A nemzeti öntudat felszámolása a csonka magyar hazában

I — A nemzeti öntudatról általában

A nyugati ideológiában a "nemzeti öntudat" magában foglalja 1. a nemzet testére, azaz a népre vonatkozó összes ismereteket. Tehát a nép eredetének, nyelvének, néprajzának stb. ismeretét, minden társadalmi osztálynak, sőt minden egyes magyar léleknek számontartását, bárhol éljen is: a csonka hazában, a történelmi Magyarország elszakított területein az ún. utódállamokban, avagy a külföldön bárhol. Magában foglalja 2. a nemzet lakóterületére, azaz földjére vonatkozó ismereteinket, amelyen a nemzet vagy részei élnek, vagy éltek a múltban, s amely területhez, a mi esetünkben a Duna középső medencéjéhez, élete továbbvitele szempontjából szüksége van. Magában foglalja a nemzeti öntudat végre 3. a nemzet államára vonatkozó összes ismereteinket és mindazon törekvéseket, amelyek végrehajtó szerve az állam, tehát a nyelv és szellem ápolását, az ország népességének és területének megőrzését, általában mindazt, ami a politikai tevékenységgel összefügg. Röviden szólva, a nemzeti öntudat a Nép, Ország és Államra vonatkozó ismeretek összessége.

A nemzeti öntudat régibb korokban való jelentkezésével a történettudomány foglalkozik. Hatalmas adattár az és elsőrendű fontossággal bír a mai nemzeti gondolat irányításában és helyes úton tartásában. A nemzeti történet tudatossá teszi bennünk, hogy hová tartozunk, milyen emberi közösségbe vagyunk elválaszthatatlanul beleépítve. Vagyis a nemzeti történet nemcsak iránytű, hanem egyúttal a nemzeti kohézió legfontosabb eleme.

A nemzeti öntudat megvan amióta csak létezik a nemzet. Állandóan hat és a nemzet addig létezik, amíg megőrzi öntudatát. Ha öntudatát elveszti, — széthull. A nemzeti öntudat tehát elvileg örök életű emberi érték. Hordozói, felelősei azok, akik a nemzet vezetését végzik. A legrégibb időben ez öntudat hordozói a királyok és papok voltak; a középkorban hozzájuk csatlakozott a nemesség; a 19. században a városi polgárság és a 20. századtól kezdve a nemzet minden osztálya, tehát a parasztság és a munkásság is. A nyugati típusú országokban ma már a nemzet minden rétege át van hatva a nemzeti öntudattól, úgyhogy a nemzet vezetésében valamennyien résztvesznek, ezért eszményi politikai formulájuk jelenleg a "nemzeti demokrácia."

Minden nemzet történetében vannak olyan kivételes tehetségű vezetők, akik a körülmények összejátszása folytán a maguk életével szerencsésen megtestesítik az illető nemzet történelmének nagy erővonalait, mert azokkal szemben a nemzeti öntudat útmutatása szerint foglaltak állást. Ezeket a kiváló tehetségű vezetőket a történelemben "hősöknek" nevezzük, mert ők a nép, az ország és az állam egységének, épségének és függetlenségének jelképei. A magyar történet hősei azok, akik a mi nemzetünk három irányból jövő veszélyei ellen sikeresen foglaltak állást. A déli irányból jövő veszélyek elhárításában kimagasló szerepet játszott Kálmán király, Hunyadi János és Zrínyi Miklós, hogy csak néhányat nevezzünk meg közülük. A nyugati veszéllyel szemben sok kiváló magyar ember lett hőssé: Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, majd Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos. A keleti veszéllyel szemben hősi magaslaton áll előttünk Szent László király, IV. Béla, Báthory István és az 1945 és 1956 katonái. A történelem népszerűsítésére, vagyis a nemzeti öntudat széles népi rétegekben való ápolására a hősök életrajza elsőrendű fontossággal bír.

