A MAGYAR NÉPEK ŐSHAZAI HITVILÁGA

Az őshazai magyar népek vallásra vonatkozó kifejezései közül az ókori történet különféle nemzetiségű kutatói már sokat elolvastak, de azok pontos értelmét kellő nyelvismeret hiányában a legtöbb esetben nem tudták megállapítani, így a lényeg sok esetben rejtély maradt előttük. A mezopotámiai vallási élettel kapcsolatban például megjegyzik, hogy az istennevek értelmének megállapítására tett kísérleteik legtöbbször eredménytelenek maradtak, ezért nem tehetünk egyebet, mint leírjuk a puszta neveket és előadjuk a legfontosabb babiloni és asszír istenek ténykedéseit (101m. 23). Ugyanezen ok miatt úgy vélekednek, hogy az egyiptomi vallás tanulmányozása még gyermekcipőkben jár (37m. 12 sk. és 57m. 9). A kutatások jelen állapotában tehát különös várakozással tekinthetünk a magyar történészek jövendő munkássága elé, akiknek nyelvi nehézségekkel nem kell küzdeniük.

AZ ÚGYNEVEZETT TERMÉKENYSÉGI VALLÁS

A rendelkezésünkre álló történeti emlékanyag szerint a Régi Kelet legrégibb vallása az úgynevezett termékenységi vallás volt (fertility cult), amelynek középponti problémája az anyaság és szexualitás, amint erre a képírás bemutatása alkalmával már felfigyelhettünk. De már ez a vallás is igyekezett a metafizika körébe tartozó alapvető kérdésekre feleletet adni és bizonyos életszabályokat, erkölcsöt írt elő és volt teológiája. Arra a kérdésre, honnan ered a világ, mi a földi élet célja és mi történik a halál után, feleleteit a mindennapi élet tapasztalatai alapján adta meg, felnagyítva azokat világot átfogó méretekre. (21) Magyarázata szerint a világot egy istenanya szülte, ugyanúgy miként anya szüli gyermekét. Következésképpen a világmindenség teremtőjét nőalakban képzelték el, aki azonban szerepének megfelelően a közönséges halandóktól két tekintetben mégis különbözött. Egyrészt testének méretei óriásiak voltak, hiszen enélkül gondolták - nem lett volna képes olyan nagy dolgokat világra hozni, mint aminők az égitestek és emberfeletti erő nélkül nem tudná a világmindenséget sem mozgatni. Másrészt abban is különbözött az ősanya a közönséges embertől, hogy neki nem volt szülőanyja, nem volt születése, hanem öröktől fogva létezett és élete nem ismert véget. A legrégibb istenfogalom két legfőbb ismertetőjele tehát az emberfelettiség és az örökkévalóság volt. Az élet célját ez a vallás a létért való küzdelemben és a faj fenntartásában jelölte meg s a másvilági életben a földi élet folytatását vélte, mindössze csak jobb körülmények között, örök boldogságban.

Az anyaisten megnevezésére az őshazai magyar népek elsősorban az ÚR; -Úr- szót használták, UR, AR, ER vagy RA alakban. E szó értelmét a szaktudomány még nem tudta megállapítani, - the meaning of the word and its origin are unknown, mondja Sir Wallis Budge (24m. 164). Nekünk magyaroknak e tekintetben nincs problémánk, hiszen a kérdéses Úr szót mi ma is használjuk és vele az istent is jelöljük, akárcsak ötezer évvel ezelőtt és így szólunk: Az Úr, az Úr angyala, Úristen. A fogalom eredetileg olyan személyt jelentett, aki valamit tesz, elrendel, vagy parancsol. Ha őseink az istent nem általánosságban kívánták megnevezni, hanem mint az emberi nem teremtőjét, ebbeli minőségét az US (IS, ES): - Ős - szóval juttatták kifejezésre. Egy harmadik istent jelentő őshazai kifejezés a NET-ER, NAT-UR volt; a szaktudomány ennek sem tudja pontos értelmét. (22) Mi azonban látjuk és pontosan olvassuk, hogy itt - Nagyúr - szavunkkal állunk szemben, kiejtés szerinti grafikával írva: Naty úr. Ha végül az istenre világigazgatói és kormányzói tevékenységében gondoltak és őt valamint segítő személyeit ebbeli minőségben kívánták szerepeltetni, valamennyiüket TE-FU NET-EREK: -Tevő Nagyurak- kifejezéssel illették. Ebből a kifejezésből származott az isten görög és latin neve: Theos illetve Delis, amelyek eredeti értelme ott is ,tevő' (maker). Az Ős és Úr szavak összekapcsolásával azután további istenre utaló kifejezések keletkeztek, aminők például US-UR: - ősúr - ; AR-ES: - Erős - ; URU-AS: -Óriás-, amelyek értelme az összetevő elemektől eltérő, új lett. Mivel az istenről azt is tartották, hogy ő minden teremtményének ura, többek között az emberek lakóhelyének is, azért amikor ebbeli minőségében gondoltak rá, nevezték őt UN- Unnak: - Honúr - ; ONKAR, UNI - AR, ONOGURnak:-Honok ura és MAT-ARnak: - Magyar. (23)

Az istenfogalom megjelölésére használatban volt az ESTAN, ASTAN is, mai Isten szavunk régi alakja. E nevet Egyiptomban már a két királyság egyesítése idején, a Kr. e. 3200 táján kelt írásokban is megtaláljuk, de akkor még nem isten értelemben volt használatos. A kifejezés eredetileg a napnyugatra, napeste (EST) irányában elterülő hont (ON, AN) jelentette és királyi címként szerepelt, mint EST-AN UR: -Esthon ura- Ménes király tanácsosa, a Tudó, aki a két Egyiptom egyesítésekor oly nagy szerepet játszott és utóbb az egyesített királyság ura lett, egyike az elsőknek, aki az ASTANU UR, ASTAN UR: Esthon ura címet használta (23m. 120 és 24m. 188). A kifejezést négy hieroglifikus jellel írták: egy sásfajta rajzával (eS), a szokványos T-vel, az alatt egy hullámvonallal (eN) s befejezték az UR jellel, s ezek a hieroglifák pontosan írták: eS-T-aN UR: -Esthon úr. - Mivel az egyiptomi királyt isten földi helytartójának, földi istennek tartották és később az égi istennel azonosították, az ESTAN UR és UR ESTAN kifejezés a magyar nyelvekben az Úristen megjelölésére használt névvé lett. A hettitáknál például ESTAN világosan isten jelentésű volt és az égben lakót jelentette. (24)

Ha az isten nő voltát kívánták kifejezésre juttatni, ezt a NET TA-SZO-NU kifejezéssel tették (hieroglifái a 21. táblán hatodik sorban a 6. szó), amiből lett a Nagyasszony, az angol kézikönyvek Great Goddess istennője. (25) De hívták őt NU, ANU, ANA, NANA, NINE: Nő, A Nő, Anya, Néne, Néni névvel, sőt gyakran egyszerűen csak teremtő szervének nevét mondták ki, ami az ókori világban nem volt gyalázó kifejezés. Ilyen neveit mai gátlásaink miatt csak régies alakjukban közöljük: A-PSA, A-PSU, AS-TART, AS-TÖRET, BASTIT, NU-TOS, QADISHAT (Kedvesed) és VENUS, utóbbi eredetileg szókezdő kemény ikerhanggal Bővített kifejezések is forgalomban voltak, pl. HATE-PINU, TELE-PINU, RABRABINA (40m. 121 sk és 81m. 136 sk). Az anyaisten ábrázolási módjai e kifejezések magyar értelme felől minden kétséget kizárnak. (26)

Az anyaisten sokféle neve rávilágít arra az összetett szerepre, amit ő a régiek gondolatvilágban betöltött. Alakjában összpontosult mindaz, ami számukra mély vallásos értelemmel bírt és amit ma a szeretet, szerelem és termékenység szóval fejezünk ki. Ő volt az életadó édesanya, a gondos néni, az önfeláldozó nőtestvér, az otthon fénye, a kedves, a szerelmes, az örömnő, egyszóval a régi világ egyetlen nagy szórakozásának forrása. Ő volt a kőkor legfőbb gondjának, a termelés folyamatosságának szimbóluma, a mezőgazdaság, állattenyésztés és a munkaerő forrásának letéteményese. Szerepéről költeményeket írtak, alakja köré mítoszokat fontak, mint pl. a hettiták is tették Telepinas istennőről (81m. 185-188; 143m. 182-186). Tisztelete a legrégibb kortól kezdve megszakítás nélkül, folyamatosan bizonyítható egészen az őshazai nagy birodalmak összeomlásáig, sőt még azután is, mélyen be a keresztény korba. (37m. 28; 91m. 340; 129m. IV 323 sk). Egyik szerzőnk szavaival élve: Az anyaisten fogalmáról elmondhatjuk, hogy az majdnem annyira egyetemes, mint maga a vallásos ösztön. (91m. 213). Bár tiszteletét az Őshazában mindenütt megtaláljuk, szerepe mégis legkorábban, leghosszabb ideig és legnagyobb bensőséggel a haza északi felében élt: Mezopotámiában, Szíriában, Kánaánban, a Hettita Birodalomban, valamint a nagy részben e tájék emberanyagából származott Kréta szigeti lakosság körében. Utóbbi helyen őt a magyar világ összeomlásáig mindig legfőbb istenként tisztelték.

A legrégibb vallási forma idején ősanya mellett ősatyáról eleinte nem esett szó. Ezt azzal magyarázzák a tudósok, hogy akkoriban még nem fogták fel az atya nemzésben betöltött szerepét. De amikor a felismerést megtették, az anyaistenhez szükségszerűen hozzáadták férfi társát, aki azután a legtöbb magyar kultúrtájon fokozatosan az anyaisten fölé emelkedett és lett a fő, vagy egyedüli isten, az igaz isten. Ezzel a változással egyidejűleg az anyaistent megjelölő összes nevek átszálltak a férfi istenre, mint az Úr, Nagyúr, Ős, Isten, Hungar és Magyar, kivéve természetesen női mivoltára utaló neveit, amelyek helyett neki férfi mivoltára utaló neveket adtak.

