TARTALOM

Negyedik könyv

• A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE
  • A szemiták eredete és népi kiléte
  • A szemitáknak adott magyar népnevek
  • Kánaán és Szíria népei a szemiták előtt
  • Az őslakosság erőfeszítései a szemita beözönlés megakadályozására
  • A szemiták Asszíriában hont foglalnak és a "világuralom" megszerzését tűzik ki céljukul
  • Felmérik esélyeiket nyugaton: Kánaánban és Egyiptomban

• A SZEMITÁK MEGSZERZIK A POLITIKAI FŐHATALMAT ÉS LEIGÁZZÁK A MAGYAR NÉPEKET
  • Forradalom Egyiptomban
  • Mózes a zsidókat asszír segítséggel kiszökteti Egyiptomból
  • Közös erővel meghódítják Kánaánt
  • A szemita "világmonarchia" megvalósítása Asszíriával
  • Az izraeliták kánaáni katasztrófája
  • Az asszírok bukása
  • Jegyzet az ószövetség forrásairól

• A SZEMITÁK MÁSODSZOR IS AZ EGÉSZ RÉGI KELET URAI
  • Gyülekező helyük ezúttal Perzsia
  • A zsidók visszatelepítése a Jordán völgyébe
  • A perzsa állam szemitizálása és a médák félreállítása
  • A szemiták másodszor is uralják az egész Régi Keletet
  • Jegyzet az ó-perzsa nyelvről
  • Magyarok, kusok és szemiták a keleti történet utolsó felvonásában
  • A szemitákkal való őshazai küzdelmeink mérlege

• Az idézett munkák jegyzéke

* * *

SZERZŐ KIADÁSA

MONTREAL, 1973

A SZEMITÁK BEJÖVETELE ÉS ELHELYEZKEDÉSE

A szemiták eredete és népi kiléte

1. A szemitának nevezett népek első nagyobb kötelékei a Kr, e. III. és II. évezred fordulóján jelentek meg a magyar nyelvű népek keleti határánál, a Tigris folyó vonalánál. Valahonnan Nagy-Ázsia belsejéből jöttek, a Gobi- sivatag kiterjeszkedésével kapcsolatban, a nagy méretű népmozgás során. Miután átlépték a magyar határfolyót, emberanyaguk rövid idő leforgása alatt oly tekintélyes létszámra tett szert Mezopotámiában, hogy ott az árja és kus elemekből alakult néprajzi egyensúlyt gyökeresen megváltoztatták. Mezopotámia története a Kr. e. II. évezredtől kezdve már három emberfajta - árják, kusok és szemiták - küzdelméből sarjadt ki. (1) Kik voltak és hogy néztek ki az újonnan érkezők, akik ilyen tüneményes gyorsasággal kerültek előtérbe? Ősi típusukat a sötétes arcú, fekete hajú emberekben látják, akik jellemző vonása a csontos nagy orr, a szokottnál vastagabb ajak, a dús szőrözet és a sajátos ijedt tekintet. Faji hovatartozásuk azonban még ma sincs egységesen megállapítva, mert az emberiség nagy családjában szemita nevű faj nincs. A legvalószínűbb nézet szerint ők a turki emberfajta egyik ágát képezik, amely azonban a magyar népek őshazájába való beérkezésekor már keveredett kus fajta fekete emberekkel. A magyar őshazába érve viszont a világos arcú árjákkal keveredtek és tulajdonképpen e három emberfajta elkeveredése után jött létre az a szintézis, amit ma szemitának nevezünk.

A szemiták embertani kilétére mai fő képviselőik, a zsidók vizsgálatából próbáltak közelebbi támpontokat szerezni. E módszer ellen ugyan többen óvást emeltek, mert - úgymond - a mai zsidóság, amióta a Régi Keletről a világban szétszóródott, oly nagy mértékben keveredett más fajtabeli emberekkel, főleg fehérekkel (árjákkal) és feketékkel (kusokkal, kazárokkal), hogy nekik testileg nem sok közük lehet az ókori szemitákhoz, következésképpen az ő vizsgálatukból nem szerezhetünk helytálló irányítást a három-négyezer évvel ezelőtti helyzet elképzeléséhez. A mai zsidók között - mondták - vannak magas termetűek, alacsonyak és középtermetűek; koponyaformájuk szerint hosszú, rövid vagy középméretűek; arckifejezés szerint vannak erősen ívelt orrúak és intelligens szájúak, de vannak negroid jellegűek is, lapos orral és erősen duzzadt ajakkal. Bőrük színe is változatos, melyik tükrözné ezek közül az ősi szemita típust (152m 413-431)? A kérdést talán nem egészen így kell feltenni, mert a mai zsidóságot - csakúgy mint a történetben szerepelt egyéb szemitákat - nem az egy fajhoz tartozás, nem az embertani értelemben vett tiszta fajúság jellemzi mint sokáig hitték a Biblia hatása alatt, hanem ellenkezőleg, a több fajhoz tartozás, a faji kevertség. A szemita népek létrejöttét ma már nem is genealógiai alapon, azaz nem családi leszármazás formájában képzelik el, mintha egy ősapától eredtek volna fokozatos elkülönüléssel (diffúziós elmélet), hanem különböző faji elemek összeolvadásából létrejött keveréknek tartják (a konvergencia elmélete) (2) Így felfogva a dolgot, talán mégsem lehet hiábavaló fáradozásnak tekinteni, ha valaki a szemiták faji kilétét kutatva, a mai helyzetből indul ki s abból próbál támpontokat szerezni a régibb idők viszonyainak megértéséhez.

Észrevették ugyanis a kutatók, hogy bár a ma élő zsidók között valóban sokféle embertípus látható, azok túlnyomó többsége mégis csak két főtípus változata. A leggyakoribb a sötét komplexiójú, amely - Galícia, Románia és Magyarország területét kivéve - 50-70 százalékban mindenütt az abszolút többséget alkotja és ezek koponyaindexe általában a 80 felett áll (3) Ez az eredmény tehát megerősíti az ókori képek és rajzok hitelességét, amelyek szerint a sötét arc és általában a sötétes megjelenés a szemiták legrégibb rétegének lehetett faji vonása (204m 150, 155). A leggyakoribb másik zsidó típus, a mai népesség 25-30 százaléka, fehér komplexiójú. Nagyjából tehát fekete és fehér bőrű alapelemekből tevődik össze a mai zsidóság is, amit meglepően tükröz a Közép-Európában leggyakrabban használt két zsidó név: a Schwarz és a Weiss. A kutatók, akik ezekből a jelekből indulnak ki, a szemita népet ókori állapotában is több emberfajta ötvözetének teleintik, szerintük akkor is számszerű többségben kellett legyen közöttük a törökösnek és kusnak mondott sötétebb megjelenésű elem és kisebbségben a hozzákeveredett árja fajú fehér népelem. (4) Akárhogy is álljon az ókori szemiták embertani képlete, a magyar őstörténet szempontjából ez mellékes dolog és kikutatása nem is miránk tartozik. Ezért e tekintetben folytatott vizsgálatainkat a különféle régibb és újabb tudományos nézetek ismertetésével befejezettnek tekintjük. Elég tudomásul vennünk azt, hogy a szemitákkal egy más megjelenésű, külön öntudatú emberfajta érkezett a Régi Keletre, amely lobogó temperamentumával az események folyásának új irányt szabott.

2. A Régi Keleten megjelent törökös és kus jellegű emberfajtával kapcsolatban népvándorlásról szokás beszélni, mert családostul együtt érkeztek. Eltérőleg azonban meglévő fogalmainktól, nem fegyverrel nyitottak maguknak utat, hanem hosszan tartó beszivárgással. Kisebb- nagyobb bandákban, apró kötelékekben érkeztek, nyájakat legeltetve, és óvatosan tapogatóztak szabad legelők után. Egyelőre nagyon örültek, ha az asszír babiloni pusztákon valahol megállapodhattak és felüthették nomád sátraikat. Ezeken a pusztaságokon az ő beérkezésükig csak gyér lakosság tartózkodott, mert a földműves életformájú árja népesség a termőföldeken összpontosult, folyók, tavak és tengerek mellékén. A bejövők tehát, ha már túljutottak a határzáron, zavartalanul gyülekezhettek a Tigris és Eufrátesz között elterülő puszta földeken.

A szemita bevándorlót: és az őslakos árja (magyar) népek egymáshoz való viszonya mindegyikük külön életformájából sorsszerűen adódott. Az őslakók túlnyomó többségben földművesek voltak s mint ilyenek letelepült, helyhez kötött népességet alkottak: házat építettek maguknak, kertet műveltek, gyümölcsöket termeltek és sok háziállatot tartottak; földjeiken szántottak, vetettek, arattak és verejtékes munkájuk eredményeként kenyeret ettek s viszonylagos jólétben éltek. Társadalmukban intézményeket alakítottak ki, amelyek az együttélés módját szabályozták: volt központi kormányuk, egyházi szervezetük, közigazgatásuk és életük ritmusát a mezőgazdasági termeléshez igazított kalendárium szabályozta. Nem így éltek a szemiták. Az ő életformájuk nem a letelepedett népek földműves életformája volt, hanem az örökös bolygással egybekötött nomád életforma. Ők nem házakban laktak, hanem alkalom szerint hol itt, hol ott felütött sátrakban. Rendszeres termeléssel nem foglalkoztak, puszta földjeik arra nem is voltak alkalmasak, hanem csak apróbb állatokat tartottak, gazon is megélő kecskét és birkát s amint egy-egy legelőt feléltek, barmaikkal és sátraikkal továbbmentek, "nomadizáltak". A nomádnak tehát életkörülményei miatt nem lehetett se háza, se kertje, se gyümölcsöse és asztaláról általában hiányzott a főzelék meg a kenyér. Mivel kis csoportokban éltek, intézményekre sem volt szükségük: az apró kötelékeket a törzsfőnök személyes hatalma tartotta össze, a nyers erő. A magántulajdon fogalmát sem ismerték, hiszen náluk minden közös volt, még a nők is, minden mindenkié, aki a kötelék tagja. A származást éppen a nő közös volta miatt az anyai ágon tartották nyilván, hiszen biztosan csak az anyát lehetett tudni (142m 36-43; 143m; 71m 317 sk).

Ismerve már most a letelepült földműves és a bolygó nomád életformáját, könnyű megérteni, ha közöttük az érintkezések bővülésével az összeütközések és súrlódások elkerülhetetlenné váltak. A földműves panaszkodott a nomádra, amiért az hozzányúl az ő verejtékkel szerzett tulajdonához s őt saját értékrendszere szempontjából tolvajnak minősíti. A nőkkel szemben megnyilvánuló magatartását szemtelennek és erőszakosnak találja és azzal vádolja a nomádot, hogy szétdúlja a társadalom alapját, a családot, tehát felforgató, forradalmi elem. Azt is kifogásolja a földműves, hogy a nomád gúnyt űz a vallásból, csúfolja az isteneket és szabotálja az intézményelvet, amelyekbe semmiképpen sem akar bele illeszkedni. Ezeket a szemrehányásokat azonban a nomád nem érti, mert képtelen beismerni bűnösségét, hiszen ő mást nem tesz, mint őseitől örökölt, eddig soha nem kifogásolt életmódját folytatja. A maga során ő is panaszkodik, hogy a földműves őt munkára fogja, azaz "rabszolgaként" kezeli és olyan keretekbe akarja belekényszeríteni, amelyek az ő ősi szabadságát korlátozzák, tehát őt "elnyomják". Ezeket a kereteket intézményeket - a nomád le akarja rázni magáról, hogy "felszabaduljon". Súlyosbítja a két fél viszonyát az, hogy a nomádnak a letelepült lakosság felett katonai előnye van és messze hordó nyilaival a harci bárdot forgató, nehézkes földművesek fölé tud kerekedni. Ha aztán a politikai hatalmat megszerzi, beleül a földművesek erősségeibe és kemény kézzel, zsarnoki módon uralkodik a leigázott földműveseken, mint tette sivatagi törzsfőnök korában sajátjai felett. Az életformák különbözőségéből idővel súlyos összeütközések keletkeztek és nyugalom mindaddig nem lett, amíg a nomádok századokig tartó véres háborúkkal a földműveseket meg nem semmisítették: államaikat szét nem zúzták s a népet el nem űzték földjéről, ki nem irtották vagy magukba nem olvasztották. A Régi Keleten élt magyar népek tragédiája - de a szemitáké is - tulajdonképpen ebből az életformából eredő végzetes összeütközésből eredt.

Az általános jellemzéshez még egy további fontos mozzanat is hozzátartozik. Mivel a szemiták Mezopotámiában való megjelenésük idején még nomádok voltak, fogalmi készletükből hiányoztak mindazok a képzetek és szavak, amelyek a letelepedett életmódra, társadalmi intézményekre, mezőgazdálkodásra, stb. vonatkoztak. Ezeket a képzeteket és a hozzávaló szavakat a földműves árják kultúrájából vették át, nevezetesen a magyaroktól, kezdve a nyelvel, írással és végezve a vallás egyes formáival. Ez volt a helyzet a szemiták mindegyik szálláshelyén: Asszíriában, Babilonban s utóbb Kánaánban és Egyiptomban egyaránt. Nem kell tehát különösebben részletezni, hogy a szemiták magasabb kultúrájának kialakításában a Régi Kelet magyar nyelvű árja népei döntő szerepet játszottak: ők voltak a jövevények első oktatói, tanítómesterei, egyszóval civilizálói. (5)

A szemitáknak adott magyar népnevek

Amikor a szemita kötelékek a Régi Keletre megérkeztek, még nem volt nekik semmiféle összefoglaló nevük, se népnevük, se faji megjelölésük, hiszen nem alkottak társadalmat. Így érthető, ha első elnevezéseiket az őslakosságtól kapták, akik földjein megszálltak. E neveket jórészben egyiptomi forrásokból ismerjük s azok az általános szokás szerint a bejövők valamilyen tulajdonságát emelik ki, utána téve az értelmezőt, hogy ti. ilyen emberekről van szó.

