A SZEMITÁK MEGSZERZIK A POLITIKAI FŐHATALMAT ÉS LEIGÁZZÁK A MAGYAR NÉPEKET

Forradalom Egyiptomban

A társadalmi rendet az ókorban a vallás keretezte be, akárcsak napjainkban az ideológia. Következésképpen valahányszor társadalmi és politikai forradalom kezdődött, azt vallási reform szokta megelőzni. Egyiptomban egy ilyen vallási reform IV. Aménapa trónralépése (Kr. e. kb. 1364) után pár év múlva indult el egy új 'Tan' meghirdetésével. Annak lényege három pontban foglalható össze: 1. az istenség elvont fogalom, amit emberi szóval megnevezni nem lehet; 2. az istenséget a Nap korongja a 'Tányér' jelképezi; 3. mivel a tányér mögött rejtőző isten nevét nem tudjuk, őt 'pótnevekkel' jelöljük, aminők például: 'A Tan ura', 'A Tanár', 'A Tányér úr', 'Kerek Están' (azaz kerek alakú isten) és 'Kör Están' (ebből lett a magyar körösztén, később keresztény és természetesen a Christian is) továbbá az 'Intő' vagy egyszerűen a 'Pót úr: (32) E régi magyar szavakat nagyobb részben az egykorú iratokban olvassuk ( 193m IV 120; 192m 70 és 87m 300 ), de a Tan pozitív oldaláról ennél többet nem tudunk. A meghirdetett alaptételek nem voltak merőben új dolgok, mindez korábban is benne volt a napvallásban, csak éppen a szóhasználat volt más. Az újítás nem annyira egy új dogma magfogalmazásában jutott kifejezésre, hanem inkább abban, amit a régi tanból és egyházi szervezetből kihagytak és elvetettek: a másvilági életre vonatkozó bonyolult hiedelmeket, a vele kapcsolatos temetkezési eljárást, továbbá az Amén- papok által képviselt termékenységi kultuszt és a vonatkozó egész egyházi szervezetet, egyszóval pontosan azt, ami a thébai egyház főtevékenysége volt és ellenkezett a nomád felfogással, Jáhve most kialakuló hitével.

Egyes tudósok kísérletet tettek arra, hogy az egyiptomi vallásreformban központi helyet elfoglaló 'A Tan ura' (A Tanár) nevet azonosítsák a héber Adonai istennévvel, vagyis hogy az egyiptomi reformban Jáhve féle befolyást lássanak (192m 73 sk; 193m IV 120). Most amikor világosan látjuk a szemiták roppant fontos szerepét a 18. dinasztia idejében és tudjuk, hogy a királyné szemita volt, a királyné apja pedig Jáhve híve és papja, az említett meglátás helyességében aligha kételkedhetünk. Egyébként a királynénak és az ő apjának eddig is irányító szerepet tulajdonítottak az egyiptomi reformáció létrehozásában, az úgynevezett eretnekség kialakításában ( 193m IV 172 ) . A szemiták kezdeményező és vezető szerepe az egyiptomi szellemi forrongásban vitathatatlan és bizonyos, hogy a királyi trón tekintélye az őslakosság egy részét magával ragadta, az is csatlakozott az új társadalmi és szellemi irányzathoz.

A reformátor király vallási tanításának egyik további fontos jellemvonása az, hogy istene "féltékeny isten" volt, vagyis egyeduralmat követelt magának és nem tűrt meg maga mellett más istent - ahogy Jáhve sem. Ezért az új vallás apostolai korábban soha nem tapasztalt fanatikus gyűlölettel fordultak az Amén-kultusz ellen és igyekeztek azt hatalmi szóval megsemmisíteni. Királyi rendeletet bocsátottak ki, amely eltörölte és megtiltotta az Amén-hitet és elkobozta az Amén-papok minden vagyonát. A hatóságok elkezdték az Amén-papok kiűzését az országból, hozzátartozóikkal, szolgáikkal és híveikkel együtt. A király elrendelte, hogy a letett isten Amén-nevét a feliratokból és műemlékekből országszerte kivakarják és törjék össze annak összes feltalálható szobrait. Aménapa maga buzdítólag járt elől, tüntetőleg letette a nevében foglalt Amén trónnevet és helyette ezt a nevet vette fel: 'A Két- Tán a Tan ura' = Égitán a Tanár (Okmánytár 73; 192m 72; 193m IV 118), de akit egy későbbi feljegyzésen gúnyosan úgy említenek: 'Király, akinek a Tanára már Ay' (Okmánytár 74; 193m IV 118), vagyis aki teljesen zsidó befolyás alatt áll. (33)

Az előadott vallásügyi intézkedések mélyen és durván beleszántottak az egyiptomi magyar életbe és Thébában, Amén-isten fellegvárában oly nagy felháborodást keltettek, hogy a királyi család élete veszélyben forgott. Hogy elkerüljék a legrosszabbat, az udvart onnan elköltöztették és félúton Memfisz felé menet új helyet jelöltek ki számára azon a helyen ahol a Nílus két oldalán a sivatagi sziklák a folyómedertől távolabb esnek és a jobb parton mintegy tíz kilométer hosszú, elég széles területet hagynak szabadon. Itt kezdték meg az új királyi székhely felépítését, a mai Amarna nevű falu helyén. A fáraó-család ezen a katonailag könnyen védhető területen az ország lakóktól teljesen elszigetelve valósággal gettóba zárkózva élt és innen bocsátotta ki további rendeleteit az ország politikai és társadalmi rendjének felforgatására.

A szakemberek még nem fordítottak kellő figyelmet a forradalmár király alkotmányt érintő újításaira, noha azok éppoly húsba- vérbe vágó természetűek voltak, mint egyházi reformjai. Egyébként a két reform, a vallási és politikai, mint jeleztük, szétválaszthatatlanul egybefonódott. Az újítók Egyiptom megváltozott néprajzi viszonyaihoz akarták igazítani az államot, az államalapító és államvezető magyar nép jogainak félretolásával. A reformot első megfogalmazásában teljesen az asszír hatalomátvétel módjára képzelték el, hogy ti, a magyar elem helyett ezután a szemita elem fog uralkodni. Amikor azonban ennek lehetetlensége és a vele járó roppant nagy veszély nyilvánvalóvá lett, alkalmazásba vették a második elgondolást, amely szerint Egyiptom két új népét, a kosokat és a szemitákat a maguk külön valóságában kívánták beépíteni az alkotmányba, vagyis Egyiptomot új néprajzi helyzete alapján "három nép" országává átszervezni. Számolva a legrosszabbal, a király a trónutódlást ezen az alapon azonnal rendezni óhajtotta. Így került előtérbe az engedékenység jeléül III. Aménapa nem- zsidó anyától származó kilenc éves fia: Tudónk-Amén ("Tutenkámen"), akit 'Ra képe, 3 nép ura' néven királlyá szenteltek és még a reformátor IV. Aménapa életében társuralkodóvá koronáztak, de nagykorúságáig gyámként melléje rendelték Ay szemita hadsereg főparancsnokot és Horemhab (Harmais, Úrmása) magyar generálist. Egyidejűleg az ifjabb királyt - további engedékenység jeléül - fölküldték Thébába, hogy ott a nem sokkal azelőtt detronizált Amén isten előtt tisztelegjen. Ez végzetes lépés volt, vele a forradalom elbukott. Az események ugyanis ekkor már drámai ütemben követték egymást.

Aménapa, az eretnek király 26 éves korában váratlanul meghalt. Vele egy időben meghalt társuralkodó testvére, a 25 éves Smenkáré. A király három lánya, akik mindegyikének a férje jogos lehetett a királyi trónra, szintén váratlanul eltűnt az élők sorából. Az első lányt, miután férjhez ment, urával együtt holtan találták palotájában. A második lány szintén hirtelenül halt meg. A harmadik Tudónk- Amén felesége lett, de az sem élt sokáig. Tudónk- Amén maga is ifjan, 18 éves korában távozott az élők sorából. Özvegye akkor a hetita királyhoz fordult segítségért, kérve őt, hogy küldjön melléje fiai közül egyet, aki férje lenne. Levelében sürgős intézkedést kért, mert "nagyon félek" - tette hozzá. A hetita királyfi, a fáraójelölt, el is indult Egyiptomba, de a határon Horemhab csendőrei elfogták és kíséretével együtt lemészárolták. Erre Ay vette feleségül az özvegyet és néhány évig ő lett a trón ura. Annak halála után az özvegy rövidesen meghalt és vele az egyiptomi 18. dinasztiának vége szakadt. A történettudósok e sorozatos tragédiában tervszerű gyilkosságot sejtenek.

Amikor Tudónk- Amén ifjabb király - felment Thébába Amén istennek bemutatkozni, ott őt óriási pompával fogadták és amarnai 'Tudónk A-Tan ura' reformneve helyett csakis 'Tudónk- Amén' néven ismerték; az eretnek névről hallani se akartak. A thébai fogadtatás mély benyomást tett az ifjú király lelkére, aki környezetének hatására csakhamar hátat fordított a forradalomnak és felzárkózott a nemzeti irányhoz, a magyar ellenforradalomhoz. Tüntetőleg magyar szimbólumokat használt: oroszlánt és madarat (a kus származására utaló Anubis- kutya mellett) és magyarul így címeztette magát: 'Nagyúr társa, Nap képe, Három nép ura, Őse Ra; Tudónk- Amén, Szuezhon, Esthon (Théba) ura' (Horizon, 1959 november és 193m IV 142). Nevének egyszerűbb írása (Okmánytár 75; 263m 249): 'Tudónk- Amén, fordított sorrendben is: 'Amén-Tudónk'.

Tudónk-Amén megtérése örömmel töltötte el magyar népét, amely a király korai halálakor szeretetének jeléül annyi aranyat és egyéb drágaságot hordott sírkamrájába hogy annak csodálatával a világ ma sem tud betelni. Ezek között a kincsek között találtak négy kis aranykoporsót a király belső részeit helyezték el. E miniatűr koporsókra a király képét vésték fel, hieroglifált szövegek kíséretében. Az egyik kis koporsón a királyt teljes díszben látjuk (Id. fennebb; 172m). Homlokán viseli személyazonosságának ősi jeleit, a keselyűt és a kobrát, a MUT illetve az AR szótagok írásjeleit. Ezek az írásjelek a fejet borító kendő felső részére vannak illesztve, tehát első helyen olvasandók. Utána következik utána következik a kendő ilyen formájának olvasása: NEMSET, (34) amely körülveszi a király fejét: ARA. Ez az ábrázolás tehát a király legfontosabb címét írja: MUT-AR NEMSET URA, 'Magyar Nemzet Ura'. Ebből a fontos címből kivehető, hogy az ő uralkodása alatt a nem sokkal előbb háttérbe szorított magyar népet visszahelyezték történeti jogaiba. A képen lejjebb Egyiptom két részének jelvénye következik: az ostor és a sétabot, Dél-, illetőleg Észak-Egyiptom jogara.

A kis aranykoporsón az említett jelvények alatt, a király ruháján, oszlopban elhelyezett és szokványos hieroglifákkal írt szöveg következik, amely felülről lefelé haladva az alábbi mondatokat írja: 'Setét-hon népe a nagyúr-ház urának neki adatta a híres nádakat, ékes úri sétapálcát. Sok úr sose kap ajándékot; ez megkapja azért, mert isten úr képe, 3 nép ura . . .' A pontozott helyen még két vagy három szó következik, melyek írásjelei a rendelkezésünkre álló másolaton nem láthatók világosan. (35) Amit elolvastunk, az a magyar őstörténet szempontjából kimondhatatlanul fontos és az egyiptológia számára nagy újdonság, mert kiderül belőle a leglényegesebb dolog, az ti. hogy a több mint háromezer évvel ezelőtt uralkodó egyiptomi király, a híres Tutenkámen a magyar nemzet ura volt!

A király korai halála után néhány zavaros esztendő következett Ay uralmával, ami után Horemhab tábornok vette át a vezetést s vele a nemzeti irány győzelme végleges lett. Az ő trónra jutásában az Amén papok döntő szerepet játszottak, ezért érthető, ha azok a szemita forradalom bukása után minden vagyonukat és hatalmukat visszakapták és elkezdték a felfordulás okozóinak felelősségre vonását. Ennek során megint rengeteg nép távozott Egyiptomból, legtöbben a Deltából, akárcsak a Ménes- féle honegyesítéskor, vagy a kus-uralom felszámolásakor. Az ellenforradalmárok a heretikus király amarnai székhelyét földig lerombolták, építőköveit széthordták és belőlük Amén tiszteletére templomokat építettek. Amint megelőzőleg a forradalmárok az "Amén" nevet vakarták a feliratokból, most a gyűlöletessé vált Seti, Suti nevet kezdték mindenünnen kikalapálni, amely alatt az egymással szövetséges két nem magyar nép, a kusok és zsidók istenét és az őt szolgáló népet értették. (36) A rombolással még emlékét is ki akarták törölni Egyiptom történetéből, hogy ott valaha is létezett idegen uralom.

Amíg Egyiptomban a belső forrongás zajlott, az északi gyarmatbirodalom tekintélyes része elveszett és félő volt, hogy az anyaországot is fegyveres támadás éri a forradalmi eseményeket kívülről irányító Asszíria részéről. Ezért az ellenforradalmi kormány legsürgősebb feladatának az északi határok megerősítését tekintette. Kitataroztatta a régi várakat, a gyengébb pontokon újabb erődöket emelt, kimélyítette a Delta-vidék stratégiai jelentőségű csatornáit és így összefüggő védelmi berendezésekkel lezárta a Földközi-tengertől a Vörös-tengerig terjedő mocsaras vidék átjáró helyeit. A határmegerősítő munkálatokról több rajzos okmány maradt korunkra, amelyek szemléletesen elénk tárják e sietős munka részeit: a vízhordást, agyaggyúrást, téglakészítést és falazást (Horizon, 1959 november). E munkák elvégzésére kirendelték a környező vidék munkaerejét, köztük természetesen a gosheni zsidókat is. Amíg ekként Egyiptom a külvilágtól elfalazni készült önmagát, az országban rekedt forradalmárok menekülési terveket készítettek, hogy a felelősségre vonás elől időben megléphessenek. Egy ilyen terv. előkészítésével és lebonyolításával a legmesszebbmenően Mózes foglalkozott, az Ótestamentum sokat dicsért hőse.

