bükköt is, fenyőt is.
- Kinek dolgoznak ezek? - kérdezte az öreg, amikor fölébredt.
- Nekünk - felelte Imre. - Sok fára lesz szükség ma éjszaka, odafönt. Ferkő meg János jönnek velem - tette hozzá -, maguk pedig, kik tanítómesterek, meglelik Apót odafönt ama csúcsos szikla alatt, látják? Várakozik már kelmetekre.
Úgy is volt, ahogy mondta. Mikor fölértek oda, a csúcsos szikla alatti kicsike tisztáson, lapos kövön üldögélve, ott várt reájok Apó. Magos, szikár, hosszú fehér hajú, hosszú szakállú, szép vénember volt. Méltósággal ült ott a kövön, jóság és bölcs szeretet áradt belőle. Egymás után köszöntötte az érkezőket, mindenkihez volt néhány jó szava, aztán leültette őket maga körül a gyepre.
- Tudjátok, hogy miért hívtalak benneteket ide, szent magyar hagyatékunk őrizőit, tanítómestereit? Szólt hozzám az Úr. Ma éjszaka, holdtölte éjszakáján, ahogy illő, máglya tüzénél búcsúzom tőletek. Ősi szokás szerint, valamelyikteknek átadom majd a máglya tüzénél nemzetünk hagyatékának gyarló emberi jelvényeit, az írásos botot és a szent rovást. A hagyatékot magát, már lelketekben őrzitek mindannyian, s tanítjátok azoknak, kik érdemesek reá.
- Az Úr, aki mindentudó, tudja már, hogy melyiktek veszi át tőlem a szent ereklyét, s válik a nemzet táltosává. De őseink törvénye szerint nektek is tudnotok kell, egy akarattal. Ezért hát vonuljon most félre mindegyiktek az elmélkedés magányába, hogy fületek meghallhassa az Úr szavát. Azt a csöndes, halk szót, ami belülről való, s amelyikről a próféta így véste kőbe a maga tapasztalatát annak idején, Úr városában: először jött egy roppant szélvihar s porlasztotta a hegyet..., de az Úr nem volt a szélviharban. Aztán földrengés jött, rengette a hegyet..., de az Úr nem volt a földrengésben. Aztán jött a tűzvész..., de az Úr nem volt a tűzben. S mindezek után megszólalt egy halk, szelíd hang:
- Ezt a hangot hallgassátok meg, testvéreim, s napnyugtára legyetek itt az Úr rendelkezésével!
A tanítómesterek széthúzódtak egyenként a vadonban, s Jánost odaültették a forrás mellé, hogy ott várjon a késve érkezőkre, s adja át nekik Apó parancsát. Valamennyien tudták a törvényt: enniök, inniok nem volt szabad azon a napon, mert imádkozás és böjtölés együtt teszik alkalmassá a lelket az Úr szavának hallására.

Begyűltek rendre a többiek is, a távolabb valók. János szájából megkapták Apó szavát, s szerte húzódtak ők is az erdőbe, legényeiket pedig küldték Imre keze alá fát hasogatni, s hordani föl a csúcsos szikla alá. Tova délre már elég fa gyűlt össze ahhoz, hogy Imre elkezdhesse a máglyarakást. Látszott a keze munkáján, hogy jól megtanulta valakitől az ősi mesterséget. Élre állítani a hasábokat kúposan, belül a száraz fenyőt, kívül a bükköt, s mikor a kúp teteje elég széles hozzá, egy második kúpot emelni az első fölé, hasonló módon: belül fenyő, kívül a bükk. S legalul kicsi kemencenyílást hagyni, be az alsó kúp közepe alá, s kitölteni azt száraz fűvel, szurkos rőzsével, apró gallyal.
Figyelték is a legények mind Imre keze munkáját s már a második kúp is majdnem hogy készen volt, egyikök elrikkantotta magát:
- Nicsak! Még mindég érkezik valaki!
Lenéztek mind a Déda felől fölfutó gerincre, ahova a legény mutatott, s lám csak, valóban jött ott valaki fölfelé az ösvényen. Hátizsákos, idegen gúnyás embernek látszott távolból is.
