Szlávok és magyarok vitája a montreali Gazette hasábjain

A The Gazette nevű montreáli napilap "Levelek a Szerkesztőhöz" feliratú rovatában 1953 szeptember hó folyamán éles vita zajlott le magyarok és szlávok között. Résztvevők voltak: a cseh J. A. Boucek, a szerb P. O. Ostrovic, a magyar Szabó György (Ottawa) és Radnai Lajos (Montreál), valamint egy olasz közbeszóló, Zamarian.

Ez a vita nagyon jellemző képet ad arról, hogy a kis szláv népek nyugati emigránsai még mindig mekkora adag gyűlölettel beszélnek a magyarokról és még mindig beképzelik maguknak, hogy benesi módszerekkel lehet országot építeni, helyesebben országokat "összehazudni". A benesi szótárból jólismert frázisok tudniillik úgy puffogtak Osztrovics és Boucek urak szájából, mintha 1914-1918-ban lettünk volna, amikor ellenmondás nemlétében, gátlás nélkül kiki akkorát lódíthatott a magyarok rovásra, amekkorát éppen akart. Elmondották ezek a Nyugat "önzetlen" és "őszinte" felvilágosítói, hogy a "nomád magyar lovasok" ('nomad Hungarian horsemen), amikor belovagoltak a Duna vidékére, ott összedöntötték a szlávok virágzó életét és ezer esztendőn keresztül igájukban tartották a szerencsétlen és jobb sorsra érdemes szlávokat, akik így csak hosszú és szívós küzdelem után tudtak felszabadulni gyűlölt uraik alól. A magyarok járatlanok a történelemben, elfogultak és ostobák, ha megnyilatkoznak össze-vissza beszélnek és így tovább...

Nos, meglepődtek ezek a gátlás nélküli tollforgatók, amikor rádöbbentek arra, hogy már nem 1914-18-at írunk, hanem jóval többet, azaz vannak idekint magyarok is, akik valamicskét mégiscsak értenek országuk történeti múltjához és Nyugat sem egészen az a balek már, akinek bármit be lehessen beszélni, vagy aki még mindig olyan szerelmes legyen az Európát végveszéllyel fenyegető szláv invázió iránt, mint voltak az 1919-es Európa rendezői. Szabó György, Ottawából, okos hasonlatokkal megmagyarázta a dunai helyzetet nehezen megértő kanadaiaknák, hogy a szerb, román, stb. népek, mint menekültek jöttek Magyarországba, futva a hazájukban uralkodó nyomor vagy a töröknek gyilkos kardja elől. Megmondta, hogy miért hazugság az úgynevezett ezeréves magyar elnyomás és rámutatott a szláv gyűlöletre, hálátlanságra és politikai hírverésre, amely a befogadó Magyarország szétszaggatásához vezetett. Mit szólnának a kanadaiak, kérdi Szabó György, ha mi bevándorlók ugyanezt tennénk a mi befogadó országunkkal, Kanadával szemben. A szerbek, románok, szlovákok ugyanez alá az elbírálás alá esnek.

Csattanója az egésznek az volt, hogy a Gazette a szláv-magyar vitát a magyar Radnai Lajos levelével zárta le. Radnai remek fogalmazásban az alábbi mozzanatokra mutatott rá. Nem szabad elfeledni, hogy a lenézett "nomád magyar lovasok", akik a róluk elnevezett országban telepedtek meg, olyan látásmódot, olyan ízlést és olyan hatalmas eszmei erőt hoztak magukkal, amit az előttük ott élt apró néptöredékek és népszilánkok ésszel nem tudtak felérni, ami az ő képességeiket messze felülhaladta. Nevezetesen azt, hogy a Kárpátok hegykoszorújával kijelölt egységes földrajzi tájon egyetlen politikai hatalmat, egyetlen nemzetet alkossanak. Ez azt bizonyítja, hogy a magyarok előtt nem volt egyetlen szervezett nemzet sem ezen a tájon, amely velük szemben elsőbbségi jogra hivatkozhatna. Következőleg a szláv nemzeti élet összedöntéséről való állítás a mesék birodalmába tartozik, viszont a magyarok dunavidéki megjelenése óriási lépést jelent Európa mai arcának kialakítása felé.

Radnai az ezeréves elnyomás meséjére is talpraesetten felelt. Ha valóban elnyomás lett volna, vagy a népek elnyomva érezték volna magukat, akkor nyilvánvalóan megragadták volna az első kínálkozó alkalmat, hogy Magyarországot szétlökve, csehhé, románná vagy szerbbé legyenek. Ez azonban nem következett be, mert még akkor sem tettek semmiféle lépést ebben az irányban, amikor Magyarország a török hódítás korában a mai Szlovákia és a mai Erdély területére szorult. Sőt ezek az állítólagos elnyomott népek a legnagyobb bajtársiassággal küzdöttek a magyarok oldalán a közös ellenség ellen. Ez mutatja legjobban, mennyire hamis az ezeréves elnyomás propagandája. De tegyük fel, — folytatja Radnai cikkében, — hogy az elnyomás meséje mégis igaz. Miként lehet akkor megmagyarázni, hogy az elnyomott népek olyannyira elszaporodtak, hogy végül számbelileg felülmúlták az elnyomókat? Igaz-e és fenntartható-e az elnyomás meséje, amikor a párisi békekonferencia idején a területek hovatartozását nem merték népszavazással eldönteni s az egyetlen esetben, amikor népszavazást alkalmaztak (Sopron), az eredmény az állítólagos elnyomó javára ütött ki. Hát van olyan elnyomott pára, aki nem akar megszabadulni elnyomójától és nem akar boldogabb életet élni? Az igazság az, hogy elnyomás nem volt, ez csak ürügy volt egyes hatalmi törekvésekre, amit Tardieu, a párisi békekonferencia dunai szakértője maga is bevallott, amikor azt mondta: a Békekonferenciának választani kellett Csehszlovákia és a népszavazás között. Mindenesetre, ha népszavazást tartottak volna, nem került volna négy millió magyar cseh, román és szerb uralom alá. Az is igaz, hogy csehszlovák, román és szerb elnyomás volt és van, mert ha ezek az ellenkezőjét állítják, miként nevezendők a tömeges deportálások, a magyarok széttelepítése és üldözése? Ez igen, ez elnyomás, mégpedig a legdrasztikusabb fajtából való, csakhogy ezt cseh, szlovák, román és szerb elnyomásnak nevezik, — nem pedig magyarnak.

Végül Radnai megjegyzi és a vita ezzel az akkorddal zárult, hogy "mégis csak határt kell szabni a szláv buzgalomnak, mely Benes mintájára ma is a legszörnyűségesebb hazugságokat tálálja ki. Ebből már éppen elég volt és eljött az ideje, hogy a szlávok mérsékletet tanúsítsanak, ne pedig a gyűlölet hazug koholmányait terjesszék."

•