Mózes a zsidókat asszír segítséggel
kiszökteti Egyiptomból

Ki volt Mózes, aki nevéhez az Egyiptomban maradt zsidó kolónia felszámolása fűződik, bibliai kifejezéssel szólva "a szolgaságból való kiszabadítása" ? A tudósok tekintélyes része, köztük a lélekbúvár Sigmund Freud úgy véli, hogy nem a zsidó népből származott, hanem egy előkelő egyiptomi úr gyermeke volt. Freud feltevése nem alaptalan, hiszen az Ószövetség idevágó szakaszai sosem mondják, hogy Mózes Suti lett volna. A Biblia etimologizáló írói Mózes (Moshesh) nevét a 'mosás' magyar szóval azonosították, ami szerintük azt a tényt örökítené meg, hogy a fáraó családja Mózest, mint elhagyott kisdedet a Nílus partján találta és szedte fel, amikor oda 'mosás' végett lement. Ez a magyarázat csak annyiban érdemel figyelmet, hogy a nevet a Biblia írói is a magyar nyelvből próbálták levezetni. (37) Egy másik magyarázat szerint a névben szereplő S-hang utólagos betoldás lenne, a Bibliát görögre fordító 'Hetvenek' toldaléka, a név jobban kiejthető legyen; az eredeti név tehát Moshe lenne. Ez esetben azonban a név csonka, mert hiányzik belőle annak megjelölése, akinek a mása, vagy helyettese, a Tudómása, Ramása nevek mintájára. A név egyszerűbben, jobban és biztosabban is magyarázható azzal, hogy viselőjét líbiai származásúnak tekintjük, akiket az egyiptomiak, mint előadtuk, általában Mezősnek (Meshewsh) neveztek. De akár egyiptomi magyar úr gyermeke, akár Líbiából bevándorolt mezős volt. Mózes hovatartozását nem származása döntötte el, se nem műveltsége, hanem politikai állásfoglalása. A fiút ugyanis a fáraó kitaníttatta mint sok más előkelő származású fiatalembert és az akkor divatos szokásnak megfelelően papnak szánta, elküldve öt a legközelebb eső papi kiképző intézetbe, az észak-egyiptomi Napvárosba (Honba vagy Heliopoliszba). Mózes ott a divatos szemita irányzathoz csatlakozott, részt vett az Asszíriából sugalmazott forradalmi tervezgetésekben és belevetette magát az őslakosság ellen indított társadalmi és politikai hajszába. Ennek során a Deltában egy egyiptomi hivatalnokot agyonütött és a felelősségre vonás elől a bűnözők akkori szokása szerint a keleti pusztaságba menekült. Történeti szerepe tulajdonképpen ekkor kezdődött.

Mózes a pusztában egy Jetró nevű papnál szállásolta be magát, aki az Akabai- öböl végénél, a Juda felé eső oázisokat kormányozta. Ez a terület az asszír király védnöksége alatt állt s ott a pusztai népek istenét, Jáhvet tisztelték (213m 221; 109m 86). Az asszír király Jetró földjén gyűjtötte össze a társadalom számkivetettjeit és igyekezett őket a maga szolgálatába állítani, ellátva őket valamilyen jellel, hogy az ő védencei. (38) Mózes is itt, Jetró környezetében nyert mélyebb betekintést a készülő Asszír világuralmi törekvésekbe és feleségül vette vendéglátója leányát, akitől két gyermeke született. E szoros családi kapcsolatok révén Mózes végleg elkötelezte magát az asszír szemita irányzathoz és Jetró örökségét is megkapta. Ennek a papnak ugyanis, akiről egyébként igen keveset tudunk, nem volt fia, csak lánya és az ilyen esetben fennálló házassági szokás szerint a férj, jelen esetben Mózes, beáll a lány szüleinek háztartásába és örökli annak minden vagyonát és tisztségét, mintha édes gyermek lenne (39)

Mózes Jetrónál való sikeres szerepléséről fennmaradt korunkra egy szép kiállítású hieroglifált okmány, amelyet Beni Hassanban egy sírkamra falára festettek. Az okmány másolata eredeti színezéssel megtalálható a "The Jewish People" c. kiadványban (109m) és egy színben mi is bemutatjuk Okmánytárunkban 80 sz. a. (193m III 29). Bár ezt az okmányt eddig még nem olvasták el, a zsidó szakértők egyéb körülményekből ítélve mégis azt vélik, hogy az ő történetük fontos emléke. Mi ezt az okmányt magyarul tudjuk olvasni és látjuk, hogy valóban a zsidókra vonatkozik. A kép középpontjában, mint a szövegből kiderül, a szuezi kusok ura áll, Mózes apósa, akit a Biblia Jetró néven ismer, de aki neve az okmány szerint 'Az Ajtó ura' az Egyiptom előtt elterülő sivatagos bejáró területé. Jetró mögött viszont Mózes alakja látható, az alsó képen pedig szamárháton az ő két kisgyereke. A szöveg felső sora jobbról balra olvasva így hangzik: 'Az Ajtó úr honát Mezős (Mózes) nyerte. Dezerta hon, Ninive állama, szigete (oázisa) 37.' E szöveg szerint Mózes valóban örökölte apósa országát, amely füves pusztákból állt és az asszír király védnöksége alá tartozott. Az okmány szövegének további részeit oszlopokba írták, az első összetartozó rész a jobb oldalon szereplő két egyiptomi tisztviselő előtt van és így szól: 'Ez (a kőtáblára mutatva) isten írása nevére' Égitába. Tanúsítjuk: Khádi.' Értelmezve: ez a kőtábla az asszír király írása Mózes nevére a Két- Tába, azaz a két Egyiptomba. A főalak előtt elhelyezett szöveg: 'Szuezi kusok ura azt ma Égitába hozza.' A főalak mögött lévő személy kiléte: 'Most ez a mezők ura'. Ebből aztán mindent megtudunk:
1. Hogy Mózes örökségét az asszír király elismerte és erről tanúsítványt állított ki, 2. A tanúsítványt a szuezi kusok ura Jetro személyesen vitte Egyiptomba és 3. Hogy a fekete kusok szerepe Mózes körül valóban kimagasló volt. (40) Ha ez az olvasás helytálló, akkor azon felül, hogy a magyar nyelv döntő szerepét József után immár Mózes személyével kapcsolatban is igazoltuk, egyúttal magyarázatot kapunk arra is, hogy az Exodus útja miért az Akabai öbölhöz vezetett és miért sátoroztak a kivándorlók oly hosszú ideig a 'Kádas Bornál' (Kadesh Barnea) lévő oázison (47m 61). Nyilván azért, mert ez volt Ajtó úr területe, amit tőle örökölt. Mózes talán nem is akarta átvinni népét a Jordán völgyébe, hova az asszír király utasítása szólt és ez a vonakodás lehetett Mózes "vétke", ami miatt nem mehetett be az Ígéret földjére, hanem előtte meg kellett halnia.

Ezek szerint Mózes már megegyezett apósával az örökséget illetően és megvoltak tervei a kushoni kolónia kivándoroltatására, amikor az asszír király ügynökeivel érintkezésbe került, talán éppen a megegyezés asszír részről való jóváhagyása véget, amire szükség volt, hiszen Jetró hona a ninivei király főhatósága alá tartozott. Az Exodus III. és IV. fejezetében, meg a Deutoronomi könyv I. fejezetében valóban bőséges feljegyzés található arról, hogy Mózes az asszír király ügynökeivel hosszasan tárgyalt. Az asszír ügynök, eltérőleg a Mózes-Jetró egyezménytől, a kushoniakat nem Akaba vidékére, hanem Kánaánba akarta irányítani, mert az istennek (asszír királynak) ott voltak velük tervei, csakúgy mint az ugyane célra elhívott többi néptöredékkel. Az asszír főembernek nagyon erőlködnie kellett, hogy Mózest a messzebbnéző tervhez - Kánaán elfoglalásához - megnyerje. Ha a kolónia odavándorol és ott teljesíti a számára kiszabandó feladatot, - mondta az ügynök - akkor a nyomorúságos sivatag helyett (célzás Jetró honára) a kánaániak tejjel- mézzel folyó szép országában élhetnek. Azt is ígérte, hogy az isten (az asszír király) az új honfoglalásban mindig tanáccsal lesz vele és megadja a cselekvésre vonatkozó utasításokat. Végül kijelentette Mózesnek EHYEH ASHER EHYEH (Exodus III 14; az eredeti szavak 61m 16 és 221m 107). A Biblia-kutatók ezt a titokzatos mondatot is a későbbi héberből próbálják értelmezni. De ha a héber helyett eddig mindenütt a magyar nyelvet láttuk a zsidó ősatyák - Ábrahám, József és Mózes - szereplésével kapcsolatban, talán itt is pontosabb értelmet kapunk a magyar kulcs révén, mint a semmit mondó "Vagyok, ami vagyok". Magyar szemmel közeledve a szóbanforgó mondathoz, a középső szóban azonnal észrevesszük az asszír király 'Az 'Úr' nevét, a harmadikban pedig a hozzátartozó állítmányt: 'Elhelyez' (Ehejesz). Mi más lehet akkor az első szó, a H-J-SZ mássalhangzók hangzósítása (nb. a szóvégi szemita H-hang a magyar S vagy Sz, pl. IAH, 'Jós'), mint a főmondat kiegészítő része: 'Ha jössz.' Ezek szerint a kivándorlásra vonatkozó mondat ezt a határozott ígéretet tartalmazta: 'Ha Az Úr elhelyez.'

Ez a magyar zsargonban feljegyzett ígéret összhangban áll az akkori körülményekkel. Az asszír politikának ugyanis pillanatnyilag nagyon fontosnak tűnt fel Mózes, az egyiptomi zsidók és egyéb forradalmárok Kánaánba irányítása. Hiszen ők sose fajszeretetből foglalkoztak a zsidók és sorstársaik kicsalogatásával, hanem azért, hogy az ő erejüket is egyesítsék szíriai, kánaáni és sivatagi kusok és szemiták erejével, hogy így egy nagyobb partizán csoporttal törhessenek be Kánaánba, a Jordán völgyének elfoglalására. (4)

Úgy vélekedtek ugyanis Assúrban, ha már az egyiptomi hatalomátvétel nem sikerült, sürgősen le kell zárni az Egyiptomból Asszíriába vezető stratégiai útvonalat és ezen a módon eleve lehetetlenné tenni Egyiptom számára, hogy seregeit a Nílus völgyén kívül használhassa és Asszíria ellen megtorló intézkedéseket tegyen a forradalomban vitt irányító szerepéért. Az asszír politika egyébként jelen akart lenni e stratégiai helyen, mert ebben az időben már háborús számításokat végzett és katonai műveletekre gondolt, ami kiderül a Mózessel tárgyaló asszír főember egyik kijelentéséből. Ez a főember világosan és nyomatékkal megmondta Mózesnek, hogy királyi ura: "Az Úr megesküdött arra, hogy az Amalekiták (szomszédos országok) ellen nemzedékről nemzedékre háborút fog viselni" (Exodus XVII 16) és ennek során Az Úr harcolni fog a zsidók helyett is (Ex. XIV 14), mert "Az Úr csak a háborúnak él: neve "Az Úr" (The Lord is a man of war: the Lord is his name, Ex. XV 3).

Mózes még mindig aggodalmaskodott, mert rosszat sejtett. Az ügynök tehát tovább udvarolt és biztosította őt, hogy Az Úr majd "ad neked nagy és pompás városokat, amelyeket nem te építettél; házakat telerakva minden jóval, amiket nem te halmoztál fel; megásott kutakat, amelyeket nem te ástál; szőlőskerteket, olajfákat, amelyeket nem te ültettél; akkor lesz, mit egyél és bőségben fogsz élni" (Deut. VI 10, 11). A zsidók lesznek Az 'Úr KADOSH 'Kedves' népe (61m 23), "kihozza őket Egyiptomból egy jó nagy országba, egy tejjel-mézzel folyó országba; a kánaániak, hétiták, amóriták, pereziták, hiviták és jebusiták helyére". (Ex. III 8, Ex. III 6-7). Megnyugtatta Mózest, hogy nem fog történni semmi baj, mert az asszír király "vele lesz", "kiterjeszti karját" (vagyis megvédi) és előtte "kikergeti" a népet Kánaánból (Ex. III 12, 20 és XXXIV 11). De a félreértések elkerülése végett azt is közölte Mózessel, amit a korabeli hűbérúr kertelés nélkül meg szokott mondani vazallusának, hogy ti. az új helyen majd az asszír királyt (Az Urat, Istent) kell szolgálni, az ő nevére kell esküdni (Deut. VI 13) és "azt kell tenned, ami helyes és jó AZ ÚR, SZEMPONTJÁBÓL" (and thou shallt do that which is right and good in the sight of The Lord, Deut. VI 18). De aztán nehogy hálátlan légy - óvta Mózest az ügynök - és főleg tartsd meg az egyezséget, különben Az Úr "eltöröl téged a föld színéről" (Deut. VI 15). Az asszír főember végül is meggyőzte Mózest, mert amint a tárgyalásnak vége lett, kiadta neki az első parancsot: "Most aztán indulj és én majd utasítani foglak, hogy mit mondj" (Ex. IV 12). Mózes bizonyára azért mondott igent, mert az ajánlatban értékes segítséget látott a kivonulás technikai lebonyolításához. De mit is tehetett volna mást, ha Jetró örökségének átvétele az asszír király jóváhagyásától függött? Az alku tehát megtörtént és a sivatagból Egyiptomba visszatérő Mózes már új ember volt, fegyveres kísérettel érkezett, mint a bemutatott okmányon is látható. Szívet cserélt: ő lett a legfrissebben felavatott asszír diplomata, "Az Úr szolgája" (61m 32), akinek feladatául tétetett az egyiptomi Deltában lévő zsidó kolónia kivándoroltatása.