Röviden ennyit jelent a nemzeti öntudat európai vonatkozásban és ennyiben áll a történettudomány szerepének nagy jelentősége. Kérdés mármost, hogy a csonka magyar hazában mi történt a nemzeti öntudat és nemzeti történetírás terén, amióta oda a szovjet orosz haderő bevonult és ázsiai birodalmában kialakított kormányzati módszerét rákényszerítette a magyarságra.

II — A nemzeti élet kereteinek szétzúzása és átrendezése
a marxista-leninista ideológia szerint

1. Amikor a Szovjet Unió meghódította Magyarországot 1944/45-ben, első politikai cselekedete a magyar nemzet erejének meggyengítése volt: lekapcsolta az ország területéről és népességéből a röviddel azelőtt visszaszerzett részeket, szétverte a nemzeti állam egész épületét és elpusztította a nemzeti akaratot kivitelező összes szerveinket. Azután a szervezetétől és vezetőitől megfosztott nemzet számára olyan új politikai szervezetet állított fel, amelynek mozgatója többé nem a magyar öntudat, hanem a marxi-lenini ideológia, amely a nemzetköziség elvét vallja s az állam vezetését csak egy osztályra bízza, a munkás osztályra, amely helyett azonban a kommunista párt diktatórikus hatalma cselekszik. Ez a marxista ideológia jó lehet az Orosz Birodalomban az oroszoknak, mert a Szovjet Unióban az oroszok csak kisebbségben vannak, a többség nem orosz, vagyis ez a birodalom csak úgy állhat fenn, ha a hiteles nemzeti gondolatot elfojtja s helyette nemzetköziségre tanítja alattvalóit. Hogy tehát a magyarság is beilleszthető legyen a "szovjet népek táborába", abból is ki kell irtani a nemzeti öntudatot és annak helyébe szovjet szolidaritást kell beépíteni. Minden meghódított keleteurópai országban így járt el a Szovjet Unió, Finnországtól, Lengyelországon át Bulgáriáig. A lényeg nem az, hogy a marxi-lenini tanításnak önmagában van-e vagy nincs értéke, hanem az, hogy az oroszok uralma csak ezen a módon tartható fenn. Naiv ember tehát az, aki elhiszi, hogy a marxi-lenini tan más nép számára üdvözítő dolog volna.[40]

Amikor az oroszok a marxi tanítást Magyarországon is be akarták vezetni, a vele kapcsolatos hazaáruló feladat elvégzésére magyar embert nem találtak. Ezért a Szovjet Unióból kellett behozni ott indoktrinált magyarul beszélő szovjet állampolgárokat, akik sajátos módon majdnem valamennyien zsidó nemzetiségűek voltak. Ezek az emberek a szovjet hadsereggel egyidőben érkeztek, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő vezetésével. Ezek a segédhadak különféle vésztörvényszékek, népbíróságok és razziák során éveken át irtották a nemzet vezetőit s az országot átalakították (1949) népi demokratikus köztársasággá. Egyidejűleg elindítottak egy kultúrforradalmat, amely az egész magyar szellemi életet hivatva volt marxista-leninista és sztalinista vágányra átállítani. Világosabban szólva arról volt szó, hogy a magyar nemzet eszét kioperálják és helyébe szovjet céloknak megfelelően gondolkodó agysejteket illesszenek be s így intézményesítsék a folyamatos hazaárulást.