Észak- Egyiptomban az atyaisten hímneműségére utaló nevét három mássalhangzóval írták, utána téve az isteni meghatározó Úr-jelét: P-T-KH UR Hívői e név alatt a teremtőt, minden létező dolognak és lénynek ősatyját, az öröktől fogva létező istent értették, akinek a többi isten, helyesebben ,tevő' csak különféle megjelenési formája. (27) A név ,atya' értelmét az egyiptológusok már tisztázták, tekintve hogy az istent a nemi érintkezés MEN-AT: Mén-Atya szimbólumával szokták ábrázolni (a ménatról: 24m. 170, 232; 25m. 84 No. 46; az isten képe a ménat jellel: 25m. 52 No. 4). Ezek alapján kézenfekvőnek látszik, hogy a P-T-KH írásjeleket aP-áT-oK: Apátok alakban kell hangzósítanunk. Úgy is ábrázolták ezt az atya istent, amint kezében az angolosan átírt WASH nevű szimbólumot tartja, MÁT talapzaton áll s alakja férfi AR (képe: 25m. 52 No. 3). Ezek az írásjelek közelebbről meghatározzák Ménatya Apátok kilétét, megmondva, hogy ő az WASH-MÁT AR.: Ősmagyar. Ismerjük nevét más grafikával lejegyezve is és az megerősíti kilétét. A szóbanforgó jeleket (24m. 169 a Ptahr szakaszban és 26. táblánkon a második sor elején) így olvassuk: aP-áT-oKH, minden ÉLET-Ne-K URA: Apátok, minden életnek ura. Dél-Egyiptomban a férfi isten neve MEN, ÁMEN, JAMEN volt: Mén, A Mén, Jó Mén. s ez a név is az isten atya mivoltára, teremtő tevékenységére utalt. (28) Mezopotámiában ő volt a MEN-ROT: .Mén-rúd és NIMROD, NEM-RUD: Nem-rúd., Szíriában és Kánaánban BELE, BEL, BELA, BAAL, BAL: Bél, Béla, Bál nevet viselte, - s a Béla név szintén a leggyakoribb magyarországi trónnevek közé tartozott. A föníciai Arad nevű városban Bél szobrát úgy ábrázolták, hogy a bálvány (BALUAN: Bál hona, lakóhelye) hasára egy kör alakú ablakot szerkesztettek s azon át a belek alakját látni lehetett (129m. IV. 247). Így, a szavak összecsengése alapján, a belek jelzésével érzékeltették a rátekintővel, hogy nagy szentséggel, Bál isten személyével áll szemben. A szellemes szobrot a magyarul nem értő tudósok természetesen hiába nézegették, a furcsa kivitelezés okát nem tudták felfedezni. Ugyanezt a férfi istent Egyiptomban BES, BAS néven is nevezték (hieroglifáját 21. sz. táblánkon, a második sorban első helyen; olv. 122m. 25; 25m. 55 No. 711. Képével ágyak fejfáit, női öltözőszobákat szokták díszíteni s nevét házasságkor sűrűn emlegették, - írják róla az angol szakértők. Ő volt az egyik legnépszerűbb isten (Bes was a popular god; hit popularity grew, 57m. 112, 114); a Hetita Birodalomban TELE PHOS néven ismerték (40m. 12I).

Külön figyelmet érdemel az őshaza északi sávjában gyakran használt újabb kőkori istennév s egyben királynév, az ÁRPÁD: Árpád, mely az európai magyar történetben is kimagasló jelentőségű. Szerepelt ARPAD Mezopotámiában (169m. 8), említi a nevet az Ótestamentum a Tigris folyó Első vidékén AR-PACH-SHAD illetve AR-PHAXAD alakban és létezett az Eufrátesz nyugati nagy kanyarában egy ÁRPAD királyság azonos nevű fővárossal. Ez utóbbi város helyét ma Edédnek nevezik. A Nílus völgyében is volt Árpád, nevének hieroglifáit az angol tudósak így írják át: ER-PET és ER-PAT (23m. 18, 138, 435, 649) egy más alkalommal pedig így. ERPÁ (24m. 176). A név egyéb változatokban is szerepelt, jelesül fordított sorrendben összerakott elemekkel. Egy fontos neolitikus kori egyiptomi telepet például BAD-ARI, PAT-ARI néven neveztek s a Nílus egész balpartja POT-UR-USI, PAT-UR-USI király birtoka volt. A név jelentését bibliai formájában sokat vitatták. Egyiptomi szereplésével kapcsolatban megállapították, hogy így hívták az istenek atyját, akitől többek között a deltabeli utolsó független király, Ősúr (OSIRIS) is származott. Az Árpád névben mi is ugyanazt a gondolatot látjuk tükröződni, mint ami a többi termékenységi isten nevében is észlelhető: mint teremtő és ősatya, Árpád volt az Úr-bot vagy Bot-úr (PAT-ER, ER-PET). Más vélemény szerint Árpád a föld ura, amely valószínűleg később felvett értelme lehetett. Isteni vonatkozásban azonban POT-ER, FOD-ER., BOT-AR és egyéb változatai sokkal inkább a teremtőt, az atyát idézik, a mai Patert, Vatert, Fathert. (29) Az Árpád név különösen Egyiptomban volt elterjedve, valamint azokon az északabbra elterülő vidékeken, amelyek idővel Egyiptom uralma alá kerültek. (30)

Az atyaisten szerepéről megfelelő behelyettesítésekkel ugyanazt mondhatjuk el, mint amit az anyaistenről mondottunk. Ő volt az atya, a gondviselő, a vezető, a védelmező, a mezőgazdasági termékenység irányítója, a barázdák beoltója, a gyümölcsfák, állatok és emberek szaporítója. (31) Az őskori vallási gondolatkörben tehát, akár a nő, akár a férfi volt a fő-, vagy egyetlen isten, mindig a termékenység, a létért való küzdelem, a fennmaradásért való harc tükröződött, mert abban az időben ez volt a legfontosabb probléma. Az szolgáltatott alapot a világmindenség magyarázatára és az indokolta az akkori politikai és társadalmi berendezéseket, szokásokat és a lépten nyomon előbukkanó szexualitást. (32) Azt is észrevehettük, hogy az említett közel 50 név, amivel az isten fogalmat a legrégibb időkben kifejezték, mind magyar értelmű, de ezt most már természetes dolognak könyvelhetjük el.

A közvélemény széles rétegében még ma is az a vélemény uralkodik, hogy az ókorban az istenek száma ezernél is több volt s a dolgot mintegy mosolyogva említik. Ez a téves nézet nyilván onnan ered, hogy a tudósok nem értik az istenneveket és azok használati módját. Valahányszor ugyanis egy-egy név mellett az isten ,Úr' szójelét látják, mindannyiszor külön istent képzelnek el. A valóságban a régieknek egyszerre csak egy istenük volt. Ha neki több nevet is adtak, azok mindig ugyanarra az istenre vonatkoztak, de hol az egyik hol a másik tevékenységét vagy személyiségét hangsúlyozták, mint erre már alkalmunk volt utalni. A napistennek pl. 75, Osirisnak 100-nál is több nevét ismerjük (57m. 19, 57). A katolikus vallásban is csak egy az isten, de működése szerint három a személye, aszerint, amint teremtő, megváltó vagy megszentelő tevékenységében gondolunk rá és mindegyik személyének megvan a maga külön neve. Az újabb tudományos munkákban azonban e tekintetben határozott tisztulás mutatkozik, kezdik megérteni az istennevek használati módját és tudják, hogy a régiek egyistenhívők voltak. Végeredményben azonban az isten száma - egy vagy több - csak nézőpont kérdése; az ókori vallás megítélésében a mozzanat alárendelt szerepet játszik. (33)

A NAPKÖZPONTÚ VILÁGKÉP

A napközpontú világkép az őshazai magyar népek második nagy vallási szintézise volt. Nem forradalmi úton, nem a régivel való hirtelen szakítással jött létre, sem pedig valamely idegen népnek a magyar őshazába való behatolása nyomán, hanem a megelőző vallás szerves folytatásaként. Lehetséges, hogy e vallás elemei már a hun és a magyar ág szétvándorlása előtt megvoltak és a közös ősi kultúrkincs keretébe tartoztak. A naphit elterjedését nagyon megkönnyítette a termékenységi vallás egyik tétele, amely azt tanította, hogy a Nap (NABU, NEBO, NIP, NAP) az istenanya NU: Nő gyermeke volt, akárcsak a többi égitest, a bolygók és csillagok. De már eredetileg is volt egy nagy különbség a nap javára: ő volt az istenanya elsőszülött gyermeke! Jelentősége rohamosan növekedett, bizonyára a magyar nyelvű népek tömeges letelepedésével és rendszeres mezőgazdálkodásra való áttérésével párhuzamosan. Az emberek új életformájukban természetesnek vették, hogy egész életük a nap járásának függvénye. A növényi világot az kelti életre, az ő mozgásával változnak a nappalok és éjszakák s aszerint cserélődnek az évszakok is. A nap világítja meg a földet, az minden jónak a forrása, a javak szétosztója és így tovább. Kr. e. 3000 és 2500 között aztán fokozatosan áthárították a napra mindazokat a régibb és újabban megismert természeti tüneményeket, amelyek magyarázatra vártak és az ősanya-ősapa elképzelésbe már nem fértek bele. Ennek során lett a nap képében megnyilatkozó isten az egész metafizikai világ központi magyarázó tényezője, a teremtő, a kormányzó és a világfenntartó isten, az ég és föld ura, a legfőbb bíró. Az új vallás előbb a királyi udvarokban s a művelt réteg körében honosodott meg, azután fokozatosan szélesebb és szélesebb rétegekben terjedt el, hogy végül hivatalosan a napkorong legyen az egyisten képe. Hozzá ekkor Egyiptomban így sóhajtottak: Óh Te, egyetlen egy, óh Te tökéletes egy és így címezték: Egyetemes Úr- (23m. 9; 37m. 71 és 69). A mezopotámiai Káldeában is csak őbenne bíztak: Ember, ki ezután születsz, bízzál NEBOban (Napban), és ne bízzál semmi más istenben. (129m. III. 154). A napkorongot magát azonban nem tekintették istennek; abban csak az isten látható képét szemlélték. Az isten elképzelése maradt a régi: emberóriás, akit hol nőnek, hol férfinak véltek. Hogy a nap csak az isten (UR) képe (KHEPE) volt, kiderül a hozzá intézett himnuszokból is, amelyek egyikében ezt olvassák az egyiptológusok: Dicsőség néked, óh Te, aki jöttél mint az Úr képe (Hommage to thee, O thou, who kast come az KHEPERA, 23m. 4).

Az új teológiai rendszer főleg a teremtés magyarázatában különbözött a régitől. A világ keletkezését többé nem fizikai megtermékenyítéssel, fogamzással és születéssel magyarázták, hanem szellemi folyamatnak képzelték el. Úgy gondolták, hogy a teremtés szóbeszéddel történt: az isten akarta hogy legyen és amidőn kimondta az igét - lett! Egyik egyiptomi papirusz így adja elő a dolgot: Az Úr megjelent székében... Csend vele és ő szólni kezdett. . . aztán elkezdett kiabálni. A föld néma megdöbbenéssel hallgatott. Az Úr üvöltése mindenütt hallatszott és nem vele egy második isten véle. Megteremtette a lényeket és azokba életet varázsolta Egy más papirusz szerint az Úr így szólt: Én teremtettem mindeneket azzal, ami szájamból kiszállt, amikor még nem vele sem ég sem föld (mindkettő: 128m. 15 sk). A beszéd jelentősége az új hitvilág nyomán óriási lett és nevet adni valaminek egyenlő lett annak megteremtésével, létezésével. (34) Nevet elvenni viszont, akármilyen módon, pl. feliratból írásjeleit kitörölni, azonossá vált az illető személy - isten vagy király nem létezővé tételével. A beszéd és szó lett most mindennek a kezdete és valószínűleg - oka - is (37m. 79; olv. u. ott 75 sk és 128m. 16).