Egyiptomba visszatérve, Mózes hozzálátott a kolónia meggyőzéséhez, a kivándorlás lelki előkészítéséhez. Hirdette nekik, hogy Egyiptomban borzalmasan el vannak nyomva, valóságos rabszolgák, akik élete is veszélyben van, mert a fáraó valamennyiüket ki akarja irtani. Viszont nem is olyan messze, egy mesésen berendezett ország vár rájuk, ahol csak be kell ülni a készbe, mert helyettük Az Úr majd mindent elintéz. A nép azonban a szép ígéretek ellenére sem volt meggyőződve a távozás szükségességéről, nem hitt a mesebeli országban és vonakodott idegen istent (királyt) szolgálni. Jól látták, hogy Mózes a maga egyéni érdekeit lépteti elő közös zsidó üggyé, hogy ő egy asszír propagandista, aki az asszír király sípját fújja. Úgy is nevezték OSAR SYP, 'Asszír síp', idegen érdekek szolgálója. Megmondták neki: "Hagyj bennünket békében, hogy mi az egyiptomiakat szolgálhassuk" ( Ex. XIV 11, 12 ). Mózes végül csalafintasághoz folyamodott: nem kivándorolnak, - mondotta - hanem csak három napra mennek ki a pusztába, hogy ott az új istennek áldozatot mutassanak be. Ez alkalommal "fülükbe súgta a népnek", írja a Biblia, hogy vegyék kölcsön az egyiptomiak szép ruháit, díszítsék fel magukat az ő ékszereikkel és parádésan induljanak. A mit sem sejtő menet a szép ruhákban elindult ünnepelni napkelet felé s amikor már túljutottak az egyiptomi határzáron, akkor döbbentek rá, hogy nincs többé visszatérés. A nép ettől kezdve az asszír király elhívott népe nevet Israelita - viselte. Az elhívást említi a Biblia is (Deut. VI 21, VII 8).

Mózes és az asszír főember között lefolyt sorozatos beszélgetést a Biblia-kutatók nem a földi istennel, vagyis nem az asszír királlyal illetőleg annak megbízottjával való tárgyalásnak fogják fel, hanem a láthatatlan Istennel való érintkezésnek és a csodálatos dolgok közé sorolják, amit nem megérteni, hanem hinni kell. A történettudomány azonban, amely a forrásokat megérteni akarja, a főmozgatót ezúttal is egy földi lényben, a szemita népek akkori vezéralakjában, az asszír királyban jelöli meg. Efelől nem lehet kétség, hiszen utóbb is lépten-nyomon, száz meg száz esetben van szó az asszír királyok beavatkozásáról és más történeti okmányok is megvilágítják az izraeliták iránti közvetlen érdeklődésüket. Tényként állapíthatjuk meg, hogy az egyiptomi zsidók a fáraók országából Jetró- Mózes féle titkos egyezmény értelmében, asszír biztatásra és asszír segítséggel, tehát önként és szökésszerűen távoztak. Nem hiteles az a nézet, hogy őket Egyiptomból "kikergették" (driven out, 220m 221)

A zsidók egyiptomi "elnyomását" Mózes propagandája alapján a történeti kézikönyvek általában tényként említik. Ez a nézet is revízióra a szorul. Mert hogyan beszélhetünk elnyomásról, amikor Egyiptomban az összes kulcsállásokban ők szerepeltek: a királyi trónon, a hadsereg élén, a háremek élén, a napvallás intézményeiben és számos egyéb udvari tisztségben, és főleg hogyan lehet olyan kisebbséget elnyomottnak feltüntetni, amely elég erősnek érezte magát arra, hogy kísérletet tegyen az államhatalom kizárólagos birtokbavételére és az őslakosság kikergetésére? A tények tárgyilagos vizsgálatából megállapítható, hogy a zsidó kolóniáknak Egyiptomban nagyon előnyös helyzetük volt. Ezzel az ártatlan köznép tisztában is volt és szomorúan gondolt egykori jó dolgára, amikor a Sinai- pusztaságban barangolt. Szemei előtt megjelent a múlt, a régi haza képe, a szívélyesen befogadó egyiptomi nép. Maguk mondták: "Emlékezünk a halakra, amiket Egyiptomban korlátlanul ehettünk; az uborkára, dinnyére és póréhagymára, meg a vöröshagymára és a fokhagymára." Szemére hányták Mózesnek, miért is kellett minket onnan kivezetni, "amikor ott a húsos fazék mellett ültünk, amikor ott annyi kenyeret ehettünk, amennyi csak belénk fért." "Nemde megmondtuk neked Egyiptomban, hagyj bennünket békén, hogy mi az egyiptomiakat szolgálhassuk? Jobb lett volna nekünk az egyiptomiakat szolgálnunk, mintsem itt a pusztaságban meghalnunk." (42) Ezekben a panaszokban az érdekeltek maguk mondják el, hogy Egyiptomban jól ment a dolguk s a nép megkülönböztetett elnyomásáról, diszkriminálásáról nem volt szó. A zsidók, kusok és egyéb forradalmárok bajai Egyiptomban akkor kezdődtek, amikor vezetőik asszír biztatásra határt nem ismerő ambíciókkal forradalomba sodorták a vendéglátó országot. De hát ez már más dolog. A forradalom nem sikerült, így a forradalmároknak kellett viselniük azt a sorsot, amit ők az őslakosságnak szántak. De akármennyire sajnálták is, a kivándorlás megtörtént, azt visszacsinálni nem lehetett. Hiába próbáltak az asszírok karjaiból kiszabadulni azzal, hogy Jetró földjén maradnak; tovább kellett vándorolniuk és el kellett fogadniuk azt az újabb, nehéz és kockázatos szerepet, amit a stratégiai útvonalon, a Jordán völgyében, a nyugati magyar világot meghódítani készülő asszír király számukra kijelölt. Ezzel a vállalkozással a zsidók történelmi útja a magyarok útjától végleg elvált.

Közös erővel meghódítják Kánaánt

Az izraeliták kánaáni honfoglalását, akárcsak megelőző egyiptomi szereplését, sok homály borítja. A biblikus történetszemlélet ugyanis a vonatkozó eseménysorozatot a nagy I-vel írt Isten tervezgetésének fogja fel amelynek során a "rosszakat" (vagyis a kánaániakat) a "jók" (az izraeliták és konfederáltak) legyőzik és megbüntetik. A teológusok ezt a gondolatot jól kidomborították és igyekeztek a "rosszakat" minél gonoszabbnak, a "jókat" minél angyalibb természetűnek feltüntetni. A kánaáni őslakosságot tehát mint perverz és obszcén népet szerepeltetik és úgy adják elő, mintha Isten elhatározta volna, hogy ezt a neki nem engedelmeskedő népet eltörli a föld színéről. Tervének végrehajtására kedvelt népét, Ábrahám leszármazóit, a zsidó népet választotta ki, amelyet a bűnösök kipusztítására és a magasabb rendű, egyetemes erkölcs bevezetésére a helyszínre vezényelt. Így Kánaán lerombolása és népének kiirtása Isten parancsának teljesítése volt, amiért a parancsnak engedelmeskedő izraelitákat nem terheli felelősség.

Még ma is jelennek meg könyvek és nagy példányszámú összefoglalások, amelyekben teljes egészében szerepel ez a naiv teológiai szemlélet és ahol óvakodnak megmondani, hogy aki "Isten" néven szerepel, az az asszír király, isten lévén a Régi Keleten az uralkodók szokványos címe. Ilyen teológus szemléletű újabb könyv például Epstein Izidoré (61m), amelyben mindazok a marasztaló kifejezések megtalálhatók, amelyekkel a kánaániakat szokták illetni. Ott olvassuk az Isten sugalmazásait, a kánaániak emberi méltóságot megcsúfoló szokásait (debasing and degrading practices), hallunk az ő szexuális vallási orgiáikról (obscene fertility rites, orgiastic scenes), a kánaáni bálványimádók fertőző természetéről (contaminating contacts with the idolatrous civilization, 61m 12, 13, 23, 26, 30 stb), olvasunk sok más becsmérlő kifejezést is, amivel szembe van állítva a bejövő izraeliták erkölcsi fölénye. A könyv szerzője megmondja, hogy amit "történeti bemutatás" címen ír, az tulajdonképpen a judaizmus történetfilozófiai háttere.

Az újabb történeti kutatások lehetővé tették a kánaáni kultúra adatszerű megvizsgálását. Azokból kiderült, hogy Kánaán nagy és szép ország volt, kultúrája hasonlíthatatlanul magasabban állt, mint a honfoglaló izraeliták akkor még javarészben nomád kultúrája. Ennek láttán egyes kutatók bizonyos ingerültséggel kérdik, hogyan lehetett egy olyan népet a sárga földig lealacsonyítani, amelynek százezer számra voltak igavonásra és lovaglásra betanított lovai, olyan népet, amely tudományos gazdálkodást űzött földjein, gondos kezeléssel ápolta szőlőit és gyümölcsfáit, városaiban isteneinek díszes templomokat emelt, magának emeletes palotákat, olyan népet, amely írt és olvasott, szorgalmasan kereskedett tömérdek, pénzzel rendelkezett és legendás országát gazdagsága miatt az asszírok maguk is "tejjel-mézzel folyó" országnak nevezték. Hogyan lehetett ilyen szorgalmas és vidám népről annyira elmarasztaló ítéletet mondani, hogy "őket a föld kiokádta.", éppen azoknak, akik maguk még nem laktak házban, nem ismerték a földművelést és politikai- társadalmi szervezkedés tekintetében az elemeknél tartottak (43). Minden honfoglalás körül heves erkölcsi természetű viták szoktak folyni, melyek során a győző a maga jogát akarja igazolni. Az izraelita honfoglalással kapcsolatban is publicisztikai célt szolgált a kánaániak befeketítése, csakúgy mint a "népirtó fáraóról" meg az "egyiptomi szolgaságról" kitalált mese. Az újabb tudományos kutatás ezzel már tisztában van és Kánaán megrágalmazott népének igazságot szolgáltatott ( 2m 197 sk; 142m 99 ) . Kíséreljük meg mi is reálisan felfogni a kánaáni eseményeket, az ott élt magyar nyelvű nép történetét, amelynek egyedüli "hibája" az volt, hogy nagyhatalmak - Asszíria, Egyiptom és Hétország - érdekeinek ütközőpontjába került.

Az egyiptomi forradalom bukása után Egyiptom egész területéről, de különösen Delta vidékéről, sokan hagyták el az országot. De hogy Mózes biztatására hányan mentek el, azt nem tudjuk. Sokan nem lehettek, mert kis létszámukat az asszír ügyvivők többször felhánytorgatták nekik, mondván, hogy együttesen is kevesebben vannak, mint Kánaán hét nemzetségének bármelyike külön-külön (Deut. VII 1, 7; I 28; IX 1, 15). 6,000-nél többen semmi esetre sem lehettek, aminek igazolására két fő érvet említenek: 1. Hogy Koshon ( Goshen ) ennél több embert nem tudott eltartani; 2. Hogy az összes izraelita gyermekágyas asszony ellátására elég volt két szülésznő (209m 45; 206m 131; 213m 249). A kivándorolt főemberek között említenek egy HUR (Úr), egy PASHUR (Vezér), egy MAZARI (Magyar) és egy KUSIR (Kosúr) nevűt és kísérte a menetet egy ASSIR (Asszír), vagyis a Delta minden faji eleme képviselve volt a menetben - nemcsak a zsidók. Útjukban egészen Akabáig asszír ügynökök kalauzolták őket, akik előttük haladva, tüzekkel jelezték a követendő irányt: nappal a felszálló füst, éjjel a láng volt a biztonság jele. Az út hosszú volt és fáradságos, állítólag több évtizedig tartott, ami alatt sokan meghaltak, de az újszülött gyermekekkel és a sivatagban hozzájuk csatlakozott egyéb nomád népelemekkel a konfederáltak összlétszáma aligha volt kevesebb a vándorlás végén, mint a kiinduláskor.

A kivándorlók és az útközben hozzájuk csatlakozók a pusztában tudták meg, hogy őket a veszélyzónában fogják felhasználni és feladatuk a kánaáni hadi út őrzése lesz, egy új király (isten) szolgálatában. Akkor történt ugyanis, hogy az asszír király a már sokszor megígért földbirtok élvezetéért járó ellenszolgáltatásokat az akkor divatos szokás szerint egy írott szerződés keretében pontokba foglalta. Ezt a szerződést (frigyet, paktumot, vagy szövetséget) Ó-szövetségnek szokás nevezni, mivel utóbb Asszíria bukása után a zsidók egy másik nagyhatalommal (Perzsiával) kötöttek hasonló szerződést, új szövetséget. A paktum szövegét kőtáblákra írták és azt ARKnak, Úr-kőnek (isten köve, király köve) nevezték. A szerződésben említett főbb parancsok ezek voltak: 1. az izraeliták korábbi királyukkal (az egyiptomi fáraóval) valamint annak. (magyar) népével minden kapcsolatot örökre megszakítanak; 2. ezentúl kizárólag az Úrnak (Aszíria királyának, az új istennek) tartoznak hűséggel, szolgálattal és vak engedelmességgel, akit úgy kell szeretniük, mint saját magukat;" 3. Kánaán (magyar) népével társadalmi érintkezésbe lépni szigorúan tilos; 4. az izraeliták főfeladata: Kánaán népének gyökeres kiirtása; 5. ez a program az asszír király "titka", amibe csak a papok lesznek beavatva, akik feladata a nép programszerű irányítása. Hihetetlenül súlyos parancsok ezek, amelyek legfontosabbika asszír szempontból a negyedik volt, amit éppen ezért a király többször is megismételt. Ez utóbbi parancs részleteiben így hangzott: "Amidőn az isten (az asszír király) kiszolgáltatja neked őket (a kánaániakat), le kell azokat mészárolnod és irgalmatlanul el kell pusztítanod." Így jársz el velük szemben: "Lerombolod oltáraikat, összetöröd képeiket, kivágod szent berkeiket és tűzzel elégeted rovással írt képeiket" (Deut. VII 1-5, 16, 24, 25; XII. 1-4; Ex. XIX és XX; megismételve Joshua III 10; I Samuel XV 3). cél világos: a kánaáni hadiút környékéről el kell távolítani az asszír szempontból megbízhatatlan népelemeket. Miután az 'Úr átadta Mózesnek a szerződést, meghagyta neki, hogy "a parancsokat (!), határozatokat (!) és ítéleteket (!), amelyeket neked a mai napon adok, meg kell tartanod" (Deut. VII. 11).. Ha azokat megszeged és tetteiddel felidézed az isten (király) haragját, "ő akkor téged el fog pusztítani a föld színéről" (Deut. VI 15).

