A BETEGSÉG ÉS A GONDOLKODÁS EGYMÁSRA HATÁSA

 Ahogy lassan felnövünk, szüleink és egyéb tágabb környezetünk, tetteivel és érzéseivel, érzékleteivel lassan alátámasztja létünket a világi környezetben. Tudatosítja létünket a világban. Mi magunk érzékeljük létünket, de folytonos megerősítésre van szükségünk ennek bizonyítására. Belülről mardos az éhség, fáj a hasunk, kívülről érezzük a meleget, vagy hideget, a simogatást, vagy a durvább fogást. Eleinte ösztönösen élünk, ki is mutatjuk szükségleteinket. Mit kimutatjuk! Kiordítjuk, és kierőszakoljuk magunknak. Erről szép lassan le is szoktat a környezetünk. A világban mindennek rendje és ideje van. A Nap és a Hold szabja meg ennek menetét, és a családi szokások.

De egyszer eljön az idő, amikor saját gondolataink merülnek fel. A magunkkal és a világgal való ismerkedést, szintén a szűk környezetünk által tanuljuk meg. Így saját gondolatainkra, kérdéseinkre is tőlük kérjük az igazolást. Ez az állandóan kérdező és megállapító korszakunk. Amit környezetünk nem tud alátámasztani, azzal mi sem tudunk mit kezdeni. Amit viszont már megtanultunk, azt fontoskodva ismételgetjük.

Erről az időszakról, mindig, egy, a szófukar székelyeket kifigurázó anekdota jut eszembe. Megy a székely család, lovas kocsival, be a vásárba. Menet közben, a fiú meglát valamit. Mi az Édesapám? – mutat rá. Hm – mondja az apa. Egy kis idő után a gyerek megint megszólal. Mit csinál az az ember? Hm – mondja ismét az apa. Már majdnem a városba érnek, mikor megint megszólal a gyerek. Mit visznek azok Édesapám? Az anya rászól a gyerekre. Hagyjad apukádat. A férfi rászól a feleségére. Hagyjad, hadd kérdezzen, így tanul a gyerek.

Nos, egy kicsit mi is így vagyunk ezzel. Valamit megtanulhattunk, valamit nem. Valamire megkaptuk a minket érintő választ, valamire nem. Sőt vannak gondolatok, kérdések, tettek, amikre kifejezetten elutasító választ csikartunk ki szüleinktől. Ezek a kérdések, és az ezekre kapott válaszok alapozzák meg önmagunkról, és a környezetünkről, a világról kialakított gondolatainkat és tetteinket.

Ha a környezetünk nem akar valamilyen gondolatunkra választ adni, vagy nem tud, vagy azt nem tudjuk elfogadni, elmerülünk saját gondolatvilágunkba. Elmélyülten játszunk, de gondolataink nem itt vannak, nem ebben a valóságban. Hogy ez meddig egészséges, és meddig fantázia, és mikortól hazugság, - magunk becsapása, már gyermekkorban, - az mindig a körülményektől függ. A füllentés és a hazugság közötti különbség szintén nagyon fontos. A gyermek valamit igaznak gondol, így is fejezi ki magát, de ez számunkra, a szülőnek, hazugság. Ajánlatos finoman utánakérdezni, hogy a gyermek honnan vette ezeket a gondolatokat. És még a véglegessé válás előtt, helyére tenni a gondolatvilágot.

Ez nem azt jelenti, hogy a gyermektől, olyan reális gondolkodást követeljünk, amire ő még képtelen, hanem figyeljük meg, hogy ezek a gondolatok, jó vagy rossz irányba terelik-e gyermekünket, és csak ilyenkor avatkozzunk be, belső világába. De „betörni” sem szabad a gondolatvilágát, mivel nem tudhatjuk, hogy az ő valósága, valaha nem lesz-e tényleges valóság. Ki tudja mi lesz 40 év múlva? A világ változik. Ezzel együtt változik a tudat, és az erkölcs rendje. A mi erkölcsünk a jelen erkölcse. Ez biztosítja fennmaradásunkat a világban. 40 év múlva a fennmaradáshoz és élethez szükséges valót nem ismerjük. Lehet, hogy gyermekünk gondolatai, az elkövetkezendőre készülnek fel. De térjünk vissza az eredeti témához, mert ez a kis kiugró egy külön tanulmányt, előadást igényelne.

Tehát, önmagunkról és a környező világban-lévőségünkről az első megerősítéseket a környezet nyújtja számunkra. Amiben nem erősít meg minket a környezet, azt nem is építjük be gondolatvilágunkba, vagy félretesszük, és elzárva, a többitől elhatárolva létezik tudatunkban. Ennek egy részét, később, felnőttként előbányásszuk, és újra átgondoljuk.

Gyermekkorunkban megtanulunk viselkedni. Megtanuljuk, kik vagyunk, és hogyan hívják a körülöttünk lévő világ dolgait, és azt hogyan használjuk fel saját érdekünkben.

Általában egészségesnek születünk

Sokszor hallom várandós anyáktól, hogy mindegy, hogy milyen nemű lesz gyermekük, csak egészséges legyen. De, ha megszületett, attól kezdve ne panaszkodjunk, hogy ilyen-olyan a gyermek! Mennyi vesződségünk van vele! És olyan, mint a tűz, állandóan mozog, vagy konok, nem fogadja a jó szót. Stb. Ennél azért kérjünk egy kicsit többet a Teremtőtől, vagy az Univerzumtól. Legyen a gyermek egészséges, és soroljuk fel jövendőbeli jó tulajdonságait is, és bátran mondjuk ki, hogy mi ne legyen. Mindent, amit szeretnénk, hogy Ő legyen, soroljuk fel. Mindig az jut eszembe, hogy Hitler édesanyja is, több meghalt csecsemője után, egészséges gyermeket kért az Istentől. No, most ne ijedjünk meg, hogy a mi gyermekünk azzá válhat, amit nem szeretnénk, de sajnos az is előfordul, hogy gyermekünk betegen, vagy valamilyen kisebb-nagyobb fogyatékossággal jöhet a világra. Ez megint egy olyan téma, amit külön kellene kitárgyalni. Nagyon sokat foglalkoztam ezzel a témakörrel is. A vallások is keresték ezekre a választ. A nem hívők, pedig, erre a tényre alapozzák, hogy Isten nem létezhet, ha ilyen, - sok más világi gyötrelemmel együtt, - előfordulhat.

Az egészséges gyermek, a még nem kialakult immunrendszer miatt, főleg a kívülről jövő hatásoknak van kitéve, ezért a gyermekek betegségeit általában baktériumok, és vírusok hozzák létre. Kezelésük és megelőzésük, a mai orvostudomány segítségével biztonságos. Van egy-két különleges gyermekkori megbetegedés, amelyre nem tudjuk pontosan, hogy milyen mechanizmus alapján lép fel. Általában az agyat, az idegrendszert, és az izomzatot, vagy csontokat öregíti, vagy bomlasztja, támadja meg. Ezek nagyon ritka betegségek. Ezeken kívül, azonban, csak a megszokott megfázások, és a kifejezett gyermekbetegségek, esetleg tüdőgyulladás fordulnak elő a leggyakrabban a gyermekkorban, a civilizált világunkban. (A föld más részein, még mindig előfordulnak járványok, és gyermek lepra is, mivel a leprának vannak válfajai, melyek hamarabb betegítenek meg. Ilyen gyermekekkel ifjú koromban leveleztünk is, természetesen közvetítő segítségével, ők a papírt nem foghatták meg, csak diktálták a levelet.)