- Valami külországi turista megint - dohogott Imre -, minden nyáron téved belőlük erre egynehány. Sátrat vernek, fényképezik az erdőt, lustálkodnak egy-két napig a forrás körül, aztán elmennek és soha senki nem látja őket többé. Hadd menjek elibe. Elterelem másfelé. Ti ne nyúljatok a máglyához egy ujjal se - tette hozzá -, de hozzatok még fát, s főképpen gyújtónak valót.
Nagy léptekkel indult lefelé, s el is érte az idegent, még jóval a forrás tisztása alatt. Fiatal ember volt, idegen beszédű, de törte a magyart.
- Egy vénember keresem, kinek neve Apó - mondta az idegen -, hoztam neki üzenet. Apámtól hoztam üzenet, ki meghalt a télben. Ő ismerte Apó, még régen... most Németország meghal... Imre levezette az idegent az ösvényről a Galonya oldalába, s a nagy irtás szélén megmutatta neki az Istenszéke déli sziklalejtőjét.
- Látja azt a kiugró sziklakövet ott messze? - Látja.
- Annak az aljában van egy forrás. Ott megleli, akit keres. Az idegen legény megköszönte az útbaigazítást, és indult is a bozótos, málnabokros irtáson keresztül, a megjelölt irányba. Míg ő a széltöréseken, bozótokon törte magát keresztül, Imre fölszaladt a kurta ösvényen a barlangszálláshoz.
- Valami külországból való magyart irányítottam a beszédes kúthoz - jelentette Apónak. - Üzenetet hozott, azt mondta, apjától, aki meghalt s ősmerte kelmedet.
- Hadd jöjjön - felelte a vénember -, te csak eredj vissza s végezd, amit végezned kell.
Beszédes kútnak nevezték azt a kis forrásos tisztást a sziklafal tövén, ahova időnként feljöttek azok, akiket betegség vagy baj gyötört. Alig volt karnyújtásnyira a barlangszállástól, mindössze úgy látszott, hogy megmászhatatlan sziklafal választotta el a két helyet egymástól. Volt azonban egy rejtett sziklacsapás, vadkecskének való ugyan, de alkalmas arra, hogy gyorsan érjen oda, aki igyekszik. Így aztán, amikor a pantallós, hátizsákos, idegen öltözetű legény meglelte végre a forrást, Apó már ott ült egy fatönkön, s várt reá.
Kiveresedett ábrázattal, izzadtan lépett ki a fiatalember a málnabozótból a kicsi tisztásra. Meglátta a forrás mellett a vénembert és megállt. - Maga vagy az, kit neveznek Apó? - kérdezte lihegve. A vénember bólintott.
- Üzenetet hoztál, úgy hallom.
Az idegen odavánszorgott a fatönkhöz, melynek egyik végén az öregember ült, lefejtette magáról a hátizsákot, s valósággal leroskadt a tönk másik végére.
- Nagyon magos hegy - szakadt föl belőle -, nem élném itt, ha nekem adnák!
- Nem kell félni - nyugtatta meg Apó -, nem adja senki. Az idegen megvárta, míg lecsöndesedett benne valamicskét a lélegzet, aztán belekezdett:
- Az ennm név Martin Keszeru - így mondta, Keszeru, a szó közepére téve a hangsúlyt -, jöttem Stuttgartból, Németország. Ígértem apámnak, hogy jövök mikor lehet, s adom át levelet, meg ami maradt...
Belekotort a hátizsákjába, s előszedett onnan egy összegyűrt papirost, meg egy kis, fekete zacskót. A vénember átvette mind a kettőt. Egyiket az egyik térdére tette, másikat a másikra, s csak ült ott. Szeme elnézett messzire az irtás felett.
- A levélben azt ír... - szólalt meg a fiatalember egy idő múlva, de a vénember a szavába vágott.
- Tudom, mit ír - mondta -, jó ember volt az apád, szép lelkű ember. Szerette az erdőt. Erdőmérnök volt odalent Ratosnyán. Derék magyar volt, nagy szeretet lakozott benne. De élet és halál dolgát nem értette soha. Sóhajtott, s rátette kezét a kicsike zacskóra.
