Vajon tényleg létezik ez a bizonyos tizedik bolygó? S ha minden kétséget kizáróan megbizonyosodnánk létezéséről, továbbra is nagybolygóként tartanák nyilván az eddig kilencediknek hitt Plútót? Összeállításunkból kiderül, hogyan közelítették meg ezeket az immár évtizedek óta aktuális kérdéseket a 19. századi tudósok, és mi a véleményük minderről a mai csillagászoknak.

Naprendszerünk hetedik bolygóját, az Uránuszt Herschel fedezte fel 1781-ben. Az idő múlásával azonban a bolygó előre kiszámított és valóságos helyzete között egyre nagyobb eltérés mutatkozott. Már ekkor, az 1800-as évek első felében számos csillagász gyanította, hogy az Uránusz mozgását egy távolabbi, akkor még ismeretlen planétának a gravitációs hatása zavarja. A francia Leverrier elméleti számításai alapján – mégis véletlenül – 1846-ban Galle német csillagász valóban fel is fedezte a zavart okozó Neptunuszt. Ám ezzel sem sikerült teljesen megmagyarázni az Uránusz pályaelhajlását, sőt, meglepő módon a Neptunusz mozgásában is mutatkoztak eltérések. Hátha ezt még egy, a Neptunuszon túli, mindeddig ismeretlen bolygó okozza?

A kérdés megválaszolására további kutatások kezdődtek, s a szerencse egy fiatal csillagásznak, Clyde Tombaugh-nak kedvezett, aki 1930 februárjában rábukkant a Plútóra: egy állandó sötétségbe burkolózó, sápadt fényű kis égitestre. És amikor felfedezését a világ tudomására hozta, egy roppant érdekes tényre derült fény. Az új számítások ugyanis megerősítették, hogy a Plútó egyáltalán nem befolyásolja az Uránusz és a Neptunusz pályáját! Ismét előtérbe került hát a kérdés: ha nem a kilencedik bolygó, akkor vajon melyik égitest? Egyre többen és többen kezdtek gyanakodni, hogy valahol, elképzelhetetlen távolságban léteznie kell egy tizedik bolygónak is.

A Földünktől hatmilliárd kilométer távolságra található Plútó nagyon halvány égitest, amin nem csodálkozhatunk, hiszen Földünknél negyvenszer távolabb kering a Naptól. Nemcsak megfigyelni nehéz, pályáját sem volt könnyű dolog bemérni, mert felfedezése óta annak mindössze negyedrészét futotta be. A bonyodalmakat tovább fokozza a pályaelhajlás: ez ugyanis az összes ismert bolygó közül a legnagyobb. Lowell, aki az 1930-as években kiszámította a Plútó akkori helyzetét, úgy gondolta, hogy a keresett bolygónak az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz kell hasonlítania, így átmérőjét nem kevesebb, mint 25 ezer kilométeresre becsülte. Amikor azonban kiderült, hogy még a Marsnál is kisebb, a csillagászok továbbra is ragaszkodtak a meglehetősen nagy tömeghez, hiszen csak így magyarázhatták zavaró hatását. A méret csökkenésével együtt viszont a sűrűségnek már-már elképesztő növekedését kellett feltételezni. Néhány év alatt a Plútó mérete csaknem tizedrészére csökkent: a legújabb számítások már csak egy 2300 kilométeres égitestről beszélnek... Vagyis ez azt jelenti, hogy a Plútó jóval kisebb több, naprendszerbeli holdnál is.

A kilencedik bolygó nem valami dicsőséges pályafutása 1978-ban érkezett el a mélypontjára, amikor Christy angol csillagász rábukkant egyetlen holdjára, a Charonra. Az új felfedezés újabb kérdéseket vetett fel. A két objektum mozgása ugyanis egymáshoz viszonyítva kötött, vagyis a hold a Plútó egének mindig ugyanazon a pontján látszik. Átmérője csupán egytizede a Plútóénak, átlagos távolságuk pedig még húszezer kilométer sincs. Így ebben az esetben talán jogosan beszélhetnénk bolygórendszerről, kettősbolygóról, ha nem merülne fel jogosan a kérdés: bolygónak tekinthetjük-e egyáltalán a Plútót? Az utóbbi időben ugyanis tekintélyes számú objektumot fedeztek fel a Naprendszer külső részeiben, melyek több szempontból erősen emlékeztetnek a Plútóra. Az ún. Kuiper-öv egyes aszteroidáinak átmérője a 800 kilométert is megközelíti. Lehetséges, hogy a Plútó is csak egy ilyen égitest, az átlagosnál kissé nagyobb mérettel? Mi történik majd, ha egyes, ma még ismeretlen Kuiper-objektumok nagyobbak lesznek, mint a kilencedik bolygó? Megfosztják-e rangjától, és átminősítik egyszerű aszteroidának, vagy az újonnan felfedezett Plútók is megkapják-e a kitüntető bolygó címet?

