Nyakkendő

Mondjuk, hogy nagy a baj, de akkora azért mégsem, hogy egy védtelen házinyúl ne találna rá megoldást.

Magyar földön, magyar emberek, magyar embereket vadásznak le magyar forintért, amit nekik egy magyar párt a magyar adófizetők pénzéből fizet ki, hogy lejárassa a magyarokat.

Én látom a megoldást, és az aggódó, jóakaratú magyar emberek figyelmébe ajánlom. Jól figyeljünk oda, hogy hasonló helyzetben, mit tesz egy házinyúl!

Igen nagy okom van, hogy tiszteljem a házinyulakat, és ha erre mód lenne, hálát is adnék nekik. Például murkot adnék ajándékba, vagy hogy össze ne vesszünk, sárgarépát. Én murkot adtam, mert arrafelé nem volt sárgarépa.

A nemzeti kommunista diktatúra éveiben csak a házinyúl volt az egyetlen megoldás. Elegendő húst csak az evett, aki házinyulat tartott. A falusi gazdák is, akik inkább már jobbágyokhoz kezdtek hasonlítani, legtöbbször csak nyúl húst ettek. A disznót vagy el kellett adni, vagy ha épített, cserepet csak az kapott, aki disznót szerződött. Hiába volt tehén kettő-három az istállóban, a borjához nem szabadott hozzányúlni, mert már a fogantatás pillanatában nyilvántartásba vették és el kellett számolni az állatorvosnak vele.

A majorságnak az volt a rossz szokása, hogy úgy rúgta szét a füvet, mint „a tyúk a töreket". Tyúktartók mondták, hogy a baromfi egyszerre három szemet vesz fel a földről: az övén, a kettőn kívül még egyet. No, ezzel a harmadikkal volt a nagy gond, mert a székely székek nem gabonatermő vidékek, a román pedig vagy hoz, vagy nem.

A házinyúl volt az egyetlen, ami szembement Ceausescuékkal és fölesküdt a diktatúra terheinek enyhítésére. A nyúl megrögzött fűevő állat és a regáti szem nála csak kiegészítő. De hogyha a gazda szemtelen volt, akkor egy száraz kenyérsarkat is szívesen elfogadott.

Nyúlketrec volt a tömbház lakások mögött, nyúlketrec volt a doktor úr villája mellett, nyúlketrec volt még a milicista udvarán is. Nyúlnak való füvet tépett a pedagógus úgy három óra után, hazafelé, de füvet tépett a kisiskolás is, és szorosan a táskájába gyömöszölte. A nyúltartáshoz majdnem mindenki értett, annyira sokan, hogy még a futballhoz sem értettek annyian.

Én is azt hittem, hogy értek a nyúltartáshoz, de mégis egyszer óriási, sőt végzetes hibát követtem el. Egy kölykezés után már kora reggel tudni akartam, hogy hány nyúlfiókával lettem gazdagabb. Ezért hát benyúltam a ketrecbe és az anyanyúl saját bundájából tépett puha pihét félrehajtva, megszámoltam az ártatlanokat. Némelyikükhöz még hozzá is értem és éppen ez volt a végzet. Másnap reggel a nyúlfiak helyén már csak néhány apró vércseppet láttam.

Egy tapasztalt nyúltartónál, Árpi szomszédnál érdeklődtem, hogy mi történhetett. A nyúlketrecem sűrű dróthálóval volt körülvéve, ezért idegen állat nem mehetett be, nem falhatta föl az összes fiókát.

Tőle tudtam meg, hogy a megrögzött, genetikailag fűevő állat, a nyúl idegen szagot érzett a saját utódai körül. Ő ösztönösen a farkasra gondolt és mivel nem bír ő a farkassal, ezért úgy gondolta, hogy utódai testével nem táplálja, nem erősíti ellenségét, inkább egy pár pillanatra ragadozóvá válik, és fölfalja utódait, hogy ekképpen védje a saját fajtáját a közös ellenségtől.

Figyeljünk ezért hát jól a házinyúlra és tanuljunk tőle, mert bizony mondom, hogy ránk férne! Mit is keres valójában a magyar katona, a magyar ember Irakban, Afganisztánban és még máshol? Aláírt katonai szövetségi szerződés kötelezi a magyar katonát ártatlan és honvédő hazafiak legyilkolására? Mit keres a magyar ember ilyen katonai- vagy érdekszövetségben? Hogyha már ők, az idegenszívűek, írva és mondva irtanak minket és mi tehetetlenek vagyunk, akkor semmi áron sem szabad harcoljunk az ők világuralmi érdekeikért.

Aki nem látta Székely Tamás, egészségügyi miniszter tűzpiros nyakkendőjét a minap a televízióban, az boldog ember. Irigylem őt, mert nekem úgy adta a Jóisten, hogy látnom kellett, amikor nagy sikerélménnyel egy sajtótájékoztatón bejelentette a H1N1 vírus újabb halálos áldozatát. Én tudom, hogy a miniszter úrnak volt más színű nyakkendője is, de ő akkor pirosat bogozott a nyakára. Addig boldog ő is, amíg ő maga veti a hurkot.

A hír nagyon fájdalmas volt: egy magyar kismama, aki daganatos beteg is volt, de idegbeteg is, de tüdőgyulladásos is, meghalt. A boncoláskor bukkantak rá az új vírusra. Lehet, hogy nem is volt igaz a vírus, csak szimpla marketingfogás. De a magyar kismama halála az igaz volt és a piros nyakkendő is a miniszter úr nyakán.

Tamás, én sajnálom, hogy székelynek hívnak. Te úgy vagy székely, mint Roman polanski és Bálint magyar. De mégis elvárom tőled, hogy amikor egy magyar kismama halálát jelented be, akkor legyél komoly, és érezz együtt velünk, a gyászolókkal! Ha már nem bírod nyakkendő nélkül, akkor tegyél feketét, mert ezt az országot, amelyiknek az egészségügyi minisztere vagy, éppen a magyar édesanyák által szült emberek tartják fönn az ők befizetett adójukból!

Hatalmasnak érzed magad, de ezek a magyar édesanyák sokkal hatalmasabbak náladnál.

Már az is elég, hogyha a házinyulakra figyelünk oda. Velük, az ők segítségükkel legyőztünk vagy legalábbis túléltünk egy kimondottan magyarellenes nemzeti-kommunista diktatúrát. Ugyancsak ők tanítanak meg, hogy ha már genetikailag békés természetünk okán nem harcolunk az idegenszívűek ellen, akkor legalább ne segítsük őket, ne szolgáljuk őket!

Az nem lehet, hogy annyit se tudjunk, mint egy házinyúl. Az nem lehet, hogy az ők kezükből felénk dobott forintokért egymás torkának szökjünk. Arra ők képtelenek, hogy az ők kezükkel minket üssenek. Kevesen vannak, jelentéktelenek és céltalanok. Nélkülünk, a mi közreműködésünk nélkül csak gonosz vágyaik vannak, esélyük nincs.

A házinyúlhoz hasonlóan a Jóisten nekünk is adott szimatot és megérezzük, hogy a sajtótájékoztatón mi végre is lóg a magyar egészségügyi miniszter nyakán a tűzpiros nyakkendő, amikor egy fiatal, magyar kismama halálát bejelenti.

Zonda Attila

Forrás:http://www.balatonszabadi.polgarinfo.hu/modules.phpname=News&file=article&sid=300