2. A kultúrforradalomnak mondott denacionalizáló törekvés leglényegesebb követelménye az volt — és ma is az — hogy az irodalomban és a szellemtudományokban tevékenykedő emberek tegyék magukévá a "szocialista pártosságot". E műkifejezés alatt a szovjet ideológia szempontjából való értékelést és rangsorolást értik: az osztályhoz való kötöttséget, nemzetköziséget és szovjet hűséget. Tóth Dezső hazai marxista szakértő, aki elhiszi, hogy a szovjet ideológia jó a magyarságnak is, így szól a szocialista pártosságról: "A szocialista társadalom azt igényli az íróktól és művészektől, hogy alkotásaikban pártosan foglaljanak állást az alapvető társadalmi kérdésekben." "Pártosság az a kategória, — magyarázza tovább — amely az osztályhoz kötöttséget mint a munkásosztály és pártja politikájával való művészi azonosultságot hangsúlyozza." Még világosabban és egészen egyszerűen így mondhatta volna: pártosság az orosz érdekeknek megfelelő magyar magatartás. Később megtudjuk, hogy többféle szocialista pártosság van, aszerint amint az az orosz napipolitikához igazodik, a marxizmus-leninizmushoz, avagy a sztálinizmushoz. A vonatkozó hazai vita 1972-ben még nem fejeződött be, de Tóth Dezső nézete szerint a szellemtudományoknak és művészeteknek a politikával "stratégiai szinten" kell kapcsolódniok, amely "a marxista-leninista világnézet alapján értelmez és minősít". A legtöbb hazai marxológus azonban húzódozik annak nyílt bevallásától, hogy nálunk nincs szellemi szabadság, hanem a menetrend előre ki van szabva. Azt pedig éppenséggel restellik, hogy a pártosság szót használják magatartásuk jellemzésére, amely szembenáll a tárgyilagossággal. Emiatt újabban egy jobban leplező kifejezést használnak és inkább "szocialista elkötelezettségű irodalomról" beszélnek.

A pártos vagyis Szovjetnek megfelelő öntudat kialakítására elsősorban a történettudományt óhajtják felhasználni, nagy nevelőereje miatt. A kutatók ezért nekiláttak, hogy a marxizmus lámpásával végigvizsgálják a magyar történelem adattárát és kikeresték belőle a marxizmus-leninizmussal valami módon kapcsolatba hozható mozzanatokat. Ilyent alig találtak az ó- és középkorban, valamivel többet az 1526-tól 1918-ig terjedő időben és garmadával 1918 után. Ezek alkották az új "magyar" történet gerincét. Az új helyzetet tükrözi az 1953-ban megjelent A magyar nép története, melyet Heckenast Gusztáv és mások írtak. E munka 738 nyomtatott oldalából az 1526-ig terjedő közel 2,500 esztendőre 118 jut (1 évre kb. 2 sor), az 1526-1918 közti időre 400 oldal (1 évre kb. 1 oldal), s az 1918-1953 közti 35 évre 200 oldal (1 évre kb. 6 oldal). Történelmünk tehát az ő kezükben meglehetősen összezsugorodott s azok az események, amelyek az új magyar történet vezérfonalát adják, főleg forradalmak és lázadások. Így került a mai történetszemlélet középpontjába Dózsa György és az 1514-es parasztlázadás, azután 1848/49, legfőképpen pedig az 1918/19-es forradalom, amikor Magyarország Pach Zsigmond akadémikus szavai szerint "a nemzetközi haladás élvonalába, a nemzetközi forradalmi mozgalmak első vonalába lendült." Arról persze egy szó se esik, hogy ez "élvonalba lendülés" miatt vesztettük el országunk kétharmad részét és idegen uralom alá került öt millió magyar. A forradalmak erős hangsúlyozása azt a benyomást kelti az olvasóban, s éppen ez a cél, hogy a magyarok örökös elnyomatásban éltek amíg végre a nagy szovjet nép segítségével ebből az elnyomatásból "felszabadultak." Most következik tehát a nagy szabadság kora, a boldog élet, a paradicsomi állapot.

Miután a magyar történelem adattárából a marxista mércén kiválogatták a "jónak" minősült anyagot, felmerült a kérdés, mi történjék a hátrahagyott és kiselejtezett "rossz" mozzanatokkal? A felelet egyszerű lett: azokból állították össze a magyar történelem "sötét korszakait". E fekete oldalakon szerepeltetik a papságot és nemességet, mely utóbbit gyakran a burzsoá kategóriába sorozzák. Ezek a társadalmi osztályok a reakció megtestesítőiként szerepelnek, mint feudális paraziták, kizsákmányolók és elnyomók. A legsötétebb korszak, a "mélypont", a jobboldali forradalmat megvalósító Horthy-korszak volt. A főbaj, úgy látszik, az lehet, hogy akkoriban megvizsgálták azt a 45 népbiztost, akik az országot 1919-ben az élvonalba lendítették és kiderítették róluk, hogy közülük 32 olyan egyén volt, aki nem a mi népünkből származott. Különösen Molnár Erik szovjet állampolgár volt az, aki durva kézzel nyúlt a magyar történethez és beépítette abba az osztálygyűlölet gondolatát.

