XXIII. A BÖSZÖRMÉNYEK INKVIZÍCIÓJA

A magyar "böszörmény" népnév a mohamedánok egyik nagy szektájának, az "izmaelitáknak", vagy ahogy általánosabban ismerik "muzulmánoknak", ama csoportjait jelzi, amelyek mint török-bolgár néptörzsek, a Volga mellékéről és Baskíriából vándoroltak hazánkba, amikor a "ros"-ok, a vörösszőke vikingek utódai, Nagy Bolgáriát feldúlták 969-ben (675). Rokonfajú nép lévén, a már honfoglaló magyarok szívesen fogadták őket, hitük nem volt akadály, hiszen az őshitű magyarság nagy vallási türelme ilyen különbségekre fel sem figyelt. Ősi hazájukban lettek muzulmánok és mikor nyugatra vonultak két törzsükkel, csak segítségére voltak a frissen érkezett magyarságnak, hogy az ismét elfoglalt országot benépesítsék. Zökkenő nélküli bejövetelük azt a benyomást kelti, hogy ők is a hunok utódjainak tekintették magukat és ezt a pár évtizeddel előbb érkezett magyarság akkori vezére, Taksony, értékelhette is, azért kapták meg az ország szívében Pest várát, mint hajdani örökséget. A Nagy-Bolgária népének történetében az Attila féle származástudat élénken élt és nyelvükből kimutatható sok hun szóelem, amely a Kínai Annalesekben szerepel. Időszámítási ciklusuk is azonos az ó-török és egyben hun 12 állatjeggyel, sőt még eredet-legendáikban is természetes azonosság mutatkozik. A bolgár királyok őse is Álmos, ő is csodás jelek kíséretében születik, mint az Árpádok őse. Vallásukról Ibn Fadlan, a muzulmán hittérítő és utazó, meglátogatva őket, királyuktól sok mindent megtudott és így értékes adatokat hagyott az utókorra (676). Ugyancsak jártak ezen a tájon Masadi (677) és Ibn Haukál (678) arab utazók, akik leírták a hatalmas ország pusztulását. Megtelepült, földműveléssel foglalkozó békés nép volt, nem készültek fel eléggé a normannok kalandozásaira, akik 969-ben szörnyű pusztítást vittek végbe a Volga (Itil) parti városokban és kereskedő centrumokban. Nagyfokú üzleti érzékük lévén már a 9. század óta sajátveretű ezüstpénzeik (dirhem) voltak, amelyek nyomán bebizonyosodott, hogy áruikkal nyugat felé Kievig eljártak, míg a keleti részeken Taskentben, de főképp Merwben találtak ezüst érmeikből.

Anonymus is megemlékezik a böszörményekről: "Bulgár földjéről jöttek a Hismaeliták nagy tömegével, akiknek a nevei Bila és Bocsu volt és akiknek a fejedelem a magyarok részeiből különféle földeket adományozott és akiknek ezen felül a Pest várának mondott helyet örök időkre átengedte.,." (679)

Részletesebb leírást őrzött meg számunkra a görög császár krónikása, Kynnamu s, az 1074-77 között Dalmáciában vívott harcok idejéből, vallási helyzetükről, amely szerint a "chalisiis" (Ipolyi, kalóznak fordítja nevüket) "mózesi" törvényeket is tiszteletben tartanak, bár nem ez az eredeti vallásuk, hanem perzsiai elemek szerepelnek benne (680).

Aleppói szerepüket a 13. században, tehát az inkvizíció idejében, már megemlítettük az arab nyelvű iratok és könyvek pusztulása során. Kereskedelmi és pénzügyi kapcsolataik nyomán nagyon gyűlöletesekké váltak nemcsak magyar földön, hanem idegenben is. A pápák egész sor oklevélben beszélnek róluk vádlólag, és sarracénoknak, bolgároknak, izmaelitáknak nevezik őket. Főképp rabszolga és lókereskedelemmel foglalkoztak és eme üzleti tevékenységükről még a 13. századi francia, korabeli krónikák is megemlékeznek. (681)

A pápaság részéről azért üldözték őket, mert a lombard kereskedő városoknak erős versenytársai voltak és az egész borkereskedelem, gabona, gyapjú és részben a bőriparosok termékei is nekik hoztak hasznot. Pénzügyi szakértelmükkel, sok ellenszenvet váltottak ki a Templomos lovagokból is, akik nem jó néven vették az erős és ügyesen szervezett böszörmény előretörést. II. András korában az ország minden jelentősebb pénzkölcsönző intézménye a kezükben volt; sőt az egyháziak is eladósodtak súlyos kamatokat fizettek nekik, nem szólva az egyszerűbb népről, amely egész életen keresztül kénytelen volt, a főurak által elzálogosított birtokon; az új gazdáknak dolgozni. Akik egyénileg is eladósodtak, azokat sokszor, különösen a Mezőség vidékén, egyszerűen "külső munkára" vitték és eladták rabszolgáknak. Kapcsolatban állottak a tatárjárás előtti kunokkal és később a krimi tatárokkal, akiknek leányrabszolgákat szállítottak.

Hogy céljukat könnyebben elérjék, sokan megkeresztelkedtek közülük, de valójában csak színlelték a kereszténységet és Róbert érsek panasza szerint, nagyban akadályozták az újonnan megtérített kunok teljes beolvadását a keresztény egyházba.

A sok üldözés és különleges adók, amelyekkel vallásukat terhelték, látszólag megtérésre késztette őket és így 1262-ben, IV. Orbána pápa megengedi, hogy a magyar királyok ismét alkalmazhatják őket, mint adószedőket, ha kíséretül keresztény magyarok is társulnak hozzájuk. Ügyes alkalmazkodóképességükkel, lassan a legmagasabb tisztségekig eljutnak és Kun László korában, Mizse, böszörmény származású pénzember, az ország zászlósura, nádora lett. Ezekben az időkben szerezték meg maguknak a külföldi követségeket és királyi megbízásokat is, amit ügyesen kamatoztattak. A dunai hajózás szintén az ő kezükbe került és hallatlan gazdagságra juttatta őket.

Az anyagi előnyöknél azonban sokkal nagyobb jelentőségre tettek szert a tudományok terén. Már említettük, hogy Aleppóban, az ottani nagy muzulmán egyetemen, milyen feltűnő nagy számban szerepeltek. Épp így volt ez a salernói, félig muzulmán egyetemi városban is, ahol különösen kitűntek matematikai, csillagászati és orvosi tudásukkal. II. András személyes orvosa sorukból került ki. Könyvmásolataik, fordításaik és saját írásaik erősen gazdagították az ország átlag műveltségét és irodalmát, amely eddig egyedül a keresztény papság kezében volt és kizárólag latinul íródott. Nyelvtudásukkal az európai érdeklődést is felkeltették, mert ismervén a korai skolasztikusok nagy érdeklődését a görög bölcselők, Plato és Aristoteles iratai iránt, igyekeztek a nyugati tudósok számára megfejthetetlen kéziratokat latinra átültetni.

Ilyen irányú tevékenységükről esik említés, egy 1283-ban lezajlott hitvédelmi perben, egy Sulta nevű böszörmény magister ellen, akit azzal vádoltak, hogy "eredeti görög szövegek helyett arab nyelvből fordított iratokat adott el a híres Moerbecke Vilmos flamand tudósnak, Korinthus püspökének, aki bár görögországi püspöki címet viselt, nem nagyon tudhatott görögül, hanem a jelzett vádlottal fordíttatott bizonyos szövegeket. A vádirat szerint, egy szintén flamand szövőmester kísérte végig az országon tudós földijét, aki mindenütt görög és arab írásokat vásárolgatott, hogy azokat latinra fordítsa és a párizsi egyetem számára használhatóvá tegye (682).

