Kihalásra felkészülni

Valamikor a XIX. század közepén nyugatról importálták elődeink a mai folyószabályozási, vízrendezési és vízgazdálkodási rendszert. Ezzel az állítással szemben ellenérvként felvethető, hogy Pietro Paleocapa olasz születésű lévén nem nyugatról, inkább délről hozta ezt a rendszert. És kérdezzük vissza játékosan, ha egy orosz kereskedőtől veszek egy audit, akkor én orosz kocsit vásároltam, vagy németet. Mert az a vízelvezető vízrendezés, melyet egy olasz és egy magyar vízmérnök adaptációjában megvalósítottak Magyarországon, végső soron Hollandiából származik.

Olyan éghajlat mellett dolgozták ki, amelynek egyik legfontosabb jellemzője az egyenletesen bő csapadék. Vagyis óceáni éghajlatra, ahol a csapadék térbeli és időbeli eloszlása egyaránt egyenletes, mégpedig egyenletesen sok. Ezen az éghajlaton e módszer többé-kevésbé meg is felel a természeti adottságoknak, bár inkább kevésbé, mint többé, de ez legyen a hollandok dolga.

Magyarország éghajlata viszont nem ilyen, ezzel a módszerrel itt semmit nem lehet megoldani, viszont mindent tönkre lehet tenni. És van egy szakma, melynek képviselő 150 év alatt nem döbbentek rá arra, hogy a csapadék mennyiségében és térbeli eloszlásában hazánk éghajlata némileg eltér Hollandiáétól. Nos, ez egészen napjainkig csupán egyetlen kérdést vetett fel: száz-, avagy ezermilliárdos lesz az aszálykár. Ez végül is bagatell. Még több ezermilliárdos kár sem gondolkodtatta el a szakma képviselőit és az ország vezetőit.

Most viszont az éghajlatváltozás kissé megemelte a tétet. Ha a később tárgyalt előrejelzések és figyelmeztetések helytállóak, akkor az életünk a tét, mert a jelenlegi rendszer mellett végletesen kiszárítjuk a medencét, melynek eltartóképessége ennek hatására akár a mainak néhány százalékára eshet vissza, ami azt jelenti, hogy harminc millió ember helyett mindössze három-hatszázezer, esetleg egymillió ember élhet majd itt biztonsággal. Csak a példa kedvéért képzeljük el, hogy minden itt élő ember kap egy sorsjegyet, melyen egytől százig találjuk a számokat, aztán kihúznak egy számot, vagy kettőt, szerencsés esetben hármat, legyen ez mondjuk a 21-es, az mégis csak nyerő, az 5-ös meg a 99-es. Azok az emberek, akiknek ezek a számok jutottak életben maradnak, a többiek meghalnak. Mit gondolnak, Önöknek melyik szám jut majd?

Nos, kétségtelen, hogy e felütés célzatosan hangulatkeltő, és az ébresztendő hangulat nem túl derűs. Ezért lehet neheztelni, de a tét tényleg az életünk, és a helyzet komoly. A kérdés tehát nem az, hogy most miért is kell szerencsétlen vízügyeseket felelősségre vonni az aszályért, dokkal inkább az, van-e alapja e felvetésnek. Az aszály vízhiány. Ez tény. Az alábbi honlapon ezt olvashatjuk ezzel kapcsolatban.

„Az aszály olyan időszakot jelent, amikor az átlagosnál jelentősen kevesebb csapadék hullik, vagy ha a csapadékmennyiség egészben véve eléri is a megszokottat, de a magas hőmérséklet miatt a talaj párolgási vesztesége megnő, hosszabb időre terjedő szárazság áll be, amely a növényzet fejlődését a szükséges nedvesség hiánya miatt megakasztja, sőt ez az állapot a növényzet pusztulását is okozhatja. Legnagyobb mértékű a kár akkor, ha a hosszabb időre kiterjedő szárazság hó nélküli tél után következik, így a téli nedvesség hiányát a tavasszal elég gyakori és bő esőzés sem pótolja. Ilyenkor az őszi vetések tetemes kárt szenvednek, a talaj nem készíthető elő kellően a tavaszi vetés alá, az elvetett mag hiányosan kel ki, s ami kikelt, az nem indulhat jó fejlődésnek. Az égető nap és a szárító szelek nemcsak a vetéseket, hanem a réteket és a legelőket is károsítják. Néha az aszály nagy területre terjed ki, és egyike a legfélelmesebb elemi csapásoknak.”

