XII FEJEZET A KÉTFÉLE SZELLEM 0
XIII. fejezet A PRÓFÉCIÁK
XIV fejezet A PURÁNÁK ÉS AZ AVESZTA PRÓFÉCIÁJA
XV. FEJEZET A SZKÍTIZMUS INDIAI ŐSKORA
XVI. FEJEZET A SZKÍTIZMUS IRÁN- ÉS TURÁNFÖLDI SZEREPE
XVII. FEJEZET CHUS FIA - NIMRÓD
XVIII. FEJEZET A SZKÍTA KUSCHITÁK
XIX.FEJEZET A KUTHABELI SAMARITÁNUSOK
XX. fejezet SZKÍTA TELEPÜLÉSEK MAGYARORSZÁGTÓL INDIÁIG
XXI. fejezet A CHANTI HETTITA NÉP SZEREPE A "HYKSOS" CSOPORTBAN
XXII. FEJEZET A MÉDEK ÉS PÁRTHUSOK
XXIII. fejezet A KIMMER- SZKÍTA HÁBORÚ.
XII FEJEZET 12
A KÉTFÉLE SZELLEM Tartalomhoz __↑
A református zsoltárkönyvben a CIX. zsoltár 1-4 versét amikor oly ájtatos lélekkel éneklik a hívek, természetesen nem gondolhatnak arra, hogy a megnevezett zsoltárban feltüntetett hiányjelzések azért vannak ott, mert az eredeti zsoltárból nincsenek átvéve, illetve nem lehetett átvenni a zsoltár ama durván átkozódó verseit, amelyek éppen azok ellen íródtak, akik e zsoltárokat, mint keresztények, oly odaadással éneklik.
A CIX. zsoltár ama helyei, amelyek az énekeskönyvből kimaradtak, s ahogy szóról-szóra a Bibliában foglaltatnak:
Az éneklőmesternek, Dávidnak zsoltára.
"Rosszal fizetnek nekem a jóért s gyűlölséggel az én szeretetemért. Állíts fölibe gonoszt, és a vádló álljon az ő jobb keze felől. Mikor törvénykezik, mint gonosz jöjjön ki; még az imádsága is bűnné legyen. Életének napjai kevesek legyenek, és a hivatalát más foglalja el. Fiai legyenek árvákká, a felesége pedig özveggyé. És bújdossanak az ő fiai és kolduljanak, elpusztult helyeiktől távol keressenek eledelt. Foglalja le minden jószágát az uzsorás, és idegenek ragadozzák el szerzeményét. Ne legyen neki, aki kegyelmet mutasson iránta, és ne legyen, aki könyörüljön az ő árváin! Vesszen ki az ő maradéka, a második nemzedékben töröltessék el a nevük! Atyáinak álnoksága emlékezetben legyen az Úr előtt, és anyjának bűne el ne töröltessék! Mindenkor az Úr előtt legyenek és emlékezetük is vesszen ki a földről. Amiatt, hogy nem gondolt, arra, hogy kegyelmet gyakoroljon és üldözte a szegény és nyomorult embert, és a megkeseredett szívűt, hogy megölje. Mivelhogy szerette az átkot, azért érte el őt és mivel nem volt kedve az áldáshoz, azért távozzék el az őtőle. Úgy öltözte föl az átkot, amint a ruháját, azért ment beléje, mint a víz, és az ő csontjaikba, mint az olaj. Legyen az néki palástul, amelybe beburkolódzik és övül, amellyel mindenkor övezze magát. Ez legyen jutalmuk az Úrtól az én vádlóimnak, és akik rosszat beszélnek az én lelkemre. Sőt gyalázatossá lettem előttük; ha látnak engem, fejőket csóváljak. Segíts meg engem, Uram Istenem; szabadíts meg engem a te kegyelmed szerint. Hadd tudják meg, hogy a te kezed munkája ez, hogy te cselekedted ezt. Uram! Átkozzanak ők, de te áldj meg! Feltámadnak, de szégyenüljenek meg, és örvendezzen a te szolgád. Öltözzenek az én vádlóim gyalázatba, és burkolódzanak szégyenükbe, mint egy köpenybe! Hálát adok az Úrnak felettébb az számmal és dicsérem őt a sokaság közepette! Mert jobb keze felül áll a szegénynek, hogy megszabadítsa azoktól, akik elítélik annak lelkét."
Idáig tart a Dávidnak tulajdonított CIX. zsoltár.
Mennyivel más szellem lengi át viszont ezzel szemben Jézus keresetlen tiszta lelkületéből fakadó szavait, mint a szkíta lelkület kincses gazdagságát.
Ezek bizony nem az ördög atya átkot lehelő szavai.
"Jézus pedig felemelvén szemeit az ő tanítványaira, mondá: Boldogok vagytok ti, szegények, mert tiétek az Isten országa. Boldogok vagytok ti, akik most; éheztek, mert megelégíttettek. Boldogok vagytok ki, kik most sírtok, mert nevetni fogtok. Boldogok lesztek, mikor titeket az emberek gyűlölnek és kirekesztenek, és szidalmaznak titeket, és kivetik a neveteket, mint gonoszt, az embernek Fiáért. Örüljetek azon a napon és örvendjetek, mert íme a ti jutalmatok bőséges a mennyben; hiszen hasonlóképpen cselekedtek a prófétákkal az ő atyáik. De jaj néktek, gazdagoknak, mert elvettétek ; a ti vigasztalástokat. Jaj néktek, kik beteltetek; mert, éhezni fogtok. Jaj néktek, kik most nevettek; mert sírni és jajgatni fogtok. Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek, mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik. De néktek mondom, akik engem hallgattok: Szeressétek ellenségeiteket, jót tegyetek azokkal, akik gyűlölnek titeket. Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. Aki egyik arcodat megüti, Pördítsd néki a másikat is; és attól, aki felsőruhádat elveszi, ne vond meg ruhádat se. Mindennek pedig, aki tőled kér, adj; és attól, aki elveszi a tiédet, ne kérd vissza. És amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is akképpen cselekedjetek azokkal. Mert, ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van'? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha csak azoknak adtok kölcsön, akiktől reménylitek, hogy visszakapjátok, mi jutalmatok van? Hiszen a bűnösök is adnak kölcsönt a bűnösöknek, hogy ugyanannyit kapjanak vissza. Hanem szeressétek ellenségeiteket és jót tegyetek és adjatok kölcsön, semmit érte ne várván; és a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek, mert ő jót tévő a háládatlanokkal és gonoszokkal. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti atyátok is irgalmas. Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik; adjatok és néktek is adatik; jó mértéket, megnyomottat, és megrázottat, színig teltet adnak a ti öletekbe, mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek".
Ez az a másik szellem, a szemitizmus lelkületével szemben oly idegen szkíta-lelkület.
XIII. fejezet 13
A PRÓFÉCIÁK Tartalomhoz __↑
(A SZEMITIZMUS ÉS SZKÍTIZMUS NAGY HARCA AZ ÓTESTAMENTUMI PRÓFÉCIÁK TÜKRÉBEN
Csak ezek után az ellentétek ilyetén szembeállítása és kifejtése után lesz lehetséges, hogy megértsük azokat az ótestamentumi próféciákat, amelyek a zsidó nép jellemét a legsötétebb színekkel rajzolva meg, Isten büntetéseképpen elvétetik a zsidóságtól a maguk fajtája részére önmaguk által vindikált és szinte szerződés alapján üzletileg maguknak lekötött isteni elhivatottság szerepét, amely szerződés betartásánál azonban csak az Istent gondolták kötelezve, maguk pedig az, elígérés nyújtotta szabadságuknál fogva, gonoszságot gonoszságra halmozva cselekedhetnek, mígnem azután kiérlelődött amaz isteni elhatározás, amely a zsidóságot megfosztva hiú reménykedésétől, az elkötelező isteni ígéretet, ahogy a sors iránya ezt már jó előre meg is mutatta és amint a közreadott írásokból hallottuk és láttuk, - a megvetett, jámbor életű, veszélyben harcedzett, az igazságos, a jellemes, a hűséges, a felebaráti szeretetet szentségként betartó szkíta nemzet alig számottevő galileai kis csoportja részére tartotta fenn.
Fárasztónak ígérkezik majd a most következő lapok átolvasása. Ennek dacára azt ajánlom, hogy nagy figyelemmel tegyük ezt mégis. Ugyanis azokról a próféciákról van szó, amelyek szerint az engedetlen, gonoszságaiban megrögződött zsidóságtól elvétetik az ígéret és Góg szkíta népére ruháztatik át, ahogyan Ezékiel próféta XXVIII. fejezete 14-17. verssoraiból ez teljes bizonyossággal elénk tűnik. A hivatkozott szöveg az Ótestamentum legfontosabb helye. Itt dől el Ezekiel súlyos szavain a "messiásság" kérdése. Az az Ezékiel mondja, írja itt ezeket a profetikus szavakat, akit túlságosan igazmondása és rettentő erejű korholó szavai miatt ló farkához kötve hurcoltak meg és végeztek volt ki a zsidók.
Úgy az indiai puránák, valamint az iráni régi avesztai iratok próféciái szerint a messiásság, a megváltás, a szellemi vezetés Turán "turuska" népének, illetve a nagy szkítaság kebelében szereplő hun-fajta népnek a kezébe kerül. Úgy az indiai, továbbá az iráni, valamint az ótestamentumi prófécia ugyanegyet mondanak:
"Elvezetlek Téged (Góg szkíta népe) az én földemre, hogy minden népek ismerjenek meg engem az én velük (a zsidósággal) szemben való, te benned (Góg) történő megszenteltetésemben, óh Góg!"
Ezékiel XXXVIII. 14-17.
Éppen e hely fontossága miatt lássuk néhány átültetésben is a szóbanforgó szövegrészt. Ezékiel próféta döntő jelentőségű eredeti héber szövegének fordítása a következő:
"Azért prófétálj, ember fia és mondd Gógnak: Így szól az Úr, az Örökkévaló: bizony azon a napon, midőn biztonságból fog lakni Izrael, az én népem, tudd meg. És te eljössz helyedről, észak legvégéről, te és sok nép veled, lovon nyargalók valamennyien, egy nagy gyülekezet és számos sereg. És felvonulsz az én népem, Izrael ellen, mint a felhő, beborítva a földet; a napok végén lesz az, amikor ráhozlak országomra, hogy megismerjenek engem a nemzetek, amidőn szentnek bizonyulok általad, Góg, szemeik láttára. Így szól az Úr, az örökkévaló: Te vagy az, kiről régi napokban beszéltem szolgáim, Izrael prófétái által, akik ama napokban prófétáltak azokról az évekről, amikor elhozlak téged rájuk".
Emellett lássuk a görög és latin értelmezés külön-külön magyar átültetését is, hogy semmiképpen ne tévedjünk abban, amikor az Úr a leghatározottabb formában közli Izrael népével: hogy betelt minden mérték és elvétetett a zsidóságtól, amit maga önígéretének, egyoldalú szerződésének lehetett tartani csupán: a messiási kor megszületése mint váradalom és a szent elígérés Turán Góg-Szkíta népére ruháztatott át. Ezért prófétálj, embernek fia és mondd Gógnak: Ezeket mondja az Úristen Úr: Nemde azon a napon, míg az én népem, Izrael letelepítve lakozik, nem háborgatottan, nem ébredsz-é fölkelve, s nem jössz é majd szélső északi tartományodból meg te, és sok nép nyomodban veled, lovat megülő mind, nagy sereg nép és temérdek haderő? És nem jössz-é rá Izraelra, az én népemre, mint felhő elborítani az országot? A végső napokban lészen ez meg, s akkor majd elvezetlek téged az én földemre, hogy minden népek ismerjenek meg engem az én velük szemben való, tebenned történő megszenteltetésemben.
Ezt mondja az Úristen Gógnak: Te vagy az, akiről gyakorta szólottam a hajdani napok óta szolgáim, Izrael prófétáinak hatalma által azokban a te rájuk történt vezettetésednek napjaiban és éveiben."
"Propterea vaticinare, fili hominis, et dices ad Gog. Haec dicit Dominus Deus: Numquid non in die illo, cum habitaverit popilus meus Israel confidenter, scies? Et, venies de loco tuo a lateribus aquilonis, tu et populi multi tecum, ascensores equorum universi, coetus magnus et exercitus vehemens, et ascendes super populum meum Israel quasi nubes, ut operias terram. In novissimis diebus eris, et adducam te super terram meam, ut sciant gentes me, cum sanctificatus fuero in te in oculis eorum, o Gog! Haec dicit Dominus Deus: Tu ergo ille es, de quo locutus sum in diebus antiquis in manu servorum meorum prophetarum Israel, qui prophetaverunt in diebus illorum temporum, ut adducerem te super eos."
"Azért prófétálj embernek fia és mondjad Gógnak: Ezt mondja az Úristen: Nemde nem tudsz-é majd erről ama napon, hogy az én népem, Izrael elbizakodva lakozik? És eljössz a te helyedről, az északi oldalról, te és sok nép veled együtt, lóra szálló mindannyi, nagy gyűlt nép és nagy erős hadsereg, és feltámadsz az én népemre, Izraelre, mint felhő, hogy el-elborítsd a földet. A végső napokban leszesz és rávezetlek az én földemre, hogy ismerjenek meg engem a népek, mikor megszenteltetem te benned szemeik előtt, óh Góg! Ezt mondja az Úristen. Te vagy tehát az, akiről szólottam rég napokban szolgáim, Izrael prófétáinak működésében, akik prófétáltak azon idők napjaiban, hogy rájuk vezetlek téged." (Luther fordítása)
"Darum so weissage, du Menschenkind, und sprich zu Gog: So spricht der Herr: Ist nicht also, dass du wirst merken, wenn mein Volk Israel sicher wohnen wird? So wirst du kommen aus deinem Ort, nehmlich von den Enden gegen Mitternacht, du und grosses Volk mit dir, alle zu Ross, eingrosser Haufe und ein mächtiges. Heer, und wirst herauf ziehen über mein Volk Israel, wie eine Wolke, das Land zu bedecken. Solches wird zur letzten Zeit geschehen. Ich will dich aber darum in mein Land kommen lassen, auf dass die Heiden mich erkennen, wie ich an dir, o Gog, geheiliget werde vor ihren Augen. So spricht der Herr: Du bist es, von dem ich vor Zeiten gesagt habe durch meine diener, die Propheten in Israel, die zu derselben Zeite weissagten, dass ich dich über sie kommen lassen wollte."
"Azért így prófétálj, embernek fia, és szólj Góghoz: Így szól az Úristen: Nem így van- é, hogy észreveszed majd, ha az én népem, Izrael biztonságban lakozik? Akkor előjössz majd a te helyedről, ugyanazon éjfélnek eső végekről, te és nagy tömeg nép veled, mindnyájan paripán, nagy csoport és hatalmas hadsereg és felvonulsz az én népemre, Izraelre, mint felhő, hogy elborítsd az országot. Ez történik a végső időkben. Azért akarom pedig, hogy országomba jöjj, hogy a pogányok erre megismerjenek engem, miképpen szenteltetem én meg rajtad, óh Góg, az ő szemük előtt. Így szól az Úristen: Te vagy az, akiről én hajdan szólottam szolgáim, az Izrael prófétái által, kik abban az időben jövendöltek, hogy te az én akarom szerint jöttél rájuk."
De lássuk tovább a bemutatandó próféciai helyeket. Hoseas, IV. 1-3; 6-15.
"Halljátok meg az Úrnak beszédét Izrael fiai, mert pere van az Úrnak a földnek lakóival, mert nincs igazán és nincsen szeretet és nincsen Istennek ismerete a földön. Hamisan esküsznek és hazudnak és gyilkolnak és lopnak és paráználkodnak, betörnek és egyik vér a másikat éri. Azért búsul a föld és elerőtlenül minden, ami azon lakik, a mező vada és az ég madara egyaránt, bizony a tenger halai is elveszíttetnek. Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való. Mivelhogy te megvetetted a tudományt, én is megvetlek téged, hogy papom ne légy. És mivelhogy elfeledkeztél istened törvényéről, elfeledkezem én is a te fiaidról. Mennél számosabbak lettek, annál inkább vétkeztek ellenem; de gyalázatra fordítom dicsőségüket! Népem vétkéből élősködnek ők és bűneik után áhítozik lelkük. De úgy jár a pap is, mint a nép, megbüntetem őket az utaikért, és megfizetek néki cselekedeteiért. Esznek majd, de meg nem elégszenek; fajtalankodnak, de nem szaporodnak, ment megszűntek az Úrra vigyázni. Paráznaság, bor és must elveszi az észt! Népem az ő bálványát kérdezi, és az ő pálcája mond néki jövendőt, mert a fajtalanság lelke megtéveszt és paráználkodnak az ő Istenük megett. A hegyek tetején áldoznak és a halmokon füstölnek: a cserfa, a nyárfa és a tölgyfa alatt, mert kedves annak az árnyéka. Ezért paráználkodnak a ti leányaitok és házasságtörők a ti menyeitek. Nem büntetem meg leányaitokat, hogy paráználkodnak, menyeiteket sem, hogy házasságtörők, mert ők magok is félremennek a paráznákkal és áldoznak a parázna nőkkel. De az értelmetlen nép elbukik. Ha te paráználkodol is, Izrael, csak Juda ne vétkezzék.
Jeremiás, 5. 1-4. 7 8. Il-31.
"Járjátok el Jeruzsálem utcáit és nézzétek csak és tudjátok meg és tudakozzátok meg annak piacain, ha találtok-é egy embert, ha van-é valaki, aki cselekszik, hűségre törekszik, és én megbocsátok néki! Még ha azt mondják is: Él az Úr! bizony hamisan esküsznek! Uram! a te szemeid avagy nem a hűségre néznek-é? Megverted őket, de nem bánkódtak; tönkretetted őket, de nem akarják felvenni a dorgálást; orcáik keményebbek lettek a kősziklánál; nem akartak megtérni. Én pedig ezt mondom vala: Bizony szerencsétlenek ezek, bolondok, mert nem ismerik az Úrnak útját, Istenüknek ítéletét! Ó, miért bocsátanék meg néked? Fiaid elhagytak engem, és azokra esküsznek; akik nem istenek; noha jól tartottam őket, mégis paráználkodtak és tolongtak a parázna házába. Mint a hizlalt lovak, fickándozókká lettek; ki-ki az ő felebarátjának feleségére nyerít. Mert igen hűtlenné lett hozzám az Izráel háza és a Júda háza, azt mondja az Úr! Megtagadták az Urat, és azt mondták: Nincsen ő, és nem jöhet reánk veszedelem: sem fegyvert, sem éhséget nem látunk! A próféták is széllé lesznek és nem lesz, aki beszéljen bennük; így esik az ő dolguk! Azért ezt mondja az Úr, a Seregeknek Istene: Miután ti ily szóval szóltatok: íme tűzzé teszem az én igémet a te szádban, ezt a népet pedig fákká, hogy megeméssze őket! Ímé, én hozok reátok messzünnen való nemzetet, oh Izráel háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez; nemzet, amelynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél! Tegze olyan, mint a nyitott sír; mindnyájan vitézek. És megemészti aratásodat és kenyeredet; megemészti fiaidat és leányaidat; megemészti juhaidat és ökreidet; megemészti szőlődet és fügédet; erősített városaidat, amelyekben te bizakodol fegyverrel rontja le. De még ezekben a napokban sem teszlek benneteket egészen semmivé, azt mondja az Úr. Ha pedig az lenne, hogy kérdeznétek: Miért cselekedte mindezt velünk az Úr, a mi Istenünk? akkor azt mondjad nékik: Amiképpen elhagytatok engem és idegen isteneknek szolgáltatok a ti földeteken: azonképpen idegeneknek fogtok szolgálni olyan földön, amely nem a tiétek. Hirdessétek ezt a Jákób házában, és hallassátok Júdában, mondván: Halljátok csak te bolond és esztelen nép, akiknek szemeik vannak, de nem látnak; füleik vannak, de nem hallanak! Nem féltek-é engem? ezt mondja az Úr. Az én orcám előtt nem remegtek-é? Hiszen én rendeltem a fövenyet a tenger határának örök korlátul, amelyet át nem hághat, és ha megrázkódtatják is habjai, de nem bírnak vele, és ha megháborodnak, sem hághatnak át rajta. De ennek a népnek szilaj és dacos szíve van; elhajlottak és elmentek. És még szívökben sem mondják: Oh, csak félnék az Urat, a mi Istenünket, aki esőt, korai és késői záport ad annak idejében; az aratásnak rendelt heteit megőrzi számunkra! A ti bűneitek fordították el ezeket tőletek, és a ti vétkeitek fosztottak meg titeket e jótól! Mert istentelenek vannak az én népem között; guggolva fülelnek, mint a madarászok; tőrt hánynak, embereket fogdosnak. Mint a madárral teli kalitka, úgy vannak teli az ő házaik álnoksággal; ezért lettek nagyokká és gazdagokká! Meghíztak, megfényesedtek; eláradtak a gonosz beszédben; az árvának ügyét nem ítélik igaz ítélettel, hogy boldoguljanak; sem a szegényeknek nem szolgáltatnak igazságot. Hát ezeket ne büntessem-é meg, ezt mondja az Úr, az ilyen nemzeten, mint ez, avagy ne álljon-é bosszút az én lelkem? Borzalmas és rettenetes dolgok történnek e földön: A próféták hamisan prófétálnak, és a papok tetszésük szerint hatalmaskodnak, és az én népem így szereti! De mit cselekszenek majd utoljára?!"
Hornyánsky: Jesájás. Az isteni harag csapásai
"... Jaj azoknak, akik vészes szabványt szabnak
s folyton róva terhet rónak,
hogy a jogtól leszorítsák az erőtlent
és hogy népem szegényeinek igazságát elrabolják,
kifosszanak özvegyeket
és árvákat zsaroljanak.
Mit tesztek majd a megtorlás órájában,
a romláskor, mely távolból közeledik?
Kihez futtok segítségért
s hol hagyjátok gazdagságtok?
Foglyok közé ha nem bújnak,
agyonvertek közé hullnak. "
Jerermiás, I. 14-15.
"És monda nékem az Úr: Észak felől támad a veszedelem a földnek minden lakosára. Mert ímé, előhívom én az északi országok minden nemzetségét, mondja az Úr, és eljönnek és ki-ki felállítja az ő királyi székét Jeruzsálem kapui előtt, és köröskörül minden kerítése ellen, és Júdának minden városa ellen."