- Azt kívánja, hogy hintsem bele testének hamvát idefönt a szélbe, hogy itt nyugodjék, ahol otthona és hazája volt. Megteszem, meg hát. De édesapád nincs már ebben a maréknyi hamuban. Hamu ez, semmi más. Édesapád, fiam, itthon van már jó ideje. Attól a perctől kezdve, hogy lehunyta ott messze, németföldön a szemét. Amit ott lehunyt a teste, azt itt felnyitotta a lelke, ennyi az egész. De ha már így kívánta, tegyünk eleget neki.
Fölkelt a fatörzsről, s kezébe vette a kicsi zacskót. Megindult vele egy kiugró sziklakő felé, mely előrenyúlt a meredek hegyoldal fölé. Föllépett a sziklára, s megoldotta a kis zacskó zsinórját. Magosra emelte.
- Szél, galonyai szél, magyar hegyek szele - mondta s mély, erős hangja tovaszállt a völgy fölött, akár a harangszó -, vidd magaddal, ami Keserű Mártonból hátramaradt, hintsed széjjel erdőkön, mezőkön, kaszálóréteken, legelőlankákon, patakok partján, mindenütt, ahol valamikor Keserű Márton, bujdosó magyar járt és élt és örvendezett a világnak rövid élete során, bujdosásának ideje előtt. Vigyed, Isten szele, vigyed. 7
S egyszerre csak, mintha parancsszóra várt volna csupán, valahonnan a sziklák közül előlebbent egy virágszagú, hűvös kezű, gyors szárnyú szellő, elkapta a zacskóból kiszórt hamut, s vitte, vitte lefele a hegyoldal irtásán, lefele a völgyön, tovavitte szempillantás alatt.
- Keserű Márton, az Úr békessége legyen teveled... - Néhány pillanatig még állt ott a vénember mozdulatlanul a kiugró sziklán, aztán lassan megfordult, lejött, s visszaült a fatönkre.
- Édesapád kívánsága megtörtént - mondta halkan -, legalábbis ez a kívánsága. De van egy másik kívánsága is, tudom. Nagyobb és fontosabb ennél. Arról akarok most beszélni veled, Márton fia, Márton.
A fiatalember megbabonázva, kimeredő szemmel bámult reá. Megrázta a fejét.
- Nem értem - habogta -, nem értem! - Mit nem értesz?
- Semmit nem értem! Honnan maga tudja, mi volt levélben? Mit akart nekem apám? Meg se nézte? Meg se olvasta levél?
A vénember rámosolyodott szelíden a megzavarodott fiatalemberre. - Nem papírra vetett betűkből ered a tudás, fiam, hanem lélekből s értelemből,ami az Úrtól való. Most pedig hadd mondjak el neked valamit - komolyodott el a hangja -,aminek az íze keserű lesz a szádban. De ha megemészti az elméd, édessé változik a lelkedben. Keserű Márton fia, németföldi Márton, magyarnak teremtett téged az Úristen. Ott születtél lent a völgyben, s a hegyek, ezek a hegyek itt, benéztek hozzád az ablakon, mikor még anyád ölében voltál, s láthatatlan írást véstek a homlokodra, magyar írást, mellyel magukénak jelöltek meg, s magyarnak.
- Miattad bujdosott világgá az édesapád, hogy ne rabság és gyötrődés legyen életed, hanem szabad magyarként érhess meg emberré, hogy idők múltával visszatérhess ide, ahol a gyökeredet őrzik ezek a hegyek, s ahol magyar dalt muzsikáltak lelkedbe a patakok, amikor megszülettél. Na most Márton fia, Márton, ezt mondom tenéked: úgy áld meg téged az Isten, ahogy apád örökségét megőrzöd a lelkedben, tovább adod fiaidnak, unokáidnak.