Az osztályirányultság szerint azt igyekeznek a magyar munkásnak bebeszélni, hogy neki nem a magyar nemzet többi rétegével kell szolidárisnak lenni, hanem az idegen országok munkásaival, vagyis hogy nemzeti irányultság helyett nemzetközi irányultságúak legyenek, hiszen "a proletárnak nincs hazája". Ez a szolidaritás természetesen elsősorban a "a szocialista fejlődés élén járó ország", a Szovjet Unió irányában kell a legbensőségesebb legyen, amely a magyar nemzet legőszintébb segítőtársa. A hatalmas Szovjet Unió irányítása alá kell helyezkedjünk, mert a magyarság csak parányi sziget a hatalmas szláv óceánban. A magyarság régtől fogva már úgyis bensőségesen keveredett a szlávokkal (pannon-szlávokkal) és a magyar állam megalapítása is a szlávoktól kölcsönvett gondolatok alapján ment végbe. Minden, ami a Szovjettel kapcsolatos, előnyös és jó. Azt persze elhallgatják, hogy 1849-ben az orosz hadseregek buktatták meg a magyar forradalmat. Ugyanakkor, amidőn a legcsekélyebb mozzanatot is kiemelik, ami az orosz néppel kapcsolatos, bőséges nyugati kapcsolatainkat elbagatellizálják, lecsépelik és általában a "népellenes erők" csoportjába utalják.

Amilyen nagy buzgalommal írják át a magyar történetet és hozzák létre annak furcsa karikatúráját, ugyanolyan nagy buzgalommal, ha ugyan nem nagyobb gőzzel áztatják és szidalmazzák a nemzeti eszmét, ami lejárt, bűn és vétek. Ezt a műveletet egy új tudományág végzi, melyet "nemzeti önismeret" néven emlegetnek. Ennek tananyaga arra szolgál, hogy kisebbségi komplexumot verjenek belénk és különösen 1956 után jött divatba. E tudomány művelőinek a célja Pach Zsigmond akadémikus megfogalmazásában az, hogy küzdjenek a "a nemzeti önelégültség, a nemzeti hiúság, végső fokon a nacionalizmus veszélye" ellen, mert nagyon fontos dolog, hogy "a nacionalizmus minden tendenciája ellen fellépjenek, bárhonnan jöjjön is, bárhol és bármilyen formában jelentkezzék." Nyomaték kedvéért ezt is hozzáteszi: "Még interferencia címén sem engedhetjük meg nacionalista érzelmi vagy gondolati kategóriák itthoni rehabilitálását." Azok, akik ennyire rettegnek a magyarság öntudatra ébredésétől, így határozzák meg magukat: "Mi, itt, Magyarországon." Balogh Edgár Erdélyben élő meggyőződéses marxista látja azt a fonák helyzetet, ami a nemzetiség ellen folyó hadakozás és magyar létünk megvallása között fennáll és így szól: "Végezetül feltehetné valaki: magának a nemzetnek van-e jövője? Mire jó? Kell-e?" (Látóhatár, 1973 november 23). Miért írnak a nemzetköziséget valló marxista írók magyarul? Balogh Edgár szerint azért, mert a nemzetek korántsem avultak el, sőt a világ számos táján új és újabb nemzetek születnek a szemünk láttán. És a nyelv? Az sem avult el, sőt! "A magunk nyelve és nemzetisége olyan emberi érték, amelyet a szocialista szolidaritás nemzetközi felelőssége véd." A fentiek ismeretében ki hiszi ezt el Balogh Edgárnak?

