Az Alföld, ahol élünk, a mérsékeltégövi Eurázsia elsődleges génközpontjaként ismert mintegy 8000 éve. A talajtani módszertannal meghatározott, a Pannontenger alatt húzódó különösen vékony kéregnek köszönhetően a helyi átlaghoz képest 5 oC-fokkal magasabb hőösszeg a jegesedések elől menedékként szolgált az itt élőknek, és a jégkorszakok között innen kirajzóknak.
A Kárpátok karéja Dél-Keletre nyitott, így évezredeken át innen rajzottak ki és ide tértek vissza vérrokonaink a Balkánról a Földközi-tenger mellékéről, a „termékenyfélhold" mediterrán szubtrópusi területeiről és/vagy Anatóliából. Ők azok akik újabban az N1a1-DNS motívummal is meghatározott Föld-, Ész- és Kézműves (FÉK) családjaink az Alföldi Vonalas Kerámia (AVK/LBK) népe.
A mérsékeltégöv alatt a fehér bőrszín, illetve annak mindenkori besugárzásra rugalmasan sötétedő, mintegy 72 gén által a nap- és évszakoknak megfelelően szabályozódó formája alkalmazkodott a legjobban, a jégkorszak megpróbáltatásait beleértve, napjainkig. Így ragadt ránk a „fehér rassz" megnevezés, pedig ez inkább északi rokonaink bőszínére illik maradéktalanul (1,2).
Kaukázusi fehér rasszként, a felszínes embertani hasonlóság ellenére, a mintegy 3 milliárd 300 millió ATCG-betűkombinációból álló DNS-eink akár több10 millió helyen eltérhetnek, „sajtóhibásak" lehetnek, de ettől még életképességünk, sőt születéskor várható élettartamunk sem változik jelentősen. Érdemes megjegyezni hogy a felnőttkori tejcukor (laktóz) bontás génjei nem működtek a 8000 évvel ezelőtti Kárpát-medence lakóiban (3,4).
A legújabb genetikai vizsgálatok ugyanakkor megerősítik azt is, hogy a fehér bőr sok esetben kékszemmel párosulhatott. A melanint szintetizáló gének itt a Kárpát-medencében az évezredes genetikai lkalmazkodásnak megfelelően fényre szabályozottak.
Tőlünk északabbra a bőrfesték termelése gátolt, délre viszont annyi melanin termelődik a bőrben amennyi csak lehetséges. A mi fényre genetikailag sötétedő bőrünk alkalmazkodott a mérsékeltövi éghajlathoz, év - és napszakokhoz, ezzel „tájfajtánk" egyik sajátosságává vált.
Anyanyelvünkhöz hasonlóan, a mai magyar lakosság bőrszíne (5,6), és laktáz enzimünk felnőttkori termelődésének egyeseknél kimutatható hiánya, ugyancsak jégkorszaki eredetű és Kárpát-medence központú. A tej itteniek általi megemészthetetlensége az erjesztés biotechnológiájának megismeréséhez, aludttej, túró, sajt, vaj készítés elterjedéséhez vezetett, amelynek mesterfogásai máig változatlanok (7-9).
A világos bőrszín kedvez a D3 vitamin termelésének, az erjesztett tejtermékek pedig a csontrendszer pítésében kulcsfontosságú Ca2+-beépülésének folyamatos forrását biztosítja (10,11), hiszen a D3 vitamin a napozás mellett tejtermékekből pótolható, egyben foszfátanyagcserét, csontépítést serkentő hormon (12,13). Bőrünk védelmét a foto-oxidációtól, nyári színárnyalatunkat, „lebarnulásunkat", a TYR gén terméke, egy, a melanin termelődés mértékét meghatározó kulcsenzim szabályozza. Több génünk működése egyébként is függ a besugárzó fény spektrumától, hullámhossz szerinti eloszlásától, így sejt szinten befolyásolja egészségünk megmaradását (14).
A bőrszínt meghatározó sötétbarna melanin festék szintézisének lecsökkenésével együtt felerősödhet a napsugárzás kiváltotta D vitamintermelődés és más fényérzékeny biokémiai folyamatok. A D-vitamin köztudottan, állatkísérletekkel bizonyítottan rákellenes hatású (15). A téli, akár csak negyedórás napozás, ezért egészségvédő és felesleges vitamin, valamint gyógyszerfogyasztástól óvhat meg, nem utolsó sorban csökkenti a bőrrák veszélyét.