Az átalakult vallási képzetekkel egyidejűleg új szakrális szókincs került forgalomba, az úgynevezett szoláris terminológia. Ennek megismerése a magyar őstörténet további részének megszerkesztése szempontjából rendkívül fontos. Az isten régibb megjelölései közül továbbra is megmaradt az UR, RA, ami alatt ezentúl a napistent értették. Továbbra is nevezték az istent Ősúrnak (USUR), Honúrnak (ANER, ANKARA, ENGARA) és 'tagúrnak' (MAKERU). Új nevei közül legjobban elterjedtek a következők: - Nap- átírásban NAB, NABU, NAP, NIP; az úr szóval összetéve - Napúr - : NAP-RI, NEP-RA, NIPP-UR, NEF-ER; kerek alakja miatt KEREK UR: Kerek Úr - ; tányér alakja miatt TANÉR: - Tányér- vagy ATENRA: A Tányér-; ha óriási szemére gondoltak, amely mindent megvilágít, ő volt a SZUM-ER: - Szemúr - . Ez utóbbi nevet írták szókezdő T-vet is, NEPER TUM: Napúr Szem és ATUM RA: - A Szemúr alakban. A hétitáknál ő volt a WURUSEMU: Vörös Szemű (122m. 146 és 81m. 136) és a Sütő Úr SITTAR (81m. 159). Mint az ég urát EK-UR: - Égúr - néven is idézték. Mindennapi járásával kapcsolatban keletkezett nevei az égen elfoglalt helyzetére utaltak. Amikor felkelőben volt, úgy mondták RA-KEL, ebből lett a Rachel név és a mi reggel szavunk; midőn beleült SEKER: - Szekér - nevű járművébe, ő volt a SEK-ER: - Székúr - ; ha úgy képzelték el, mint valami óriást, aki lóra pattan, LA-UR: - Lóúr-: volt a neve; mivel az égboltozaton végignyargalt, - Nyargaló - : NERGEL néven is emlegették; ha az égi úton haladtában képzelték el, ő volt az UTUR: - Útúr - ; pályája kiindulópontján, - Keleten - : KEL-UT megjelenve, nevezték CALETI:-Keletinek-, a végponton, Nyugaton: NYUGUTInak: - Nyugati. - Napi pályájának végére érve, úgy képzelték, hogy lebukott, leesett a síknak képzelt föld alá, ez volt az UR-ESTE vagy ES-UT-RA: -Estura - s azután sötétben SET-UTon: - Setét - folytatta útját, mint SET-UT-RA; Sötét Úr-: Amikor viszont fenn utazott az égen, hívták egyszerűen UTASnak is: - Utas. - Volt még sok más neve is, amelyek egyik-másikára alkalomadtán kitérünk. Arra nincs helyünk, hogy a felsorolt nevekre utaló száz meg száz hivatkozást jegyzeteinkben közöljük. Az érdeklődőket a Halottak Könyvére utaljuk (23m. és 24m.), továbbá Maspero köteteire (129m.), ahol majdnem mindent megtalálnak. De nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy az említett neveket nemcsak Egyiptomban használták, hanem a Régi Keleten mindenütt, ahol magyar nyelvű népek laktak, tehát Mezopotámiában, a Kaukázus vidékén és a Földközi-tenger keleti öble körül is.

Arra nézve, hogy a szoláris fogalmak és kifejezések miként kapcsolódnak szerves egészbe, az egykorúak imádságai jó felvilágosítással szolgálnak. A Halottak Könyvéből vesszük vonatkozó idézeteinket, visszafordítva azokat angolból magyarra. Az egyik ilyen ima így szól: - Óh Te, aki önmagadtól születtél, Te egy, hatalmas egy (égi), kinek millió a formája és megnyilvánulása. Te vagy a világmindenség ura, a Hon Ura, (Heliopolis fejedelme), az örökkévalóság ura és kormányzója. A nagyurak (értsd: a többi tevő) örvendeznek, amidőn Te kelsz s midőn kocsizol az égen, Te, aki magasztalt vagy szekeredben (23m. 13). - Te világítod meg türkizkék sugarakkal a két országot (a két Egyiptomot). Óh úr, Te vagy a Magas Úr (Magúr) az isteni gyermek, az örökkévalóság örököse, aki önmagától fogant és önmagától jött a világra, a föld királya, az Ágy-út (az éjjeli világ, alvilág) fejedelme, az alvilág kormányzója, Te aki eredsz a vízből, aki születtél NU istenanyától (232n. 16). Én vagyok TEM, amikor kelek (helyesen: amikor fekszem). Én vagyok az egyetlen. Én Nuben születtem. Én vagyok az Úr, aki kezdetben keletkeztem, aki vagyok ura annak, amit teremtettem: (23m: római 97). Hajójában evezve az alvilágban: - Én hoztam BENNU (ebben) az Urat keletre és Ősurat Tattu városába... Én sepertem tisztára a tányér útját és én hoztam SEKERI URat (a szekeret) talpán (23m. 303). Dicsőség néked, Te ki vagy Úr, midőn kelsz és TEMU midőn lenyugszol. Te kelsz, emelkedsz, sütsz és ragyogsz, Te vagy az istenek koronás királya. Te vagy az ég ura, a föld ura, Te vagy a teremtő, aki a magasságokban lakozol és aki a mélységekben lakozol. Te vagy az egyisten, ki a kezdet kezdetén jöttél létre: Te teremtetted a földet, alkottad az embert, hoztad létre a vizes mélységeket, teremtetted a Habot (Nílust), a vízen mélységeket és adtál életet mindannak, ami abban van. Te gyúrtad a hegyeket, csináltad az emberiséget, a mezők állatait, alkottad az eget és földet (23m. 12 sk).

A napisten sok neve, Napúr, Égúr, Szemúr, Útín, Szakúr, Képúr, Honúr, Magúr és a többi, mind valamennyi ismerősen cseng a magyar fülben. Mindet értjük, valamennyi két egytagú magyar szó összekapcsolásából keletkezett, mindegyik etimológiája világos és elemeiben is érthető. Ez a szókincs fényes bizonyíték arra, hogy a napvallás is a magyar népek találmánya. Micsoda óriási meglepetés lesz tehát, ha valaki a napistenhez intézett himnuszokat és imákat eredeti szövegükben megnézi és a hieroglifák szöveget magyarul pontosan elolvassa! (35)

HOL LAKTAK AZ ISTENEK?

Mivel a régiek az istent emberalakban képzelték el, emberi szükségletekkel, logikai kényszerűség volt, hogy a földi emberek életének mintájára számára is lakóhelyet tételezzenek fel, illetőleg ilyent építsenek. Az isten lakóhelyét - Úr honának: AR-INA nevezték, mint a hettiták (81m. 139) és elsősorban az égben képzelték el. Úgy hitték, hogy ott az isten valami kastélyfélében bezárkózva élt, széken, azaz trónuson üldögélve. (36) Őrök vigyáztak a birtokán, nehogy valaki nyugalmát megzavarja. Közülük egyesek a kapukban álltak, mások a várfalak résein kifelé leskelődtek, hogy a közeledőket megpillantsák, ismét mások futárszolgálatot teljesítettek és feladatuk a riasztás volt. Az isteni őrök, lesők és futárok hármas szervezete általános volt. Az egyiptomi papírosok többször ábrázolják ilyen formában az istent, illetve az ő legfőbb hét személyét, amelyek mindegyike egy-egy szorosan egymás mellé illesztett téglalap alakú cellában székel (23m. római 159 sk, római 177 sk és 440; Mezopotámiára: 101m. 26). A papírosok az isten személyzetét is megnevezik és a vonatkozó hieroglifákat a Halottak Könyvének kiadója ábécés átírásban közli. Ha ez az átírás jó, az őrök egyik- másikának nevét az angol tudós nyomán is felismerjük. Aki az isten székének őrzésével volt megbízva, arról a szöveg azt mondja SKHET HRASHT ARU: -Székét őrizte őr-; aki testőre volt, az KHESEF HRASHT KHERA: .-Késével őrizte király(t) - , kezében látjuk a kést. Egy harmadik, aki a réseken át leskelődött, volt a SEMETU: -Szemező - ; hasonló feladatot végző társa volt a RES HRA: - Rés őre-; aki viszont a futár tisztét töltötte be, SABES: - Sebes - névre hallgatott.

Az istennek nemcsak az égben, hanem a földön is volt rendszeres lakóhelye, ahol a tiszteletére épített szentházakban (templomokban) tartózkodott. E házak a városok középpontjában emelkedtek, rendszerint a legszebb épületek voltak és magas kerítés övezte őket, nehogy az istent zavarhassák. A szentházaknak sokféle nevet adtak, mint általában minden dolognak és minden személynek. A leggyakoribb név a ház volt, amelyet valamilyen jelzővel vagy értelmezővel egészítettek ki. A szót gyakran a kezdő H hang nélkül írták, de legtöbbször mégis vele együtt. Mivel a zöngés Z hang akkoriban még ritka volt a nyelvben és nem volt külön írásjele, helyette T állott, a már ismert KETE: Kéz módjára. Eszerint a háza leggyakoribb grafikai alakja HAT, HET vagy ASZ (25m. 77 No. 11-től 29-ig; 23m. 607). Beszéltek ilyen házakról is: HET SHENTH: - Szentház - (23m. római 63), HET NETER: - Nagyúrház- (25m. 77 No. 14) és NEB HET: -Napház- (25m. 77 No. 17). A neveket egymásba rótt írásjelekkel találjuk: téglalap alakú keretben hieroglifákkal. A keret írja a ház szót, a többi a jelzőt vagy értelmezőt. Aszerint melyik tudós hol kezdi az olvasást, a kerettel vagy belsejével, ház-szent, ház-nagyúr, ház-nap avagy szentház, nagyúrház, napház kifejezéseket olvas. (37)

A szentházak hasonlítottak az isten égi lakóhelyeihez, az isten bennük is egy kis céllábon tartózkodott. Oda közönséges hívő nem léphetett be, a papok közül is csak a főpap. Az isten itt sem elképzelt fizikai valóságában élt, hanem jelképesen, szobor formájában. Herodotos szerint az egyik babiloni templomban, a legbelső titkos teremben, az atyaisten 12 kubik magas színaranyból készített szobra állott, kinek nevét Jupiter néven adja: Jó-Bot-Ur, Jó-Pat-Er, ami az atyaisten egyik szokásos magyar neve. Ez Bál isten temploma lehetett. A templomok nagyobb része azonban a napisten tiszteletére szolgált, ami érthető is, hiszen a letelepedés és építkezés a nap központú vallás győzelmének idejére esett. Az ilyen templomokat Mezopotámiában - ,Az Égúr Házának-, - Az Égúr ágyának - , 'Az Égúr székének' nevezték. A kifejezéseket a tudósok Z-IGG-UR-AT, Z-IKK-URAT, Z-IQQ-ARrtIT, illetőleg EK UR-SAG, ECH-UR-SAG alakban bon írják át ábécével Az égőrház, égúrágy, égúrszék pontos és célját az idegen tudósok nem tudják: "The ziqqurat's purpose is still unknown" (143m. 52). Az ilyen templom rendszerint négyszög alakú torony volt, hét szinttel, olyanformán kiképezve, hogy minden újabb emelet kisebb alapterületen emelkedett (képe: 11m. 69 és 91m. 545). Herodotos meglátogatott egy ilyen égúrházat (házat, ágyat vagy széket) és benyomásairól így számol be munkájában: A legfelsőbb torony tetején egy tágas szoba van, abban egy szokatlanul nagy méretű ágy (!) és mellette arany asztalka. Nincs a szobában szobor, nem is lakik ott senki, kivéve az éjszakát, amikor is egy nő tartózkodik ott, akit a kaldeusok, ez isten papjai választanak ki erre a célra az ország összes női közül. Azt is mesélik a papok, hogy az isten személyesen idejön ebbe a szobába és a mondott ágyon aluszik (!), - de én azt nem hiszem el - (94m. I. 92). A régi elképzelés szerint a napisten emberóriás, neki is kell aludni és a szobát, ágyat meg a széket hatalmas testéhez méretezték. Ez a leírás tehát tökéletesen alátámasztja magyarázatunkat, hogy a Z-IGGURAT: - Az Égúr ágya és háza.- Ugyancsak emberi elgondolás vezette Mezopotámia papjait, amidőn éjszakára a Napúr ágyához Káldea legszebb lányát rendelték be szolgálatra. A napistent effektív ténykedésében általában főpapja szokta megszemélyesíteni és helyettesíteni.