Jeremiás, 50, 41-43.
"Ímé, nép jön északról, és nagy nemzet és sok király támad fel a föld határaiból. Ívet és pajzsot ragadnak, kegyetlenek azok és semmi irgalmasság nem lesz bennök, szavok mint a tenger zúgása, és lovakon jönnek, mind viadalra készek te ellened, te Babilon leánya! Hallja a babiloni király az ő híröket, és kezei elesnek, szorongás fogja el őt, fájdalom, mint a gyermek-szülőt."
Jeremiás, VI. 22-23.
"Így szól az Úr: Ímé, nép jön el az északi földről, és nagy nemzet serken föl a földnek végéről! Kézívet és kopját ragad, kegyetlen az és nem könyörül; szavok zúg, mint a tenger, és lovakon nyargalnak, fejenként viadalra készen te ellened, óh Sion leánya!"
Ezékiel, V.5-17.
"Így szól az Úristen: Ez Jeruzsálem, a pogányok közibe helyeztettem őt, és körülte a tartományokat. De pártos volt törvényeim iránt, gonoszabbul, mint a pogányok, és rendeléseim iránt inkább, mint a tartományok, amelyek körülte vannak, mert törvényeimet megutálták, és rendeléseimben nem jártak. Azért így szól az Úristen: Amiért ti pártosabbak valátok, mint a pogányok, akik körültetek vannak, rendeléseimben nem jártatok, és törvényeimet nem cselekedtétek, sőt csak a pogányok törvényei szerint is, akik körülteteti vannak, nem cselekedtetek: Ez okért így szól az Úristen: Ímé én is ellened leszek, és teszek közötted ítéletet a pogányok szeme láttára; és cselekszem rajtad, mit soha nem cselekedtem, és minéműt nem cselekszem többé, - minden te utálatosságaidért. Azért az apák egyék meg fiaikat te közötted, és a fiak egyék meg apáikat, és cselekszem rajtad ítéletet, és szétszórom minden maradékodat a szél minden irányában. Ezért, élek én! szól az Úristen, bizonyára, mivelhogy szenthelyemet megfertőztetted minden undokságaiddal és minden utálatosságaiddal, azért én is elfordítom rólad irgalom nélkül szememet, s én sem könyörülök rajtad. Harmadrészed döghalállal hal meg és éhség miatt pusztul el közötted, és harmadrészed fegyver miatt hull el körülötted, és harmadrészedet szétszórom a szél minden irányában, és kardot vonok utánok. És teljessé lesz haragom s nyugtatom rajtok búsulásomat s vigasztalást veszek; és megértik, hogy én, az Úr szóltam buzgó szerelmemben, mikor betöltöm búsulásomat rajtok. És teszlek pusztasággá és gyalázattá a pogányok között, akik körülted vannak, minden melletted elmenő szeme láttára. És leszel gyalázat és csúfság, példa és eliszonyodás a pogányoknak, akik körülted vannak, mikor ítéletet akarok fölötted haraggal és búsulással és búsult feddésekkel, én, Úr mondottam: Mikor bocsátom az éhség gonosz nyilait rátok, hogy pusztítsanak, amelyeket a ti pusztítástokra fogok bocsátani; és éhséget halmozok fölétek, és eltöröm köztetek a kenyér botját. És bocsátok reátok éhséget és gonosz vadállatokat, hogy gyermektelenné tegyenek, és döghalál és vérontás megy át rajtad, és fegyvert hozok reád én, Úr mondottam."
Ezékiel, VII. 1-11.
"(Isten rettenetes büntetései Izráelen.)
És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Én te embernek fia, így szól az Úristen Izráel földjének: Vége! Eljött a vég a föld négy szárnyára! Immár itt a vég rajtad, s bocsátom haragomat reád, és megítéllek utaid szerint, és vetem reád minden utálatosságodat. És nem kedvez az én szemem néked, sem meg nem szánlak; hanem a te utaidat vetem reád, és utálatosságaid közötted lesznek és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr! Így szól az Úristen: Ímé veszedelem, egyetlen veszedelem; ímé eljött! Vég jött, eljött a vég, fölserkent ellened, ímé eljött! Eljött a végzet reád, földnek lakosa! Eljött az idő, közel a nap, rémülés és nem víg éneklés a hegyeken. Most rövid időn kiöntöm búsulásomat reád, és teljessé teszem haragomat rajtad, és megítéllek utaid szerint, és rád vetem minden utálatosságodat. És nem kedvez az én szemem, sem meg nem szánlak; utaid szerint fizetek tenéked, és a te utálatosságaid közötted lesznek; és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki ver. Ímé a nap, ímé eljött, kisarjadt a végzet, kivirágzott a vessző, kivirult a kevélység. Az erőszakosság a gonoszság vesszőjévé nőtt fel, nincs semmi meg felőlük, sem sokaságukból, sem tömegükből, s nincs egy jaj is miattok!"
Ezékiel, II 1-7.
"És monda nékem az Úr: Embernek fia! Állj lábaidra és szólok veled. És lélek jőve én belém, amint szóla és állíta engem lábaimra, és hallám azt, aki szól vala nékem. És mondá nékem: Embernek fia! Küldetek én téged Izráel fiaihoz, a pártos nemzetségekhez, akik pártot ütöttek ellenem; ők és atyáik vétkeztek ellenem mind e mai napig. A kemény orcájú fiakhoz és makacs szívűekhez küldelek téged, és ezt mondjad nékik: így szól az Úristen! ők pedig vagy hallják, vagy nem hallják, mivelhogy pártos ház, hadd tudják meg, hogy próféta volt közöttük. Te pedig, embernek fia, ne félj tőlük, és az ő beszédüktől se félj; ha bogáncsok és tövisek is vannak veled, és ha skorpiókkal lakol is együtt; beszédüktől ne félj, orcájoktól ne rettegj, mert ők pártos ház. És szóljad az én beszédimet nékik, vagy hallják, vagy nem, mert pártos ház."
Ezékiel, XXXVIII. 1-17.
"És lőn az Úrnak beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Vesd tekintetedet Góg ellen, és Magóg földjén, Rós Mések, és Tubál fejedelem ellen, és prófétálj felőle. És mondjad: Ezt mondja az Úristen: Imé, én ellened megyek Góg, Rós, Mések és Tubál fejedelme. És elcsalogatlak, és horgokat vetek szádba, és kivezetlek téged és egész seregedet, lovakat és lovagokat, kik mindnyájan teljes fegyverzetbe öltözének, nagy sokaságot, nagy és kis pajzzsal, fegyvert viselő mindnyájan. Perzsák, szerecsenek, líbiaiak vannak velük, mindnyájan pajzzsal és sisakkal: Továbbá Gómer és minden serege, Togarma háza messze északról minden seregével, sok nép van veled. Készülj hozzá és készítsd el magadat te és minden sokaságod, kik tehozzád gyűltek, és légy nékik vezérök. Sok idő múlva kirendeltetel: esztendők végével bejössz a földre, mely a fegyvertől már megnyugodott, melynek lakói sok nép közül gyűjtettek (Samária) egybe Izráel hegyeire, melynek szüntelen való pusztulásban voltak; és e nemzetség a népek közül hozatott ki, s aztán lakozék bátorságosan mindnyájan: És feljössz, bémégy, mint a szélvész, és leszel, mint a felleg, hogy beborítsd a földet, te és minden sereged s a sok nép veled. Így szól az Úristen: És lészen abban az időben, hogy tanácsok támadnak szívedben és gondolsz gondolatot. És mondasz: felmegyek a nyílt földre, jövök azokra, kik nyugalomban vannak s bátorságosan laknak; kik laknak mindnyájan kőkerítés nélkül, sem zárjok, sem kapujok nincs nékik, hogy zsákmányt vess és prédát prédálj, hogy fordítsd kezedet a már népes pusztaságok ellen s a nép ellen, amely a pogányok közül gyűjtetett egybe (Somária), mely jószágot s gazdagságot szerez s lakozik a földnek köldökén (Galilea). Séba és Dedán és Társis kalmárai és minden fiatal oroszlánja ezt mondják néked: Nemde te zsákmányt vetni jöttél? Nemde prédát prédálni gyűjtötted egybe sokaságodat?, hogy elvigy ezüstöt és aranyat, magadhoz végy jószágot s gazdagságot, hogy nagy zsákmányt vess. Annak okáért prófétálj, embernek fia, és mondd ezt Gógnak: Így szól az Úristen: Avagy abban az időben, mikor az én népem Izrael bátorságosan lakik, nem tudnod-é meg? És eljössz helyedről, a messze északról te és sok néped veled, lovon ülők mindnyájan? Nagy sokaság és hatalmas sereg. És feljössz az én népem, Izrael ellen, mint a felleg, hogy beborítsd a földet, az utolsó időkben lészen ez, és hozlak téged az én földemre, hogy a pogányok megismerjenek engem, mikor megszentelem magamat rajtad az ő szemök láttára, Góg! Így szól az Úristen: Nemde te vagy-é az, akiről szólottam a régi napokban az én szolgáim, Izráel prófétái által, kik prófétáltak azokban a napokban, esztendőkön át, hogy téged őreájok hozlak".
Ezékiel, XXXIX: 21-24.
"És megmutatom az én dicsőségemet a pogányok között és meglátják mindazok a pogányok az én ítéletemet, melyet cselekedtem, és az én kezemet, melyet rátok vetettem. És megtudja Izráel háza, hogy én vagyok az Úr, az ő Istenök, attól a naptól fogva és azután. És megtudják a pogányok, hogy az ő vétke miatt vitetett fogságra Izráel háza, mivelhogy elpártolt tőlem, s én elrejtettem orcámat tőle; azért adtam őt ellenségei kezébe, és hullottak el fegyver miatt mindnyájan. Az ő tisztátalanságuk és bűneik szerint cselekedtem velők, és elrejtettem orcámat tőlük."
Ezékiel, XVII. 22-24.
"Így szól az Úristen: És veszek én ama magas (északi) cédrus tetejéből, és elültetem; felső ágaiból egy gyönge ágat szegek le, s elplántálom én magas és fölemelt hegyen. Izráel magasságos hegyén plántálom őt és ágat nevel és gyümölcsöt terem s nagyságos cédrussá nevekedik, hogy lakjanak alatta, mindenféle szárnyas madarak ágainak árnyékában fognak lakozni. És megismeri a mező minden fája, hogy én, az Úr tettem a magas fát alacsonnyá, az alacsony fát magassá, megszáraztottam a zöldellő fát, és zölddé tettem az asszú fát. Én, Úr szólottam és megcselekedtem."
Hornyánszky Aladár, Jesájás.
A próféta meghívatása
"... Erre hozzám repült egyike a Szeráfoknak, fezében izzó kővel, melyet fogóval vett az oltárról, megérintette szájamat és szólt: Íme, hogy ez megérinté ajakadat, eltávozott bűnöd s vétked megbocsátva. Egyszerre csak hallottam az Úr hangját, amint megszólalt: Kit küldjek el s ki megy el nekünk? S szóltam: Itt vagyok én, küldj el engem. Ő pedig válaszolt: Menj és mondd ennek a népnek: folyton csak halljatok, de meg ne értsetek, folyton csak lássatok, de be ne lássatok! Tedd konokká e nép szívét, füleiket süketekké s elvakulttá szemeiket, hogy ne lásson szemeivel és ne halljon füleivel és a szíve ne okuljon s meg ne térjen s meg ne gyógyuljon. És szóltam: Meddig? Óh Uram! Mire ő így válaszolt: Mígnem a városok romok lesznek lakó nélkül és a házak ember nélkül és az ország visszamarad pusztaságként s Jahve innen tovaűzi majd az embert s nagy lészen az elhagyottság az országban. S ha egy tized van még benne, az is ismét tűzre kerül, mint a tölgy- és terebintfa, melyekből a levágáskor a tönk marad."
Hornyánszky: Jesájás. A Messiás
"A nép, amely jár sötétben,
nagy fényt fog majd látni,
kik a "homály földjén" laknak,
fény gyúl ki felettök.
Sokká teszed az ujjongást,
naggyá a vígságot,
vigadoznak előtted, mint vígak aratáskor,
mint ujjongnak zsákmányosztozáskor.
Mivel az ő terhes jármát
és a botot a vállán,
vesszejét a hajszolónak
széttöröd, mint Midján napján.
Mivel minden dübörgéssel járó csizma
s vérben hempergett köpeny
égéssé lesz,
tűznek életévé.
Mert születik gyermek nékünk,
fiú lesz a részünk,
s vállaira száll a fenség. "
Hornyánszky: Jesájás A messiási idő
"Jisaj törzsökéből hajtás fog fakadni,
ág fog előtörni az ő törzsökéből.
És leszáll reája Jahvénak szelleme,
a józan belátás s erőnek szelleme,
a tanácsadásnak s erőnek szelleme,
A Jahvét ismerés s félésnek szelleme;
(és tetszése leszen Jahve félésében)
s nem aszerint ítél, mit szemei látnak
s nem aszerint dönt majd, mit fülei hallanak,
igazsággal ítél a nyomorultaknak
s jogossággal dönt az ország szegényeinek;
a zsarnokot sújtja szája vesszejével
s ajkának szelével megöli a gonoszt.
Az igazság lészen öve csípőinek
s a megbízhatóság öve ágyékának..."
Esaiás, LXI. 1-2.
"Az Úristen lelke van én rajtam, azért, mert fölkent engemet az Úr, hogy a szegényeknek örömet mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívüket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessen az Úr jó kedvének esztendejét..."
Pál, Kolossébelekhez, III. 11.
"... ahol nincs többé görög és zsidó: körülmetélkedés és körülmetélkedetlenség, idegen, szkíta, szolga, szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus."
Esaiás, LIII. 1-12.
"Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg? Felnőtt, mint egy vesszőszál ő előtte, s mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége, és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos! Utált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője, mint aki előtt orcánkat elrejtjük, utált volt; és nem gondoltunk vele. Pedig betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg. Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, ki-ki az ő útjára tértünk; de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté. Kínoztatott, pedig alázatos volt; és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el, és kortársainál ki gondolt arra, hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot és álnokság sem találtatott szájában. És az Úr akarta őt megrontani betegség által; hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz."
XIV fejezet 14
A PURÁNÁK ÉS AZ AVESZTA PRÓFÉCIÁJA (ELHIVATOTT: TURÁN SZKÍTA NÉPE!) Tartalomhoz __↑
Az indiai "Puránák", az ősi szent hagyományok könyve Turuska néven említi azt a népet, amelyre a "Puránák" próféciája szerint az India feletti hatalom - ami vallási téren is a vezetést jelenti - szállani fog.
Az indiai jaisalmeri krónika, a parszi Dinkard adataival egyezően, a Turuska-nép ősét Feridun turk-turáni királyig viszi vissza. Mahmud Ghaznavi, indiai hatalmas turk fejedelem idejében, Kr. u. 1000 körül élt Albiruni, aki a turk (turuska) királyok nemzetség-táblájára hivatkozik, mely az ő korától visszamenőleg 60 nemzedéken keresztül az indoszkíta Kanishka fejedelem "turk-turuska" fajú népének első szereplési idejéig, Kr. e. 10-ig nyúlik vissza.
A "Puránák" hivatkozott prófétikus helyének keletkezési idejét semmi esetre sem lehet a törökség tulajdonképpeni fellépési idejéig visszahozni, amikor a törökség, mint az India határa mentén lakó fehér-hunok legyőzője, hatalommá kezdett lenni (Kr. u. a VI. század közepén). Ez a törökség Indiában Mahmud Ghaznavi és Togrul bég népével jut először hatalomhoz, folytatódva azután a turk-hunfajú Goridák (1186-1206), a vegyes török dinasztiák (1206-1411), a Tamerlán (1398-1399) és Tamerlán utódaiban (Akbar etc. 1526-1857).
A "Puránák", ha végeredményben újabb összeállításúak is (a Kr. u. II-IV századból), de hivatkozásaik és felhasznált őstörténeti anyaguk a Kanishka, sőt Buddha korát megelőzően, a Kr. előtti 2. évezred kezdetére nyúlnak vissza, amikor az Indiába behívott turáni-turk Feriden, majd Afrasiáb és népe "a megsegítőből" Indiában hódítóvá kezdett válni.
Az Ain-i Akbari felsorolja azokat a turáni fejedelmeket, akik mint hódítók szerepeltek Indiában, így Hushenget, Jemshidet és a turáni Mirtás - fiát, Zohákot, más néven Nimródot, aki elől a gyermek Feridunnal - atyjának megölése után - anyja India vidékére menekült át. Később Feriden mint hódító jelenik meg Indiában, amely időtől fogva, indiai adatok szerint, a Panjab Feriden leszármazottainak a kezén maradt. Macudi, egyezően a pahlavi Dinkard adataival, a turáni Afrasiáb családfáját Turke, Turk személyén át vezeti Feridun királyhoz.
Ez időket, amikor Feridun úgy oszthatta hámom részre birodalmát, hogy az a Duna alsó folyásától Kínáig, délen pedig az Indus öbléig nyúlt, Wirth professzor adataival jellemezhetem kellőképpen, aki már hivatkozott ( Geschichte Asien Halle. 1905 ) művében a következőket mondja: "Délen ind-iráni s babilóniai görög kultúra van, - keleten és északon kínai-török világ. Csak a jüetsik felkerekedése révén kerül összeköttetésbe a két világ. A földrész legfontosabb faja volt és ma is a turáni. Csak a törökök alapítottak huzamosabb ideig fennálló nagy birodalmat, amely egészen különböző északi hordákat egyesített. A birodalom népeit déli szomszédai hiungoknak s a nyugatiak hunoknak nevezték. A birodalom első uralkodójának a XIII, vagy VIII. században Kr. e. kellett élnie. A szkíták többsége turáni volt".
Indián kívül nemcsak Zohák, illetve Nimród és Feridun népe voltak turániak, hanem a testvér Irán fejedelme és népe is, akiket az indiai párszik vallanak egyenes őseiknek.
Ebben a keretben, az itt szereplő ősi és hatalmas turk nép lehetett az az ellenség, amelytől olyannyira félt Kr. e. 1000 körül. Irán s amelynek megfékezésére szerkesztette az ugyanazon időben keletkezett "mindennapi A-hona-vára imát".
A pahlavi Dinkardi egy próféciai adatot közlő helyén olvassuk idevonatkozólag: "A zarathustrai mazdajaznan hit súlyos megrázkódtatást fog szenvedni a hamis hitet valló uralkodók részéről. Az első csapás Arjaspa turk herceg részéről fog bekövetkezni".
Ezek a hatalmuk teljében levő turáni torkok, hunok, szkíták lehettek ez időben (Kr. e. 1200-1000 körül), amikorra én a Puránák próféciai vonatkozását helyezem, maradandónak látszó hódításaik révén veszedelmesek Indiára nézve is.
Indiai iratok hivatkoznak arra a jóviszonyra, mely fennállott Huseng ős unokája, a devek fölött diadalmaskodó szkíta Tahmuraf - aki Ahrimánt, mint lovat fogta a maga szolgálatába - és Krishna indiai fejedelem között. Krishna fejedelemnek egyik rokona Feridun turáni királynál keresett oltalmat, aki elküldé Keresasp nevű generálisát Indiába, kényszerítvén az akkori fejedelmet területe egy részének a védelmet kereső részére átengedni. Ettől az időtől fogva India állandóan Feriden turk-turáni hun király leszármazottainak a kezén maradt. Ide utal a Vishnu Purána próféciája, amikor azt mondja, hogy "az India felett való uralom maradandólap fog a Zlaruska népre szállani". Feridun indiai királysága magában foglalta Panjabot is.
Mikor Afrasiáb turáni fejedelem meghódította Iránt, Firujrae indiai király fellázadt az iráni fennhatóság ellen és fel is szabadította népét az iráni hódoltság alól, majd követeket küldött Afrasiáb turáni fejedelem udvarába, felajánlva a maga hűbéri kötelmeit.
A Mahabharáta adatai szerint is, India jóval Cyrus előtt, hosszú időn keresztül volt adófizetője Feriden turáni király leszármazottainak. Ezeket az észak-nyugatról állandóan érkezett idegen turáni betelepülőket népi elnevezésük szerint is megemlíti egy indiai irat, melyre Brunnhofer hivatkozik. A régi, Romakasiddhanta című, indiai szanszkrit nyelvű munka a következő nép- és földrajzi vonatkozású összeállításban ismerteti az éppen szóban levő területen szereplő népeket;
A területek: Kacmira, Kína, Hungarasthana, (talán Dzsungarastana?), Mugalasthana és Barbarasthana. Lakóik: acvamukha (lófejűek) és cvamukha (kutyafejűek).
Azok az etiópok akiket herodotos Xerxes seregében említ, lófejű harci-felszerelésüket az indusoktól, vagy a tőlük északra lakó iráni Dadhikrava imádóktól vették át. Ha tudniillik Spiegelnek igaza van az Aveszta daidhika-iban Herodotos >dadikai< nevű népét ismerhetjük fel, akik Xerxesnek Görögország elleni hadjáratát vele együtt folytatták s baktriai fegyverzetük volt, akkor ezek iráni Dadhyank- imádók Geiger szerint vagy Ghazna területén, vagy pedig a Hindukus északi lejtőin laktak, ahova Kiepert helyezi őket. Talán ezek a dadikok vagy daidhikák akiknek az Avesztában azért "gyalogosok" a jelentésük, mert lovaikkal azok mellett egész jól lépést tudtak tartani, egyáltalában nem irániak, hanem iránizált turánok voltak, akik észak felől vándoroltak volt be. Mert a Visnupuránában, de a Brahmapuránában is ez olvasható: >Bhadracva< országában Visnu istent, mint >hayaciras<-t tisztelték. Bhadracva országa azonban indiai fogalom szerint Turkestan turáni lovas népének irdatlan nagy területe be Mongóliáig és Kínáig. A szanszkrit nyelvű >Romakasiddhanta< c. asztronómiai-geográfiai munka azért számlálja elő az >acvamukha< nevű népet a következő geográfiai-etnológiai összeállításban: Kacmira, China, Hungarasthana. Mugalasthana, Barbarasthana, sucimukha (tűvékonyszájú), acvamukha (lóarcú, lótekintetű), acvamukha (kutyapofájú), kimnaramukha (törpekinézésű), Mustagiri, Amera, Arbuda. A >lóarcúak< Góg és Magóg azon hordái voltak, akikhez az iráni Sándor-monda szerint Nagy Sándor kelet elleni hadjárata közben, egy magas hegységen átvonultában érkezett. Ló- és tevefejű szörnyek voltak. Az a magas hegység, amelyen át Sándor vonul, semmi más, mint a >Romakasiddhanta< fenti helyén szereplő Mustagiri és Pamir, amelyeken át jutottak Kínába, Ungaristánba és Mugalastana-ba. Ez az a vidék is, ahova Ptolemaeus az issedonoktól délre eső serek országában az aspakarai népet helyezi, amely név semmi más, mint közép- és fennsík Ázsia szanszkritban >Asvaciras<-nak nevezett lovas népeinek baktriai fogalmazású neve"
Még egy kínai adatra kell hivatkoznunk, éspedig a világ legrégibb földrajzi könyvére, a Su Kíng-re, amelynek adatai azt igazolják, hogy India legelső turáni őstelepülői nemcsak, hogy meghódították és birtokukban tartották Indiát, hanem továbbra is állandó érintkezésben voltak Indiával, egészen Kínáig tartva fenn kereskedelmi kapcsolataikat. A Su King megfelelő helyén a következőket olvashatjuk: "A szőtt áruk Kun- Lunból jönnek és útjuk sora: szi-kik, ku-szak és nyugati dsongok".