Mert aki magyarnak született, akit magyarnak teremtett az Úr, az csak mint magyar lehet boldog és megelégedett ezen a földön, s még ezután is! Mindegy, hogy hova vet a sors: gyökered itt van! S ha megtagadod ezt a gyökeret, ha megtagadod a magyar szót, ha megtagadod őseidet, szent magyar származásodat, az Úristen is megtagad téged, Márton fia, Márton, s nem lelsz békességet sehol a világon. Jól jegyezd meg minden szavamat s égesse a lelkedet egy életen keresztül, ha hűtlenné válsz édesapádhoz! Most pedig pihend ki magad, mert fáradt lehetsz, Keserű Márton. S ha kipihented magad, és eljő az este és azt mondja benned egy kicsi hang, hogy magyar akarsz maradni, s nem németté válni, hogy hűségben kívánsz élni édesapád emlékezetével, akkor kerüld meg ezeket a sziklákat itt, jöjj föl a tetőre, ahol hold keltével a nagy tüzet látod, s ne szólj senkihez, közel se jöjj, csak hallgass és figyelj... De ha nem érzel hűséget magadban, akkor fordulj meg gyorsan, s eridj vissza, ahonnan jöttél, mert amit ott látsz és hallasz, nem lesz neked való. Irgalmazzon tenéked az örökkévaló Isten... Azzal fölkelt a tönkről, megfordult s vissza se nézett többé a megdöbbent fiatalemberre. Csak ment fölfelé a keskeny vadkecskecsapáson, s eltűnt a sziklák között.
Azon az estén különösen mély volt a csönd az erdők fölött. Még a román állam vadőre is megérezte, hogy valami készül odafönt az Istenszéke körül. Ahogy megszokott hivatalbeli körútját járta a dédai gerincen, valami fadöntők, kik az alsó irtásban dolgoztak, említették neki, hogy hátizsákos idegent láttak fölfelé menni. Lehetett ártatlan turista, de lehetett vadorzó is és így a vadőr elhatározta, hogy ha már ott van, utána néz az idegennek is. Így aztán ahelyett, hogy a felső irtás szélén letért volna a gerincről a galonyai völgybe, ahogy tenni szokta, ment tovább fölfelé az istenszéki nagy tisztáshoz, ahol időnként turisták is, vadorzók is megfordultak.
Talált is a forrásnál valami baltás legényeket, akiknél azonban semmiféle fegyver nem volt, viszont étellel-itallal kínálták meg a román állam emberét, aki meg is örvendezett ennek. Evett a sajtjukból, szalonnájukból, rozskenyerükből, s amikor evés után húzott egy jót a korsójukból is, bizony elámult az ábrázata. Oka is volt reá, hiszen tulajdon szemével látta, ahogy az egyik legény a forrás csorgója alá tartotta a korsót, alig fél perccel azelőtt, s megvárta, amíg megtelt.
Aztán anélkül, hogy bármerre elkalandozott volna, hozta a teli korsót egyenesen vissza, s letette melléje a fűbe. Márpedig amikor szájához emelte azt a korsót, Isten biza bor volt abban, nem víz! S méghozzá micsoda bor! Jóízű, erős emberbe való, nem csak afféle olcsó lőre, szegény ember bora.
Meg is örvendett ennek a csodának a derék vadőr olyannyira, hogy fél óra se telt bele, s már elnyúlva horkolt a fűben. Jók voltak hozzá a legények, még pokróccal is betakarták s párnát tettek a feje alá, zsákba gyömöszölt illatos fűből.
Le is ment már addigra a nap, s az erdőből kezdtek előjönni komoly ábrázattal a tanítómesterek. Megnézték az alvó románt, csóválták a fejüket, aztán összeszedték, ami holmijuk volt, terűbe kötözték, s fölballagtak vele egyenként a csúcsos szikla alatti kicsi tisztásra. Állt ott már a máglya megrakva, magosan. A tisztás alsó szegélyén, távol a máglyától leültek félkörbe, s csak ültek ott szó nélkül, néma csöndben, tanítómesterek és tanítványaik, míg lassan-lassan elsötétedett körülöttük a világ, s kigyúltak egyenként a csillagok is.
Különös este volt. Szellő se mozdult, bagoly se szólt, még csak lappantyúmadár se sikkantott sehol. Semmise mozdult. A csönd ránehezedett a világra. Múlt az idő a csönd fekete palástja alatt. Míg a csillagos ég alja sápadozni kezdett, túl a Galonyán, a Nagy-Disznós bükkösének borzolt gerincén megjelent lassú méltósággal a telehold. Ezüstős fénye szétömlött a hegyeken.