Ezek után hiába merült fel az izraeliták között az Egyiptomba való visszatérés gondolata (Numb. XIII 28, 32, 33), mert a szerződésben vállalt kötelezettségek végrehajtására asszír kémek és ügynökök vigyáztak. Ezek az ókori politrukok mindenütt az izraeliták mögött voltak, behálózták az egész Kánaánt és a szíriai hetiták sok kis városállamát. Udvari intrikáikkal azok együttes fellépését a kritikus pillanatban megakadályozták és az őslakos törzseket egymástól elszigetelve egyenkint leigázták. Nem részletezzük a bekövetkezett izraelita öldöklést, Mózes, Józsua és utóbb Dávid tömegmészárlásait. Elég megemlíteni, hogy a kánaáni népet nem a "föld okádta ki", hanem - az őslakosság szavaival szólva - a "rablók és nyakmetszők" (cutthroats, robbers, 32m 205 sk) tették. tönkre, akik Kr. e. 1000-900 tájára ára Kánaán politikai szervezetét szétzúzták s annak helyén Izrael néven új országot alkottak. A régóta tervezett szemita hatalomátvétel Kánaánban sikeresen megvalósult, az izraeliták hont foglaltak.

De ki lett az igazi úr Kánaánban?

A szemita "világmonarchia" megvalósítása Asszíriával

A világuralmat sóvárgó asszír királyok nem voltak megelégedve a nyugatra irányított Sutik teljesítményével, mert nem tudták a szemita forradalmat Egyiptomban győzelemre juttatni. A Kánaánba besegített izraeliták pedig elsősorban saját magukra gondoltak ahelyett, hogy vakon szolgálták volna asszír uraikat. De az asszírok saját diplomáciai munkája és idegháborúja is eredménytelen maradt, mert Szíria, Kánaán és főleg Egyiptom, e nyugati szemita célpontok, sokkal erősebbnek bizonyultak semmint feltételezték s államaikban beszivárgással nem lehetett a főhatalmat megszerezni. A régi politika csődjét felismerve, az asszírok elhatározták, hogy fegyverekhez nyúlnak.

Új módszerüket az országuk fölött elterülő hegyvidéken próbálták ki, ahol az egymástól eléggé elzárt völgyekben csak apróbb népi egységek éltek s ahol komoly ellenállástól nem kellett tartani, főleg ha vasfegyverekkel mentek közéjük, ami akkoriban nagy újdonság volt. Az itt élő törzsek leigázását addig még soha nem hallott kegyetlenséggel a Kr. e. 13. és 12. század folyamán hajtották végre. Az asszír királyok fegyverjárásaikról hadinaplót írattak s abban maguk jegyeztették fel pusztításaikat. A Kaukázus felé eső völgyekben például, írják, egyetlen hadjáratuk folyamán ötvenegy várost égettek fel. Egy másik hadjáratuk alkalmával megölték a nairi nép hatvan királyát, a Zab folyó vidékén pedig harminc másik királyt "tapostak lábuk alá". E könnyű győzelmeken felbuzdulva hozzáláttak aztán, hogy az egész Régi Keletet hasonló módon, katonai erővel leigázzák, zsidó testvéreik kikapcsolásával. A döntő fegyvertényeket mintegy száz éves időközökben érték el: Babilonban 850 táján, Szíria-Kánaánban 760 táján, Egyiptomban 650-ben.

Az asszírok Babilont gyűlölték a legjobban, a Régi Kelet e nagy metropolisát, mert benne látták világuralmi törekvéseik legfőbb akadályát: Amíg ugyanis Babilon független ország volt, az asszír seregeket nem lehetett távolabb eső harcterekre elvinni. Babilon ezért az elpusztítandó magyar országok jegyzékén az első helyre került. Egyszer már I. Salmaneser király (Kr. e. 1265-1234) berontott a városba és fia és a Tukniti Ninurta is megismételte a műveletet, de különösebb eredmény nélkül. Azután I. TigIathpileser (Kr. e. 1112-1074) vezetett ellene hadjáratot, aki Kr. e. 1105-ben a babiloni sereget le is győzte és a két folyó közét végigdúlta. Ezzel a művelettel kapcsolatban hadinaplójába ezt íratta be: "Nagy vérfürdőt rendeztem nekik és megszámlálhatatlan mennyiségű "zsákmányt ejtettem" (160m 113). A büszke várost azonban csak Salmaneser tudta megtörni 851-ben és 850-ben vezetett két hadjárata során. Amikor ez az asszír király bevette a várost, a lakosság nagy részét szétkergette, a maradékon pedig akkora vércsapolást végzett, hogy utána százötven évig semmi érdemleges dolgot nem hallunk a város életéről (87m 454). Amikor a város 689 táján újabb kísérletet tett függetlensége visszaszerzésére, Sennacherib asszír király az örökké emlékezetes HALLILE, 'Halál' mezején legyőzte az egyesült babiloni és elámi hadakat. Miután a katonákat mind leölette, összeterelte a város vezető polgárait és azokat is kivégeztette. Arany karpereceiket úgy szedték le róluk, hogy kezeiket levágták. "Mészárolták őket, mint a birkát, beleiket a földön huzigálták és férfitagjukat kitépték, mint június hónapban az uborkát" (92m 34). Az asszír király 89 falut felégetett, 208,000 embert deportált és megszámlálhatatlan mennyiségű lovat, öszvért, tevét, szarvasmarhát és juhot hajtott el Asszíriába. Az emberek leölése és a terület kirablása után Sennacherib király a város fizikai elpusztításához fogott. Az ARAHTU 'Árasztó' nevű főcsatornában a vizet felduzzasztotta és egész városrészeket hónapokra víz alá merített, az épületek falait pedig ledöntötte (193m VI 148). Sennacherib őrülettel határos pusztításától a király közvetlen környezete is megundorodott s a vérengzőt tulajdon fiai Adram Melech és Sarezer vágták szét kardjukkal.

A babiloniak szemitákkal vívott élethalálharca Kr. e. 652-ben kiújult. A felkelést ezúttal a király saját testvére Samas Samukin főpap szervezte meg s Assurbanipálnak négy évi ostromába került, amíg a várat be tudta venni. A lakosságnak ő is megrendezte az asszír vérfürdőt, az életben maradottakat pedig a városból kikergette. A menekülők a Perzsa öböl lagúnái közt bújtak meg, vagy elfutottak Etámba. Assurbanipál azonban Elámot is megtámadta és Kr. e. 640-ben elfoglalta. A lakosságot onnan is elhurcolta és helyébe szemitákat telepített, köztük a korábban Médiába deportált izraeliták maradványait. Visszatérve székvárosába Ninivébe hálát adott istenének, amiért őt ilyen nagy győzelemben részesítette. A győzelmi menet Istár templomához vezetett és Assurbanipál díszét az elámi főkirály és az alkirályok húzták. Babilon és Elám elpusztításával Dél-Mezopotámia elnéptelenedett s gyakorlatilag megszűnt magyarnak lenni.

Az asszír világuralmi programon ezután a távolabb eső nyugati magyar vidékek meghódítása következett: Szíria, Kánaán és Fönícia leigázása és elpusztítása. A szíriai városkirályságok korán felismerték az fenyegető veszélyt és valahányszor asszír fegyverjárásról vettek hírt civódásaikat félretéve, ösztönösen egymáshoz simultak. Közös fellépésüknek köszönhették, hogy az ellenség mintegy háromszáz esztendeig nem bírt velük. Pedig már több ízben nagy hadseregek látogatták őket: 876-ban Karkemis alatt álltak az asszír erők, 856-ban ugyanott és Árpád, Személ, Hattina falainál és 873-ban Damaskus alatt. Ez utóbbi erősség bevételével már 63,000 gyalogos, 2,000 lovas, 4,000 harckocsi és 1,000 teve próbálkozott, de sikertelenül. A fegyverjárásokat az asszírok egyre sűrítették és szinte minden tavasszal elmaradhatatlanul megjelent közöttük a "rém": Kr. e. 849-ben, 848-ban, 847-ben és 845-ben, mindig több és több harcossal, utoljára már 120,000 emberrel. A döntés a Kr. e. 740-es és 730-as években következett be, miután az asszír királyoknak sikerült az Eufrátesz kényelmes nyugati átjáró helyét őrző Árpád királyságot meghódítaniuk (Kr. e. 743 ) . Az asszír seregek ezután akadálytalanul mehettek egészen a Földközi-tengerig.

Kr. e. 742-ben elesett Damaszkus, királyát megölték, népét elhurcolták és területét asszír tartománnyá tették. Az asszír király most ezt íratta be naplójába: "Minden második embert megölettem. Falat építtettem a város kapuja előtt, aztán a lázadó főembereket megnyúzattam és a falat az ő bőrükkel takartattam be. Egypárat elevenen befalaztattam téglákkal, másokat a fal mentén karóba húzattam. Azt is elrendeltem, hogy jelenlétemben jó sokat megnyúzzanak és bőrükkel a falakat bevonják" (42m 168). Akik elbujdosva életben maradtak, azok mintegy száz év múlva, Kr. e. 639-ben újra kísérletet tettek szabadságuk visszaszerzésére. Assurbanipál lecsapott rájuk, vezéreiket elfogatta s láncra verve palotája elé kutyaólba állította őket (87m 508). Karkemis hatalmas erődjét Kr. e. 727-ben hódították meg, Hamatot 720-ban. Utóbbi királyát Jaubidit szintén elevenen megnyúzták (40m 160). Az asszírok ugyanekkor lerombolták Szamária és Személ erődjét s a lakosság felét mindenünnen elhurcolták (87m 465 sk). Itt is megrendezték a csata után a szokásos nagy embermészárlást (129m VI 202) és a kivégzések végrehajtásában az asszír király maga is tettleg részt vett: ő a hadifoglyok szemeinek kiszurkálásában lelte örömét ( 160m 131 ), de azt is élvezte, amint gyermekeket és asszonyokat lassú tűzön elevenen megsütöttek (129m VI 201 sk). Ez a szadista király a magyarok legfanatikusabb ellensége volt és magát is abban a pózban ábrázoltatta művészeivel, amint éppen egy emberfejű oroszlánt szúr át lándzsájával, ekként jelképezve a magyarok sorsát őshazájukban. Azt is megfigyelhetjük, hogy az asszír királyi vadászatok célpontja mindig az oroszlán, amit ezentúl vérét hullatva, halálra sebezve szoktak ábrázolni az asszírok, amint testébe SET hangértékű nyilak hatolnak be.

Az asszír szadizmus lávája Szíria elpusztítása után tovább hömpölygött Fönícia és Kánaán felé. Fönícia védelmében Kr, e. 842-ben sok ezer "Musri" tüntette ki magát (87m 450 sk), de két év múlva már ott is asszírok parancsoltak, akik elrettentés céljából a szidom királyt lenyakazták. Ugyanebből a célból leütötték Cilícia Sand-Uari fejedelem fejét (Sanduar- Szent Úr, azaz király, a mai Sándor régi alakja). Kánaánban hiába voltak a zsidók az asszírok rokonai és az asszír király 'kedves népe', őket sem kímélték: Izrael tíz törzsét elhurcolták és országukat asszír tartománnyá tették.

A Kr. e. 7. század közepén Asszíria királyai már minden magyar politikai keretet szétromboltak és minden magyar népet sokszorosan megtizedeltek, ami Babilontól félkörben Damaszkuszig és a tengerpartig található volt és nyitva állt előttük az Orontes és a Jordán völgye, a dél felé fizető nagy hadiút. Azontúl, a Nílus völgyében állt még egy ország, a legnagyobb és legragyogóbb ókori magyar hatalom, Egyiptom. Az asszírok világhódító törekvésük során most ennek a kolosszusnak készültek megroppantani derekát. Az első asszír király, aki lovát a Nílusban megitatta, Eserhaddon volt. Kr. e. 690-ben indult el hatalmas seregével és a nagy folyóhoz érve hajókra szállt, felutazott a Mén-nem székhelyére, Thébába. A várost ostrommal bevette, kincseit sietve összecsomagoltatta és tömérdek zsákmánnyal megrakodva, hajóin sietve visszament a Deltába. Ott az egyiptomi hadsereget hátba támadta és kiűzte saját országából. Fia és utóda Assurbanipál a dolgot alaposabban kívánta megoldani. Ő Kr. e. 666-ban érkezett a Deltába s miután az egyiptomi királyok ősi székhelyét, Memfiszt kirabolta, fölment Thébába, ott összeszedte az apja által sietségben még otthagyott kincseket, azután megrakodva arannyal, drágakövekkel és töméntelen fogollyal, visszament a Deltába, Egyiptom élére pedig asszír helytartót és asszír kormányzókat állított. A hadjárat befejeztével ezt íratta naplójába: "Sais, Mendes, Tanis és más városok férfiait és mindazokat, akik velük egyetértésben gonosz tervet forraltak, apraját és nagyját egyformán kardélre hányattam, nem hagyva életben senkit közülük. Testüket karóba húzattam és lenyúzott bőrükkel a városok falait betakartattam" (119m 202).

Amint az asszír haderő elvonult, az idegen helytartót és kormányzókat az egyiptomiak elmozdították állásukból. Ezért Assurbanipál Kr. e. 664-ben visszajött, hogy a dolgokat kívánsága szerint rendbe hozza. Viselt dolgait így írja le: "Második hadjáratom során Egyiptom és Etiópia ellen vonultam. Tanuat- Amen (Tanúlt Amén, Egyiptom királya), amikor tudomást szerzett hadjáratomról és arról, hogy átléptem országa határát, elhagyta Memfisz városát és Thébába menekült, hogy életét megmentse. A királyok, helytartók és felügyelők, akiket Egyiptom élére állítottam, elém járultak és megcsókolták a talpamat. Én Tanúlt Amén üldözésére indultam és elérkeztem hatalmas erőssége, Théba alá . . . Ezt a várat mindenestül elfoglaltam, az ezüstöt, aranyat, drágaköveket, palotájának minden gazdagságát, a díszes lenvászon ruhákat, jó termetű lovakat, embereket - férfiakat és nőket - . . . mind elvittem Asszíriába" (119m 204). Egyiptom e barbár rablás és gyilkolás után soha többé nem nyerte vissza régi hatalmát s nemzeti királyságról, magyar országlásról ezután már itt sem lehetett szó. A szemiták elérték századokkal előbb kitűzött céljukat, a Régi Keleten minden a lábuk előtt hevert, a "világ urai" ők lettek!