A Kun Lun a mai Himalája és Hindukus vidéke, amelynek turániak voltak a lakói; a szi-kik a későbbi szákák; a ku-szak a későbbi ó-ugorok; a nyugati dsongok a későbbi hunok. A Su King-et eredetileg Kr. e. 2700 körül szerkesztették és egészen bizonyos, hogy e könyv Kun-Lunjának a népe India őslakói.
A szűkszavú, de annál értékesebb etnográfiai és földrajzi adat még arról is értesít egyben, hogy a tölük elvitt nyersselyem, mint megszőtt, tehát feldolgozott áru került Kína területére vissza. Egy másik végpontja
volt az indiai selyemszövés elhelyezésének a Földközi-tengerparti Tyrus, átellenben az egykori Galileával. Hisz ismeretes a turáni népek erre való rátermettsége. Évente a kínaiak sok ezer fontnyi selyemmel adóztak a hunok népének, akik gazdag fantáziájuk mintázásával szőtték azt tele. Amikor Attila birodalma összeomlott, egy jó időre Bizáncban a hun viselet és selyem s minta jött szokásba.
Mint látjuk, a vázolt történelem előtti korra vonatkozó adatok megemlékeznek e kor kultúrájáról is. Ez a kultúra a "Puránák" szerint India felől sugárzott egyrészről, de főként a transkaspi területek környékén, a turáni és iráni népek főfészkében volt az igazi eredeti ősi központja. Itt érintkezésbe jutott a későbbi indiai és kínai helyi kultúrával, sőt erős kölcsönhatások felszívásáról is megemlékeznek a vonatkozó adatok. Indiába a sumali-dravida elegyült faj tulajdonképpen Indián kívüli ősi turáni kultúrát hozott magával, mely magába olvasztotta még a déli szigetvilág ős lemuriai kultúráján kívül, közbeeső amerikai települése révén, az atlantiszi kultúra értékeit is. Ez a kultúra a sumaliak révén eredetileg mégis csak a turáni alföldhöz kötődik. A mayák hagyományos kultúrája is, a "Puránák." Adatai szerint, ugyancsak innen indult ki, majd Amerikában telítődött az ottani kultúrával, amelynek értékeit magukkal hozták Indiába és innen kiárasztva tovább nyugat felé, Egyiptomba, ahol az amerikai ős-indián kultúrával oly sok egyezést mutató jellegzetes ősi piramis építmények létrehozásához adták az első impressziókat.
Az a primitív lelkivilággal rendelkező nem turáni törzs, amely végeredményben nem is volt berendezkedve arra, hogy hódító nép szerepét töltse be a hatalmas kiterjedésű Indiában, - nem lehetett az a nem tudni honnan előkerült kultúrfölénnyel rendelkező nép, amilyennek az eposzok kései átírói és a történelmi művek szerzői idealizálva rajzolják őket, t. i. a Kr. e. 1204-1300 körül betelepült "árja" népet, amely a 240 millióból ma sem több Indiában 35 milliónál.
A kaszt-rendszer a Kr. e. VIII. század óta vezettetett csak be Indiában a Brahman vallás papjai által, hogy a beözönlő új és új hódítókkal szemben a maguk elsőségét és fölényét biztosítsák. Ennek a kasztrendszernek a fajok színe szerint történt az első beosztása, tehát nem egyfajta volt a kasztokba osztott nép s a harcedzett turáni fajnak jelentős szerepét igazolja az a tény, hogy a brahmin papok a harcos'kaszt legfontosabb keretét a kshatryákká, harcosokká emelt s maguknak megnyert északról jött idegenekkel töltötték be.
Azok a harcok és küzdelmek, melyeket India új jövevénynépei egymás ellen vívtak, eposszá érlelődve India Iliásában és Odysseájában, éspedig a Mahabharátában és a Ramayánában foglaltattak szerves egésszé.
A Mahabharáta a hold-dinasztiabeli törzsek, míg a Ramayána a napdinasztiájához tartozó hősök és királyok tetteit emeli ki. Hogy ez a gondolatvilág otthonos volt északon, e népek eredeti őshazájában, éspedig a nap és holdtól való származás eszméje, világossá lesz egy hun fejedelemnek a kínai császárhoz írt levele címzéséből "A hunok nagy fejedelme, ég és föld szülötte, a nap és hold által trónra emeltetve, üdvözli a kínaiak császárát".
A Ramayánában az északi népek a dél-indiai csudás szigetvilággal és ennek ősi népeivel jutnak ismeretségbe, megvíva velük küzdelmes harcaikat. A Mahabharátában a Sakuntala ősanyától származó Sharáta és ennek leszármazottai, így a Kauravák (turánok) és Pandavák (irániak) vívják meg az Istenek beavatkozásával testvér-harcaikat.
A nap dinasztia Iksvákuval kezdődik, aki Ajodhyában, a mai Oudh tartományban települt meg, majd Rámával, Visnu Isten testöltésével folytatódik. A Mahabharátából a történelmi korszakhoz átmenetet képező időben, amikor az indiai népek csatája, amelyből a Kaurávákkal szemben a Pandavák kerültek ki győztesen, lejátszódott, más-más területen települt olyan törzsek szerepléséről szerzünk tudomást, amelyeknek néhánya, így a sakák (több helyen települve), abhirák, turk-fajú mlechchák, iráni parasikák, kínaiak, khasirok és hunok, érdeklődésünk köréhez igen közel esnek.
(A Kauravák és Pandavák testvér népe megfelel Turán és Irán testvérnépének, nagy harcaik is ugyanúgy testvérharcok voltak.)
XV. FEJEZET 15
A SZKÍTIZMUS INDIAI ŐSKORA Tartalomhoz __↑
India legrégibb történelem előtti hagyományait a "Puránák", az ősi hagyományok emez értékes foglalatai őrizték meg számunkra. Realitásuk értéke azok a sejtésszerű megvilágítások, amelyek a hagyományok öröklött adataiból a messze történelem előtti időkbe világítanak be.
A Puránák adatai a nagy özönvíz idejéig nyúlnak vissza, mely eseményre vonatkozólag a geológia megállapítja, hogy 50-30 ezer évvel ezelőtt, amikor az európai Kárpátok medencéje, a mai Magyarország területe még tenger volt, ugyanekkor a tenger vize borította az Altaj vidékét és Indiában a Ganges lapályát s a mai Rajputánát is, a Tar sivataggal együtt. Ezeknek a vizeknek a lefolyása, amiről a kínai ősi források és ugyanúgy a Védák szent könyve is megemlékeznek, az atlantiszi és lemuriai földrészek hagyományos elsüllyedésével együtt adta a nagy özönvíz emlékezetes eseményét és okozta Közép- és Kelet-Ázsia klímájának a megváltozását, amely eseménynek természetes következménye volt az emberi fajok új elhelyezkedése és keveredése.
A Puránák adatai ezen régi időkre vonatkozólag a következők:
Már az özönvizet megelőző időkben voltak Indiának hatalmas királyai, akik közül az egyik az árják királya a vízáradat lefolyása után ismét visszatelepült Indiába, a Ganges völgyébe, ott Ayodhya várost alapítván.
Ugyancsak az özönvíz előtti időkben szerepeltetik a "Puránák" a manavákat, devákat, daityákat, mindannyit egy közös őstói származtatva, '' akik közül a daityák a Kaspi tó körül alkottak államot s királyuk neve
Híranya-Kashyapa volt, aki az ősi Hirkánia királyságot alapította, amely kelet felé elnyúlott az Indusig. A devák a kínaiak voltak, míg a nagák a szkíta fajú "kígyótisztelők", akik zászlójukra a kígyót festették és települési helyük kelet és délibb India felé terjedt, viszont az árja manavák (Manu népe) Észak-Indiát uralták.
Az indiai királyok ezekkel a szomszéd népekkel háborúkat viseltek, majd mint hódított területeken, a maguk kultúráját igyekeztek érvényre juttatni. Így volt a devákkal és daityákkal szemben is.
Egy ízben, amikor a devákat legyőzte a daityák királya, Híranya-Kashyapa, az indiai áriák fejedelme, Nar-Singh, akinek neve nagyon emlékeztet az Úr város romjaiban feltárt "Ninharsag'' (= tigrisember) nevére, megsegítette a devákat és csatában megölte a daityák fejedelmét. Innen számítva az indiai árja művelődés erősebb mértékben hatolt be a daityák területére és népeik közé.
Amikor Híranya-Kashyapától leszármazó Bah fejedelem került a daityák trónjára (országa megfelelhetett Feridun későbbi turán királysága területének), a daityák, a devák és a nágák egy együttes nagy hajóexpedícióban vettek részt. A dolog egymás elleni háborúval végződött, amelyben a daityák fejedelme, Bail. vereséget szenvedett és hadserege szétszóródott. Hadvezéreinek nevei: Sumah, Mali, Malayavan és Maya. Mali megöletett; Maya Patalába, azaz Amerikába hajózott, ahonnan utódai Atlantisz elmerülése után Indiába kerültek újból vissza, hasonmását alkotva itt az amerikai mayák nagyszerű építkezéseinek.
A daityák harmadik és negyedik hadvezére Sumali és Malayavan Ceylonba és onnan Patalába (Amerikába) hajózott át, ahonnan a sumaliak utódai, ugyancsak Atlantisz elmerülése és a nagy özönvízek után, Ravan nagy királyuk alatt, Lankába, azaz Ceylonba tértek vissza, ahol meghódították a jakshákat és velük keveredve egy új fajt hoztak létre, az úgynevezett "Ra" napistent tisztelő rakshasákat, akikről a Ramayána nagy ind eposz úgy emlékezik meg, mint akik Lankából Indiába kerülve át, főként a kelet- és nyugat-indiai partok mentén telepedtek le és Sinden át tovább Beludsisztánba is, magvát képezve az ősi dravida településnek.
Ezek a sumali rakshasák tovább húzódva nyugat felé, ők alkották meg az ókor sumali, vagy sumér népet. Ezeknek viszont a dravida felé összekötő töredéke az ősi karakterű beludsisztani brahui nép.
A ceyloni jaksha nép viszont egy töredékét képezte ama nagy északafrikai (abessziniai településű kusita) népcsaládnak, amelyet a jakshák fajtájából a katasztrófális özönvíz rekesztett volt el egykor.
Idők folyamán az Indiába visszaköltözött mayák leszármazottai, miután teljesen hinduizálódtak, az indiai manu "naptisztelet" kultuszt vették és ültették át Egyiptomba, megteremtve itt Menes egyiptomi első naptisztelő dinasztiáját. Ez a dinasztia építi Egyiptomban a Narsmgh (= tigris-ember) formában a napistent szimbolizáló Sphinxet is. Idáig tart a hagyomány
Lássuk most, mit mond idevonatkozólag, éspedig India történelem előtti településeit illetőleg a szakirodalom. Az általánosan elfogadott és hivatalosan leszűrt nézeteknek leghűbb kifejezői mindig az iskolai tankönyvek. A madrasi egyik középiskola részére írt történeti könyvben, a szerző, D. Sinclair (a madrasi egyetem tanára) könyvének mindjárt a legelső lapján a következőket írja:
"Az első idegen hódítók, akik elárasztották Indiát, ősei voltak Dél-India ama négy nagy fajtájának, akik az ismert négy nagy nyelvcsaládot alkotva, a tamil, telugu, malayalan és kanari nyelveket beszélik. Őket áltanosan >szkíta< és >mongol eredetű turániaknak tartják, akik Tatárország és Tibet vidékéről érkezve, Indiát a Himalája hegység szorosain keresztül özönlötték el és dravidáknak nevezik őket Dél-India ama területe után, amelyet éppen laknak. Ezen turániak után jött egy nép, mely magát áriának nevezte és előző otthonuk Közép-Ázsia platója volt, valahol az Oxus forrása vidékén".
Ugyancsak ezzel egyező véleményt szegez le Syad Mahammad Latíf, Panjab történetének írója, "History of the Panjab című munkájában, amikor mondja:
"Kik azok az őslakók, akiket a beözönlő áriák több mint 3000 esztendővel ezelőtt leigáztak? Kétségtelenül faji egységük volt és ez a faji egységük >szkíta< eredetű. Sokkal ezelőtt, hogy az árják behatoltak Indiába az országot egy nagyon régi népfaj lakta, mely gyökerében turáni, vagy szkíta volt. Az árják bejövetele előtt az országon egy goala (pásztordinasztia, az úgynevezett >nomád vagy pásztor királyok< uralkodtak
Ezek a turáni hinduk lettek India nagy templomépítői".
Briggs tábornok már 77 évvel ezelőtt, amikor még a fajtákat keveredetlenebb állapotban volt alkalma szemlélhetni, ugyanezen a véleményen volt az ő "Races of India" című munkájában, amikor mondja:
"Az őslakosság mind közös eredetű, nyelvük, arcvonásaik, szokásaik a nagy >szkíta< család egy ágának mutatják őket, mely időről-időre aláhúzódott kelet felé a Himalája hegységből és benépesítette Indiát, mielőtt a nyugati, vagy árja faj odaérkezett és azt meghódította volna".
Majd az "India Gazetteer nagynevű szerzőjének, Hunternek " The Indian Empire"című munkája idevonatkozó adatát közlöm, mely szerint:
"A turáni faj legősíbb költözködése kétségtelenül még a történelem előtti időben történt. Van ezután bizonyítékunk arra nézve, hogy a turáni eredetű néphullámok a legrégibb időktől kezdődően átkeltek a Himalája hegyein, vagy azok nyílt szorosán át ereszkedtek alá Indiába. Ezek a beköltöző népek kétségtelenül igen sok és különböző törzset foglaltak magukban, azonban egymásközt már az első homályos históriai időben elvegyülve, a >szkíta< nép-konglomerátummá egyesültek".
Tehát amint látjuk, teljesen egységes felfogásban áll előttünk e tétel:
1. India első kultúrtelepülői a turáninak nevezett szkíta faj volt.
2. Ez a turáni faj Kis-Ázsiában, a Kárpátok medencéjében, a Transkaspi területeken át Kínáig és délen Beludsisztánon át India túlsó partjáig uralkodott.
3. A különböző nevek alatt szereplő törzsek egy közös fajból származnak.
Az indiai tamil-dravida hagyomány úgy tartja, hogy őseik délről, Ceylon szigete felől érkeztek, - de viszont a "Puránák" hagyományait véve figyelembe, tudjuk, hogy Ceylon, illetve a déli szigetvilág nem kiinduló pontja volt a tamil-dravida ősi fajnak, hanem csupán átmeneti állomása, ahol magába olvasztotta egy bennszülött nép karakterét is, ugyanúgy, ahogyan a rokon másik ág magával hozta az amerikai hosszú település emlékeit.
Az a faj viszont, amellyel a dél-indiai szigetvilág lakói közül egyesültek, a lemuriai összekötő földrész elsüllyedése után elszigeteltségben maradt afrikai fajtestvéreitől, akik Észak-Afrika partjai mentén az ugyancsak elsüllyedt atlantiszi földrészen át Amerika azon földrészével tartottak fenn hajdan érintkezést, amely területről éppen a sumali és maya jövevények kerültek át Indiába.
A "Puránák" ősi hagyományokon alapuló iratai, úgy a mayák, valamint a sumaliak kiinduló területét a Kaspi-tó környékére helyezik, ahol is a viharos Kaspi-tó és az Altaj vidékéig benyomult egykori tenger igen jó alkalmat nyújtott ennek a népnek, hogy magát az óvilág legjobb hajósává fejlessze.
A "Puránák" nemcsak arról beszélnek, hogy a perzsiai (daitya-törzsbeli) áriák haddal támadták meg az ő indiai testvéreiket, - hanem olyan megkülönböztetésről is van szó, mely a mitanni és iráni elkülönülésre vet világot.
Az iráni és árja faj szerepeltetésénél egy érdekes problémával jutunk kapcsolódásba. Ezen probléma megoldása keretében az "indo-árja", vagy "indo-germán" elnevezés helyett az "indo-iráni" elnevezés nyer alkalmazást igen helyesen.
Mindenesetre fajta szerint az iráni közelebbi testvére a turáni-turknak és az indo-árjának (indo-iráninak), mint a hosszú fejszerkezetű, szőke turk a kerekfejű sötét bőrű mongolnak, vagy akár az átmenetet képező turkománnak.
Lehetett-e Indiában egyáltalán ős kultúr települő nép a szkíta? Igen, lehetséges volt, éspedig a szkíta nép ősi és már a régi időkben betöltött kultúrszerepe folytán és azért is, hogy személy szerint vitéz és messze földeket bekalandozó, harcra edzett nép volt mindig.
Az Ótestamentum a zsidóság félelmének, az Isten ostorának rajzolja a szkíta népet: "ősi nép, melynek eredetét nem tudod, nyelvét nem érted és tegze, mint a sír; fegyverének ellent nem állhatsz".
A szkítaság szereplését a mai Magyarország területén, a Fekete-tenger déli és északi partjai mentén át Ázsia túlsó határáig, északon Kínáig, délen Indiáig, - több neves történetbúvár hangoztatta. A szkítaságnak Kína területén, ez ország kulturőslakójaként való szereplésére vonatkozólag G. N. Wright "The Khinese Empire" című munkájában a neves Montgomery Martin adatára hivatkozva, a következőket mondja:
"A kínaiak eredete homályba vesző. Azt tartják róluk - írja Montgomery Martin -, hogy a nagy szkíta népcsaládnak képezik egy ágát, akik az ősfalat kiszorítva, betelepedtek azok helyébe. A kínaiak azon hitet táplálják, hogy őseik már az özönvíz előtt országuk területén laktak. Ősi első dinasztiájuk származása égi eredetű és első történeti szereplésének évszáma Kr. e. 2700 esztendő.
A szkítaság szereplése Kínában annál valószínűbb, miután a szkítaság egyik ősibb otthona a vadlovak hazájával szomszédos területeken, a nyugat-szibériai pusztákon, a Balkas- és Bajkál-tavak közötti térségen, Mongólia és Kína határai mentén terültek el. Mikor ez a lovas nép vissza, nyugat felé rajzott el, a Meotiszon túlra, a Duna középfolyása vidékéig, akkor tulajdonképpen ugyanazon a mérsékelt égövön maradt, amely terület legeltetésre és fölművelésre volt nagyon alkalmas mindig.
Indiai adatok szerint a devák, azaz a kínai területen letelepült és a kínai alaprétegben politikai és kulturális vezérszerepet játszó szkítaság volt az a nép, mely a Kaspi-tó körül, pontosabban a Tigris és Eufrátesz forrásvidékétől a Transkaspi területeken át a Balkas-tóig lakó daitya népek testvér törzse volt. Ebből a Kaspi-tó körül lakó daitya törzsből különült el, éspedig kelet felé a későbbi Baktria centrummal egyrészről az Iránság, másrészt a Kaukázusi Kur és Araxes folyó között a tulajdonképpeni szkítaság, kiknek mágus papi nyelve volt az ó-avesztai papi nyelv és különült el nyugat felől a dél-nyugat felé, Arménia vidékén az inda-árja és iráni jellegzetességet mutató Kassu dinasztia (1700-1100) Kr. e.) és a Kr.e. XV-XIV században jelentős szerepet játszó mitanni birodalom.
Mindkettő, éspedig úgy a kassiták, valamint a mitanniak nyelve a környező népek nyelvétől eltérően egy, az indiai szanszkrit nyelvnek ősibb testvér nyelvével, az ó-avesztaival mutat szoros egyezést.
Dusratta mitanni király neve a ceyloni Rama király atyjaként, Indiában is szerepel.
Dusratta mitanni király, árja (iráni ) testvéreinek politikai jogait megvédelmezendő, expedíciót szervezett Indiába. Ennek emlékeit őrizték meg a nevével kapcsolatos indiai hagyományok is. Dusratta halála után (Kr. e. 1367), amikor az asszíriaiak legyőzték a mitanniakat, e nép közül igen sokan hajóra szállva, a Tigris és Eufrátesz folyón és a Perzsa-öblön keresztül, indiai testvéreikhez hajóztak át az Indus folyó vidékére, az ötfolyam-közre.
Az iráni tradíciók a történelem előtti időkben két nagy király indiai szerepléséről emlékeznek meg, az egyik Huseng, aki a tüzet hozza az embereknek az égből a tűz ismeretére tanítván meg őket, - és a másik Yima, a boldog-aranykor nagy fejedelme, aki újból fellobogtatja a szent áldozati tüzeket és aki az első igazságos törvényeket adta az emberiségnek (miként Manu az indiaiaknak). Ezért jut, miként a szkíta hagyomány Targitaosa, az égből származó arany ekéhez, baltához és áldozati kehelyhez. Yima alatt volt az özönvíz is.
A harmadik, Indiával kapcsolatba hozott fejedelem Mirtas turáni királynak a fia, Zohák, vagy Azi-Dahaka, akit Nimróddal, a nagy tűztisztelő fejedelemmel azonosít a még mondaszerű történelem.
