Néhány százan álldogáltak múlt vasárnap délután a Kossuth téren, hogy az Egy mondat elnevezésű rendezvényen tiltakozzanak a közterületen élés tilalmának hétfői hatályba lépése ellen. Mosolyoghatnánk a többé-kevésbé érdektelenségbe fulladt kezdeményezés láttán, de nem tennénk jól. Nagy horderejű dologról van szó ugyanis, ami alaposabb továbbgondolást igényel.

2011-ben Szabó Máté, az alapvető jogok biztosa beadványt készített az Alkotmánybíróság számára a közterületen élést korlátozó, nem sokkal korábban életbe lépett jogszabály ügyében.

A következő év tavaszán a testület, meglehetősen bonyolult jogi érveléssel, a probléma lényegét és emberi vonatkozásait megkerülve megsemmisítette a jogszabályt. Volt azonban egy alkotmánybíró, Szívós Mária, aki az ítélethez csatolt különvéleményében pontosan megfogalmazta, mi a valódi kérdés.

Így fogalmazott: „Külön ki kell emelni, hogy a szóban forgó szabályozás (annak ellenére, hogy büntetőjogi jellegű) végső soron a hajléktalanok evidens érdekeit szolgálja, az ő méltóságukat védi.

Kifejezetten visszásnak tartom a határozat e körben alkalmazott érvelését, amely szerint az emberi méltósággal (az abból folyó cselekvési szabadsággal) összeegyeztethetetlen az, ha az állam az érintett személyi kört a szociális szolgáltatások igénybevételére kényszeríti.

Elveim és szilárd jogi meggyőződésem szerint nem sérti (nem sértheti) az emberi méltóságot egy olyan szabályozás (legyen az akár büntető jellegű szankciókkal fenyegető törvény), amely alkalmas lehet arra, hogy az embert az emberhez méltóbb életkörülményeket lehetővé tevő eszközök igénybevételére rávegye, hovatovább az egészséget, végső soron az életet veszélyeztető életmód felől a mind fizikálisan, mind mentális értelemben egészségesebb lét felé terelje."

Pontosan ezt teszi a magyar állam, amikor magának az alkotmánynak a tételes megfogalmazásával kijelenti, hogy az önpusztítás nem alapjog. Különösen nem akkor, ha ez mások, a jogkövető emberek kárára van.

Vajon miért van az, hogy mégis újra és újra feltámad az önpusztítást is magában foglaló korlátlan szabadság követelése? A válasz talán meglepő, ám annál egyértelműbb: hogy az erősek megőrizhessék a hatalmukat a gyengékkel szemben.

Miután a liberalizmus bő két évszázada elindult hódító útjára Európában, hatalmas erőket szabadított fel. Mi, akik ezen a földrészen szabadságban és jólétben élünk, mindennek az örökösei vagyunk.

Igaza volt Ortega y Gasset spanyol konzervatív filozófusnak, amikor A tömegek lázadása című korszakos művében, 1930-ban így fogalmazott: „A liberalizmusnak is megvolt a maga igazsága, és ezt meg kell adnunk a számára, per saecula saeculorum. De nem volt az övé a teljes igazság, és ahol tévedett, ott el kell vetnünk. Európának meg kell őriznie a maga esszenciális liberalizmusát. Ez a liberalizmus felülmúlásának a feltétele."

Azóta sokkal nyomosabb okaink vannak rá, hogy felülmúljuk a liberalizmust. Ez a szellemi irányzat ugyanis mára minden irányzatok legképmutatóbbjává, legszemforgatóbbjává vált.

Világosan látnunk kell ugyanis, hogy a liberalizmus az erősek játéktere. A korlátok nélküliség, a szabad verseny azoknak áll érdekében, akik másoknál erősebbek.

Akik rendelkeznek pénztőkével, tudástőkével és kapcsolati-társadalmi tőkével. Adam Smith, a liberalizmus atyja tévedett, amikor azt feltételezte, hogy a szabadpiac, amikor szabadjára engedi az önérdeket, egyúttal a közérdeket is a lehető legjobban szolgálja. Ahol a három tőke, a pénz, a tudás és a kapcsolat nem egyenletesen oszlik el, ott az önérdek szabadsága mindig a tőkebirtokosokat juttatja előnyhöz.

A liberalizmus egykor a vállalkozás, a kezdeményezés, a nagyobb teljesítményre törekvés üzemanyaga volt, és naggyá tette Nyugat-Euró­pát. Tegyük hozzá: csak Nyugat-Euró­pát és a tengerentúli leágazásait, elsősorban Észak-Amerikát. A világ már a XIX. században súlyosan megsínylette ezt a szabadságot.

Hogy hogyan és mennyire, arra a két úgynevezett ópiumháború a legjobb példa, amikor is az akkori világ legnagyobb gazdaságával rendelkező Kínát a szabadkereskedelem jelszavával fegyverrel rákényszerítették, hogy engedje be országába az angolok által Indiá­ban termeltetett ópiumot.