Az asszír birodalom kialakulását bemutatva, az egykorú kútfőkből idéztünk, a királyok saját beszámolóit szólaltatva meg. Ezeket az adatokat a tudósok más természetű forrásanyaggal összehasonlították és megállapították, hogy az asszírok a történelem legvérengzőbb népe voltak, akik a Régi Keleten a szó legszorosabb értelmében népirtó politikát folytattak. Eljárásuk óramű pontossággal végrehajtott három műveletet foglalt magában. A várak és erősségek elfoglalása után az első ütemben a katonai erő teljes megsemmisítését végezték el. Ez abban állt, hogy az elevenen elfogott védőket a várfalakról lelökdösték a mélységbe, ahol azok halálra zúzták magukat. A második ütemben a politikai keretek szétzúzása következett, ami a vezető emberek kivégzésében csúcsosodott ki: a főembereket hegyes karókra szúrták fel vagy elevenen megnyúzták, a kisebb tisztviselőket pedig letérdeltették, kezeiket béklyóba szorították vagy lapos kőre tetették és ebben a helyzetben a hátulról jövő hóhér lebunkózta őket. Azokat az előkelő polgárokat pedig, akikből esetleg új vezetőség alakulhatott volna, egy térre összeterelték és levágták az orrukat, fülüket, ujjaikat, karjukat, lábukat; átfúrták fülük dobhártyáját, kiszúrták a szemüket, kitépték nyelvüket, kirángatták férfitagjukat, kiherélték őket és forró aszfaltot öntöttek arcukra. Azután a félholtakat összedobálták egy halomra, ahol a legyek csípésétől és a forró napsütéstől sebeikbe belepusztultak. Akiket elszállítottak Ninivébe, azokkal megtörtént, hogy kiállították őket a város kapui elé és fiaiknak megparancsolták, hogy apjuk csontjait ott nyilvánosan szétkalapálják (160m 124 sk). A kívánatos nőket és erős férfiakat gyalogmenetben, szigorú őrizet alatt Asszíriába irányították. Előbbieket az asszírok ágyasaikká tették, utóbbiakat rabszolgákká és velük végeztették a mezőgazdasági termelést és építtették a királyi kéjlakokat. Mialatt a vércsapolás és népirtás folyt, harmadik ütemként külön osztagok nekiláttak a terület tökéletes kirablásához és a természet elpusztításához. Összeszedték a paloták arany és ezüst kincseit, az ékszereket és drágaköveket, bútorokat és edényeket. Becsomagolták a raktárak készleteit, különösen a fémeket, s mindezt Asszíriába szállították. A lovakat, teheneket összeterelték csordákba s azokat is Asszíriába hajtották. A kisebb állatokat, amelyek a hosszú utat nem bírták volna ki, a helyszínen leöldösték. Ami nem volt mozdítható, elpusztították: a házakat, templomokat felgyújtották, az isten-szobrokat összetörték, a csatornákat szétrombolták, az ültetvényeket felgyújtották, a gyümölcsfákat pedig kifűrészelték. "Az emberi hódítások krónikájában nehéz találni még egy népet, amely oly mértékben a vérontásnak és mészárlásnak szentelte volna magát, mint az asszírok tették. Vadságukhoz és kegyetlenségükhöz csak kevés hasonló található, kivéve a legújabb időket" (42m 165; 120m 42). (45)

Az árja magyar népek hadviselésével szemben a szemiták hadviselése kiáltóan különbözött. Amikor például a pilisiek tönkreverték az izraeliták seregét Kr. e. 1080-ban, nem mészárolták le őket és nem irtották ki a polgári lakosságot, hanem megelégedtek a katonák lefegyverzésével és azzal, hogy megtiltották országukban a fegyverkovácsok működését (87m 422 sk). A hetitáknál: "Ott is tökéletesen hiányzik a kínzásnak és kegyetlenkedésnek az a mohó élvezete, ami jellemzi az asszír királyok évkönyveit, midőn győzelmeikről írnak" (81m 115). Ami pedig az egyiptomiakat illeti: "Az egyiptomiak természetüknél fogva nem voltak kegyetlenek és nagyon kevés olyan feljegyzést találunk akár a történelemben, akár a hagyományban, amely vérszopó fáraókról szólna" (129m II "Az egyiptomiak sohasem hánytak kardélre egész népeket, mint tették a szemiták barbár szokásaik szerint" ( 87m 239 ).

Az asszírok a Kr. e. 7. század végére elérték a félezer évvel korábban kitűzött céljukat és az egész Régi Keleten megszerezték maguknak az uralmat, ahol minden államot leromboltak, minden népet tönkretettek és minden földet elpusztítottak. A magyar népek szempontjából a tragédia mérhetetlen: biológiai állományuk minden képzeletet felülmúló veszteséget szenvedett s a nép maradéka mint földönfutó a világ országútjára került. Aki tehát magyarázatot keres arra, hová lettek az ókori magyarok milliói, az asszír krónikák haláljegyzékein megtalálhatja rá a választ.

Az izraeliták kánaáni katasztrófája

A kánaáni hadiútnak vagy folyosónak az egyiptomiak elől való elzárásához sokkal több emberre lett volna szükség, mint amennyivel az Asszíriának elkötelezett konföderáltak (izraeliták) rendelkeztek. Ezért Izraelben a nép megszaporítása valósággal honvédelmi kötelesség, állammaxima lett, amit az asszír királyok nem győztek eléggé hangsúlyozni. Az Úr (asszír király) már Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak is kijelentette, úgy megszaporítja a kedves népét, hogy annak sokasága megszámlálhatatlan legyen, mint az Ég csillagai. Mózesnek is meghagyta: "Ne legyen köztetek se meddő férfi, se meddő nő, mint ahogy ne legyen meddő barom se" (Deut. VII 14). Izrael népe igyekezett is megfelelni az új életviszonyok elemi parancsának és kinek-kinek vagyoni állapota szerint voltak nejei, ágyasai és szolgálóleányai. Salamon király például, akinek dicsősége messze fénylett, udvarában 7 főfeleséget, 700 nejet és 300 ágyast tartott; Jeroboam 18 nővel élt; Jerubbálnak 70 gyermeke született. A gyermekáldás akkora volt, hogy a Kánaánba való behatolás után az első 150- 200 esztendő alatt a hódítók szinte mértani haladvány szerint szaporodtak. A meddőséget az Isten büntetésének tartották és az ilyen büntetéstől a Biblia tanúsága szerint igyekeztek az asszonyok szabadulni, szorgalmasan kérve papjaik közbenjárását. Nem kétséges, az izraeli nép biológiai erőfeszítése a legfelsőbb határig igénybe volt véve (a velejáró erkölcsi lazulással együtt) és tőle telhetőleg ki-ki meg is tett mindent az állam biztonságának megalapozására.

Az izraeliták népi szaporulatát azonban nem kizárólag a sivatagi eredetű elemek szolgáltatták. A szaporodásba már a kezdet kezdetén is belemosódott a helyszíni árják és kusok vére, amint ezt Ábrahám családjában, fiainak és unokáinak történetéből és Mózeséből is ismerjük. Meg érkezve Kánaánba, az árja vér felvétele tovább folytatódott, különösen a Jordán völgyében, ahol az izraeliták az elfoglalt területekről a jó kiállású hajadonokat összeszedték és ágyasaikká tették. A keveredés békés úton is folyt és annak mértékére a legfelsőbb fokon is jó példákat ismerünk. Dávid király például szőke hajú volt, háromnegyed részben nem zsidó származású (30m I 437), felesége pedig, akitől fia és utóda Salamon született, hetita nő volt, URUAS, 'Óriás' kapitány gyönyörű felesége, akit Dávid galádul elszeretett. Ha százalékokban gondolkodunk, Salamon király már csak tizenkét és fél percentben lehetett fajilag szemita, főneje pedig az egyiptomi király lánya volt, sok más felesége mellett. Fajilag árja volt Saul is, az egész Omri- dinasztia és sok más fő- és közember. Izrael királyi családja és uralkodó rétege ugyanolyan faji felhígításon ment keresztül, mint megelőzőleg az egyiptomi 18. dinasztia, csak éppen ellenkező irányban: szemitizálás helyett árjásítás lett a sorsa. Az árjákkal történt keveredés a társadalom minden rétegében oly nagy volt, hogy az izraelitákban a Suti (zsidó) faji jelleg teljesen elmosódott és a konfederált nép fajilag belesimult a környezetbe, mondhatnók asszimilálódott a többséghez. Hoséa próféta e keveredés miatt az izraelitákat már "idegen gyermekeknek" tekintette (Hosea V 7, VII 8, 9). (46)

A faji keveredéssel párhuzamosan járt a nyelvi és kulturális áthasonulás. A bevándorlástól eltelt százötven-kétszáz esztendő alatt az izraeliták a kánaáni kultúrát mindenestül átvették: megtanulták a kánaáni nyelvet, a kánaáni rovásbetűket és ők is a mássalhangzós írásrendszer szabályai szerint írtak és elsajátították a kánaáni földművesek termékenységi vallását (47m 40, 49, 67). Salamon király már nem is a tőle vérben-gondolkodásban idegenné lett Asszíria felé tájékozódott, hanem saját fajtabelijei felé: az egyiptomi fáraókkal kötött új szövetséget, annak tett hűbéresküt és az ő fennhatóságát ismerte el (129m VI 417). Esze ágába se jutott, hogy neki a kánaáni főútvonalat az asszír király parancsára kellene nyitni és csukni. A híres francia histórikus, E. Renan szerint Salamon király teljesen eltávolodott a Mózesi gondolattól és nem értette, miért kellene neki az asszírok szolgálatában az árjákat és kusokat pusztítani (30m I 438).

Az árjákkal való faji, nyelvi és szellemi keveredés következtében az északi tíz izraelita törzs erősen elkülönült a délibb fekvésű nomád jellegűnek maradt másik tíz izraelita törzstől, Júda népétől, amely árja vér helyett a hozzá közelebb eső sivatagi életformájú népektől és a kusoktól kapta a folytonos vérfelfrissülést. E népi és kulturális törésvonal mentén Salamon király halála után, Kr. e. 931-ben ( vagy 922-ben) az eredetileg tizenkét törzset magában foglaló egységes Izrael kettészakadt és az északi tíz törzs Izrael néven, a déli két törzs pedig Júda néven folytatta életét, mint két külön nép és külön állam. (48)

A Mózes- féle asszír szövetség szelleme és betűje szerint a Kánaánba besegített konföderáltak az asszír király hűbéresei voltak, az ottani földnek csak egyszerű birtokosai és haszonélvezői, de az ország tulajdonképpeni ura, politikai és katonai vezetője az asszír király volt. Izraelnek azt kellett volna tennie, ami az Úr szempontjából volt jó és nem azt, ami Izrael érdeke volt. Az izraeliták azonban hamar felismerték, hogy abban a kényes katonaföldrajzi helyzetben, amelyben éltek, - a magyar népek közé ékelve, kis létszámmal és egyelőre még nagy távolságban a gyámolító Asszíriától - a Mózes- féle szövetségben előírt kül- és belpolitikai irány követése számukra egyértelmű lett volna az öngyilkossággal. Izrael ezért megpróbálta, hogy saját érdekei szerint cselekedjék és megalkotta az ahhoz való eszközt, a független királyságot. A külön izraeli állam életre hívása azonban egyenlő volt az asszír szövetség egyoldalú felmondásával, a hűbérúrtól való elszakadással, Az asszír király tehát az önálló izraeli állam felállítását "isten" (asszír király) ellen való lázadásnak és hűtlenségnek tekintette, ami a szerződés büntető záradékát ("eltöröllek a föld színéről..") hatályba léptette. A jóspapok (próféták), akik Izraelben az isteni titok letéteményesei voltak, vagyis az asszír politika ismerői és szócsövei, jól tudták, hogy Izrael népe katasztrófa felé tart és ezért az izraeli királyság esküdt ellenségei voltak. (49)

Az önálló izraeli állam Saul vállalkozásával kezdődött. Ez az ember származásilag egy KIS 'Kis' nevű magyar ember fia volt, aki szál- magas termetével (Saul- Szál) mint fajidegen óriás emelkedett ki az alacsony termetű izraeliták közül (I Samuel IX 2). Sault egy főpap, Samu- El (Szem-él azaz főpap) Kr. e. 1020-ban, a javított kronológia szerint 955-ben felkente királlyá. Ez a főpap EL-KANAS, 'Főkanász' nevű apától és HANNAH 'Honős' nevű bennszülött anyától származott, tehát ugyanolyan kevert (árja- kus- szemita) népi eredete lehetett, mint Saulnak. Erről az első izraeli királyról többet aztán nem is tudunk, mert mint az istennel kötött szövetség első nyilvános megszegőjét és lázadót bizonyára hamar elsöpörte az asszír harag. Utána Dávid lett a király (kb. Kr. e. 1000-961), a háromnegyed részben árja fajú katona, aki Saul szolgálatában kezdte pályafutását s így tisztában volt a királyság megalakulásnak céljával és tudta, a várható következményeket. Ő tette Jeruzsálemet országa fővárosává, utána Salamon következett ( Kr. e. kb. 961-922) , az utolsó izraeli király, aki az országot teljes terjedelmében uralta.