Nimród, illetve Zohák szereplése már összeér Feridun turáni királynak, Yima kései unokájának szereplése idejével, akinek és különösen az ő leszármazottainak, így Afrasiábnak a szereplése már átvezet abba a korba, amelyet Irán és India történelmi korszakához átvezető időnek nevezhetjük.
Ez az időszak a Kr. e. 1300-tól kezdődően a Kr. e. VII. század elejéig, Buddha törzsének Indiában való megtelepedéséig nyúlik vissza.
Megfontolásra érdemes adat, hogy e korból az árják indiai szereplésére vonatkozó iratos emlék Indiában alig maradt reánk, ugyanis a Vedák, Puránák és a hősi eposzok, bár tartalmilag érintik ezt a kort, de íratásuk, illetve végleges egybeszerkesztésük idejére nézve hozzánk sokkal közelebb eső kor termékei.
Az árja (iráni) népek legrégibb, India területén kívül eső emlékei, így a kis-ázsiai hettiták területén a Bogház-kevi-nél és Észak-Mezopotámiában talált feliratos köveken a Mitra, Varuna, Indra, Vasatya etc. nevek mutatják azt a kultúrkapcsolatot, amely a két távoleső terület, éspedig a kisázsiai Kassu- s Mitanniország és India között Kr. e. 1700-1100-ig fennállott. A mitanni nyelv, mely az ó-avesztai nyelvnek a formáját mutatja, reá vezet bennünket arra a tényre is, hogy a mitanni nép, az indiai árja néppel tulajdonképpen a mitanni területhez közeli Arménia és Urmia tó vidéki ősi mazda- hívők révén (zarathustriánusok) tartották fenn a vallási egyezéseket. Az a tény továbbá, hogy a Veda- vallásbeli "devák", akik Indiában jó isteni lényeket szimbolizálnak, az irániaknál a gonoszlényűség kifejezésére szolgálnak, - mutatja, hogy az indiai lehetett a kitelepülése az iráninak s viszont a mitanni és az indiai (árja) vallás, az irániak által felvett zarathustrai vallásreform után elkülönítve élt tovább, de azért egymás közt egyező karakterűnek maradt meg mégis.
Prof. Ernest P. Horowitz "Aryan Origins"című cikke a maga szempontjából igen érdekes összefoglalását adja a szóbanforgó problémának: "A Kr. e.-i II. évezred végén a hinduk és az iráni párszik ősei még Balkh és Bábelben éltek. Az Oxus völgyében árjáknak nevezték magukat, míg az Eufrátesz lapályain kassu és mitanni elnevezés alatt ismerték őket.
A kassuk és mitannik csupán az árja minoritást képviselik a Punjabban, a majoritás indo-irániakból áll, akik Kabulon és Peshawaron keresztül, az iráni Balkhból települtek át Indiába.
Az indiai árja kultúrát kénytelenek vagyunk megkülönböztetni a dravida kultúrától, az egyik kijegecesedve a szanszkrit, és a másik a tamil kultúrában, de azért tudományellenes volna megkülönböztetést tenni indo-árja és dravida faj között".
A következőkben az ékiratok neves búvára, Rawlinson "Notes on the Early History of Babylonia " című igen becses dolgozatára hivatkozom, ahol a neves orientalista s semiták előtti ős kultúridőket rajzolva, a következő fontos kijelentéseket szögezi le:
Ha vizsgálat tárgyává tesszük a görögök hagyományait, különösen azokat, amelyek heroikus mítoszaikból kimagaslók, mindenütt feltaláljuk azt felfogást, hogy Ázsiában létezett egy szkíta birodalom a történelem hajnalán. Justinus ennek a birodalomnak élettartalmát 1500 évre becsüli, mielőtt azt Ninus megdöntötte, de sokkal régebbinek tűnik fel más auctorok munkáiban.
Epiphanius és vele mások az szkítizmus a nagy korszakát az özönvíz idejétől Tarak, Ábrahám atyja idejéig fixírozzák, Plutarchos és Plinius ugyanily jelentős korszakot jelöl meg a szkíták szereplés-idejére, a szkíta Zarathustra idejét a trójai háború előtt 8000 évben állapítva meg.
Joggal feltehetjük, hogy bizonyos, nagyon régi korszakban, a semita és árja nemzetek feltűnése előtt egy nagy szkíta fajú népesség özönlötte Európát, Ázsiát és Afrikát, mely szókincsben bár egymástól többé-kevésbé különböző nyelven beszélt, amely nyelvek azonban mégis megegyeztek bizonyos szerves nyelvtani jelenség és mondatfűzésben. Magában az ősrégi Egyiptomban az eredeti szkíta elemet kiszorították a sémita formák.
Én nem hiszek a perzsa kushok kínai eredetében, sem pedig abban, hogy a szkíták a távol keletről jöttek volna, amikor megszállották a baktriai görög királyságot. Az ő törzseik valójában véve azoknak a perzsa kushoknak a leszármazottai, akik megelőzték az árjákat és a perzsa birodalom, mely oly rendkívül ügyességgel volt megalkotva, csupán a szkíta szupremácia visszanyerése volt, amelyet az árja Achaemenidák ideje a megszakított. Ily módon az örmény történészek állandóan kushoknak nevezik a keleti perzsákat és elismerik az azokkal való összeköttetésüket.
A szkíta korszak jellegzetessége volt még az ő speciális vallásuk, mely a természet elemeinek, kifejezetten a tűznek tiszteletében állott. A Herodotos által ismertetett vallás nem a perzsa Ormuzd, hanem a szkíták zarathustrai vallásának jellegzetességét mutatja.
Egyiptomnak a szkíták általi gyarmatosítása bizonyára a történelem előtti periódusban történt.
Médiában is a szkíta volt az eredeti és uralkodó faj s az árja az új bevándorló. Afrasiáb viszont, mint a keleti turánság fejedelme, a szkíta fajtát képviselte.
De Susában (Elam), Etiópiában, sőt Arábiában is az első kultúrőslakó a szkíta faj volt. Az indiai dravidák felé összekötő beludsisztani brahui elv tulajdonképpen egy szkíta karakterű nyelvmaradvány >India< valamennyi kultúrőslakójának és az árják előtti betelepülőinek a nyelvanyaga szkíta eredetű volt".
Sohrab Jamshedjee-Balsara "The Origin of the Alfabet" című dolgozatában a szerző az egyiptomi ős első kultúrára vonatkozóan a következőket írja:
"Az egyiptomiak maguk is feljegyezték ama tényt, hogy egy idegen nép jött az ő országukba, már a praehistorikus időkben és megalapozója lett a Horus-tiszteletnek. De ugyancsak feljegyezték azt is, hogy Ra és Aten tisztelete is külföldről, idegenből ültettetett át hozzájuk. Amennyiben ezek iráni istenségek, a népnek, mely ezt magával hozta, szintén iráninak kell lennie. Régi iráni történeti feljegyzések meg is emlékeznek egy olyan eseményről, mely éppen erre a tényre vonatkozhat. Kavi Usan iráni hősről feljegyezték, hogy Egyiptomot és Észak-Afrikát meghódította. Ez történt Yima Khshasta után 2500 évvel. Yima ideje körülbelül Kr, e. 2500, viszont Kavi Usan szereplése körülbelül a Kr. e. 8000 körüli időbe helyezhető".
"A nevezetes egyiptológus, Sir W M. Flinderos Petrie "The Goods of Ancient Egypt"című dolgozatában Horus tiszteletének Egyiptomba nyugat felőli úton való behozatala idejét a Kr. e. 8000 körüli időben állapítja meg; Ra és Aten behozatalát Kr. e. 7000 körül, éspedig kelet felől. Tehát egyezően az iráni régi hagyományokkal. Ami viszont a maya nép eredetét illeti, kapcsolatban az egyiptomi és iráni kultúrával, Yima Khshasta utáni időkben az árja nép egy ága északon települhetett meg, ahol a turáni fajtával egyesülve, mint mongol-áriák kevert népe került a Behring- szoroson keresztül Amerikába."
India akár történelem előtti, akár a történelmi korba tartozó korszakainak a tárgyalásánál nagy fontosságú a szkítáknak históriai és etnológiai megvilágítása. Nyomon követhetjük őket a történelem előtti időkben való betelepülésüktől kezdve a legújabb időkig. Afrasiáb népe, Buddha törzse, a tulajdonképpeni sákák, a nagák, a nagy és kis jüetsik, a fehér hunok, Mahmud Ghaznavi, Tamerlan, Baber és utódai, mind ugyanannak az életerős fajtának, a nagy szkítaságnak későbbi ághajtásai.
Govindacharya Swamin az ind és iráni kultúrhistória szempontjából igen fontos szolgálatokat végzett az iráni (zarathustrai) és indo-iráni (vedabeli) vallások egybevetésével, maga részéről is megállapítva a kettőnek ugyanegy gyökérből való eredését, sőt hosszú ideig ugyanegy talajban való növekedését.
Sajnos, még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a hinduizmus nagy megtestesülésének, Krishnának a pontos idejét megállapítsuk. Krishna családja Indián kívülről való volt. A mellékeseményeket mérlegelve megállapíthatjuk Sambának, Krishna fiának Zarathustra idejében való szereplését a Kr. e. 1000 körüli időkben. Krishnát magukénak vallják a bharatpurai szkíta jattok is. Hisz ott született. Magukénak vallják a dwarkai gujár-hun népek. Krishna a had-gujárok közül való. De viszont Krishna népének egy része a vesztett csata után Dwarkából Samarkandba tért vissza. Buddha turán-iráni területről jött Indiába, eredete szerint sakaszkíta. Megállapíttatott, hogy Zarathustra sem volt árja. Törzsi családjának feje Kasyapa volt. De viszont már Kasyapával találkoztunk, amikor a Kaspi-tenger körül lakó daityákról beszéltünk, akiknek királya Hiranya Kashyapa volt és hogy ő alapította a régi hyrkaniai királyságot. És Kashyapa volt az indiai bharáták, a Mahabharáta népeinek is az ősatyja.
A dél-indiai származású rashtrakuták egyik fejedelmi ága, régi iratok alapján, a nap-dinasztiabeli fejedelem fiától, Kus-tól származik, aki viszont Hiranya Kashyapa fejedelemnek daitya anyától való gyermeke volt. A Rámától származott a naptisztelő udaipuri fejedelmi ház rangban India legelső és legősibb fejedelmi háza. Családjukat a Ramayána nagy eposzhőséig viszik vissza és magukat szkíta ősszülőktől eredtetik, amelynek közelebbi ágai a jüetsi-szkíta Kaniska fejedelem és Bappa ős, aki a Kr. u. VII. század végén, miután az udaipuri ház újabb alapját megvetette, Transoxániába, Samarkandba tért vissza, szkíta őseinek igazi ősi honába. Viszont az udaipuri fejedelmi házzal rokon leszármazású isteni Krishna népe is, miután Krishna második dwarkai hazájában is legyőzetett, Samarkandba tért vissza, ahonnan (t. i. Afrasiab turáni földjéről) sokszor érkezett segítő had számára. Samarkandban van a turáni turk Áfrasiáb és a szkíta Tamerlannak is a sírja. Tamerlan sírjához ma is csak meghatódott érzéssel járul az ázsiai lelkű ember.
Ezek szerint világos utalás történt e népek eredeti tartózkodási helyére, éspedig a Kaspi-tó keleti és délkeleti partja mentén elterülő Hyrkaniára (Vahrkana), melyet Kashyapa alapított, ahol is király volt, ahonnan, a mazenderán-vidéki Rágából való volt Zarathustra anyja is, - viszont atyja Feridun turáni király családjából, akinek királysága ugyanezen és a szomszédos területen, Samarkand vidékén terült el régen. Itt volt a dana-danu, danava népek főtelepülési helye, akik mint őstelepülők, összekötő törzsek révén, egyrészt a Duna alsó folyásánál, a mai Magyarország, a Tátra és Erdély területén, - másrészt Indiában játszottak jelentős szerepet.
Ez a vidék, éspedig a transkaspi-i területen az Oxus és Jaxartes köze, Turán és Irán testvér népének volt szent helye mindig. Itt ered a Pamir fennsíkon a turániak és irániak szent Ardvisura Anahytájának róla el nevezett folyója, az Oxus, amely terület védő szent asszonyuknak, Ana hytának volt kedves tartózkodási helye mindig.
Az Oxus folyó valamikor a hyrkaniai part mentén, a Kara bogház-öböltől délre, a daha nép területén ömlött a Kaspi tengerbe, majd geológiai eltolódások következtében medret cserélve ma az Aral-tóba ömlik, az ugyancsak az Aral-tóba ömlő másik jelentős folyóval, a Jaxartesszel együttesen a legtermészetesebb védelmi határokat vonva az ősi Torán egykor itt települt szkíta fajú népei köré.
XVI. FEJEZET16
A SZKÍTIZMUS IRÁN- ÉS TURÁNFÖLDI SZEREPE Tartalomhoz __↑
Az a terjedelmes fennsík, melyet nyugat felől a Fekete-tenger és a Tigris Folyó határolnak - délről a Perzsa-öböl és az Arábiai tenger -, viszont kelet és észak felől az Indus és az Oxus folyók, a Kaspi-tenger és odább a Kaukázus hegyláncolatai, Irán fennsík néven ismeretes. A történelmi Irán azonban nem mindig jelentette ugyanezt a területet. Abban az időben, amikor Fenidun király három részre osztotta országát, Tur-nak még Csín, azaz Kína nyugati területe is osztályrészül jutott az Oxuson túli területek mellé, viszont Selm osztályrésze kiterjedt a Fekete-tenger déli partja mentén levő rokon népek (Sarmisegetusa volt; egyik főbb városuk) és a Kaukázus a felett. elterülő dél-orosz pusztákra. Éppen ezzel az elosztással kisebbedett meg a régi, kiterjedt nagy birodalom a tulajdonképpeni "Irán" területére, melyben Észak-Elám és az azerbeidsani Atropatene őskultúr helyek jelölték azokat; a gócpontokat, ahonnan a testvér 'Irán és Irán nyugati népága ezredévek kultúrájának csíráit hintette el jó előre. Ugyanennek az ősi kultúrának keleti, másik gócpontja volt a transkaspi területeken Balkh és Samarkand vidéke. Az a terület viszont, amelyet az arábiaiak Zohák (Azi-Dahaka) uralma alá szoktak számítani, az Arábiai-tengertől nyúlott fel régen Kandahar, Ghazna, sőt Kabulig, ahol is a Sah-Náméban pompásan megénekelt harcok idején még a Zohák (Nimród) törzséből származott Miráb fejedelem uralkodott a maga hűbérileg megtartott országában, miután a Feridun megszabadította országát Zohák uralmától, mely alá a nagy, iráni Yima kezéből került volt régen.
Zohák és népe nemcsak faja szerint volt kapcsolatban Feriden népével, de maga Zohák az iráni Yima nővérének és egy akkori arábiai turáni fejedelemnek, Mirtasnak volt a gyermeke, viszont Feridun egyik felesége, akitől Tur és Selm született, Zohák utódjának volt a leánya, továbbá Feridun három fiát Jemenbe, az arábiai turán települők ősi fészkébe, Zohák hazájába küldte feleséget választani.
Közelebbről megjelölt kultúrgócpont: Eláni, Nimród mágizmusának ősi területe, feljebb az Urmia tó felé, a Daitya (ma Kizil Uzun) folyó jelzi a régi Daitya- királyság nyugati határát. Az Urmia tó és a Kaspi-tenger között levő Savalan hegy vidékén, hozzákapcsolva a Dél-Kaspi terület szellemeklakta, sejtelmes Mazenderán vidékét, az Alburz-hegység Demavend csúcsával, ahová Feridun Zohákot láncolta ezer esztendőre, itt zajlott le a turáni és iráni nép ősi mágizmusának alapozó reformmunkája, mely Zarathustra személyéhez kötődik, aki atyai ágon az Urmia-tó és anyai ágon a mozenderáni Raga vidékének a gyermeke.
Irán ős- és hőskora szakadatlan testvérháború sorozata, ahol a vallásháborúk is csak a külső mezt adják a testvérgyűlölködéshez, melynek alaprugójaként mindig a hatalmi féltékenység ütközik előtérbe.
Azt látjuk, hogy a duális ellentét, mely az iráni vallás alapmotívuma, az őskorban Zohákban jegecült ki Iránnal szemben, - míg az úgynevezett hőskor, melyet Firduszi foglalt egységes történetté, az ellentétet már egy népre vitte át, bennük, a testvér Turán népében személyesítve meg Irán örök ellentétét.
Ez az Irán, mely a 30 éves vallásháborúnak volt színtere, meggyengülve a kimerítő harcok alatt, a Kr. e. X. századtól kezdve a vallás Iránjának volna igazabban nevezhető, amely szerepét meg is tartotta mindaddig, amíg Cyrus perzsa király meghódítja Iránt, azt egyik satrapaságává téve, és ezentúl átveszi Iránnak a vallási téren kifejlett irányt adó szerepét. Miután a médek közvetítésével Perzsia is államvallássá tette a Zarathustra által reformált mazdaizmust (zarathustraizmust), Irán csak másodrangú szerepet tölthetett be a vallásos irányítás terén is, mely az India és Perzsia felé vivő háborús országút mentén oly sok háborúságot szenvedett régi Iránt, Balkh központjával, mindig visszaállítani igyekezett.
Az iráni dualizmus fokozottabb kifejlését annak az erős ellentétnek szokták általában tulajdonítani, ami az időjárás nagy ellentétességét jellemzi Iránban. Az bizonyos, hogy a Kaukázus lejtője megannyi rejtelmes völgyét alkotja a dús fantáziájú iráni néphitnek. Mazenderán a szabadon szerte futkosó szellemek hazája. Nyugat felől az Ararát hegyen jut először szárazra Noé bárkája. Keleten az Irániak és turániak szent Oxus folyója, mely Ardvisura Anahytának, a vizek és természetvilág istenasszonyának ajánlva, róla is neveztetett el, állandóan hatalmas vízmennyiséget hord a Pamír hőolvadásaiból az Aral-tó felé.
Az iráni medence különben, mint a szomszéd indiai Tar sivatag és az táj-vidéke, valamikor tengerfenék volt.
A régi iráni hagyomány észak felé Samarkand mellett tudja a nagy Afrasiáb turáni király sírját és a városban temetőjét. A nagy iráni ősnek, Yimának kőtrónját és palotáját viszont a dél Perzsa-öböl mellett levő és
Nagy Sándor által elpusztított Persepolis romvároshoz köti, ahol egy művészettel faragott dombormű lovas alakja, I. Ardasir, az iráni kultúrán épült Szusszan-dinasztia megalapítója, - agyontapossa a mágusok által trónra emelt utolsó párthus arszakida fejedelmet. Az arszakidák ugyanis a perzsák zarathustraizmusával szemben a Nimród alapításához fűződő és szkítizmusból átteremtett "mágizmus"-nak voltak örökösei és védelmezői is egyben.
A hagyomány szerint a persepolisi Yima ellen, mikor élete utolsó idejében nem istenes életet kezdett élni és népének kegyét is elvesztette, a nép és vezetői Nimródot, azaz "Zohákot" (Azi-Dahakát) hívták segítségül.
(A Zohák név Nimróddal azonos jelentésű és a fejedelem megjelölésére szolgált. Több ilyen Nimródról van szó)
Zohák legyőzte Yimát, később meg is ölte, de viszont országát is meghódította, mely járom alól Irán ezer évig nem tudott megszabadulni.
Idő múltán Feridun turáni király atyja és Feridun maga tudják csak biztosítani népük és birodalmuk önállóságát.
Ha Indiára vonatkozóan megállapította a szakirodalom és jogosan, hogy Indiának még a történelmi idő előtt betelepült kultúrőslakói a turáni szkíták voltak, akik a Karakorum-hegységen át észak felől, a magyarországi, ősi szkíta legeltető területekről, majd a dél-orosz puszták és a turáni-alföldről s a szomszéd Iránból szűrődtek le Indiába - természetes következtetés, hogy Turán, illetve a Turánban akkor még bennfoglaltatott
Irán lakossága sem lehetett más fajhoz, mint a szkítasághoz tartozó.
Indiai hagyományokból ismeretes a Daitya királyság szerepe. Ez a hagyományos korban szereplő királyság belső magva a Fekete-tengertől az Indus folyóig nyúlt, magában foglalva közbül a turáni-alföldet.
Ha a nagy Daitya királyságot, mely a régi Yima országa lehetett, Rawlinson és mások határozott állításai és következtetései alapján szkíta fajú és kultúrájú nép birodalmának kell tekintenünk, ismétlem, annál inkább vonatkozhat ez arra a megszűkített területre, mely Feridun idejében Zohák egykori hódításaiból még megmaradhatott. Azt nem tudjuk, vajon Feridun király, országának fiai közt való szétosztásakor rendelkezett-e még a nagy Yima fejedelem Persisével és az egykor ugyancsak Zohák kezére került Seistánnal, a saka-szkíták Sakastanájával, ahol is egyes itt élő néptöredékek még ma is Nimród babilóniai király utódainak tartják magukat.
Azt sem tudjuk pontosan, hogy Feridun király Selm nevű fiának részosztálya Kis-Ázsiában meddig terjedhetett. Az őskor törökjei, a sakaszkíták, - más nevükön a khyt, khut, khéta, khatti nép ekkor inkább ereje, mint hatalma teljében volt. Ez az altáji eredetű ó-török nép fajilag mindenesetre közel állhatott Feridun, Afrasiáb, Ardsaspa hunu, hun, kun, khyon, khyaona népéhez.
A Van-tó délnyugati alja a mágusok hona volt és maradt a legrégibb idők óta. Az Ararát vidéke ugyanúgy a méd mágusoknak volt ősi fészke, viszont Góg és Magóg országa, a kusánok, a kus-hunok, a kímmeri-nép, szkíták, sakák, dahák és massagéták kaukázusi Turániá-ja a Kaspi tengerbe ömlő Kur és Araxes folyók közén terült el már régi idők óta.
A perzsák, akik államvallássá emelve, megszervezték a zarathustraizmust, úgyhogy a későbbi perzsa királyok felirataikon mindig Ahuramazda, azaz a zarathustraizmus Istenének kegyelméből való királynak nevezték már magukat, - csak tovább fejlesztői voltak ennek a hitnek, átvéve azt a médektől, akiket viszont ősi, ararát-vidéki hazájukban csupán az Araxes folyó választotta el a túlnan levő szkíták földjétől.