- Imre - szólalt meg egy mély hang a tisztás feletti szikla felől. A csönd belereszketett. Apó állt ott. Magos, szikár alakja kirajzolódott a hold korongja fölött az ezüstszínű égen. Hosszú, fehér köntösben állt ott.
- Imre fiam - mondta onnan fentről mély, parancsoló hangon -, gyújtsd meg az Úr tüzét!
Imre felpattant a félkörbe ülők közül s a máglyához lépve leguggolt előtte. Tűzszerszámot vett elő a zsebéből. Csattant az acél, szikrázott a kovakő s fölizzott a legény ujjai között a tapló. Előrenyújtotta a taplót a száraz gaz közé és fújni kezdte. Az első kicsike láng belekapott a gazba, megnövekedett, elérte a szurkos rőzsét és sercegve csapott föl a gúla közepén feltámasztott fenyőfába. Pattogott a fenyő, emelkedett a tűz vörösen. Elérte a bükköt. A láng megnőtt, megfehéredett és a magosba csapott.
- Áldott legyen az Úr, magyarok Istene és védelmezője! - dörrent föl a vénember hangja magosan a tűz fölött. A félkörben ülők lábra keltek s levették fejükről a kalapot.
- Áldottak legyenek, akik az Urat szolgálják! - Áldottak legyenek az istentudók!
- Áldottak legyenek az igazak és a hűségesek!
- Áldottak legyenek, akik az Úr erejében bíznak, akik az Úr erejét hordozzák magukban!
- Áldottak legyenek, kik az igazságot keresik!
- Áldottak legyenek, akik az Úr hatalmát, erejét és dicsőségét hirdetik, tanítják és gyakorolják, és áldottak legyenek mindazok, akikben megfogan a tanítás, mert ők kezükbe helyezte a magyarok Ura nemzetünk jövendőjét!
- Áldott legyen az Úr, magyarok istene, áldott legyen az Úr!
Szavai úgy gördültek tova a hegyek fölött, mint az orgona hangja. A máglya tüze nőtt, a hold emelkedett. Minden szem a fehérbe öltözött szent embert nézte, ahogy ott állt magosan a tűz fölött, a sziklán. Senki se vette észre az idegen öltözetű fiatalembert, aki a sziklaösvény irányából bújt elő, s babonázottan állt meg a tisztás alatti borókák között.
- Áldott legyen, aki megérti és követi az Úr tanítását - zengett odafönt a vén táltos hangja.
- Áldottak legyenek a hűségesek, mert ők a jövendő őrizői! Az Úr megtartja azokat, akik a nemzet szolgálatában az Ő útját járják! - Bízzatok és hirdessétek az Úr szeretetét! Mert eljő az idő, s már itt is van, csak a szemünkkel nem láthatjuk még, amikor az igazaké és az igazságosoké, a valóság tudóié és a jóság gyakorlóié, a békességeseké és az istenszeretőké lesz ez a világ és nem lészen több sírás, pusztulás, nyomorúság, rettegés és üldöztetés, mert a gonoszokat és gyűlölködőket
eltörli az Ur e föld színéről!
Minden hatalom megdől, ami nem Istentől való s minden fegyvert, mely ellenetek fordul, ítélettel sújtja az Úr! Ez az Úr szolgáinak hagyatéka s az ők igazságuk éntőlem való, mondá az Úr! Nap fiainak, magyaroknak teremtett Ő benneteket s törvényt adott néktek, ami életet és szabadságot biztosít számotokra, ha betartjátok azt!
- Íme itt van a törvény, tölgyfából rótt ősi hagyatéktok, amit keserves századokon át őriztek számotokra istentudóitok - dörrent odafönt a vénember hangja, s bal kezével magosra emelt egy sötét színű kurta oszlopot -, tiszteljétek és becsüljétek és véssétek a lelketekbe minden szavát, mert Isten szól hozzátok az Ő törvénye által és semmiféle más törvény nem biztosít számotokra életet, csupán az Úr törvénye!