A legkorábbi összefoglaló név, amellyel a kecskét és birkát legeltető jövevényeket illették, akkor keletkezett, amikor az őslakó földművesek őket az éjjeli holdvilág fényénél házuk táján először megpillantották. A vándor népek ugyanis rendszerint éjjel változtatták helyüket, amikor a perzselő Nap helyett kalauzuk a Hold volt. Bizonyára ujjal mutogattak az új emberek felé, hogy azok ott a BUJAWA, BEDAWI, BEDOUIN emberek, - az angol tudósok átírásában. Ez a megjelölés az egykorú iratokban lépten-nyomon előkerül és jelentése magyar helyesírással írva 'Bejövő, Begyüvő'. Nem mond a név az illetők népi és faji jellegéről semmit, nem utal földrajzi eredetükre, sem lakóhelyükre, hanem csupán a puszta tényt állapít] a meg: idegenek, akik most jöttek. A név egyiptomi írásjeleit (Okmánytár 55 és 56; 199m T-19) így írjuk át ábécére: BeGYÜT-T és Be-TYET, ami után az értelemhatározó áll: olyan ember, aki íjat visel, vagyis nomád, s a két láb jelzi, hogy "befelé". Hasonlóképpen a frissen érkezést mondja a mezopotámiai sorrendben képzett Araurai név (A-RA-MAI), melynek elemei a nyugati magyar nyelv szórendje szerint (a jelzőt rendes helyére téve): A-MAI-RA, vagyis a most érkezett ember. E névvel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy az egyik aromai király palotájában, név szerint KAPARA (magyar sorrendben Ra- Képe) székhelyén, olyan faldíszt találtak, amely három embert ábrázol, akik mindegyike felfelé tartja az ujját (képe: 260m 40 után). A "3 ujj" kifejezés, a szókezdő H szokásos elhagyásával, az egykorúaknak világosan mondta, hogy azok 'Aramaik'. (6)

Az újonnan érkezett, "begyütt" szemitákra az egyiptomiak legtöbbször az Utas kifejezést használták, aminek akkori értelme vándor. E név sokféle hieroglif lejegyzése (193m V 143-158) közül az Okmánytár 57. sz. alatt szereplő forma ábécés átírása U-T-AS-oK, az 58. sz. alattié uT-ASO-K, mai írásmódunkkal mindkét esetben 'Utasok'. Ez a kifejezés a nomád életformájú népek legpontosabb közös megjelölése, említik a nem magyar tudósok is, de sajnos nem az ősi nyelven, hanem franciára, illetve angolra fordítva, így: Voyageurs, Wanders (213m 209; 199m A-33). Ha a vándor vagy utas nevét az egyiptomiak ideografikusan írták, jelzésére egy hajlított derekú fáradt embert ábrázoltak, aki vállán botra akasztva viszi kicsi bugyrát (Okmánytár 59). Gardiner professzor megtalálta az Utas egykorú lexikális meghatározását, amely szerint az a Me-N-E-U, 'Menő' ember, vagy aki Se-Mi A-Mi-Ve UT-AS-iK, 'Semmi amivel utazik' (7) Az Utas és Menő megjelöléssel párhuzamosan többször szerepel az ókori szövegekben az ideiglenes tartózkodási hely tipikus magyar szava is, a 'tanya', betűsen írva T-A-N-A (Okmánytár 60; 193m V 150) . Ezek a kifejezések és rajzok világosan mutatják, hogy a szemiták bejövetelük idején apró kötelékekből álló nomád nép voltak, akiknek még semmiféle földrajzi tájjal sem volt szorosabb kapcsolatuk.

Idők múltával azonban, amikor a bevándorlók már helyet szorítottak maguknak és többé-kevésbé megállapodtak, földrajzi tájjal kapcsolódó neveket is kaptak s azok lettek a nomádokból alakult népek első etnikai megjelölései. E nevek legtöbbjében szerepel egy közös elem, egy egytagú szó, a Só, ami a homok régi magyar neve. Egyiptomi írásjele a homokszemet ábrázoló apró karika, amely kisebb mint az Úr jelentésű karika. Ezt a jelet az egyiptológusok SA alakban hangzósítják és jelentését Homok (sand) értelemben adják (25m 75 No 53 és 199m N-33). Ez a homok jelentésű Só a szemiták különféle magyar származású nevében olyasféle szerepet játszik, mint az Úr a magyar népek nevében, vagy a Kus a núbiai és ázsiai sötétes arcú népek nevében. Amint tehát az Úrrészlegről a nevet viselő népeket árjáknak vagy úr-népeknek nevezik., a Kus- részlegről a sötétes arcúakat kusoknak, ugyanolyan módon a sivatagi eredetű népeket a Só-részleg alapján 'A sói' (ASSOI) népeknek mondták, amit a nem-magyar tudósok az "Ázsiai" (Asiatics) szóval tolmácsolnak. A Só szóval képzett területi vonatkozású szemita népnevek között legrégibb az ASSURI, amely az Assúri Birodalomba szervezkedett csoportjuk közös megnevezése lett: A 'Só -úr-i' vagyis a homok urának alattvalója értelemben. A név találó, mert Assúr vára minden időkben a homokpuszták őre és ura volt. Abban a mértékben aztán, amint a szemita Assúria területe növekedett és birodalommá alakult, akként egyre nagyobb és nagyobb néptömeget értettek Assúri alatt, míg végre egész Mezopotámia lakosságát így nevezték (87m 215 jzt). Ezt a nevet is ismerjük hieroglif lejegyzésben (Okmánytár 61; 193m IV 40 és 200m I csillagos 191), melynek ábécés átírása A-S-So U-R-A (szék), 'A Sóország' vagyis Asszíria. Ezek a pusztasággal kapcsolódó nevek jól érzékeltetik, hogy a bejövő szemiták első állandó jellegű szálláshelyei a homokos puszták voltak, s kezdetben ők maguk is csak a "Só urai" voltak (lords of the sands, 129m IV 23).

A Só-úr névnek MAT-tal (MAT: ország, termőföld) bővített alakja eredményezte a SO-UR-MAT-I, SA-UR-MAT-I nevet, amelynek értelmét már az Olvasó maga is megállapíthatja: Homoki fejedelem országa, illetőleg annak alattvalója, onnan eredő ember. Ezt a nevet Herodotos is használja s vele egy asszíriai területről származó nomád néprészt jelöl, amely Asszíria bukása (Kr. e. 612) után a Fekete-tenger délkeleti partvidékére menekült, majd onnan a Don mellé távozott. Herodotos előadása szerint ez a néprész eredetileg fátlan, kopasz vidéken - puszta földön - tanyázott, ami jól megfelel a név magyar értelmének, s a Don mellett is terméketlen, sivatagos és köves területen állapodott meg. Utóbb azonban a szkíták ösztönzésére, akikkel összeházasodtak, jobb földre vonultak. Ezek a Sauromaták, mondja Herodotos, megtanulták a szkíták nyelvét, de azt sohasem beszélték tökéletesen. Azt is feljegyezte, hogy a Sauromatikat a szkíták AMASONI néven is nevezték, amit ő görög szokás szerint a görögből akar értelmezni, holott az is magyar név: 'A máshoni' (ember), vagyis idegen, aminthogy a szkítáktól azok valóban idegenek voltak. A Sóúrmati névben az egymás mellé került két magánhangzó idővel egybeolvadt és így állt elő a Sármati (Szarmata) név. Ezt is használták az asszír királyok, akik magukat 'Sármati úrnak' címezték. A Kr. e. I. évezredben aztán a szarmata név egész Kelet-Európában elterjedt, ahol a nagy síkságnak Sarmatia lett a neve, a síkságon élők pedig lettek a szarmaták. A szó kelet-európai használatában azonban már inkább földrajzi vonatkozású semmint etnikai. Rostovstseff orosz régész azonban még felismerni véli a kelet-európai Sarmatia népei között a Régi Keletről jött eredeti sauromatikat, mint külön népet (232m 463).

Asszíria szemita királyai felségjelvényüket is a magyaroktól kapták, amely nem más volt mint a szárnyas napkorong. Azon mindössze annyi módosítást eszközöltek, hogy a Nap korongjába (Úr) egy emberalakot illesztettek, amely kezét mutatásra emeli (AS), a figurát szokás szerint két szárnnyal (MAT) fogták közre. Ezt a kombinációt aztán szabályos sorrendben Assúr-Matnak, azaz Assúr Földnek olvashatták. Ha a szimbólum alatt a király alakját is ábrázolták, a rátekintő azonnal tudta, hogy 'Sarmati úrról', a homokpuszták királyáról van szó. A szárnyas napkorong asszíriai alkalmazásának másik formája az, amikor a szárnyak (MAT) közé foglalt karika (UR) fölé egy kisebb karikát rajzoltak a homok (SO) jeléül és az így alakított felségjelvényt felülről lefelé haladó sorrendben 'Só-Úr-Matjának' olvasták. A kis karikát utóbb a nagyobbikon belül helyezték el, de ezzel az értelem nem változott. A koncentrikus köröket azután (szárnyak nélkül) az európai szarmaták kőből is kifaragták mintegy miniatűr malomkő formájára: a lyukasztás kis karikája (SA), a kő kerek alakja (UR) és az anyag (MAT) egybeolvasva így is kiadta a Sarmata nevet. Kőből faragott, átlyukasztott kerek szimbólumokat a régészek többször találtak a magyarországi szarmata sírokban s azok bizonyára az eltemetett személyek népi hovatartozását tudatják az utókorral. A régészek e kőből faragott üzeneteket azonban eddig még nem értették meg, noha azok éppoly beszédesek, mint a magyarok madara és a kusok kosa.

A szarmaták Sóúrmati nevéből az úr részleg elhagyásával keletkezett a rövidebb Só-Mat-i név, a homokföldön élő közönséges emberek megjelölése, amit nagy kísértésben vagyunk, hogy a ma használatos Szemita névvel azonosítsunk, noha a mai Szemita név máshonnan ered. A szóbanforgó név hieroglifáit Gardiner is közli, ugyancsak Sómati értelemben (199m N-25), de ő az írásjeleket szokása szerint nem hangzósítja, hanem csak a mássalhangzókat írja át ábécére S-M-T alakban, s a szó értelmét a jeleket kísérő fogalomhatározóból állapítja meg (8) A Sómati névvel azonos felépítésű a Só-honi és a Só- Földi kifejezés. Ezek is régi kifejezések, már a szemiták előtt is használatban voltak, pl. a IV. dinasztia idején, amikor alatta a Színai- félsziget pusztaságában élő kusokat értették. A Wadi Maghara nevű kis folyó mentén elhelyezett sziklafeliraton a hódító egyiptomi király magát a 'Sóföld' és a 'Kusföld' urának nevezi Su-U-FUT U-RA és Ko-S-FUT U-RA grafikával. (írásjeleket közli: 193m II 29 sk).

A szemitákra vonatkozó Sómati, Sarmati, Assúri neveket meglehetős következetességgel főleg a Mezopotámiában megszállt keleti szemitákra alkalmazták, akik utóbb valamennyien "asszírok" név alatt szerepeltek. Ezzel szemben a Habúr folyótól nyugatra eső területeken, főleg a szíriai és kánaáni homokföldeken megszállt nyugati szemitákat leginkább a SUTA-I, Se-Ta, 'zsidó' néven emlegették. Ez a név szerkezetileg teljes azonos a Sómati, Sóhoni, Sóföldi kifejezéssel: elől áll a Só részleg, utána következik a földnek, lakóterületnek nyugaton jobban használatos TA megjelölése, miként ez más nevekben is szokásban volt (Héti-Ta, Maúri-Ta, Égi-Ta, Pilis-Ta, stb.). A név hieroglif lejegyzését Okmánytárunk 62. és 63. sz. alatt mutatjuk be s az írásjeleket mindkét esetben az 'ember' értelemhatározó kíséri (192m 241, 250; 193m III 141, 170) . Érdekes megfigyelni, hogy a 63. sz. hieroglifák szótagos (nem betűs) olvasása esetében a Si- Ua- Ta- Ki 'Sivatagi' ember kifejezést kapjuk. Mind a két olvasás helyesnek játszik, értelme is ugyanaz. Az első olvasást mégis jobbnak kell tekintenünk, mert az írnokok ebben az időben már igyekeztek a neveket betűsen írni.

Amíg az asszíriai szemiták népük piktografikus jelzésére a módosított szárnyas napkorongot vették igénybe, a Habúrtól nyugatra megszállt szemita ág hasonló célra a kígyó-szimbólumot használta. Ennek magyarázata nemcsak az, hogy az ottani homokvidék legjellemzőbb állata a megszámlálhatatlan mennyiségben előforduló kígyó, hanem az is, hogy a leggyakoribb kígyó neve összecsengett a nép nevével. Az állat nevét ugyanis a kutatók SITA és SHETA alakban ismerik, illetve így írják át ábécésen (37m 50, 239 sk; 22m 20). W. Budge professzornál is találunk egy kígyó- jegyzéket s az ott felsorolt nevek között is szerepel a Sata nevű kígyó (192m 377). Kígyó szimbólumot használt Mózes is, az Izraelita nevet viselő szemita csoport kialakítója; az ő bronzkígyójáról biztos tudomásunk van. Ezt a szimbólumot a Judában megszállt Sutik használták s utolsó példányait Hezekias király törette össze Kr, e. a 8. században. A szimbólumhoz való ragaszkodásuk indokolt volt, hiszen történetük hősi szakaszát idézte emlékezetükbe, azonkívül hogy termékenységi szimbólumként is használták.

