A ROVÁSJELEK EREDETE, FEJLŐDÉSE ÉS KAPCSOLATAI EGYMÁSKÖZT
(CSALLÁNY DEZSŐ "A székely-magyar rovásírás történetéhez" c. írása alapján[)]

A rovásírás eredeti írószerszáma kés vagy véső idők folyamán ecsetté és tollá változott az írástudók kezén. Ez egészen természetes folyamat, hisz maga az írásra alkalmas hordozó anyag, a sima felület, készen kínálta az írásra való készséget. A papír európai elterjedése, levelek, okiratok kiállítása és szétküldése, megőrzése elsőrangú íráshordozóvá tette ezt az újszerű találmányt, amely nem volt oly drága, mint a pergament és nem kellett előkészíteni arra, hogy írásra alkalmas legyen.

A vésőtől-késtől az ecsetig-tollig tehát nem volt nagy az út. De egyben módosításokat is igényelt a rovásbetűk "duktusaiban", azaz vonalvezetésében. A merev rovó, véső szerszám elsőrangú eszköz volt a merev, egyenesvonalú betűk rögzítésére, míg az ecset vagy a toll viszont ezt a merevséget természetszerűleg finom görbületekké, gömbölyű alakúvá tette a régi merev betűjeleket.

SEBESTYÉN próbálkozott, hogy a fára rovás betűinek merevségét a tollalírt rovásjelek vonalvezetéséig technikailag levezesse. Szándéka azonban nem sikerült, mert bizonyos aprócska eltéréseknél, amit a tollvonás magától lerögzít, megváltoztatta a betűknek a hangértékét. Erre a folyamatra CSALLÁNY külön tanulmányt szentelt (1966), ahol a legrégibb, tollal írt, de hű másolatnak tekintett rovásjegyeket csoportosítva az egyes betűknél már is megfigyelhető a változás és az eredeti forma torzulása.

Az egyes betűk alakulása, módosulása mindig megtartja az alapformát azzal a látható szándékkal, hogy az eredeti hangértéken csorba ne essék. Sajnos, a magyar rovásírásos jegyek legrégibbjét csak a nikolsburgi, azaz a XV. század eleji ábécéből lehet tovább kísérni, ami azt jelenti, hogy koraközépkori fejlődésükre még eddig nincs szemléltető anyag a magyar rovásirodalomban.

De lássuk az említett betűfejlődéseket :

Ezek a CSALLÁNY által csoportosított betűfejlődések alig pár századnyi időközben zajlottak le, de egyben meg kell jegyeznünk, hogy a "fejlődést" a mai grafológiai tudomány alapelvei szerint is értékelni kell, amely szerint nincs két egyén, akinek az írása teljesen ugyanaz lenne. Az írás az egyéniség járuléka kifejezése módjával s minden embernél más és más.

A Karácsonyfalva és Székelyderzs templomain talált feliratok, amelyeket egyöntetűen a XV. század elejére tesznek, szintén megfigyelhető a rovásbetűk vonalainak módosulása:

Erre a változási csoportra, illetőleg a merev rovásjegyek legömbölyítési folyamatát ábrázoló táblázatra vonatkozólag CSALLÁNY megjegyzi, hogy "az "NY "-bői a háromszögű "K", az "E"-ből az "É", az "MB"-ből a "K" változatok alakultak volna ki", ha a szögletes jellegről a hajlított, görbített duktust alkalmazták volna. Ez pedig lényeges változást és hangértéki zavart jelentett volna. Legfontosabb azonban - minden zavaró körülmény ellenére - az "AK", "ÉK", "OK", "ŐK" csoportok változása, amely bizonyos korhoz van ugyan kötve, de a kronológia nem nyújt biztos alapot a változásra.