A csonka Izrael külön állami életében az Omri vagy Hunra király emelkedett ki (Kr. e. kb. 886-874), aki a Júda területére esett Jeruzsálem helyett országa számára Szamáriában új központot teremtett. Szamária régi neve SHOM-ER-ON, 'Szem- úr- hon' azt mutatja, hogy eredetileg a napkultusz központja volt. A kis Izrael nemcsak népileg és kulturálisan, hanem politikailag is egyre közelebb került a szomszédos szíriai államokhoz, amelyek Asszíriában látták létellenségüket. Omri király belépett a Damaszkus vezetése alatt létrejött Asszíria-ellenes szövetségbe és fia és utóda Ahab (Kr. e. 874-853) együtt harcolt az asszírok ellen Hadadezer zászlói alatt. Asszíria megkísérelte, hogy Izraelt visszatérítse a régi szövetség útjára és evégből Éliással (Éljós, Főjós), aki az asszír titok letéteményese volt, Jehu személyében ellenkirályt kenetett fel s vele az Omri dinasztia minden tagját: családját, rokonságát és barátjait lemészároltatta. E borzalmas vérfürdő után 180 fokos fordulat következett: Izrael asszír szövetségben harcolt korábbi fegyvertársai ellen. Az átállás azonban rövid ideig tartott, mert a kényszerítő világpolitikai helyzetben Izrael magatartása újra ingadozóvá lett. Asszíriában ekkor végleg kialakult az a meggyőződés, hogy Izrael képtelen a kánaáni hadiúton a neki kiszabott szerepet betölteni és nem is akarja. Ezért V. Shalmaneser asszír király megjelent a helyszínen és Szamária kivételével az ország egész lakosságát, mind a tíz törzset, a Kaspi- tó déli oldalára, Médiába deportálta. II. Sargon király pedig, aki 721-ben elfoglalta Szamáriát, az előbbi elhurcolások során hátrahagyott 27,000 embert is elvitte. (50) Izrael katasztrófája ezzel beteljesült, megszűnt állama és elpusztult népe. Különös iróniája a sorsnak, hogy éppen azok pusztították el, akik életre hívták: a fajrokon asszírok. Az izraeli zsidóság története itt bevégződik, mert csak igen vékony szállal függ össze az utána következő zsidóság történetével (51)

Júda önálló állami élete sem volt szerencsésebb, hiszen az asszír király szempontjából, aki a hűbéri szerződéshez ragaszkodott, ez az állam is felesleges volt, puszta léte is árulás. A kiemelkedő király itt is egy árja volt, név szerint is Azária (Az Árja, Kr. e. kb. 783-742 ), aki a felvilágosult politikai irányt követte, létellenségét Asszíriában látta s országa és népe megmentéséért a magyar népek Asszíria- ellenes frontjába állt be. Nem csoda, ha a próféták szemében nem volt kedvelt egyén. Bizonyára Asszíria elleni harca miatt nincs róla említés az ószövetségben, amelyet asszír vonalú papok fésültek át korunkra maradt formájára. Amit a krónika róla feljegyzett, mindössze annyi, hogy "a lepra elvitte". Mivel a leprát régen isten személyes büntetésének tartották, lepra alatt ezúttal sem kell szükségszerűen betegséget érteni, hanem talán inkább azt, hogy az élő isten őt is agyonverette. Júda lakossága a deportálást egy ízben (Kr. e. 721-ben) súlyos adók fizetésével és tökéletes behódolásával elkerülte. Asszíria mégis gyanús szemmel kísérte magatartását és biztonság okából Sennacherib onnan Kr. e. 701-ben kétszázezer embert deportált. Eserhaddon Kr. e. 670-ben egy további csoportot hurcolt el. Asszíria bukásakor, Kr. e. 612-ben, Júda még fennáll, de igen gyér lakossággal és nyugtalan lelkiismerettel várta a Ninivét porba döntő médák és babiloni árják, a föld régibb lakóinak bosszúját. Ez a bosszú egyelőre nem következett be és talán el is maradt volna, ha Júda vezetői meghódoltak volna az új "istennek", Babilónia királyának, aki Asszíria bukása után a szíriai-kánaáni területnek is királya lett. Mivel Juda nem hódolt meg, Nabukadnezár babiloni király türelme elfogyott és Juda vezetőit az asszírok példájára Kr. e. 597-ben Babilonba deportálta. Az intrikák azonban még ezután is folytatódtak, ezért 586-ban újra megjelent Júdában, Jeruzsálem falait ledöntötte és a város maradék lakosságát is elvitte. Ezzel a második izraelita utódállamnak is vége lett. (52)

A jósok és próféták számos esetben megmondták, hogy a deportálás az élő isten, vagyis az asszír király büntetése volt, amiért a vele kötött hűbéri szövetséget Izrael királyai nem tartották be. Hátrahagyott irataikból mindez filológiai pontossággal megállapítható. Az is megállapítható, hogy "bűn, lázadás, hűtlenség" alatt nem az egyetemes erkölcs mércéjén lemért bűnt, vétket és lázadást értettek, hanem az asszír királynak fogadott vak engedelmesség megszegését s csak a későbbi Biblia-magyarázók adtak a dolgoknak vallási értelmet. Néhány szó szerinti idézettel az egykoriak szemszögéből is megvilágíthatjuk a helyzetet. Ámos próféta kritikája szerint Izrael külpolitikáját paráznaság hatja át, "Efrájim (Izrael) szelet legeltet és keleti szél után futkos, nap-nap után szaporítja a hazugságot és kudarcot, hol Asszíriával (!) köt szövetséget, hol Egyiptomnak kedveskedik olajjal." "Olyan Efrájim mint egy buta galamb: most Egyiptomhoz fordul, azután Asszíriával (!) futkos" (Amos XII 1 és VII 11). Ezékiel próféta szerint Izrael külpolitikájában olyan, mint egy erkölcstelen nő (Ezekiel XVI 26-30). Egy asszír ágens Jeruzsálem ostromakor szemére hányta az izraelitáknak az egyiptomiakkal való szövetségüket. Nos, te arra a törékeny nádszálra bízod magadat, ami Egyiptom? Ha arra támaszkodsz, belevág kezedbe és átszúrja azt. Mert olyan a fáraó, Egyiptom királya, mindenkivel szemben, aki benne bízik . . . Felkérlek tehát mindezek miatt, esküdj hűséget az én uramnak (!), Asszíria (!) királyának és én szállítok neked 2,000 lovat, feltéve, ha képes vagy azokra lovaglásban jártas embereket ültetni" (2 Kings XVIII 21, 22). Bűnt követ el és lázadó az, aki az Asszíriával (! !) kötött szövetséget nem tartja be, nem Az Urat (!) szolgálja, hanem mással szövetkezik és más urat szolgál (2 Kings XVIII 7, 20). Akik ilyen bűnt követnek el, aminőt Izrael, azokat az asszír (!) király összeszedi és idegen országokban szórja szét. "Mert ők nem engedelmeskedtek Az Úristen követeinek, hanem megszegték az ő szerződését és mindent, amit Mózes, Az Úr (!) szolgája parancsolt s a kötelezettségekről hallani sem akartak, se azokat végrehajtani" (2 Kings XVIII 12).

Teljesen világos tehát, hogy az Ószövetségben szereplő "Az Úr" és "Isten" nevek legtöbbször nem a God, hanem a Lord, vagy még inkább a King (Király) szóval volnának fordítandók minden olyan esetben, amikor Asszíria királyáról van szó. Csak a magyar nyelvben van az Úr szónak olyan értelme, mint isten, király, nagyúr, parancsoló és ember. Nem csoda, ha a Biblia magyarázatában a teológusok a sokféle értelem között eltévedtek és áhítatos lelkülettel mindenütt az igaz Isten ujját, nevét, szerepét keresték és találták meg s ebbeli buzgóságukkal szinte kihámozhatatlan zűrzavart okoztak a történettudományban. Az ő jóindulatú spekulációjuk eredményeként lett egy egyszerű és abban a korban szokványos hűbéri szerződésből, amit az élő istennel kötöttek, a teremtő Istennel való egyezkedés, csodálatos lepaktálás.

Hogy a sok milliónyi tudós elvész, történész és régész között, akik évszázadok óta böngészik a Bibliát, eddig még egy sem akadt, aki észrevette volna az Úr meg az Isten szóval kapcsolatos főbenjáró tévedést, az a mi tudományunk egyik legsiralmasabb jelensége. Talán azzal magyarázható, hogy járatlanok voltak magyar nyelvben? Meg azzal is, hogy a papok valósággal elriasztották tudósokat a szent szövegek tárgyilagos vizsgálatától? Attól féltek, hogy az Isten alkotásának tartott írások kritikájából majd olyan dolgok derülnek ki amelyek a vallásnak kárt okoznak? Mindez lehetséges, hiszen a zsidó Spinozát például, aki a 17. században a modern Biblia-kritikát elindította, még kiátkozták a zsinagógából (47m 30) és a mi korunkban élt Sigmund Freudot, aki Mózes zsidó voltát kétségbe vonta s őt egy egyiptomi úr gyermekének tekintette, keserű szemrehányásokkal illették, amiért az igazságot előbbre valónak tartotta, mint a vélt nemzeti érdeket (47m 57) (53) A tudománynak is megvannak a maga mártírjai, Spinoza és Freud azok közé tartozik.

Az asszírok bukása

A Kr. e. 7. század elején az őshazai magyar politikai láthatár teljesen elborult s a jövendő reménytelennek látszott. Asszíria ugyanis dél és nyugat felé elérte az emberi megélhetésre alkalmas területek végét, a sivatagot, illetve a tengert. A birodalom nyugati szomszédságában így nem maradt olyan szabad terület, amelyen a menekülő magyarság megállhatott volna erőt gyűjteni a haza alkalmas időben való felszabadítására. A katasztrófából megmenekült egyiptomi, kánaáni, szíriai és hétországi néptöredékek ekkor már messze Európában jártak és az ősi föld visszafoglalásában nem vehettek részt. Az Őshaza keleti felében élt magyarság is nagyon megfogyatkozott, a babiloni magyarok elpusztultak, Mezopotámiában a szemita lakosság alkotta már a többséget s a nemzeti gondolat a rendszeres deportálások és új népelemek behozatala által mindenütt meggyengült. Ilyen körülmények között a felszabadítás munkája főleg és elsősorban arra a magyar nyelvű tömbre hárult, amely a Kr. e. 7. században a Kaukázus völgyeiben és a Kaspi- Oxus vidékén (Turánban) gyülekezett s helyi néven méda, szkíta és huni néven volt ismeretes.

A Kaukázus vidékén élő magyar nyelvű törzsek politikai és katonai összefogását a Van- tó és az Urmia- tó környékén megszállt részek indították el a Kr. e. 13. században, amikor Urartu (egyenes szórendben Erdő Ura) néven országot szerveztek. Ez az ország Asszíria felett hosszan elnyúlt nyugatra és keletre, virágkora a Kr. e. 9. és 7. század közé esik, rendezettség és kultúra tekintetében felülmúlta szemita szomszédját. Királyai közül három viselte az Arduris 'Az Erdő őrizője' trónnevet, Asszíriában látták létellenségüket és figyelmük kiterjedt az egész üldözött magyar világra. Állandó szövetségesei voltak a még megmaradt boráti (húri, majtényi, naíri) és maúri (kánaáni, szíriai, hetita) törzseknek valamint a babilóniai káldiaknak, akik kus fajta nép voltak. A kaukázusi Erdő- ország legfontosabb szerepe abban látható, hogy befogadta otthont adott az asszírok elől mindenünnen menekülő néprészeinknek. Ilynemű szerepének legjobb bizonyítéka az, hogy az ország területén a ősi magyar írásrendszerek minden típusa használatos volt: a szavak. összecsengésére felépített ősi képírás, a babiloni ékírás, a maúri-turáni rovásírás és az egyiptomi szentírás is.

Urartu területén a vezetés Kr. e. 685 körül a méda elem kezébe került. Az uralomcsere körülményeit csak fogyatékosan ismerjük, mert a médáktól nem maradt ránk egyetlen sor írás sem ( 120m 102) . Róluk mindössze annyit tudunk, amennyit Herodotos feljegyzett. Ő mondja, hogy az úr-népek családjába tartoztak és mielőtt méda nevük általánossá lett, mindenki árjáknak nevezte őket (these Medes were called anciently by all people Arians, 94m II 145). Az ország népét hat csoportba tagolták: 1,. Busé, 2. Paréták-Eni, 3. Strukha-tes, 4. Ári Zanti, 5. Budai és 6. Magi. Közelebbi támpont hiányában nehéz e neveket biztonságosan értelmezni, de valószínűleg nem vérségi, azaz nem leszármazás alapján összetartozó törzsek voltak, hanem foglalkozás szerinti csoportok. Az első helyen említett Busé csoport a Vezér (B=V) csoportja lehetett, amelyet hasonló felsorolások alkalmával az első helyen szoktak szerepeltetni. A Paréták- Eni grafikával megörökített csoportban a legelőkelőbb emberek szerepelhettek, akik a Van- tó és az Urmia- tó környékén laktak s akiktől a méda szervezkedés elindult, ők lehettek tehát a "bori tákon" vagyis a víz menti földeken elhelyezkedő birtokok (honok) urai. A harmadik csoportban talán a 'Satárokat' vagyis csatárokat kell látnunk, a katonai osztályt, a negyedikben a szántó-vető embereket, azaz földműveseket, az ötödikben a fegyverkovácsokat s a hatodikban a mágus papok rendjét. Az a körülmény, hogy szervezkedésük nem származás szerinti, hanem hivatásrendi volt, az állam új keletű jellegét erősíti meg. A lényeg az, hogy a médák is megtalálták a kapcsolatot Egyiptommal és Babilonnal s az ott élő régi népelemekkel karöltve három oldalról láttak hozzá az asszír iga lerázásához.

A felszabadító mozgalmat az asszíroktól legmesszebb lakó egyiptomiak kezdték el, a Delta-vidék helybeli fejedelme, Psametik úr, "akinek a megyéje a tengerparton volt" (Diodorus) s aki magát Egyiptom fáraójának kiáltotta ki (Kr. e. 663-609). Trónnevének írásjeleit (Okmánytár 76) pontosan olvassuk: Pi-S-Me(n)-TI-K, azaz Bi-Z-Me(n)-TI-K URA, mai helyesírásunkkal 'Vízmentik ura'. Trónnevének magyar értelme ugyanaz, mint amit Diodorus mond, aki az értelmet saját nyelvére lefordítva őrizte meg (193m VI 226). Egyiptom példáját követte Babilon, ahol a médáknak sikerült Kr. e. 626-ban felkelést szítaniuk és annak során a várból az asszír őrséget elűzniük. Így a babiloniak is visszaállították országuk függetlenségét, akik ezután a médákkal szövetségre léptek és Asszíriát északról és délről két tűz közé szorították. Ebben a katonai és politikai helyzetben mindenki előtt világos volt, hogy rövidesen történni fog valami.