Ha már most összegezzük a magyarországi kultúrforradalom, helyesebben kultúrdúlás eddigi eredményeit, megállapíthatjuk, hogy annak erőszakolói jobbára nem tartoznak a magyar nép közé. De tény, hogy e közénk furakodott bérencek tevékenysége nyomán a magyar történet képéből kiesett a csonkaországi társadalom háromnegyed része, kiesett az utódállamokban élő magyarság és a külföldön élő másfél milliós magyar tömb is. Eseményanyagából hiányzik az egész nemzeti élet, illetőleg amennyiben benne van, csak szidalom tárgya. A kiválogatás és átértékelés megtörténtével most készítik a tíz kötetre tervezett "szocialista pártosságú" nagy összefoglalást, amelyet tudatosan a fiatalabb nemzedék gondolkodásának beszabályozására szánnak. Ebben a történetben a legnagyobb hős, aki a marxista-leninista szemléletben a modern magyar történet leghatalmasabb erővonalait egyesíti magában s akinek szelleme világítani hivatott újabb ezer évre mintegy modern szent Istvánként, ez a hős Rákosi Mátyás lesz, akit a "magyar nép atyjaként" emlegetnek.

— Ha így megy tovább, mi magyarok esetleg a régi kazárok sorsára jutunk!

III — A magyar nép ítélete a kultúrforradalomról

A magyar nemzetnek alkalma nyílt 1956-ban szabadon megmondani véleményét arról a kultúrforradalomról, amely szellemünket is szovjet rabszolgaságba akarja hajtani. Véleményét egy hatalmas szimbólummal fejezte ki: ledöntötte és darabokra taposta a budapesti Sztalin-bálványt és a talapzaton maradt csizmaszárba beleállította a piros-fehér-zöld lobogót, miután annak fehér sávjából eltávolította a népi demokratikus állam címerét. Ez a gesztus érzékelteti azt a fontos tényt is, hogy az 56-os forradalomnak elsősorban szellemi gyökerei voltak. Egy német tudós, a szovjetológus Prof. Dr. Stadtmüller, amidőn ezt a tényt a maga részéről is megállapítja, hozzáteszi, hogy a felkelést előidéző szellemi okok legnagyobbika kétségtelenül a magyar történet meghamisítása volt és a nemzeti sajátságok meggyalázása. Való igaz ez, mert a forradalmi magyar kormány első oktatásügyi rendelkezése, melyet a Kossuth Szabad Rádió közvetített 1956 november 2-i adásában, így hangzott: "Az elemi és középiskolákban eddig használt összes történelmi könyvek eltávolítandók." A második rendelkezés pedig eltörölte az orosz nyelv és irodalom kötelező tantárgyként való tanítását.

Az 56-os forradalomban a nyugateurópai megfigyelők szerint két ideológiai irány figyelhető meg: a kommunista és a nemzeti. A kommunista irány alaptétele az volt, hogy a szocializmus Magyarországon ellentétbe került a nemzeti érzéssel. Ezt több alkalommal újra és újra hangsúlyozta. Ez irány rádióállomása, a Rajk-Rádióállomás, egyik adásában felszólította a Magyarországi Kommunista Párt (MKP) vezetőségét, hogy világosan és félreérthetetlenül nyilatkoztassa ki az orosz KP számára, hogy a MKP jelenleg puszta létéért küzd és csak akkor tud fennmaradni, ha ezentúl a magyar nép érdekeit szolgálja (Stadtmüller, 254). Követelte, hogy a kommunizmust a nemzet érdekei alá rendeljék, vagyis hogy a szovjet-magyar barátság a teljes egyenlőség alapján álljon, hogy a Párt független nemzeti politikát folytasson és igazítsa szocializmusát a magyar viszonyokhoz. Tehát Egyenlőség, Függetlenség és Nemzetiség legyen az irányadó szempont, az legyen az alapja a magyar életnek és a magyar történetszemléletnek s elhagyandó a lélekölő, orosz javát szolgáló dogmatikus marxizmus. Ez a "haladó kommunizmus" tehát külön magyar úton óhajtott a szocializmus felé haladni, azaz "nemzeti kommunizmus" lett volna.