CSALLÁNY táblázatában több olyan betűcsoport szerepel, amelyek kialakulására a tudomány mai állása szerint nincs magyarázat. Mint ő maga mondja:

"A háromszögű "K" rovás jelen kívül (Karácsonfalva), hasonlóképpen kereteit jelnek tekinthetjük a szilvamag alakú "F", "LY" és "Ü" betű jelét, amelyet a székely-magyar rovásírás emlékanyagából eddig megnyugtatóan sem analizálni, sem magyarázni nem lehetett. "

Ezzel szemben bizonyos különböző jelekből, rendszerint két rovásjegyből egy harmadik önálló jelnek az alakulását szintén figyelemmel lehet kísérni. Ezeket a jeleket írás-történeti szakkifejezés szerint "differenciáló jelek"-nek nevezik. Ezekkel foglalkozott már NÉMETH GYULA is, de áttekinthető táblázatot CSALLÁNY DEZSŐ állított össze róluk.

Az eddig említett hangzóösszevonások, vagy másként "betűugratások", amelyeket a rovásírás-tudomány "ligaturák"-nak nevez, van a rovásjegyeknek egy különlegesnek nevezhető csoportja is, az un. "Capita dictionum", vagy magyarul "mondások fejei", amelyek rendszerint a magas vagy mély magánhangzók nem jelölt betűinek a behelyettesítésére már előre irányt szabnak.

A mély magánhangzók (veláris) sorozatával kapcsolódó mássalhangzós jelek ui. másként fejlődtek, mint a magas magánhangzók (palatális) kapcsolatú mássalhangzóké. Erre a jellegzetességre ismét csak CSALLÁNY DEZSŐ jártasságához fordulok, hogy szemléltető táblázatot mutathassak be:

Egészen önálló fejezetet szentel CSALLÁNY tanulmánya "Az "AK", "IK", "UK" rovásjelek változatai"-nak. Ennek a változat sornak a jelentősége szükségessé teszi, hogy az illusztris szerző gondolatmenetét teljes egészében idézzem :

"Az "AK" rovásjelnek eredetileg éppen úgy nem volt semmi köze a "K" rovásjelhez, mint az "OK"-nak a "K" jelenlétéhez. Mindkettő az "A", illetve az "O" magánhangzó jeléből alakult.

Az "AK" rovásjel (az "A" többesszáma) tükörkép, amely mélyhangú magánhangzók társaságában szerepel. Tulajdonképpen az "A" rovásjel kettőzése, vagyis önmagából való "A" rovásjel. Ennek értelmét félremagyarázva, átment az "AK" jelzésére, végül a "K" rovásjelévé differnciálódott. Ez a "K" rovásjelét és szerepét töltötte be mert a gyakorlatból kiszorult a háromszög alakú korábbi "K", "AK", "ÉK", "OK" jelzése. Hogy ez mennyir[ae] helytálló, mutatja az, hogy a türk rovásírásban "AK" jele szintén megvan az "A" hang jelölésére is. (Lásd az alább közölt velláris-palatális táblázatot!)

Az "ÖK" rovásjelénél hasonló változással találkozunk...

["]Az "O"-"OK" (többesszám) hasonló jele volt. Innen változott át az "Ö"-"ÖK" hang megjelölésére. Az "O" rovás jel ugyancsak "O" hangértéke mellett megvan a türk rovásírásban is...." (1966, 40. old.)

A gondolatmenet tehát lényegében arra alapul, hogy a magánhangzók többesszámának "K" jele mint "ligatura" szerepel a rovásírás fejlődésben, amely jelenséget sokan hajlandóak a magyar ikes igékből származó jelenségnek tekinteni. Ez a tévedés nagyon megnehezíti a kutatások menetét. Így CSALLÁNY nagy érdeme, hogy erre az akadályra felhívta a figyelmet és megkönnyítette a helyes eredmények elérését.

Ugyancsak jelentős CSALLÁNY alapvető tanulmányában a veláris-palatális, azaz mély és magas magánhangzókkal kombinált mássalhangzók rovásjeleinek alakulása. Erre vonatkozólag összeállította tanulmányainak eredményeként az alább közölt nagy táblázatot, ahol egyidejűleg párhuzamot von a székely-magyar rovásírás mély-magas magánhangzókkal kapcsolatos rovásjegyű mássalhangzókkal eggyéforrt jelei és az orkon-jenyisszei, Don-völgyi, Kubánvidéki és nagyszentmiklósi rovásjelek között. Ez a tanulságos összehasonlító és egyben fejlődési táblázat elsőrangú támpontokat nyújt a rovásírás titkaival foglalkozó kutatóknak.