A magyar eredetű Sutai, Sótai, Suti, Seta, Seti név és változatai minden bizonnyal a ma Zsidó alakban kiejtett név ősi formája. A régi és új kiejtés között csak annyi a különbség, hogy hajdanában a névben még kemény hangok szerepeltek, jelenleg pedig lágy hangok. A hangok lágyulása újabb keletű jelenség, hiszen a Zsidó nevet Magyarországon még a múlt század elején is S-sel írták, Sidó alakban (173m 979). A név régi szókezdő Si-je éppúgy változott Zsi-vé, mint a többi szókezdő Si: Siráf=Zsiráf; Sindely=Zsindely, Sinagóga=Zsinagóga (9). Akik a Zsidó-név értelmét megelőzőleg keresték, szintén felvetették a magyarból való eredeztetést, de mégis elutasították, mert a történettudomány akkori állapotában a név magyar származása kizárt dolognak látszott. A zsidó Lexikonban például azt olvassuk, hogy "a szó kétségtelenül nem-magyar, hanem orosz eredetű és a "Zsidov szóból származik." Ezt a nézetet azonban cáfolja az a körülmény, hogy a Zsidovnak az oroszban nincs magyarázata, se története. Viszont a Régi Keleten a magyar nyelvű népek már a Kr. e. II. évezredben használták, amikor orosz még nem létezett. Legrégibb és leghitelesebb történeti nevüktől a zsidók sokáig idegenkedtek, talán mert tudták eredetét, vagy azért mert amióta városlakók lettek, a név jelentése (pusztai nomád) lealacsonyító mellékízt kapott? Bármi is lehetett az idegenkedés oka, idők múltán a szó származása és jelentése feledésbe merült és az újabb zsidó ideológusok maguk sem láttak alkalmazásában semmiféle zavaró mozzanatot, úgyhogy az I. világháború végén elfogadták magukra végleg népnévként.

Magyaroktól kapták a zsidók Héber nevüket is. E tekintetben nem lehet kétség, csak éppen a szó egykorú jelentése bizonytalan. A Héber név ősi formája Hab-i-Ro, és jelentése a szokványos magyarázat szerint "Víz mellől jövő ember". A régi magyar nyelvben a víz neve Hab volt, az emberé Ra, úgyhogy Hab-i-Ro magyarul valóban víz mellőli embert jelentett. A kérdéses víz alatt legtöbben az Eufráteszt értik, újabban a Tigris folyót (204m 147), bár éppen olyan alapon, sőt több joggal érthetnénk az Eufrátesz Habúr nevű mellékfolyóját, amelynek környékén lakott Ábrahám, akinek az eredeti neve valóban Habúri (Abram). Az újabb vizsgálatok szerint azonban a Héber szó csak véletlenül egyezik az ókori Habiroval és alatta nem víz mellől jövő embereket értettek, hanem "háborús bandákat" (bellicose bands), amelyek a Kr. e. 7.5. és 14. században a Régi Keleten mindenfelé kóboroltak és a lakosság rémei voltak. Érdekes véletlen, - véletlen? - hogy a magyar nyelvben a Habiro szóval a Háború is tökéletesen egyezik, jelentésben és alakban egyformán. Így a név körüli vita azt a benyomást kelti, mintha a tudósok egy régi magyar szó értelmét keresnék (a vitára olv. 220m 197; 109m 85; 40m 76; 204m 147 és 221m 7-10). A Héber név egy további magyarázataként megemlítjük, hogy az ókorban a szó H-nélküli alakban is szerepelt, mint EB-ER. Ez esetben is magyar nyomokat láthatunk: Eb és Úr szavaink hangrendbe ugrott összetételét. A magyarázat indokolható is, mert a Régi Keletre bevándorolt zsidók nemzetségi szimbólumai állatok voltak, elsősorban az eb és a hiéna (sakál), amiket a kusoktól kölcsönöztek. Tudomásunk van egy harmadik szimbólumukról is, amelyet Gadnak neveztek, de ez nem állat volt. Ezek szerint az Eber azt az embert jelentené, aki az Eb- szimbólumú nemzetségből eredt. Talán éppen a három zsidó ősre való emlékezésül és az összeolvadás érzékeltetésére készíttette Kapara arámi királyi palotájának azt a díszét, amely három embert ábrázol. Az ábrázolt szakállas férfiak közül kettő, az ebre és a hiénára való emlékezetül állati farkkal szerepel és állati módra felálló hegyes fülei vannak, de a harmadik ember ilyen állati kellékek nélkül, mert az a Jószerencsét (Gad) jelképezte. (10) Tehát akárhogyan forgatják is a Héber név magyarázatát, mindenütt a magyar nyelv szerepe csillan elő és így újabb adatoltat nyertünk a magyar nyelv Régi Keleten való széleskörű használatúra. Az sincs azonban kizárva, sőt éppen az a legvalószínűbb, hogy a Héber említett magyarázatai az ókorban mind forgalomban voltak egyidejűleg és mind a három illett a szemitákra, hiszen a hieroglifák betűs vagy szótagos olvasására- sosem volt merev szabály és a szavak összecsengése alapján való értelmezésének tág tere nyílt.

Amit a szemita népnevek elemzéséből különösképpen hangsúlyozhatunk, az, hogy a Régi Keletre beköltözött asszírok és zsidók a magyar kultúrából sok kincset kaptak s ennek feltárása új dolog a nemzetközi tudományban. Ha azonban meggondoljuk, hogy a különféle szemita népek kialakulása és első kulturális kibontakozása olyan környezetben zajlott le, amelyben az ő érkezésük idején már több mint háromezer év óta magyar kultúra állott és ahol mindenütt magyar nyelvű népekkel kerültek érintkezésbe, ez a jelenség nemcsak természetes és logikus, hanem szükségszerű is.

Kánaán és Szíria népei a szemiták előtt

Kánaán és Szíria a Földközi-tenger keleti partjától az Eufrátesz folyó nagy kanyarjáig terjedő földet foglalta magában, a régi nevén úgynevezett Maúri-Tát (3. sz. térkép). E terület kánaáni része felölelte a belőle később kivált Föníciát és Palesztinát, Szíria viszont időnkint ellenőrzése alatt tartotta az Eufrátesz kanyarulatában elhelyezkedő, Habúrig terjedő ún. Úrhona területet. Szíria és Kánaán népességéből jött létre a kisázsiai Halis- fennsíkra támaszkodó későbbi Hétország, a Héti-Ta. Tehát egyrészt a Maúri-Ta (Kánaán és Szíria), másrészt a Héti-Ta (Kisázsia) és az Égi-Ta (Egyiptom) alkotta együttesen a Régi Kelet nyugati felét. A Habúr folyótól keletre eső részek viszont, egészen a Tigrisen túl emelkedő hegysorig, a Bori-Ta nevet viselték, más néven Eufráteszi (Bori) Föld vagy Mezőföld (Mezopotámia), amely déli nyúlványával, Szumerrel együtt alkotta a Régi Kelet keleti felét. Az említett régi magyar földrajzi neveket a későbbiek megértése végett jó emlékezetben tartani. A két ősi föld - Maúri-Ta és Bori-Ta - közül a nyugati volt a népesebb; gazdagabb és politikailag tevékenyebb, amely éppen ezért bizonyos felelősséget vállalt a keleti részek védelmében. A szemita népekkel való első érintkezések főleg az Eufráteszi Földön (Mezopotámiában) zajlottak le; nyugatra a szemiták később jutottak el.

A szakirodalomban a Régi Kelet őslakosságának népi személyazonossága a már több mint fél század óta tartó komoly erőfeszítések ellenére sem egészen világos. Az a régi nézet ugyanis, hogy a szóban forgó tájon kezdettől fogva szemiták laktak, sok helyen még ma is olvasható. Dél Mezopotámia és Egyiptom ősi lakosságának nem-szemita jellege ugyan ma már tisztázódott, de a Maúri Föld etnikai felépítése tekintetében még bizonytalanságban vagyunk. Az ott lakott ősi népességben többen a turki faj képviselőit szeretik látni, mások meg azt hiszik, hogy a népesség félig-meddig már kezdettől fogva szemita (proto-szemita) lehetett. Ezt abból gondolják, hogy a szemiták ezt a tájat később elözönlötték, az őslakosságot elpusztították, elűzték, illetőleg maradékát magukba olvasztották és Szíriából, Kánaánból szemita vezetésű országokat alkottak. Abból a körülményből azonban, hogy ezek az országok kálváriájuk végén szemitává lettek, még nem következik, hogy már eleve is azok lettek volna. Mielőtt tehát a szemita és árja fegyveres küzdelem előadásába kezdünk és felvázoljuk, miként vesztették el őseink a Régi Kelet felett uralmukat, világosan meg kell állapítanunk, hogy tulajdonképpen kik is laktak Kánaánban és Szíriában a szemiták térfoglalása előtt.

1. Kánaán, Szíria és Hétország területén már a történeti idők kezdetétől fogva volt lakosság. Az első telepesek észak felől érkeztek, abból az embertartalékból, amelynek elemei a Kaukázusban, a Tigris felső vidékén és észak-Egyiptomban is megjelentek, s amelyet fajilag árjának, magyarul úr-fajta népnek nevezünk. A táj sűrűbb benépesítésére azonban csak Kr. e. 2000 táján került sor, amikor oda dél felől, a Vörös-tengeren át egy újabb néphullám érkezett. Ezt a főleg hajókon érkező bőséges népességet "Maúri" néven emlegetik a források s ők lettek a táj névadói. A szakemberek megállapították róluk, hogy ők is az úr-népek (árják) családjába tartoznak, de vallásilag s kulturális tekintetben külön csoportot alkottak.

Hol lehetett e nyugatra jött és maúri néven felbukkant nép kiindulópontja, őshazája? Saját hagyományaik szerint a közelebbről nem ismert Punt nevű országban, amely valahol Délkelet-Afrika tengerparti sávjában állott. De ide Puntba is máshonnan érkeztek, minden valószínűség szerint az indiai kontinensről, még a történeti feljegyzéseket megelőző időkben. Az indiai őshaza azért látszik valószínűnek, mert ott a Maúri név mindazokban a változatokban megtalálható, amelyekben nyugaton szerepel. A hinduk ősi eposza, a Védák szerint pl. "maúrik" őrizték az Indus kútját, vagyis ők laktak e folyó forrásvidékén, a Kr. e. III. évezred közepétől kezdve (181m 1, 8), az Indus-völgyi birodalom virágzása idején. Az indiai maúrik helyben maradt része tekintélyes lehetett és sokáig megőrizte népi és politikai öntudatát. Nagy Sándor idejében is egy maúri ember volt az, aki a hódító görögök igáját lerázta és a bennszülött népe szabadságát helyreállította. Ő lett az India nagy részét uralma alatt tartó Maúri-dinasztia (Kr. e. 826-Kr. e. 184) megalapítója. E dinasztia legünnepeltebb királya Asóka (Kr. e. 278-282) volt, akit a buddhista papok nagyon dicsőítettek, mert elhagyta az ősi Brahman-hitet és népével együtt áttért a Buddha-vallásra. Az indiai maúri királyok is a vonalas vagy rovásírást használták és kilétüket úgy örökítették meg, hogy szerte az országban magas emlékoszlopokat állítottak és azok tetejére helyezték népi szimbólumukat, a kilétüket hirdető oroszlánt (Maguru).

Ismerünk egy további maúri néprészt is, amely az indiai őshazából délkelet felé vándorolva, egy messze eső földön talált magának otthont: az ausztráliai kontinens délkeleti oldalán lévő Újzélandban. Ezt az újzélandi, árja fajhoz tartozó, európai arcvonású népet helybeli változattal "Maori" népnek nevezik (arcképeiket és mértani jellegű háziszőtteseiket (Id. 177m és 234m). Származásukra különféle nézetek vannak forgalomban. A legvalószínűbbnek azt tartják, hogy őseik a Bengáli-öbölben szálltak hajókra mint megelőzőleg a kusok, és ők is Szumatra, Jáva és Borneó szigeteit érintve érkeztek meg végleges hazájukba.

A maúri népek indiai őshazájukból a Kr. e. évezredekben még egy harmadik messze eső területen is megjelentek: Ázsia távoli keletén. Egykori ottlétükre utalnak az ő nevüket viselő földrajzi nevek, mint pl. a hatalmas Amúr (A móri) folyó, valamint a Japán-szigetek számos helyneve (238m 143; 226m 79-104). Népi maradványaikat egyes helyeken ma is megtaláljuk, mint éppen Japánban, ahol egy 15,000 lelket számláló töredékük él. Ezek Ainu (Ajnu) néven ismeretesek, amiben talán a Hold istennő (A jó nő) nevét kell látnunk. Japán kutatások szerint az ajnuk Nagy-Ázsia belsejéből erednek, ahonnan a mongolok űzték el őseiket Kr. e. 2000 és Kr. e. 1000 között, a Gobi- sivatag terjeszkedése idejében. Valamikor ők népesítették be Japán egész területét és az első japán bevándorlók (Yamodo népe) a szigetország őslakóit nem számbeli erejükkel hódították meg és szorították ki helyeikről, hanem fölényesebb, fémek használatán alapuló kultúrájukkal. Az ajnuk fehér fajú, árja nép s ahol a japánok bensőségesebben keveredtek velük, ott azok testszíne ma is világosabb, mint egyebütt. Japán régi árja lakosságával kapcsolatban az is meglepi a magyar kutatót, hogy ahol a régészek a kőkori kultúra emlékeit találják - az ajnuk kőkori kultúrával éltek a japánok bejövetele előtt - a lelőhelyek nevében gyakran magyar értelmű települési szókincs található. Tokió hátterében például a kőkori lelőhelyek nagy része az egykori MATOARA (Magyar) tengerág mentén helyezkednek el s nevükben nemcsak az Úr, Múr, Musír szavainkat találjuk meg, hanem a Kő, Hon, Mat, Kis, Nem, Ős, Hab és más szavainkat is. Japán szomszédságában is sok az Úr-ral összetett helynév, legismertebbek Mandzsúria, Korea és a Kurili-szigetek tagjainak neve. A maorik magyarral való egyezéseiről Uxbond is sokat beszél.

Mindebből úgy látszik, hogy a maúri nép az ókor egyik népe volt, az árják külön ágazata, amely ázsiai őshazájából nyugatra, délkeletre és keletre egyformán népes nagy rajokat bocsátott ki. E rajok közös vonása az embertani egyezés, az azonos típusú rovásírás és a mértani jellegű művészet továbbá a hajózás kiváló ismerete és - a legfontosabb közös vonás - a magyar nyelv valamely ősi formájának használata, amit a nyugati ágban az alábbiak során közelebbről is megvizsgálunk.