Ha a gyermek beteges, már felmerülhet a környezeti hatásokra való túlzott ellenreakciók kivizsgálása. Az allergiák, és a különböző élelmiszerérzékenységek, vagy enzimhiányok meghatározhatók, és ilyenkor a szervezet erősítése válik alapfeladattá. Főleg külső segítség formájában. Vitaminok és megfelelő gyógykezelés szükséges hozzá, mivel az immunrendszer csak később válik aktívvá, addig csak a csecsemőmirigy segíti a szervezetet a külső hatások ellen. Ezen betegségek közül valamelyik, a tinédzserkorral együtt meg is szűnik, amikor az immunrendszer aktiválódik, és részben, majd teljes egészében átveszi az öngyógyítás lehetőségét a szervezetben.

Merem kimondani és állítani, hogy minden gyermek egészséges, ha boldog. Ez vonatkozik a felnőttekre is, de a gyerekeknél ez még szembetűnőbb. A boldog gyermek nem engedi meg magának, hogy beteg legyen. Amelyik gyerek szeret óvodába, vagy iskolába járni, nem is sokszor jár az orvoshoz, kivéve, ha baleset éri, vagy ha dolgozatot kell írni, és nem készült fel rá. Ekkor azonban hasmenés, hányás, fejfájás, hasfájdalom gyötri. És ezek tényleges fájdalmak és betegségek, nem hazugságok. De azért nem árt egy kicsit utánakérdezni, és a gyermekkel elbeszélgetni ezekről a dolgokról, hogy nem így kell megoldani az ilyen jellegű problémákat. Erre nagyon is rá lehet szokni, és lehetséges, hogy az egyén, egész életében a kötelesség elől, vagy a felelősség felvállalása alól, betegségét használja majd fel. Kifejezetten képes megbetegíteni, előidézni a betegséget, hogy valamiből, vagy valami alól kihúzza magát. Ez nem egészséges gondolkodás. Már gyermekkorban figyeljünk fel erre, és segítsük a jó oldal felé a gondolatmenetét.

Sokszor találkozunk azzal is, hogy a szülő maga menti fel a gyermeket felelőssége alól, azért mert beteges. A gyermek hamar rájön, hogy ezzel „zsarolhatja” is környezetét. Az élet sajnos nem így működik. Előbb 14. majd 18. évét betöltve, mindenkinek saját magának kell tetteiért vállalnia a felelősséget. Mint, ahogy nem eszünk és nem iszunk más helyett, csak magunk fenntartására, így nem tarthatjuk vállunkat állandóan más tetteiért sem. Tegyünk jót gyermekeinknek, és ne engedjük meg nekik az ilyen viselkedést, mert később ez kárukra lesz. Egyszer elengedjük a kezüket, és attól kezdve ők elpusztíthatják önmagukat. Biztos nem erre gondolunk, amikor féltjük és óvjuk őket, de azért mi is gondoljuk át egy kicsit.

Tehát elmondható, hogy a gyermek is képes arra, hogy valamilyen módon ellenálljon a betegségeknek a „nagy immunrendszer” nélkül is. A boldog gyermek egyensúlyban van önmagával és a környezetével. Ez megalapozza, azt, hogy általában egészséges is.

Nem mindig az boldogítja a gyermeket, ha minden játékot, dolgot megkap. Boldog két percig, esetleg egy óráig, de másnap már nem játszik vele. A nagyobb gyermeknek 12 évesen motort vesznek. Nem lesz boldogabb, de már dicsekedhet vele. Ettől kezdve, megérdemelten, retteghet is a szülő. De nemcsak a gyermek testi épségéért, hanem a büntetés összegétől való félelmében is, valamint, hogy a motort a rendőrök le ne foglalják. A gyermekek nem úgy látják az értékeket, ahogyan a felnőttek. Ne vegyünk gyermekeinknek olyan dolgokat, melyekre nagyon vigyázniuk kell. Nem értik miért kell rá vigyázni. Nem értik mi az, hogy „drága”, hogy sok pénzbe került. Ők csak használni akarják őket. Vagy megnézni, mi van belül. Meg akarják ismerni a mechanizmusát. Van is benne logika. Ahhoz, hogy valamit majd egyszer össze tudjon rakni, előbb szét kell szerelnie. Például a hatütemű robbanómotor feltalálójáról mesélték, hogy 2 évesen minden ajtót leszerelt a házukban lévő bútorokról, 4 évesen már ő igazította helyre őket. 4 évesen minden órát, és minden szerkezetet szétszedett, ami a kezébe került. 6 évesen már hozzá vitték a rossz órákat és a háztartási cikkeket javítani a környékről.

Azt is megfigyeltem, hogy a sok, mindig több, mint az egy. Ez a gyermekek egyik örömének alapigazsága. Ha egy nagy zacskó cukorkát adunk a gyermeknek, az csak egy. Ha a zacskót felbontjuk, és az egyenként előrecsomagolt cukorkákból ötöt adunk neki, az már sok. „Nézd, mennyit kaptam” – mondja boldogan. Egyéb megajándékozásnál, születésnap, névnap, karácsony, jobban szeretik, ha sok ajándékot kaptak. A ruha, a cipő, nem ajándék már számukra, de 20 ócska kis műanyag autó, egyenként becsomagolva, - az már valami!

Igazából nem tudnám most megmondani, hogy mitől lehet boldog egy gyermek. Mindenkinek a saját gyermekét kell ismernie. A szomszédunkban lakott egy család. Egy anya és öt gyerek, 14 m2-en. Még az étel is porciózva volt, senki nem ehetett többet, mint ami járt neki. Olyan boldogok voltak, mindig nevettek. Most azt gondolják, hogy azért mert vallásosak voltak. Hát nem. Csak az az anya, annyira tudta szeretni a gyermekeit. Három műszakba járt dolgozni, idősgondozó ápolónő volt. Ott is nagyon szerették. Pedig határozott is volt, nem vigyorgó, de olyan természetes humorral és szeretettel volt teli, ami sugárzott belőle. Nem volt semmilyük egymáson kívül, mégis boldogok voltak.

A túl csöndes, vagy a lakásba bezárt gyermek általában nem boldog. A téli hónapokban kifejezetten szomorúakká válnak a gyermekek a bezárt, jó meleg szobában, a Tv, a számítógép, és a játékok ellenére is. Ha a családi dolgokban nincs feladatuk, letargikussá is válhatnak. Ha több gyermek van a családban jó, ha egymás után pakolnak el, nem maguk után. Ha csak egy gyermek van, akkor a szülővel közösen tegyék ugyanezt. A gyermek a szülőt szolgálja ki, a szülő a gyermeket az asztalnál. A gyermekek ezt nagyon élvezik. Most „jót tesznek” másnak. Télen még fontosabb a szabad levegőn játszás, futkosás, bohóckodás, és a hóban fürdőzés. Ne higgyék, hogy ez rosszat tesz a beteges gyermeknek, vagy az egészséges beteggé válik tőle. Hazatérés után vegyünk közösen lábfürdőt, fokozatosan adva a melegvizet a lavórba, így nem lehet semmi baj. Igyunk közben jó meleg, fűszeres csipketeát, hársteát, vagy gyümölcsteát, borsmentát, este citromfüvet. Ne cukrozzuk, vagy csak keveset használjunk belőle. A cukor ilyen formában, ahogy mi használjuk, nem tesz jót az ellenálló képességnek. Mézből se fogyasszunk sokat, mert valakit meghánytat, és növeli a gyomorsav kiválasztását is. Étvágytalan gyermeknek viszont fél órával étkezés előtt adhatunk egy teáskanálnyit.