Ezt a megfogalmazást azonban az elmúlt időszak néhány aszályos évének fényében felül kell vizsgálni. 2006 és 2013 között volt néhány aszályos év, ezek közül emeljünk ki néhányat és nézzük meg, mennyi csapadék jutott ezekre az évekre.

Az ország éghajlati leírása szerint az átlagos csapadék 500 és 700 mm között van.

2007-ben az ország egész területére hullott csapadékmennyiség 58,4 köbkilométer volt, ez 620 mm körüli átlagnak felel meg. 2011-ben 39,153 köbkilométer, ez 420 mm-nek felel meg, ami egy kicsit elmarad az átlagtól. 2012-ben 45,384 köbkilométer, azaz kb. 490 mm, itt is inkább lefelé térünk el. A 2013-ra jutó 62,31 köbkilométernyi csapadék viszont már közel 700 mm (pontosan 660 mm), itt is inkább átlagos évről beszélhetünk. Mi okozta akkor a rendkívüli aszályokat? Nézzük meg hogyan is alakult az ország vízmérlege 2003 és 2013 között. (1. ábra)

A párolgás és a csapadék egyenlegéből adódó egyszerűsített vízmérleg

Láttuk, hogy a fent megadott definíció szerint az aszály kiváltó oka a magas hőmérséklet is lehet. Első ábránkon ez az a párolgás értékében jelenik meg. Ennek mértékét ugyanis az adott évre jellemző hőmérséklet alapján becsülik. A párolgás és a csapadék egyenlegét alapul véve kapjuk meg az adott évre jellemző vízhiányt. E szerint 2007-ben és 2013-ban a mérlegünk pozitív volt, elvben tehát nem volt vízhiány - 2007-ben 5,3, 2013-ban pedig 8,3 köbkilométer víztöbbletünk volt. 2011-ben volt a legsúlyosabb vízhiány, meghaladta a 2 köbkilométert. 2012-ben már csak mintegy fél köbkilométernyi víz hiányzott. Akkor mi is állt az aszály hátterében? Egészítsük ki a táblázatunkat a hazai lefolyás értékeivel, tehát azzal a vízzel, ami az ideérkező csapadékból a vízelvezető vízrendezés következtében hasznosítatlanul és hasznosíthatatlanul elfolyik. (2. ábra)

A hazai lefolyás értékeivel kiegészített vízmérleg

Így lassan érthetővé válik a probléma. 2007-ben az 5,3 köbkilométernyi pluszból elvezettünk közel 4,7 köbkilométert, a mérleg még így is pozitív maradt, de ez a 0,7 köbkilométernyi többlet nem volt elég az aszály elkerüléséhez. 2011-ben viszont, amikor 2 köbkilométernyi hiány volt, ezt megfejeltük még mintegy 10 köbkilométernyi víz elvezetésével.

Ez a 12 köbkilométernyi hiány már képes volt semlegesíteni az előző év rekord csapadékából adódó többletet. És ha ez nem lenne elég, akkor jön a következő év a maga félmilliárdos köbméternyi hiányával. Itt már illett volna észnél lenni, de nem, ebben az évben 6,6 milliárd köbméter vizet vezettünk el. Egyértelmű, a magyar vízügy betlire játszik: ha a csapadékhiányból nem lesz aszály, mi megoldjuk. Mi képesek vagyunk bármikor bármekkora vízhiányt előidézni - igazolja ezt a kissé hihetetlenes adat, miszerint 2013-ban már 15 köbkilométer vizet vezettünk el. Mindebből következően ezeknek az éveknek az aszályait nem első sorban a kevés csapadék, hanem a túlzott vízelvezetés idézte elő.

Mit hozhat a jövő? Az éghajlat változás várható hatásai.