Ez az önmagában egyedülálló hitvédelmi per, ebben a korban egészen rendkívüli dolog volt, mert a böszörmények összetartása hitsorsosaik védelmére szerfelett erős lévén, királyaink, főképp Kun László, nem engedtek ellenük komolyabb eljárásokat indítani.

Lényeges eljárásokat már csak azért sem indítottak a böszörmények ellen, mert a legkeresztényebbnek nevezett olasz városok, főképp Genova volt az elsőszámú hadiszállítója a Szentföldet birtokló szaracénoknak, a böszörmények hitsorsosainak. A rabszolgakereskedést, tehát a katonai utánpótlást, így verbuválták lelkiismeretlen "mali christiani" rossz keresztények. A velenceiek építették a pogányság hadihajóit és szállították nekik az élelmiszert (683). Az utolsó kereszteshadjáratok sikereit nagyban gátló olasz, francia és katalán keresztény korrupció visszaéléseit, és a saracénok együttműködő nyugati titkos segítséget, már a 13. század eleje óta ismerték a pápák és tehetetlenek voltak vele szemben. De mint láttuk, már 1262-ben, IV. Orbán maga is szemet hunyt a visszaélések felett. Magyarokat is vádoltak a nyugati papkrónikások, az egyház ellenségeinek és a Szent Sír elfoglalóinak, főképp az egyiptomi szultánnak szolgálatával. Főképp a titokzatos magyarországi Jakab mester szervezkedésével voltak kapcsolatosak ezek a vádak, akik a "pásztorkák" kereszteshadjáratát szervezte és forradalmasította Flandriát. Az egyenes vádak, hogy az egyiptomi szultán titkos megbízottja és rabszolgafelhajtója, nem is voltak egészen alaptalanok (684).

A magyar böszörményeket, bár faji kapcsolataik nem kötötték a szaracén néphez, vallásukon keresztül összeköttetéseik nagyon erősek voltak. A perekből, amelyek Kun László halála után nagy erővel és könyörtelen szigorral indultak meg ellenük minden vonalon, kétségtelenül látszik, hogy a rabszolgakereskedelemben valóban részt vettek. Fő útirányuk a Krím félszigeten a tatár kipcsák telepek, valamint a Fekete-tengeri, Duna-torkolati kikötővárosok. A genovaiak szervezésében voltak a legjelentősebb rabszolgapiacok. Embertelen és álszent módon a velenceiek, pisaiak és maga a francia-latin császárság, Bizáncból titkon szállította a magyar gabonát és élelmiszert Egyiptomba, ugyanakkor amikor a buzgó keresztesek kisebb-nagyobb hullámokban ostromolták ezt a hatalmas mameluk birodalmat, hogy a Szentföldet felszabadítsák hatalma alól(685).

III. András uralma idején, 1290-1295 között zajlottak le a hitvédelmi eljárások a böszörmények ellen, amelyeknek javarésze politikai, gazdasági jellegű megtorlás, vallási színezetbe burkolva. A már említett csillagjósok és írók ellen vezetett perek mellett, 1291-ben, Ladomér érsek és Kelemen budai Domonkos-rendi inkvizítor indítottak pert az esztergomi flamand "draperiások" kérésére egy Dereske nevű böszörmény ellen. Az érsek nagyon szorgalmazta az eljárást azért is, mert a vádlottat azzal gyanúsították, hogy ő lett volna Kun László egyik megbízottja, hogy Ogotaj tatár kán felé közvetítse a király terveit, hogy a kán leányát feleségül vegye. A per folyamán kiderült, hogy a vádlott valóban járt két ízben is a Krím félszigeten és egyszer találkozott a tatár kánnal, akinek Mizse nádor és Salam királyi notárius a magyar király megbízásából Dereskével, mint utazó karaván vezetővel egy szép fehér lovat és tíz "tisztes szűzből" álló rabszolganő csoportot küldött ajándékba. A leányokat lefüggönyözött kocsin vitték és Krimeában Ogul, a kán kancellárja vette át őket. Bevallotta, hogy Moldván keresztül a kunok adtak melléjük védőkíséretet. Az esztergomi flamand kelmekereskedők magistere sürgette, hogy a vádlottól tudják meg Sigbert, Markus és Alza kalmárok és szolgáik sorsát, akik ugyanezzel a karavánnal mentek Krimeába, de többé nem tértek vissza. Ugyancsak eltűnt Berezna falu majdnem egész férfilakossága akik a 250 lovat kísérték, hogy azokat a tatároknak eladják. A vádlott kínpadon bevallotta, hogy a Szilágy-megyei Szuna, Ete, Zálnok és Menyő falvak böszörményeivel állandó lóvásárlásokat szervezett a Mezőségen és Biharban és a felvásárolt állatok kísérői nem tértek többé vissza. Bevallása szerint az utazó karavánokat a rabló és fosztogató oláh hegyilakók támadták meg és a kísérőket fogságba hurcolták. Azt is bevallotta, hogy Sámson falu eladósodott jobbágyait, szám szerint nyolcvanhármat, papjukkal együtt, azzal az ürüggyel vitte Máramarosba famunkára, hogy ott adósságukat három hónap rövid tartama alatt ledolgozhatják, de többé nem tértek vissza. Ismételten kínpadra vonva végül bevallotta, hogy az eltűnteket, mint rabszolgákat adták el. A bizottság, amelyet erős fegyveres kíséret vett körül, a vádlott házánál egy egész raktár keleti "speciá"-t, fűszert, talált.

Ugyanezek a hitvédelmi biztosok vizsgálták felül Sandar böszörmény tudós és két fia, Zengis és Anis ügyét is. A jelzettek Egyek faluban laktak, de szerte-széjjel járták az országot és "arab írásokat" adtak el főképp orvosi könyvekkel együtt. Sandur, vallomása szerint, a salernói egyetemen végzett mint orvos és csillagász, majd később boldog emlékű Kun László követe lett Szicília királyánál, két fia az ő hivatalos működése idején szintén a jelzett egyetemen tanulták az orvosi, matematikai tudományt és könyvmásolást. A biztosok, vizsgálat céljából, elkobozták tőlük a birtokukban levő írásokat és felmentették őket a további zaklatások alól (686).

Ismeretesek Ladomér érsek perei és vizsgálatai a szaracénok törvénytelen meggazdagodása felderítésére; még 1295-ben is folytak eljárások a dunai hajózás "monopolizálása" ügyében.

A böszörmények véglegesen csak akkor olvadtak be teljesen a keresztény egyházba, mikor európaszerte megindult ellenük egy átfogó, általános erkölcsi és szellemi hadjárat, a Domonkos-rendi Adám Vilmos híres könyve nyomán: "De modo sarracenos extirpandi" - "A muzulmánok kiirtásának módjáról". Ez már a 14. század elején jelentett komoly mozgalmat azzal, hogy tengeri blokád alá vette a Krimi félszigetet és a Fekete-tengeri, Duna-torkolati kikötőket. Nagy Lajos magáévá tette a programot, szigorú határellenőrzéssel vetett véget a kelet felé irányuló böszörmény kereskedelem minden ágának és így mikor már a moldvai kunok is kereszténységre tértek, a magyar böszörmények külön vallási élete is teljesen megszűnt.

867. MORAVCSIK GY.: "Muageris király" - Magyar Nyelv - 1927.
668. HODINKA A.: "Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai" Bpest, 1916.
889. Ez a találkozás már teltételezi a magyarság Lábvetését a Duna-menti Bolgária tőszomszédságában.
870. MORAVCSIK GY.: "Bizánc és a magyarság" idézete Acsay A. fordítása szerint. 100. oldal.
671. A magyar rovásírás jellegzetes és eltérő betűi az orkoni szövegtől kétségtelen görög befolyás alatt fejlődtek ki, illetve változtak át ma ismert alakjukra. Erről a kérdésről Németh Gy.: ,,A magyar rovásírás' c. tanulmánya értekezik a "M. Ny. T. Kézikönyve E. 2. Budapest 1933.