Állítom, hogy gyermekeink hamar koravénekké válnak. Állandóan önfegyelmet kell gyakorolniuk, és figyelniük, hogy különböző rendszerekben megfeleljenek valakinek az elvárására. A megfelelés nagy feszültséget idéz elő a gyermekekben. Nem hangoskodhatnak, nem ugrálhatnak egy lakótelepi lakásban, de még falun is furcsán néznek, ha a gyermek ordítva fut le a dombtetőről. A hiperaktív (POS,) gyermekeknek, pedig, a városi közeg, maga a halál. Keressünk számukra olyan tornát, „dühöngőt”, ahol kiordíthatják, kifutkoshatják magukat.

Ezt a feszültséget, egy kicsit még a szülők is növelik, mivel arra akarják felkészíteni gyermekeiket, hogy majd felnőtt korukban sikeresek legyenek. Ezért már korán beléjük sulykolják, hogy bizonyos dolgokat, nekik már most meg kell tenniük ennek érdekében. Korán különórákra és mindenféle foglalkoztatásokra hurcolják őket. Természetesen nem olyanra, amire a gyermek szívesen járna is. Ezzel bele szólunk a gyermek ösztöneibe. Elferdítjük a vágyaikat, pedig ezek a vágyak, alaptermészetük, alap képességük, és általában a jövendőbeli hivatásuk alapjai lennének. Ezáltal nem tudnak teljes mértékben felfejlődni a szülő által előírt életcélhoz, és ezen a területen csak „még egy közepes képességű” szakembert faragnak belőle. Míg ha a saját választása szerint haladhatna, megpróbálhatná magát benne, és aszerint vagy abbahagyná és másikat választana, vagy megtalálná jövendő hivatását.

Egy kisgyermekről, 6 éves koráig nem derült ki, hogy jobb, vagy balkezes-e. Ha valami után nyúlt, azt jobb kezével tette. Általában mindkét kezével dolgozott. A szülők és az óvodai pedagógusok sem tudták eldönteni a kérdést. Valamikor jobb kezével, valamikor bal kezével evett. Színezni mindkét kezével, de rajzolni, és ollóval vágni, csak a bal kezével tudott. Képességeit közepesre értékelték a nevelők. Még egy évig az óvodában tovább maradt, a nevelők és a szülők megbeszélése alapján. A 6. évében, mivel a csoportban csak négy 5-6 éves volt, a gyermek megmutathatta képességeit, kibontakozott. Segítette a kisebbeket és maga is nagyot fejlődött. Kiderült, hogy tárgyak alkalmazásában, főleg balkezes. És míg az előző csoport tagjai mind vele egykorúak voltak, ő csendessége miatt abban a közegben nem tudott érvényesülni. Most viszont különleges képességei mutatkoztak a kisebb csoportaggokkal szemben, valamint fantáziadús és eredeti megoldású képeket rajzolt kis csoporttársainak, és sokszor mesét is mondott hozzá nekik, mely megmutatta, hogy nagy szókinccsel rendelkezik, és saját maga képes fordulatos mesét kitalálni. A nevelők tanácsára rajztagozatos iskolába járatták tovább, ahol szintén kiemelkedő tanulmányokat folytatott.

Később, a középiskola kiválasztásánál a szülők között nézeteltérés támadt. Az apa szerint a gyermek képzőművészeti irányú továbbtanulása nem kifizetődő, és a mai világban, nem reális. Ezért általános gimnáziumba íratták, bár 2 éves szociálpedagógiai ismeret is a tantervben volt. Képesítés ugyan ezzel a tantárggyal nem járt, de irányultsága miatt, így szeretett ebbe az iskolába járni a gyermek. A felsőoktatási tanválasztásnál, szintén nem egyeztek meg a szülők véleményei, de mivel az apa vállalta a gyermek továbbtanulásának költségeit, így azt a gyermek is, és az anya is elfogadta. Az apa kérelmére, jelentkezett a gyerek, és fel is vették Környezetvédelmi mérnök szakra, mivel ez egy reális, és megalapozott jövőt biztosító terület. A gyermek a legjobb igyekezete ellenére is, már az első félévben, vizsgáit nem tudta letenni. Teljes évet kellett volna ismételnie. Ezért ezt abbahagyta, rájött, hogy neki ez nem való, és nem is szívesen tevékenykedne ebben a szakmában egy egész életen keresztül. Ezek után Személyügyi asszisztensnek (titkár) tanult. El is akart helyezkedni, de apja úgy gondolta, hogy mégis járjon felsőoktatási intézménybe, most már akár, a művészi szakon is, csak legyen diplomája. És érdekes, hogy a közben felnőtté vált gyermek, nem ezt a szakot, hanem a Szociál pedagógiai képzést választotta, meghagyva magának a művészi területet, mint hobbyt, és kikapcsolódási lehetőséget. Idáig vezethet egy kis türelem, és a véletlen, hogy valakiről nem tudjuk megállapítani, hogy jobb, vagy bal kezes-e. (A véletlenek hihetetlenszerűségéről külön lehetne beszélni.)

A zenetanulás, és maga a zenélés nagyon jó hatással van a gyermekekre. Később felnőtt korban az egyik legjobb kikapcsolódást nyújtja nekik. A hegedű, a zongora, a fuvola, mind, egyedi élvezetet is nyújtó hangszer. Megfigyelték, hogy a hiperaktív gyermekeknek a fúvós hangszerek, vagy a dobolás, a citera vagy egyéb ütős hangszer a legjobb terápia. Most már lehet kapni olyan hangszereket is, melyet más nem hall, csak a gyermek, fülhallgatón keresztül, így nem zavarja a környezetet a hangorkán. A világ legjobb dobosai, és fúvósai, „betört” vagy rejtett hiperaktív egyének voltak.

A zenére táncolás, akár kötött, akár szabad formában szintén nagyon jót tesz a gyermekeknek, valamint a szabad színjátszás, amikor nem kötött szöveggel adnak elő, meghatározott történetet, hanem csak körvonalazva van megadva a történet, s azt ők maguk, saját szavaikkal és tetteikkel hozzák létre. Ezeknek lelki és testi megóvó hatást is tulajdonítanak. Tapasztalataimmal, ezt az utóbbi megállapítást, csak alá tudom támasztani.

Amikor gyermeket vállalnak a szülők, nem is tudják sokszor, hogy mire vállalkoznak. Nem csak úgy felnőnek mellettünk, tanításaink alapján a gyermekeink, hanem egyben állami kötelezettségeket is felvállalunk, anélkül, hogy ezt tudnánk. Mi azt gondoljuk, hogy gondoskodási és szeretet adási kényszerünk (ösztön) miatt vállaljuk fel a gyermekáldást, és ez a mi, vagy a családunk magánügye. Ez így nem igaz. És erről senki nem beszél nekünk. Sem a szülész, sem a védőnő. Amikor házasságot kötünk, akkor sem figyelmeztet minket erre senki. Ezért minden lehető módón felhívom erre a figyelmet, mivel a szülők nem tudják, hogy, a még meg sem született gyermekük felett is, az állami előírások már dönthetnek. Valamint egészen nagykorúságukig szinte pontról, pontra le van fektetve, hogy hogyan bánhatunk gyermekeinkkel. Nem csak a Büntető Törvénykönyv foglalkozik ezzel, pl. csecsemő, vagy gyermekgyilkosság esetén, hanem főleg a Családjogi Törvény és a hozzá kapcsolódó Kormányrendeletek. Ezekkel főleg az elvált szülők és gyermekeik találkoznak elsősorban, és ilyenkor jut tudomásukra, legelőször, ezeknek a törvényeknek a léte is. Ezek a törvények előírják azt is, hogy testi, szellemi és lelki értelemben, hogyan kell eljárnunk gyermekünkkel szemben. Így érinti azt is, hogy mi a teendő betegség esetén. Nézzünk utána egy kicsit, mielőtt gyermeket vállalunk.