A több mint félezer év óta büntetlenül nyúzó és gyilkoló asszír népet halálfélelem fogta el. Reszketve vették a száguldó lovasokról szóló híreket és minden percben várták az íjat feszítő, lándzsát lengető méd, a káldi és egyéb katonák megjelenését. Jeremiás próféta Júdában így jövendölt: "Ezek íjjal és lándzsával jönnek, ezek kegyetlenek és nincs irgalom. Hangjuk zúg, mint a tenger és lovakon utaznak" (Jeremiás VI 23; 87m 512). Habakuk szerint a káldiak "rémesek és félelmetesek . . . lovasaik szerte fognak ágazni és jönni fognak messze vidékről, szinte repülve, mint zsákmányára siető sas. Jönni fognak mindnyájan,; hogy erőszakot vegyenek: orcájuk keleti szélként fogja felszívni és összegyűjteni a foglyokat, miként teszi a homokkal" (Habakuk I 7-9). Valóban úgy történt, amint megjósolták, s az asszír fővárost, Ninivét rettenetes, ostrom után Kr. e. 612-ben bevették. Az utolsó asszír király szolgáitól és kéjnőitől körülvéve, palotájának lángjai közt lelte halálát. Megszűnt az Asszír Birodalom, vége lett a szemita világuralomnak a Régi Keleten s az árja magyar népek felszabadultak rabságukból.

Az asszír birodalom területét a győzők egymás között felosztották. A médáké lett Ninive és a Tigristől keletre elterülő óriási föld, nyugaton egész Kis-Ázsia; a babiloniak birtokába került Mezopotámia, Szíria és Kánaán; Egyiptom pedig ura lett saját birtokállományának. "Az oly sok ideig rabságban tartott népek bosszúja félelmetes volt: Asszíria egyetlen városa sem maradt épen, irgalmatlan mészárlással irtották a lakosságot, úgyhogy az ország pusztasággá változott."(54) Az egykor palotákban dőzsölő és rablásból élő asszírok csak úgy menthették életüket, hogy visszamentek oda ahonnan jöttek és tanyáztak a porban, avagy elbujdostak az erdők rengetegében. Pusztulásukat a környező népek örömmel üdvözölték, ideértve a júdabeli maradványokat is, hiszen az ő népük is rengeteget: szenvedett. Náhum írja az Ótestamentumban Ninivéről: "Jaj a vérszopó, városnak! Mindenestül hazug és erőszakkal telve . . . rengeteg a halott; igen sok a csontváz, nincs vége a hullák sorának . . . a nemesség porban lakozik, a nép szétszóródik a hegyekbe és nincs senki, aki összefogja őket. Sebeid (Ninive) nem gyógyíthatók, sérülésed súlyos. Mind, aki hírét veszi bukásodnak, tapsol, mert hát kicsoda az, aki nem szenvedett bűneid súlyától?" (Náhum III). Elpusztult hát Ninive, ki bánkódik azon? Hiszen az Isten határozta el, hogy el fogja pusztítani és kitörli nevét a földiek emlékezetéből. Feltámasztani a halottat? - istenkáromlás lenne 32m (42)

Nabukadnezár királynak (Kr. e. 604-562), az Új Babiloni Birodalom (Kr. e. 612- Kr. e. 539) káldi uralkodójának minden népe meghódolt és hűséget fogadott, kivéve Júda lakóit, akik fellázadtak ellene. A kihívásra Nabukadnezár a helyszínre sietett (Kr. e. 596), Jeruzsálemet elfoglalta; falait lerombolta, a lázadó Zedekiah királyt fiával együtt maga elé rendelte és asszír módon büntette meg: a fiút apja szeme láttára kivégeztette és az apának szemeit ez utolsó látomás után kitolatta. A három felbújtóval szemben pedig úgy járt el, mint Dávid király a kánaániakkal: ő is tüzes kemencébe dobatta őket (42m 171). Utána a város vezető embereit összefogdosták és - ugyancsak az asszíroktól tanult módszerrel - Babilonba deportálták. A művelet után a király seregével végigfésülte Júdát, falvait felégette, úgyhogy azok közül sok soha többé nem kelt életre mások is csak hosszú emberöltők után kaptak új lakosságot. A régészeti ásatások a pusztulás méreteit igazolják: a rétegekben a Kr. e. 6 századtól kezdve a folytonosság megszakad (2m 140-142). A szemita hadviselés borzalmait most azok is saját bőrükön tapasztalhatták, akik ezt az elvet kitalálták, a Régi Keleten meghonosították és az eldurvulást a földművesek közt elterjesztették. Akiket a babiloni király magával vitt, azokat átneveléssel szándékozott megváltoztatni, a helybenhagyott részleg pedig babiloni kormányzót állított. Így Izrael után, amelynek lakosságát még annak idején Asszíria deportálta, Juda népessége is elpusztult, Az életben maradottak tragédiájukban Isten büntetését látták az elkövetett bűnökért, Nabukadnezár királyban pedig a büntető eszközt.

Babilonban - amit a források ezentúl következetesen a káldiak (keletiek) országának neveznek - választás útján napkirályok kerültek uralomra, akik a Napisten NABU nevét gyakran belefoglalták trónnevükbe, mint NABO-PALAS-AR (Nap- Város ura, Kr. e. 626-604), NABUKAD NEZ-ÁR (Napokat Néző úr, Kr. e. 604-562), a csillagvizsgáló és NABUNAID (Kr. e. 555-539). Az Új Babiloni Birodalom Nabukadnezár alatt élte fénykorát. A királyokat hazafias érzés hevítette, szenvedélyesen kutatták a régi írásokat és egyik- másikuk szakavatott régésszé és okiratolvasóvá képezte ki magát, hagy személyesen irányíthassa a nemzeti újjászületést. Nemcsak a Napisten elpusztult szentélyeit építették újra, hanem rendbe hozták az öntözőcsatornákat is és újra művelés alá vették a parlagon hagyott földeket. (55) Az újra éledő magyar világ talán megerősödött volna és idővel a sok üldözés és a tömeges mészárlást is valahogyan kiheverte volna. A történelem azonban nem így alakult. A magyar népek már oly kevesen voltak a Régi Keleten, hogy nagy területükön az uralmat száz éven belül elvesztették. A szétszórt izraeliták, júdabeliek és asszírok ugyanis, amint a nagy események feledésbe merültek, a perzsákkal szövetkezve Kr. e. 550 és 646 között Médiában magukhoz ragadták a hatalmat, Kr. e. 538-ban pedig csellel Babilont is birtokba vették. A szemita imperializmus ezzel feléledt és a Régi Kelet országai rohamosan ismét szemita uralom alá kerültek.

Jegyzet az ószövetség forrásairól

Az ókori izraeliták egyetlen, de hatalmas irodalmi alkotása a Biblia úgynevezett Ószövetségi része, az Ó-Testamentum. Ennek az írásgyűjteménynek ma ismert legrégibb szövegeit jórészben a Kr. e. 9. és 8. században írták le mai formájukban, más darabjait, mint Job könyvét és a Példabeszédeket ennél is később, a Kr, e. 4. és 3. században. E régi szövegek részben héber-arámi, részben pedig görög nyelven állnak rendelkezésünkre.

Héber-arámi és görög nyelv alatt természetesen nem a jelenlegi fogalmainkban élő hébert és görögöt kell értenünk, hanem az óhébert és az ógörögöt, ami nagy különbség. A héber nyelv mai formáját ugyanis csak a jelen időszámítás 19. századában alakították ki. A megelőző idők héber nyelvét "Biblia utáni hébernek" mondják, amitől megint különbözik az azt megelőző bibliai vagy ótestamentumi héber, az "óhéber". Nagyon vitás azonban, szabad-e az Ótestamentum nyelvét hébernek nevezni. Ez a nyelv ugyanis a Kánaánban használt nyelv volt, amelyről megelőző előadásunkból már tudjuk, hogy az ősmagyar egyik ágazata volt. Ettől a kánaáni ősmagyar nyelvtől a tulajdonképpeni óhéber csak hosszú idő múltán vált el és lett előbb külön dialektus, majd önálló nyelv (40m 177; 47m 40). A tények ezen állása miatt az óhéber elnevezést a kritikusok elejtették és helyette szívesebben használják a pontosabb "kánaáni" elnevezést. (56) Az ógörög nyelvről hasonló dolgokat tudunk és alkalmunk lesz azt is elmondani. Miután az ószövetség nyelvét így elválasztották a hébertől és a görögtől és a ragozott nyelvek családjába illesztették, jogos a gyanúnk, hogy az ószövetségi előadások eredeti nyelve a magyar nyelv lehetett, vagy annak egyik zsargonja. Igazolható-e ez a nézet, mennyiben és hogyan?

Ha figyelmesen olvassuk a King James-féle angol Biblia- fordítást, amely szigorúan ragaszkodik az alapszöveghez, az Ószövetség eredeti nyelvének egy-két alapvonása azonnal kiviláglik előttünk. Feltűnik például, hogy az angolul való érthetőség miatt több helyen kiegészítő részeket fűztek a fordításhoz és ezeket a hozzátolódott részeket, hogy észlelhetők legyenek, a szöveg többi részétől eltérőleg, dőlt betűkkel szedették. A betoldott részek legtöbbször az eredetiben hiányzó állítmányt pótolják jelzik az ige által vonzott tárgyat, vagy megmondják a szereplő személy hím- vagy nőnemét. Ezek azonban magyar szempontból nem tekinthetők hiányzó részeknek, hanem olyan dolgok (hungarizmusok), amelyeket ragozó nyelvekben nem szokás külön szavakkal érzékeltetni. A magyar nyelvben a szavaknak nincs nemük, a tárgyra a tárgyas igék eleve utalnak és nem szükséges a Van-igét folytonosan használni, mint kell pl. angolban. A magyarnak ebben a mondatában "A tábla fekete", már benne van a "van". Továbbmenőleg, az Ószövetség jelenlegi tudományos fordítása olyan nyelvet tükröz, amely akkori állapotában kerülte a Hogy, Mert, Aki, Ami és hasonló szavakkal bevezetett alárendelt mondatokat és helyettük "és" kötőszóval kapcsolt mellérendelő szerkezetet használt. Az Ószövetség eredetije kerülte a szenvedő szerkezetet is és nem használt három- négy féle múlt idejű igealakot sem. Aki ismeri a régi magyar nyelv sajátságait, jól tudja, hogy abban mindezek a mozzanatok pontosan megfigyelhetők.

Igen figyelemre méltó dolog az is, hogy az izraeliták ősei az ókorban leghosszabb ideig éppen azon a három területen tartózkodtak, ahol magyar nyelvű népek a legsűrűbben laktak: Dél-Mezopotámiában, a Nílus völgyében és Kánaánban és hogy az ő kultúrájuk e három terület - Babilon, Egyiptom, Kánaán - kultúrájából keletkezett. A kutatók meg is állapították, hogy az Ószövetségben leírt alapvető elbeszélések, mint a Teremtés, a Vízözön és a Paradicsom meséje, nem eredeti izraelita alkotások, hanem egyszerű átvételek, mert azokat Babilonban, Egyiptomban és Kánaánban már Ábrahám korát jóval megelőzőleg ismerték és mesélték. Az említett három magyar kultúrterület közül régebben főleg a babiloni kultúra hatását szokták hangsúlyozni. újabban azonban rájöttek arra, hogy az egyiptomi és kánaáni hatás ugyanakkora, sőt - minden bizonnyal nagyobb lehetett. Egyes bibliai darabok például ismert egyiptomi himnuszok és kánaáni példabeszédek szinte szószerinti átírásai. (57) "Jehuda szerint a tudósok eddig nagyon alábecsülték Egyiptom befolyását az ó-héberre, mert elkápráztatták őket a babiloni felfedezések. Pedig éppen a Nílus völgyében történt meg, hogy a héber irodalmi nyelvvé fejlődött, ott kapta a Biblia ősi legendáinak nagyobb része végső színezetét, ott kellett legyen a Paradicsom helye és ott fogalmazták meg a Teremtés (Genezis) könyvét mai alakjában" (48m 84, részletesen 74-88).

A modern Biblia-kutatók belső szövegkritikával rájöttek arra a szintén igen jellemző mozzanatra, hogy az Ószövetség ma rendelkezésünkre álló szövegei tele vannak olyan tévedésekkel, amelyek az eredeti szöveg nem tökéletes megértéséből származnak. Ezért a mai héberből való szokványos magyarázat helyett a Biblia-kritikát új alapokra óhajtják fektetni és szorgalmazzák a hébernél régibb nyelvek e célra való felhasználását (36m 72 sk). Hogy ez mennyire helyes észrevétel, már érzékeltettük az Úr és Isten szavaink körül előállt zavarral. Ugyanilyen példát azonban többet is említhetünk. Az Ószövetség két helyen is említést tesz egy ünnep megüléséről (II Chronicles 35 és Ezra VI 20 ), ami izraelita ajakkal kiejtve -"megilis"-nek hangozhatott. Aki aztán nem eléggé ismerte ezt a magyar zsargont, fordításában az ünnep "megöléséről" írt. A hiba bennmaradt a King James-féle fordításban is, ahol azt olvassuk, hogy "a passzóvert megölték" (killed the passover). Ugyanilyen sorsra jutott az eredeti szövegben szereplő "megölelni" szavunk, amit fonetikusan "megöleni" alakban írhattak; a fordításban ebből is "megölni" lett. (58) Az említett botlások csak a magyar nyelvel kapcsolatban fordulhatnak elő, ezért tovább erősödik gyanúink, hogy az Ószövetség eredeti nyelve, vagy legalább is azok a szövegek, amelyekkel dolgoztak, nagyobb részben magyar nyelvűek lehettek.

Még közelebb visz bennünket ehhez a gondolathoz az, hogy a legrégibb Bibliát MASORETIK bibliájának nevezték, amiben könnyű a MASOR (H)ETIK, 'Magyar hitük' kifejezést látni, Masor (Magyar) lévén a magyar népek istene. Még közelebb visz bennünket ehhez a gondolathoz az, hogy a legrégibb Bibliát MASORETIK bibliájának nevezték, amiben könnyű a MASOR (H)ETIK, 'Magyar hitűk' kifejezést látni, Masor (Magyar) lévén a magyar népek istene. Nyilván ezzel függ össze az is, hogy a Biblia-magyarázást régen úgy hívták: MASORAH, 'Magyaráz' és MASZORA 'Magyarra' törekvés. A magyarázás eredménye pedig lett a szöveghez készített jegyzet, a MIDRAS PET-IRAT, 'Magyarázó pótirat', illetve a MIDRASZ PET-IRASZ, 'Magyarázó pótírás' (olv. 173m Midras alatt és English Larousse, Masorah). Akik az első összeállításokat és a vele kapcsolatos fordításokat készítették - úgy látszik - még tudták, hogy az Ószövetség valóban magyar nyelvű szövegek összekombinálásából eredt. Régibb és újabb tudósaink közül többen úgy vélik, hogy még a mai héber is feltűnő sok elemet őrzött meg a magyar nyelvből, a babiloni, egyiptomi és kánaáni magyarból, amelyekből egykoron a maga útján elindult. Összeállították a két nyelvben található párhuzamokat és megpróbáltak azokra magyarázatot adni. Az elsők egyike, aki magyar- héber párhuzamokkal foglalkozott, Nagy János volt. Munkája latin nyelven jelent meg Pesten 1823- ban "Grammatica linguae Hungaricae cum parallelismo inter Aramaeam, Hebraeam et Hungariam orientales linguas ducta" címen. A tudós Horvát István már azt is megállapította (1825), hogy a héber párhuzamok magyarból való átvételek. A kérdést újra tanulmányozta Venetianer Lajos pesti rabbi "A héber-magyar összehasonlító nyelvészet" c. kis munkájában (IMIT 1898-as évkönyve, 32 l.), Markos Gyula írásának (1918) címe pedig előre mondja vizsgálatai eredményét: "Az Úr szava magyar volt. Négyezer éves írott, hatezer éves magyar szókincsek alapján szótári pontossággal bizonyítja Markos Gyula."