872. MORAVCSIK: i. m. 101, oldal.
873. V.ö.: ,,Nyelvemlékeink az inkvizíció mérlegén" c, fejezettel.
874. V. LAURENT: "Uue lettre dogmatique de l'empereur Isaac l'Ange au primat de Hongrie". - Échos d'Orient - 1940. 59.
615. Névtelen Jegyzőnk részletesen megemlékezik a megérkezésükről. 57. fejezet.

676. IPOLYI A.: i. m. I. 61.
677. WESTBERG F.: ,,Beitraege zur Klaerung orientatischer Quellen über Osteuropa". Boulletin de l'Akademie Impériate des Sciences de St. Pétersbourg, 1899. - Masudi's Russenzug 913914. 225.

678. U. o. Ibn Haukal's Russenzug von J. 969. 230 oldal.
679. Anonymus 57. fejezet.
680. IPOLYI: i. m. I. 61.
681. SCHLUMBERGER G.: "Byzance et les Croisades". Paris, 1927. 223
682. V ö.: "Nyelvemlékeink az inkvizíció mérlegén" c. fejezettel.
683. DUPRONT A.: "Las cruzadas" Mexico, 1962. 172-174.
684. U. o. 17 s.

686. Az elkobzott írásokról, kéziratokról név szerint nem emlékeznek meg a jegyzőkönyvek, de feltehetőleg valami közük lehetett az arab eredetű "királytükrök" valamelyikéhez a miután a böszörmények egyben üzletileg is tevékenykedtek a kéziratmásolások terén. Valószínű, hogy az oxfordi könyvtárban levő, Nagy Lajos rendeletére készült "Secretum secretorum" valamelyik őspéldánya is ezek között a kéziratok között lehetett.

Aristoteles neve és vele kapcsolatban tanítványáé, Nagy Sándoré, csak mint csalétek szerepelhettek, mert így nagyobb kelendősége volt, hiszen ebben a korban az aristotelesi iratok valóságos lázban tartották a nyugati skolasztikusokat. A jelzett "Secretum Secretorum" első oldalán a "Magnus Alexander" kifejezés egyébként is erősen magyar nyelvű fordítóra, vagy másolóra vall, azzal, hogy az "epiteton ornans", a jelző megelőzi a tulajdonnevet.

XXIV. MAGYAR ALKIMISTA PEREK

Az "alkímia", az aranycsinálás tudománya, a mai modern kémia őse, a maga 13. századi misztikumával, kezdetben, mint tilos cselekmény és az "ördöggel paktálás" kézzelfogható gyanúja, szintén a hitvédelmi bizottság vizsgálata elé tartozott. Bár a kor skolasztikus tudósai, köztük a legnagyobb szellemek, mint az olasz aquinói Szent Tamás, a német Szent Albert, vagy az angol ferences Bacon egyenesen beépítették filozófiai rendszerükbe a kezdő természettudományi kísérletek elméletét, sőt a spanyol Domonkos-rendi Lullius egyenesen gyakorlati útmutatást hagyott hátra az alkimistáknak, az egyház nem jó szemmel nézte a kétesnek ítélt tudományágat.

Az arab, görög keleti tudományosság magas színvonala a keresztes hadjáratok közvetítése folytán Európaszerte valóságos tudományos forradalomként hatott. Így volt ez nemcsak a filozófia terén, ahol Aristoteles, Plato vagy Avicenna munkáit "megkeresztelte" a keresztény skolasztika, hanem a természettudományok, csillagászat, földrajz, matematika eredményeit mohón kutatták, keresték, Párizs, Oxford és Bologna egyetemei, hogy az emberi tudás határait egyszeriben régóta alig sejtett mértékben kitágítsák. Így volt ez az alkímia terén is. Amióta nyugat bölcsei megismerték Euklides elemekről szóló munkáját, vagy Aristoteles Meteorologica c. könyvét, lázas sietséggel kutattak mindenfelé, hogy a keleti tudás mélységeiből meríthessenek. Mikor aquinói Szent Tamás 1250-ben az utóbbi munkát kommentárokkal látta el, oly nagy hatása volt, hogy barátja a flamand Moerbecke Vilmos címzetes korintusi püspök, Magyarországot is bejárta, hogy az itteni görögök és böszörmények útján elterjedt arab munkákat felkutassa és a nagy tudós rendelkezésére bocsássa. Magyar földön a 9. század óta fennálló görög műveltség előbb gyökeret vert, mint a latin. Erre elég csak azokra a görög egyházatyák által írt munkákra hivatkozni, mint Maximos és Damaszkuszi János művei, melyeket egy velencei származású szerzetes a pásztói apátság birtokában levő példányról fordított le. Ugyancsak magyar fordítók munkája alapján került a skolasztika legnagyobb tudósának, Petrus Lombardusnak kezébe a görög egyházatyák latinra átültetett munkája is, mint ahogy Moerbecke magyarországi szerzetesektől szerezte meg az általa latinra fordított Proklos iratokat (687).

Mikor aquinói Szent Tamás a keleti természettudományok kísérleti eredményeinek összefoglalása után megjelölte az alkímia célját, már kitért a hamisító, szemfényvesztő és kapzsi kísérletezőkre. Szerinte "az alkimista legfőbb feladata a fémeket átváltoztatni és azt valósággal is, nem pedig szemfényvesztéssel" (688). Az alkimisták természetszerűleg nemcsak írástudással, hanem filozófiai és sokszor theológiai felkészültséggel is rendelkeztek és az "aranycsinálás művészetében" nem mindig a kapzsiság és aranysóvárgás volt a főcél, hanem a tudás határainak kísérletekkel való kitágítása, a természet és az elemek rejtett erőinek megismerése. A "transmutatió" - átváltozás filozófiai fogalmát gyakorlatilag akarták bizonyítani és laboratóriumi kísérleteiknél a teológiából kölcsönzött hasonlatképleteket sokszor fontosabbnak tartották, mint az elemek, vagy vegyületek alaptermészetének törvényszerűségeit. Így lett a keleti, tisztán természettudományi síkon kikísérletezett eredményekből egy zavaros bölcseleti és teológiai szóhalmaz, ahol a "szentháromság képlet", vagy a "fehér filozófiai kő szeplőtlen fogantatása", sőt a sírjából diadalmasan kiszálló Krisztus testének példájára a "resurrectio", a szakszerűen előírt fémkeverékekből egyformán szerepelt. Titokzatos jeleikkel megoldhatatlan rejtvényekké tették az egyszerű kémiai folyamatokat is kortársaik előtt.

Ez a titokzatosság öltöztette a középkor alkímiáját a varázslók "ördögi misztifikációinak" köntösébe és ez keltette fel a tévhitet, hogy az aranycsinálók magával a sátánnal kötnek szövetséget. Sajnálatos módon ez a felületes vád az orvosságok, gyógykenőcsök, sőt festékek készítőire is kiterjedt és komoly tudósok munkáit akadályozta meg a "fekete mágia" gyanúja.

A sámánokról szóló jegyzőkönyvekben sűrűn akadunk gyógyszer, vagy kenőcsgyártó egyszerű emberekre, akik ősi soron örökölt tudással saját maguk készítették orvosszereiket, melyekről a hitvédelmi bizottság majdnem minden esetben kihangsúlyozottan érdeklődik.