- Szeresd a te Uradat, Istenedet és rajta kívül más istened ne legyen! - Tiszteld őseidet, hogy hosszú és jó életed legyen azon a földön, amit ők hagytak reád! -Szeresd magyar testvéreidet, mint önmagadat! Fegyvert reájok ne emelj s nyelveddel se vétkezz ellenők! Tartsatok össze, segítsétek egymást és az Úr szeretete, az Úr védelme és az Úr ereje veletek lészen!
- Tudjátok az Urat, tartsátok az Ő törvényét és semmi sem lesz lehetetlen számotokra. Az Úr ereje hegyeket mozdít, és tengereket tüntet el azok védelmében, akik atyjoknak nevezik őt, s aszerint is élnek!
- Ez a ti hagyatéktok, magyarok, véssétek lelketekbe!
- Most pedig, istentudók népe, búcsúzom tőletek, mert szólít az Úr. Szent örökségtek jelvényeit, ezen írásos pásztorbotot, mely a tudás tisztességét őrzi, s a tölgyfába rótt törvényt, ami vele jár, átadom annak, aki helyembe lép. Az Úr kijelölte már, s szabad nemzetünk ősi törvénye szerint ti kell kimondjátok a nevét, egy közös akarattal. Szóljatok hát, s nevezzétek meg azt, akit méltóvá tett az Úr arra, hogy e szent hagyaték őrizője legyen!
Egy hosszú percig csönd volt a szavai után, mélységes csönd. Csak a máglya tüzének pattogása hallatszott. A lángok emelkedtek, nyelveikkel az ég ezüstös bársonyát nyaldosták s mögöttük, a szikla csúcsán álló, fehér köntösű vénember vállán ott ült a telehold roppant korongja, mintha csak varázslatos fényével átragyogta volna.
Aztán a félkörben állók szájából egyszerre, mintha láthatatlan karmester irányította volna őket, felhangzott a kiáltás:
- Radnai Botos Boldizsár, az öreg!
Utána mintha kővé vált volna a csönd. Tanítómesterek, tanítványok megilletődött döbbenettel nézték egymásra. Legtöbbjük nem is hallotta soha a radnai öregember nevét, s most mégis egy hanggal és egy akarattal belekiáltották az éjszakába.
- Áldott legyen az Úr akarata - szakította meg a csöndet a vén táltos hangja a sziklacsúcs magosából -, s az Ő választásánál fogva szólítlak téged, istentudó Radnai Botos Boldizsár, lépj elő s jöjj ide hozzám!
Legtöbben csak a hangot hallották, a vénember alakját odafönt már eltakarta szemük elől a lángok fénye, meg a telehold ragyogása. Az öreg előlépett a többiek közül, magosra emelt fővel, egyenes tartással s megkerülve a lángoló máglyát, eltűnt mögötte. Néhány pillanat teltével elmosódó alakja megjelent a tűz mögötti sziklán.
- Istentudó Radnai Botos Boldizsár - zengett elő a vén táltos hangja valahonnan a lángok mögül vagy a hold fényéből -, az Úr akarata folytán, s mindnyájunk szándéka szerint én, Tordafia Csanád, az Úr tizenhatodik száműzött táltosa, átadom tenéked szent hagyatékunk jelvényeit, magyarok istenrendelte törvényét s az istentudók írásos pásztorbotját, s kinevezlek téged minden magyarok tizenhetedik száműzött táltosának! Az Úr ereje, hatalma és dicsősége legyen tevéled! Eridj s munkálkodj az Úr nevében, magyarok jövendőjén!
Még magosabbra csaptak föl a lángok, s mögöttük mintha a telehold elnyelte volna már a búcsúzkodó vénember alakját teljesen. Csak a hangja zengett még elő a fényből, lassan távolodva.
- Nap fiai, magyarok, áldjon meg benneteket az Úr és őrizzen meg benneteket! Fordítsa az Úr az Ő orcáját tifelétek és adjon tinéktek tudást, erőt, győzedelmet és hatalmat a gonoszság fölött! Szeressétek egymást, hogy méltók legyetek az Úr szeretetére! Segítsétek egymást és az Úris megsegít benneteket... védelmezzétek egymást és az Úr is megvédelmez benneteket... ne féljetek, magyarok... és ne csüggedjetek... mert veletek van az Úr... aki megerősít... megsegít... és igazságának jobbjával támogat benneteket... minden küzdelmetekben...