A szülő soha nem lesz jó játszópajtása gyermekének, ezt higgyük el. A szülő általában tanítva játszik gyermekével. Már nem tud úgy gondolkodni, ahogyan a gyermek teszi. Nem csinál csínyeket, nem is tud már. Nincsenek kis titkok sem, amit a felnőtteknek nem szabad tudniuk. A szülő ugyan engedi, hogy a gyermek dirigáljon a játék közben, de ez akkor sem jó így, mert nem partnerek. A szülő fölött mindig ott lebeg a kötelezettség a gyermekével szemben, ezért a gyermek úgy is tekint rá, tudja, hogy csak engedi magát a szülő vezetni, de azt is tudja a szülőről, hogy végig kontrollálja a játék folyamatát. A gyermeknek, a hasonló korú gyermek a játszótársa, és egymásra hatnak, vitatkoznak, vagy játszanak. Össze is verekednek. Engedjük, hogy gyermekeink, más gyermekekkel kapcsolatot tartsanak, akár más társadalmi osztályba, vagy nemzetiségbe valóval is. Sokat tanulnak egymástól. Nem kétlem, rosszat is. Ezeket tegyük is helyre. De a barátválasztás jogát hagyjuk meg nekik. Előbb-utóbb ők maguk döntenek úgy, hogy kivel akarják, és kivel nem akarják tartani szoros kapcsolatukat. Ha féltjük őket a tapasztalatszerzéstől, félhetünk is a jövőjüket illetően. Természetesen, ha ezek a barátságok kifejezetten gonoszsághoz, vagy kihasználáshoz vezetnének, lépjünk közbe.

A pszichológusok szerint, a gyermekek egymás közötti gonoszsága, az egyik legrosszabb és legdurvább dolog a világon, mert sokszor nincs is indíték rá. Míg a felnőttek között elkövetett gonoszságok, bűntettek, valamilyen logika, vagy indíték szerint működnek, a gyermekek gonoszkodásaiban sokszor nincs logika, vagy az, külsőségekre irányul. Ha valaki másmilyen, az már magához vonzza ezeknek a gonoszkodó gyerekeknek a figyelmét. És a gyerekek a gonoszkodásokban is, sokkal szélesebb körben feltalálják magukat, kreatívabbak. Ösztönösen ráéreznek, mivel bánthatják meg a másikat, és ha van rá lehetőségük, ezt meg is teszik, ellentétben a felnőttekkel. Ezért erre, finoman, előre készítsük fel, figyelmeztessük gyermekünket, ha tudjuk róla, hogy ő más, mint a többi gyermek, és akár törvényes utakat is keresve, de akadályozzuk meg gyermekünk bántalmazását. De az is lehet, hogy holnapra a gyermekek kibékülnek, ezért nagyon körültekintően járjunk el ilyen ügyekben.

Egy szülő sem állíthatja, hogy ismeri gyermekét, és hogy „tűzbe tehetné érte a kezét” (régi igazságállító tűzpróba). Otthon, mondhatni, általában jók a gyermekeink. Attól a pillanattól kezdve, azonban, amikor a gyermeket valamilyen egyéb intézmény is foglalkoztatja, a szülőkön kívül, már semmi nem az, aminek látszik. Sokszor a szülőnek fáj legjobban, hogy gyermeke egyre távolodik tőle. Nem ismeri a gyermek hétköznapjait, gondolatait, és sokszor cselekedeteit sem. A cselfesebbek, még részletes tájékoztatást adnak a szülőnek a napközben történtekről, de a hallgatagabbaknál van, hogy csak pár hónap múlva derülnek ki dolgok, amikor már alig tudjuk helyrehozni a fizikai, vagy gondolati elferdüléseket, a lelki traumákról nem is beszélve. Van, hogy csak a tinédzser korban, egy indulatos beszélgetésben kerülnek előtérbe a gyermek problémái, aminek kezdete 3-4 évre visszanyúlik. Megdöbbenéssel hallgatjuk a hozzánk intézett dühös szavakat, mert, abban az időben a történteknek nem tulajdonítottunk ilyen mértékű súlyt. Ne tegyünk magunknak szemrehányást a dolog miatt, hisz biztos, hogy akkor, abban az időben, a leghelyesebben járhattunk el, de pár nap múlva, higgadtabban, térjünk vissza az események megbeszéléséhez. Ha lehet, tisztázzuk le, és beszéljük meg. Amennyiben erre mi magunk, vagy gyermekünk képtelen, kérjünk külső segítséget a helyi Családsegítő szolgálattól.

Itt eljutottunk egy nagyon fontos részéhez, ennek a mondandónak. Amennyiben gyermekünk valamilyen szempontból, fizikálisan ugyan nem beteg, - mert ennek utána is néztünk, orvoshoz is fordultunk, de az nem tudott diagnosztizálni semmi fizikai bajt, - de érzékeljük, hogy valami baj van benne, vagy vele, ne álljunk meg itt. Nézzünk más segítség és lehetőség után, mivel a szülő szeme és érzései nem szoktak tévesek lenni. Ilyen esetekben, a gyermek 99%-ban, tényleg nem felel meg a természetes állapotának, csak egy kicsit másképp kell megközelíteni ezt a szülői előérzetet. Ha nem foglalkozunk vele, pár év múlva a gyermek, akár ténylegesen, súlyos beteg is lehet. Ilyen megnyilvánulásokat, már csecsemőknél is tapasztaltam. A gyermek egyensúlya, valamilyen okból felborult. Ezt vagy képes saját maga helyreállítani, vagy segítségre szorul. És általában ez utóbbi az igaz, mivel a gyermek még nem teljesen tudatos lény. Tudása részleges, és ezért nincs meg az átláthatósági képessége, ezért gondolatai, vagy cselekedetei mindig ugyanoda lyukadnak ki. Egy bizonyos „ördögi körbe” került bele, önmagával és környezetével szemben. Ugyanez játszódik le, a felnőttek súlyos megbetegedését előidéző, vagy krónikus megbetegedései esetén is, azzal a különbséggel, hogy a felnőttek tudatosak, és ha megfogalmazzák problémáikat, és szembenéznek azzal, és megoldják azokat, akkor egészségük is helyreállhat, mivel ki tudtak törni ebből a körből. Míg a gyermek erre még képtelen, hisz egész élete még mások kezétől és jóindulatától függ.

Már előbb írtam, hogy a boldogság, egészséget szül. A fent leírtak, nem a boldogság jegyei. Tehát gyermekünk, vagy hozzátartozónk, beteg, csak nincs éppen most semmi fizikai baja. Az orvos ezen nem tud segíteni. Ő a betegséget gyógyítja. Az sem teljesen egyértelmű, hogy a gyermek lelkileg lenne beteg. Ha ez lenne a probléma, erre már felfigyeltünk volna, és megkerestük volna a megfelelő szakrendelést. Ennek felismerését, a XXI. században, már senkinek nem kell elmagyarázni, mivel ez olyan gyermeki panaszáradattal együtt zúdul a nyakunkba, hogy alig kapunk tőle levegőt. És ha a szülő ennek feloldására kevés, akkor gyermekpszichológus segít a családnak, vagy a gyermeknek. És innen kezdődnek a problémák.