A forradalom nemzeti szárnya is Függetlenséget, Nemzetiséget és Egyenlőséget követelt, plusz a Szovjettel való kapcsolatok teljes felszámolását, a varsói paktumból való kilépést és nemzetközi semlegességet. Leggyakrabban használt jelszava ez volt: "Nem kell kommunizmus!" Ehhez az irányzathoz csatlakozott a helyzet realitására rádöbbent Nagy Imre miniszterelnök, aki szintén az oroszoktól független nemzeti demokráciát kívánt. Így a Szovjet Unió az elé a választás elé került, hogy vagy feladja Magyarországot és elveszti a Kárpát-medencében birtokolt kivételes értékű stratégiai helyzetét, vagy pedig katonai erővel letapossa a magyar forradalmat és megtartja a stratégiai előteret. Az utóbbi utat választotta.

A forradalom leverése után színre lépő Kádár János új kommunista főnöktől származik az első lényeges elvi megnyilatkozás. 1957 február 2-án tartott híres salgótarjáni beszédében ezt jelentette ki: "A nemzeti kommunizmus hamis jelszó, mert a kommunizmus természeténél fogva nemzetközi, az egész világ dolgozóinak ideológiája." Következett tehát a régi rendszer visszaállítása és újabb inkvizítorok kiküldése, akik magukat így határozták meg: "Mi, itt, Magyarországon", és nyíltan megmondták, hogy a nemzeti öntudat teljes kiradírozása a céljuk, mert amíg az meg nem történik, mindig rettegésben élnek (Pach Zsigmond). Tizenöt évig dolgoztak ezek a szovjet szolgálatban lévő magyarul beszélő írnokok és hallgassuk meg Klaniczay Tibor felmérésében (1974) az általuk elért eredményeket. Klaniczay Tibor munkája elején hangsúlyozza, hogy "a nemzeti hagyomány ébrentartásában az egyik legfontosabb szerep a történetírásé". E feladat teljesítésére azonban a marxista történetírás nem alkalmas, mert ez a történetírás nemzetközi alapon áll és a múltban csak azt keresi, ami saját doktrínáját alátámasztja. A marxista történetírásban "az abszolút törvények ismertetésére, illetve iskolákban való bemagoltatására kerül csak sor. Különösen az iskolai oktatásban ölt aggasztó méreteket a történelem dehumanizálása, az ember, a kultúra helyett az elvont törvényszerűségek előtérbe helyezése." "Pedig az anyanyelv mellett a hagyomány a legfontosabb tényező, amely bennünket a nemzeti közösséghez köt. Szétbomlik a nemzet, ha ez így megy tovább, mert kétségbeejtő a futam! "Az utóbbi időben joggal hangot kap az aggodalom, — mondja Klaniczay Tibor — hogy a nemzeti kötelék szálai lazulóban vannak, hogy társadalmunk egy része elszakadóban van nemzeti múltunktól."