A szakemberek már régóta gyanítják, hogy a Plútó valamikor nem önálló planéta volt, csupán a Neptunusz egyik holdja, amelyet valamilyen katasztrofális esemény szakított ki a nyolcadik bolygó körüli pályáról. Ezt megerősíteni látszik az is, hogy a Plútó mérete és tömege közel áll a Tritonéhoz, a Neptunusz nagyobbik holdjáéhoz. Ennek egyik magyarázata pedig az lehet, hogy valamikor régen a tizedik bolygó igen közel haladt el a Neptunuszhoz, és hatalmas gravitációs erejével kiszakította az addig a Neptunusz körüli pályán keringő Plútót. Ezen elmélet szerint ugyanekkor vált le a Plútó egy darabja, a Charon is, és kezdte meg keringését annak holdjaként.

A rejtőzködő űrvándor

De akkor hol keressük ezt a bizonyos "igazi" legkülső bolygót? Bizony ez a legnehezebb kérdések egyike, hiszen jelenlegi – gyanított – tartózkodási helyének kiszámításához alig van némi alapunk. Ha ugyanis valóban hatást gyakorol az Uránuszra és a Neptunuszra, meg kellett volna zavarnia a Naprendszerből kifelé tartó négy űrszonda, a Pioneer-10, a Pioneer-11, a Voyager-1 és a Voyager-2 pályáját is! De azok a kutatók, akik a szondák mozgását figyelik, ez idáig a legkisebb pályamódosulást sem tapasztalták. Persze előfordulhat, hogy ez a feltételezett hatalmas bolygó jelenleg éppen a Nap ellenkező oldalán járja hosszú űrbéli útját. Ha a most legszélsőnek tartott Plútónak majdnem 250 évre van szüksége ahhoz, hogy egyszer megkerülje a Napot, akkor egy nála is messzebb keringő bolygó keringési ideje akár 500 év is lehet. És arról, hogy hol járhat most, ma még elképzelésünk sem lehet.

Persze vannak csillagászok, akiket nem győztek meg az eddigi számítások és feltételezések, ezért merőben más módszerekkel próbálkoznak. Például Bob Harringtonnak, az amerikai Hajózási Obszervatórium munkatársának számításai szerint a tizedik bolygót jelenleg a déli égboltról lehetne látni, ahol eleddig igen kevesen kutattak planéták után. Ezért egy Új-Zélandon néhány évvel ezelőtt felállított teleszkóp hetenként készít felvételeket az égbolt azon részéről, ahol Harrington a titokzatos bolygót feltételezi. Vannak kutatók, akik megint más módon próbálnak meg eredményt elérni.

A nyolcvanas évek elején az infravörös sugarakat érzékelő amerikai csillagászati műhold pásztázta végig az egész égboltot olyan kozmoszbeli objektumok után, melyek infrasugárzást bocsátanak ki. Amennyiben a keresett égitest valóban létezik, a műhold egész biztosan felfogta sugárzását. A dolog nehézsége abban rejlik, hogy a kutatás eredményeit egy több mint 100 kilométer hosszú számítógépszalagon rögzítették, s a csillagászok azóta is folyamatosan dolgozzák fel ezt az irdatlan adathalmazt. Sok érdekes égitestet találtak már – kisbolygókat, üstökösöket, születőben lévő csillagokat és porgalaxisokat –, de a tizedik bolygó felbukkanása még várat magára.

Tombaugh szerencsés volt, amikor megtalálta a Plútót, hiszen egy új bolygó felfedezését könyvelhette el. A csillagászatot azonban veszteség érte, hiszen ha nem fedezik fel a Plútót, tovább kutattak volna a hiányzó planéta után, és talán ma már ismernénk a "valódi" – egy megfelelő méretű és távolságú – tizedik bolygót. Azóta bizonyára rábukkantak volna a Plútóra is, de azt úgy könyveltük volna el, mint egy külső kisbolygót, hasonlóan a Koval felfedezte Chironhoz.

Ha a tizedik bolygó tényleg létezik, akkor lehet annyira halvány és mozoghat annyira lassan, hogy eddig rejtve maradhatott még a legnagyobb távcsövek előtt is. Komoly ellenérv viszont, hogy ez a bolygó ellentmond jelenleg elfogadott Naprendszer-keletkezési elméleteinknek. Az évtizedek óta megválaszolatlan kérdésekre talán éppen az az űrszonda adja majd meg a választ, amelyet a NASA a tervek szerint 2004 decemberében indít el, s amely 2012 körül érkezik majd meg a Naprendszer mind a mai napig legkülső bolygójaként számon tartott Plútóhoz. Így könnyen előfordulhat, hogy találunk ugyan egy tizedik bolygót, de a Plútó "lefokozása" miatt a naprendszerbeli bolygók száma továbbra is kilenc marad.

Forrás: http://tttweb.hu/gyujtemenyek/cikkek/regi/Nibiru/Kutatas%20a%20tizedik%20bolygo%20utan.htm