 A családok zöme, nem meri igénybe venni ezeket a lehetőségeket, mivel attól a pillanattól kezdve, gyermekük, és a család maga is, regisztrált valahol, és kilóg a sorból, „másságot” képviselve a környezetben. Ezért eltitkolják, vagy megmásítják, a kívülálló számára is nyilvánvalóvá vált nehézségeket. Fel sem fogják, hogy ezzel még nagyobb lavinát indítanak be, mégpedig úgy, hogy pár év múlva, ez be is temetheti az egész családot. Igaz ugyan, hogy sok rossz tapasztalat van ezekkel a rendszerekkel kapcsolatban. Ha valaki egy ilyen szolgáltatásba belekerül, sosem tudhatja, hogy mikor lesz vége. Ezért nagyon fontos tudnunk, hogy akihez személyesen fordulunk, az, mit képvisel. A rendszert-e, vagy a „beteg” érdekeit. Vigyázzunk, és tudjuk meg jogainkat is, és gyakoroljuk azokat a terápiák alatt. Ne fogadjunk el olyan kiegészítő kezeléseket, melyeket, ha nem akarunk megtenni, törvényesen visszautasíthatunk. Ilyen lehetőség például a hiperaktív gyermekek gyógyszeres kezelésére vonatkozó kezelés visszautasítása.

És ha már itt tartunk, meg kell, hogy említsem, hogy a szülők zöme, (jelenleg az iskoláskorúak 30%-nak szülei) nem akarja tudomásul venni, hogy gyermekük más. Például hiperaktív, vagy parapszichoszomatikus szindrómás (POS), diszlexiás, vagy egyéb, annak ellenére, hogy nem testi, és nem értelmi fogyatékos, de bizonyos másságot képvisel a többi 70% gyermekkel szemben. Pedig ezeknek a gyermekeknek különleges, más fajta elbírálásra, és nevelésre van szükségük, ahhoz, hogy kiegyensúlyozott felnőtté válhassanak. Az ilyen gyermekek egész gondolatvilága, és az erre épülő cselekedete, teljesen elüt a család és a környezet világától. Sokszor kiszámíthatatlanok, és már 10 éves korukra kikészítik az egész családot. Egyik érdekességük, hogy általában valamelyik nagyszülőjükkel szoros kapcsolatban vannak, míg a család többi tagját nem nagyon veszik komolyan. Nem tűrik a nevelést, és ellene tesznek az utasításoknak. „Semmi nem fog rajtuk”. Ez persze így nem igaz. Nagyon jól nevelhetők, csak máshogy. Aki ilyet tapasztal gyermekén, még nem késő, hogy felméresse, és ettől kezdve így bánjon, és így tanítsa tovább az életre gyermekét. A dislexiát (írás és olvasás problémák) azonban, ha minél előbb felfedezik, annál jobban lehet kezelni. Speciális oktatást igényel. Az Oktatási törvény biztosítja, hogy ezen gyermekek hátrányba ne kerüljenek „írástudatlanságuk” miatt, szóban kell feleltetni őket. De a tananyagot nekik is meg kell tanulni. Általában nagyon jó, a „hallásról tanulás” képességük. Ilyen esetekben a szülőre is nagyobb feladatok várnak, mivel sokszor kell felolvasnia, akár 3-szor is a tananyagot. Középiskolába kerülve, tankönyveik, magnószalagon, és CD-n kaphatók meg, és felelniük számítógépen keresztül kell, ahol a nyelvhelyességi hibákat, a gép maga kijavítja. Főiskolai képzésnél, Magyarországon még nem hallottam, hogyan zajlik a diszlexiások segítése.

Abban az esetben, ha a gyermekünk nem fizikai beteg, nem lelki beteg, de mégsem tetszik valami benne, - mintha beteg lenne, - van még két nagyon fontos területe az életünknek, ahol ezek a problémák megtalálhatók és feloldhatók.

Az egyik a gondolatok világa, a másik az energetika világa. Ez a kettő egymásra épül, és egyben hozzá tartozik a lelki, érzelmi és a testi megnyilvánulás is. Ezek egymástól szét nem választhatók, állandó egymásra hatásban vannak, és függnek egymástól. Tehát, ha a gyermekünk úgy beteg, hogy az orvostudomány még nem nevezi betegségnek, akkor a bajt a két világ valamelyik rendszerében kell keresnünk. Ha ezt nem tesszük meg, akkor várható a mielőbbi testi, vagy lelki betegség megjelenése, mivel egy idő után, ezeknek a nem látható világoknak az eltorzulása, felborulása, lecsapódik a testi, és érzelmi rendszerekben is. Innentől kezdve a betegség meghatározása egy kicsit megváltozik.

Ettől a sortól kezdve, mondandóm nemcsak a gyermekekre, hanem a felnőttekre is vonatkozik

A gyermekek és a felnőttek betegségei, amik nem bakteriális, vagy vírus okozta betegségek, hanem lassan alakulnak ki, - és általában tartós ideig meg is maradnak a szervezetben, vagy végérvényes elváltozást okozva életünk végéig is megmaradhatnak, – egyik oka lehet az ősöktől örökölt, úgynevezett genetikai hajlam. A hajlam maga még nem betegség, de bizonyos körülmények hatására, a hajlamból létrejön maga a megbetegedés. Például, ha valaki hajlamosabb a megfázásokra, mert szüleinek is gyengébb volt az ellenállóképessége, vagy allergiások, mert már szüleik is hajlamosak voltak a megfázásra. Sokszor mutatják az emberek visszereiket, vagy izületi elváltozásaikat, és azt mondják, á ez nem betegség, ezt anyámtól örököltem. Neki is ez van, vagy ez volt a baja. Ha utána kérdezek, kiderül, hogy mindenben hasonlóak a körülményeik, és élelmeik, sőt a munkájuk is, és ugyanabban a környezetben, faluban élnek. Tehát egyértelmű a helyzet.

Tényleg vannak megbetegedések, melyek bizonyos földrajzi területekre jellemzőek. Ilyenek a hegyi emberek izületi betegségei, vagy az alföldön élők légzési problémái. A vidékiek között gyakori az orbánc, és visszérelzáródás. A városokban minden megtalálható. A város nem válogat betegségekben. Minden városlakó az őseitől hozott minden betegséget megkaphat, és minden betegséget el is kaphat másoktól, sőt szerezhet magának olyanokat, melyekről nem is hallott. A falusi és a városlakó ember, két külön világ. A falusi, a természet törvényei alá hajtja még most is a fejét, nem is tehet mást. A városi fennhordja fejét, és azt hiszi, hogy uralja a világot, de saját holnapja is bizonytalan, ezért állandóan rohan, eléje akar menni.

Már gyermekkorban is, de főleg a tinédzser és felnőttkorban, egyértelműen a városlakó hátrányosabb helyzetben van a vidékivel szemben. A vidéki kemény munkája ellenére is szakít időt, főleg esős időben, hogy rendezze dolgait. A városlakó sosem ér rá. A vidéki, fel-felemeli fejét, és felnéz az égre, vagy megnézi a fákat. A városlakó csak falakat, koszos aszfaltot és emberi tömeget lát. A vidéki hite is más, mint a városi ember hite. A vidéki a dolgos munka segítségével ismeri fel Istent, a városi az elméjével kutatja a hozzá vezető utat. Mind a kettő megérinti a szívet, csak más úton keresztül. Más fontos a vidéki, és más a városi embernek. De mind megbetegedhet, és ebben viszont teljesen egyformák.