A transkaspi területen, a már említett régi daitya-központban, de az egész Oxus-Yaxartes folyamközön a legrégibb idők óta jelentős szerepet játszó dák, danu, daha, szanszkrit kiejtésben dana, kínaiul tahia nép szkíta (turáni) törzseket jelölt mindig.
Strabon szerint a Meotistól kezdve a szkíták nagyobb része "dalia" néven neveztetik. Ammianus szerint a pontusiakkal rokon dákok mindenkinél félelmesebb harcosok, Ammianus a Tanain (Don) folyón innen lakó dákokat a baktriai Bessus fejedelem hadi társai között említi. Tacitus szerint (Historia Naturalis L, VI.) "a leghíresebb szkíta népek a sákok, massagéták és dákok". Solinus szerint (Polyhistoria 62. fej.) "a leghíresebb párthus népek a massagéták, a sákok és dákok". Curtius szerint (Nagy Sándor életrajza L, 18.) Nagy Sándor mondá: "a sogdia-beliek, dákok, massagéták, hozzánk idegenek, de ők egymáshoz rokonok, egy nemzetségbeliek".
A sogdiai Kuthától keletre, Balkh és Samarkand között volt Caghanya. A Kr. u.-i századokban a sogdia jüetsi és massagéta törzsekkel rokon jetha, ephthalita, haethalita, azaz fehér hunok királya, aki megsegítet Perozét, hogy elnyerhesse Perzsia trónját, egy chaghani király volt. Ez a hun király Badakshan fölött uralkodott. A chaghani név egy hun törzs elnevezése volt. Samarkand egy része most is mint Chaghan ismeretes.
Az eddig felsorolt adatok eléggé világosan állítják elénk ama tényt, hogy a daityák régi, történelemelőtti hagyományos királysága egynek vehető a turánok, azaz Feridun turáni fejedelem királyságával. Láttuk, hogy a királyság nyugati részének bemutatott Észak-Arménia és a Kaukázus vidék Kur és Araxes köze turáni szkíta népeknek volt a bázisa. Mivel ez a vidék volt Zarathustra születési helye, próbálkoztak az Urmiá-tó és Hyrkánia között elhelyezni az irániak Aryana Vaidsáját. Geiger és az iráni szakirodalom a transkaspi területen állapítja meg az irániak és a velük egy testvér turániaknak az ősi honát, így Aryana-Vaidsát is, éspedig az ősi Sogdiánában, a mai Bokhara, Samarkand, - a Badakshán hegység és Balkh vidékén. Valamint a Kaukázus vidékének települői, ugyanúgy Sogdiána lakói is, a legrégibb tudott időtől le egészen a Samanidák idejéig, állandóan turáni népeknek, de csakis turáni népeknek tekintettek.
Irán csak a terület megoszlásakor kezd szerepelni külön, de akkor is fajilag kifejezetten egy testvérnépnek jelöltetik a turánival, - miután úgy Turán területének, valamint a turáni fajnak csak egy töredékét képezte. A legrégibb iráni könyvek adatai és az ősi hagyományok a leghatározottabban emlékeznek meg a Sogdia északi részén, Bokhara, közelebbről Samarkand környékén lakó hun, khunu, hyaona, khyaona népről.
Figyelemmel a Kis-Ázsiából, a déli területek felől és a kaukázusi rokon népek köréből érkezett új települőkre, vizsgáljuk még meg, hogy ugyanegy időben éspedig a Kr. e. XIII-IX. században a transkaspi-területek ősi Turán-alföldjén, Sogdiánában és a Turánból kivált délibb fekvésű közvetlen területen, név szerint Iránban mely népek laktak.
A transkaspi területeken a szóbanforgó időben (Kr. e. XIII-XI, század), éspedig a Kaspi-tó keleti része mentén a Karabugas- öböl fölött az egész félszigeten ott látjuk a "Saka" szkítákat, lejjebb a "Daha" szkíta népet. Innen kezdődően egészen az Aral-tóba ömlő Jaxartesig a turáni "Danu" név alatt ismert szkíta fajú "Daha" nép lakik. Az Aral-tóba dél felől ömlő Oxus folyó deltahálózatának területe, Khorasmia, a szkíta-hun népnek ősi települő helye volt és az is marad mindig. Az Oxus és Jaxartes köze viszont az igazi Turánia, de egyben a legigazibb Iránia is éspedig az irániak "Aryana Vaidsá"-ja, ugyanis Feridun idejéig még a szereplői is ugyanazok voltak. Az iráni hagyományok és iratok s Herodotos és más régibb források szerint az oxusvidéki Sogdiána északi határa mentén ott találjuk, mint legrégibb települőket, a hunu népet. A Jaxartesnek Sogdia felőli partja mentén - de a folyó túlsó oldala mentén is - egészen a Jaxartes forrása vidékéig a szkíta massagéták laktak. Az Oxus forrása felé viszont, a legbelső Aryana Vaidsában, a Pamír-plató Badakshán felőli oldalán a saka-szkíták ősi településeit találjuk. Megfelel ez a terület a szkíták "Khuta" területének, ahonnan a Mahabharáta harcok egyik őse, Judhisthira számára a szép és gyors lovakat (nem az apró hun-lovakat) szállították Indiába, amilyen nem volt található az egész világon. Tehát az áldozati paripa, melyet Judhisthira király a két csatanap között a nagy Asva-medhában az istenek részére megajánlott, a szkíták Aryana Vaidsájából, Kuthából való volt.
Az Oxuson tovább haladva az Aral-tó irányában, a folyó déli kanyarulatánál a Nimród, más forrás szerint az onogurok által alapított Balkh-ot, azaz Baktra, régen Zariaspa néven ismert várost, a későbbi Irán fő városát találjuk. Kissé előbbre jutva az Oxuson, a folyótól Bokharáig és Samarkandig felnyúló pusztaság terül el, amelybe belevész az Aryana Vaidsában eredő Daitya folyó, miután Samarkandot, Bokharát és a valamivel délibb fekvésű Baikend, azaz Kandgiz várost, az iráni és turáni ősi hagyományokban oly igen híres erődöt, mint átölelő koszorú, felülről megkerülte.
Samarkand mindig is a turánok városa volt, így Afrasiab turáni királynak is székhelye. A hagyomány itt tudja Afrasiab temetőjét és itt terül el a róla elnevezett pusztaság is. Bokharától délrébb; ahol a Daitya folyót, még mielőtt elérhetné az Oxust, elnyeli a pusztaság, igen szép táj közepette emelkedik a turánivá lett iráni hősnek, Szijavusznak a maga építette, előbb már említett kastélya és hegyi vára Kangdiz.
A sogdiai ősi turáni uralkodóház egyes leszármazottai a Szijavusz nevét viselő Csaovu fejedelmi ház tagjai, akik még a Kr. u. VII. század elején is, mint a régi jüetsí, a khinai-aknál ven néven ismert hun fajú népnek 10 egyesült törzseként szerepeltek.
Kr. u. 630-ban Hiuen-csang a tuhuloknál (tokbároknál) 27 törzsfőnökről emlékezik meg, akik ez időben valamennyien a nagy török khákhánnak voltak az adófizetői.
A Kr. u. 588-89. években a sogdiai törökök legfőbb khákhánja Sába, perzsa nevén Sava, leányát Khosroes perzsa királyhoz adta feleségül, akitől született Hormizd, ezért török finak is neveztetve. Ennek dacára Sava e Hormizd ellen vonult mégis nem kevesebb, mint 300 ezer emberrel.. Ugyan ez időben a római császár vezetett nyugat felől Hormizd ellen hadat. Észak felől viszont a khazárok szövetséges hadai nyomultak elő, délre.
A perzsák legyőzték a khákhán seregét, sőt maga a khákhán is életét vesztette. Most Barmudha, Sába (Sava) fia vonult a perzsák ellen. De szintén legyőzetett s kénytelen volt egyik erős várába, a sogdiai Baikendbe visszahúzódni. A perzsák bevették Baikend, azaz Kangdia híres várát, mely a régi turániaknak Szijavusz építette erőssége volt. Barmudha fogságba került és a perzsa vezér Hormizdhoz küldte őt azzal a rengeteg teverakománnyal együtt, melyet a várban talált. Annikor ugyanis a perzsa fővezér hatalmába kerítette az erődöt és a kincstárt felnyittatta, szinte megszámlálhatatlan mennyiségű pénz, értéktárgy és drága fegyverek birtokába jutott. Ott találta többek között Afrasiab és Arjataspa turáni fejedelmek kincseit, Szijavusz-hős drága koronáját, övét és fülbevalóit, mely kincsek kellő oltalmáról gondoskodva, a perzsa vezér által Perzsiába, Hormizdhoz küldettek.
Eme történelmi hivatkozások annyiban fontosak témánk szempontjából; hogy közelebbi meghatározását kapjuk a turáni ősi fészeknek, amely nem más, mint az iráni, illetve turáni szkíta népeknek is a legősibb területe.
XVII. FEJEZET 17
CHUS FIA - NIMRÓD Tartalomhoz __↑
A Transkaspi területek Korosmiája, a régi idők daitya államának központja, az ősturánoknak, az irániaknak és Zohák népének is ős-szülőföldje volt.
A turk falu magyarság régi krónikái a magyarság ősszülőit, így Attila fejedelmet a kis-indiai Korosmiából származott Nimród fejedelemtől származtatja. Ildikó, Attila legutolsó felesége, a nyugati nagy csatához Korosmiából érkező fehér-hun segítő hadakkal jő ősei földjéről Attilához. Viszont Csaba, Attila legkedvesebb fia, akihez a jóslatok a hun birodalom új nagy kiterjedését kötik, - ide, Korosmiába tér vissza, bizonyosan Ildikó révén és innen vette feleségét is.
A Nimródra vonatkozó magyar hagyomány szerint: "Az óriás Nimród az elkezdődött nyelvzavar után bement Evilath földjére, melyet azon időben Perzsia tartományának neveztek s ott Enéh nemzett két fiút, t. i. Hunort, meg Magort, akiktől a Hunok, vagy Hungárok eredtek". (Kézai Krón.)
Evilath földje, ahová Nimród bement, lehet a Kaukázus-vidéki Araxes folyómenti terület, amelyet a Kr. e. XIII. századra vonatkozó hagyomány Szkítiának ismer.
De ugyanígy vonatkozhat Baktriára, Korosmiára, a hunok "Kis-Indiájá"-ra, az ázsiai Etiópiára, ahogy krónikáink írják, amely területet tényleg birtokolt Nimród, sőt iráni adatok szerint India jó részét is hatalmában tartotta.
Epiphanius egyházatya szerint a görögök és rómaiak is ismerték a kis és nagy Evilathot. Sőt Kosmas Indikopleustes (Kr. u. 510) indiai útját írva le, Evilathot Indiába helyezi és azt az Indus forrása vidéki Hunniával azonosítja:
E hagyomány értékelésénél nem a mitológiai mezbe öltöztetett Nimród személye, hanem annak a népnek, amelyet Nimród képviselt, az etnikuma érdekel bennünket inkább.
Babilónia és a szomszéd Arábia hagyományos őstörténete Nimród alakját valamivel közelebb hozza a történelmi realitáshoz. A Kr. e. XXIII. századot jelölhetjük meg ezek szerint, amely időben Nimród népe Arábia területéről először Asszíriába jön, ahol megalapítja az első nagy katonai államot s mint ilyen, befolyhatott abba, hogy több környező kis állam rövid fennállása után összeomlott. Ismeretes az iráni ősi irodalom Nimródra, azaz Azi-Dahákára, Zohákra vonatkozó egyik hagyománya, mely szerint Nimród volt az, aki legyőzvén Feridun turáni király ősatyját, Yimát, mint veszedelem zúdult az iráni területekre, azokat elfoglalta, sőt hatalmát kiterjesztette India nyugati területeire is. Egy másik hagyomány szerint, amikor Zohák (Nimród) megölette Feridun turáni király atyját, az anya India területére menekült át a még akkor gyerek Feridunnal. Ugyanez a hagyomány Nimródot úgy ismeri, mint Mirtas turáni király gyermekét. Más adatok szerint Zohák a nagy Jemshid (Yima) nővérének - akit egy akkori arábiai fejedelemhez adtak volt feleségül - volt a fia. De a turánok és iránok közös ősatyja közvetlen leszármazottjának is tartják Zohákot, Azi-Dahákát. A régi perzsák Biwarasp-nak is hívják, mivel istállóiban állandóan 10 ezer nemes paripát tartott. Deli-Ak nevéből fejlődött viszont a Zohák névvariáció.
Zohák odaadással tette magáévá a tűztisztelet hitét, ami a Zarathustxa előtti ősi mazdaizmus, azaz "szkítízmus"-ba oltott babilon-elámi mágizmus egyeztetése lehetett, - egyezően azzal a felfogással, mely uralkodott a Kaukázusban, az Urmia-tó vidéki (szkíta) és transkaspi (iráni) mágus papoknál.
Zohákot, azaz Nimródot a hagyomány, sőt a keresztény egyházatyák közül is többen, egyazon személynek veszik Zarathustrával. Ez ebben a formában nem fedheti a valóságot, sőt éppen Zarathustra volt az, aki a Nimród- féle mágizmus helytelen kinövéseinek reformátora lett. De ha a Nimród név, mint majd látjuk, csupán a "fejedelem" jelzője volt, egy első nagy Nimród után Zarathustrát is, népe papi fejedelmének véve, tekinthetjük Nimródnak is.
A zsidó hagyomány viszont Feridunnal azonosítja Nimródot. Ez csak annyiban bír jelentőséggel, hogy a semitizmus hova kapcsolja Nimród fajiságát.
Firduszi az ő Sahnáméjában, már az újabb korabeli hagyományokat is figyelembe véve, Nimródot "Daliák" néven arábiai fejedelemnek ismeri. Feridun turáni király, a Sahháménak is hőse, az arábiai Daliáknak, Nimródnak egyik lányát vette feleségül, ettől való Tur és Selm; míg Iránból való másik feleségétől született Ireds, aki később Irán trónjára került, míg Tur, Turán, Turkesztán királya lett. A harmadik, Salm (= Sarm) a nyugati részeket kapta; így a magyarországi régi Sarmi-segethusa Anahyta-kultuszával még Feridun egykori birodalmába tartozott a kérdéses időkben. Feridun viszont felnövekedett három fiát az arábiai Jemenbe, Nimród udvarába küldi, hogy feleséget válasszanak. Az egy anyától való két testvér, éspedig Tur és Selm, később uralomféltésből megöli a más anyától való lredset, egy végtelen testvérháborút idézve fel ezen tettük által.
Nimród, az Isten előtt való nagy fejedelem az írásokban úgy szerepel, mint Babilónia, Ninive, Asszíria megalapítója és hatalmas ura. Ha csupán a Babilónia kitelepítésének tekintett Asszíria szereplése körébe akarjuk beilleszteni Nimród alakját, az esetben kb. a Kr. e. 2300-2000 esztendők időköze jöhetne tekintetbe, amikor a még papi fejedelem által kormányzott Assur város, Asszíriának régebbi fővárosa, egy akkor nálánál is hatalmasabb, illetve múltjára nézve tekintélyesebb városállamtól, a mai dél-török területen fekvő Harrantól függött. Assur királyait ez időben "a világ fejedelmének", a török "khunkjar" = királyi szóval egy jelentésű "sarru" "ungal" névvel címezték. ( Beth-Shan, a későbbi Skythopolis régi neve Bith- Sar.)
Nimródot Ábrahám kortársának teszik meg másrészről, ami a Kr. e. XX. század lehetne, de viszont az iráni irodalom a Kre. e. XIII. században szerepelteti Nimródot. Ebből folyólag az lehet a helyes, ami a chaldeai, arábiai mágus hiten, tehát Nimród vallásán levő nabathäusok hite, hogy: úgy a nabathäusoknak, valamint Babilóniának első nagy királya Nimród volt és hogy a későbbi fejedelmeknek is "Nimród" volt a megjelölésük.
A latin források szerint a mágizmus, tűztisztelet kultusza legelőször Perzsiában keletkezett, ahova az óriás Nimród a nyelvek összezavarodása után elment s ottan a perzsákat a tűztisztelet-imádásra megtanította. Epiphanius egyházatya Nimróddal kapcsolatban még azt közli, hogy a Tarah ivadékából származó etiópiai Chusnak volt a fia és ő építette Babilon városát, nagy vadász volt és ő a mágia feltalálója is, amire megtanítá a perzsákat, akiket ezért Magógnak hívnak. Továbbá Nimród uralmának kezdete Babilon, meg az asszíriaiak törzsének földje volt.
Még az örmény adat megvilágítását vesszük igénybe, amikor azt közli, hogy Nemrod (Nebroth) a Sem osztályrészévé lett Babilont tőlük elfoglalva, itten alapítá az etiópok, illetve a kusok királyságát.
A Biblia Nimródhoz köti Babilon kezdetét és ugyanide köti a toronyépítéssel kapcsolatban a nyelvek összezavarodását. Ha csupán az ékiratok anyagát vesszük tekintetbe, Észak-Babilonban, ahová Asszíria szögellett, nyolc különféle nyelven beszéltek.
A héber hagyomány igen sokat foglalkozik Nimróddal, Bábel zsarnokával, aki a sémiták vallásával szemben alapította meg a tűztisztelet vallását, felhíván az embereket a semita vallástól való elpártolásra.
Ezt a vallást reformálta később Zarathustra. Ez volt a régi, Feridun korabeli turániaknak, az altáji sakáknak s egykorú arab és perzsa írók szerint a madsarok és turkoknak is, még a Zarathustra reformja előtti állapotot feltüntető nemzeti vallása.
Epiphanius egyházatya a régi szkíták vallásával kapcsolatban is említi Nimródot, amikor azt mondja, hogy a "szkítizmus"-nak ő volt a megalapítója. Az ékiratok neves búvára, Rawlinson, a neves orientalista "Notes on the Early History of Babylonia" című dolgozatában a semiták előtti őskultúra ismertetésével kapcsolatban a következőket mondja: "Egyiptomnak a szkíták általi gyarmatosítása bizonyára a történelem előtti periódusban történt. De a szkíták kelet felé való terjeszkedése egészen Baktriáig, ahol tiszta árja fajokkal jöttek összeköttetésbe, valószínűleg a szkítáknak Nyugat-Ázsiából a semiták által való kiszorításának eredménye volt még a történelem hajnalán. Az a gyanúm mindinkább, hogy e kiszorítás következtében egy nagy hatalmas szkíta bevándorlás történt körülbelül ugyanazon időben Afrikába, mert a kushok mozgalmairól szóló arab hagyományok a semita joktanidáknak Arábiában való letelepülése előttről és az egyiptomi hagyományok a pásztorok betöréséről különös módon megegyeznek fenti feltevéssel mind az időre vonatkozólag, mind pedig bizonyos jellegzetes népelnevezés használatában. Az elamiták és Namré, vagy a Kush és Nimród közötti kapcsolatra már több ízben utaltam.
Valóban bárhol is találkozunk az ősi Zoroasterre vonatkozó feljegyzésekkel, ezek a régi szkíták elemi istentiszteletére utalnak, akik megelőzték a semita bálványimádókat. A legvalószínűbb, melyhez ragaszkodom, az a felfogás, hogy ezek az ősi zoroasteri szkíták azonosak az Írás Nimródjával. A Nimród név a Genezis könyvében bizonyára Babilóniának a semiták bevándorlása előtti eredeti szkíta lakosait jelentette.
Kush és Mizraim a bibliai geneológia szerint testvérek voltak és az előbbitől származott Nimród; Babilónia és Asszíria hagyományai a legrégibb időkből összeköttetésre mutatnak Etiópia, Dél-Arábia és az alsó Eufrates városai között; még inkább tanúsítja ez összeköttetést írásrendszerük egyezése az egyiptomival, a legrégibb babilóniaiak nyelve, mely még Juda hódítója korában is rokonságot mutatott egyfelől Afrika dialektusaival, másfelől fennsík Ázsia nyelveivel. A positiok, parteculák és névmási suffixumok használásában közelebb állott ugyan a szkíta, vagy turáni nyelvekhez, mint a sémihez, de szóanyaguk már - eredetileg kushita, etióp szótáruk mellett - tetemes részben azonos volt a későbbi asszír, héber és arab szóanyaggal és igeformációi szintén a legnagyobb mértékben közelítettek az asszír nyelvbeliekhez".
Egy arab közmondás szerint: a dél-arábiai Jemen az arab faj bölcsője és Irak a sírja.
Jemennel kapcsolatban a régi irodalom és a helyi hagyomány azt állítja, hogy Kushtól származó népek laktak ott a régibb időkben, akiket az arabok maguk az aribákkal, illetve ennek két ágával, éspedig a dél-arábiai aditák és az észak-arábiai amelekitákkal azonosítanak, utóbbiakhoz számítva még a közép-arábiai temutidákat. Eme testvérnépek közül a Jemenek, kushita-adnák, akiknek nyelve sémi és chami nyelvekkel mutat ugyan rokonságot (himjari és mehri), de a történelem a reájuk vonatkozó dokumentumok és elütő faji sajátságaik és Renan szerint is, egy idegen faj jellegét állapítják meg náluk, sőt a neves Lassen és mások ezeket a kushitákat egyenesen "az indiai surfrák és az egykori indiai kausikás nép testvéreinek tartják".
Arab helyi mondák szerint az aditák ősanyja: Ad, az Eufrátesz tájáról jött Jemenbe, ahol néppé szaporodtak. Az aditák birodalmához tartozott régen Sába, Havila stb. ország, melyek közt Sába volt a legjellegzetesebb adita, vagy kushita, típusuk viszont indiai közösségükre vall.
Úgy a feliratok, mint régi régészeti feltárásaik, a jemeni kushita népet igen magas műveltségűnek mutatják. Ismeretes a Kr. e. X. századból kincses Sába királynője látogatása Salamon király udvarában.
Nimród népét, ezt a lovas, vitéz és nagy hódításokat véghezvivő népet, a Kr. e. XVIII. században Egyiptomot igája alá hajtó hyksos néppel kell kapcsolatba hoznunk, ugyanis ők adták a hyksos hódítókban a tévesen sémi fajnak tartott, hozzájuk délről csatlakozott, pásztor s lovas tömeget.