A közölt mély-magas magánhangzókból alakult, vagy velük kapcsolódó rovásjegytáblázathoz CSALLÁNY további fontos körülményeket is következtet, főleg a székely rovásrendszer eredetére vonatkozólag. Tanulmányának eme részletét is közlöm facsimilében, ahol főleg a türk rovásírásrendszerrel való kétségtelen összefüggések nyernek igazolást.

A tanulmány végső konklúzióját CSALLÁNY a következő szavakkal vonja le:

"...A székely-magyar rovásírás veláris és palatális hangzóváltozásai új perspektívát nyitnak a további kutatások számára." (I. m. 45)

A ROVÁSÍRÁS BETŰI

Gyakorlati szempontból ezzel a fejezettel, az alább következő rovás-táblázatokkal kellett volna kezdenem a gondozásomra bízott gyűjteményes kiadást ősisoron ázsiai eredetű magyar írásrendszer rokonairól és kapcsolatairól. Ezt kívánta volna azok igénye, akik hajlamot éreznek ennek az ősi írásnak megismerésére és bár más gyakorlati értéke nincs, mint a múltunk iránt érzett megbecsülés, keresve keresik a rovás ábécé sorait.

A gyűjtemény címe "Az ékírástól a rovásírásig" cím azonban a fejlődés menetét kísérte és kíséri figyelemmel és így a ma már véglegesen kijegecesedett rovás ábécé, mint végső fejlemény jelentkezik az alábbi táblázatokban.

Sokak írtak ilyen rovás ábécéket és talán nehéz is lenne közülök a legmegfelelőbbet, legcélszerűbbet kiválasztani. Jelen esetben ettől a "célszerűségi elvtől" eltekintek és inkább a nagyrabecsülés és részben a kegyeletes megemlékezés sugal[l]ta a választási elvet. Három rovás ábécét közlök: vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK, MAGYAR ADORJÁN és CSALLÁNY DEZSŐ összeállításában sorrend szerint.

Vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK rovásíráskutatási és terjesztési működéséről a neki szentelt "Emléklap" során már megemlékeztünk. Korán és hirtelen bekövetkezett halála ütötte ki kezéből könyörtelenül a tollat, hogy még többet alkosson magyar kultúrértékünk érdekében. Az alább közölt: "Az Ősmagyar Rovásírás Betűsora" című kis lapot ő szerkesztette és "rótta". Több ezer példányt nyomtatott belőle, hogy hazánkfiaiban felébressze az érdeklődést nemzeti kultúrkincsünk iránt. Tervezése a "bicskának" szánt egyenes, merev vonalakat részesítette előnyben, hisz az egészen ősi formákat kereste. Emlékezetül és tanulságul közlöm ábécéjét, az általa rótt aláírásával együtt:

A második rovás ábécé MAGYAR ADORJÁN nevéhez fűződik. Azt mondhatnánk róla, hogy a Magyarországtól távolélő rováskutatók és őstörténészek nesztora, aki egészen önálló és ezért elkötelezetlen, kötetlen művelője. Munkássága szélesvonalú és egyben a nemzeti érzésben elmélyült. A nemzettestből kilépetten, csak az ősi föld ősi jogait, igazságait tartja szemelőtt eddigi közleményeiben s főleg a rovásírástörténetének ismertetésében. Mint száműzött honfitársat, közelebb érezzük őt mindenki mással szemben. Ezért is esett választásom az általa szerkesztett rovás ábécére. Ő már a tollal írt rovásemlékek vonalait vette alapul. Ezért gömbölydedek a jelei:

A harmadik rovásjegyes ábécé CSALLÁNY DEZSŐ összeállítása. Az ő érdemei rováskutatásunk során felülmúlhatatlanok, mint arról már minden Olvasóm számotadhatott önmagának. Több óhazai múzeum, legutolján az annyira jelentős és gazdag, nyíregyházi Józsa-Múzeum igazgatója, hosszú évtizedek folyamán maradandót alkotva régészetünk gazdagítására és szinte mellékesen a legnagyobb rovástörténeti tanulmányok gyarapítására, páratlan munkát végzett. Egyedül a híres nagyszentmiklósi kincsek rovásjeleinek feldolgozására több, mint 200 munkát dolgozott fel a megjelent irodalmat összesítve. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy nagy elődeinek érdemeit nem kisebbítve, a legnagyobb magyar rovásszakértőt tisztelhetjük személyében, akinek a munkássága külföldön is ismert és elismert.