Az istennek égi és földi házain kívül, ahol hogy úgy mondjuk állandóan tartózkodott, alkalmi lakóhelyei is voltak. Ilyenek elsősorban a természeti jelenségek, amelyekben az isten valamilyen személyét képzelték el, amely ott a mozgást okozza. (38) Ezek az alkalmi lakóhelyek azonban nem a napisten lakóhelyei voltak, hanem a régi termékenységi istené, aki mint tevő ezt a parcellát a napisten győzelme után is megtartotta magának és a természeti jelenségek magyarázatára szolgált. Egyik ilyen példa szerint a Nílus időszakonként azért árad ki, mert vizét egy titkos isteni személy, név szerint MERIT, kimeregeti. Közelebbről megvizsgálva a szóbanforgó képet (26. sz. táblánkon és 129m. I. 48), amely nőt ábrázol merítésre tartott karral, észrevesszük, hogy az egyiptológusok olvasása hiányos. A kép írásjeleit rendre elolvasva, így áll a dolog: a két párhuzamos vonal közé írt írásjelek: Me-Ri-Ti, alatta HAP, a két párhuzamos pedig a 2 számot írja, tehát együtt: Meríti habokat. E szöveghez hozzá kell azonban olvasni azt a részt is, ami képírással van írva: az istennő fején látható KHA szimbólumot, az emberi arcot RA, majd a feltűnő helyzetben tartott kart KAR (R/L: KAL). Ezeket az elemeket az előbbi szöveg elé illesztve, az istennő tevékenységére ezt kapjuk: Karokkal meríti habokat.. Ezzel meg lett magyarázva a Nílus áradásának az oka. (39) A hétiták országában, az anatóliai platón a forró délnyugati szelet, amely tövestül kicsavarta a fákat és tönkretette a termést, szerintük a szélben lakozó isteni személy okozza, név szerint a PAZUZU: -Fazúzó - (11m. 21). A mennydörgésben Kr. e. 1600 táján Szíriában az isten haragját vélték megnyilvánulni és - Úr sípjának - : RA SHUPU, RA SHEP, RE-SHEP nevezték (v.ö. 129m. IV. 228; 124m. 81).

Továbbmenőleg, általában minden dolgot, amin a régiek szeme fennakadt és okát, értelmét keresték, vagy eredetére magyarázatot kívántak, szegről-végről mindig az istennel hozták kapcsolatba. Ha ugyanis az isten teremtett mindent, hegyet, vizet, növényt, állatot egyaránt, akkor - vélekedtek a teológusok - az emberi származás módjára minden az ő életének folytatása, annak egy darabja (91m. 703). Mindenben benne van tehát az isteni szikra, a mezopotámiai bölcselők - mije (ME, 113m. 75; 115m. 115 sk). Erre a kérdésre például, hogyan keletkezett a Tigris folyó, azt a magyarázatot adták, hogy az az isten szerelmének terméke. (40) Mivel tehát az istenség gyakorlatilag mindenben benne lakhatott, fűben, fában, hegyben, kőben, völgyben, vízben, - az egyszerű emberek valósággal lelki terror alatt éltek. Ha egy követ tovahengerítettek, vagy kellő tisztelet nélkül kezeltek bizonyos állatokat, nyugtalankodtak, vajon nem sértik-e meg a bennük lakozó istent és nem idézik-e fel annak bosszuló haragját. (41) Az istenfélelem tehát határtalan volt. Herodotos, aki olyan világban élt, amely az ok és okozat között gyakran már tisztán látta az összefüggést, meglepődve jegyezte fel, hogy nincs a világon még egy olyan nép, amely annyira vallásos lenne, mint az egyiptomi. Más megfigyelők ugyanezt az észrevételt tették a mezopotámiaiakra és egyéb keleti magyar népekre.

AZ ISTENNEVEK ÍRÁSA

A termékenységi vallás a magyar népek legrégibb vallása lévén, az anyaisten és az atyaisten neveit legtöbbször még tiszta képírással írták, mint az írásról szóló fejezetünkben bemutattuk. Ott különösen az emberalakban írt képekkel foglalkoztunk, Vénuszokkal és férfi párjukkal. Ezekhez most hozzáfűzhetjük, hogy ugyanerre a célra szolgált az istenek teremtő szerveinek egyszerű ábrázolása, a maga nyerseségében, (107m. 1 59m. 125; 75m. 104, 125 kép; 22m. 25 ill.; 25m. 55 No. 71; 24m. 204). Az anya isten megnevezésére és jelképezésére szolgált azonkívül mindenféle üreges dolog: edény, mozsár, barlang és különösen a pince. Őt idézték a V alakú völgyek, szakadékok, különösen ha vízesés zúgott bennük, valamint az erdővel szegélyezett hosszúkásan elnyúló folyami szigetek. A férfi isten nevét és szerepét leggyakrabban a merőlegesre felállított kövek és oszlopok képírták, melyeket a nekünk ismerős ménhír néven tartja nyilván a tudomány. Jó Botúr (Jupiter) temploma előtt is mindig két magas oszlop állott. Férfi isten szimbólum volt a fatörzs, a mozsár törője, a gomba, a lóhere, a lópatkó, meg a kígyó, sőt a kúp alakú hegyek, a toll és a korbács is (107m. 186; 51m. 12, 23, 75), bizonyára az illető tárgyak neveivel összecsengő szavak miatt s amiről bőven ír a kérdés specialistája (75m.).

Mi inkább azokkal az istennevekkel foglalkozunk behatóbban, amelyeket állatok képeivel írtak, mert ezáltal egy újabb ókori történeti rejtély nyitjára fogunk rájönni. Sohasem tudták például, miért volt a tehén az anyaisten leggyakoribb szimbóluma. A tehén szót Egyiptomban TEHENU (TE-E-NU) alakban írták. Benne észrevehetjük a ,nő' szóval összecsengő NU részleget. S talán nem tévedünk, ha az istenanyával kapcsolatban az összecsengés alapján a szimbólumot - Te Jó Nő- értelemben olvassuk, minthogy az anyaisten Jó Nő nevét ismerjük (v.ö. a latin Juno: Jónő kifejezést). Az atyaisten nevének írására leggyakrabban a tehén partnerét, a bikát szerepeltették, a megtermékenyítés e dinamikus állatát, amit Egyiptomban ,bak' néven emlegettek. Erre a célra olyan bikát választottak ki, akár rajzolva akár elevenen, amelyik fehér volt, homlokán háromszög alakú fekete folttal Az ilyen szent bikát APISnak nevezték és feltételezték, hogy benne -Apád- isten (Úr) lelke lakott (52m. 127; 55m. 34; képe 147m, 81). Az isten nevének írására szolgáló másik jellegzetes állat az oroszlán volt, melynek neve Mezopotámiában és Egyiptomban egyformán LTR-MAKH vagy MAKH-UR: -Magyar- (181m. 123 és 129m. III. 34). Erre jellemző példa a híres egyiptomi Sphinx, a HARMACHIS, amely vörös gránitból faragott oroszlánt ábrázol emberfejjel. E sok ezer éves emlék 19.8 m magas, orra egymagában 1.79 m (képe: 55m. 50; 129m. II. 6 és V 47). Hétországban a legfontosabb tevő az időjárás szabályozásával foglalkozott és az esőtlen, száraz fennsíkon tőle várták a nedvességet. Neve TESHAB, TESHUB: Tesz hab(ot). Ábrázolása teljes emberalakkal történt, testén több száz apró esőcseppet utánzó pontocska látható (képe: 21m. 107; leírása: 87m. 332). Az isten nevének madarakkal való írásáról megelőzőleg már szóltunk.

A napisten jelképei között legkorábban szintén emberalakok szerepeltek. Nevét nagyszervű és nagyorrú figurákkal ábrázolták, mint erre egy mezopotámiai szoboröntő műhelyből sok bizonyíték került elő (160m. 26; 91 - m. 43. tábla; 160m. 19. tábla). Ezeknek a figuráknak kiemelkedő elemei a Szemúr és Magúr nevet írták. Átvitték a napistenre a régi istenpár egyéb írásmódját és szimbólumát is, köztük az oroszlán (MAGUR), a madár (MATAR), a szarvas (USUR) és a bika (BAK) képének használatát, mindössze egy-két újabb elemet függesztve az állatok oldalára vagy hátára. De csakhamar új állatokat is szerepeltettek erre a célra, elsősorban a szamarat és az egeret, melyek az összecsengés alapján írták a napisten Szemúr illetve Égúr nevét. (42) A napisten szimbólumává lett azután a párduc is, nem ugyan neve miatt, hanem azért, mert szemre emlékeztető pettyes foltjaival a Szemúr nevet idézte. Az lett a macska is, mert sötétben világítanak szemei és mert nyávogásával szüntelenül az isten nevét mondogatta: MAUr, MAUr. (43) A napisten írásjele lett a nap korongját jelző kis karika (UR), a kerék (KEREK) és sok más, amiről megelőzőleg szóltunk s aminek megismétlésétől eltekintünk. A szkarabeusról, erről a keményhátú dupla szárnyú bogárról azonban külön is meg kell emlékezünk, mert az egyiptomi szimbolikában szüntelenül szemünkbe ötlik, mint a napisten egyik legfontosabb ábrázolása. Ez a rovar petéjét hulladékból alakított kis golyóba tojja bele és napi ügyködése közben a golyót két lábával maga előtt tolja. A golyót a nap képének (Ur) fogták fel, az állat lábait karoknak (AKARA) és úgy vélték, ez a bogár figyelmeztet, hogy arra kell gondolni, aki az -Urak ura-. Ha ez a bogár, amit ma galacsinhajtónak nevezünk, széttárta szárnyait, a szárnyak a MAT írásjelet idézték, amihez AR, fejét- hozzáolvasva, megint az isten nevét találták: MATAR. Minél tovább elemezték ezt az állatot, annál több hasonlóságot találtak közte és a napisten nevei között. Ezért a bogarat úgy tekintették, mint az Úr különösen kedvelt szimbólumát és úgy hívták KHEP-ERA, KHEP-RA vagyis - Ra képe. Az összecsengés alapján való elmélkedés és névkeresés szinte mániává lett az Őshazában, az emberek mindenben keresték a szellemeskedést és bonyolították az egyszer már felkapott gondolatot a végtelenségig. A Kepera, Kapra szó - gondolták - úgy is hangzik, mint ez a mondat: Köp rá. Következésképpen valamire formálisan ráköpni, egyenlő lett a napisten Képúr nevének idézésével. Például a halottnak másvilági útjára indulásakor a jókívánságot úgy fejezték ki, hogy a holttestre ráköptek. Az egyiptomi szent könyvekben is olvassuk: "I heve come and spit upon the body" (23m. 308 és római 155). Miután továbbá a köpésben az isteni akarat jutott kifejezésre, az egész teremtést az isten hatalmas köpésének fogták fel. (44)

MI TÖRTÉNIK A HALÁL UTÁN?