A Kr. e. XVIII. században a hyksos nép kirajzása után a semita joktanidák telepedtek be a meggyérült lakosságú Arábiába, kisajátítva és örökükbe véve az aditák, a turáni kushiták kezén kifejlett és magasra emelt teljes kultúrát, szokásaikat és itt-ott nyelvüket is s amely rétegre később újabb és újabb sémi réteg került a Tigris és Eufrátesz vidékéről
A Nimródhoz kötődő arab hagyomány részben még a joktanidák be települése előtti ősi állapotokat személyesíti benne, de a Kr. e. XIV század körül újból Nimród személyéhez kötik a megerősödő, ősi arab politikai és kultúrmozgalmakat is, amelyeknek szálai átnyúltak a babilóniai területekre, ahol is még a Kr. e. XVIII. század közepén uralomra jutott, Kassu dinasztia keretében is szerepelhetett a kushita Nimród népe.
Dr. Fáy Elek "A magyarok őshona" (1910) című munkájában témánk körébe vágóan igen érdekes anyagot csoportosított, amelyet itt, érdekessége miatt bővebb kivonatban közlök:
"Trogus Pompeius-Justinusnál fennmaradt töredékeiben - azt állítja, hogy a szkíták minden más nép előtt 1500 éven át egész Elő Ázsiát bírták s hogy ők a világnak minden másnál, még az egyiptominál is régibb nemzete. Lenormant ezt azzal toldja meg, hogy mindezekről a felfedezett ékiratok is tanúságot tesznek, úgy, hogy Elő-Ázsia kultúrája már a semiek és árják vándorlását megelőző történelem előtti korban turáni és kushita volt, midőn amazok még nomád életet éltek.
Az ókorban oly nagy szerepet játszott kushitákban nagy eltérések mutatkoznak úgy fajjelleg, mint nyelv tekintetében, úgy, hogy például a felső nílusi és az elámi kushiták, vagyis az úgynevezett nyugati és keleti etiópok, a néger vérnek erős vegyüléke mellett túlnyomólag a turáni faj felé hajlottak.
Rawlinson György és Lenormant szerint a szerecsennel vegyült faj lakta Abesszíniától kezdve Nyugat-Ázsia tengerpartjait egész Indiáig a faj legkeletibb ágának az egykori indiai kausikas nevű népet tartják.
Elám lehetett a hazája azon - Homérosz Iliasában szereplő - keleti etiópoknak, akik Memnon vezetése alatt Trója segítségére siettek a távoli Napkeletről. Ezen etiópok, vagy kushiták az Elámmal északról szomszédos kosseus, vagy - Hommel szerint helyesebben - >kos< néppel együtt valószínűleg a kushitáknak a turániakkal kapcsolatos rokonságához tartozhattak, mert Hommel mind e népeket az arméniai alarodiakkal és a turáni khetákkal hozza rokonságba.
Az elámiak műveltségét a legősibb korba felnyúlónak tartják, amely, ha utól nem érte is a szomszédos sumérekét, korra nézve - némelyek szerint - megelőzte azt is.
Az Egyiptomba betört pásztorok népe kánaáni és észak-arábiai turáni (s némi részben semi) népelemekből verődött össze. A pásztorok népe aztán Egyiptomból történt kiűzetése után szerte szétszéledt s míg egy része a valószínűleg már régebb idők óta is a fajrokon pelasgoktól elfoglalt Földközi-tengeri szigetekre szakadt, addig a másik és bizonyára a nagyobb tömeg Egyiptomból nyugatra és keletre, a szomszédos Líbiába és Ázsiába szorult ki s csak egy, aránylag kis tömeg maradt vissza Egyiptomban, a Nílus deltájában, amelytől a mai egyiptomi tengerpart halász és hajós népességét származtatják.
Az Egyiptomból Ázsiába kikerült hyksosok maradványai voltak, legalább részben a fentebb ismertetett arábiai amelekiták és a Dél-Kánaánban nomadizáló pásztor-sasuk.
A pásztorfejedelmek népének zöme a Sinai félsziget felé szoríttatott ki Egyiptomból s e vidéken kívül főleg Köves-Arábiát és Dél-Kánaánt árasztotta el.
A hyksos népnek Manethonál menti és sati nevezetek alatt említett népelemét Sayce a Sinai félsziget nomád népében keresi. A Sinai félszigetet pedig, vele keletről szomszédos köves-arábiai vidékekkel együtt amelekiták lakták. Hogy pedig az amelekiták a hyksosoknak nemcsak ős törzsnépe voltak, hanem legalább részben azoknak ivadéka is, mint amelyhez az Egyiptomból kiűzött pásztorok újra csatlakoztak, arról az araboknak az a rendkívül érdekes mondája tanúskodik, hogy az amelekiták ekkor meghódították Egyiptomot s ott a Nílus deltájában egy Avar nevű várból, mint fővárosból uralkodtak a város felett.
Ez a monda különben a dél-arábiai aditáknál is élt, oly alakban, hogy az ő világhódító Seddád királyuknak egyik hadivállalata volt Egyiptom meghódítása is.
Az Avar városrész reminiscentiáját látják különben a tudósok a nabathäusok Vörös-tenger parti Avara, vagy Hamara városa nevében is.
Az aditák és az amelekiták, valamint ezek ivadékain kívül azonban, mint láttuk, a kár-feniciekkel, valamint az utóbb ismertetendő khetákkal és filiszteusokkal is azonosítják a hyksosok faját.
A hyksosok azonban nemcsak volt előbbi lakhelyeikre, Szíriába és Arábiába szoríttattak ki Egyiptomból, hanem ezenfelül nyugatra, Líbiába és a tengeren keresztül északra, a későbbi görög szigetekre is.
Lenormant úgy hiszi, hogy a nyugati szomszédos Líbiát és Észak-Afrika partvidékét talán már az Egyiptomba való betörésükkor özönlötte el a pásztornépek a Nílus deltán keresztülrontó árja. A líbiai nép körében erősen élő, Nimróddal kapcsolatos hagyomány talán éppen ennek a kitelepülésnek lehet a mondai emlékezése.
Bennünket a kushiták annyival inkább érdekelnek, mert Elizeus örmény történész szerint a hunok kushoknak is neveztettek s a kushiták általában úgy össze vannak fonódva a turáni ősnépekkel, hogy őket egymástól szétválasztani szinte nem is lehet. Renan a Jeremiástól (XIII. 23.) és Esaiástól (XXXVII. 9.) emlegetett szerecsenekben a kushitákat ismeri fel s a tudósok általában is dél-arábiainak tartják a szaracénokat, akiknek egyes töredékei pedig a turk-turáni között mindenütt szerepeltek, hol szaracén, vagy szerecsen, hol maur, hol karakazar stb. nevek alatt".
Bochart: "Geographia Sacra "c. munkájában Nimróddal, Chus fiával kapcsolatban témánk szempontjából a következő fontos adatokat közli: "Chavila fölött van Babilónia, melyen uralkodott Nimród, maga is Chus
fia. Az első könyvben bebizonyítottuk, hogy ő (t. i. Nimród, azaz Bar-chus) a régi Bacchus volt. Ettől vette kezdetét az a harmadik kor, melyet a költők vaskornak neveznek. Továbbá mikor a pogány írókról meg van állapítva, hogy Nimródnak, az atyának tetteit Ninusra, a fiára és feleségére, Semiramisra viszik át, nem hagyandó figyelmen kívül az, amit Diodorusnál olvashatunk, hogy Ninus arab hadsereget szerzett magának és Arábia királyának segítségével igázta le a babilóniaiakat.
Mert Nimród volt a >chusaeus<, azaz arab és emelkedett honfitársai segítségével uralomra. Ezért engedte át vitézségük jutalmául >chusaeuss-ainak Nimród a Tigrisen túli vidéket, amely az ő nevükről héberül Chus, chaldaeusul Chuth, görögül Cissia, perzsául Chuzestan-nak, azaz Chus tartományának mondatott.
Nimród birodalmának kezdete Bábel volt, stb. Schinhar földjén és ő innen kiment Asszíriába. Azért hívatik Babilon a birodalom kezdetének, mivel ahhoz az első birodalomhoz Nimród egy másikat csatolt, nevezetesen Asszíriát. Mert ha ezt tagadjuk, akkor Mózes előadása összefüggéstelen és bizonytalan lesz s nem lehet a Szentírás szövegéből kikövetkeztetni, hogy miért mondatik Babilon és Scinhar földje Nimród birodalma kezdetének".
Még a nagynevű dr. J. J. Modi parszi aveszta-tudós egyik, az arabokkal foglalkozó dolgozatából mutatok be egy rövid kivonatot.
"A legelső primitív lény, vagy emberi alakkal bíró teremtmény Gayomard volt, akinek nem volt neme. Első leszármazottjainak (Masni és Mashyani egy testben egyesített nemük volt. Ebből a párból hét pár származott, akiknek átlagos életkora száz év volt. Ezektől 15 faj eredett. Először összesen 25 nem következett.
Az ősemberi lénynek, Gayomardnak egyik leszármazottjától, Traváktól, két ember, Taz és Honhang származott. Az első Taz, az arabok Táizisának volt az atyja.
L. C. Huart szerint a régi arabok mintegy Kr. e. 3000-ig általában megmaradtak hazájukban. A Krisztus előtti harmadik évezredben országukban néhány várost alapítottak.
Honhang az irániak őse volt s minthogy Peshdadnak hívták, a tőle származó uralkodókat. Peshdadiaknak nevezték.
Ebből a nagyon régi iráni mondából azt látjuk, hogy az araboknak és perzsáknak, a semitáknak és az árjáknak eredetileg mintegy közös törzsük volt Nyugat- Ázsiában.
Maccudi szerint a zoroasteti hit valamikor Arábiába is eljutott s már jócskán elterjedőben volt s szinte a legelső vallás lett.
A Yeshdad dinasztia uralkodása hosszú időre - Firduszi szerint ezer évre - megszakadt, mégpedig Perzsiának a Zohák Tazi, azaz Zohák, az arabok által történt elözönlése és meghódítása miatt. Ez az Avesta Azi-Dahakája, aki hatalmas zsarnok volt. A régi parszi könyvek állandóan becsmérlőleg beszélnek három idegen hódítóról. Ezek: az arab Zohák; a turáni Afrasiáb; és a görög Nagy Sándor, akit gazashtennek, azaz átkozottnak mondanak. Mohákról azt mondják, hogy Perzsiát Bawri, vagy Babilon felől özönlötte el. Egy kovács, név szerint Kaveh, emelte fel a lázadás zászlaját! Ez a régi Peshdad dinasztiából való Faridun herceget rábírta, hogy egy sereget vezessen az idegen hódító ellen. Faridun ezt meg is tette és ki szorította az arab hódítót. Perzsiából.
A perzsa király a fent említett; Feridun, az Aveszta Thraethaonája, a Peshdad dinasztia örök uralkodója, amely dinasztiát Firduszi, mint a legelső történeti dinasztiát említi. Faridun három fia három arab hercegnőt vett feleségül.
Faridunnak a három fiút előbb a jemeni arab király udvarába kellett küldenie. Jande vitte az üzenetet Faridunhoz, aki beleegyezését adta és fiait a jemeni királyi udvarba küldte. A hercegek megnősültek és visszatértek Iránba.
A Madigan-i Bina-i Farvardin Yum-i Khurdadban ezt olvassuk: Farvardin hónapban, Khordad napon Faridun felosztotta a világot (azaz birtokait). Arumot (azaz Kis-Ázsiát, azt az országot, amely a későbbi Kelet-Római Birodalom alá tartozott), Salamnak adta; Turkesztánt Tuchnak (Tur) és Iránt Erachnak. Azután kiválasztotta az arabok (Tazik) királyának, Bokht-Khosronak három lányát és összeházasította őket fiaival.
A Pahlavi fenti helyein az arabok megjelölésére használt szó a Tajik, vagy Taizik. A Pahlavi írók azért nevezik az arabokat taziknak, mert mint fentebb említettük, azt hitték róluk, hogy bizonyos Taztól származnak, aki Gayomardnak, az ősembernek, vagy őskirálynak negyedik leszármazottja volt. Kitűnik viszont, hogy később nem minden arabot neveztek taziknak, csak ama ősi arabokat, vagy leszármazottaikat, akik azt az ősi vallást követték, amelyet a mazdaycnanok korában és Zoroaster követői később hittek.
A Dinkard fenti idézetei egyikénél láttuk, hogy először különböző vallási formáik voltak, amelyek közül az egyik hasonló volt a régi egyiptomiak állatimádásához, amelyben a halnak fontos szerepe volt.
Később egy vagy két törzs a fentebb említett Pat-Khashrub (Bokht-Khosra), vagy Khoshrub, vagy Shrub királlyal az élükön a régi irániak, a mazdayacnanok formáit fogadták el és tűzimádókká váltak. Innen eredt, hogy ezek és néhány más törzs között, amelyek a régi szokást követték, bizonyos ellenségeskedés támadt. Ezek a mazdayacni irániakkal társult arabok voltak azok, akiket különösképpen taziknak neveztek. Ezek a tazik, akik napjainkban külön csoportot, Perzsia két etnikai csoportjának egyikét alkotják, ezeknek az elperzsásított, vagy zoroastrizált araboknak a leszármazottai.
Láttuk, hogy a tazik, vagy arabok közül egyesek Pat-Khosrubot követve, a mazdayacni vallásra tértek át.
Az egyik későbbi parszi imába (a Nirang-i Sarosh Yastba) a zoroaszteri népek közé, akikre áldást kérnek, a tazik is bele vannak foglalva, de úgy vannak ott megemlítve, mint a tazian-i bastacustian, azaz azok a tazik, akik a zoroasteri szent fonalat követik. Az, hogy még a zoroasteri imába is együtt vannak belefoglalva, azt mutatja, hogy az arabok közül egyesek sokkal közelebbi kapcsolatba kerültek a régi perzsákkal. Tabari arab történész szerint Jemen egy időben Minochehernek, a turáni Faridun egyik leszármazottjának uralma alatt állott, aki Mózes kortársának tesz meg. Minocheher idejében Jemenben egy Raiseh her, vagy Araish nevű híres király uralkodott, aki még Hindosztánba is eljutott. Ott harcolt és nagy gazdagságot vitt Jemenbe. Mezopotámiába is bevonult és felment Azarbaizanba is, amely akkor a torkok kezén volt.
A Shah-namehből tudjuk, hogy a jemeni arabok Kaus király idejében iráni uralom alatt állottak. Fellázadtak, de leverték őket. Kaus akkor Nímrouzban (Szeisztán) volt. Hallotta, hogy Misr (Egyiptom) és Berber népe is fellázadt. Az arabok, akik felkeltek ellene, főleg a hamavarani arabok voltak."
XVIII. FEJEZET 18
A SZKÍTA KUSCHITÁK Tartalomhoz __↑
"Az az állítás, hogy a mitikus Zoroaster kusíta volt, tulajdonképpen egyezik H. Rawlinsonnak azzal a kifejtett nézetével, hogy >Zoroaster szkíta volt<, mert H. Rawlinson szkítái hamiták, név szerint kusiták - aminthogy Nimródot is ideszámítja. A szkítizmus Epiphanius és a keresztény krónikások, mint Melala, Cedrenus stb. szerint Therach, vagyis Pelegig, Justinus szerint 1500 évig, Ninusig tartott. A két első adatban én új bizonyítékot látok ennek a szkítizmusnak a hamitizmussal, éspedig specialiter Nimród kusita birodalmával való azonosságára, mert >Therach< Josephus Flavius, a rabbik, az arabok és egyházatyák, név szerint Hieronymus által feljegyzett hagyomány szerint egyfelől még Nimród udvarából (t. i. Nimród dinasztia alatt), másrészt később egy dinasztia-változás, nevezetesen a chaldeusok fellépése miatt, Harranba vándorolt ki. Ha Peleg Therach helyett neveztetik meg, akkor éppen úgy Nimród birodalmának végére mutat, mert ez az egyetlen, amely a Peleg előtti korban említtetik. A Gen. X. 25-ben is az a felfogás nyilvánul meg, hogy >akkor a birodalom<, ami tehát csak Nimród birodalma lehet, pusztult el, és ha - amint szokás - úgy magyarázzuk, hogy akkor osztatott fel a föld, akkor bizonyára ez sem jelent mást, minthogy azok a népek, amelyeket akkor Nyugat-Ázsiában Nimród leigázott, felszabadították magukat, kivándoroltak és új birodalmakat alapítottak. Így vándoroltak el Joktan vezetése alatt a mutarrifah-k Arábiába; így vonták ki magukat, történetírójuk szerint, az örmények Arméniába való elvándorlásuk által Bel-Nimród zsarnok uralma alól; és így történt, bizonyára ugyanezen alkalomból, a phoeniciaiaknak Heradotos említette, a Vörös-, azaz Perzsa-tengertől a Földközi-tengerhez való vándorlása. Peleg korában következhetett be a kusita birodalom bukása, Terach korában annak pusztulása.
Viszont, ha Justinus a szkítizmust Ninus által dönteti meg, úgy ezzel bizonyára csak arra akart rámutatni, hogy a szkíta uralom Asszíriából kiindulva döntetett meg, de bizonyosan nem azt, hogy ez Nimród által történt, aki nem Asszíriából indult ki, hanem Babilonból hatolt be oda s aki csak mint Ninive építője áll egy rangban Ninusszal; míg Ninus Asszíria egész őstörténelmét, nevezetesen ennek hódító uralkodóit képviseli, bezárólag Tiglat Ninis (Kr. e. VIII. század). Hasonlóképpen mondja Weiszenborn: >Ninus talán csak a város, vagy (Ninive) eredetileg kicsiny területének megszemélyesítése<.
Justinus nyilatkozata tehát nem cáfolhatja meg Epiphanius és a keresztény krónikásoknak a szkíta periódusra vonatkozó adatait és az marad a legvalószínűbb, hogy az a hamitizmust, nevezetesen Nimród kusita birodalmát jelenti. Mint H. Rawlinson, úgy Böhmer is szkítának tartja Nimródot. A Nimród név egyébként végződése szerint is szkíta nevekre emlékeztet, amennyiben a görögös végződés elhagyása után Herodotosnál skolot, arot stb. törzsnevek fordulnak elő. A kusiták a Bibliában is Gog szkíta hadseregében fordulnak elő. Ugyanezen bibliai helyből ugyanazt akarták bizonyítani, hogy a szkíták jafetiták voltak, mivel mint Magóg és mint Mésech és Thubal uralkodói vannak megjelölve és ez utóbbi 3 név a mózesi néptáblázatban a jafetiták között jelenik meg. Azonban hogy néz ki az ezen magyarázatnak alapul szolgáló hely Ezékielnél? Ott ez áll - valószínűleg bizonyosan ama szkíta-vonulásra vonatkozólag, Gog >Magog országában van< és ő >Mésech és Thubal fejedelme<-, ami ezen hódító nemzetiségéről semmit sem mond; továbbá: >hoz magával perzsákat, kusitákat, Gomert és Thogarma házát<, tehát jafetitákat és hamitákat tarka-vegyesen. Ebből csak azt lehet következtetni, hogy a magógiták különböző törzsből való alávetett népeket hoztak magukkal, vagy azt, hogy a szkíták kevert nép voltak. Ez bizonyosan helytálló, mert a görögök minden a Fekete- és Kaspi-tengertől északra lakó népet a szkíta névvel jelöltek. A tudósok vitatkoznak azon, hogy a szkíták az áriákhoz, vagy a tatárokhoz tartoznak-e? Nevezetesen Zeuss az előbbi felfogást védi; viszont H. Rawlinson, Niebuhr és C. Neumann az ezzel szemben álló nézetet. Neumann különösen azt mutatta ki, hogy Herodotos ázsiai szkítái (tehát bizonyára a magógiták is) mongol származású nép voltak. Erre mutat mindenekelőtt Herodotos által leírt természetük és törzseik nevei.
Csak az a kérdés merül most már fel, hogy Gog jafetita és hamita népei alatt mongolokat sejthetünk-e és hogy aztán ez összeillik-e azzal az állítással, hogy a kusiták hasonlóképpen szkíták voltak-e?
Hogy erre megfelelhessünk, meg kell vizsgálnunk, hogy a mózesi néptáblázatban fordulnak-e elő és hol tatár népek? Hogy fordulnak elő benne, az a legeslegvalószínűbb, mert ott, Susianában és Mezopotámiában - amint Oppert, Morris stb. kutatásai ezt eredményezték - oly régi turáni nyelvmaradványok találtattak, hogy emiatt a tatárokat Mózesnek, aki a Saharától túl a Kaukázuson, Ázsia fennsíkjáig lakó népeket jegyezte fel, már ismernie kellett. Ezeknek tehát, mivel a csupa ismert népeket felölelő és zárt népcsaládot képező semiták között nem fordulhatnak elő, a jafetiták, vagy a hamiták, talán egyszerre mind a kettő között kell feltalálhatóknak lenniük, mert ezek között nem egy, úgy a héberek, mint tudósaink előtt nem eléggé ismert népek foglaltattak.
E kérdésben útmutatásul szolgál egy fiatalabb arab hagyomány Ott Japhetnek 11 fia van, névszerint:
Dschin
Gomeri
Khazar
Gaz
Seklab
Turk
Ros
Toradsch
Mandschudsch
Khaladsch
Sussan
Dschin nyilván a kínaikat jelenti, Seklab a szlávokat, Turk a turkokat, Khazar a chazarokat, Ros az oroszokat, Sussen a susianaiakat, Gomeri = Gomer, Kaladsch talán a chaldeusok; Mandschudsch-ot én a mandsuknak tartom a jafetiták közötti helyükért, valamint a bibliai Magógnak is.
Mindenesetre a megnevezettek között több tatár nép van. Tehát bizonyára a mózesi jafetiták (Gomer, Magóg, Madai...) között is fordulnak elő tatárok.
Itt van tehát először Magóg, mint olyan, mely a Madschudsch és Mandschudsch alakok közvetítése révén a mandsukkal azonosítható, tehát a szkíták főtörzsével.
A Madai lehet éppúgy tatár, mint ária méd is.
Ezen 6 fiú után említi a néptáblázat a pogányokat, a >gojim<, mint a jafetiták utódait: Mindebből az derül ki, hogy a néptáblázat jafetitái között előfordulnak úgy tatárok, mint áriák.