 Térjünk vissza egy kicsit, a már előbb leírt boldogságra, örömre. A felnőtteket már nem hozza tűzbe, minden kis öröm. Nehezebben is fogalmazható meg a boldogság fogalma a felnőttek világában. De higgyék el, hogy ugyanolyan fontos dolog az egészség szempontjából, mint a gyermekek esetén. Tulajdonképpen a felnőttek azért is betegek, mert már nem tudnak úgy örülni, mint a gyermekek.

Egyszer, egy magát erre a célra önfeláldozó és tudós ember, megszámlálta, hogy az eredeti héber Ószövetségben hányszor szerepelnek a szavak. (A héberben nincsenek kötőszavak, és ékezetek, magánhangzók sem, csak jelzőpontok, melyek beazonosíthatók a magánhangzóknak.) Ennek a munkának az eredménye mindenkit megdöbbentett, ugyanis a legtöbbször előforduló szavak a „boldogság”, „öröm”, „örüljetek” szó volt. A háború előtt sok hithű zsidó élt még közöttünk. Nem nagyon engedtek betekintést saját életükbe, de azt mondják róluk, hogy igen tüzes nép az, és maguk között, nem voltak savanyúak, hanem igen örvendetesek, és vigadók. Pici apró dolgoknak is nagyon tudtak örülni, és nem csak a haszonnal kapcsolatban mondható ez el. Közöttük is sok szegény család volt, csak ők jobban segítették ezeket, maguk között, ezért a külvilág ezt nem érzékelte, ezért nem tudunk róluk. De ha elolvassuk a Mózesi törvényeket, rájöhetünk magunk is, hogy ez hogyan zajlott le közöttük. Pl. a 3. éves dézsma átengedése a szegényeknek, a minden 7. évben termett föld termésének átengedése, az alamizsnálkodás, az aratás után a földön és a fán maradó termény átengedése, az özvegyek és árvák segítése, stb.

A hívő embereknek könnyebb elmondanom ezt az oldalát a mondandómnak, mert ha nem is érzik minden pillanatban, de tudják, hogy Szeretet az Isten. Mert megtanították nekik, ezt a kifejezést. Azt is tudják, hogy testükben lakozik Isten lelke, mert porból és Isten Lelkéből lett az ember teremtve. „ A Szentlélek temploma vagytok” – mondja Jézus. Ezért a hívő emberek a testükre ugyanolyan gondot fordítanak, mint templomaikra. Tiszta, szép, és tökéletes legyen, úgy, mint maga az Isten, és annak lakóhelye. „Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” Mt.5,48. Ezért nem okoz gondot nekik, felfogni azt a tényt sem, hogy Isten magán belül is Szeretetközösséget alkot (Atya, Fiú, Szentlélek szeretetkörforgása), és teremtményeit, „övéit is” nagyon szereti, mert azért hozta létre őket, hogy szeretetét önmagából, valaki felé kisugározhassa. Valahogy így fogalmazható meg a Teremtés miértjének indoklása. Miért teremtett bármit is az Isten? Mert szeretni akarta azt, amit teremtett, és azt akarta, hogy azok is érezzék a szeretet örömét. Ebből következik, hogy amikor nem örülünk, és nem vagyunk boldogok, akkor nem vagyunk szeretetben sem. És általában, pont magunkat nem szeretjük. Mindenki mást szeretünk, de magunkat meghajtjuk, alávetetté tesszük dolognak, családnak, társadalomnak. Kötelességből. Mert ha örömből tennénk, akkor nem is lennénk betegek. Ha örömből tennénk minden egyes tettünket, akkor szeretetből tennénk, - ami óriási erő, - és attól kezdve nem is kötelesség, hanem boldogság.

Most azt gondolják Önök közül egy páran, „Úristen, segíts meg, miket mond ez a nő?”. Hát, ha engedik megmagyarázni, már nem is tűnik ez olyan vad dolognak, mint ahogy az előbb hangzott. Mert ha Isten szereti az embert, akkor ki vagyok én, hogy felülbíráljam döntését, és kijelentsem magamról, hogy engem ne szeressen, mert én, még magamat sem szeretem, és csak kötelességből élek. Szeretetem magam iránt, nem az elfogultság, és nem saját imádatom, hanem tiszteletem kifejezése, hogy Isten szeret engem. És ha ő még így is szeret, amilyen gyarló vagyok, milyen jogon bírálom felül az ő akaratát. És ha én nemcsak a számmal hiszek benne, hanem tudatommal, és szívemmel is, akkor miért nem követem az ő példáját. Hisz ezért áldozta fel Fiát értem, hogy Isten tanítása, és lényegének megértése, emberi szó közvetítésével is eljusson hozzám. Hogy megértsem a teremtés és Isten lényegét. És Jézus nem mondja, hogy gyűlöljem magam, sanyargassam testem, vagy hogy gyűlöljem a világot, amiben élek, én legalábbis nem találtam ilyen mondatot. De, hogy gyűlöljem a gonosz cselekedeteket, azzal több helyen is találkoztam, mert hogy ez választ el engem a boldogságtól. Nem azt mondja, hogy a gonosz embert kell gyűlölnöm, sőt, azt mondja, hogy még azt is szeretnem kell. „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért” Mt. 5,44. És azt sem mondja, hogy gyűlöljem a gonoszt, a Sátánt, hanem azt mondja, hogy „ne szálljatok szembe a gonosszal”, mert a gonoszt csak a jóval, a szeretettel győzheted le. „Aki megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is.” Mt, 5,40. És hogy ez mennyire igaz, pár szóban illusztrálom.

Volt valaki, aki azt halotta egyik embertársáról, hogy az rosszat tett neki, ezért elment ehhez az embertársához, és szóban és tettben bántalmazta. Az csak állt, nem tett semmit, és csak azt mondta, hogy ezt ő nem követte el. A feldúlt fél elbizonytalanodott és mielőtt elhagyta a helyszínt, még odakiáltott, „és nehogy merjél imádkozni értem, de még gondolni se gondolj rám soha”. Ez megtörtént eset.

No, ezek után, ki is választ el engem az egészségtől, a teljességtől, a tökéletességtől, az örömtől, a boldogságtól? A saját félreértett gondolataim. A betegség a szeretet ellentétje. Minden tettem, ami nem okoz nekem örömet és boldogságot az életemben, egy-egy korai halált, vagy lenyomorodást létrehozó koporsószeg, egy-egy elválasztó vonal önmagam tökéletes voltától. Ez a szeretetlenség szép lassan rakódik le a lelkemre, majd lassan rácsúszik a testemre, és betegséget idéz elő. De ha valami baleset folytán a testem sérül, és beteg, nem úgy működik már, mint ahogy rendeltetése lenne, ez visszahat lelki életemre, és rányomja bélyegét a magamról, Istenről, és a körülöttem lévő világról alkotott gondolataimra is, ami megint csak a testemre hat vissza. Tehát ez egy kétirányú utca.

Most megkérdezhetik, melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás? Azt nem tudom, de azt igen, hogy a gondolat volt előbb. Mégpedig ez a gondolat nem is a miénk volt, hanem szüleinkké és nevelőinkké. Tekintsünk vissza egy kicsit az előadás elejére!

