1956. november 4.-én a szovjet csapatok átlépték a magyar határt a forradalom leverése érdekében. Közel két hét telt el a forradalom kezdete óta, de a nyugati világ tétlen maradt. Segítségnyújtásról legfeljebb üres szavakban volt szó, Spanyolország akkori vezetőjének, Franco tábornoknak nem engedélyezték, hogy az általa felkínált százezres spanyol önkéntes, felfegyverzett haderő elindulhasson Magyarország felé. Ugyanúgy nem jöhettek önkéntesek például Olaszországból sem! A bennünket éltető, dicsérő szavak ellenére magunkra maradtunk! A „nyugati világnak” sajnos megegyeztek az érdekei a szovjetekkel: a magyarság potenciális vezetőinek, egyáltalán a magyaroknak pusztulni kell! 907. –ben (a pozsonyi csata előtt) a háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) a “decretum … Ugros eliminandos esse”-t tűzte zászlajára, vagyis hogy “elrendeljük …, hogy a magyarok kiírtassanak:” – írja az Annalium Boiarum. Azóta a helyzet mit sem változott: szálka voltunk és vagyunk „nyugat” szemében! Valójában erről is kellene szólnia az 1956 –os megemlékezéseknek!

Tény, hogy nyugat el volt foglalva a szuezi válsággal, de a magyarság feláldozására ez felmentést nem adhat! A hazánkat megszálló szovjet hadsereget szintén a szuezi válsággal etették meg. Édesapám, aki viszonylag jól beszélt tótul, több, vele szóba álló orosz tisztet megkérdezett: miért bántjátok a magyarokat? A döbbent válasz letaglózó volt: „a magyar lenni barát! Mi vagyunk Szuezben!”

Az 1956 –os megemlékezéseknek pont arról kellene szólnia, amiről beszélni soha nem volt szabad: csak magunkra számíthatunk! A jelenlegi szövetségi rendszerben, talán még inkább csak gyarmat vagyunk, mint az orosz érában! Vagyis saját történelmünkből, véráldozataink sorából – „hála” mindenkori vezetőnknek – semmit, de semmit nem tanultunk!

Madarász László

Forrás: http://magaspart.hu