A mediterrán vidékekhez képest kevesebb napfény ellenére a falvakat alkotó FÉK közösségek az Alföldtől a német-lengyel síkságig mindenütt településeket hoztak létre 6300-6000 között (16). Mindez az AVK/LBK és a Kőrös kultúra népének teremtő munkáját dicséri.
A már legalább 8 ezer évvel ezelőtt is itt, helyben gazdálkodó fehérbőrű FÉK-fazekasmesterek találmánya az egyedi vonalas formanyelv. A vonalas kézjeggyel kitöltött felületű sírmellékletek ezért kor- és az AVK-népesség meghatározásra alkalmas jelölőként bevonultak az archeogenetika eszköztárába is, hiszen 2010-re ismerté vált ennek a FÉK-technológiát gyakorló népesség genetikai meghatározója, az N1a1 DNS-motívum.
Nem véletlen, hogy az itt eltöltött több tíz-, vagy még inkább százezer év alatt a mindig is letelepedetten élő 
népesség genetikailag alkalmazkodott a Kárpát-medence mérsékeltövi éghajlatához (1,2,17,18).
Egyes pontmutációk (SNP) már évmilliók óta csendesen velünk élnek, mások kihaláshoz vezettek és mint az életképtelen DNS-változat nyomtalanul „kikopott" a ma élő népesség genomjából, vagy jelenléte csak laboratóriumi körülmények között tanulmányozható.
A melanin bőrfesték alul-termelődése és a vér magasabb D-vitamin szintje a négy évszak lehetőségeinek minél jobb kihasználásában és a kelet-nyugati irányban 10 ezer kilométert meghaladó mérsékeltövi élettér meghódításában játszhatott fontos szerepet (2).
Érdemes megjegyezni, hogy bőrünk és agyunk idegsejtjei az egyedfejlődés során ugyanabból, az un. ektodermális csíralemezből származnak. A D-vitamin szintézisének szabályozottsága mindkét szervünkre, de különösen az agytevékenységünk fokozódására is fejlődésgenetikai befolyással volt (19,20).
A testünk és életműködésünk tervrajza, a számunkra ma már ismert elveken működő, DNS-szövegeket kémiai úton írni olvasni és építeni tudó enzimek megismerésével megfejthetővé vált. A genetikai algoritmusokban jártas molekuláris biológusok számára az emberi genom nyitott génkönyvtár. Szinte hihetetlen, hogy e nem ember által írt DNS-nyelvű szövegekből mi mindent ki lehet olvasni akár közel 1 millió évre visszamenően. Az ugyancsak robbanászerű fejlődésen keresztülesett összehasonlító számítógépes DNS-nyelvészet ebben nagyban közrejátszott. Eszköztára olyan algoritmusokkal bővült, amellyel a 3 milliárd 300 millió ACTG kombinációk „betűről betűre" kiterjedő pontossággal elemezhetővé váltak. Sőt, a régészeti csontmaradványokból vett DNS-minták olvasatai alapján akár a hajdan élt arcának háromdimenziós rekonstrukciója nem akármilyen „fantomkép" minőségben megvalósítható, amelyet ráadásul 3D-ben rögtön ki is nyomtathatunk (21).
Az emberi agy, a nyelvtechnológia és a kézművesség együttes fejlődése, valamint ma már ennek genetikai meghatározói mind megtalálhatóak a Kárpát-medencében föllelhető neandervölgyi csontleletekben. A 12-13 millió évvel ezelőtt itt élő Rudapithecus Hungaricus emberszabásúakból levezethető az AMH, azaz a Anatómiájában Modern Humán (22-24). Lassan kirajzolódik, műveltségünk hajnala. Beigazolódni látszik az állítás - egy nép ott marad fönn legtovább ahol keletkezett (25,26).
A hazai DNS-minták 2000-ben elindult vizsgálatának tükrében világossá vált, hogy a mai magyar népesség négy ősapára vezethető vissza, akik közül három leszármazott soha sem hagyta el a Kárpát-medencét, vagy ha ki is rajzottak, azt családostól tették és ha nemzedékek után is, legalább férfi utódaik előbb-utóbb hazataláltak. Ez az állításunk elsőre megdöbbentőnek hangzik, mivel nehezen egyeztethető össze azzal a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) által, valamint az alsó osztályoktól a felsőoktatásig, máig egyöntetűen hirdetett dogmával, hogy nyelvünk finn-ugor import valahonnan Ázsiából. Pedig ez a dogma megdőlni látszik a legújabb archeogenetikai adatok tükrében. Sokkal valószínűbbnek látszik, hogy itt, a Kárpát-medencében keletkezett millió évekkel ezelőtt (27-29), amikor az akkor ismert világ még a mondáink szerint is egynyelvű volt és a Kárpát-medencéhez képest másodlagos génközpontban, melynek fővárosa „Hatos" volt, HITTITE/7-itául beszéltek.