2. A nyugatra ment maúri néprészek egyike sem tudott olyan erősen központosított, tartós és hatalmas államot alkotni, mint aminő volt Egyiptom, vagy az Indus-völgyi Szín- Birodalom. Az ő társadalmi-politikai szervezetük mindvégig federatív felépítésű maradt, többé-kevésbé függetlenül élő törzsi vagy városállamok kapcsolata. Kánaánban például hét nemzetség összefogásából született meg az állam s a Hetita Birodalom Héti-Ta neve is azt jelzi, hogy ott is hét különálló egység kapcsolódott össze. Szíria szintén a városállamok és törzsi kerületek sokaságából tevődött össze s ezt a mozaik-országot az egyiptomiak találóan nevezték 'Ezer árja székének' (Okmánytár 64; 193m V 141) A központi hatalom gyengeségét a lakóterület széttöredezett földrajzi felépítésével szokták magyarázni, amely apró medencék és völgykatlanok sokaságából áll, nagyobb kiterjedésű, központi fekvésű magtáj nélkül, minek következtében a törzsek betelepedésekor kialakult megosztottsága megmerevedett. A nyugati maúri népesség közös politikai keretbe való összefogására egyik városállam ereje sem volt elegendő és így ezt a feladatot, valahányszor csak megoldódott, mindig egy kívülálló nagyhatalom végezte el: Egyiptom, Asszíria, Perzsia vagy Róma, s éppen ebben rejlik a népesség tragédiája. A maúrik, értve a kánaániakat, szíriaiakat és a hetitákat, a mai magyar nép őstörténetében olyan fontos helyet foglalnak el, hogy személyazonosságukat több oldalról és közelebbről is tisztáznunk kell. Megnézzük tehát az ő nép- és törzsneveiket, isten- és királyneveiket, fontosabb városaik nevét és bemutatjuk néhány közhasználatú szavukat is. Ezen a módon a maúri nyelvet beszélő társadalom különböző rétegeiről is fogalmat alkothatunk magunknak.

A maúri nyelv egyik legfontosabb emléke maga a népet megnevező Maúri szó. Ennek összetevő elemei, MA-UR-I, ismert egytagú magyar szavak: a termőföld, honjelentésű MA és az embert jelentő UR. A finnugor nyelvek ma is használják mind a két szót, úgyhogy e két elem kombinációja már megmondja, hogy "Maúr" annyi mint a föld ura, vagyis fejedelem, király. A szó i- képzővel bővítve a király alattvalóját, a honi embert jelenti. A név hieroglifikus lejegyzését (Okmánytár 65 a 3, 4, és 5. jel; 193m V 163) egy bagoly rajzával kezdték (M), amelynek testébe egy adásra tartott kezet (A) illesztettek be s utána tették az ovális alakú UR-jelet, egy kis merőleges vonal (I) kíséretében, M.A-UR-I. Ebben a példában a Mauri- részleg előtt két jel áll: az egyik az E-hangot írja, a másik viszont, amely szájához emelt kezű embert ábrázol, az "eszik" fogalom jelzése, a kettő együtt az 'északi' szót írja. Befejezi a jeleket az "idegen ország" ideogramja, együtt tehát 'Északi maúrik (országa)'. Ez a feljegyzés II. Ramás egyiptomi király (Kr. e. 1198-1166) Medinetben épített templomerődjén, az északi tornyon látható, ahol a király szíriai, kánaáni és hetita embereket ábrázoltatott. Fontos észrevétel az is, hogy a ma-úr-i elemekből felépített népnév minden további nélkül cserélődik a Mak-ar-i, Mat-ár-i, Mah-ár-i stb. formával, amelyben a Ma-részleg többes számban szerepel. Egyébként éppen az imént tárgyalt példában a Maúri részleget M.AD-AR-I, M.AT-AR-I alakban is olvashatjuk, hiszen az adást jelző kar szótagértéke éppen az AD (AT). A két név között tehát e dialektusbeli eltérésen kívül más különbség nem észlelhető, ezért a Maúri nevet a Magyari (Magyar) változatának tekinthetjük. Így látták a helyzetet a nem-magyar szakértők is, akik egy alkalommal arról vitatkoztak, hogy tulajdonképpen hány helyen is élt az ókorban nagyobb Masar nevű néptömb. Irataikból kiderül, hogy három ilyen helyet találtak: a Nílus völgyét Egyiptommal, azután Kánaán és Szíria területét (vagyis a Maúri Földet) és Boldog Arábiát (193m VI római 10), vagyis ők is egy kalap alá vették a maúrikat a magarikkal. A Maúri névben az egymás mellé került két magánhangzó idővel egybeolvadt és létrehozta a név Mári és Móri változatát. Az előbbit az Eufrátesi Földre vándorolt maúrik használták, akik a Mári királyságot alkották meg és nevezték el magukról, az utóbbi formát azok, akik Észak-Afrikába vándoroltak.

Jól ismerjük a szíriai-kánaáni lakosság termékenységi isteneinek nevét is, amelyek bőséges hieroglifikus feljegyzésben maradtak ránk (192m 276-290). Köztük szerepel BES, ASTORAT, BAAL és a 'Kendős Ara', de ezeket a neveket nem firtatjuk, csak azt j egyezzük meg róluk, hogy ez istenek tisztelete nagy szabadossággal járt együtt s a velük kapcsolatos kifejezésekből a magyar nyelv (illetve: maúri nyelv) szexuális szókincse meglehetős terjedelmesen összeállítható. Nem térünk ki a Maúri Földön gyakorolt égi vallás névanyagára sem, mert azt már más alkalommal elemeztük, csak éppen utalunk arra, hogy abban is szerepel a Napisten Nap, Úr és Szemes neve, a Hold istennő Szín neve és az esthajnal csillag Estúr (lstár) neve, amelyeket a nem-magyar tudósok átírásában is értünk, Napu, Ra, Shamash, Sin, Ashtar.

A Hetita Birodalom királyai közül három viselte a Maúr-nevet 'Maúr 'Ősúr' alakban, akik Kr. e. 1620-1590, 1334-1306, illetőleg 1282-1275 között uralkodtak. A nem-magyar tudósok a legtöbb hetita királynevet azonban sok bizonytalansággal olvassák, úgyhogy eredményeiket nem mindig tudjuk felhasználni céljainkra. Torzításukat az általuk Mu-Wa-Ta-Li alakban átírt királynévvel érzékeltetjük, amelynek írásjeleit szótagosan oldották fel. Abban a korban azonban, amelyből ez a név is ered (Kr. e. 1330), az írnokok a személyneveket igyekeztek betűsen írni, mint a M-A-UR-I esetében is láttuk. A nevek olvasását tehát először "betűsen" kell megpróbálni. Ha így olvassuk a nevet és az L helyett ikerhangját vesszük, a név azonnal ismerőssé válik: M-U-T-AR azaz Magyar király. Ugyanebből az időből ismerünk egy előkelő urat, akinek a neve 'Szapáry úr' volt (Okmánytár 66; 193m V 26, 51) . Ezt a nevet a magyarul nem tudó Sir Budge is elég magyarosan teszi át ábécére: "Seper urű" alakban. Szapáry fia és utóda a M-A-UR - -I U-eS-E-ER, 'Maúri vezér' címet viselte (Okmánytár 67; 193m V 28).

A maúri nyelvben a magyarul jól érthető helynevek száma is meglepően nagy. A nagyobb területek - országok és tartományok - nevét úgy képezték, hogy a népnévhez egyszerűen hozzákapcsolták a "föld, ország, lakóhely" értelmű Kő, Ta, Tanya (KO, TA, TANIA) értelemhatározót. Így jött létre a 'Maúri-Ki', 'Maúri-Kő' (Marokkó), 'Maúri-Ta' és 'Maúri-Tanya' (Mauritania) név. Utóbbi nevet akkoriban még az észak-afrikai tengerparti sáv megjelölésére használták és nem a mai Mauretániára (bár az is maúri alapítású ország, csak éppen későbbi időből), Ugyanezek a földrajzi nevek névelős alakban is forgalomban voltak. Beszéltek 'A móri Ta'- ról (amit a tudósok egybeírva használnak Amorita alakban) és 'A múri Ki'- ről (11) A városkirályságok sorában első helyei az akkoriban nagyon híres Karkemist említjük, amely a kisázsiai Hetita Birodalom összeomlása (Kr. e. kb. 1190) után a szíriai hetita konföderáció vezető állama lett egészen a Kr. e. 8. században bekövetkezett bukásáig. Ez a város - Karkemis - a híres szíriai háromszög csúcspontjában, az Eufrátesz folyó jobb partján állt s a Napisten védnöksége alá tartozott. Nevét egyiptomi írásjelekkel így írták: K-A-R-I-K-A M-A-A-S-A, 'Karika mása', azaz a Napisten (Karika, Kerek úr) képmása, (=király) székhelye (Okmánytár 68; 193m IV 47). (12) A másik legfontosabb maúri királyság Damaszkus volt, melynek írásjeleit a nem-magyar szakértők DAMME SHEQ és DIMA SHQA alakban olvassák (220m 227) és megmondják, hogy a Hold istennő védnöksége alatt állt. Az ő útmutatásuk alapján a nevet mi így olvassuk: 'Dáma széke' (város). Tudjuk ugyanis, hogy a Holdat - Hold, Szín, Nő és Barát nevén kívül - Jó Nőnek és Dámának is nevezték és ennek megfelelően széken ülő dámaként szokták ábrázolni. (13) E szíriai Dámaszék város királya egy alkalommal PUTAKHI azaz 'Pataki' nevű úr volt, az ő lányát vette feleségül a hetita király fia Kr. e. kb. 1279-ben (87m 367 sk). Szíria harmadik fontos városkirálysága a számunkra felettébb beszédes ÁRPAD, 'Árpád' nevet viselte, azonos nevű fővárossal. Az Eufrátesz nagy kanyarulatának külső oldalán állt és nevét a nem-magyar tudósok is Árpád alakban használják, mindössze a mi mai helyesírásunkban megkívánt két ékezetet nem teszik ki. Árpád királysága azért volt jelentős, mert az Eufrátesz legfontosabb nyugati átkelőhelyét őrizte. Uralkodója egy ízben a MATI-ILU nevet viselte, amelyet az R/L ikerhangok alapján MATI-IRUnak, azaz 'Magyarnak' olvashatunk. Szíriai városállam volt Haláp (ma: Aleppo), amelynek egyik kerületét jelenleg is 'Mazar' kerületnek nevezik. A Haláp név egyébként az európai Magyarországon a Balaton nyugati oldalán duplikálódik. Kánaán területén további magyar értelmű név a Kishont folyó és a Tanách (Tanács) város neve, úgyszintén a Jordán MATGARI völgye és az Orontes partján álló Kadesh (Kádas), amely szintén egy MEGARA nevű völgyben állt. Fönícia Magyarországon duplikálódó Arad és más neveit egyéb alkalommal már említettük.

A Maúri Föld falvainak és tanyáinak neve közül többet feljegyeztek az egyiptomiak, amikor jegyzékbe vették a hetita király híveit. Az egyik jegyzéken ilyen helyneveket olvasunk: Mező-szék, Róna-szék, északi rónák széke, Birka-szék, Sáros-szék, Kicsi lótanya szék, Róka törzsek és Téli tanyák. E nevek hieroglifái hozzáférhetők (193m V 28, 51 sk), elég könnyen olvashatók és bennük sok közhasználatú magyar szót találhatunk. Egy-két hetita közszót a nem-magyar tudósok átírásában is megértünk, mert jelentésüket is közlik. Ilyen a hetita Qa-As-SU, melynek jelentése az angolok vizsgálata szerint Kéz (hand); ugyanez a szó mai grafikánkkal 'Kacsó' vagy 'Kéz'. A hetita törni-zúzni (to break) jelentésű Tu-Wa-aR-Ni-iZ-Zi alakban átírt szó helyesen bizonyára T-Ö-R-NI Zú-Z(n)i lenne (201m 95). Az ablakkal ellátott kilátásos épületet (windowed building) a hetiták KHILAANI, 'Kilátni' névvel illették. (14)

A maúri országok és gyarmataik népi kilétére és nyelvére élesen rávilágít az a feltűnő mozzanat is, hogy azokban mindenütt a vonalas vagy rovásírást használták okmányok készítésére és szövegeiket magyar nyelven írták, amint ezt megelőző kötetünkben több példával igazoltuk. Az akkor elmondottakhoz most pótlólag megjegyezzük, hogy nemcsak Kánaánban, Szíriában, Hátországban és Boldog Arábiában találtak rovásjelekkel irt feljegyzéseket, hanem az észak-afrikai maúri gyarmaton, Karthágóban is, ahol azok leggyakrabban az úgynevezett Tanít- emlékeken láthatók (minta: 235m 4a). Végül hozzátehetjük azt az igen fontos mozzanatot, hogy a maúri területeken mindenütt megtaláljuk a magyar népek két ősi szimbólumát: az oroszlánt és a madarat.

A felsorolt bizonyítékok: a magyar értelmű maúri nép, isten- és királynevek, helynevek, közszavak, az írás és a népi szimbólumok egyöntetűen bámulatos világossággal igazolják azt a főbenjáró megállapítást hogy a Földközi-tenger keleti partvidékén a szemita birtokbavétel előtt mindenütt magyar nyelvű lakosság élt.