Az alkimisták ellen vezetett eljárások azonban főképp azóta válnak gyakoribbakká, amikor a szeszpárlás művelet, az "aqua vitae", az élet vize desztillálása nagyobb elterjedtségnek örvend. Ez a gyakorlat a keleti népeknél, a rózsaolaj készítés révén, már jóval előbb ismert volt, de mikor a nyugatiak is felfedezték, akkor még a kolostorok szerzetesei is szeszgyártáshoz kezdtek. Villanovai Arnold valóságos dicshimnuszokat zeng az "aqua vitae" eddig ismeretlen gyógyhatásáról. Maga a Domonkos-rend már 1288-ban szigorú tilalmat hoz, hogy a szerzetesek párlási vagy alkímiai műveleteket végezzenek. Minden szerzetes, akinek a birtokában lombikok, vagy egyéb párláshoz szükséges eszközök, vagy az eljárásról szóló útbaigazítások, titkos receptek vannak, nyolc napon belül köteles azokat megsemmisíteni. A jelzett káptalan Riminiben zajlott le, de úgy látszik nem nagy hatással, mert 1323-ban a Barcelonában tartott egyetemes káptalan szigorúbb rendelettel sújtja azokat, akik még mindig a "botrányos alkímiával és szeszpárlással" foglalkoznak és most már börtönbüntetéssel és egyéb testi fenyítéssel sújtja a parancs megszegőit (689).

Magyarországon - jegyzőkönyvünk tanúsága szerint az első alkimista per 1274-ben folyt le Sardus magister ellen. A vádlott, akit a székelyudvarhelyi Domonkos kolostorba idéztek, böszörmény volt és Salernó egyetemén szerezte magisteri címét. A jegyzőkönyv kihangsúlyozza, hogy nem mint foglyot tartják a kolostorban, hanem önként jelent meg a vizsgálaton, mert a keresztény hívők között "ördögi híre támadt". Teljes neve Sardus Murepsos, ami azt mutatja, hogy görög műveltsége is volt és főként kenőcsök készítésével kísérletezett. A salernói egyetemen másolt könyvei sorában megemlíti "Dunameron liber unguentorum" kenőcsök könyve - kéziratát, amelyet ő maga fordított le arabból magyarra. A bizottság nagy tiszteletben tartotta és a székelyudvarhelyi templomban nagy tömeg előtt ünnepélyes esküt tett, hogy a sátánnal semmiféle kapcsolata nincs és csak az emberek betegségeinek gyógyítására törekszik. Minden okunk megvan, hogy feltételezzük a vizsgálat szándékát védekezésnek tekinteni a tudós javára, a lakossággal szemben, amely ördögi kapcsolatainak hírére életét fenyegette. Az ünnepélyes eskütétel után az inkvizítor, fráter Gergely, "osculum pacis"-sal, békecsókkal bocsátotta el (690).

1285-ben Körmöcbányára idézték meg a bizottság elé Gotfrid 66 éves "civis eruditus"-t - tanult polgárt egy Miklós nevű magyar aranycsináló özvegyének, Erzsébetnek a vádjai alapján, hogy az "ördöggel trafikál" és ártást hoz a népre. A bizottság tagjai a vizsgálatot megelőzőleg személyesen meglátogatták a vádlottat házában és lombikokat, kémcsöveket és különféle tégelyeket találtak nála (alembici et ampullae et diversa receptacula). A másnapi kihallgatásnál kiderült, hogy az özvegy feljelentése bosszúból történt, mert férje, Mikód magyarnyelvű receptkönyvét megtartotta magának a vádlott és valami csekélységet fizetett érte. Gotfrid polgár tanúként meghívatta György bánfai és Jeromos eperjesi polgárokat, akik szintén alkimisták voltak és velük bizonyíttatta, hogy Miklós a sok kísérletezéssel annyira eladósodott, hogy ők adtak neki kölcsönt és a jelzett könyvet mint zálogot hagyta Gotfridnél, aki csak saját jószándékából adományozott 10 dénárt az özvegynek. A végzés ez esetben is szűkszavú: felmentés, de a vádlottnak és a két tanúnak szintén esküt kellett tenniök, hogy nem kötnek szövetséget az ördöggel (691).

Szerzetesek alkimista törekvésével is találkozunk a Kassai kódexben. 1289-ben fráter Vitalis és Sebestyén, a pécsi kolostor tagjai kerülnek a rendfőnök végzésével börtönbe, mert sokak megbotránkozására alkímiával foglalkoztak (692). Ugyanebben az évben a csázmai szerzetesek közül büntették meg fráter Joakimot, akinek a birtokában alkimista tartalmú könyveket találtak (693). Ezek a végzések azonban nem az inkvizítorok könyvében szerepelnek, hanem a "Gesta Fratrum" töredékben.

Mátyás király korában már a Szent Miklós kolostorban levő studium generaléban egyenesen tanították is az alkimiát, mint "ars"-ot, művészetet és a király kegyéből rendszeres kísérletezések folytak a "kristályok és fémek természetének" felderítésére. Ez már a humanizmus kora volt, amikor a nyugati szellem is felszabadult a sok tilalomtól és a kísérleti tudomány terén nyíltan tehetett erőfeszítéseket.

XXV. A TÖRÖK FOGSAGBÓL HAZATÉRŐK VIZSGÁLATA

A magyarországi hitvédelmi intézmény történetében egészen sajátos helyet foglal el a török földről hazatérő foglyok vizsgálata. A szerencsétlen kimenetelű nikápolyi csata után kezdődött Zsigmond király utasítására és kb. 1448-ig tartott.

A nyugati kereszténység védelmére hősiesen vállalkozó magyarság sorait a folytonos törökkel vívott harcok állandóan gyengítették, de a legnagyobb emberveszteség kétségtelenül a törökök portyázásai és határvidéki betörései nyomán jelentkezett, amikor a védtelen lakosságot meglepve, minden épkézláb férfit és asszonyt elhurcoltak. A foglyok sorsáról természetszerűleg a legszörnyűbb lehetőségeket terjesztették az egyházi és a politikai hatalom megbízottai, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a nemzet ellenállását fokozzák az egyre fenyegetőbb török veszedelemmel szemben. Zsigmond király óta a magyarság az állandó védekezés álláspontján volt és természetes önvédelemnek látszott a fogságból hazatértek ellenőrzése. A hazatérő foglyok által, akiket a véletlen szerencse, vagy egyéni merészség és vállalkozó szellem hazasegített a szülőföldre, sokszor nemkívánatos tudósítások kerültek az országba az ismeretlen népek életének talán emberibb képéről, mint amit harcok közben festett magának a magyarság.

Hogy ilyen lehetőségek valóban felmerültek, mutatja a sokrétű irodalmi hagyaték, amely a Törökországban élt és visszatért foglyoktól származik. Jóbfia Pál, aki 17 éves korában Szászsebes iskolájában tanult és a törökök erdélyi portyázása alkalmával 1438-ban az egész lakossággal együtt fogságba került, közel húsz éves tapasztalatait írta le fogsága alatt szerzett élményeiről. Drinápolyban adták el egy falusi gazdának, aki meglehetősen keményen bánt vele, úgyannyira, hogy szökést kísérelt meg, mire bilincsbe verve kellett dolgoznia. Gazdája nem értékelte sokra lázadozó szelleme miatt és újból eladta. Most már Kisázsiába került, őszinte beszámolójában írja, hogy a mohamedán vallás szertartásait élénk figyelemmel kísérte és amikor a gazda családja szerénységéért becsülni kezdte, a mohamedán vallás belső rejtelmeibe is betekinthetett. Lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy nagyon sok vonzó elem akad az-ismeretlen, pogány hitben és főképp erkölcstanában hasonlít a kereszténységhez. Mikor megtudta, hogy Krisztus személyét a törökök milyen nagy tiszteletben tartják, mint prófétáét, a nagy hasonlatosság egészen elkábította, félt, hogy hitehagyóvá válik, éppen azért buzgón imádságos életet kezdett élni. Gazdája, akinek vele egykorú fia is volt, jobban megszerette, mint saját gyermekét és megtanította a mohamedán írásra, hogy a Korán tanaiban jobban elmélyülhessen. A mecsetbe is magával vitte és a mohamedán papok, akik tudásvágyát hamarosan észrevették, szívesen segítettek neki vallásuk megismerésében. Egy alkalommal beszédet tartott és annyira megnyerte hallgatósága tetszését, hogy esténként sűrűn jártak gazdája házához, hogy a fiatal magyar szavait hallgassák. Barátai rá akarták beszélni, hogy tanuljon tovább és legyen mohamedán pappá, de honvágya oly erős volt, hogy gazdája, aki őszintén becsülte, nem tudott ellenállni ama kérésének, hogy magas összeköttetéseivel szabadságlevelet szerezzen neki. Az ősi földre visszakerült fogoly, egy theológus felkészültségével a 15. század egyik legalaposabb törökországi néprajzíróvá vált és hosszú fejezetekben beszámol a rettegett hírű mohamedánok mindennapi életéről, amelyet emberiesnek, sokszor rokonszenvesnek tüntetett fel kortársai előtt (694).