Amint a földi halandó szemeit a halál lezárta, teste megszűnt mozogni s az ember tehetetlenül feküdt. Mi történt vele? Úgy magyarázták a teológusok, hogy elhagyta az a valamije, amit két párhuzamosan felfelé tartott karral írtak, a két kart alul hosszúra nyújtott téglalap alakú idommal kötve össze (kép: 37m. 231). Ez idom közepe alá gyakran még egy kis merőleges vonalkát is húztak (pl. 24m. 73). Sokat tűnődtek a szakemberek azon, vajon miként kell e titokzatos jeleket kiolvasni és főként milyen értelmet tulajdonítottak neki az egykorúak. A jeleket ábécére így írták át: KA. Azt gondolták, hogy a szó ez és az ember második énjét (double) jelenti. Ezt a magyarázatot azonban nem mindenki fogadta el. A kritikusok szerint az embert a halál pillanatában nem második énje hagyja el, hanem valami szellemi képessége, az izomerő és izommozgás forrása. (45) Azóta egy másik tudós észrevette, hogy a felemelt karokkal képezett hieroglifa egyszer azt jelenti ,;karok" (arms), máskor viszont ezt: "akarok" (will) (37m. 231 sk). Ezzel kezünkben is van a kulcs, hogy a kérdéses hieroglifákat helyesen el tudjuk olvasni. A két kar AKARA, a téglalap alakú részleg a Ta. Ha e jeleket az említett első merőleges vonóeke kiegészíti, a jelek szinte kínos pontossággal írják a szót: AKARA-T-A. Ami tehát az egyiptomi bölcselők szerint az embert halála pillanatában elhagyja, az kétségtelenül az illető -akarata. - Íme tehát az egyiptológia egy újabb fontos kérdését oldottuk meg a magyar nyelv segítségével. A halottról azt is mondták, elállt a lélegzete, elszállt a LELKE: - Lelke.- Ez az észrevétel is helytálló, mert a lélegzés megszűnte a halál másik jellemző szimptómája. Mind a két megfigyelés szerint valami kiment az emberből és elszállt máshová. Mi lett a sorsa a kettéválás után külön a léleknek és külön a testnek?

A lélek további sorsáról sok és bonyolult képzetük volt a régieknek. Szerintük a halál után a lélek felszállt a napisten birodalmába és megjelent a Mindenható ítélőszéke előtt, hogy földi életéről beszámoljon. Ez a beszámolás gyónás volt, a 'bűnök elősorolása az isteni írnok, Toth-Tudó jelenlétében, aki a vallomást kezében tartott tollal azonnal írásba foglalta. A gyónás folyamán a halottnak mintegy félszáz kérdésre kellett feleletet adnia. A bűnök sokfélék, mert tudott dolog volt, hogy -A rossz úr tesz komiszat. - (46) A Halottak Könyvében felsorolt gyakori vétkek közül néhányat megértünk abban a töredékes átírásban is, amiben az iratokat olvasó tudós közölte. A gyónás első kérdése az volt: bántotta-e a halott földi életében az USHEK NEMMAT: - Ősök nemét - . A harmadik így hangzott: elkövetett-e szemérmetlen dolgokat FEN-TI - azaz szent helyekben? Az ötödik kérdés: tett-e NEHA-HAU: Néha - csúnya dolgokat? Nyolcadik kérdés: vajon szolgáló népeit NEBÁntotta? Kilencedik: -szitkozás - SETQESU az isteneket? A harmincharmadik: a vizek szabad folyását a csatornákban nem -bántotta - : NEBABUI? Végül igen fontos a harmincnyolcadik kérdés: nem tagadta-e meg az istent az ő megnyilvánulásaiban és az Útúr hitét: - UTURE-KHIT híven vallotta-e?' (47)

A gyónás után azonnal következett az ítélet. Ezt Egyiptomban a napisten Magúr minőségében, Mezopotámiában Útúr minőségében hozta (115m. 132, 135). Az ítélkezés drámai pillanat volt: az elhunyt ember erkölcsi értékét jelképesen, egy hieroglifákkal teleírt edény alakjában - mázsa - (MACHSA) nevű mérlegre helyezték. Most dőlt el, mi lesz a halott lelkének további sorsa: örök jutalom, vagy örök kárhozat. Több egyiptomi papíros megörökíti ezt a jelenetet (129m. III. 268 után; 23m. 21-től 35-ig és 137-145). A mázsának két serpenyője van. Az egyikben az isten Magar és Hungár minőségében mint a jóság és becsületesség súlyegysége foglal helyet. Nevét a fején lévő madártoll hieroglifa MAT és isteni alakja AR jelzi (MAT-AR), valamint a térdén lévő ONK az isteni AR alakkal (ONK-AR). A Magar- Hungar serpenyőjében az isten alakja helyett néha csak madártoll MAT szerepel, ami azonban a serpenyő kerek AR alakjával világosan jelezte az ítélőbíró nevét. Ezzel az isteni - Magar- Hungar - súlyegységgel kellett legalább egyenlőnek lenni a mérleg másik serpenyőjébe helyezett lélek földi életének értéke. A jelenet kiegészül az isten írnokának, Tudónak alakjával, aki nézi a mázsa billenését, jegyzi az eredményt és gyakran SZÉPÍTI A BETEGET, vagyis nyomja lefelé a serpenyőt, hogy meglegyen a mérték. Néha ott áll a Tudó neje is, MAT-AR NU: -Magyar Nő - , aki kérőleg tartja kezét, mert a - beteg - már vitathatatlanul megütötte a mértéket, hiszen a lélek serpenyője alászállt az egyenlőségi vonal alá. Ezután következett a döntő pillanat: a halott lelkét a napistennel egyenlőnek, MAGARnak nyilvánították (140m. 298).

A tisztességes embereknek istenné, azaz magyarrá nyilvánítása roppant fontos mozzanat a magyar őstörténetben. A minősítést jelentő Magyar szóról az egyiptológusok sokat vitatkoztak (24m. 87, 341; 22m. 94 sk). Sir Wallis Budge a dolgot így írja le: "Miután az elhúnyt nevét vagy lelkiismeretét a mázsán lemérték és benne nem találtak fogyatékosságot, MAAKHERUnak nyilvánították (a szerző ide beiktatja a kérdéses szó hieroglifáit). A papiruszokon ez a szó mindig annak neve után következik, aki számára a papíros ki lett állítva. (23m. római 65) A Magyar nevet a szerző természetesen nem érti, nem tudja hogy az a napisten legfontosabb egyik neve, de az eljárást úgy értelmezi, mint valami szentté avatási pert, az isten országába való befogadást, a napistennel való azonosulást. (48)

Milyen élet következett a magyarrá válás, vagyis az üdvözülés után? A halott lelke felvitetett Mén-úr székébe- (ebből ered ,mennyország' szavunk) és ott Magar isten kormányzótársává lett. Ő is kapott az égi birodalomban egy széket (trónust), egy szekeret, egy ágyat meg egy csónakot evezővel és ezentúl ezekben a kényelmes alkalmatosságokban elhelyezkedve kísérhette Napurat utazásaiban, mesterével kocsikázhatott az égboltozat fényes útján nappal és vele hajókázhatott a földalatti vizeken éjjel, mindig kivilágításban, mert a nap társaságában őrök világosság fényeskedett felette. Színről-színre láthatta az istent és új élete örök élet lett. (49) Földi rokonai is úgy beszéltek róla, mint istenről és istenné, jó úrrá, magyarrá válásának jeléül fején az istenség Úr karikája tündökölt.

A szentkönyvek feljegyzései szerint az első Nílus-völgyi ember, aki istenné vagyis Magyarrá lett, a független Észak-Egyiptom utolsó királya, Ősúr (OSIRIS) volt (23m. római 206). Magyarrá lett azután Pap-úr (az egyiptológusok Pepi királya) is, aki "kapott egy evezőt meg egy széket, helyet foglalt a hajóban. . , és hajózta az Urat (Napot) nyugat felé" (54m. 31). Ez a kiváltság később az Őshaza minden lakójára kiterjedt és halála után minden tisztességes ember istenné lett s felvehette a Magyar nevet (55m. 11sk). Ugyanilyen volt a fejlődés Mezopotámiában, ahol az istennel való azonosulás a halál után kezdetben szintén a királyokra korlátozódott. Az első szumér király, aki "felszállt az égbe", Kis városállam Etana nevű uralkodója volt, a Kr. e. III. évezred elején (115m. 43). Istenné lett azután az I. Úr-dinasztia megalapítója, majd Lugalbanda, Gilgames és mások is (115m. 45, 49 sk) s végül minden rendes ember. A hettita királyok szintén istenné lettek (81m. 65). A fejlődés egy másik vonalán egyes királyok már életükben elnyerték az áhítozott Magyar nevet, vagyis azt, hogy őket istenként tiszteljék. A legrégibb időkben, amidőn a király már elöregedett, rituálisan megfiatalították. A téli napfordulókor történt ez az eljárás, amikor az Úr képe, a napkorong a látóhatáron ismét emelkedni kezdett, vagyis újjászületett és új erőre kapott. A megfiatalítás az úgynevezett szent házasság (sacred marriage) keretében történt, melynek során a király egy istennővel hált. Miután ezen a módon "egyesült" az istennel, ő már életében MAKERUvá lett. Az eljárásra számos példát ismerünk (140m. 298 sk; 184m. 82). A helyzet Mezopotámiában is azonos volt, ahol egy sereg királyt már életében istennek, azaz magyarnak neveztek (115m. 62; 160m. 43) és így volt ez Kréta szigetén is (184m. 87). Idővel ez a folyamat is demokratizálódott és minden idősebb urat már életében Magyarnak neveztek (140m. 293), azután pedig korától függetlenül már mindenki életében Magyar lett. Így lett ez a név, eredetileg a napisten neve, népnévvé, minden magyarok összefoglaló fajtabeli megnevezésévé.