3. Vajon a mi eredményünkkel hogyan egyeztethető össze a nem-magyar tudósok hasonló természetű megállapítása? Ezek a tudósok a régi maúrik kilétére ma élő leszármazóik: az afrikai mórok és az újzélandi maorik vizsgálatából következtettek. Kirostálták azok nyelvéből az időközben hozzákeveredett idegen elemeket és a maradékot elég jelentősnek találták, hogy abból bizonyos általános következtetéseket vonjanak le. Ezzel a módszerrel az afrikai mórok (idegeneknek: berberek) nyelvéről a francia tudósok megállapították, hogy az nem a szemita nyelvek családjába tartozik. Ellenkezőleg, a szemita előtt használt régibb nyelvekkel mutat szerkezeti és szótári egyezéseket. E régi nyelvek között említik a kus a nyelveket, az ókori Egyiptom nyelvét, az ógörögöt, valamint a kaukázusi ragozott nyelveket (19m 21 sk), jellegzetes módon éppen azokat a nyelveket, amelyek magyarral való rokonságát régóta gyanítják. Egy másik francia tudós a maúri nyelv hetita ágát vette vizsgálat alá és megállapította, hogy az a Tarim- medencében a jelen időszámítás 7. századáig beszélt tokbári nyelvvel mutat rokonságot (40m 23), azzal az árja nyelvvel, amely ott a turkizálás előtt volt használatban. A nem-magyar tudósok által tett helyénvaló megállapítások tehát nemcsak nincsenek ellentétben a mi megállapításainkkal, hanem azokat támogatják és kiegészítik. De a magyarul tudó F. A. Uxbond (Hevesy Vilmos, 177m) ennél természetesen tovább mehetett és az újzélandi maori nyelvről megállapította, hogy az az európai magyar nyelvvel nagyfokú rokonságot mutat szókincs és szerkezet tekintetében egyaránt, azonfelül kulturális vonatkozásban is.

Körültekintő vizsgálatunk és bőséges dokumentációnk ellenére mégsem állítjuk, hogy a Maúri Földön - Kánaánban, Szíriában, Hátországban és kapcsolt részein - a Kr. e. II. évezredben kizárólag csak magyar beszéd divatozott volna. Ilyen általánosításra a jelenleg átvizsgált forrásanyag még nem jogosít fel és visszatart bennünket az is, hogy egyes hitelképes tudósok szavai szerint a Hetita Birodalom fővárosában, Hattusában, egy másik, sőt talán még egy harmadik nyelv is használatos volt. Meglehet. De hogy a főnyelv, a fejedelmek, papok, kiskirályok, a nagy városok lakossága és a vidéken a legtöbb törzs nyelve a Kr. e. 15.-13, században még mindenféle magyar volt és azok magyar nyelvű írásokat hagytak hátra, e tekintetben nem lehet kétségünk.

Megállapításunkból két lényeges dolgot most már előre tudunk: egyrészt azt, hogy a bejövő szemita emberi kötelékek milyen nyelvi és kulturális hatás alá kerültek; másrészt azt, hogy milyen nyelven beszélő néprészeket szorított át a szemita invázió a Régi Keletről az Égei szigetvilágba, a Balkán-félszigetre és onnan a Duna-medencébe. Ez a Duna- medencébe déli irányból beérkező, lényegében bronzkori kultúrájú népesség a szerzője az ottani első magas kultúrának, az ő néphullámaik megelőzték a keleti irányból érkező, Kaspi- Oxus térségéből kiinduló későbbi turáni néphullámokat.

Az őslakosság erőfeszítései a szemita
beözönlés megakadályozására

A Régi Keleten élt magyar népek politikai gondolkodását a Kr. e. II. évezredben a keleti veszély tudata uralta. Ez a veszély nemcsak az egyiptomi fáraókat ösztönözte fontos sakkhúzásokra, hanem a magyarok Kánaán- Szíria területén élt ágazatát is, amely elsősorban volt érdekelve abban, hogy a Tigris és az Eufrátesz közén észlelhető beözönlés az attól nyugatra eső területeket el ne öntse. Céljukat úgy akarták elérni, hogy a szemiták bevándorlását a Tigris vonalánál feltartóztatják. A helyzet ugyanis a Régi Kelet keleti felében már az volt, hogy ott az eredeti magyar népesség a kus és szemita bevándorlások következtében kisebbségbe szorult és képtelen volt arra, hogy megtartsa kezében a politikai főhatalmat. Így az egész Mezopotámia egyetlen nagy nyitott kapuvá változott, amelyen át az Ázsiából és Indiából kiszoruló különféle sötétes arcú népelemek akadálytalanul behatolhattak a mesés jólét hírében álló magyar országokba. Hogy tehát ezt a nyitott kaput bezárják, a nyugati magyar népek katonai vállalkozásokba kezdtek és az egyiptomi példát követve a veszedelem színhelyére siettek. Ebben az értelemben kerekedett fel a szíriai Haláp környékéről az a katonai különítmény, amely elfoglalta az Eufrátesz jobb partján lévő Mári várat és a Tigris jobb partján lévő Assúrt és e két vár által alkotott tengely körül Kr. e. 1860 táján életre hívta az I. Assúri Birodalmat. Egy másik nyugati magyar különítmény a Jordán vize mellől indult el és a nagy stratégiai jelentőségű Babilont vette birtokba, amit aztán kikerekített és létrehozta Kr. e. kb. 1830-ban az I. Babiloni Birodalmat. Ilyen módon a nyugati maúrik (magyarok) az egész keleti arcvonalon kézbe vették a politikai és katonai ellenőrzést és sikerült nekik a szemita és kus mozgalmakat egy időre befagyasztani.

A két új birodalom alapításának és dinasztiájának maúri eredete ma már tisztázott dolog és az is megállapított tény, hogy az I. Babiloni Birodalom legjelesebb királya, Kha-múr-ab-i (Kr. e. kb. 1728-1686) szintén a maúri nép fia volt. Ennek alapján nevében népi származását (Múr, Mór, Maúr), és papi mivoltát (Hab, Ab) láthatjuk megörökítve, az s-képzővel és mezopotámiai módra előretett "ország" (Kha, Kő) értelemhatározóval, úgyhogy a név jelentése mai szavainkkal kifejezve "A maúri pap országa". Ez a papkirály egyik ránk maradt feliratában uralkodói hivatását abban jelöli meg, hogy a gonoszokat (sivatagi nomádokat) elűzze országából, a gyengéket (árjákat) megvédje az erőszakoskodásoktól és világosságot derítsen a 'fekete fejűek' (kusok) felett, miként a Napisten is teszi a Földön (233m 23 és 148m 29). Főgondja tehát az őslakosság békéje és biztonságának fenntartása volt. Ennek érdekében épített országának északi részében egy összefüggő várvonalat és terhelte súlyos adókkal a nyugtalankodó nomád törzseket. Egészen téves tehát Babilon maúri uralkodójának és kíséretének azt a szerepet tulajdonítani, mintha ők az országban egészen idegenek lettek volna és a dél- mezopotámiai magyar dialektust beszélő szumír népet kiforgatták volna nyelvéből. Ellenkezőleg, ők éppen a magyar népesség védelmére érkeztek, könnyen és szívesen alkalmazkodtak a helybeliekhez, akik kultúráját mindenestül átvették. (15) Mi több, éppen a nyugati maurik uralmának idejére esik a legélénkebb mezopotámiai irodalmi tevékenység (109m 29). Khamúrabi király leghíresebb emléke az a sztéla, amelyre törvényeinek szövegét vésték. E kő felső részén egy kép látható, amely a Napistent széken ülve ábrázolja, előtte áll földi képmása, Khamúrabi (a kép jó reprodukcióját adja 109m 32.) A figurák mozdulataikkal közlik üzenetüket. Khamúrabi jobb karját (KARA) a könyökben mintegy 45 fokra behajlítja, úgyhogy az feltűnően "áll" (ÁL). Ez a mozdulat tehát az ő minőségét jelzi: KARA-ÁL, 'király'. A Napisten viszont jobb kezével a király felé nyújt egy karikát (UR), amelynek maga felé eső kerületéhez egy egyenes rövid pálcika (A) van illesztve, s a karikát és pálcikát fogja át az isten kezével (KETE). Azt mondja tehát az isten, hogy Khamúrabi ezentúl UR-A-KETE, 'Uralkodó'. Eszerint a kép a királyavatás (investitura) jelenetét ábrázolja.

Assúrban és Móriban a Kr. e. 19. század közepétől kezdve a maúri csapatok alkották az őrséget és a lakosság tekintélyes része is ugyanilyen nemzetiségű lehetett. Móri városkirályság nevében ugyanis a Maúri név örökítődött meg s ugyanott a csapatok fővezérének címe "a maúri nagyja" volt. Assúrban az őslakók az égi isteneket tisztelték SIMEGI (Szem ági, rendes sorrendben 'Égi Szem', NABU-RA (Napúr), illetőleg HUD-ENA (Hold Anya) néven. Hatalmas templomuk neve EKH-UR-SAG és KUKKURA volt, mai grafikánkkal 'Ég Úr Széke' és 'Kerek Úr (háza)'. Az égi istenekkel párhuzamosan tisztelték a kánaáni-szíriai termékenységi isteneket is, elsősorban az ősi istenpárt Bált és női társát ANUt (A Nő). A város helytartói ilyen címeket használtak: IG-UR-KAP-KAPU, magyar grafikával Ég-'Úr-Kép Képe, vagyis a király (Égúrkép) helyettese (képe) és SAMSI-RA-MAN, Szemes Úr Méne, azaz a Napisten papja, a nép szimbóluma pedig a mindenütt látható oroszlán volt. Ez az Assúrra, Mórira és Babilonra támaszkodó védelmi vonal körülbelül kétszáz évig megfelelt céljának.

Bizonyára a Mezopotámiában kiépített védővonal déli folytatásának szánták a maúrik az Arábi-félsziget délkeleti oldalán szervezett hatalmas városkirályságokat is - Yemen, Hadramat, Saba (fővárosa Márib, benne a Maúri névvel) és Mén királyságot - amelyek lakossága a maúri népességből keletkezett. E gazdaggá lett városállamok (együtt: Boldog Arábia) saját népfeleslegükből hozták létre Eritreában az Axumi Királyságot (Axum: Égi Szem, azaz Napisten), amelynek területéről előkerült magyar okmányokat megelőző kötetünkben ismertettük. Ezek az országok főleg fűszer- és tömjénkereskedelemmel foglalkoztak és öntözéses mezőgazdálkodást űztek. Faji és népi sajátságaikat a Kr. e. 10. századig meg tudták őrizni. (16)

A magyar népek keleti védőgátja Kr. e. 1660-1600 között kezdett meggyengülni, jobban mondva arra az időre a reá nehezedő nyomás olyannyira megnőtt, hogy annak már nem tudott többé sikeresen ellenállni. A szemiták először a két birodalom - Asszíria és Babilonja - egymással érintkező határvidékén törtek át, azután elfoglalták Assúr várát is, az Indus-völgyéből kiszorult kusok pedig fokozatosan benyomultak Babilóniába és annak lettek urai. A keleti védőgát átszakadása és a vele kapcsolatos politikai események lélektani hatása az egész magyar őshaza területén óriási volt. A régi rend őrei, a maúrik és az ő szolgálatukban álló kus törzsek hanyatt-homlok menekültek nyugat felé, roppant félve a hatalomra került szemitáktól, akikről ezentúl mint assúri népről emlékeznek meg. A szakemberek úgy vélik, hogy e nyugat felé menekülő népáradatba szemita kötelékek is belesodródtak és belőlük alakult volna ki az egyiptomi Koshonban (Goshen) elhelyezett József- féle zsidó kolónia. Ezekben a zavaros időkben a mezopotámiai költők a régi jó magyar világot siratták, amikor még nem járt közöttük kígyó, skorpió, farkas meg vadkutya, amely alatt természetesen azok az idegen népek értendők, amelyeknek ezek voltak népi szimbólumai: zsidók, asszírok, turkok és kusok.

A keleti védőgát összeomlása és a szemiták hatalomra jutása jelentős változást okozott a nyugati magyar népek politikájában. Feladták a Mezopotámia területén elképzelt zárógát gondolatát, hiszen annak visszaállítására a megváltozott viszonyok között már gondolni sem lehetett. Helyette egy hátrább eső stratégiai bázist kerestek, amelyet a kisázsiai Halys (ma: Kizil Irmak) folyó kanyarjában találták meg, az ott emelkedő magas fennsíkon. Ezt a kiszemelt helyet a Szíriában lakó hét törzs katonai különítménye egy éjszaka folyamán rohammal elfoglalta és birtokba vette. A szervezkedés sikerrel járt és I. Maúr-ősúr király (Kr. e. 1629-1590) idejében szerencsésen be is fejeződött. Az új hatalom, a hét úr országa - Héti Ta - gyorsan növekedett, magába olvasztotta vagy szoros szövetséggel magához láncolta a szíriai városkirályságokat: Karkemist, Damaszkuszt, Árpádot, Halápot és határait előretolta az Eufráteszen túl, a Habúr folyó vonaláig. Ettől kezdve ez a Habúr folyó jelentette azt a határt, ahol a veszélyes inváziót megállítani remélték és próbálták. A Hetita Birodalom gyors kibontakozása és délkeleti irányban való kiterjeszkedése szükségessé tette, hogy a Kánaánban és Szíriában érdekelt másik magyar nagyhatalommal, Egyiptommal rendezze viszonyát és kölcsönösen szabályozzák a keleti veszély elhárítására irányuló együttműködésüket. E gondolat eredményeként született meg Egyiptom és Hétország között Kr. e. 1279-ben az a nagy szövetség, amelynek értelmében a szerződő felek egymásnak. békét és barátságot fogadtak és kölcsönös katonai segítséget ígértek arra az esetre, ha valamelyiküket "egy harmadik hatalom" megtámadná, ami alatt az akkori viszonyok között csakis a szemitává lett Asszíriát érthették. Ezt a szövetséget Kr. e. 1264-ben a két dinasztia házassággal is megerősítette: II. Ramás egyiptomi király feleségül vette a hetita ősúr, III. Hattusúr csinos leányát, akinek hivatalos egyiptomi címe 'Ra nővére', vagyis a király felesége lett (ld. képét Okmánytár 69; a címet Budge prof. így olvassa: Ra Neferu, 193m V 53, 55) .