A volt török foglyok inkvizíciójának ez lehetett a lélektani, alapja: a nyugati kereszténység legfőbb képviselői akár az egyház, akár a Német-Római császárság birtokosa, Zsigmond király - tartottak attól, hogy a magyarság körében elharapódzik egy bizonyos fokú rokonszenv a törökség irányában, vagy legalábbis tompul a gyűlölet éle a kereszténység legnagyobbnak vélt ellenségével szemben.

Egyházi részről, tartottak a lazább szellemű mohamedán vallás térhódításától, amely még a fogságba hurcolt szerzeteseket, papokat is befolyásolhatta, és még inkább az egyszerű hívőket, akik a hosszú rabságban a keresztény vallás legegyszerűbb igazságait, imádságait is elfeledték, apránként hasonultak a török környezethez, mert nem rendelkeztek sem olyan szellemi felkészültséggel, sem vallásos meggyőződéssel, hogy a kereszténység és izlám között határozottan az első javára dönthettek volna.

A hazatérőket minden esetben vizsgálóbizottság elé állították, élményeik, szökésük részletei felől alaposan kivallatták és egyúttal vallásuk imáit, egyszerű hitbéli ismereteiket igyekeztek megállapítani. A királyi megbízottak az ország déli határszélein megszervezték a kémelhárítást a török ellen és ilyenkor minden jövevény gyanús volt előttük. Így kerültek a hazatérők is első ízben érintkezésbe honfitársaikkal. Valamelyik közeli Domonkos-rendi kolostorban kellett jelentkezniök, ahol ellátták őket minden szükséges élelemmel, ruhával és egyben megfigyelés alá kerültek addig, amíg a hitvédelmi bizottság jónak látta maga elé citálni őket.

A Domonkos-rendiek részéről Zsigmond király egyenes parancsára nem magyar szerzetesekből álló állandó bizottság működött a vizsgálatok vezetésére. Wizensehi Konrád, Ungelter Péter és Stizer Miklós bajor szerzetesekből állott az inkvizíció egyházi része, míg a világi karhatalmat Csák Miklós vajda kiküldöttje képviselte. A bizottság állandó székhelye Nagyszeben volt, de szükség esetén a környező szász városokban is folytattak kihallgatásokat.

A legnagyobb szabású eljárás 1419 januárjában zajlott le, amikor a Konstanzban zsinaton elnöklő Zsigmond király egyenes parancsára - "comissio propria Domini Regis" egy Domonkos-rendi szerzetes egybehívta Tolmács várában Csák Miklós vajdát, István erdélyi püspököt, a kerci cisztercita apátot, hogy megszervezzék a hazatérők kivizsgálását. A különféle kolostorokban összegyűjtött, visszatért foglyokat, szám szerint 145 magyart, székelyt és szászt gyorsított ütemben hallgatták ki és közülük 16 szerencsétlennek kitépették a nyelvét. A jegyzőkönyv nem részletez, nem ad felvilágosítást az ítélkezés okáról (695).

Ugyanebben az esztendőben Teke fia Márton kapitány, István, Sándor és Kelemen nevű székely katonák ellen vezettek vizsgálatot Nagyszebenben. A nevezettek huszonkét évig voltak török fogságban, tehát a nikápolyi vesztett csata óta és Savoyai Humbert francia gróf csapatához voltak beosztva. A vizsgálat eredményéről nincs adat, csak Kelemen katonát utalták be a segesvári Szent Antal hospitálba, mert lepragyanús volt (696).

1420-ban Saáp Sebestyén és Kis (Parvus) Má té katonák érkeztek haza, akiket Raguza város fogolymegváltó intézete szabadított ki több dalmát sorstársukkal együtt egy gályáról. Mórichida vámjánál jöttek hazai földre és a csázmai Domonkos kolostorban vizsgálták ki ügyüket. Esküt kellett tenniök, hogy törökországi élményeikről abban az esetben, ha azok az "istentelen mohamedán szekta" javára lennének, nem beszélnek senkinek, még családtagjaiknak sem (697).

Ugyanebben az esztendőben, Moldván keresztül érkezett haza egy huszonöt főből álló fogoly-csoport, akiket a brassói kolostorban tartottak két hónapi pihenőre, majd Nagyszebenbe utalták őket. Ugyancsak ide kerültek a székelyudvarhelyi kolostorból György katona és egy Ábrahám nevű székely, aki hosszú fogsága alatt megházasodott és magával hozta török feleségét és két fiát is. Az asszonyt és a gyermekeket megkeresztelték és férjének a székely kolostor szolgálatában adtak alkalmazást (698).

Sikei Menyhért nemes katona, aki 14 évig volt fogságban, ahol szükségből "apostatává", hitehagyóvá lett, a bizottság határozata alapján négy éves vezeklésre ítélték a segesvári kolostor szolgálatában. (699)

1438-ban a török újból Erdélyre tört és tömegesen hurcolta el a lakosságot. A foglyok közül kisebb nagyobb csoportokban szökdöstek vissza és ügyüket, IV. Jenő pápa rendeletére a bázeli származású Riecher Jakab Domonkos-rendi inkvizítor elé utalták. A teljhatalmú megbízott spanyol, ifjabb Torquemada János inkvizítortól kapta az utasításokat, a székesfehérvári királyi udvarban, ahova Zsigmond király hívta meg. (700) 1444 óta működött az erdélyi szász városokban, ahol a kolostorok és templomok félig romokban álltak, mert a török elhurcolta a szerzeteseket is. Riecher Jakab működéséről számszerű adatok, nevek felsorolása szerint rövid feljegyzések alapján, alkothatunk magunknak fogalmat, hogy milyen nemzetirtást jelentettek ezek a török betörések. A visszatérők sorában közel 200 magyar, székely és szász szerepel a kivizsgált ügyek listáján, férfiak, asszonyok és gyermekek vegyesen. A vizsgálat javarészében arra szorítkozott, hogy a "Credo" és "Ave Maria" imádságokat minden visszatérőnek hibátlanul ismernie kellett.

A visszaszivárgó foglyok között szerzetesek is akadtak, akiknek a helyzete nehezebb volt mint az egyszerű híveké: pápai felmentést kellett kérniök, hogy minden esetleges hitehagyás gyanújától mentesek lehessenek és régi jogaikat visszaszerezhessék.

A legutolsó fogolyinkvizíció 1444-ből származik, a Domonkos-rendiek vezetésével, amikor is Della Marca Jakab olasz ferences, pápai kiküldött és keresztes hadakat toborzó szónok, vette át az irányítást Erdélyben és egész falvakat telepített beljebb az ország területére, hogy a török befolyástól távol tartsa őket, szabad utat nyitva a talajvízként beszivárgó oláh pásztornépnek a gazdag magyar földek felé.