Azonban az új, az un. „honfoglalók" DNS-olvasatainak fényében ma már bátran elvethetjük azt a feltevést, hogy anyanyelvünk külföldi eredetű. Ugyanis, a honfoglalók jellegzetes genetikai bélyegei nem, vagy csak alig kimutathatóan találhatóak meg a mai magyar népességben. Ha viszont csak a honfoglalás-kori sírokban vagy az azt megelőző avar és hun genomokkal hasonlatos (30,31), akkor adódik az a kézenfekvő következtetés, hogy egy őshonos nép fogadta békésen és szeretettel az eurázsiai folyosóból lovon visszaérkező, több ezer évvel korábban innen, a Kárpát-medencéből kirajzott rokonait. Ma már az Árpádházi elitről is tudjuk, hogy nem a „finnekhez", hanem a vikingekhez vagy a kijevi „RUSZ"-hoz volt inkább némi nemű közük, csakúgy mint a „honfoglalóknak" (32).
Az 1000-genom program keretén belül vizsgált mai budapesti, de a középkor óta viszonylag zárt közösséget alkotó palóc népesség körében a „honfoglalókat" máig beazonosíthatóvá tevő DNS-motívumok csak 10 % alattiak és a X. században lovon „visszatérők" sem lehettek többen az itt őshonos népességhez képest (30,31,33-36).
Ha nyelvünk a Kárpát-medencén kívülről származna és csak Árpád magyarjai által honosodott volna meg Európa 
közepén, akkor az csak erőszakkal történhetett volna. Ráadásul, nagyon rövid idő alatt kellett volna rákényszeríteni az akkori őslakosokra a maroknyi, 20-50 ezer „megszálló" nyelvét (33,37).
A Kárpát-medencén kívül 5 ezer éve háziasított lovaikon hullámokban érkező „hódítók", inkább folyamodtak szálláshelyért az itt évezredek óta élőkhöz, hiszen téridőben és lélekszámban mindig kisebbségben voltak.
A mai magyar népességben az un. „honfoglaló" komponens, a mtDNS-haplocsoport olvasataiból kimutathatóan, 10% alatti (30-32,38,39).
Az eddig feltárt eurázsiai sírleletek DNS-vizsgálatai (40) és más tárgyi emlékek, valamint a „honfoglalás" korabeli hiteles írott forrásokból kiolvasható történelemtudományi tények sem utalnak tömeges „elmagyarosodásra", ezzel immár sokoldalú, köztük természettudományos eszközök által is kizárható anyanyelvünk Kárpát-medencén kívüli eredete (41).
Az egymásra rétegezett anyagikultúrák, a csontmaradványok együttes, most már archeogenetikai vizsgálatai arra utalnak, hogy a Kárpát-medence szárazulatai, őserdővel borított, egymástól folyamközi és ártéri ligetekkel váltakozó tájai, a környező hegyekhez képest rendezett és sűrűn beépített volt, legalábbis az AVK-kortól a ló 5500 évvel ezelőtti háziasításáig. A beindult nagyállattartó csikós, gulyás nomád életmód elterjedésével a „lovaspásztor" férfiak hazatelepedése felgyorsult, különösen a népvándorlás korában a X. századig, amely átalakította az évezredeken keresztül letelepedett, AVK-FÉK közbirtokosságot ismerő, maguk közül élenjárót, „jogarhordozót" választó faluközösségek életét. A „honfoglalók" a sűrűn, un. „hosszúházas" településekkel lakott Alföldön kaptak szálláshelyet.
A Kárpát-medencében eltemetettek és a ma itt élők mitokondriális/mtDNS térképezése alapján a ma már ritka N1a típusba sorolható nyerstejre érzékeny ősanyáink (42) és az Y-kromoszóma G2a1 haplo-csoportjába tartozó ősapáink a vadászó-gyűjtögető életmódról 7-8000 évvel ezelőtt már-már teljesen áttértek a helyben gazdálkodó AVK-FÉK életmódra (N1a1a1). Az állatt- és növénynemesítés, valamint a földművelés gyakorlata mellett ismerték a szövés, a gyékényfonás minden csínját-bínját, valamint különböző kézműves mesterségeket, így a műveltség nevét adó jellegzetes AVK formanyelvet terjesztő fazekasságot folytattak. Az útra kelő családok a Kárpát-medencéből a túlnépesedés okán vitték tudásukat és az N1a1 AVK-FÉK génmotívumaikat Anatólián át Mezopotámiaba és az Indus völgyébe (1).
