Hazugok. (Mennyei kávéház)
Hetente egyszer az üdvözült hazafiak végigsétálnak a pokol tornácán, és megtekintik a kondérokban lassú tűzön fövő árulókat, akik alatt szorgos kezek szítják a tüzet, ezzel fokozva az elviselhetetlenségig a gyötrelmeket. De mivel a szenvedés örök időkre szól, az „elviselhetetlen” szónak itt nincsen értelme. A dologban az a legizgalmasabb, hogy mindenki, aki kárhozatra jut, végső soron maga választja meg sorsát. Magára méri ki a büntetést, aki életében a gonoszt szolgálta; a sorsdöntő pillanatban ugyanis nem tudja meghozni a jó döntést. Így személyisége belső logikájából fakadóan kerül ide.
Lám, most is, amikor meglátják maguk fölött a megdicsőülteket, nem képesek szembenézni bűnük súlyával és következményével. Még a kondérban is – elbukva, kárhozatra ítélve és nullaszázalékos tetszésindexszel –, csak önigazolnak, vádaskodnak.
Károlyi Mihály például – aki a szűk helyet még meg is kell ossza Kun Bélával, Szamuelyvel, Korvin Ottóval és a később nagy dérrel-dúrral bepottyanó Ságvárival – hisztérikusan kiabál fel a nagy területszerzőknek; Szent Lászlónak, Nagy Lajos királynak, Mátyásnak, no és Horthynak, akit nem pusztán a történelem lapjairól ismer.
– Ahogy az ország csökkent területében – szól Károlyi ismert farkasvigyorával, amin néhány évtizednyi vezeklés még nem sokat csorbított –, úgy növekedtem én a hatalomban!
– És most jó neked odalent? – kérdezi szánakozva Horthy.
– Nekem szobrom van Budapesten – sziszegi a vörös gróf.
– Erre ne vágjon fel nagyon – dünnyögi egy szomszédos kondérból Sztálin. – Nekem is volt ott szobrom. El sem mesélem, mi lett belőle.
Némi hörgés támad, mert Trockij, Berija, Kun és még jó páran kíváncsiak lennének; a huszadik század jelentős számban képviselteti magát a kondérokban.
– Ez a hazugság százada volt – mondja szomorúan Szent Péter. – A boldog jövő, az igazságos társadalom ígérete helyett a legborzalmasabb rendszereket hozta el.
– Kádár is azt hazudta, hogy nem lesz megtorlás, aztán százakat akasztott – mennydörgi fentről Pongrátz Gergely. – Sose higgy a kommunistáknak!
– Speciel ez nem huszadik századi kiváltság – jegyzi meg Hunyadi László, s akaratlan mozdulattal megtapogatja a nyakát, ahová összesen négyszer sújtott le a bakó. – Nekem is megígérte a király, hogy nem esik bántódásom a Cillei-ügy miatt…
– Na látod, öcsém! – kapcsolódik be Batthyány. – Ne higgy a Habsburgoknak se! Erről én is szólhatnék pár szót, akit a koronás király nevezett ki miniszterelnökké, aztán mégis kivégeztettek.
– Apropó, miniszterelnök, apropó, Habsburgok – jajgat Antall József, mert a minap kezébe került az MDF európai listája. – A pártom Bokrost jelölte, meg egy Habsburgot…
– Was für eine Habsburg? – pillant bele izgatottan II. József a listába. – Derék dolog, szeretem ezt a Dávid Ibolyát. Lelki rokonom. Én kalapos király voltam, ő kalapos királyné.
– Már nincsenek királyok, királynék – sóhajtja Horthy. – Lassan ország is alig marad, és a nemzet is megosztva.
– Az a fránya első világháború, az okozta a bajt – mereng Tisza István. – Kár volt hadat üzenni a trónörökös meggyilkolása miatt. Én mindig mondtam; hagyni kellett volna Ferenc Ferdinándot a fenébe. Engem se lőttek volna le később, Trianon sincs, s tán Kádár is megmarad írógépműszerésznek.
Ungváry Zsolt
Beküldte: Pósza Sándor