A boldogult magyar - BÓDOG a BETEG szónak második olvasása istennel társulva, kényelmes életet folytatott a másvilágon. Úgy látszik, nem is kellett neki az istent minduntalan kísérgetni az égboltozaton és alvilágon tett napi utazása közben. Egy másik elképzelés szerint ugyanis a "magyarok" odafenn ARTA TAPORokban: "Árja táborokban", olyan Paradicsom-félében éltek. Az első számú táborról a hieroglifák többek között ezt mondják: (1. sor ) "Árja Tábor-ban turáni ősök szunyókálnak és széküket tirannusok őrzik. Árja tudósítók óránként csónakkal (2. sor) idejönnek, megetetik urukat. Óránként is meg éjszaka is más helyen evez ő. Jól eszik kegyelmetek (?)" (50) Ismét más elképzelés szerint a mennyországi élet azonos volt a földi élettel és mezőgazdasági tevékenykedésből állott. Talán úgy kell elképzelnünk, hogy az isten társaságába a királyok jutottak, az árja táborokba a nagyurak meg a papok, az egyszerűbb embereket pedig a mezőgazdaságban helyezték el. Az utóbbi helyre került magyarok tavasszal szántottak-vetettek, nyáron arattak, ősszel vadásztak, gondoskodtak az állatok szaporodásáról, de nem hiányoztak nekik a nők sem (birtokképek: 23m. római 67 sk, 325, 329). Az egyik boldogult magyarról a hieroglifák azt mondják, hogy Na-Ha-Ra-K Ke-R-TAI-T SO-PE-RI: "Nagyurak kertjeit söpri " (hieroglifák: 23m. római 134). Egy másik kép szerint (58m. 10) a magyar állatokkal foglalatoskodik. Ügyködését négy jelenetben látjuk, mindegyikhez írás csatlakozik, amit így olvasunk: 1, kép: A mén a tehenet kiköti, aztán ba. . . atja 2. Bika. Tehenek jó nagyura az. Szénát tehenek ettek. 3. Urát megrúgta (mondja az egyik tehén). Ostorát kéne elszednünk (válaszol a másik). 4. A hátamra nézett (szól az a tehén, amelyik hátán gyanús kaparások vannak. Erre válaszol az, amelyik szemét sandán oldalra veti, fejét is arra fordítva:) Ma a mén b ... ta. (51)

De mi történt azzal, akinek sok mulasztása volt földi életében és a mázsán könnyűnek találtatott? Az ilyen ember nem volt méltó a Magyar névre, nem minősítették magyarrá és nem is került be a mének országába. Az ő testét egy krokodilfejű szörnyeteg (képe: 24m. 237 fig. 4) azonnal széttépte. Ez a szörnyeteg a hieroglifák leírása szerint "hasán mászik, csúszik, bikaszemű, kettőbe tépte, harapdosta, majd megette", a kép is úgy ábrázolja, amint hasán mászik és bikaszemű. Más hieroglifák szerint (24m. 236) "e szörnyeteg az ami majd akkor megeszi." Miután a gonosz ember teste így megsemmisült, lelke a sötét alvilágba került, ahol szekér, ágy meg hajó helyett csak egyszerű fekhely jutott neki: PEKHEL, a mai pokol. A dél-egyiptomi Abydosnak mondott város közelében volt is egy hasadék, amelyen át a lelkek az alvilágba mentek. Ezt a lyukat négy hieroglifával írták: bezárt négyszöggel P, alatta ékkel K s tőle jobbra a BENNÚ madár elejével BE értelemben és befejezte a sort a lakóhely értelemmeghatározója. E szövegből az egyiptológusok csak az első két elemet olvassák: PeQ, a Be nélkül. Mivel az első két jel egymás alatt van, mély hangzóval olvassuk, így megtudjuk, hogy a lejárat a Po-Kó-Ba: "pokolba" vezetett (24m. 202). A pokol tehát nem szláv eredetű, hanem ősi magyar szó, amit a szlávok a mi őseink szótárából vettek kölcsön, ahol annak teljes etimológiája megállapítható. Az alvilági büntetőhely kapujában személyesen Magar isten állott és szörnyeteg formájában ügyelt arra, hogy a bezárt bűnösök a pokolból ki ne szökhessenek. A papiruszok ábrázolják ezt az emberfőben végződő szörnyeteget, akinek a hasában lelógó, tehetetlen kezekkel kínlódik egy ovális keretbe zárt úr. Az állat nevét az eléje rajzolt hieroglifákból tudjuk: Ma-K-AR (képe: 37m. 155). Egy másik papirusz szerint az alvilág parancsnoka SZEKÉR-US, aki tűzzel kínozta, -szekírozta(?)" a vétkezőket. Úgy látszik azonban, a pokolban is volt valami rangsor és a kisebb gazemberek büntetlenül mehettek át egyes tartományokon, helyesebben szólva kínzókamrákon, mint ezt az idevonatkozó AMMEHET vagy AMEHET: -Az már mehet, Elmehet kifejezésekből következtetik (23m. római 161 sk közli a hieroglifákat). A fekhelyen vagy az örök vándorlás birodalmában válogatott férgek álltak a Büntető szolgálatában. Az egyik ilyen féreg az volt, ami a körmöt támadja, egy másik a hajamat ette, és így tovább (23m. római 116). Voltak ott olyan alsóbbrendű isteni tevők is, akik késeikkel szurkálták a bűnhődőket, rémítgették a nőket és velük szexuálisan visszaéltek (23m. római 138).

A mezopotámiai ősmagyarok képzeletében is pokollá vált a büntetőhely (143m. 29). Ott azonban egy nő töltötte be a főszekírozó szerepet, akit -állatnak- ALLATU nevezték (l0m. I. 176 és 129m. III. 219, ill. a köv. 1:). Feje kutyafej volt, pofája olyan hatalmas, hogy abba egyszerűen bekapta érkező vendégét. Az alvilág őre ezekkel a szavakkal szokta érkezőjét fogadni: "Belépni, hölgyeim! Hadd örüljön a KUTHA" (129m. III 225). A nagybetűkkel közölt szót a szerző eredeti szumér nyelven írja, mert nem tudja angolra fordítani. Ez a - nőkutya - (NU-KUTHA: Nyaggató) hatalmas erejű állat volt (másik neve ERIS KIGAL, 101m. 32), akit "rossz alakú, szőrös női testtel, vigyorgó oroszlánpofával és ragadozómadár karmaival képzeltek el" (129m. III. 219). Ha jól olvassuk ideografikusan írt nevét, ő volt - durva kifejezéssel mondva - a női nemzőszervek ura. Elképzelték rút lábakkal is és bizonyára erre utal megjelölése: LABARTU, aminek helyes átírása Lába rút (képe rút lábával 119m. 305; 129m. III. 220 sk) .

Amíg a lélek elszállt megérdemelt örök lakóhelyére, mennyországba vagy a pokolba, mi történt a jó magyar testével, amely megmenekült a bikaszemű csúszó-mászó étvágyától? A papiruszokon talált magyar nyelvű feljegyzésekből kiderül, hogy a test, miután akarata megszűnt, továbbra is élt (91m. 219; 150m. 169 sk), csakhogy éppenséggel mozdulatlanul feküdt: aludt. Az álomra utal a sírban talált sok olyan festett jelenet, amelyen a halott halászik. Ez bizonyára azért van, mert a halászik H nélküli alakja összecseng az Aluszik hangzásával. Ugyanezen összefüggés miatt ábrázoltak a sírkamrákban halakat mert a Hal összecsengett a Hál szóval. A magyar nyelvvel való magyarázat kézenfekvő, hiszen a hal egyiptomi és és mezopotámiai neve egyformán KHAL, HAL. A hal rajzával írták egyébként a Holttest szót is, mint például ebben a kifejezésben HAL-A-TU Te-STE- Halott teste- (jelei 23m. római 59). Ha a hal jelét nem ideografikusan, hanem hangértékben olvassuk: H-A-T-Te-ST, fonetikusan - Hóttest. - Mivel a halált csak alvásnak vélték, azaz átmeneti állapotnak, egy fajta betegségnek, ezért a hal jelének második olvasása a BETU(g): -Beteg - lett (25m. 69 No. 3). A ,beteg' írására azonban általában a szokványos hieroglifákat használták.

Az elhunyt sírban fekvő testéről is úgy emlékeztek meg, mint magyarról. Ezt bizonyítani látszik a sírba helyezett sok madárfigura: kőből, agyagból, fémből, csontból kifaragva vagy akár rajzolt, festett ábrázolásban, edényre égetve. Sírba helyezett madarakat, azaz magyarokat már a régibb kőkor vége felé is találtak s azok attól kezdve szakadatlanul előfordulnak, nemcsak Egyiptomban, hanem Iránban, Mezopotámiában és Szíriában is, szóval az őshaza egész területén. Ugyancsak istenné, azaz magyarrá válást jelképeztek azzal, hogy a sírba helyezett holttestre olyan port hintettek, amely oxidálódva beszivárgott a csontokba s azoknak vörös színezetet adott. Ez a szokás is megfigyelhető már a régibb kőkorban és magyarázata talán az, hogy a vörös szó régies írással és bizonyára kiejtéssel is (UARUS) összecsengett az Úrős szóval, ami alatt elsősorban isteneket, illetve istenné lett magyarokat értettek (v.ö. 139m. 97).

Mivel, a betegség csak átmeneti állapot, feltételezték, eljön majd az idő, amidőn a beteg meggyógyul és a holttest szétporladt darabjai, válla, háta, nyaka, lába újra összeáll emberalakká, miként összeállt Osiris szétvagdalt teste is. A felgyógyulást, azaz feltámadást, Osiris bizonyos testrészének rajzával jelezték, amelynek hieroglifikus hangértéke a TETnek írt gyógy szó. A feltámadásban vetett hit jelképéül a sírba tett holttest mellére mindig gyógyoszlop figurát helyeztek (23m. római 185). Ha a halál csak átmeneti állapot és utána valamikor bekövetkezik a feltámadás, akkor az életben lévő rokonok kötelessége gondoskodni arról, hogy a beteg a gyógyulásáig eltelő időt minél kényelmesebben tölthesse el. Mindenekelőtt óvni kellett testét az enyészettől (bebalzsamozás), távol kellett tőle tartani az ártó földalatti férgeket (imádkozással, varázsigékkel, kőházba helyezéssel), vele kellett adni kedvenc tárgyait (ékszereit, munkaeszközeit, bútorait, fegyvereit, szolgáit, állatait, ténylegesen vagy jelképesen), aszerint kinek mi volt foglalkozása. Gondoskodni kellett továbbá rendszeres táplálásáról (sírra helyezett ételekkel, italokkal), lehetővé kellett neki tenni, hogy néha-néha láthassa a napfényt (erről alább) és főleg vigyázni arra, hogy senki ne zavarja és békében nyugodhassék (őrségállítás).

Részletes leírás helyett csak egy-két mozzanatot hangsúlyozunk, ahol az általunk elolvasott szavakkal tudjuk a helyzetet ecsetelni. A halott úgy látszik irtózott a földalatti sötétségtől, ezért gondoskodni kellett arról, hogy időnként bejusson hozzá a napfény, Ezt a problémát szellemesen megoldották azon a gondolati vágányon, hogy a szó egyenlő a tettel, a szimbólum azonos a valósággal: tettek egy létrát a halott sírjába, vagy legalábbis egy papiruszt, amire jó nagy létrát festettek. A Halottak Könyvében több ilyen létrát ábrázolnak a papok (23m. 29fi, római 73, leírása római 152). A létra az összecsengés alapján LET-RA: 'Lát Ra' megnyugtatta a beteget, hogy süt reá a nap.