Majd részletezi megállapításait: "A nemzeti hagyomány gondozása terén a legfőbb és talán legsúlyosabb rendellenesség a múlt iránti érdeklődés időbeli leszűkítése. Az átlag magyar ember hovatovább egy igen rövid múlt örökösének érezheti magát." "A nemzeti történeti tudat rövidre zárása" nemzeti szempontból teljesen indokolatlan. "Vitatható az a megokolás is, amely szerint a régebbi múlt semmi vagy csekély tanúlságot tartalmaz a ma számára." Nem mindegy az, hogy csak 100-200 éves múltra tekintünk vissza, vagy évezredekre. "A múlt megcsonkítása veszélyes folyamatot indít el." Hivatkozik a fiatal Quebecre, amely alig pár száz éves ország, de múltjának mégis minden kövét számontartja és megőrzi. (Nálunk egy egyiptomi kiállítást rendeztek Budapesten a fáraók világáról, de egyetlen sorban sem hozták a látogatók tudomására, hogy a magyaroknak valami közük volna e hatalmas civilizációhoz). Klaniczay: "Semmi ok sincs arra, hogy szemérmesen elhallgassuk akár önmagunk, akár a világ előtt az egykori Magyarország létét, valamint azt, hogy a szomszédos országokban jelentős számú magyar él, még hozzá nem kivételesen, nem is mint újabb jövevény, hanem az esetek nagy részében mint e területek ősi lakossága." A nagy tervgazdálkodási lázban nincs egyetlen országos távlatú terv sem, amely a teljes nemzeti hagyomány feltárását írná elő. Ellenkezőleg: "Általában megvan a hajlam arra, hogy... túlhangsúlyozzuk kicsinységünket... oly törpének higyjük saját emlékeinket, hogy azokat inkább porosodni hagyjuk szégyenlősen." Klaniczay Tibor tehát világosan megmondja, hogy odahaza a nemzeti öntudat lefejezésére törekszenek. Tanulmánya végére, a lap üresen maradó kétharmad részére ilusztrációként éppen egy lefejezett magyar szobor képe került...

3. Ha otthon így áll a helyzet és ilyen mértékben folyik a nemzeti öntudat elsorvasztása, nyilvánvaló, hogy a külföldi magyarság szerepe helyi jelentőségén messze túlemelkedik és szinte gondviselésszerű hivatást tölt be, mert az egész magyarság számára átmenti nemzeti és történeti tudatunkat. A mi feladatunk valóban az, hogy ezt a tudatot ápoljuk, annak ideológiáját modernizáljuk és állandóan készenlétben tartsuk. Folyóirataink, hetilapjaink, iskoláink, könyvtáraink, tanszékeink, egyházaink, tudományos és társadalmi egyesületeink és nemzeti mozgalmaink mind a nemzeti örökség hűséges megőrzésén fáradoznak. Nekünk van nemzeti hivatásunk és van kollektív életcélunk a Haza határain kívül is.[41]

____________________

[40] Az orosz Szolzsenyicin többek között ezeket írja a Kremlin uraihoz intézett "Nyílt Levelében": "Az ideológia színfala mögé rejtjük imperialista törekvéseinket. A "felszabadító'' szerepét játsszuk és azt hirdetjük, hogy a kommunizmus világmegváltó tanait visszük az elnyomott millióknak, — mialatt a valóságban megszálltuk és rendszerünket rákényszerítettük Kelet-Középeurópa népeire... E rabnemzetek szabadságvágyának letörésére hatalmas megszálló hadseregeket tartunk ezekben az országokban."

[41] Idézeteinket az alábbi munkákból vettük: ALEXA Károly, Hazafiság és szocializmus (Magyar Hírlap, 1974 március 21.) — BALOGH Edgár, Néphagyomány és művelődés (Látóhatár, 1973 november). — KLANICZAY Tibor, Gondolatok a nemzeti hagyományról (Kortárs, 1974 május, 761-775). — PACH Zsigmond, Nemzeti öntudat és (vele szemben a) szocialista hazafiság (Magyar Hírek, 1974 július 8). — STADT-MÜLLER, Prof. Dr. Georg, Die ideologische Diskussion der ungarischen Revolution von 1956 (Ungarn zehn Jahre danach, 1956-1966 c. könyvében, 227-254). — TÓTH Dezső, Az irodalomkritika pártossága (Látóhatár, 1973 november). — Hazafiasság és internacionalizmus (Századok, 1974 I 220-261 I.). Ez utóbbi tulajdonképpen nem tanulmány, hanem a Vácrátóton tartott vitaülés jegyzőkönyve Stier Miklós összeállításéban. Sajnos, túl későn jutott el Montreálba és így nem tudtunk vele érdeme szerint foglalkozni és Pach Zsigmond hazaáruló szerepét jobban kiemelni.

•