A magunkról és a világunkról alkotott képet a környezetünk támasztja alá a tudatunkban. Ha ez nem egyezik a saját kis gyermeki gondolatainkkal önmagunkról, mivel kényszerítő hatásnak vagyunk kitéve, és rászorultak vagyunk a környezetünkre, feladjuk, és megpróbáljuk azt hinni magunkról, amit szüleink állítanak. A szüleink nem tehetnek erről, hisz önmagukból kiindulva, a legjobb tudásuk szerint tanítanak minket az életre. Vannak közülünk olyanok, akik soha nem mernének ellent mondani szüleiknek, és vannak, akik állandóan ezt teszik, akkor is, amikor kivételesen szüleiknek igazuk is van. Ezek az egymással kapcsolatos viselkedésformáink, pici gyermekkorunkban lettek megalapozva, és azóta is, folyamatosan újra gyártjuk ezek menetét. Vagy tűrünk tőlük, félünk tőlük, és elhallgatjuk előlük saját gondolatainkat, tetteinket, rá hagyjuk őket, had mondják a magukét, - vagy állandóan ellenkezünk, hogy védjük magunkat, gondolatainkat, és tetteinket, mert már rossz tapasztalatokat szereztünk ez ügyben. Ritka a teljes egyetértés, és garantálom, hogy ha ez megvan, azért mind a két fél dolgozott egész életén keresztül. A gyermek részben alkalmazkodott a szülőkhöz, de a szülők is tanultak a gyermektől, és alkalmazkodtak a gyermekhez.

Aki nem istenhívő, annak is, ugyanez a végeredmény kerül a pont elé, csak más megközelítésből, és más szemszögből jutunk ugyanerre a megállapításra.

Ha valamit nyűgként teszünk, az már nem öröm számunkra. Ha valamit meg kell tenni, az már kötelesség. Ha valami csak kötelesség, az már nem öröm, hanem nyűg. És a felsorolást kezdhetjük elölről. A kör itt is bezárult.

A szeretetről azonban, akár hívők vagyunk, akár nem, van fogalmunk, és fontos tényezője egész életünk folyamán, tetteinknek. A szeretet fogalmának, az emberi kapcsolatokon keresztül, rengeteg fajtáját ismerhetjük meg életünk során. Ezeket most nem részletezném.

Annyi biztos, hogy az önzetlen szeretet elsajátítása a legnehezebb közülük, mely így szól: Gondoskodok rólad, ahogyan csak tudok, a jóléted fontos számomra, mindenek előtt. Becsülöm a te lelkedet, adottságaidat, és tisztellek érte téged. Támogatom személyiségedet, és ami vagy, és megbízom bennük, mert ezek az egyedüli útitársaid az életedben. – Ez az önzetlen szeretet megfogalmazása humanitárius szemszögből. A vallásos ember is ismeri ezt a kifejezést „Amit bárkinek tesztek a legkisebbek közül, nekem tettétek.” „Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.” „Szeresd embertársadat, mint önmagadat.”

Az önzetlen szeretetnél, mégis talán nehezebb megtanulni az önszeretetet. Egy meditáció alkalmával a következő feladatot kaptuk. Elénk tettek egy nagyon szép, virágokkal teli bokrocskát. Ezt a virágot kellett szeretnünk, becéznünk 10 percen át. A virág szinte tündökölt ettől, még szebb lett. Ezek után elvitték előlünk a virágot, és elénk tettek az asztalra egy közepes nagyságú tükröt. Ezt a személyt, aki a tükörben volt, ezt kellett szeretnünk 10 percen keresztül. Még egy perc sem telt el, mindenki feladta. Valaki pattanást talált, valaki ráncokat, valakinek a tükör grimasza nem tetszett, valaki megijedt a tükörben lévő személy arcától, és szemének rút állásától. Ugye nem kell tovább mesélnem. Hát így állunk mi az önszeretettel.

Hozzánk tartozónkat, szépnek és fiatalnak látjuk, mert szeretjük, pedig más szemében ő már öreg, és már megcsúnyult, de nekünk értékes, ezért szép. És mi magunk, önmagunknak mit tudunk mondani. Szeretem a lelked, csak meg ne lássalak? Ha nem nézünk tükörbe, tényleg mindig szépek és fiatalok maradunk, és ezért szeretjük magunkat?

Volt a falunkban egy „öreglány”, akinek az arca tele volt szemölcsökkel, bibircsókos volt. Aki nem ismerte, amellett zárkózottan, lehajtott fejjel közlekedett, de mi, gyerekek nagyon megszerettük őt, és az alattunk lévő osztályokat is megismertettük vele. Csuda egy ember volt. Az úgy tudott csodálkozni mindenen, amit mondtunk, vagy meséltünk neki, és örülni annak, aminek mi örültünk, bár lehetett látni, hogy csak úgy csinált, mintha nem tudna semmit az életből. Már felnőtt voltam, amikor megtudtam, hogy egyetemet végzett, építészmérnöki szakon, és hogy senkit meg ne botránkoztasson kinézete miatt, otthon dolgozott, mint tervrajzkészítő. Neki az iskolából hazafelé rajzó gyereksereg volt a társadalom.

 A mi társadalmunk és a mi világunk nagyon, de nagyon, de nagyon nagy változás előtt áll

Eljutottunk az emberi evolúció egy olyan fokára, amikor a tömegtermelést csak gépek végzik, pár irányító munkás felügyelete alatt. Ezért, a termelés ezen iparágaiban emberi munkaerőre, nem lesz már soha szükség. Ez, az emberekben óriási bizonytalanságot, és félelmet vált ki, a jövőjükkel és családjuk jövőjével kapcsolatban. Már megmutatkozik ennek hatása a megfontolt gyermekvállalásnál is, de maga a természet is, sokszor dönt úgy, hogy évekre magtalanná teszi a nőket. Ilyen típusú magtalanságot a háború alatt figyeltek meg legutoljára. Ez a tudatos vagy tudat alatti állandó félelem, és jövőnélküliség miatt lép fel. De ennek a félelemnek van egy másik még veszélyesebb jövőképe, mégpedig az emberek tömegeinek megbetegedése, gyorsan lezajló, és hosszú ápolást, vagy kezelést igénylő betegségek formájában.

Miért merek ilyet kijelenteni? Mert az emberek a betegség forrását, mindig kívülről jövő dolog hatásának vélik, és nem ismerik el, hogy a betegség létrejöttében ők maguk legalább 50%-ban jelen vannak, ha nem többel. A félelem, pedig a legszeretetlenebb, és legboldogtalanabb dolog a világon. Ugyan a mostani embert, már nem is nevezhetnénk homo sapiensnek, hanem inkább szellemileg tudatos embernek, de még nem nevezhetjük lelki embernek. Ezért a társadalom még nem kész arra, hogy tagjai közül, a hasznot létrehozó megosztozzon embertársaival, így a jövő emberének jövőképe bizonytalan is marad, és a társadalom terhe még tovább növekszik majd, a sok beteg ember ellátása tekintetében. Így még nagyobb harc alakul majd ki, a közpénzek szétosztásának személyes szintjén is. A betegek maguknak, a családosok, és a fiatalok szintén maguknak fogják követelni a közpénzek, és szociális segélyek nagyobb részét. Ami csak további szeretetlenséget és boldogtalanságot fog okozni, mint személyes, mint társadalmi szinten.