Azt már tudjuk, hogy sírjából a halott levelezgetni és üzengetni is képes volt, hiszen idéztük a IV. dinasztia papkirálynak idevágó levelét, amelynek tartalma a jelen fejezet ismeretében válik igazán érthetővé. Az ilyen levelek állandó témája az ennivaló sürgetése. Kenyér, hús, zöldfőzelék és sör a leginkább kívánt ételek, mert - így szól az üzenet aB-aB-oT JU eTES-S-SAT-ek (23m. római 126): A bábot jól etessétek! - Egy másik beteg külön meghagyja, hogy Te-Te-Se-N ASZ-Tá Ki-S S-UR - AB-OT AMEN (58m. 19): Tetessen aztá' kis sörhabot a mén! Amikor a beteg ideges, gúnyolódik: A-N-N-aK AHA-Ma-K-O-N KI-O-UL Te-Te-T, Te-Me-N-T TEME-KESE (58m. 19): Adnak a homokon kívül tetűt, tömjént tömegesen, de nyilván nem elég ennivalót. Ismét máskor így sóhajtozik: Pa-N-UT SAT-UR. A JO Ko-Ma-3A-NaK IR (23m. római 201): Bánat gyötör. A jó komájának ír. Sok a panasza, de leginkább nyugtalanítja a bábba (múmia) behatoló bábszú: A Ba-aB-SZU, melynek serkéit - SEQUET - csak a napsugár dárdája képes megölni (23m. római 115).

Ami után a halott mégis a legjobban vágyott, legalábbis ahogyan az élők elképzelték, az kétségtelenül a nyugalom és békesség volt. Ez a kérelem száz meg száz esetben előfordul. Nyilván gondoltak a sírokat fosztogató tolvajokra, a sok kincsvadászra, akkori nyelven matatókra, gondoltak a sokféle gilisztára és féregre, amely szétmarja a hullát, a komisz bábszúra, a tetvekre és egyéb borzalmas lehetőségekre, amelyek nyugalmát zavarják, testét rongálják. Ezért a halott mindig azért imádkozik, hogy meg legyen a BA-KU-je (23m. római 146). A - béke - szót sokféle módon találjuk hieroglifákkal megörökítve. Írására leggyakrabban a mellén bóbitát viselő ismeretlen madár szolgált, amelynek hieroglifikus hangértéke BAK, utána kis merőleges vonalat szoktak húzni, ami egy befejező magánhangzó jele, leggyakrabban A vagy E, s e kettő együtt helyesen hangzósítva: - béke - (23m. római 115). Egy másik gyakori írásmódja a BA vagy BE jelentésű edénybe rajzolt lobogó láng ÉG, mellette jobbról és balról S-et jelentő kis karika, többes számban ESSEK. Az elemek egybekapcsolva a BE-EG-ESSEK: - Békesség - szót írják (25m. 91 No. 39). Ugyanezt a kívánságot egy bika ábrázolásával is ki lehetett fejezni, BAK, annak szakállat OS, ES rajzolva és eleje lobogó ÉG lángot BE edényben s a kompozíció- ezt írta: - Békességben - (23m. 272). (52)

A TEMETKEZÉSI HELYEKRŐL

Piramis volt az egyiptomi királyok ünnepélyes temetkezési helye. A legelsőt a III. dinasztia Az Ősúr (ZOSER) királya emeltette a Delta alatt, a Memfisszel szemben lévő Szakkarában Kr. e. 2686 táján. Sokat foglalkoztak a szakértők azzal, vajon a piramis szó egyiptomi nyelv szava-e, és ha igen, mi tulajdonképpeni értelme. Mivel a rejtélyt nem tudták megoldani, a szót átutalták a görög nyelv szótárába. (53) E nagylelkűség nem indokolt, hiszen a szó etimológiáját a görögben sem találták meg, azonfelül a görögök a piramissal csak kétezer évvel felépítése után ismerkedtek meg. Egyébként is szinte a lehetetlenséggel határos, hogy a Nílus völgy magyar népe, amely valósággal tobzódott nevek adásában, ne maga talált volna nevet olyan eredeti alkotásának megjelölésére, amit már annak idején is a világ hét csodája között emlegettek.

Megfigyelhettük, hogy amidőn Nílus völgyében élő őseink neveket alkottak, a dolgokat feltűnő sajátságaikról vagy rendeltetésükről keresztelték el. Így alkották meg az Égiek, Fentiek, Nagyurak, Óriások nevét, a napisten Útúr, Székúr nevét és így mondották "az ami a körmöt eszi" (féreg), "az ami a szobákat beköti" (oszlop). Azt is tudjuk, hogy egy-egy dolognak vagy személynek több nevet is adtak, aszerint milyen vonatkozásban gondoltak rá. Ha már most ismerjük a régiek szóalkotási módját, előre várhatjuk, hogy a piramisnak is több nevet adtak, a szemükben legjobban feltűnő sajátságainak megfelelően. Amikor a piramis az egyiptomi színen először megjelent, még a mezopotámiai naptemplomhoz hasonlított. Emeletei egymás fölött egyre kisebb és kisebb alapú négyszögön emelkedtek, aminek következtében minden szinten egy körbefutó perem keletkezett. Ez volt az első piramis. Mintegy száz esztendővel utóbb, az építmény alakja megváltozott; ezután is négyszögletes alapon emelték ugyan, de többé nem peremesen, hanem háromszög alakú hatalmas oldallapok képzésével.

Mivel a legrégibb piramisnak ilyen peremes kiképzése volt és az épület meredeken emelkedett, e két legjellemzőbb sajátsága miatt arra gondoltunk, hogy a piramis szó voltaképpen ,peremes'. Az egyiptomi nyelvben az újabb kutatók a PEREMUS szót meg is találták, méghozzá egy mértankönyvben, azzal a hozzáadott magyarázattal "az ami felfelé megy" (54m. 231). Ugyanez a perem szó a finnugor nyelvekben is megvan, ahol a Balti tenger peremvidékén lakó, ma már kihalt magyar eredetű népet lakóhelyéről peremi, permi népnek nevezték. Ezekre a körülményekre való tekintettel mi a ,piramis' eredetét a ,peremes' szóra vezetjük vissza. (54) Ezt a peremes piramist az egyiptomi magyarok két egymásnak háttal fordított lépcsővel és eléje írt M és R hieroglifikus jellel írták. E három írásjelet a tudósok eddig még nem tudták hangzósítani s belőle ugyanezen épület második nevét kiolvasni, ezért csak így írták át ábécére "M(e)R", az utána rajzolt lépcsőt pedig értelemmeghatározónak véve elhagyták, nem téve hozzá a MER részleghez (54m. 231-236). Ha a szóbanforgó két mássalhangzót szótagosan olvassuk: Me-Re, akkor a lépcső aligha jelenthet mást, mint a szóból hiányzó TEK (dek) részleget. A lépcső fokai valóban az egyiptomi T jelekből összerakott figurának tűnnek fel, tehát több Té, többesben "Ték": Így az írásjelek elemzéséből megkaptuk Me-Re-Tek: - Meredek - szót.

Az egyiptomi királyok temetkezőhelyét a "peremes" és "meredek" neveken kívül más megjelölésekkel is illették. Az építmény ugyanis távolabbról nézve azt a benyomást keltette, mintha valami hatalmas ülő alkalmatosság volna. Ezért egész természetesen isten székének fogtak fel s ennek megfelelően NETER SEKH: Nagyúr székének is nevezték (54m. 109 sk). Az arabok ma is ezt a fogalmat alkalmazzák rá és a maguk nyelvén padnak, széknek mondják. A kerítéssel körülvett egész piramiskomplexumot a régiek a temető jelentésű NETER KHERT: Nagyúr kert kifejezéssel illették (23m. 41; 37m. 120).

A csúcsos piramis nevének írása az említett meredek szó három hieroglifikus jelével történt, amihez azonban még egy negyedik jelet is illesztettek: a csúcsos piramis egyik háromszögét talapzatával együtt. A háromszög talapzat nélkül csak egy hegyesszög s ennek hieroglifikus jelentése az S (TS, CS) hang, a 'talapzaté pedig a TA (da) szótag. E szerint a csúcsos piramis teljes neve: ,,Meredek csoda." Ez meg is felel a más forrásból származó híreknek, amelyek szerint a világ hét csodájának egyike éppen az egyiptomi piramis volt. Mivel a piramisnak mind az öt ismert neve: peremes, meredek, nagyúr széke, nagyúr kertje és meredek csoda érthető magyarul, ezért bőségesen bizonyított dolognak vehetjük, hogy a szóban forgó csoda - magyar csoda volt.

A piramisok belsejében a csodálatos dolgok hosszú sorát fedezték fel a régészek. Többek között találtak ott falakra rajzolt színes képeket, amelyek emberalakok, fegyverek, járművek és mértani figurák sokaságát ábrázolják. Ma már tudják, hogy ezek tulajdonképpen felnagyított hieroglifikus jelek és a halott életére vonatkozó feljegyzéseket tartalmaznak (58m, 5). Az a szokás, hogy a piramisok belső falait feliratokkal lássák el, igen régi és az egykorúak maguk is említik. Az egyik I. dinasztia idejéből eredő irat erre nézve tudatja velünk, hogy az Istentől eredt magyar népek kazamatáikban képbetűket vakargatnak. Szokás a halott honát beszentelni. (55) Szakemberek ilyen feliratokat még nem olvastak el, de annyit már tudnak, hogy a falakon a halott alakja mindig nagyobb arányban szerepel, mint a többi írásjel (58m. 13; 91m. 719). Mi megkíséreltük, hogy legalább egy ilyen feliratot elolvassunk. Megítélésünk szerint a legszebb darabot vettük vizsgálat alá, a Nefertárinak olvasott királyné feliratát (ld. 27. sz. táblánkat és 58m. 20. képet), aki II. Ramás király hitvese volt, de nem egyiptomi születésű, hanem a Tigris vidékéről került a fáraók országába Az írás hét mezőre tagolódik. A jobboldalon lévő három mezőt a középről kiindulva jobb felé haladva kell olvasni; a középtől balra eső négy mezőt pedig bal felé haladva, amint az írásjelek fordulása mutatja. A jelek hangzós átírása oszloponként, jelről-jelre így: 1. EST-HON UT U-R-AT, NEP-ET, TE-TA EGYEB NEP-ET SAT-ATA; 2. Me-Kes-MER-Té Te-Te JOSAG-AT IST-EN HANA; 3. ESZT Te-METi HONUR. A (NAGY) Ta-MA Ne-MR-ÚT URNE; 4. SU-TA-TA Na-ON ET-KA-M-AT, KUR-Ja-M PEN-ET POTO-KAT; 5. SU-TA-TA Na-ON T-UR-AN 1,000,000 UR-Mé-NET 6. KURUL-HAZ UR-AT, ATA EST AN NEP-ET; 7. Pe-Te-KERT JOSAG-AT (SOK) NATUR NEPe Ke-SURKE. Mai helyesírásunkkal a szöveg a nagy dámáról ezt mondja: Esthon úturát (értsd: napkirályát), népét, Delta egyéb népét csodálta. Megismertté tette jóságát Isten honnal. Ezt (a hitvest) temeti Honúr. A nagy dáma Nimród úrnő. Csodálta nagyon étkemet, kúriám fényét, boltokat. Csodálta nagyon Turán egymillió úrménét, királyi ház urát, atyaisten népét. Betekert (múmiába tett) jóságát sok nagyúr népe kesergi.

