A fejfa nagyon beszédes, elárulja, hogy az utolsó bakonyi betyár, Savanyó Jóska porhüvelyét rejti a föld. 1907. április 9-én hunyt el.
Ha egy ismeretlen helyre érkezem, szívesen felkeresem az ottani templomot, illetve temetőt. Teszem ezt akkor is, ha esetleg már a lakópark lába nyaldossa a kerítést, ha betontömbök árnyékában pihennek a régen elhunytak. A templom és a temető a múlt záloga, az a hely, ahol megáll az idő, ahol el lehet képzelni a régi történéseket, történelmünk állomásait. Az egykoron élt emberek hétköznapjain is lehet merengeni. A korhadó fejfák, az alig kibetűzhető feliratok pedig arra figyelmeztetnek, hogy érzékelhető lépcsősorok is vezetnek a múltba.
A festői Balaton-felvidék Tótvázsony nevű településén, az ottani temetőben, a kerítés mellett található egy mindig virággal borított sírhalom. A fejfa nagyon beszédes, elárulja, hogy az utolsó bakonyi betyár, Savanyó Jóska porhüvelyét rejti a föld. Meghalt 1907-ben, a múlt század elején, amikor a nagyapám már a nyolcadik évét taposta. Ő akár, ha arra gyerekeskedett volna, hallhatott volna cifra történéseket a híres rablóról, vagy szülei mondhatták volna neki, ha rossz leszel, elvisz a Savanyó Jóska.
Nyomon követem az időt ott a temetőben, s állok a virággal díszített sírnál, amire valakik mindig hoznak a kertek ékességéből, és gondozzák a rég meghalt ember utolsó lakhelyét. A temető szélére hantolták el, s biztos nem volt díszes gyászszertartás, mert a rablók, haramiák, s az egyéb törvényen kívüliek nem temetkezhettek a békés, tisztességes emberek közé.
Mégis, mi lehet az, ami odavonzza a látogatókat e sírhalomhoz? Az a tény, hogy Savanyó Jóska betyár volt, egy régi életforma utolsó tanúja. Több mint valószínű, hogy elkövetett számtalan rémtettet, talán igazságtalan is volt és kapzsi, de az, hogy szembeszállt a megszokottal, hogy vándorlásra, bujdosásra adta fejét, sokaknak az áhított szabadságot jelenti. Az utolsó betyár, az utolsó paraszt lázadó valójában egy letűnt világnak, annak az időszaknak a képviselője, ahol élnek a hagyományok, ahol a Bakony még egy rengeteg, amely befogad és elrejt, ahol még nem fertőz a civilizáció, az idegen hatás és a nyugati kultúra.
Fejet hajtottam Savanyó Jóska sírja előtt, és elképzeltem a régi portás balatoni tájat, a halászokat, a földműveseket, a templomokból kijövő ünneplő, vagy gyászoló sokaságot, a régi falut, a régi szokásokat. Mennyi minden változott mióta Savanyó Jóska kezéből kihullt a fegyver. A lakóépületekkel sebzett táj, a mindent átszelő országutak, a sárkányrepülők moraja, a mobiltelefon rezgése mind-mind azt jelzi, hogy más a kor és más az idő. Mégis, ha jól gazdálkodunk a ránk maradt kincsekkel, egy-egy szelet azért megmarad.
A régi házakban ott a füstös konyha, s ha nagyon akarjuk, érezhetjük a régi pecsenyék illatát. Elgondolhatjuk, hogy miképpen tivornyáztak, mulatoztak a ház lakói, hogy talán az asztalon is táncoltatták a menyecskét, vagy hogy a szegény ember ott porciózta ki családjának a hamuban sült pogácsát. A templomok lőrésszerű ablakai régi csatákra utalnak, a fehérre meszelt falak közül sokszor előbukkannak a több száz éves freskók.
Meg kell óvni a régi templomokat, a temetőt, a falusi portákat, a várromokat. Meg kell őrizni a régi településszerkezetet, hogy a változó, de alapjaiban több ezer éves nyelvünk mellett a természet és az épített környezet is tükrözhesse a történelem változását, az idő múlását, s az ember képzeletének szabad szárnyalását.