Az irodalomban található érvek logikus sorrendbe rakása után a következőkben az ószövetség jelenlegi fordításából fogjuk kiemelni az ott még ma is könnyen felismerhető magyar szavakat és kifejezéseket, bizonyítva a magyar nyelvű okmányok döntő szerepét az első összeállításokban, Kezdjük felsorolásunkat a magyar értelmű személynevek megemlítésével. Már eddig is sok mindenkinek feltűnt az ilyen nevek szereplése, mint Machar (Magyar), Kis, Úr., Úri, Büki, Béla és Mikloth (Miklós), amelyekhez hozzátehetjük a Jó és Szép egytagú magyar szavakból keletkezett nevet, meg Mózes Mezős nevét, miként már megbeszéltük. Ezt a jegyzéket most tovább bővítjük, először is az Ószövetség egyik legszebb írásművét, egy jó ember meséjét idézve, akit JOBnak hívtak. Azért nevezték a szereplőt így, mondja az Írás, mert az illető mindenkinél "jobb" volt. A példabeszéd így kezdődik: "élt egy ember Úr városában, neve ,ki vala JOB. És ez az ember jó (!) és becsületes volt és félte Istent ,és kerülte a gonoszt" ( Job I 1 ) . A Sátán kísértésének minden alkalommal jól (!) megfelelt. És a "jó" kifejezés a további példákban is minduntalan visszatér, ami igazolja, hogy a szereplő személy neve, Job - mai helyes írásunkkal: Jobb - a magyar nyelvből származik.

Izsák neje, Rebekah ikreket szült. Apjuk mind a kettőnek a születéssel kapcsolatos körülményekből adott nevet. Az első szülött szőrös volt, azért lett a neve Esau; a másik gyerek, amikor a világra jött, "kapva tartotta kezében Esau sarkát és azért nevezték el Jakabnak" (Genezis XXV 25, 26). Ha a Jakab nevet ezekből a körülményekből kell értelmezni, az nem lehet más, mint a magyar zsargonban kimondott 'jól kap' (Joe kop, Joe kob). Ez a Jakab, miután felnőtt, - így folytatódik a mese - csalárd módon bátyja elsőszülöttségi jogát is megkapta és utóbb még az elsőszülöttet megillető atyai áldást is. E további két kapás miatt Esau azt a megjegyzést tette rá: "Nemde találóan nevezik őt Jakabnak? Hiszen engem két ízben is kitúrt: elvette elsőszülöttségi jogomat és most elvette tőlem az atyai áldást" (Genezis XXVII 36). Jakab tehát a Biblia előadása szerint összesen három ízben "jól kapott" s ez bőven igazolja, hogy az ebből a körülményből keletkezett Jakab vagy Jákob név magyar eredetű. Isten a Föld állatait a Paradicsomban lakó ősember elé terelte, hogy az adjon nekik nevet. Az őslakó meg is tette, adta a neveket, s ezért lett a neve ADOM, 'Adom' (ma: Ádám). Isten megtiltotta a paradicsomi párnak, hogy egy bizonyos fa gyümölcséből egyék. A tilalmat a nő megszegte: evett a tiltott gyümölcsből s ezért lett a neve EVA, 'Evő'. Ezek e példák csattanóan bizonyítják a nem-magyar tudósok észrevételét, hogy ti. a bibliai nevek igen sokszor valami jellemző, az illető személyével kapcsolatos tulajdonságból vagy eseményből keletkeztek (2m 244).

Izraelben a próféták az asszír király szócsövei és ügynökei voltak, akik -király (Isten, Az Úr) üzeneteit és parancsait jóslás formájában közvetítették Izrael nagyjaihoz, kezdetben szóban, utóbb írásban is (120rn 131; 221m 150 sk). Ennek megfelelően úgy emlegették őket, mint a király emlegették őket mint a király embereit: "Az Úr embere" (I Samuel IX 10) és foglalkozásuk megjelölésére a Látó, Szemes és Jós szavakat használták. Samuel próféta neve például 'Szem-Él' volt, azaz Fő-Látó, Főellenőr, Felügyelő, amint ő maga is ma "Én vagyok a Néző" (I am the seer, I Samuel IX 19). Ezt az foglalkozást legtöbbször a YAH, IAH szóval jelölték (kiejtése: Jós) amit a próféták gyakran belefoglaltak nevükbe. A leghíresebb és egyúttal leghírhedtebb izraeli jós Éliás volt, a magyar nyelvű bibliák Illés prófétája. Bibliai neve EL-YAH annyi mint 'ÉI-Jós', azaz első, főjós. Ez az ember tervezte ki asszír sugalmazásra az Omri- dinasztia kivégzését és a Bál-papok lemészárlását. Félelmében aztán kimenekült a pusztaságba, az arabok közé és ott egy özvegy asszonynál bújt el, a Z-AREP HATHban, 'Az arab házban'. A Biblia szerzői úgy tudták róla, hogy tüzes szekér ragadta az Égbe. Ezért szerepel neve előtt a TIS-BITE, 'Tűz vitte' jelző (II Kings I 8), amit a Biblia-kutatók sehogy sem értettek és ezért egyszerűen kihagyták neve mellől (129m VI 437-439; 157m 18), de amit magyarul szintén kitűnően értünk.

Jeremiás próféta nevét a tudósok így betűzik: JEREM-IAH, még pontosabban JARME-JAHU (36m 50), amiből a lekopott K-hang hozzáadásával neve azonnal érthetővé válik: 'Gyermek Jós '. Azért hívták így, mert apja, aki pap volt, fiát már születése előtt jósnak szánta. A jós maga is magyarázza: "Óh, Istenem, én nem tudok beszélni, hiszen én még csak gyermek vagyok" (Jeremiás I 6; v. ö. 120m 134). Egy másik jós neve 'Szekér Jós' volt, ZECHER-IAH, mert folyton utazott és szekérről szokott álmodni (Zach. VI). ISAIAH neve a tudósok szerint helyesen JASAJAHU vagy JESAJACHU (36m 58; 173m Jesaja), 'Jószájú Jós', mert remekül szónokolt. Viszont az átkozódó ZEP-HAN-IAH ezt a bűbájos nevet viselte: 'Szép Honi Jós'. EZEKIEL próféta, aki a babiloni fogság végén az ékjelekkel írt új szerződést kézhez kapta, eredetileg úgy volt ismert, mint aki HEZ AKIEL, 'Hoz ékjel(et)'. Jellemző dolog, hogy az írással foglalkozó izraeliták közül milyen soknak volt magyar értelmű neve. A kultúra akkoriban még főleg ezen a nyelven folyt.

Az Ószövetségben nemcsak magyar eredetű gondolatok és nevek hemzsegnek., hanem magyar kifejezések is. Amikor Rebekah dajkája, Deborah meghalt, egy tölgyfa alatt temették el. Azt a helyet, ahol a dajkát örök álomba küldték ALLONBA CHUT, 'Álomba küldte' néven említik (Genezis XXXV 8). Amikor Jákob előtt az élő isten megjelent és neki üzenetet adott át, azt a helyet, ahol az utasítást kapta PEN-IEL, 'Fenni Jelnek' nevezte (Genezis XXXII 30). Ott épített Esau állatainak egy hamarjában összerótt karámot, a Biblia szavai szerint egy SUCCOTH, 'Zugot' (Gen. XXXIII 17). József hivatali címe Egyiptomban 'Szép nagy főnök' volt. Amikor Ábrahám a hetitáktól földet vásárolt, az 'árat megfelezte'. A pusztaságban vándorolva, Mózes népe lázongani kezdett az ital hiánya miatt és sok merész beszéd: MERI BAH hangzott el, míg végül Mózes csodát tett, megmetszette a sziklát és a MSSAH, 'Metszés' helyén víz , fakadt (Exodus XVII 6-7). Amikor pedig éheztek, történt vala egyszer, hogy nagy vihar keletkezett és annak tölcsérszerű légáramlásából döglött halak és madarak potyogtak le. Az éhezők mohón fogyasztották a tengerből elsodort állatok húsát, amitől sokan megbetegedtek és mérgezésben meghaltak. A rothadt madarak evéséről ezt a helyet a Biblia KIB ROTHATT AVAR, 'Csibe rothadt evése' néven, a húst pedig HAZE ROTH, 'Húsa rossz'- nak említi. Az Égből, vagyis a Mennyből (Mén országából) hulló táplálékot MANA-nak 'Mennyeinek' mondták (Numbers XI 34, 35).

Amikor az izraeliták elhelyezkedtek Kánaánban és kezdtek berendezkedni, szükségük volt iparosokra, díszítő ötvösökre, olyan szakemberekre, aminők az ő soraikban nem akadtak, hiszen jórészben sátorozó nomádok voltak, Hogy ezt a munkát megtanulhassák, a magyarokhoz fordultak és egy URI, 'Úri' nevű embert szerződtettek és folyton kérték őt, tanítsa őket: BEZELEEL, 'Beszéljél'. Ez lett aztán a mester neve. Ez az Úri ember el is készítette a frigyszekrényt (Ex. XXXI 2 és XXXV 30-35 és XXXVI 1-2, XXXVII 37), amibe aztán belehelyezték az asszír királlyal kötött szerződés - frigy - kőtábláját, az ARK-ot, vagyis az 'Úr-kőt' és Shilochban őrizték. A szekrény helyét JAHVEH SÁBA OTH néven nevezték, mondván 'Jahve szava ott' (129m VI 306). A frigyszekrény készítője belekombinálta munkájába saját kilétét. A bútordarab mindegyik oldalára ugyanis egy-egy angyalt faragott, amelyek közül hármat állatfejjel látott el, a negyediknek meghagyta emberfejét (213m 250). A három állatfej mint hieroglif jel: oroszlán (MA), ökör (KA) és sas (A), az emberfej (AR), az ősi képírás szerint a Ma-Ka-A-AR, 'Magyar' írása. A Thora az isten parancsainak gyűjteménye volt, Tho- Ra, vagyis 'Úr szava', törvény (221m 133).

A Bibliában a Paradicsom nem egyiptomi nevén (Pa-Ra-Disze, Fá-RaDísze) szerepel és nem is jutalmazási hely, hanem EDEN, 'Otthon', az emberiség első otthona, ahonnan szétvándoroltak. A Biblia ezt az ősi otthont részletesen leírja, de a jelenleg rendelkezésünkre álló fordításokat sehogy sem értjük. A hiba úgy látszik ott van, hogy az ősi otthonból nem négy "folyó" (régiesen: fotó) ment ki, hanem az emberek mentek onnan négy "felé". A zavar tehát megint egy hibásan beillesztett magánhangzóból keletkezett. Ezt figyelembe véve, a leírás így alakul: egyik irányban PIS-HON "felé" mentek, amely magában foglalja az egész HAVI-LAH országot, ahol aranyat lelnek; a másik irányban GI-HON "felé" mentek, amely magában foglalja Etiópiát; a harmadik irány a HIDEKEL vize "felé" vezetett, amely Asszíriából folyik kelet felé; végül a negyedik irány az EUPHRATES "felé" vezetett. A szereplő nevek közül a Pis-Hon ma Víz-Honnak hangzanék, a P-nek V-vé változása után. Más néven ez volt a Habos-Hon, vagyis a Vörös-tenger felé eső vidék, a Habi- Lak, amely magában foglalhatta a núbiai sivatag aranymezőit is. A másik irányba esett a Gi-Hon, amely elé a mássalhangzós írásrendszer olvasási szabálya szerint E magánhangzót olvashatunk, így az Égi Otthon ( Égi Ta) , azaz Egyiptom nevét kapjuk, amely kezdetben valóban egyet alkotott hátországával, Etiópiával. A harmadik irány, ahová mentek, a Hidekel, vagyis a Tigris vize volt, amelynek régi neve Idekel, Idiklat - tudósaink szerint - a magyar 'ügy' (folyó) és a 'kelet' szavunk összetétele. A negyedik irány, az Eufráteszé, földrajzilag jól ismert. E megoldás szerint a Biblia Édennel (Otthonnal) kapcsolatos előadása az árja népek déli ágának Délkelet-Afrikából való szétáramlását örökíti meg, ugyanúgy mint más kútfők alapján első kötetünkben mi is elképzeltük. Tekintve, hogy a szemiták nem déli irányból érkeztek a Régi Keletre, hanem kelet felől, ez s mese sem lehet az ő eredeti alkotásuk, hanem az árják hagyományának átvétele.

Az elősorolt rengeteg magyar nevet, szót, kifejezést, gondolatot és nyelvi szerkezetet látva, a magyar nyelv tagadhatatlan megnyilvánulásait észlelve, nem szabadulhatunk attól a határozott benyomástól, hogy az Ószövetség modelljei és első szövegei valóban magyar nyelvűek lehettek. Nincs a zsidókkal származásbeli kapcsolatunk, biztosan mondta már a tudós Révai, de közöttünk nyelvi rokonság kétségtelenül fennáll, mert a zsidók első magas kultúrája a magyar népek kultúrájának átvételéből keletkezett. ( 59) Ez olyan régi és új igazság, ami hozzásegítheti a tudományos világot ahhoz, hogy a két hitelesen ókori nép, a magyar és az izraelita tárgyilagosabb látószögből szemlélhesse múltját.