Akinek nem futotta vagyonából, hogy testét nagyúrkertben és kőszobában helyezzék örök nyugalomra, de életében valaki mégis volt, annak tetemét barlangba vitték, vagy sziklába vájt üregben helyezték el. A bejáratot aztán elzárták és előtte oszlopot állítottak emlékére, bizonyítékául annak, hogy a régi termékenységi hit szokásai a társadalom széles rétegeiben még sokáig megmaradtak. Az ilyen oszlop merőlegesen állt, mint Osiris oszlopa is, aránya és kidolgozása az elhányt rangja szerint változott. A régészek az oszlopot kippusz vagy cippus névvel említik. Talán ebben is, mint a magyar kopjafában, az elhunyt férfi mivoltának jelképét kell látnunk. A jelenség párhuzamba állítható azokkal a kőoszlopokkal, amelyeket ménhíreknek neveznek és Szíria, Fönícia, Etiópia területén nagy számban fordulnak elő. "Arámi nyelven" a kipptiszt, ha előkelő s neves személy emlékét jelölte, NEPHES: - Neves - szóval említették (129m. IV. 420 sk és jzt). Nem tudjuk, ültettek-e már akkor is szomorú fűzfát a sírhalom mellé, de a képeken úgy látjuk, valami erősen lehajló ágú, hieroglifikus szellemben tehetetlenséget, búsulást jelentő fát igenis tettek. Az egyiptomi felfogás szerint a halott istenné lett és a lelógó, szomorúan bólintó fák gallyaiból alakított hieroglifa éppen az ESTAN: Isten szó ideografikus írására szolgáló jel volt (v.ö. 25m. 71 No. 24; 25m. 125 az ES-Ta-N írását).

NÉHÁNY SZÓ A HALOTTAK KÖNYVÉRŐL

Az egyiptomi ősmagyar világ tárgyalásakor lépten-nyomon hivatkoztunk főforrásunkra, a Halottak Könyvére. Hieroglifikus írással készített szöveggyűjtemény ez, amelyben istenekhez intézett himnuszokat, sóhajokat, imákat és varázsigéket találunk, valamint rituális útmutatásokat és tömérdek történeti feljegyzést. Az illusztrációkkal is gazdagon ellátott könyv a Nílus völgyében élt ókori magyar nép hittanának és történetének foglalata. Egyes szövegeit még a dinasztikus időket megelőző korban fogalmazták meg, de javarészüket az egyesítést közvetlenül követő időkben foglalták írásba, A szövegeken idővel a körülményeknek megfelelően módosítottak, a gyűjteményt újabb darabokkal egészítették ki, úgyhogy a könyv sohasem avult el, hanem megőrizte az élettel való kapcsolatát. A gyűjtemény használatát Kr. e. 3500-tól a keresztény időszámítás második századáig bezárólag igazolni tudják, tehát mintegy négyezer éven keresztül szakadatlanul. Nincs a világon még egy másik írásgyűjtemény vagy szent könyv, amely ekkora időn keresztül mindig használatban lett volna.

A régiek emlékezete szerint a szövegeket először az istenek titkára foglalta írásba, aki égi sugalmazásra végezte munkáját. Roppant széleskörű tudással rendelkezett, ő volt az egyiptomi tudományok és művészetek megalapítója. Kimagasló szellemi képességeit örökíti meg neve: Tu-Tu is AT-uT-U, amit a mai kézikönyvek THOT formában használnak. (56) Ez a név azonban magyar név, mint már volt alkalmunk megmutatni, jelentése Tudó, A Tudó. Magyarsága felől nincs kétségünk, hiszen őt egyidejűleg MAKHERU UR: -Magyar úr - néven is emlegették. Hitvese is magyar volt, nevének írására a madártoll (MAT) hieroglifáját használták, amely az arccal (AR) kapcsolatban és az asszony (NU) alakjával kiegészítve, pontosan megmondta kilétét: MAT-AR NU -Magyar nő. Hogy ez a Tudó magyarul írt, azt a piramisokban talált egyik szöveg kifejezetten is mondja. A vonatkozó hieroglifákat a 26. sz. táblánkon megismételtük (ld. a 3-7 sorokat) s azok betű szerinti olvasata ez: A nagyurak titkára magyarul ír. Kibányásztatja a követ, arra felírja fémmel a betűket egyéb adattal, mások aztán kőbe nyomkodják. (57)

A magyarul író Tudó szövegeit utóbb újra meg újra lemásolták és minden jelentősebb vallási központban őrizték részbeni vagy teljes kópiáját. A korunkra maradt egyik legteljesebb másolatot Thébában készítették a XVIII. dinasztia idejében, körülbelül Kr. e. 1400 táján. Ezt a másolatot ANI: -Huni, Honi- királyi titkár és kincstartó készítette (24m. 217-220), felesége hathatós közreműködésével, aki mint Amén isten énekese maga is egyházi szolgálatban állott (24m. 221, 231). A tudós Hun felesége az írásokban T-U-TU-Né: -Tudóné - néven szerepel.

E második intellektuális magyar házaspár hátrahagyott munkáját böngészve, sok mindent megtudunk a régi magyarok temetkezési szokásairól. Nála olvassák, hogy a temetőkertet akkoriban Nagyúr kertjének nevezték, odavitték a halott testét és neki - temetésekor - búcsúztatóul altató dalt, nótát dúdoltak és kezébe adták - periratát - is, hogy segítségével a másvilágon szeplőtelen földi életét igazolhassa és isten kormányzótársa, magyar lehessen. Szokásban volt az is, hogy a sírhoz a halott - emléknapján - kimentek, oda rózsát ültettek és a halottnak - ételeket - és - ruhákat - vittek. A lélekről úgy tudták, hogy a testtől elválva, elindult a maga külön útján mint - utas - hogy eljusson isten - székéhez. - Ez az út hosszú út volt, veszedelmes tájakon haladt keresztül, ezért a lelkeket - Mahar - (magyar) kalauzok vezették, akik - csónakkal - szállították át őket a - patakon - , igen félve a szörnyetegektől, különösen a csörgő kígyótól. Az idézőjelben közölt szavakat hiteles magyar alakjukban találtuk a szent szövegekben, beleértve a patak szót is, bármennyire csodálkoznak rajta e szó szláv eredetét valló finnugor nyelvészek.

Ani másolatait nézegetve, tüzetesebb elemzés nélkül is megállapíthatjuk azok magyar voltát és nem győzünk eléggé csodálkozni, mennyire érthető a szövegek nyelvezete a mai magyar ember számára is. Ilyen például Ani első fejezetének a címe (24m. 331 chapter L): EL-A-Mi IR-Ó-K KET-E PER-IR-AT-JA MA-H-AR SUR-AR-A: - Elámi írók két perirata magyar sírjára- Ugyanezt a címet egy másik másolaton (24m. 224 a 4. sor) így találjuk: ER-A-Ni-AK éK-I-RA-Ta. NU-Ta-aT AZ-oK SIR-AST-EGI, Irániak ékirata. Nótát azok szerezték. E ,nóta' bevezető része, melynek hieroglifáit a 26. sz. táblánkon alul négy sorban adjuk (eredetije: 24m. 355 sk), ezt a bejegyzést tartalmazza: 1. Elámi írók két perirata magyar írással. Utasítások és titkos (2.) szók. Periratok helyét elámi nagyúr kertésze titkolta s a tekercset sötét este úgy csavarta szét, kettétörtek. (3.) Hírre jönnek írástudók, akik megfejtik a perirat tartalmát. Ani, a szemúr éneke így szól... A szöveg további részei leírják, milyen áhítattal emelték ki a sírból az ősmagyar királyt, megmosdatták, fehér ruhába csavarták testét, stb. E szöveg fontosságára a jövendő Magyar Őstörténészek figyelmét nyomatékosan felhívjuk. Ani másolatainak VI. fejezete ezt a címet viseli: ER-A-Ni IR-A-T. SIR - O Be - T-UI ASZ-SZAT-aK, éN S-EGI-ITT-eM: NETER.KERT.eSZU: Iráni irat. A szerző betűi aszottak, én segítem: Nagyúr kertésze (hieroglifái: 24m. 224 közepén). Más szövegeket is kibetűztünk, íme azokból is néhány sor: Altató nótát írok át neked. Elment a macska, már nem félnek az egerek. Kinyitni nem merem írásait, a Tudó bünteti. Íme altató nótát írok én a halálról. Búval kelek, éjszaka pecsenyéket sütök, kacsát a tábor hetére. Altató búcsú elég lesz hát neked, mert Estúr alszik. Tóth a tudós magyar ágyazik már estéren (hieroglifái 24m. 426 sk a C.1 és C.2). Befejezzük egy gonosz számára készített szöveggel (24m. 367), melynek pattogó rövid mondatai tükrözik a haragot: Iráni iratot ír Ani. A Szemúr írnoka utast hoz be. Nagyurak! Mindek! Ének így szól: Magyar a neve, ma Nagyúr kertészei temetik. A sorsa sírban Rakos mása, ki tossza a múmiát. Tudassa Tudó sorsát a sír úrral.

Miután az ősmagyarok hitvilágát kinyomoztuk, alapelveit négy pontban összegezhetjük. (1) Ebben a hitvilágban jelenik meg először az emberiség istenfogalma és isten létének tana. Alatta egy emberalakban elképzelt öröktől fogva létező lényt értettek, aki a világot teremtette, akinek megjelenési formái (személyei) sokfélék voltak, aki mindent látott, mindent tudott és mindenütt jelen volt. Leggyakoribb neve Úr, Magyar és Hungár. (2) Mivel az emberek úgy érezték, hogy sorsuk a mindenható istentől függ, életben maradásuk érdekében szükségesnek tartották, hogy neki udvaroljanak, segítségét és támogatását kérjék. Erre szolgáltak az imádságok, a dicsőítő himnuszok, az isten tiszteletére épített szentházak és a szolgálatára felállított papi rend. Ellátták az istent ismertető jelvényekkel is, melyek legfontosabbika a feje fölé illesztett kis karika, az Úr jele volt. (3) Vallották, hogy az ember testből és lélekből áll, hogy a lélek a halál után elválik a testtől, felszáll isten trónusához és ott földi életéről gyónás keretében beszámol, hogy azonnali ítéletét megkapja. Ha az ember földi életében jó volt, elnyerte méltó jutalmát: megkapta a magyar nevet és bebocsátást nyert a mennyek országába; ha pedig rossz volt, megkapta büntetését; ment a pokolba. (4) Az ősmagyar hitvilágban jelent meg először az a tétel is, hogy az embernek örök életű lelke van és hogy a test sem enyészik el végleg, hanem lesz feltámadás, amikor is a halott poraiból emberi alakjában újra életre kel.

Az a sok magyar szó, ami vizsgálatunk során lépten-nyomon tömegesen elénk bukkant, csalhatatlan bizonyíték, hogy a vallást az ősmagyar népek találták ki, az ókori tudományos fogalmaiknak megfelelően, tehát ők azok, akik az emberi nemet ezzel a hallatlanul nagy léptékű tényezővel, a társadalom és állam tartóoszlopával megajándékozták. Az sem kerülheti el figyelmünket, hogy az általuk megfogalmazott hittételeket az elsőtől az utolsóig átvette a kereszténység, amelynek központi alakjaként azt a Jézust tiszteljük, aki tanuló éveit éppen Egyiptomban, a magyar népek legszebb keleti országában töltötte és akire úgy emlékeztek, - MATAR-IOSra: Magyar jósra. Az összefüggések szédítő látványt tárnak elénk: kiderül, hogy a kereszténység az ókori pogány magyar világ egyenes folytatása, minden lényegében a magyar szellem világraszóló alkotása. (58)