Az őshazai magyar népek e hátravont biztonsági pillére, a Hetita Birodalom Kr. e. 1190-ben eddig még világosan ki nem derített ok miatt váratlanul összeomlott. A birodalom fővárosát hatalmas tüzek kíséretében kelet felől olyan támadás érte, amelynek következtében a halisi platóról a lakosság elmenekült. Nyugat felé igyekeztek, az Égei-tenger szigeteire és a Balkánra, majd onnan az északra vezető folyosón át a Duna-medencébe. Ugyanakkor a birodalom szíriai és kánaáni függelékei visszavették függetlenségüket és Egyiptomra támaszkodva igyekeztek lábukon megállni. A Hetita Birodalom bukását hasonló pánik kísérte, mint megelőzőleg az I. Assúri és I. Babiloni Birodalom bukását és a tengerpart közelségében lakó maúrik nagy csoportokban igyekeztek az Égei- szigetvilágba áttelepedni. (17)

Amíg a hetiták, föniceiek és kánaániak tekintélyes része a Kr. e. 11.-8. század folyamán más tájakra tudott elköltözni, a tengerparttól messzebb eső szíriai népességnek ilyen kifutása nem volt. A szíriai városállamok a hetita magtáj bukása után Karnemis vezetése alatt egy laza konföderációba tömörültek s hol Egyiptomra, hol Urartúra támaszkodva próbáltak a növekvő szemita nyomásnak ellenállni. Ezek a városállamok azonban nem tudtak tartósan életben maradni s mintegy ötszáz évig tartó sikeres védelem után a Kr. e. 8. század közepén Asszíria seregei előtt rendre elbuktak. Lakosságuk menekülni tudó része az Eufrátesz nehezen járható felső völgyén át a Kaukázusba igyekezett s onnan tovább nyugatra; a helyben maradottak a Kr. e. 8.-6. század folyamán beolvadtak a szemitákba.

A szemiták Asszíriában hont foglalnak és a "világuralom"
megszerzését tűzik ki céljukul

1. A szemiták által elhódított őshazai magyar területek közül a legfontosabb Asszíria volt. Ennek fővárosától, a Tigris jobb partján lévő Assúrtól délnyugatra terültek el azok a nagyobb homokpuszták, amelyeken jelentősebb létszámú nomád kötelékek gyülekezhettek össze különösebb feltűnés nélkül és elég erőt képviseltek a főhatalom átvételére. Pontosan azonban nem tudjuk, mikor került az asszúri vár és tartománya szemita uralom alá, mert a hatalomba jutás nem egy ütemben játszódik le, hanem fokozatosan. Előbb felszaporodott a nomád bevándorlók létszáma; azután közülük mind többen és többen kerültek be a katonaságba, közigazgatásba és tisztikarba. Egy-két ízben talán már maga a várkapitány is szemita lehetett, de még mindig csak helytartói minőségben. A hatalom megszerzésére Kr. e. 1356-1328 között került sor, egy ASSURBALLI nevű kapitány idején, akinek a trónneve sikeres lázadásából keletkezett és értelme: 'A Só-úr Bál lett', vagyis a homokföld ura istenné, azaz szuverén úrrá, királlyá lett. Ez a merész kapitány minden bizonnyal szemita lehetett, mert magánlevelezésében Kis Satinak (Kis zsidónak) nevezi magát. E látványos fordulat ellenére mégis jó száz esztendőnek kellett eltelnie, mire újra hallunk független asszír király létezéséről. Tulajdonképpen az első szemita ember, aki ezt az országot határozottan kézbe tartotta és függetlenségét nyilvánvalóvá tette I. Salmaneser volt, Kr. 1265-1234 között.

Noha Assúrban a Kr. e. 13. században megtörtént a nomádok hatalomátvétele, ezzel nem járt azonnali lényeges néprajzi változás. A királyság népessége maradt, ami volt: az ország földművelésre alkalmas zónáiban ezután is magyar lakosság dolgozott és a városi polgárságban is jó ideig szerepet játszott, részt vett az ország közigazgatásában és kormányzásában sőt a politikai életben mint hatalmas ellenzéki párt érvényesítette befolyását, célkitűzése a Babilonnal való kapcsolatok felvétele maradt (18) Egészen természetes tehát, ha a szemitizált Asszíriában egyelőre lépten- nyomon magyar elnevezéseket találunk. Az asszír királyok például belefoglalták trónnevükbe az Úr (Ar, Er), Ősúr (Eser), Bál (Pál) és a Mén (Man) neveket és magukat az általános régi-keleti felfogásnak megfelelően Istennek, élő istennek címezték. (19) A királyi címben alkalmazott istennevet, király tulajdonképpeni nevét követni szokta a Sarmati úr cím. Az asszir trónneveket csak eredeti írásjeleik átvizsgálása alapján volna lehetséges pontosabban értelmezni, mert a jelenleg forgalomban lévő átírások erősen torzítanak. Tiglathpileser neve például az írásjelek hiteles átírása szerint TU KULTI BAL ES-ARA, ami sokkal inkább lehetne 'Keleti Bál Ősúr' előtte az 'országa' (Ta) értelemhatározóval, mintsem az irodalomban használatos név. A magyar kultúrbefolyást mutatja, hogy az udvarban helytartó a TARTANI méltóságot viselte; a magasrangú végrehajtókat a király képeinek tekintették, akik ennek megfelelően a KIPI, 'Képe' címmel működtek (87m 466). Az őslakosság kultúrájának átvételét a nem- magyar kutatók is kiemelik, akik szerint az asszír nyelv kifejlődése korábban sem volt más, mint a sumer-babiloni zsargona (160m 110): idegen ajakkal kiejtett, hanganyagában fokozatosan torzuló keleti magyar dialektus. Azok a sivatagi életformájú szemita népek tehát, amelyek Assúrban eddig nem egészen tisztázott körülmények között és közelebbről meg nem határozott időben az uralmat átvették, tulajdonképpen beleültek a készbe, azokba a keretekbe, amelyeket a magyar nyelvű boráti és maúri népek alkottak meg (20)

Asszíria új vezetőségének kulturális színvonalára jellemző, hogy királyai közül csak egy tudott írni, Assurbanipál (Assurban lakó Bál). De ő sem az assúri udvarban tanulta meg a betűvetést, hanem Babilonban, ahova apja, Eserhaddon küldte tanulni, mert fiát eredetileg papnak szánta,. Ez az egykori papjelölt ott annyira megkedvelte az ékírásos szövegeket, hogy királlyá lévén, az országában feltalálható minden ilyen szöveget lemásoltatott és a másolatokat ninivei palotájában gondosan elraktároztatta. Ezeken szerepel az a híres ellenőrző megjegyzés, amelyet megelőző kötetünkben behatóan megtárgyaltunk. Asszíria egyetlen írástudó királya mégsem írástudására volt a legbüszkébb, hanem harcos mivoltára. Magáról azt tartotta fontosnak megörökíteni, hogy "Én, Assurbani Bál, az Úristen barátja, pusztai (sarmati) király . . . megtanultam nyilazni, lovagolni és kocsit hajtani, meg a gyeplőt tartani" (119m 181).

2. Több eredetiséget találtak a tudósok az asszír külpolitikai gondolkodásban, noha annak hajtómotorját, az uralkodói eszményt is a korábbi magyar nyelvű népektől örökölték. E központi gondolat értelmében a király az Isten földi képviselője, akit a Földön ugyanolyan hatalom illet meg, mint Istent az égben, vagyis idelenn ő az "Isten", "Az Úr", és neki mindenki köteles magát alávetni. Aki ezt nem tenné meg és nem vetné alá magát az asszír királynak, az magától értetődően az Isten ellensége, "gonosz ördög", "lázadó" és "bűnös" és mint ilyen elpusztítható, sőt: elpusztítandó! Ezt a filozófiát, amely az abszolút királyság elvi alapja, az asszír királyok túlságosan komolyan vették és valóságos vallási fanatizmussal fogtak hozzá az akkor ismert világ meghódításához, a világmonarchia megvalósításához. Az abszolút királyi hatalom ilyen merev megfogalmazását a tudósok I. Tiglathpileser király idejében már elvi síkon is észlelik (160m 112), de gyakorlatilag már korábban is az irányította cselekedeteiket. (21)

Az a mód, amellyel az asszír királyok a világ uralmának megszerzésére, az egyetemes monarchia megalapítására törekedtek, az ő eredeti alkotásuk és nem hiányzik belőle bizonyos nagyvonalúság. Mindjárt kezdetben, a hatalomátvétel idején arra törekedtek, hogy segítőtársul és szövetségesül megnyerjék maguknak az ázsiai kusokat. Talán már első sikerük, a Tigrismenti árja gát átszakítása is a szemita- kus együttműködés jegyében zajlott le, amelynek során a kusok a maúrik babiloni örökségébe kerültek. Az asszírok aztán a kusokat fokozatosan maguk alá gyűrték és Kr. e. 1204-ben megszerezték Babilon felett az ellenőrzést. Az asszír királyok nemcsak a kusok, hanem az összes pusztai (sóföldi) népek és kóborló bandák pártfogójának hirdették magukat, igyekeztek őket forradalmi ideológiával feltölteni és valamennyiüket átirányítani a Habúr folyótól nyugatra eső területre. Ezeket aztán ott arra ösztönözték, hogy szerepet vállaljanak a helyi katonaságban, közigazgatásban, egyházi életben, szállják meg a királyi udvarokban a kulcsállásokat, egyszóval mindenhová beszivárogjanak és azután alkalmas pillanatban, szinte észrevétlenül átvegyék az országok vezetését. E tekintetben saját asszíriai hatalomátvételük lebegett példaként szemük előtt és azt hitték, hogy az árják leváltása és a szemiták hatalomba helyezése a Régi Kelet nyugati felében is könnyen, hamarosan és nagyobb bonyodalom nélkül megvalósítható lesz. Gondoskodtak arról is, hogy a nyugatra irányított szemita kolóniák megmaradjanak az asszír király hűségében és tőlük a mindenkori politikai helyzetről rendszeres tájékoztatást kapjanak. Evégből a központból Assúr, utóbb Ninive - hatalmas futárhálózatot építettek ki s az ügynökök hozták a híreket és vitték az utasításokat a támaszpontnak tekintett kolóniákba. Az asszír követek szorgalmasan látogatták a nyugati királyi udvarokat is, ahol tanácsokat osztogattak és szakadatlanul intrikáltak; igyekeztek előkelő személyeket kompromittálni, imitt-amott tüzeket gyújtani, a társadalomban hamis hírekkel nyugtalanságot kelteni, mai szóval élve szabotálni. A modern diplomáciának, propagandának és idegháborúinak prototípusát látjuk itt kibontakozni, ami tagadhatatlanul új dolog volt a Régi Kelet történetében és olyan hatalmas lélektani fegyver, amely ellen az inkább passzívnak mondható földműves életformájú magyar népek nem tudtak kellően védekezni. A nyugaton működő asszír diplomatáknak, "Az Úr" ügyvivőinek legkimagaslóbb alakja kétségtelenül az eddig inkább csak vallási vonatkozásban méltatott Ábrahám ősatya volt, akinek főfeladata a kánaáni törzsek által lakott területek felmérése és felbolygatása lett.

Felmérik esélyeiket nyugaton: Kánaánban és Egyiptomban

Az asszír királyok azért irányították Suti rokonaikat a Habúron túl elterülő nyugati tájakra, mert velük ott terveik voltak: tőlük remélték Szíria, Kánaán és Egyiptom hamaros birtokbavételét. Az Ószövetségben szó van arról, hogy a zsidók Régi Keletre való beérkezésekor történt meg A "világ megfelezése'', Talán e felezés alatt az értendő, hogy a szemiták asszír ága a magyar őshaza keleti felét, Mezopotámiát veszi majd birtokba, a zsidó ág pedig a Habúron túl elterülő nyugati részt. Ezzel a messze néző elgondolással kapcsolatban a Biblia ószövetségi része meglehetősen sok, hitelesnek tekinthető feljegyzést őrzött meg, melyet kánaáni vonatkozásban Ábrahám személye köré font előadásban ismertet, egyiptomi vonatkozásban pedig József és Mózes személyével kapcsolatban.

A zsidók nyugatra vonulását régebben a Kr. e. II. évezred legelejére tették, vagy néha még annál is korábbi időre. Az ókori kronológia általános felülvizsgálása során azonban ezt a dátumot is fokozatosan lejjebb szállították, úgyhogy ma, az úgynevezett rövidebb kronológia szerint az eseményeket a Kr. e. 16. vagy 15, századba illesztik. Egyes tudósok még ezt az időt is túl korainak tartják és Ábrahám szereplését legszívesebben a Kr. e. 1250-1200 közé helyeznék. (22) Az egyiptomi és asszíriai összefüggések alapján a héber pátriárka korának valóban ez utóbbi dátum felel meg a legjobban. Ábrahám PADAN ÁRAM- ban, egyenes szórendben: 'Maúr Földön' született, a Harán nevű városban. Ez az Arámi Föld azonos az Eufrátesz nagy kanyara és a Habúr által bezárt URHOENE 'Úrhona' nevű országgal, amelynek Harán (Úrhon) a fővárosa volt. Apját Taraknak hívták, aki a mohamedánok szent könyve, a Korán "szerint AZAR ember volt, nyilván asszír, vagy legalább is asszír szolgálatban állt. Ábrahám eredeti neve, "Abram" a Habúr (Ab-Ra) vidékéről való származást örökíti meg. A dél-mezopotámiai Úr városban a magyarok őt OHRAM, 'Uram' megszólítással illették és nyugaton járva, a hetiták úgy tudták róla, hogy rangos ember, fejedelmi sarj (mighty prince). Ebből arra gondolhatunk, hogy Ábrahám valóban előkelő származású ember lehetett aki talán rokonsági szálakkal fűződött az asszír királyi házhoz, vagy legalább is bejáratos lehetett az asszír udvarba.

Ábrahám diplomáciai szolgálata a mezopotámiai Úr városban kezdődött, ahol apjával együtt istenszobrok készítésével foglalkozott. Ez a foglalkozás a titkok titkaiba való beavatást jelentette és a legbefolyásosabb főpapokkal való érintkezéssel járt együtt. Egyúttal alkalmat adott az apának és fiának, hogy megismerje a Napország mitológiáját, a vízözön meséjét és tudomást szerezzen egyéb ősmagyar irodalmi alkotásokról. De az apa és fiú ugyanitt Úrban nagy botrányt csinált: összetörték a műhelyben öntött isten-szobrokat! E bűn miatt a városból sürgősen távozniok kellett. Sajátságos egybeesés: a rombolással egyidejűleg nomád hordák támadták meg a várost, épületeit felgyújtották s a nép tömegesen pusztult; a tűzvészből és pusztulásból azonban az Ábrahám-család háza népével együtt sértetlenül kimenekült. Az ószövetség feljegyzése szerint "Az Úr" - az asszír király - valamennyiüket időben kimenekítette. Kétségtelen, hogy e botrányban, gyújtogatásban és beduin megrohanásban az asszír király keze benne volt, aki éppen 1200 táján mérlegelte a hatalomátvétel itteni lehetőségét. A sikertelen vállalkozás után Ábrahámék visszatértek Úrhonába, Haránba.