Van erre a helyzetre is megoldás, de ez egy másik, különálló irásom anyaga, ezért ezt most nem fejtegetném tovább, de az biztos, hogy a fejletlen országok állampolgárai előnyösebb helyzetben lesznek, a fejlett országok polgáraival szemben, mert gondolkodásuk nem a ráutaltságra, hanem önnön magukra fordult. Ezek a népek szellemiségüket olyan mértékben növelték, nem elszakadva a természet törvényeitől sem, mint amilyen mértékben mi, a tudományos és a technikai tudásunkat növeltük. Az önmagukról és a világukról alkotott kép segítségével, olyan betegségmegelőző, és gyógyító eljárásokat dolgoztak ki, mely nem igényel nagy orvosi segítséget, vagy sok, különböző tárgyakat, a gyógyítás során. Míg ők évezredek óta vallják, hogy a világmindenségben létezik egy Teremtő erő, mi Krisztus óta rendszeresen nem akarjuk ezt tudomásul venni. A mi teremtő erőnk a tudás alapján létrejött tárgyakra összpontosul, míg az övék, ennek az emberi szabad szemmel nem látható Teremtőerőnek a megismerésére vonatkozik. Náluk mindenki hisz ebben, nálunk sok az ateista, aki csak a tudásban és a tárgyakban hisz. Ezért mi a testünket gyógyítjuk, mert az a megfogható, esetleg a lelki problémákat is, míg ők a testet úgy gyógyítják, hogy az érzelmek, és a lélek világa gyógyuljon előbb, és ez hasson vissza a testre. Természetesen sürgős eljárások esetén a fizikai testet azonnali ellátásban részesítik, akupunktúra, gyógynövény segítségével, és ha nincs korház, akkor úgynevezett szellemgyógyászattal, és rábízzák a természetre és a beteg saját akaratára, és gondolkodásvilágára a gyógyulási esélyeket. Most sokan gondolják azt, hogy durva ez az eljárás, de az ő hitük és gondolkodásuk szerint, ez így természetes.

Mostanában sokat hallunk hasonló dolgokról

Ennek is oka van, mint mindennek az életben. Pont az előbb vázoltam fel. A világvége gondolata csak a nyugati országokban van jelen. Bármilyen változást érzékelnek az emberek, de még nem tudatosították őket, mindig világvégéről beszélnek. Ez félelmük, és bizonytalanságuk megnyilvánulása a világban. Alátámasztja, hogy valami mindig kívülről jövő dologtól kell félni, rettegni. Különben a világvégéről még azt kell tudni, hogy a Jelenések könyvében leírtak, az akkori közvetlen jövőben már megtörténtekről szólnak. Ugyanis maga a Apokalypsis (kinyilatkoztatás) egy irodalmi műfaj volt a jézusi időkben a zsidók között. Ennek alapja pedig, az volt, hogy a jövendölés mindig a közel jövőre szóló, és burkolt, és fátyolos legyen, de épüljön, és felismerhetővé váljon az érdekeltek részére, a múlt iratai, és múltban történtek szerint. A számokkal kapcsolatban, pedig azt kell tudni, hogy az arám, vagy héber nyelvben a betűkhöz tartoztak hozzárendelt számok is. Például a 666, lehet Néro császár is. Valamint a „bűnös város” Róma. Rengetek allegóriával tűzdelve, maga a műfaj nagyon szép, de számunkra már ismeretlen, és nem tudjuk értelmezni, ezért félelmet okoz az emberekben, pedig alapvetően az első keresztény üldözésekről szól, és az akkori hívők hitének megerősítésére készült.

Megfigyelésem szerint, mind a keleti, mind a nyugati ember megkapta a lehetőséget arra, hogy boldogan és kiegyensúlyozottan élhetne saját személyiségében, környezetében, társadalmában.

A nyugatiaknak ráadásul készen nyújtották át ezt a tudást, ajándékként, de ők nem éltek vele, sőt visszafogták és tiltották ezeket a megnyilvánulásokat, ezért kicsúszott a kezükből.

A keletiek kitartóan gyakorolták, ezért ez a tudás az övék, és most igyekeznek segítségünkre lenni, mert látják, hogy a nyugatiak hogyan rohannak vesztük felé.

Keleten Buddha, nyugaton Jézus tanította a népet, hogyan kellene élni és gyógyulni. Keleten a Megvilágosodás, nyugaton a Szentlélek adománya adatott meg az emberiségnek. Mindkettő a test és a lélek egyensúlyáról, egészségéről, öröméről és boldogságáról beszél.

Ez már az energetika világa

Az energetikai ismeretek egyre tágabb formában kerülnek bele a köztudatba. Az USA-ba előbb kerültek be a keleti gondolatok, hindu és buddhista tanok, mint hozzánk európaiakhoz. Mi egy kicsit konzervatívabbak is vagyunk ezekkel kapcsolatban. A Magyarok történelme, pedig arról tanúskodik, hogy e nép, bármikor szabad szelleművé akart válni, vagy az maradni, nem kerülhette el soha ennek fizikális vagy törvényes formában való elnyomatását, de ennek ellenére „az ősi vér nem válik vízzé”. Nemcsak a hajlamaink, de képességeink is megmaradtak a szellemi dolgokra való ráérzésre, és befogadására. Már a középkorban is megmutatkozik ennek jele, a sok szentté vált magyar ősök felsorolásakor, de amilyen kis nép vagyunk, arányosításban a többi népekhez képest, túl sok tudóst, és túl sok kiemelkedő olympikont, és különleges gondolkodókat adtunk már a világnak, akár hazánkban, akár külhonban jelent meg ez a képességük.

Az energetikai ismeretek, melyek Indián, Kínán, Japánon keresztül jutottak el hozzánk, nem sokban különböznek a régi magyar sámán tanoktól, vagy a jelenlegi hitünk szerinti, Szentlélek, gyógyító erejétől. A vallási filozófia, a hittételek különbözősége szerinti megközelítésük, és a kivitelezésük között van csak különbség. Mindig a legletisztultabb változat a legértékesebb. De mint az életben, a világban élést is tanulnunk kell kicsi korunktól kezdve, így ezeknek a képességeknek a kibontakoztatását is csak tanulás, és gyakorlás útján vagyunk képesek elérni. Vannak különleges céllal kiválasztott emberek közöttünk, akik, ha nem törekednek, akkor is megkapják ezeket a képességeket, hogy a világ, vagy népük formálására fordítsák tudásukat.

Az energetikai rendszerek közül, a legismertebb hazánkban az akupresszúra, és az akupunktúra, valamint a szintén ezen alapuló kineziológia, és a különböző torna, jóga és masszázsrendszerek, csontkovácsolás, és kiropraktika. Ezek a tevékenységek, gyógyítások, a testben felborult három rendszer, a test, az érzések világa, és a gondolatok világa közötti egyensúly megteremtésére törekszik. Ezek hatással vannak a lélek világára, mely, pedig egyrészről visszafelé hat a test felé, másrészről érinti, és összeköti az emberi részt, a szellemi világ rálátására is. Amikor arról beszéltünk, hogy a gyermeknek van egy saját világa, akkor részben, ezt érinthetjük meg, mert a gyermek még egészséges energetikai rendszerrel, képes belelátni az őt érintő, felső szellemi világba. De mivel még nem teljesen tudatos lény, ezt nem képes kifejezni, és nem képes felfogni sem, hogy mi miért nem értjük és látjuk ezt a világot. És mivel a gyermek egyre fizikálisabb formát ölt ebben a világban, növekszik magasságban és súlyban, el is tűnik előle, és bezárul előle ez a világ. Mire felnövünk, már mi magunk, nem is emlékszünk erre, mert ez a jelenség még a tudatra ébredés előtti időszakra vonatkozik.