Kína gazdasága harminc év alatt a felére zuhant vissza, miközben a brit és más nyugati kereskedők felfoghatatlanul nagy haszonra tettek szert.

A Nyugat azóta is úgy viselkedik, mint amikor a sportklub huszonéves atlétái kihívják versenyre az öregotthon lakóit, ragaszkodva ahhoz, hogy mindenki azonos feltételekkel induljon, azonos cipőben azonos távot fusson.

A Nyugat országain belül ez sokáig nem okozott nagy problémát, mert voltak jelentős politikai erők, amelyek ennek a nyomásnak ellent tudtak tartani. Mára azonban ott is felgyorsult az erősek elkülönülése a társadalomtól, egyre kevesebb ember kezében össz­pontosul egyre nagyobb vagyon. Ez az új elit önérdeke szerint globalista, önérdeke szerint tesz meg mindent azért, hogy az egyes államok szuverenitása ne gördíthessen akadályt a „szabad" verseny elé.

És most egy meglepő csavar következik. A közhatalomból és a közjavakból mind nagyobb részt kihasító új elit a javak soha nem látott koncentrációja mellett még morális felsőbbségtudatot is akar szerezni magának, ráadásul úgy, hogy ezzel a hatalmára veszélyt jelentő erőket is meggyengítse.

Ezért olyan, a maga számára potenciális versenytársat nem jelentő, gyenge közösségeket keres, amelyeket elnyomottaknak nevez ki, a számára veszélyes többséget az ő elnyomóiknak minősíti, és a kiválasztott kisebbséget látványosan a többség ellen fordítja.

Hogy melyek ezek a tényleges vagy csupán kinevezett kisebbségek, mindnyájan tudjuk. Az elnyomott proletárral ma már nem lehet operálni, minthogy nem elnyomott és nem proletár, hanem középosztálybeli munkás, ő a többség – valójában már ő a liberális elit legnagyobb ellenfele.

Új elnyomottak kellenek hát a liberális elitnek, a férfiakkal szembefordítható nők, a többségivel szembefordítható etnikai kisebbségek, a nagyegyházakkal szembefordítható kisegyházak, a heteroszexuálisokkal szembefordítható más nemi identitásúak, az őslakosokkal szembefordítható migránsok vagy akár a törvénykövető városlakosokkal szembefordítható hajléktalanok.

Akár azon az áron is, hogy az állítólag védett-támogatott kisebbségnek is kárára legyen, mint az utcán élők esetében. Hiszen statisztikák sora bizonyítja, hogy az utcán élés tragikusan megrövidíti az életet.

A társadalomnak igenis joga van, mi több, kötelessége határokat szabni az önveszélyes életmódnak, különösen abban az esetben, ha az a törvénykövető többségnek a terhére, kárára van. Igaz, e mellé az önpusztításból kivezető utat is meg kell nyitnia – a hajléktalanok esetében ez Magyarországon meg is történik, folyamatosan bővülő ellátórendszer várja azokat, akik önhibájukon kívül vagy akár abból fakadóan elveszítették a lakhatásukat.

Nem kétséges, hogy azok közül, akik az új elit által kijelölt „elnyomottak" mellett kiállnak, a legtöbben jóhiszeműen teszik. Tényleg azt gondolják, hogy a jó ügyet szolgálják, a gyengék, elesettek, kiszolgáltatottak pártját fogják az erősekkel szemben. A Kossuth téri rendezvényen résztvevők többsége is minden bizonnyal ilyen volt.

Ettől még igaz, hogy ők voltak azok, akik, még ha akaratlanul is, de a gyengékkel szemben az erősek ­érdekeit szolgálták, és a támogató-korlátozó állam az, amely segítségükre van.

A szerző újságíró

Forrás: Magyar idők
Beküldte Antal Miklós a következő kísérő szöveggel:

"gyenge közösségeket keres, amelyeket elnyomottaknak nevez ki, a számára veszélyes többséget az ő elnyomóiknak minősíti, és a kiválasztott kisebbséget látványosan a többség ellen fordítja.

Hogy melyek ezek a tényleges vagy csupán kinevezett kisebbségek, mindnyájan tudjuk. Az elnyomott proletárral ma már nem lehet operálni, minthogy nem elnyomott és nem proletár, hanem középosztálybeli munkás, ő a többség – valójában már ő a liberális elit legnagyobb ellenfele.

Új elnyomottak kellenek hát a liberális elitnek, a férfiakkal szembefordítható nők, a többségivel szembefordítható etnikai kisebbségek, a nagyegyházakkal szembefordítható kisegyházak, a heteroszexuálisokkal szembefordítható más nemi identitásúak, az őslakosokkal szembefordítható migránsok vagy akár a törvénykövető városlakosokkal szembefordítható hajléktalanok."