Az asszír diplomatának azonban nem sok nyugta maradt. "Az Úr" ugyanis (az asszír király) hamarosan megparancsolta neki, hogy tegye át működése színhelyét Kánaánba, az akkor legfontosabb asszír megfigyelő helyre. Ábrahám és felesége Sára röviddel utóbb máris a Jordán völgyben látható, amint éppen a Jeruzsálemtől északra, a 'Székem' (Sekkem) nevű királyi udvarba kopogtatnak be. Jóformán még el sem igazíthatták szálláshelyüket, amikor megjelent előttük egy asszír ügynök és Ábrahámmal hosszas megbeszélést folytatott. A beszélgetés után Ábrahám tüstént lesietett az egyiptomi királyi udvarba. Amit ott végzett, Egyiptommal kapcsolatban fogjuk előadni. Visszatérve Kánaánba, már ismét vártak rá az asszír ügynökök és királyuk nevében megparancsolták neki: "Eredj és járd be keresztül- kasul ezt az országot" (Genezis III 17). Ez is megtörtént és Ábrahám sorozatos érintkezés folyamán adta le megfigyeléseit az "isten" vagyis az asszír király (Az Úr) futárainak.

Az asszír ügynökök biztosították Ábrahámot, hogy értékes szolgálatai nem maradnak jutalom nélkül. Említették neki, hogy őt és családját Az Úr már Káldeában is karonfogta és kimentette a veszélyből. A jutalom kiérdemlésében Sárainak is nagy szerep jutott, ki férjének önfeláldozó diplomata-társa volt és a siker kivívásában nem egyszer oroszlánrészt vállalt. Egyszer az is történt, hogy az asszír király három utazó ügynöke nyitott be Ábrahámék sátrába, akiket a diplomata-házaspár meleg vendéglátásban részesített. Távozáskor az, aki a legrangosabbnak látszott; kijelentette, hogy Sárai egy éven belül gyermeket fog szülni és meghagyta, hogy a fiút majd Izsáknak nevezzék ('Jóság'?) az élvezett vendégszeretet emlékére. Egyidejűleg Sárai is változtassa meg eddig viselt nevét Sarah-ra, mert egy új népnek lészen ősanyja. A három asszír hivatalnokot pedig Ábrahám Hebron tájékáról, ahol ez az esemény lezajlott, kívánságuknak megfelelően a Holt-tenger (Hold-tenger) partja felé kalauzolta, hogy azok ott a Sódoma nevű helységet megtalálják.

A kiküldötteknek ezt a várost Az Úr parancsára fel kellett égetniük mert azok nem engedelmeskedtek neki és így rendkívüli mértékben "bűnösök vétkesek" voltak (were vicked and sinners before the Lord excedingly, Genezis XIII 13). Ábrahám figyelmeztette a gyújtogatókat, hogy ott él az ő unokatestvére Loth is, családjával együtt. Ez a figyelmeztetés értékes volt, mert az "angyalok" (bizonyára 'hongálok', szumírul országnagyok), ahogy a különítmény tagjait nevezték, a városba érkezve éjszakára Lóthék házában szálltak meg. Megérkezésük a faluban nyugtalanságot keltett, mert a lakosok tudni akarták, kik azok az idegenek, akik a házban bezárt ajtók mögött tárgyalnak. Ugyanezen éjszaka Sódoma épületei kigyulladnak, a házak porig égtek és a felszálló füstöt a távolból nézdelő Ábrahám jól megfigyelte. Ugyanilyen gyújtogatás és beduin megrohanás áldozata lett körülbelül ugyanebben az időben, Kr. e. 1190ben, a Hetita Birodalom fővárosa, a Halys folyó kanyaróban épült Hattusa. Ez a fontos királyi székhely és kormányzati központ a gyújtogatás után többé nem kelt életre és az egykor hatalmas Hetita Birodalomból csak a szíriai kisebb városállamok maradtak meg, az úgynevezett hetita utódállamok. Az asszír diplomaták és terrorkülönítmények a Régi Kelet nyugati felében tagadhatatlanul bámulatos eredménnyel dolgoztak a világot meghódítani akaró asszír király érdekében.

Sódoma pusztulása után Ábrahám nejével együtt lesietett egy másik feszültségekkel teli vidékre, Kánaán tengerparti tartományába, ahol a pilisiek röviddel 1200 után vetették meg lábukat. Gerár városában látjuk őket, Abimelech pilisi király udvarában, - ismét egy királyi központban. Az akkori viszonyok között ezek az utazgatások meglehetősen költséges vállalkozások voltak, de pénzben - úgy látszik - nem volt hiány.

Gerárban a szükséges információkat Ábrahám a felesége révén szerezte meg, akit leánytestvéreként mutatott be a királynak s aki ezen a módon bekerült az udvari hárembe (Genezis XX 1-18). Mindez előre kitervezett dolog volt, az induláskor kapott utasítások értelmében (Genezis XX 13) . Miután Ábrahám jól körülnézett Gerárban és mindazt megtudta, amit akart, nyilvánosságra jutott a döbbenetes valóság, hogy ti. a király férjes asszonnyal hált és így halálos bűnbe esett. A botrányba keveredett király alig tudta magát kimosni a gyalázatból. Aztán megint jöttek Az Úr futárai és az asszír királyi udvarral Ábrahám kapcsolatai sosem szakadtak meg.

Mit kapott Ábrahám az asszír királytól, amiért ügyét hűségesen és eredményesen szolgálta Kánaánban? Egy nagy ígéretet. Az asszír király ugyanis, aki világhódító elgondolásának megfelelően magát már jó előre "Az egész földkerekség birtokosának" képzelte (for all the earth is mine, Exodus XIX 5)), elképzelt birtokából Ábrahámnak és utódainak ígérte az Egyiptom folyótól a nagy Eufrátesz folyóig" terjedő földet, szóval Kánaánt és Szíriát, a maúri magyarok országait (Genezis XII 7 és XV18). Ez az ígéret az ősi időkben lezajlott "világ megfelezésében" ezen és azt az asszír király utóbb nyomatékosan is megismételte, akkor már egy határozott megszorítással. Így szólt: "És neked adom és az utánad jövő leszármazóidnak azt a földet, amelyen most idegen vagy, az egész kánaáni földet örök birtokul, "DE ÉN MARADOK AZ URA." (23) Tehát nem független országot, nem királyságot ígért az asszír király - Az Úr - Ábrahámnak és utódainak, hanem csak birtoklást, örök haszonélvezetet, asszír fennhatóság alatt. (24) Egyidejűleg megtörtént Ábram nevének Ábrahámra való kibővítése (Genezis XVII 5), amiben előlegezett rangemelés jutott kifejezésre. Az asszír király azonban sokáig nem tudta beváltani ígéretét, ezért azt Izsáknak, majd Jákobnak meg újította és később Mózesnek is, akinek a dolgot írásba foglalta.

Már említettük, hogy Ábrahámnak bőven volt pénze és azt is tudjuk, hogy rokonainak és leszármazóinak itt is, ott is szerzett sovány földet és legelőket. De mivel az ígéret beváltása késett, öregségére maga próbált magának valami birtokot szerezni, jobbat és kényelmesebbet, mint kopár vidéken felállított sátrakat, valahol termékenyebb földön, ami már az őslakosság birtokában volt. Erre a célra felhasználta megtakarított pénzét és birtokvásárlásra felesége halálakor került sor. A Biblia szerint (Genezis XXIII) Ábrahám megjelent Árbakban a hetiták nagyjai 'Hét fiai' előtt és így adta elő kérését: "Én idegen vagyok köztetek. csak egy utas. Adjatok nekem egy sírhelynyi birtokot nálatok, hogy halottamat eltakaríthassam szemem elől." A hetita uraknak fogalmuk sem volt Ábrahám közelebbi kilétéről, csak asszír királyi kapcsolatairól tudtak és ennek megfelelően "nagyságos fejedelemnek" szólították. Ábrahám négyszáz ezüst sékelért, ami akkoriban igen nagy pénz volt, nem egyszerű sírhelyet, hanem gyümölcsfákkal beültetett, épülettel is ellátott komoly birtokot vásárolt, amit saját nevéről HEBRONnak ('Habúr Hon'=Héber Hon) nevezett el. Ezt a birtokvásárlást, úgy látszik, alku előzte meg. A Bibliában megőrzött szavak ugyanis: KIRJATH ARBA és MAKH PELAH utalnak a párbeszéd lényegére: 'Kérjed árban', mondták a hetiták, vagyis ne ingyen. S aztán megegyeztek, a kért összeget 'megfelezve' (25)

A tárgyalt birtokvásárlás révén egy újabb szemita kolónia keletkezett Kánaánban. De minden ilyen kolóniát egybevéve sem lehet állítani, ahogy egyes szerzők teszik, hogy a Suti bevándorlók Ábrahám idejében már az egész Kánaánt elözönlötték volna. Ha ez igaz lenne, akkor Ábrahám nem hangsúlyozta volna idegen voltát és rokontalanságát, még kevésbé kellett utódainak ádáz harcokat vívni Kánaán városainak birtokbavételéért A szemiták kánaáni kolóniája még oly csekély létszámú volt, hogy Ábrahám fiának, Izsáknak vissza kellett utaznia a távoli Arámföldre, Úrhonba hogy saját fajtájából való lányt vehessen feleségül. Izsák egyik fia Esau nem ment vissza Arámföldre nősülni, így neki hetita nőkkel kellett összeállnia. Izsák másik fia, Jákob főfelesége mellett szintén hetita ágyasokat tartott, akiktől összesen tizenkét gyermeke született. Előtte is megjelentek Az Úr futárai, neki is megújították a korábbi ígéretet és az asszír vonalhoz való felzárkózása jeléül nevét Israelre (Ássír Élúr, Asszír Főúr) cserélték át. E név jelentése a héber szakértők szerint annyi mint "Az Úr bajnoka" (61m 14) s ez meg is felel a valóságnak, mert Az Úr alatt az asszír királyt értették. Az Izrael név Kr, e. 1234-ből ismert első alakja ISIRA-IL (87m 376) megerősíti az "Asszúr Főember" értelmezést.

Ábrahám kánaáni tevékenységének eredményeit összefoglalva, az első említendő pozitívum az, hogy az ő révén az országban legalább négy, asszír hűségben álló kis kolónia létesült. Az egyik a Jordán jobb partján Ábrahám és Sarai leszármazóiból; a másik ugyane folyó bal partján, valamivel feljebb, Ábrahám unokatestvére, Loth leszármazóiból; a harmadikat az egyiptomi Híres Ajtó előterében, az Akabai-öböl felé vivő úton, amint Egyiptomból "Asszíria felé mégy" (Genezis XXV 18) s ezt a gyarmatot Ábrahám cselédlányaitól származó utódok népesítették be; a negyedik kolónia Ábrahám saját hebroni birtoka volt, szintén a Jordán bal partján. Ezeket a gyarmatokat Ábrahám tartotta össze az asszír ügynökök segítségével és ezek lettek a későbbi hatalomátvétel első értékes pillérei. Ábrahám eredményeinek második pozitívuma az Asszíriától félelem elterjesztése lett három város (Úr, Sódoma, Hattus) felégetésével, amelyből kettő bebizonyíthatóan az ő közreműködésével ment végbe.

Áttérve az Egyiptomba irányított sivatagi eredetű Suti kolóniák szemrevételezésére, elsősorban arról a telepről kell megemlékeznünk, amely a Nílus torkolatvidékén jött létre, az ágakra szakadó folyó legkeletibb ága mellett, Koshonban, a régi kus telepen, a bibliai Goshenben. Nagyjából elnyúló háromszög alakú terület ez, mintegy tíz mérföld hosszú és kifutása van a sivatag felé keletre. Itt helyezte el József az Ábrahám féle rokonságot, eredetileg mintegy hetven lelket. József maga is Jákob gyermeke volt, de akkoriban már az egyiptomi udvar nagy befolyású tisztviselője. A koshoni zsidó telep kialakulását a Kr. e. 12. század elejére kell tennünk noha egyes tudósok József életét későbbi időre, a Kr. e. 10. századra vélik helyezhetni, mások viszont félezer évvel korábbra, a Hyksos A kronológiai bizonytalanság, mint már említettük, az ókori történelemben gyakran fennáll és ezúttal is megnehezíti a kutató munkáját. A kolónia kialakítójáról, Józsefről bőséges feljegyzést őrzött meg az Ószövetség. Ezek a feljegyzések érdekelnek bennünket, mert egy sereg magyar szót és kifejezést tartalmaznak. Mindjárt József nevénél meg kell állnunk, amely régiesen YO-SEP, mai írásunkkal Jó-Szép, azaz két egytagú magyar szó összetételének látszik. Ez a magyarázat minden további bizonyítgatás nélkül elfogadható volna, hiszen már ismerjük a régi magyar névadás módszerét, amely szerint az embereket valamilyen feltűnő tulajdonságuk alapján szokták elnevezni. De bizonyítékunk is bőven van, mert forrásaink számos esetben világosan megmondják, hogy József "jó és szép ember volt". A Genezis XXXIX. fejezetében például a 6. szakasz francia fordításban így hangzik: Joseph était BEAU de visage et d'AGREABLE tournure; az angol szövegezésben pedig így: Joseph was GOODLY person and WELL favoured. Azt is tudjuk, hogy a fiú éppen szépsége miatt került emberkereskedők kezére és ugyancsak szépsége és jó termete miatt kezdődött szerencséje - és balszerencséje - az egyiptomi királyi udvarban. Nevének elemzése egy fontos mozzanatot azonnal tisztáz: József tudott magyarul. Anélkül hogyan boldogulhatott volna Egyiptomban? De értette azt a dialektust is, amelyet testvérei beszéltek. (26)