Azon körülményből, hogy a perzsa királyok monumentális felirataikat az asszíron kívül egy tatár (szkíta) nyelvre is lefordították, ez utóbbinak a perzsa birodalomban való nagy elterjedtségére kell mindenesetre következtetnünk. A sakák Indiáig laktak, az Indus-torkolat vidékét Indoszkítiának hívták. Indiában, az ázsiai etiópok fő lakóhelyén, abban az országban, amely maga Kusch-nak magyaráztatik, hol a Kuschiká-k fajtája és Kuschka patriarcha Kusch-ra; ahol a sziklatemplomok és a legrégebbi kultúra Dél-Arábia és Afrika etiópjaira emlékeztetnek, ott léteznek még most is Dekkan őslakói között nem-ária nyelvek, így a dravida nyelvek, amelyek, mint különösen a tamil, Max Müller és Caldwel legújabb kutatásai szerint a turáni nyelvcsaládhoz tartoznak. Ugyanazon dél-indiai néptörzshöz tartoznak Lassen szerint a brahui-k ís Beludschistanban; és maga az óvatos Spiegel kimondja azt a sejtését, hogy az a néptörzs az ősidőkben még messzebb, Nyugat-Ázsián túl, nevezetesen Susianan túl el volt terjedve és rokon volt az afarti, vagy kossaokkal. A kusiták egy, a tatár népcsaládhoz tartozó nemzet voltak, amely az ősidőkben Nubia, Abessinia, Dél-Arábia, India, Irán, Mezopotámia és Kaukázia, talán egész Nyugat-Ázsián túl és még tovább el volt terjedve.
Ami a kusiták kultúráját illeti, eredetileg legalább egyes vidékeken barlanglakók voltak, később hatalmas városokat építettek, mint Meroe, Ninive, Caleh; ők találták ki az ékírást, a mágusi varázshittel összekötött fény(tűz)-imádó vallásuk volt; imádkoztak a csillagokhoz éppúgy, mint sabäus utódaik s megalapították a tűzimádást, amely a mágusokkal átszállott az áriákra s a parsziknál máig fenntartotta magát; végül ők alapították a legrégibb nagy birodalmat Ázsiában, ameddig a történelmi emlékezés visszanyúlik.
A chaldäai kultúrában három tényező működik közre:
1. Egyiptomi gyarmatosok hozták oda a tudományokat, nevezetesen a természet- és csillagismeretet, az egyiptomi filozófiát és istentant, a képírást, és az építőművészetet.
2. A sémiták felvették ezeket az elemeket és módosították a maguk és országuk karakteréhez.
3. Majd hozzá-jött a hódító kusiták hatalmas befolyása.
A kusita mágusok a chaldäaiak mellett, mint papi kaszt léptek fel az országban és fölibe emelkedtek a chaldäai kasztnak, amely a kusita uralom megdőlte után sem döntötte meg sem a mágusi kasztot, sem a kusita vallást, hanem egyesítette az óchaldäaiak természetfilozófiai vallása összeolvadt a kusiták fény- és csillagtiszteletével, a régi chaldäai isteneket a csillagokba helyezték és emelték a tűztemplomokat.
A perzsák hazája Josephus Flavius szerint Elam volt, amely éppúgy határos Babilóniával, mint Asszíriával, a perzsa monda még északibb határ a mutat, Feridun (turáni király) az Elbursról jön.
Azon nézetem támogatására, hogy a perzsák Ábrahám idejében Mezopotámiában szerepet játszottak, egyébként azt tudnám felhozni, hogy hiszen Kedorlaomer, mint Elam királya, maga perzsa lehetett, mert Elam a Bibliában Perzsiára is magyaráztatik, vagy legalábbis Josephus a perzsákat elamitáknak mondja.
Úgy a Genesis X. 5, mint a Genesis XIV 1-ben is a >gojim< elnevezés alá a perzsák is odatartoznak.
Még egy célzást találok a Chorenei Mózes általi a Berosus-féle Sibyllából feljegyzett mondában, azt, hogy Zerovamust 'I'i.tan és Japetos tették alázatossá, mert Zerovamus ugyanazon helyen azzal a mitikus Zoroasterrel van azonosítva, aki a chamita s különösen a kusita méd birodalmat reprezentálja. Sőt az az adat is, hogy Zerovamus megtartotta végül a főhatalmat is és hogy gyermekei keletre vitettek, a kusita uralomnak Elamban, vagy Susiánában való folytatására magyarázható.
A görögök Ninusban az egész, Nimródtól Tiglathi Ninig, a Kr. e. 25. századtól a 13-ig tartó asszír történelmet foglalták össze.
Ennélfogva egyáltalában nem valószínűtlen magyarázata az Diodorus elbeszélésének, ha azt feltételezem, hogy a Kr. e. 16. században az asszír és arab semiták egyesültek a chaldäaiak ellen és meghódították Babilóniát, ami után 2 századon át asszír főhatóság alatt arab fejedelmek uralkodtak Babilóniában addig, míg asszír királyok nem vették át a közvetlen uralmat.
Úgy látszik, hogy a bibliai Kusan Rischatajim = >a két folyó királya< a kor szerint ugyanazon dinasztiához tartozott. Neve Kus-ra emlékeztet, egyszersmind azonban Kuthsa-Rija-ra is, ahogyan Ibn Wachschija Ábrahám szülő városát, valószínűleg Kutha-t nevezi."
XIX.FEJEZET19
A KUTHABELI SAMARITÁNUSOK Tartalomhoz __↑
Ismeretes dolog, hogy mikor az északi tíz zsidó törzset, Izrael népét Kr. e. 722-ben Salmanassar, illetve Sargon asszír fogságba hurcolta, az asszírok királya Kuthából, Avából, Hamatból és Sefarvaimból idegen foglyokat; telepített át Palesztina teljesen lakatlanul maradt északi területeire. Az így áttelepített népcsoportok legértékesebbje a "Kutha"-beliek voltak, akik vezető szerephez jutottak Samária területén.
De kik voltak ezek a kuthaiak, Samária fővárosuk után samáriabelieknek elnevezve, a tulajdonképpeni samaritánusok?
Kutha városa a Tigris és Eufrátesz folyók közén feküdt, Bagdad táján alul. A terület szomszédos volt Médiával, ahonnan az asszír király fogságba hurcolta a lakosokat Kuthába. De mint jövevények, csak beilleszkedtek abba az ősbabilóniai gondolatvilágba és vallási környezetbe, melyben Kutha város helyi istene, a nagy Nimródnak is tisztelete tárgya, Nergal, az Alvilág-Ura; Ne-Uru-Gal, a nagy lakás Uraként tiszteltetett. Nergal a had, a háború istene is, akinek a hatalmas oroszlán és a Mars bolygó volt a jelképe, nem egyedüli uralkodója volt az Aralu-nak nevezett alvilágnak. Egész vezérkara és segítőhada volt, akik mind a Halál angyala, az Élet után következő Halálnak voltak alárendelve, ahol is a sötétségre kárhoztatott lelkek egyre lankadó türelemmel várták az ébredést jelző első kakasszót. Ezért a kakas is ott szerepel Nergal szimbólumai között. Egyébként Nergal istennek felesége is volt, Ereshkigal, vagy Allatu személyében. (Az indiai barolli-i úgynevezett hun templomoknál, ahova 1928-ban látogattam volt el, a hagyomány és márványfelirat szerint is 1008-ban volt az esküvője az itteni (bhainshrori) hun fejedelem fiának és az udaipuri akkori, istenektől leszármazó, szkíta eredetet valló maharana leányának, akinek a neve Allatu volt.)
Ez a földalatti világ, Allatu birodalma, a "Visszatérés nélküli országként volt az ókori vallásos irodalomban megnevezve. Ennek a földalatti nagy-nagy kiterjedésű várépületnek kapui nem vezettek kifelé. Könnyen lehetett oda bejutni, a kifelé próbálkozónak azonban "fel kellett hagynia minden reménnyel". Fény és napsugár nem kereste fel sohasem e tájat. Az alvilág itteni lakóinak por a táplálékuk és ételük agyag. Sötétségben ülnek ők, anélkül, hogy a napsugár valaha reájuk mosolyogna. Ruhájukon, ajtón, reteszen vastag porréteg tanyázik.
A Nergal isten alvilági útjáról szóló Nergal-Istar legendában az istenek éppen ünnepi lakomát ülnek a "fenséges égben" és felszólítják Ereshkigalt, az alvilág istennőjét, hogy követei által vitesse el nektár- és ambrozia részét. Ereshkigal követeként Nambar száll fel a magas égbe. Nergal, az istenek egyike, nem áll fel a "fenséges nővér" érkező követe előtt annak beléptekor. Ereshkigal ezért azt követeli, hogy az az isten, aki őt az ő vezérében megsértette, vitessék hozzá. Meg akarja büntetni. Nergal az alvilágba vonul. Ea 14 démont ad neki kísérőül, mint bajsegítőket.
Más idevonatkozó legenda szerint Nergal és Ereshkigal a hosszú tél halálos csendessége után újra találkozva kibékülnek, miért is új egyesülésük a tavasz jelképeként ünnepeltetett.
A Genesis II. 13. szerint Chus országán a (Susiána) az Araxes folyó haladt át. Viszont a kaukázusi szkíták régi országának egyik folyója szintén az Araxes volt. Herodotos szerint ez az arméniai araxesmenti terület volt a szkíták egyik őstelepülési helye.
Ahogy a cuth szóban a chald th a héberben "sin"-nek ejtetett ki - cuth helyett cush, kus-t mondva -, ugyanúgy használták e szó aequivalenséül a chut, avagy chuta alakban írott szóból a skut (schut), skutat (scuta),skutha (scutha), avagy szkíta (scytha) szót.
Egy roppant, gazdag mitológiával rendelkező gondolatkör volt az, amelybe a szóbanforgó kuthabeli nép itt, Babilonban jutott. Amennyiben a maguk vallásos meggyőződésével szemben mégis csak idegen volt; ez a vallási terület, úgy csak mint hatást hozhatták magukkal Samáriába e gondolatvilágot, ami mint jelentkező hatás megmutatkozik azon esetből is, hogy amikor lakatlan észak-palesztinai vidéken az elszaporodott oroszlánok jelentős pusztításokat, okoztak, ezt a Babilonban szerepelt Nergal isten haragjának tudták bc. Kihasználva a kuthaiak aggodalmát, ekkor kérték az ottrekedt zsidó földművesek azt az egy-két, zsidó papot; Babilonból, akiknek térítő munkája lehetett az az eredmény, hogy a Kuthából idetelepedett idegen nép elfogadta a zsidóságnak ekkori, még fejlődés állapotában talált valláselvét.
Delitzsch, Friedrich, Das Land ohne Heimhehr c. érdekes munkájában írja:
"Az Ótestamentum a Kir. II. 17-ben beszéli el, hogy Assur királya (Sargon) Izrael fiai helyébe, Samária városaiba babiloni és kuthai és más, mezopotámiai szíriai városbeli lakosokat telepített (24. v) és hogy ezek istenkultuszukat magukkal vitték oda (30. v) és az összes nemzedékeken keresztül szilárdul megtartották azt (41. v), a kuthaiak, a Babilontól nem messze fekvő Kutha város lakosai >Nergak nevű istenük kultuszát. Említi továbbá (Esdr. 4, 9 s köv), hogy amint már II. Sargon előtt IV. Tiglathpileser megcselekedte ezt - Asurbanipal (Asenappar) más népek mellett Erech és Babilonból való lakosokat is telepített Transeuphraitába, tehát pl. Galileába. Így magyarázódik meg, hogy a galileaiak Jézus korában és azontúl speciális babilóniai sajátságú dialektust beszéltek. Azon palesztinai vidékeken belül azonban a kuthaiak százalékának olyan túlnyomónak kellett lenni, hogy még a babilóniai talmudnak sincs más neve a samaritánusokra, mint: >kuthaiak<. Nos pedig, amint az ékiratok a bibliai feljegyzések megerősítéseként tanítják, a kuthai kultusz Nergalnak, az alvilág istenének tiszteletében állott és feleségében, Ereshkigal istennőében, aki a betegségek démonait odaküldi, ahova akarja, ezt az embert megkímélve, amazt meglátogatva. Kutha volt főhelye az alvilág ama hatalmaiban való hitnek, amelyek az embert minden kigondolható sokféleképpen támadták, károsították és megrontották és csak Ea isten s fia, Marduk szavának segítségével voltak megigézhetők s az emberből kiűzhetők. Semmi sem lehet természetesebb, minthogy a századokon keresztül Samáriában és a szomszédos területeken erősen gyökeret vert ideák Jézus, a názáreti galileus és galileai tanítványainak gondolatkörével és nézeteivel is közlődtek."
(Az Észak-palesztinai vallás és nyelvnek a Kutha fölötti északi babilóni várost, Transeuphratiába áttelepített lakosai által történt befolyásolhatására nézve v. ö. Delitzsch, Babel und Bibel, III. előadás, Stuttgart 1905, p. II., valamint: Mehr Licht, p. 51 s. köv.
Kingsmill, neves sinológus a kínai krónikák alapján igazi turániaknak a hiungnukat (hunokat) tartja, akiknek késő utódai a seljuk törökök, akikről azt tartják, hogy a turáni Frangrasyán (Afrasiáb) utódai.
"Frangrasyán (Afrasiáb) volt az őse és hőse (mondja Kingsmill) a >getá<-knak (massagetáknak), éppúgy, mint az Al-Duna-menti getáknak (dákoknak). Ezeknek a turániaknak semmi köze sem volt a mongolokhoz. A hiungnuk szőke nép voltak, mint mai napig is azok összes utódaik. Különböző források szerint legtöbb rokonuk és szomszédjuk is szőke volt. A Shi-ki kínai krónika is említést tesz a Yarkand és Baktria-beli emberek szakálldús arcáról és kék szeméről. A görögök mondják ugyanezt a fehérhunokról, megkülönböztetve őket az Ammianus említette hunoktól, akik feketék, bajusz és szakáll nélküli faj voltak.
Korabeli ábrázolásokból tudjuk, hogy a szkíták mindig mint szép, hosszúkás fejű, sűrű szakállú nép ábrázoltattak. A szkíták azonosak az ékírásokban említett ashguzai vagy ishguzaival. Az eredeti név skuza, skhuza kellett hogy legyen és a görögök (Sküthai) theta-val írták, mig az asszírok z-vet ejtették. Szkítia semmi egyéb, mint Cythae (mint pl. Cushan, Kushan helyett). Szkíta semmi egyéb, mint Getae, kapcsolatba hozva nevüket a Saka, azaz Caka-val. A hiungnuk ettől a szőke néptől származóknak vallják magukat, úgy, hogy teljes joggal mondhatjuk, hogy a hiungnuk szőke faj voltak, mint ahogy a mai napig is azok összes utódaik."
Migne francia nyelvű Hittudományi Enciklopédiájában a kuthaiak fajiságával kapcsolatban "Chus" címszó alatt a következő fontos megállapításokat találjuk: "Chus" Cham első fia és Nemrod atyja (Lenes. X. 8.). A keleti kutatók szerint Kanaán fia és Cham unokájának egy fia Habaschi vagy Haboschi volt, az abessyniaiak, vagy etiópiaiak atyja, akiket az Atyák fekete indusoknak hívtak.
A szent könyvek nem ismerik Chust, mint Kannán fiát, sem Chus fiát Habaschit, csak Chust, a Cham fiát, akinek fiai szerintük Saba, Hevila, Saberthe, Rhegina, Sabathea és Nemrod.
Arábia egy része, nevezetesen az, amelyet ma >boldog<-nak hívunk, régente Etiópia név alatt volt ismeretes.
A Szentírásban csak egy Chus nevű embert ismerünk, viszont több országot találunk ezen a néven.
A Vulgata és a Septuaginta s a többi fordítók, úgy a régiek, mint az újak, rendszeresen Aethiopiának fordítják Chust. De több helyre akadunk, ahol ezt a fordítást semmi esetre sem lehet alkalmazni.
Chus azt az országot jelöli, melyet az Araxes folyó öntöz (Lenes. II. 13.). Azok, akik e helyen Chust Aethiopiának fordították, okozták azt a tarthatatlan tévedést, hogy Gehon alatt a Nílust kell érteni. A Nílus nagyon távol van az Eufrátesztől és a Tigristől ahhoz, hogy azt lehessen mondani, hogy a Nílus is a földi paradicsomból ered, ahogyan az előbbiek. Mi azt hisszük, hogy Chus, amely a Gehon mellett terül el, nem más, mint a szkíták régi országa az Araxes mellett.
Herodotos I. 201. IV 11. mondja, hogy ezen népek első letelepülése az Araxes partján történt és akik átkeltek ezen a folyón a massagétáktól űzetve, a kimmerek országába húzódtak vissza.
Justinianus I. és II. a szkíták déli határául az Araxes és a Phasis folyót jelöli meg. Siciliai Diodorus azt írja, hogy a szkíták, akik az indiaiak szomszédai, előbb az Araxes mellett laktak s a sakák és a massagéták a szkíták különböző hajtásai.
Chutai és Cutha szavak, amelyekből a szkíta szót képezték, ugyanaz, mint Chus. A chaldeusok rendesen >thau<-val írják, de a héberek >sin<-nek ejtik. Az írásokban >Chat< mondanak >Chus< helyett.
A "Chutá"-ból lett a scytha szó. A chutaiak, akik Satuáriába mentek letelepedni, a médeknek a Kaspi-tenger partján elterülő országából valók voltak. A Chus névnek ezen ország környékén találjuk meg látható nyomait: quitiák, a cetheák, vagy coeteák, a cytheak, Cotatis városa, Cetemane, Cythanum, Cyta, Cytaia, Cethyaeum, Cethena.
Élt Susiánában egy nép, mely Chusii-nak nevezte magát és Susiána még ma is a Khusistan nevet viseli. Nem a Chus névből erednek ezek az elnevezések? Semmi sem természetesebb, mint erre gondolni.
Az a település, melynek Nemrod volt az atyja és amely később kusitává vált, nagyon könnyen lehet, hogy a Tigris folyó itt elterülő vidékén feküdt és a legvalószínűbb, hogy Susiánában volt. Josephus Flavius azt mondja, hogy az etiópiaiak maguk is és az egész Ázsia Chus néven nevezték őket.
Szent Jeromos is azt mondja, hogy a héberek Chus néven nevezték az etiópokat és a Septuaquinta sem nevezi másképpen.
Jeremiás (XIII. 23.) azt mondja: ahogy a chusok (vagy etiópiaiak) nem változtathatják meg bőrük színét, így a zsidók sem tudják megváltoztatni viselkedésüket.
Volt egy Chus nevű föld az egyiptomi határon és ez az ország főleg a Vörös-tenger keleti partján terült el, a tenger csúcsán Egyiptom és Palesztina felé húzódva. Ezen feltevésnek a bizonyítéka: Sephorát, Mózes feleségét, aki Madiánát elhagyja, Mózes maga chusitának nevezi, viszont a madia nép a Vörös-tenger partján lakott, keletre a tengertőlt, Arábiában, amiben Ptolemaeus és Szent Jeromos is megegyeznek. Chus tehát ugyanazon országhoz tartozott. Habakuk (III. 7.) Chus, vagy Chusan országát ugyanannak mondja, mint a madiákét. Azt mondja: >Láttam Chusan ingadozó sátrait és Madiána zászlóit hajladozni<. Jób a Chus topázáról beszél, viszont a topázt csak a Vörös-tenger egy szigetén találják, mely közel van ahhoz az országhoz, melyről beszélünk. Isaiás XVIII. És Sofoniás III. 10-ben úgy írják le Egyiptomot, mint a Chus folyóján túl fekvő országot, amit nem lehet Etiópia folyójának érteni. Tharakaz király, aki megtámadta Sennakheribet és Zarat (II, XIV. 9.) és aki betört Judea földjére, Chus királya volt. Királya annak az országnak, melyről beszélünk, Egyiptom és Palesztina határán, amint azt a történelem összes körülményei bizonyítják.
Tehát íme három jól megkülönböztetett, Chus nevű ország a Szentírásban, melyet a fordítók Etiópia általános neve alatt zavartak össze..
A Chuta-iak népe túl az Eufráteszen ismeretes, mely népet Salmanassar telepített volt Samáriában (Kr.e.717- ben) az izraeliták helyére, kik azelőtt itt laktak. Azt hiszik, hogy ezek Chus, vagy- Chuta országából jöttek, mely az Araxes mellett fekszik és elsőlakhelyük a médek városában volt, itt legyőzettek Salmanassartól és az asszir királyoktól. Az izraeliták azután oda telepíttettek, ahonnan ahonnan chutok eljöttek volt."
Graetz ugyancsak jellegzetes képét nyújtja ezeknek a kuthai és más népvegyülékből összetevődött csoportnak, a samáriabelieknek.
Egy másik szamaritánus ötlet sokkal szerencsésebb volt és dicséretére válik kieszelőjének. Az tudniillik, hogy megváltoztatták eredetüket Hirtelenjében nem az a keverék ép voltak, melynek megismerték őket, t.i. az asszir királytól a tíz törzs helyére telepített pogányok ivadékai, hanem valóságos sarjadékai a tíz törzsnek, szorosabban József és Efraim törzseinek. Bizonyára lehettek köztük azoknak a családoknak ivadékaiból is, akik a tíz törzs pusztulása után is Szamáriában maradtak, de hogy valamennyi chuteus Szanballat körül, az ammoniták Tóbia mellett és Gasmu köré csoportosuló arabak: mindazok a vegyüléknépek, melyek a gerizimi templomot tekintették központjukul, József és Efraim egyenes leszármazottai, tehát izraeliták lettek volna, ez egyike ama szerencsés merész hamisításoknak, melyek éppen vakmerőségüknél fogva még azokat is megingatják, akik a dolog ellenkezőjéről vannak meggyőződve. Nyelvük különben elárulta, hogy szedett-vedett gyülevész népek csupán. A szamaritánusok nyelve az arameus ideomának és egyéb idegenül csengő elemeknek a zagyvaléka, úgy, hogy még eddig nem sikerült eredetét megállapítani. Alacsony műveltségük is hozzájárult ahhoz, hogy az általuk használt arameus nyelvkincset elrontsák, az erősebb mássalhangzókat kerékbetörjék és a magánhangzók finom árnyalatait elmossák.