- Bízzatok Őbenne... s istentudó hitetek... hegyeket mozdít... országot szabadít... Magyar... országot... Isten országát... az Ő dicsőségére... istentudó magyarok... jövendőjére...
Utolsó szavai már belevesztek a tűz sistergésébe. A máglya összeroskadt. Pattogtak a száraz bükkhasábok. Lángtenger nyelte el a sziklát, tűznyelvek csapkodtak a holdfényes égbolt felé. Az öreg lassú léptekkel visszatért a többiek közé, egyik kezében az írásos pásztorbot, másikban a tölgyfába rótt törvény. Az istentudók utat nyitottak neki, s ő lassan megindult lefelé, háttal a roskadó tűznek, s valamivel lentebb megállt egy borókabokor mellett, ahol egy idegen gúnyás fiatalember sápadt arccal, izzó szemekkel bámult a tűzbe.
- Keserű Márton fia, Márton - szólt hozzá halkan -, eredj vissza, ahonnan jöttél, s ahol csak magyarral találkozol odakint, mondd el mindegyiknek, amit itt láttál és hallottál. Ne bántson, ha kinevetnek. Az se, ha gúnytűznek veled.
Ha csak egy mustármagra való is megmarad nehányban, bizony mondom, hegyek mozdulnak hamarosan... áldjon meg téged az Úr és őrizzen meg téged... és minden magyart, odakint is, szerte a világban.
Reggel, amikor a román állam vadőre fölébredt odalent a forrás mellett, a nagy tisztás üres volt. Csak a letaposott fű tanúskodott arról, hogy emberek tanyáztak ott. Meg az idegen pokróc, amit maga köré csavarodva talált ott, és a fűpárna a feje alatt. Tűnődött egy keveset, aztán szép rendjén összehajtogatta az idegen pokrócot s a párna-zsákkal együtt rátette az egyik fatönkre, hogy aki érte talál jönni, meglelhesse.
Vállára lökte puskáját, s már indulni készült lefelé, amikor erős füstszag ütötte meg az orrát. Friss, hajnali szellő hozta fentről, a sziklák felől.
Kötelességtudó ember volt a románok vadőrje, s nyár dereka lévén lehetségesnek tűnt, hogy valami városi turisták táborozhattak ott fönt, márpedig elhanyagolt tábortűz veszedelmet okozhatott. Így aztán irányt változtatott s fölfelé indult, a füstszagon.
Elámult, mikor fölért a sziklacsúcs alatti kis tisztáshoz. Tűz helyére bukkant ott valóban, mégpedig akkora tűz helyére, hogy akik ott táboroztak, ökröt is süthettek volna rajta. De bármiféle turisták is voltak, akik ott táboroztak, nem hagytak veszedelmet maguk mögött. Ásott földdel takarták le a megmaradt parazsat, akkora nagy helyen, hogy kunyhót is lehetett volna építeni föléje. S nem régen tehették, mert meleg volt még a fölhalmozott föld.
A vadőr megjárta a kis tisztás környékét, de a tűz helyén kívül egyebet nem talált. Mindössze fent, az égbe kiugró sziklacsúcs alatt látott meg valami fehéret, egy tüskebokor ágába akadva. Kis darab szakadt lenvászon volt, amilyenből jómódú parasztgazdák asszonyai valamikor a régi időkben, ingnek valót szőttek a férfinép számára. Úgy csüngött ott, a meredek sziklakatlan szélébe kapaszkodó tüskebokor ágába akadva, mintha valakinek az ingéből szakadt volna ki, aki alávetette magát azon a helyen a halálos mélységbe.
Még azt is megtette a derék román, hogy hasra feküdt a sziklaperemen, s úgy vizsgálódott alá, hátha valaki mégis ott fekszik valahol, roncsolt testtel, a szakadék alján. De hiába meresztette a szemét, nem volt ott semmi látnivaló. Szemben, a Nagy-Disznós gerincén akkor jött föl a nap, s vakító fénye úgy elkápráztatta, hogy már csak amiatt is abba kellett hagyja a nézelődést.