687. A "Proklos" iratot csak a század elején fedezték fel és beillesztéséről a skolasztika eszmerendjébe KLIBANSZKY R.: "Ein Proklos-Fund und seine Bedeutung". Heidelberg, 1929. foglalkozik. Petrus Lombardusra tett hatásáról pedig részletesebben ír: GRABMANN M.: ,,Die Proklos Übersetzungen von W. von Moerbecke und ihre Verwertung in der lateinischen Literatur des Mittelalters". Bizantinische Zeitschrift. 30. (1929-30) 78.

688. Aristoteles "Meteorológica"jához írt kommentárjában. Lec. IX. cap. II.
689. DENIFLE E: i. m. III. 234.
690. Kassai kódex: Anno 1274, n. 43.
691. U, o. Anno 1285. n. 4.
692. U. o.: "Gesta FF." 1288. n. 3.
693. U. o.: "Gesta FF." n. 24.

694. Jóbfia Pál nevét. aki a kéziratban "frater Paulus"-ként szerepel, miután minden apró részletben megegyezik a gróf Kemény József által "szászsebesi XV. századi dolgok" címmel közölt bőséges leírásokkal, amelyek az eredeti szerzőt a jelzett fiatal erdélyi tanulóban sejttetik. Hogy a könyvalakban megjelent ismertető több példányban is forgott és később nyomtatásban is megjelent, azt mutatja, hogy nagy közkedveltségnek örvendett és a Fabricius György kiadásában és előszavával 1538-ban kiadott "Turcarum mores" is ebből a munkából származott. Sok toldalékkal ezt megelőzőleg didaktikus célokkal Egeloph Krisztián is kiadta Strassburgban, 1530ban. Az erre vonatkozó adatokat gróf Kemény munkájából, az " Új Magyar Múzeum" 1857. I. számából vettem.

695. Kassai kódex: Anno 1419 n. 4.
696. U. o.: Anna 1420. n.
697. U. o.: Anno 1420. n. 1.
698. U. o.: Anno 1420. n.
699. U. o.: Anno 1420. n. 8.
700. U. o.: Anno 1944. n. 2.

FÜGGELÉK

A KASSAI KÓDEX RÖVID TÖRTÉNETE

A magyar Domonkos-rendiek kultúrtörténetével foglalkozva, az osztrák határszéli kolostorok levéltáraiban, Petau és Krems, majd Kitzbühel szerzetházaiban találkoztam első ízben a titokzatos "Syngrapha Dominicana" középkori kézirat nevével. 1941-ben Kassán, Beregszászott, valamint Sárospatakon a levéltárakban búvárkodva, ismét nyomára akadtam a névnek, most már teljes biztonsággal, hogy egy magyar eredetű kódexről ad hírt a görögös név. A kassai városi levéltár egy 1556-ból eredő elismervénye szerint a jelzett kéziratot Fr. Czeglédi Péter, a kassai Mészáros utcai kolostor Domonkos-rendi perjele és még egyetlen életben maradt rendtársa, Székesfejérvári Péter, letétbe helyezték a polgármesternél, mert a kolostor leégése után olyan sanyarú helyzetbe kerültek, hogy továbbmaradásuk lehetetlenné vált. Sajátkezű aláírásával igazolja a két szerzetes, hogy a város polgármestere nagylelkűen 8 forint és 25 tallérral, valamint egy hordócska borral látta el őket útravalóul és szekerükön megindultak nyugat felé.

A gazdátlan kolostor kb. 150 évig városi gabonaraktár, majd kaszárnya céljait szolgálta, amikor 1690-ben Hoffman Tamás, fiatal, kassai születésű Domonkos-rendi szerzetes, elöljárói megbízásából, a rend visszatelepítéséhez hozzákezdett. Rudolf király rendeletére a város a kolostor egy szárnyát kiürítve vissza is adta a hajdani tulajdonosok jogörökösének. Hoffman Tamás, aki a petaui kolostorban őrzött, régi kassai elismervénnyel jelentkezett a városházán, már nem találta meg a jelzett "Syngrapha" köteget, mert az abban felsorolt birtoklevelek, határjárások, a Hernádon levő két vízimalom kiváltságlevele és főképp Szedikerte falura vonatkozó okmányok, az új tulajdonosok kezében voltak.

Báró Holló Zsigmond, a nevezett Hoffman Tamás közeli rokona, nyomozta ki szorgos utánjárással, hogy az eredeti kézirat a szepesi Kamara prefektusának, Druheim Vilmos osztrák bárónak, magánkönyvtárába került. Holló Zsigmond kérésére a "Syngrapha" birtokrészét a lelkészi hites helyi levéltárban lemásoltatta, a szepesi Kamarával hitelesíttette, míg a másik, nagyobb és kultúrtörténeti szempontból fontosabb részt Hoffman Tamás másolta le bizonyos sietséggel, sőt egyes részek "regeszta"-szerű összevonásával, mint ,, sajátkezűleg írja "propter brevitatem temporis" - az idő rövidsége miatt.

1698 augusztus 11-én a kolostort hivatalosan visszaadták a Domonkos rendnek az egri érsek és a szepesi Kamara prefektusa jelenlétében, amikor is a szerzeteseket a Letmeritz (Csehország) kolostorának főnöke képviselte. A megbízott R. P. Fr.

Wlassati Gergely, Rómába küldött jelentésében (Brevis informatio circa desolationem et recuperationem Conventus Cassovienis Ordinis Praedictatorum - conscripta per R. P. Fr. Gregorium Wlassati, primum residentiae CassoviensiS Vicarium in anno 1701.) szerepel a "Syngrapha" neve is, sőt a szerző több ízben citálja is "constat autem ex Syngrapha dictorum duorum Fratrum" formában ( magát a kódexet. Hogy a jelzett kézirat az eredeti, vagy a Hoffman Tamás-féle másolat volt, ma már nehéz eldönteni, de nagyobb valószínűség szerint az eredetit báró Druheim nem adta ki a kezéből, azért volt sietős a másoló szerzetes munkája és így inkább a másolatról történhetett említés.

Az újjászervezett kolostor nem sokáig örvendhetett nyugalomnak, mert II. József 1785-ben kelt rendeletével feloszlatta a szerzetesrendeket, vagyonukat, könyvtáraikat, ötvösremekeiket elkoboztatva. Így került ismét ebek harmincadjára a kassai kolostor újból összegyűjtött nagy értékű kódex és ősnyomtatvány állománya is, és most már nyomtalanul eltűnt. A majdnem egykorú kézirat tartalmának régi volta nem tűnt fel még a "műgyűjtőknek" sem, úgyhogy Batthányi Ignác, gyulafehérvári püspök, aki a kassai kódexek közül többet megvásárolt, nem tulajdoníthatott nagyobb értéket a 16. századi jellegzetes betűkkel másolt írásnak.

A kassai helytörténet szorgos kutatói Vick Béla, a Dóm káptalan történésze, valamint Szabó Adorján premontrei kanonok, akik előzetes kutatásaik nyomán tudtak a "Syngrapha" létezéséről, szorgos munkát végeztek az eredeti kézirat megszerzésére. Vick Béla akadt nyomára Kassa város levéltárában az említett 1556-os elismervénynek, míg Szabó Adorján a leleszi hitelhelyi levéltár regesztáiból tudta meg, hogy ott, a jelzett kézirat anyagi természetű, gazdasági részeiről, felsőbb parancsra, másolat készült, amely másolatot később a bécsi k. u. k. levéltárban Szedekerte birtokleveleivel együtt szerencsésen meg is talált. Hiányzott azonban az eredeti, teljes szöveg és a Hoffman féle másolat, a sokkal fontosabb kultúrtörténeti feljegyzésekkel.