CSALLÁNY táblázatán a magyar rovásjegyek a keretben szereplő székely rovásjegyekkel vannak kiegészítve.

CSALLÁNY ÖSSZESÍTETT MAGYAR-SZÉKELY ROVÁSTÁBLÁZATA

Talán a legnagyobb türelemmel és figyelemmel összeállított betűhasonlítás az alábbiakban közlendő rovásjegyek egymással azonos formáinak fejlődési, változási alakjait szemléltető táblázat. A legöregebb rovásemléktől, a XV. század első évtizedéből származó karácsonfalvai felírás rovásjegyétől kezdve, átlagosan 31 oszlopban mutatja be ugyanazon betűnek a változatait századokon keresztül. Valójában tehát rendszerbe foglalja a táblázatok feliratain jelzett 31 darab rovásemléket. Ezek a felülvizsgált emlékek - ahogy azokban a megfelelő rovásjelek megtalálhatók - valóban mutatnak változatot és így arra is van lehetőség, hogy a stílusokból, formájukból az eredetükre vonatkozó korszakot is megállapíthatjuk. A rovásemlékek sora a következő:

ROVÁSLIGATURÁK - BETŰUGRATÁSOK

A rovásismeret magasiskolája valójában az un. "betűugratásokkal", latinosan: ligaturákkal kezdődik. Az ábécé betűinek összevont alakjai, a képzeleterőre bízott és feleslegesnek vélt vagy ítélt betűk elhagyása lényegesen megrövidíti magát a szöveget és "mégkevesebb jellel" is ki tudja ezzel a módszerrel a mondókáját fejezni a rovásíró.

A ligaturák az aránylag kevésszámú hosszabb terjedelmű szövegekből származnak. Ilyen a legterjedelmesebb szöveg a bolognai MARSIGLI-féle botnaptár váltakozó ünnepeinek a felsorolása. Ezt véve alapul, CSALLÁNY a maga fáradhatatlan kutatásaival lényegesen felszaporította a számukat. Elődje ebben a munkában NEMETH GYULA még csupán 48 darabot említ meg az alább közlendő táblázatán s ezeket is a különféle rovásemlékekből böngészgette össze. CSALLÁNY táblázatai azonban már magából a MARSIGLI-botnaptár szövegéből 258 ligaturát emel ki és ezeket is kapcsolja a többi emlékek szórványadataival.

A ligaturák ismerete nagyban megkönnyíti a komplikáltabb szövegek betűzését. Ilyen gyakorlati eset természetesen ma már csak ama esetben fordulhatna elő, ha valamely szerencsés véletlen folytán újabb és hosszabbszövegű rovásemlékek, vagy töredékek bukkannának fel az ismeretlenségből. Ilyen esetnek véljük a paraguayi "pálos sziklabarlang" felírásainak ügyét. Már róluk tárgyalva kiemeltünk pár ilyen jelentős ligaturát.

Mint elsőrangú példát közlöm vitéz SZAKONYI ISTVÁN VAJK kéziratos kis ismertetőjének gyakorlati használatát:

SZAKONYI tehát a ligaturákat "régies" írásmódnak nevezi helyesen a mai rovásírástanulók egyszerűbb, vagyis "újabb" módszerével szemben, ahol minden jel külön-külön szerepel.

Az alábbiakban, mint nagy kincset közlöm NÉMETHY és CSALLÁNY ligatura-táblázatait, abban a reményben, hogy a rovástkedvelők örömmel és haszonnal fogják őket értékesíteni kutatásaikban írásaikban.

Németh Gyula ligatura-táblázata. - Rövidítései = M. = Marsigli, N. = Nagyszentmiklós, D. = Derzs, CS. = Csíkszentmiklós, B. =Bögöz, E. =Enlaka, SZ. =Szamosközy, T. =Telegdi és KJ. = Kájoni írásaiban előforduló ligaturák.