Föltápászkodva a sziklaperemről, egy pillanatig tűnődött, hogy letépje-e a tüskebokorról az odaakadt fehér rongydarabot, vagy ne. Végül is úgy döntött, hogy mégis csak felelősséggel tartozik az erdők rendjéért és tisztaságáért és így kinyúlt a tüskebokor felé, s letépte róla a kis rongyot. Ujjai között volt már, amikor egyszerre csak elvesztette egyensúlyát, s ahogy támasz után kapkodott, kicsúszott ujjai közül a rongyocska. Ugyanabban a pillanatban egy kis csintalan szélroham lebbent át a sziklaperem fölött, alighanem a kelő nap hirtelen melege okozta, elkapta a lebegve aláhulló kis fehér holmit, megforgatta néhányszor, aztán magosba emelte s eltűnt vele valahol a szemkápráztató napsugarak között.

BÚCSÚSZÓ AZ OLVASÓHOZ

Ennél a pontnál a krónikás búcsúzik. Eltelt fölötte az idő. Mielőtt azonban útjára indítaná ezt a könyvet, még mondani kíván valamit. Az isteni lábnyom, amit a krónikás - ha hiányosan is, de igaz hűséggel - idáig követett, nem vész el ezután sem. A hagyaték megmarad, mert Istentől való, s ezáltal elpusztíthatatlan. Eljő az idő - s alighanem már itt is van -,amikor fiatal, erős izmú és tisztára mosott lelkű krónikások fölkapják az elejtett szálat, s viszik tovább a beteljesedés felé, míg csak be nem következik a krisztusi ígéret: "... és az igazság szabadokká tészen!"

Örvendezzetek hát, magyarok, bármit is lát szemetek a ma sötétjében: a szabadulás perce közeledik! Ne várjátok azonban, s ne keressétek se ágyúk dörgésében, se hangzatos politikai jelszavakban: az Úr igazsága halkan jár, és békesség kíséri. Az Ő akarata rendelkezett már minden dolgotokban, s az Ő rendelkezését nem az idő méri, hanem tudás, lelki tudás. Gondozzátok csak a mustármagvakat s egyébbel ne törődjetek.

"Nem sokaság, de lélek végez csoda dolgokat!" Ősi tanítás ez, amit a Kárpátmedence nagy horvát-magyar költője és hadvezére vetett papírra számotokra, évszázadokkal ezelőtt. Tartsátok észbe, magyarok. S ti is, Kárpát-medence test vér népei. Nem nyelv teszi az embert. Az ember lelke emeli rangra a nyelvet,, vagy taszítja az útszeli árokba, a használat erkölcsi mércéje szerint. Ne féljetek. A magyar lélek él. Teremtő Istenünk működik benne és általa. Ne csüggedjetek. Gondozzátok csak hűséggel a mustármagvakat.
Ha részeg magyarok káromkodásától sajdul fületek, ha szemetek a hitványak győzelmét véli látni úton-útfélen: ne döbbenjetek meg, Az Úr nem számokban méri az igazság győzelmét, hanem az igazak cselekedeteiben.

Ne keserítsen el a gyöngék hűtlensége se. Sajnáljátok a nyelvét vesztett magyart, mert önmagát rövidíti csupán, nem nemzetét. A nemzet nem számokban él, de lélekben. Egy az Úr oldalán százezreknél is többet számít a jövendő mérlegén. A gyöngeségében románná változott magyar nem a magyar jövendőt gyöngíti, hanem a románt. Akárcsak a számtanban a pozitív és negatív előjelek: a lélek isteni pozitívumában működő ember előbbre viszi a világot meg a nemzetet, melyhez tartozik, míg a negatív selejt mélységbe húzza alá, amihez hozzátapad. Az igazak jövendőjét a szellem ereje formálja, s az Úr ereje emeli magosba.

Bízzatok, magyarok! A rabság és szenvedés napjai megszámláltattva. A szabadság hajnala dereng. Vigyázzátok a mustármagvakat!

Forrás: http://nemzetiegyseg.com/wassalbert_hagyatek.pdf

Wass Albert - Hagyaték (hangoskönyv) →