Mikor 1942-ben Madarász István, kassai megyéspüspök bizalmából, Radó Polykárp bencés kódex-szakértő ösztönzésére, reám hárult a feladat, hogy a Dóm plébánia nagy értékű kódex és inkunábulum állományát lajstromozzam és egyesítsem a püspökség régebbi, Récsei Viktor által készített leltárával, feltűnt, hogy nagyszámú kódex és ősnyomtatvány hajdanán a Domonkos-rendi kolostor könyvtárához tartozott és még több példány gerincén ott csüngött az egy-két láncszem, amellyel annakidején a pulpitusokhoz voltak rögzítve. A könyvtár legértékesebb darabjai a "Fischer Colbrie-kabinet"-nek nevezett erkélyszobácskában voltak elhelyezve, ahol a könyvtárra vonatkozó iratok között találtam egy "Collectio Dominikana" című feljegyzést és legelső adatot arra, hogy - abban az esetben, ha a "Syngrapha" és a "Collectio" azonosak -a sokat keresett kézirat még a múlt század derekán a kassai püspökség könyvtárában volt. Közel kétéves szorgos munkával - mialatt az egész könyvállományt kétízben is példányonként átvizsgáltam - 1944 október első napjaiban kezembe került egy elismervény, amely szerint "Rev. Rassovszky kivételezte a Collectio Dominicana" kéziratát 1852-ben.

Az új adat felbukkanását sietve közöltem Pfeiffer Miklós nagypréposttal, akitől miután a Domonkos-rendiek történelmével tudományosan és behatóan foglalkozott, bő adatokat kaptam Rassovszky személyéről. Bár magam is tudtam, hogy valamikor a Domonkos-rend tagja volt, sőt tartományfőnöki tisztet is viselt, de a 48-as szabadságharc után, mint Kossuth személyes jóbarátját nemcsak tisztségétől fosztották meg, hanem a rendben is annyit zaklatták, hogy kilépett a szerzet kötelékéből és ideiglenesen a kassai püspökség kancelláriájában írnokoskodott. Pfeiffer Miklós, atyai jóakaró barátom, az új nyomon fellelkesedve mondotta el, hogy Rassovszky Miszlókára, egy Kassa melletti falucskába került kegyelemből plébánosnak és ott is halt meg. Pár óra múlva mindketten Miszlókán voltunk és a plébános engedélyével a lomtár egyik ládájában egérrágta, penészes, molyette állapotban megtaláltuk a hajdani Domonkos-rendi tartományfőnök, püspöki írnok és miszlókai plébános iratait, jegyzeteit és ami a legfontosabb, a "Collectio" - "Syngrapha" Hoffman Tamás-féle másolatát. A plébános szívesen nekem ajándékozta a kéziratot, amiért is Brezanóczy Pál püspöki kancellár közvetítésével, Madarász püspök tanácsosi címmel tüntette ki.

Ekkor már 1944 október 15-ét írtunk és a városi levéltár, amelynek vezetőjével, Kligl Rudolf barátommal együtt javítgattuk a kézirat szövegromlásait, megkapta a parancsot az értékesebb oklevélállomány szakszerű mentésére, amelyben magam is részt véve, egy időre abbahagytam a nagyértékű kézirat másolását. Kassa város 1945 január 11-én orosz megszállás, majd cseh fennhatóság alá került, a kiutasító végzést megelőzve, hátizsáknyi podgyásszal Vizsolyra távoztam, magammal víve a "Syngrapha"-t. Hosszú Odyssea után, február végén érkeztem Budapestre és az ottani Domonkos-rendi kolostorban, P. Böle Kornél segítségét igénybe véve, négy hét alatt sietős munkával befejeztem a másolást. A Hoffman-féle másolat, amelyet "Kassai kódex"-nek neveztem el, a budapesti anyakolostor könyvtárába került. Későbbi sorsa ismeretlen azáltal, hogy a kommunista rezsim 1950-ben a szerzetesrendeket, köztük a Domonkos- rendieket is feloszlatta, könyvtáraikat elkobozta, követve a II. József-féle politikát.

A KASSAI KÓDEX BELSŐ FELOSZTÁSA

A folió nagyságú kézirat egykolumnás, sűrűn és apró betűkkel írt szöveg, amely barnás színű tintával, durva, fás, mérlegjegyes papíron folyamatosan halad és barokk-cikornyákkal több fejezetre oszlik. Első táblája és a kezdet 18 oldala teljesen, a következők pedig 25. oldalig részben hiányosak, részben olvashatatlanok. A hátsó tábla ép, csalt szúette, és egy részét feloldva belső részéből, Lőcsei kalendárium íves faktúrái kerültek elő. A számozás a már jelzett 25. oldaltól csak a "recto" felületen folyik 145. számig, de az utolsó húsz oldal üres, kivéve a két legutolsó lapot, amelyeken egy későbbi kéztől származó, németnyelvű gazdasági természetű adatok vannak feljegyezve.

A könyv első hiányos része "Monita magistri Pauli" a 29. oldalon bejegyzett kolofon alapján állapítható meg. A töredékszövegek alapján összehasonlítva Magyarországi Pál "Suma Poenitentiae"-jével azonos, sőt bizonyos részek a "Notabiliákra" is hasonlítanak, amelyeket P. Dénes Gergely munkája alapján, a Vatikán levéltárában levő példánnyal egyeztettem.

A "Monita" töredékszöveg ad egyébként magyarázatot a következő nagy fejezetre is, hogy az inkvizíció folyamán elhangzottakat vegyék jegyzőkönyvbe. A kolofon szövegében Hoffman Tamás mint másoló, megnevezi magát.

A második rész nem folytonos, mert "Liber Inquisitorum"nak van címezve, de a 95, oldal után egy lap üresen marad, és "Exodus Fratrum" címmel, egy rövid eseményeket regesztáló fejezet következik, amely a vándor missziós telepekre vonatkozó adatokat tartalmaz négy oldalon keresztül, majd újból az eredeti fejezetcímmel a perek kivonatai következnek. Ugyancsak betoldott szöveg a "Gesta Fratrum" nagyon vegyes, kultúrtörténelmi adatokkal, megjegyzésekkel a Ferenc-rendi inkvizíciós perekről, melyeket a Zsigmond-kori török foglyok ügyének adatai váltanak fel. A valódi "Liber Inquisitorum" 1227-ből egy pápai végzést közöl, amelyben egy kun főnemes házasságát érvényteleníti és 1498-ban, Michael de Oriente francia származású szerzetes vizsgálatával végződik, a perai ferences kolostor könyvtárának kirablása ügyében, amely a pápát személyesen is érdekelte.

Összefoglalva, a Hoffman-féle másolat tehát valójában négy fejezetre oszlik: Pál mester "intelmei"-re, az "Exodus"ra, az "Inkvizítorok könyvé"-re és a "Gesta Fratrum"-ra, amely utóbbi többször "Miscelanea" címet visel. A jelen munka feldolgozza az "Inkvizítorok könyvé"-nek minden lényeges és kiböngészhető adatát, amelyek sokszor évszámmal vannak ellátva, de folytonosságuk nem mindig meggyőző és főként a hitvédelmi biztosok világi karhatalmat jelentő és elnöklő "comesek" tisztségviselési idejéből lehet a pontos dátumokat meghatározni. Sok adatot felhasználtam a "Monita" és "Exodus" szövegeiből is.