A DNS-vizsgálatok a rendszeres, egészséggel elfogyasztott nyerstejivás táplálékláncba kapcsolódását mutatják a 4000 éve szórványban, majd a népvándorlás korában egyre nagyobb csapatokban visszaérkező szkíta < kelta < szarmata lótenyésztő rokonaink genomjában.
A Kárpát-medencébe hullámokban visszatelepedő csikós-gulyás, lovaspásztor férfiak R1a motívuma társult a korábban gyalog oda vitt AVK-FÉK tudását terjesztő N1a1 felmenőkéihez. Az AVK-FÉK génmintázatához lazábban kapcsolható, R1b a Kárpát-medencét nagyívben elkerülve, északabbra, a lengyel síkságon át az Atlanti óceánig hatolt és az ott a jégkorszak óta élő rokonainkkal keveredett el.
A véres területvitákra, a betelepülő lakosság összeférhetetlenségére utaló jelek hiányából arra következtethetünk, hogy még a helyi háborúk, a 4000 éve folyamatosan szálláshelyért folyamodó nagyállattartó csikós és gulyás zömében fiatal férfiakból álló csoportokkal is jó, sőt baráti viszony alakulhatott ki a végleges letelepedést támogatva.
Ahogyan a szkíták <kelták < szarmaták a IV. században érkező hunok/avarok akár néhány nemzedék alatt egy háztartásba kerülhettek az őslakosokkal. A népvándorláskorabeli „hunüstökben" főztek, együtt étkeztek a „megszállókkal". A „marhapörköltet" meghonosítva az itt korábban főleg gabonából sütött kenyéren, „grillezett zöldségeken" és más nemesített kultúrnövényeken (pl. köles, alakor stb.), és egyéb jégkorszaki, a ház körül termesztett fajtákban gazdag étrenden élő őslakosok „hirtelen" húsban jóval gazdagabb étrendre tértek át, gazdagítva a táplálékláncukat.
A friss, köztük a stroncium stabilizotóp vizsgálatok megerősítik, hogy a helyben, jégkorszakokon át, vadász-gyűjtögető, és a végleg letelepedett AVK-FÉK őslakosok és a mindenkori visszatelepedők évezredeken át jól megértették egymást, és a frissen érkezőket befogadták a családjaikba, nemzettségeikbe kitöltve főleg már gyéren lakott, de vízben gazdag árterületeket (43-48). Hasonló asszimilációs sebesség gyökeresen más szocializációs népekkel pl. romákkal máig elképzelhetetlen pedig számos fölzárkóztatási kísérlet volt erre
(49).
Többek között, a 7-8 ezeréves, maguk közül „jogarhordozót választó", helyhez kötött, a közbirtokosság, és a KÖZJÓ elvont fogalmát ismerő faluközösségek máig példaértékűek a tanyagazdaságok létesítéséhez. A megállapodott, a magukat helyben újratermelő életmód időt szabadított föl anyanyelvük folytonos tökéletesítésére, kifejezőkészségük, szólásaik gyarapítására, és máig élő FÉK-hagyományaink, tánc-dal-ritmus, egyben mozgáskultúránk, formanyelvünk megőrzésére és műveltségünk folyamatos érték álló gazdagítására (7,42,50,51).
Anyanyelvünk ragasztó, szóösszetételek képzésére alkalmas nyelvtechnológiája, a jelenleg hivatalosan hangoztatottnál sokkal korábban, az AVK-FÉK itteni csúcspontján, 7500 évvel ezelőtt már kialakult hettita lehetett. A szavak gyök-ragasztó képzése, és abból a mondanivaló nyelvtani szabályok szerinti szerkesztése csak a letelepedett, a helyben tudásmegosztással élő nemzedékek között gyorsulhatott fel eléggé, amilyenek legjobb tudásunk szerint az utolsó jégkorszakot követő AVK-FÉK közösségek voltak a Kárpát-medencében és a „termékeny-félhold" családostól gyalog bejárt területein. A máig használt szókezdő gyökeink már akkor is működtek amikor a világ az anyanyelvünkben máig tovább élő, élő kövületként megmaradt agglutináló „ugrik" egyik ágát a „hettitát" beszélte.