Ezen a honlapon⇒ éghajlatunk változásáról az alábbi nem nagyon bíztató cím alatt: a következőket olvashatjuk:
„Nem ígér sok jót Magyarországnak a klímaváltozás”

Európa egyik legsérülékenyebb országa vagyunk, de megvan a nemzeti alkalmazkodási stratégia.
Elkészült a 2017-2030 közötti időszakra vonatkozó, 2050-ig tartó időszakra is kitekintést nyújtó második nemzeti éghajlat változási stratégia tervezete. Ez elég ijesztően hangzik, de a megnevezésénél is rosszabb részek vannak benne.

Szárazabb nyarak, nedvesebb őszök

Az összefoglaló szerint Magyarország az éghajlatváltozás valószínűsíthető következményeit tekintve Európa egyik legsérülékenyebb országa. 2021-2050 között minden évszakban szinte az ország egész területén 1 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedéssel számolnak a szakemberek. Az évszázad végére pedig a nyári hónapokban több mint 4 fokos melegedés is lehet.

Nem lesz több csapadék, de más eloszlásban esik majd: a nyári a következő évtizedekben 5, az évszázad végére akár 20 százalékkal is csökkenhet, míg ősszel és télen több csapadék várható a megszokottnál. Hosszabb szárazság nyáron, nagy mennyiségű és intenzív csapadék inkább ősszel lesz gyakoribb.

Nem gond, mert ezt majd elvezetjük, ahogy tettük 2007-ben, 2011-ben, 2012-ben és 2013-ban is. Stratégiánk már van, de az nem látszik, hogy mi vizet akarnánk visszatartani. Ha megnézzük a vízügyi ágazat nagy projektjeit, belvíz elvezetéstől lefolyásgyorsításon át mindenre találunk példát csak érdemi vízvisszatartásra nem. Az ágazat prominensei még azt sem látták be, hogy Magyarország nem óceáni éghajlatú, azt már végkép nem várhatjuk el tőlük, hogy megértsék: az a rendszer, amit a víz elvezetése érdekében hoztak létre, alkalmatlan vízvisszatartásra. Még akkor is, ha a vízelvezető csatornákat telerakják zsilipekkel. És nem elsősorban azért, mert azokat bármikor meg lehet nyitni. A helyzetet a Tisza-tó példáján lehet érzékeltetni. A Tisza-tó alapterülete 127 négyzetkilométer, átlagos vízmélysége 1,3 m, a tárolt víztömeg kb. 170 millió köbméter víz. Ezt összevetve az évente levezetett több milliárd köbméternyi víz mennyiséggel, láthatjuk: legalább harminc Tisza-tóra lenne szükség, hogy érdemben megközelítsük a hazai lefolyás által elpazarolt vízmennyiséget. Egy-egy jelentősebb, pl. a 2011-es és a 2013-as elvezetést pedig csak száz feletti Tisza-tó esetén tudnánk megközelíteni. És hol van egy zsilippel elzárt csatorna tározókapacitása a Tisza-tóhoz képest?

A folyamatok felgyorsultak, erről számolt be legalábbis a meteorológiai világszervezet a meteorológiai világnap alkalmából közzétett jelentésében. E szerint olyan változások mennek végbe a bolygón 2017-ben, amelyek ismeretlen területre vezetik a tudósokat. Ezt tudva érthető meg a vízügy stratégiája, ők ugyanis ismert területre vezetnek bennünket. Egy vízben gazdag új lehetőségekkel terhelt világ helyett a Góbi-sivatagba. A mindig kiszámíthatatlan, fordulatos élet helyett a biztos pusztulásba. Az éghajlat változás kihívásaira tehát tényleg adott egy stratégiai léptékű válasz: a kihalás. És mielőtt bárki pesszimizmussal vádolna: nem kellene így lennie, csak a vizet kellene megtartani. Addig, amíg van. Csakhogy mi olyanokra bíztuk a vízvisszatartást, akik a víz elvezetésében érdekeltek. Lelkünk rajta. Bár amíg van víz, nem késő változtatni. Kérdés, hogy akarunk-e? Ha igen, akkor lépni kell, ha nem, akkor ahogy a címben írtam volt: Kihalásra felkészülni…

Szatymaz 2019. július Molnár Géza

Forrás: Molnár Géza Facebook
Ajánlotta: Törpapa