A "Gesta Fratrum" tartalma nagyon változatos és a rend belső életének jelentősebb eseményeit rögzíti. Megtudjuk belőle, hogy mennyire foglalkoztatta a magyar Domonkos- rendieket a "stigma", Krisztus sebhelyeinek problémája, amelyekről a Ferenc-rendiek, mint rendalapítójuk kizárólagos kiváltságáról vitatkoztak a Domonkos-rendi Szienai Szent Katalin sebhelyeiről. A nagy pestisjárványról, az olasz és német kereskedők vándorlásairól. Moerbecke flamand tudós görög- és arabnyelvű könyvvásárlásairól, a Nyulak-szigeti kolostor kunok által történt feldúlásáról, III. András király megmérgezéséről, stb. találunk hosszabb-rövidebb értesítéseket. A husziták betöréseiről, a Sárospatak és Kassa környéken viselt dolgaikról, szintén megemlékezik és dicsekedve írja le Csáki Móric kolostorba lépését és küzdelmét családjával szemben, akik elhurcolják, a kolostorból és erőszakkal házasságra akarják kényszeríteni. Kultúrtörténelmi szempontból nagy jelentőségű az első magyar "hebraista", Fekete (Niger) Péter, irányzata a magyar és a héber nyelv hasonlóságainak kimutatásában, majd művének, a "Clypeus Thomistarum"-nak, velencei kiadásánál, Octaviano Scoto nyomdájával támadt peres ügye, amely évekig tartott. Könyvkereskedőknek is felcsapnak a 15. században és szekérrakományszám hozzák magyar földre a külföldi könyveket és ebből nagy perük támad a tapolcai Vlach Istvánnal, aki állítólag egy nagyobb szállítmányt elrabolt. A budai Szent Miklós kolostor kőfaragói, ablakfestői, orgonistái is sűrűn szerepelnek, akik az egész országot járják művészetükkel épp úgy, mint a Corvinában szereplő dalmát, olasz és francia szerzetesek mellett dolgozó magyar könyvfestő műhelyek és másolók. A budai kolostorban lezajlott "palotaforradalom" Mátyás király korában Zárai Antal püspöki kinevezése miatt, akit, a pápa nem akart elfogadni, mert osztrák jelöltje volt. A magyar király majdnem önálló, nemzeti egyházat szervezett és ebben a Domonkos-rendiek erősen támogatták. Egy gályarabságra ítélt szerzetes különálló pere zárja be a Mátyás-korszakot és a török előretörését tárgyalja a pécsi egyetem sorsán keresztül, majd javarészben Nagyvárad és környékén zajló események csoportosulnak rövid feljegyzések formájában. A kassai kolostorral baráti kapcsolatokat tartó sajóládi pálos perjel, Martinuzzi György, a későbbi bíboros, lengyelországi útjain kassai és eperjesi szerzetesek az útitársak és a Zápolya János halálát részletező szövegek után, egy Ágoston nevű szerzetes nyomán, a történelemből sok elsikkadt részlet derül ki Fráter, György küzdelmeiről, haláláról és a perről, amelyet a vatikáni megbízottak folytattak Habsburg Ferdinánd ellen. A kassai udvarban Izabella bizalmasai és állásfoglalásuk miatt a magyar ügy mellett, gyújtották fel a Ferdinánd-pártiak a kolostort, ami arra kényszerítette a szerzeteseket, hogy 1556-ban elhagyják Kassát, ahol aztán, mint láttuk, letétbe helyezték a "Kassai kódex"-et.

A tanulmány során idézett szövegrészek az egyes évszámok alatt csoportosított teljes, vagy összevont jegyzőkönyvek sorszámaival vannak jelölve és tekintve a szövegromlást, a másolás sietségét, összehasonlító tanulmányok hiányát - mint minden emberi munka - bizonyára nem teljesen hibátlanok, de az esetleges tévedések, apró elírások nem érintik a lényeget. Részletesen tárgyalom a munkában a "Sámán-pereket", amelyek az "Inkvizítorok Könyvének" jókora hányadát képezik, bár nem folytatólagos szöveggel szerepelnek, hanem szétszórtan és így a tárgy egységesítése szempontjának figyelembevételével sorakoztatom fel őket.

Itt újból kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy a "sámán" név alkalmazása a latin szövegben nem fordul elő, de tekintve, hogy a vallástörténészek ma már véglegesnek tekinthető "terminus technikus"- ként használják ezt a szót, az eredeti "mágus" helyett szintén így fordítom abban a biztos tudatban, hogy mindkét szó mezopotámiai eredetű és bár a "mágus" a káldus papi nemzedék vagy osztály keretében szakrális cselekményeket, gyógyításokat, jóslást és írástudást jelesül művelő tagja volt, de időben még messzebbre nyúlik vissza a "sámán" szerepe, a Shamas szumér Napisten szolgáinak tisztségviselő neve. Mindkét név ősi, mezopotámiai eredete egyre valószínűbbé teszi a hipotézis helyességét hogy az elszíntelenedett ősi magyar mitológia gyökerei, a káldok nemzetségnek Van-tó környéki műveltségéből táplálkoztak, amely viszont szumir örökségnek bizonyul. Ennek a tézisnek igazolása az egyre jobban izmosodó összehasonlító nyelvtudomány a szumér-magyar vonalon, amely mellett ma már a megfellebbezhetetlen, legmagasabb nemzetközi tudományos fórumok is lándzsát törnek.

De célszerűség is vezetett a "sámán" név alkalmazásánál, mert a "Kassai kódex" forráskritikai kiadásánál a nemzetközi frazeológia lényegesen megkönnyíti majd munkámat.

Eredetileg az volt a szándék, hogy az "Inkvizítorok könyvé"-ből bőséges szemelvényeket is közölni fogok, de tekintve az idegen szöveget és a szűkre szabott terjedelmet, ettől pillanatnyilag el kellett tekintenem. Ha reményeimben nem csatlakozom, erre valamelyik világnyelven hamarosan sor kerül.

Meg kell jegyeznem, hogy munkáim szintézisében több jeles történészünk eredményei nagyban segítségemre voltak. Ilyen munkák P. Dénes Gergely "I Notabili Paulo Ungaro" doktori tézise, Moravcsik Gyula "Bizánc és a magyarság" c. kis munkája, Harsányi András "A Domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt" c. nagy tanulmánya és Kúr Géza atyai jó barátom több személyes levélbeli közlése. Azt is megemlítem kötelességszerűen, hogy Magyarországi Jakab, franciaföldi működéséről, kéziratom első példányában szintén sok szó esett, de miután hajdani tanárom, a Pázmány Egyetemen, Gábriel Asztrik ezt a titokzatos személyiséget és tevékenységét "Magyarországi Jakab eretneksége" c. munkájában kimerítően kidolgozta és közölte, örömmel kapcsoltam ki az erre vonatkozó részt, bővebb teret nyerve eddig fel nem dolgozott adatoknak. Ugyancsak itt említem meg a magyar Domonkos-rendiek nagy személyiségének, P. Böle Kornélnak a nevét is, aki annak idején annyira segítségemre volt a kézirat kiböngészésében és még inkább sokszor igénybe vett munkáját "Árpádházi Boldog Margit szentté avatásának ügye, s a legrégibb Margit-legenda" címmel, amely sokban adott útbaigazítást.

A sámán-részletekkel kapcsolatban nem hagytam figyelmen kívül az otthoni kutatások eredményeit sem és főképp Diószegi Vilmos tanulmányai a "Néprajzi Közleményekben", az "Ethnographiaban", valamint nagyszabású munkája ,,A sámánhit emlékei a magyar hagyományban" győztek meg arról, hogy ázsiai rokonnépeink, a történelmileg legősibb időkben velünk együtt a "világ legrokonszenvesebb népének", a szumérnak, ötezer éves kultúrájából, mint közös forrásból, merítettek.

Végezetül ezúton is kötelességemnek tartom kifejezetten megköszönni a Kiadó, dr. Theész János barátom fáradhatatlan szorgosságát, amellyel - az emigrációs könyvkiadások történetében hallatlan szívóssággal és épp ezért eredménnyel - megjelentette szerény munkámat és egyben a lektori tisztet is vállalta. Munkásságának értékét a nehéz idők csak hatványozzák.

Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult1/konyvek/kozinkv1.htm

E-könyv PDF Beküldte Péterfai János →

Hozzászólások megtekintése a régi honlapról