József a szálas legény, Egyiptomban a fáraó testőrségébe került, ahova idegenekből szoktak legénységet válogatni és ott Putifár fáraóvédő testőrparancsnok alá tartozott. Miután ezt az állását elvesztette, az udvar polgári tisztviselője lett, címe szerint SHALIT (Genezis XLI 43), 'Cseléd', aminek akkori értelme magas rangú tisztviselő, főnök vagy miniszter lehetett (129m IV 72 jzt 2). Pályája ezen a vonalon magasba ívelt és egész Egyiptomra kiterjedő hatáskörrel olyan közellátási miniszterféle szerepet töltött be, főfeladata lévén a kenyér magvaknak magtárokba gyűjtése. Az akkori Egyiptomban sok magtár létezett, hogy az ínséges esztendőket azok megnyitásával át lehessen vészelni. Ezeket a raktárépületeket akkor is "magtárnak" nevezték, mindössze a kiejtés szerint írták a szót, MAKTÁR alakban, amit a vonatkozó hieroglifákból pontosan látunk (Okmánytár 70). József magas hivatali címét eredetiben is ismerjük: ZAPH NATH PAANEAH (Genezis XLI 45; 193m V 126). A Biblia-kutatók sokat töprengtek azon, vajon mit jelenthet ez a három szó. A rejtélyt nem tudták megoldani, úgyhogy a szavak pontos értelmét ma sem ismerik (their precise meaning is still in doubt, 48m 83). Csak annyit derítettek ki, hogy a címet Dél-Egyiptomban ZEP NUTE FONKH, Észak-Egyiptomban meg ZAPH NATA FANEKHnek írták (87m 405 sk és 195). Davies szerint az igazi kiejtés ZAPHE NATH PANEAH lehetett. Aki tud magyarul és van némi gyakorlata a régi írásmódban és hangtörténetben, a Biblia-kutatóknak ezúttal is segítségére lehet és külön nehézség nélkül megmondhatja nekik, hogy József hivatali címe magyar cím volt: 'Szép nagy főnök'. Rövidítve: 'Főnök'. Ez utóbbi szó hieroglif írását ismerjük (Okmánytár 71; 193m V 126), ábécésen F-O-No-K, 'Főnök'. Józsefnek tehát valóban magyar címe volt és a "szép" jelző címében is szerepelt. (28)

József otthonosan mozgott az egyiptomi királyi udvarban, de temperamentumában és öntudatában nem változott meg. Amikor hetven főből álló rokonsága megjelent Egyiptomban, hogy ott letelepedjék, egész befolyását latba vetette és kieszközölte a fáraónál a szükséges engedélyt. Megelőzőleg kitanította rokonait, hogy pásztorkodással foglalkozó egyszerű embereknek adják ki magukat, mert így könnyebb lesz az engedélyt megkapni, az egyiptomiak ugyanis maguk nem szeretnek kecskékkel és birkákkal bajlódni s a pásztorkodást szívesen engedik át az idegeneknek. Így is történt és kiutalták a bevándorlók számára a Nílus deltájában, a Bubasti-ág keleti oldalán elterülő Koshont, amely kitűnő termőterületet is foglalt magában, pálmaerdőt és gabonaföldeket, tehát legelővé történt minősítésében nyilván József segítő keze működött közre (191m 304; 209m 28-31). A zsidó kolónia itt gyorsan felszaporodhatott, hiszen a terület az akkori viszonyok között öt-hatezer ember ellátására volt alkalmas. Ez a József- féle kolónia utóbb szintén fontos támaszpontja lett az Asszíriából szerteágazó diplomáciai tevékenységnek, amely a Régi Keleten a Habúrtól nyugatra eső területek meghódítását célozta. A koshoni bevándorlók nem is maradtak mindnyájan kecskepásztorok.

A kronológiai bizonytalanság miatt nehéz megállapítani, miként kapcsolódik a koshoni kolónia történetével Ábrahám atya egyiptomi látogatása. De akár a kolónia előkészítése végett utazott oda, akár a már meglévő gyarmatnak hozott üzenetet, látogatása mindenképpen fontos lehetett és szervesen illeszkedik bele az Asszíria által készített messze néző tervekbe. A leutazás sietősen történt, rögtön azután, hogy Ábrahám 'Székem' táján találkozott az asszír futárokkal. Egyiptomba érkezve, egyenest a fáraó udvarába kopogtatott be és ott a legmagasabb körökkel került kapcsolatba, beleértve a fáraót is. Az Ószövetség előadása szerint Ábrahám magával vitte csinos feleségét, akit a királynak itt is leánytestvéreként mutatott be, s aki így abban a megtiszteltetésben részesült, hogy bekerült a fáraó háremébe (Genezis XII 15 sk), mint megelőzőleg a pilisi király udvarában. Ezen a módon az asszír diplomatának egész Egyiptomban szabad járás-kelés lett osztályrésze. Meg is gazdagodott, mert "valának néki birkái, ökrei, szamarai, szolgálói és szolgálónői és nőstény szamarai és tevéi" (Genezis XII 16). Alkalmas időben itt is kitudódott a valóság, hogy a fáraó férjes asszonnyal hál és erre az asszír diplomata-házaspárt az országból kiutasították. Ábrahám küldetése azonban teljes sikerrel járt, mert kiderült, hogy szép asszonyok segítségével az egyiptomi királyhoz könnyen hozzá lehet férni és döntő befolyást lehet gyakorolni az ország kormányzására és politikájára. Ezt a roppant fontos felismerést, Egyiptom Achilles-sarkának felfedezését, az asszír királyok jól megjegyezték maguknak.

A József- féle kolónia nem az egyetlen idegen kolónia volt Egyiptomban. Amióta ugyanis a hyksos- uralom likvidálása során Egyiptom elfoglalta a Szín-félszigetet, Kánaánt meg Szíriát és az elfoglalt területekből kialakította északi gyarmatbirodalmát, ezekről a területekről özönlött a lakosság Egyiptomba, közöttük jó néhány szemita is. A hadjáratok során tízezres csoportokban hozták a hadifoglyokat a Nílus völgyébe, akiket javarészben a Deltában állítottak munkába. Tudunk olyan egyiptomi hadjáratról, amelynek végén a behozott hadifoglyok száma meghaladta a 100,000- et. Amikor viszont a gyarmatot III. Tudómása békelábra állította, akkor kereskedők, tudósok, papok, művészek, zenészek és kalandorok is szabadon jöttek a csodált országba s közülük már sokan Thébáig is eljutottak. E több mint háromszáz esztendőn keresztül tartó bevándorlás eredményeképpen a Nílus deltája néprajzilag ugyanolyan tarka jelleget öltött, mint már régibb idő óta Dél-Mezopotámia, ahol árják, kunok és szemiták éltek egymás mellett. A Delta-vidéki szemiták és kusok az északi szellemi központot, Hon városát (görögül: Heliopoliszt) mintegy kisajátították maguknak és vallási és politikai tekintetben Théba ellenlábasává építették ki.

Ugyancsak erős nemzetközi jelleget öltött a déli metropolis, Egyiptom királyi székhelye, Théba. Eleinte itt a kusok befolyása volt nagy, ami a núbiai gyarmat közelségével magyarázható. 'A Hold Mása' (Ahmes) király (Kr. e. kb. 1550) felesége például egy napatai kus hercegnő volt, aki ránk maradt arcképén határozottan sötét arcúnak tűnik fel (129m IV 133, 135, 141 sk; képe 136) . A képen szereplő írásjelek szerint is az volt 'Szudáni Setét', kartusa szerint 'A Holdmás magyar asszonya'. A kusokon kívül utóbb jelentős kolóniát alkottak Thébában a szíriai és núbiai fejedelmi családok sarjai, akiket a gyarmatokról kiművelés céljából hoztak ide, meg azért, hogy az egyiptomi birodalmi gondolatot elsajátítsák és hazamenve azt képviseljék országukban. A fiatalok jelentékeny része azonban tanulmányaik befejezése után nem ment vissza hazájába, hanem továbbra is az egyiptomi udvarban maradt. A gyarmati fejedelmek és nagyurak sarjain kívül a Thébában élő idegen származású előkelőségek között jelentős csoportot alkottak a királyi háremekbe került dámák, akikkel rendszerint bő létszámú kísérő személyzet papok, írnokok, udvarhölgyek és diplomaták. A III. Aménapa (Amenhotep) háremébe érkező naharíni királylányt, Gilu-Khipát például háromszáztizenheten kisérték (51m 89). Ezek az előkelőségek és gyarmati szépségek a közvetlen környezetéhez tartoztak és nem egyszer döntő befolyást gyakoroltak országos horderejű elhatározásokra.

Ami az Egyiptomba került szemitákat illeti, az ő tekintélyük akkor emelkedett nagyot, amikor egy szemita származású udvarhölgy nyerte el a fáraó kegyeit. Az első ilyen szenzáció II. Tudómásával történt, aki felesége egy egyszerű származású Su-Ma-Ti SET-et ASZ-oN, 'Sómati Setét asszony' lett (Okmánytár 72; 193m III 219) . Ebből a házasságból született a félvér III. Tudómása, a szíriai gyarmat zseniális megszervezője, aki uralkodása folyamán tizenhét hadjáratot vezetett Szíriába. E félmagyar- félzsidó fáraó egyszerre három szíriai hercegnőt tartott háremében másodfeleségként, de azok népi hovatartozását nem ismerjük. (29)

III. Aménapa király idejében az egyiptomi királyi családba ismét szemita vér vegyült, mert a király a Delta keleti oldaláról, Sais környékéről származó asszonyt vett feleségül. Nászajándékul neki adományozta a Zár nevű határvárost, amely az Egyiptomból való ki- és bejárást ellenőrizte s közel esett a fiatal feleség származási helyéhez. Az asszony neve az egyiptológusok átírásában Tiye. Ránkmaradt arcképe szerint (51m 101; 193m IV 97) alacsony termetű, sovány arcú, sötétes megjelenésű hölgy lehetett. Apját Yuyanak hívták, aki Jáhve elkötelezettje volt és kisebb egyházi tisztséget viselt, anyja pedig Thuya, a királyi háremek főnöknői tisztét látta el. A lány bizonyára anyja - a hárem főnöknője - gondoskodása folytán sűrűn került a fáraó hálószobájába és így magát különösebben megkedveltethette. Tiyének két testvéréről tudunk, azok egyike Ay szintén nagy szerephez jutott. Ezeket a furcsán hangzó neveket Tiye, Yuya, Thuya, Ay - valószínűleg nem úgy kell ábécére átírnunk, mint ahogyan a kézikönyvekben találjuk. A nevek hieroglifáit nézegetve (192m 69), az a benyomásunk, hogy Tiye helyett talán 'Tik', Thuya helyett 'Tyukász' volna olvasandó az észak-egyiptomi dialektus figyelembe vételével. De bármint legyen is a dolog, tény az hogy Tiyet III. Aménapa főfeleségévé tette s a vele való házasságból született fiát, a későbbi IV. Aménapát az egyik királyjegyzéken úgy említik 'Király, aki Suti' vagyis zsidó (ld. kartusát 193m IV 113; Budge olvasata: Qa Shuti). Ezek ismeretében talán mégis igazat kell adnunk Flavius Josephus római korban élt zsidó történetírónak, aki szerint a zsidók Egyiptomban egy ideig a királyi hatalmat gyakorolták és az ő vérükből származott a trónon ülő valóban szemita kinézésű fáraó. Manethot egyiptomi történetíró elismeri ezt, de szerinte a zsidók egyiptomi uralma csak tizenhárom évig tartott, ami alatt nyilván IV. Aménapa (Amenhotep, Ikhnaton) eretnek király uralmát értette. (30)

Az egyiptomi királyi család vérének ilyen rohamos felhígítása a Kr. e. II. évezred utolsó felének látványos tünete, mely szükségszerűen maga után vonta az évezredek óta fennálló szokások és hagyományok elejtését, a dinasztia magyar öntudatának gyengülését és a hatalom magyar kézből való fokozatos kisiklását. (31) Hagyományos felfogás szerint például a fáraónak árja vérből kellett származnia, amit a király 'Matar' neje volt hivatva közvetíteni s aminek betartására az Amén- papok ügyeltek. Az alkotmány ez íratlan sarkalatos törvénye a magyar vezetés legfelsőbb fokon való érvényesülésének volt a biztosítéka. Miután azonban a királyné többé nem magyar asszony volt, hanem Sómati (asszír), vagy Suti (zsidó), úgy értelmezték a dolgot, hogy ezután a királynak mindig szemita vérből kell származnia. A szemita vért közvetítő nők fontossága, a nomád felfogás hagyatékaként annyira megnövekedett, hogy az udvarban ez időben már csak a lányok születését tartották nyilván, a fiúkét meg se említették. A dinasztia faji elváltozását és a vele kapcsolatos új szokásokat a tudósok forradalmi jellegű dolognak (revolutionary interference) tekintik és benne látják a legnagyobb veszélyt, amely Egyiptom őslakosságát valaha is fenyegette. A dinasztiában történt faji és öntudatbeli elváltozás után Egyiptomban az országos méltóságok jelentős része szemita kézbe került: azonkívül, hogy szemita volt a király és királyné, zsidó lett a legfőbb fegyvernem, a harckocsik parancsnoka, a királyné testvére, Ay személyében; az udvari főépítész fontos tisztségét is egy Suti nevű mérnök töltötte be. Rajtuk kívül idegen papok, tudósok, írnokok és művészek hemzsegtek az udvarban, nem számítva a háremek népségét, a katonaságot és közigazgatást, ahol gyakran szintén szemitáké volt a vezető szó.

Asszíria éles szemű politikai megfigyelői úgy ítélték meg a helyzetet, hogy nyugaton már mindenhová jól beépültek a szemiták és Egyiptom megérett a szemita hatalomátvételre.