A nap útját követő hit- és zenevilágunk, műveltségünk, észjárásunk, és máig folytonosan nemesedő tudásunk nem kérdéses, hogy a jégkorszakokon átívelő genetikai folytonosságunk a Kárpát-medence lakottságának, mellérendelő önazonosságot valló, önszervező, maguk közül visszahívható élenjárót választani tudó téridő-folytonosságot megvalósító közösségeink gazdálkodásának következménye. Ezt tükrözi formanyelvünk, néprajzunk, ma élő adatközlőink módszeres gyűjtése, és a korábbiak folyamatos feldolgozása (pl. Kodály, Bartók, Agócs), akik áldozatos munkát végezve az ismert nehézségek ellenére vagy 100 éve megjelentek a terepen. Az audiovizuális népzene rögzítés, és így a népek dalainak számítógépes összehasonlító elemzése, akár csak az archeogenetikai DNS-olvasatok térképezhetővé váltak.
A mesterfogásokkal átadható családi gazdálkodási és műveltségi hagyományok valamint az ezzel társult közösségi életforma, és annak szabályait megtartó, de folyton megújuló, gazdagító, közös ügyeiket egymással egy beszédtérben alakítani képes AVK-FÉK népességek államalkotó erővé álltak össze. Az együttműködés íratlan szabályai, a „KÖZJÓ" fogalma, és általában az elvont gondolkodás tárgyi bizonyítékai és gyakorlata az utolsó jégkorszak után, de legalább 8000 évvel ezelőtt, a jogarhordozói méltóság megjelenéséhez vezetett.
A környező népekéitől gyökeresen eltérő, az ősiségét megőrző ragozó nyelvünk mélyrétegeinek gyök- és szókészletének megismerése alapján Czuczor Gergely, Fogarasi János 1862 gyökszótár, hogy a mai magyar nyelv millió éves téridő mélységben itt Európa szívében a Kárpát-medencében fejődött ki „HANGFOGLALÁS-sal" - egyszerű hangokból, évezredekkel a finn-ugornak tartott „nép" Ural hegység körüli állítólagos megjelenése előtt. A korábbi hirtelen, úgymond „honfoglalásos" megjelenésünkről évszázadokig terjengő legendák leváltására DNS-bizonyítékokkal alátámasztott magyarságkutatásába kezdtünk a korábbi Nyelvstratégiai Intézet Magyarság Kutató Intézetbe olvasztásával (2019-01-01). A folytonos őstörténetünket a genomtechnológiák rohamos fejlődése, és a számítógépes természetes- és DNS-nyelvészet összehasonlító algoritmusainak egyre tökéletesebb változatai is támogatják. Ezzel a Kárpát-medence ősiségének, genetikai folytonosságának egyre több és naprakész perdöntő DNS-bizonyítékait tárhatjuk a világ tudományossága elé, amely a vonatkozó szakirodalom adatbázisba töltésével elvezethet a meta-adatok sokoldalú visszakereshetőségéhez és a várva-várt interdiszciplináris szintézishez.
Összefoglalva: A magyar DNS-elemző bioinformatika szükségességéről
Az eddig napvilágra került DNS-szövegek kikövetelik az alaposabb, a most már több genetikai laborban folyó vizsgálatok eredményeinek áttekintését és szintézisét. Az első 1000 emberi genom 2000-től megindult rendszerezett vizsgálata napjainkig 100 ezerre nőtt, és számos új archeogenetikai felfedezést eredményezett, amely jelentősen pontosítja, illetve teljességgel felülírja a Kárpát-medence őstörténetéről felállított korábbi hipotéziseket, köztük nyelvünk eredetét. A máig változatlanul agglutináló nyelvtechnológiával működő anyanyelvünk törzsfejlődése valószínűsíti, hogy az UGOR-családfa egyik ágából, a HETTITA-ból alakult ki. A bioinformatikai tudásunk folyamatos bővítésével elvégezhető új szintézis igényli a legújabb DNS-olvasási technológiák laboratóriumi honosítását. A korábban prof. Raskó Istvánék által megkezdett mtDNS-olvasási módszertan (21) továbbfejlesztését teljes emberi genomszintre. Kívánatos egyben a jelenleginél (30) jóval nagyobb áteresztőképességű és felbontású hazai DNS-olvasó kapacitás bővítése, valamint a magyar genom-laboratóriumok hálózatának megalapítása, de ehhez szükségessé válik a bioinformatikai kurátorképzés mielőbbi egyetemi tanrendbe állítása, molekuláris biológusok tömeges képzése.