Ily elemekből egy félzsidó közösség, vagyis szekta alakult, a szamaritánusok szektája, a maguk elzárt területén, melynek középpontja vagy ez a város volt, melytől nevét kapta Samária, vagy pedig Szichem. Hívei, vagyis tagjai e szektának egy forrongó, szívós, találékony kis néppé lettek, mintha Szamballat, a szekta alapítója lelkét lehelte volna beléjük. Ez a nép, csodálatosképpen, parányisága ellenére is mind a mai napig fenn tudta magát tar tani. A szamaritánus szekta keletkezése tulajdonképpen a zsidó istentisztelet és tanítás győzelme volt. A zagyva keverék nép ellenállhatatlanul vonzódott feléje. A Tórát, a Mózes hagyományozta törvénykönyvet, melyet a Jeruzsálemből számkivetett papok vittek el hozzájuk, a szamaritánusok éppoly szentnek tartották, mint a zsidók, szerinte szabályozták vallásos és polgári életmegnyilatkozásaikat. Ám az alap közösségétől eltekintve, a zsidó népnek kevés öröme telt a csatlakozókban. Sőt ellenkezőleg: ez az első zsidó szekta épp oly sok fájdalmat okozott neki, mint azok, melyek később sarjadtak kebeléből. A szamaritánusok nemcsak hogy bizonyos ideig legelkeseredettebb ellenségeik voltak, hanem egyenesen elvitattak tőle a létjogosultságot. Magukat mondották Izrael egyedüli utódainak és Jeruzsálemnek és templomának szentségét kétségbe vonták. Mindazt, amit a zsidó nép alkotott és cselekedett, a régi Izrael meghamisításának nyilvánították. Állandóan átsandítottak a határon, hogy maguk között is meghonosítsák azt, amit Judában bevezettek s mégis, ha hatalmukban lett volna, izzó gyűlöletükben elpusztították volna mintaképüket.
A judabeliek viszonozták ezeket az érzéseket. Jeruzsálemben a szamaritánusokat így nevezték: >Az elvetemült nép, mely Szichemben lakik<. Az ellenséges vetélkedés, mely Jeruzsálem és Samária között még a tíz törzs uralkodása idejében fennállott, ismét feléledt, de most már nem politikai, hanem vallásos jellege volt, éppen ezért erősebb és szenvedélyesebb is volt.
A szamaritánusok az ellenmondás szellemétől vezérelve, a pentateuchus szövegében megtartották a régi héber írásjeleket, noha közülük csak igen kevesen - talán mindössze a hozzájuk pártolt áhronidák - tudták azt elolvasni. De így ellenfeleikkel szemben azzal a szemrehányással élhettek, hogy meg nem engedett újítást vezettek be és a Tórát meg hamisították. Mind a mai napig ezekkel az írásjelekkel vannak megírva a szamaritánusok szent iratai.
A versengés Jeruzsálem és Garizim hívei között a külső országba is követte azokat és civakodtak egymással azzal a buzgalommal, mely az idegenbe került hívőket az otthon hagyományai iránt hevíti.
Egy Eupolemos nevű szamaritán író is foglalkozott a zsidó nép őstörténetével és nyomatékosan hangsúlyozta, épp úgy, mint Theodotos, a Garizim-hegyi templom nagy fontosságát. Az >Argarizim< szerinte annyit jelent, mint, >A legfelsőbb lény hegye<. Az ezen hegy mellett fekvő városban uralkodott; Melchicedek, mint király és főpap és ott részesült Ábrahám, az Aram királya fölött aratott győzelme után, vendégszerető fogadtatásban.
A szamaritánusok körében, akik maguk is különböző népfajok keverékei voltak és kiknek saját származásukra vonatkozó zagyva képzeletekkel teli gondoskodása fogékony volt idegen eredetű fogalmak iránt, könnyen jöhetett; létre az izraelita őstörténet és a görög mondavilág elemeinek elegyedése. Példájukat nemsokára judabeliek is követték.
Míg Juda a hozzá tartozó országrészekkel, Samáriával és ldumeával tiszttartók alatt; állt, addig Galílea és Pérea tetrarchiák, Herodes Antipassal élükön és Betánia több más területtel, élén Fülöppel legalább látszólag önállóak voltak. De ezek az országrészek a régi zsidó állam testéről leváltak, hogy Judával szemben szinte külföldnek tekintették őket. A szamaritánusok ellenséges indulata által, akiknek országa ék gyanánt feküdt Juda és Galilea között a két elválasztott országrész egymással való közlekedése még nehézkesebb lett és azoknak a templom látogatóknak, akik északról akartak Jeruzsálembe eljutni, vagy nagy kerülőket kellett megtenniük, vagy kellemetlenségeknek voltak kitéve a szamaritánusok részéről."
Ezekután ugyancsak bővebben idézem dr. Diósi Sámuelnek a "Samaritánusok"-ról szóló iratát. Fontos dolognak tartom ugyanis, hogy a most említett dolgozat keretében a zsidóság szempontjából, éspedig saját históriai, néprajzi és teológiai megvilágításában lássuk ennek a döntő jelentőségű tételnek a kifejezését. Hisz Jézusra nyíltan sütötte rá a főpapi testület: "Mindig is mondottuk mi, hogy te samaritánus vagy!"
Mit mondottak ezzel? Mit akartak ezzel mondani? Valami nagyon megbélyegzőt.
Jézus galileai településű "szkíta-fajtabeli" volt, ugyanúgy, mint a csupán más helyről és más időben települt kuthai. Ha a kuthai "szkíta" volt, akkor a "samaritánus" jelzői Jézusra alkalmazva okvetlenül az ő szkítaságát jelentette.
Amikor Jézus meggyógyította a tíz bélpoklost, csak egy köszöni meg, a samaritánus, akire Jézus maga mondja: Csak egyik adott közülük dicsőséget Istennek, ez az "idegen"!
A következő hivatkozás minden mondata nagy figyelmünket érdemli tehát. Amit itt a zsidó teológia doktora a samáriai kutheusról mond, ugyanaz értendő a galileai kutheusról, a galileai szkítáról, - a skythopolisi és e város közeli mezővárosát alkotó Názáreth s megannyi más galileai tengermelléki apró falucskák szkíta települőiről is. Minden volt ez a kis csapat, csak nem zsidó! (A tengerbe futtatott sertésnyáj tartói se lehettek zsidók.) A zsidók nem is használták a szkíta megnevezési formát más alakjában, mint csak skut, chut vagy chuta alakban, ez viszont a chaldeai átvételre mutat.
A jelzett dissertatio (Diósi), felhasznált szövege a következő:
"A királyok könyvében olvassuk: Assur királya embereket hozott Bábelből, Kuthából, Avából, Chamatból és Szefarvaimból és letelepítette őket Samáriában. A zsidó hit nagy és átalakító befolyására vall, hogy az idegen jövevények bálványimádásukkal felhagytak s a letiport zsidók hitére tértek. Maga a hódító király mozdította elő ezen mozgalmat, zsidó papok kiküldésével. De sok idő kellett, míg minden, ami a régi hit ködös világából kebelükben megmaradt, teljesen kipusztult s diadalt ült a zsidóságnak megalkuvását nem ismerő tiszta egyistenhite.
Már kezdettől fogva kiváló szerep jutott azon néposztálynak, mely Kuthából vándorolt be s melyről később, mint vezető elemről, az egész népkeveréket kutheusoknak, vagy samaritánusoknak nevezték el. Származásuk takargatása céljából családfájukat Józsefig, az ősatyáig viszik vissza, de a Talmud öntetszelgésük leplét lerántja.
De nemcsak hitet tanultak a zsidóságtól, hanem nyelvet is. Az új hittel reájuk ragadt a héber nyelv ismerete. Valószínű azonban, hogy héberségüket már kezdő korban a tájszólások és idegenszerűségek egész halmaza rútította el. Hiszen dialektikai különbségek a héber nyelv használatában ősidők óta léteztek. Az efraimiták, kiknek birtokain letelepültek, némely hangzót másképp ejtettek. És ezen módosult nyelvet sajátították el a samaritánusok, mikor az új hazába érkeztek s általuk torzult el azután annyira, hogy a héber nyelv gúnyjává vált.
A samaritánusokat nem ihlette azon törekvés, mely a zsidóság eszményképe volt, ők továbbra is és most is a zsidóság zömétől. eltérően a régi íráshoz ragaszkodtak.
A samaritánusok, kik az épülő templomot közös szentélynek nézték, részt kértek maguknak a munkából, mely a zsidókra hárult. A zsidók azonban nemcsak ezen ajánlkozásukat nem vették figyelembe, hanem áldozataikat is, amikkel a templomot felkeresték, kénytelen-kelletlen fogadták. Nem akartak különbséget ismerni köztük és azok között, kiket pogány létük sem tartott vissza attól, hogy a templomot gazdagon megajándékozzák. A zsidók tartottak az ilyen közösségtől, mely csak a templomra terjedt volna ki.
Midőn Nachamia a városba érkezett, szíve a város romban heverő falainak láttára elszorul. Mit gúnyolódnak a samaritánusok? Kérdé. Rágalmaznak, szövetkeznek arabokkal, ammonitákkal, a zsidók ősellenségeivel és egyesült erővel fegyverhez nyúlnak, hogy a munkát meghiúsítsák.
Új tápanyagot nyert ezen viszály, mikor az erősödő zsidóság egyes területeket foglalt el a samaritánusoktól, hogy saját birtokát kikerekítse. Ebből oly dulakodás támadt, melyet sem Nagy Sándor, sem Demetrius Soter nem bírt végképp lecsendesíteni. A küzdelem minduntalan kiújul, és hovatovább több áldozatot kíván. A szakadásnak még egy foka volt hátra, s azt is meghozta a következő esemény Menasse, Jojada főpap fia, házasságra lépett Sanballal, a samaritánusok vezérének leányával s elhagyta hazáját, ahol az idegen házasságok tilalma miatt maradása nem volt. Sichembe menekült apjához s annak segítségével életre hívta a Garizim-hegyi templomot, melynek, mint főpapi ivadék, első főpapja lett. Melyik templom az igazi, a törvényszerű? Ez most a kérdés, melyről a legelkeseredettebb hangon vitatkoznak.
A samaritánusok haragja határt nem ismer, csak azt látják, csak az lebeg a szemük előtt, ami a zsidók ártalmára válhatik. Így történik, hogy a makkabeusi szabadságharcok idejében csatlósai lesznek a szír zsarnokságnak, mely elsősorban az egyistenhit kiirtására tör.
Ámde képzelhető-e, hogy a zsidók, akik a szír túlhatalommal szemben is megállották a helyüket, vétlenül tűrjék a samaritánusok bosszantását, kiket bizonyos megvetéssel lenéztek. De ami késik, nem múlik. Már Juda vonult ellenük.
Több sikerrel járt Hyrkán János hadjárata, ki végre templomukat és városukat feldúlta. Samaria a >csatornák városa< volt, a rajta keresztül-kasul kígyózó csatornák miatt, mikkel a győző víz alá merítette. Így tört meg a samaritánusok dölyfe. Csak a rómaiak idejében mernek újra mozogni, de akkor Juda már végét járta, Róma pedig hatalma tetőpontján állott.
A kuthaiak, kik az új település gerincét képezték, bálványimádók voltak. Bálványimádásuk tárgya - Nergál-Schrader szerint - a Babilonok oroszlán-istene.
A sok csapás, mely őket az oroszlánok garázdálkodása révén az új hazában érte, arra bírta őket, hogy a régi isteneiktől, melyek imádásával Isten haragját magukra vonták, elforduljanak és az egyistenhívő zsidósághoz közeledjenek.
Áttérésük ezen körülményeire való tekintettel a Talmudban gyakran vetik fel ezt a kérdést: Igazi prozeliták-e a kutheusok, vagy csak kényszeráttértek, kiket nem a meggyőződés heve, hanem az oroszlánoktól való félelem hajtott erre a lépésre? Később győz azon szigorúbb felfogás, hogy igazhitűségük elismerésére igényt nem tarthatnak.
A sok keserűség, melyeket a samaritánusok-a zsidóknak okoztak, korán ébresztette a zsidóságban azon gondolatot, hogy visszaszorításukról gondoskodjanak. A régi irodalom szerint Ezra és kortársai tették az első lépést, hogy őket az ünnepélyesen kimondott átok erejével a zsidók kebeléből kivessék.
De mintha ennek foganatja nem lett volna, a következő korokban is újra meg újra találkozunk ezen anathemával, melyet a régiek hagyományos bölcsessége már egyszer kimondott. Mit kell ebből következtetni?
Sok jel arra vall, hogy a samaritánus templom elpusztulása után a két nép közti viszony enyhült. A samaritánusok érezni kezdték a zsidók hatalmát és óvakodtak attól, hogy haragjukat kivívják. Külsőleg hitben, szokásban a zsidósághoz simultak s sorsukkal megbékülve, régi haragjukat, mivel annak kifejezést adni nem mertek, szívük mélyébe fojtották."
A Talmud a samaritánust és ugyanúgy a szkítát is >skuth<, >chut<, >kuth< néven nevezte mindig. A Sanhedrin 107 b. olvassuk: >Azt mondotta Mar: Jézus megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt.< Ezért szólott a Jeruzsálem elpusztulása után Galileába menekült és ott megtelepedett Talmud-bölcsek minden átka Jézus hívei, a galileai szkíták, a >kuthaiak< ellen. Pranaitis szerint:
"Kuthik: Samaritánusok. Mivel manapság ugyan kevés samaritánus lehet, a zsidók újabb irataiban azonban a kuthusokról gyakran történik említés, így nem lehet értelmes kétség aziránt, hogy ezen a keresztényeket értik. Egyébként megfigyelhető, hogy, ha a zsidók oly szavakat használnak, melyek nemzsidókat jelölnek, azokat egy és ugyanazon tárgynál különbség nélkül használják. Így áll (a többiektől eltérően) a Choschem hammischpat 388, 15. (velencei kiadás): >Kuthi< (ed. Slavut)."
"Jore dea 151. 1. H.: Es ist verboten, einem >Kuthi< Wasser zu verkaufen, wenn man weiss, dass er davon Taufwasser machen wird."
"Tilos egy >Kuthi<-nak vizet eladni, ha az ember tudja, hogy az belőle keresztvizet fog csinálni."
XX. fejezet 20
SZKÍTA TELEPÜLÉSEK MAGYARORSZÁGTÓL INDIÁIG Tartalomhoz __↑
(PALESZTINA SZKÍTA TELEPÜLŐI AZONOSAK INDIA SAKA-SZKÍTÁIVAL, BUDDHA TÖRZSNÉPÉVEL ÉS MAGYARORSZÁG ŐSI SZKÍTASÁGÁVAL)
A neves Maspero: L'invasion scythe c. cikkéből veszek át néhány sort:
"Kis-Ázsiában híre terjedt, hogy a kimmereket üldöző szkíták a Kaspi- kapun keresztülhatolva, a médeket megverték. Negyvenkét éven át jó viszony volt a szkíták és asszírok között. Asarhaddon király leányát Bartatua királyhoz adta. Kérdés, hogy ez a hercegnő nem volt-e Madyes anyja és Madyes nem volt-e Assurbanal unokaöccse. Valószínű, hogy az asszír király hívására rontott Madyes népe Médiába s győztesen zúdult Assurbanalra is és a szkíták, mint ezer évvel később a hunok, mindent felégettek, elpusztítottak, a lakosokat kardélre hányták, vagy fogságra hurcolták. A muskhi és tabal nép maradványai észak felé sodródtak a Puntus Euxinus parti hegyekbe s a görögök leszármazottaikat mosk és tibaren néven ismerték. A kimmerek sorsa ugyanaz lett. Kobos királyuk Madyes seregének foglya lett, a kímmereket besorozták a szkíta hadseregbe s ezután együtt járták Ázsiát Mezopotámiától Palesztináig.
Jósiás király uralkodásának 12. évében, miután a szkíták minden hódításáról értesült Judea, Ezekiel egyik dédunokája, Zephaniah kezdte hirdetni: >Mindent eltörlök a föld színéről, szólt Jahve...< Amint a szkíták híre megérkezett, máris fenyegették Jeruzsálemet s valószínűleg a hegyek mentették meg rohamuktól, de még 40 év múlva is mondatja a rémület a prófétával: >Terád haragszom Góg! Ros Méshekh és Tubal hercege..., Gomer összes csapatai, Togarma hadai észak vidékeiről. Előrenyomulsz, mint orkán...<
Az invázió hulláma Egyiptom határánál lankadt el, ahol I. Psammetich gazdag ajándékai állítják meg a szkítákat. Visszafelé haladtukban elpusztítják a filiszteusok földjét. De innen kezdve csökken hatalmuk. Ennek okai:
1. Veszteségeiket nehezen tudták pótolni.
2. Szabados életmódjuk miatt pusztultak.
A főcsapást reájuk a médek mérték.
Herodotos mondja el Cyaxares azon híres lakomáját, melyen vezetőiket legyilkolták, de így is csak hosszú harcok árán tudták őket kiűzni. Hogy hová lettek, nem tudjuk biztosan, csak annyit, hogy egyik csoportjuk a Kaukázuson át Európába jött, egy másik pedig egy ideig az Araxes és Halys között bolyongva keresett lakhelyet."
A nagynevű W. W. Hunter, a The Inperial Gazetteer of India (26 kötet) stb. munkák szerzője, a "The Indian Empire" c. munkájában a szkíta kérdésben a következő fontos adatokat közli:
"... A turániak legősibb vándorlásai kétségtelenül még a történelem előtti időkben történtek; a levezető (induktív) történelem még távolról sem vizsgálta meg a turáni őskort ahhoz hasonló sikerrel, mint amilyet végzett az árja népek eredetére vonatkozólag. Mégis van bizonyíték, mely azt mutatja, hogy turáni eredetű néphullámok már a legrégibb időktől kezdődően a Himalája hegyein keltek át, vagy azok nyílt szorosain ereszkedtek alá Indiába. A beköltözők kétségtelenül sok különböző törzset foglaltak magukban, azonban egymásközt már az első homályos históriai időkben elvegyülve, a szkíta népkonglomerátummá egyesültek. Vannak adatok arra, hogy a szkíta törzsek egy elágazása, mely Ázsiát Kr, e. 625 körül letiporta, útját Patafához vette az Indusnál, azon helyhez, melyet Nagy Sándor tábora helyéül választott annak idején ama deltában, amely sokáig Sind fővárosa volt Haidarabad név alatt. Egy másik csoport a feltevések szerint észak-kelet felé vette útját a Ganges völgyébe, és ennek elágazását képezik Kapilavastu sakya-i, akik között Buddha született.
Az első században Krisztus után ezen szkíta települési mozgalmak tetőpontjukat érik el egy nagy indiai állam keretében. Hosszú idővel a Pendsab-beli vitatott (Kr. e. 150) Yue-Chi telepedések előtt szkíta eredetű törzsek vitték útjukat Indiába és hagyták egy nem árja eredet nyomait az indiai civilizáción."
A Hunter által közölt adat az indiai szkíta-kérdés tulajdonképpeni csomópontja - már t. i. jelen dolgozat szempontjából ítélve és a lényege az, hogy akkor, amikor az úgynevezett saka-szkíták megalkották Indiában a penjabi szkíta települést, és Buddha tulajdonképpeni nepalibihari törzsét és népét, - ugyanakkor, ugyanennek a népcsoportnak egy töredék része elmarad a főtörzstől és megtelepül az ekkor lakatlan Galilea termékeny völgyi-területén, Skythopolisnál.
Ez az a szkíta csoport, amely szerepet fog majd játszani a kereszténység megszületésénél. Ugyanis Jézus közülük születve meg, reájuk bízza messiási missziómunkája továbbépítését.
Herodotos szerint a szkíták első szállásai az Araxes mellékén voltak, ahonnan a massagéták nyomására húzódtak vissza a kimmerek országába.
Hogy viszont a kimmerek kik voltak, erre vonatkozólag Eustathiust hallgassuk meg.
Kimmerioi Skythikon genos (= a kimmerek szkíta nép).
És viszont, ha azt akarjuk tudni, hogy a szkítaság miféle csoportja tört be ide a kimmerek földjére, erre vonatkozólag Aristäus ad feleletet, aki szerint az "arimaspá"-k törtek be a szkíták Araxes-menti ősterületére. (Herodotos szerint a massagéták.) Tehát azAraxes-menti szkítáknak kellett rátörniük tovább a kimmerekre.
De a szkíták által helyükről későbben elüldözött kimmerek se lehettek amolyan erőtlen nép, hisz menekülésük közben zavarba hozták egész Kis-Ázsiát. Ardyes mondja, hogy az ő idejében (34-5. olimp.) veszik be a kimmerek Sardest s ezután üldözik őket a szkíták, akik a kimmereket menekülő útjukban állandóan követik.
Ezek a kimmereket üldöző szkíták jutnak azután szövetségesi viszonyba az asszírokkal a médekkel szemben.
A kimmereket üldöző eme szkíták, Herodotos szerint, uralták 28 éven át Ázsiának eme részét Médiától Palesztináig.
Tehát a Palesztinába települt szkítaság települési lehetőségét ez a helyzet is megkönnyítette. Könnyebben mehetett végbe, mert hiszen az asszíroknak a legkomolyabban számbajövő szövetségesei voltak ekkor és az egyiptomiak részéről is jó sakkhúzás volt, amikor a szkíták galileai településéhez ők is segédkezet nyújtottak, hiszen azt az ügyes politikai sakkhúzást cselekedték meg, hogy az ellenséges egyiptomi és asszír nép közé beékelték a mégis idegen érdekű töredék szkítát és amikor a kisázsiai szkíta uralom után a szkíta főtömeg elvonult India felé, a Palesztinában visszamaradottak már saját területként védelmezték a bethsani (skythopolis) hajdan erős várból a határmenti Galileát, ahol mint "Galil ha Gojim" (= határmenti idegenek) a megannyi zsidó mozgalomban mindig is mint vezető harcosok szerepeltek; nem annyira a zsidóság, mint a maguk lakta területet védelmezendő.
Buddha törzsét és népét saká-nak ismeri a történelem. Mielőtt tovább ..fejtenénk mondanivalónkat, jó lesz, ha nem siklunk át e tételnél, amely már sokak számára nyújtott vitaanyagot, hogy vajon a "saka" alatt mit és kiket kell értenünk?
Ismeretes dolog az is, hogy a perzsák nevezték a szkítákat "sakák"-nak és ugyanazt a népet értették alattuk, akiket mi tulajdonképpen szkítáknak ismerünk.
Fergusson is erre az álláspontra helyezkedik, amikor mondja: "A sakák jól ismertek voltak a klasszikus írók előtt, mint "saká"-k vagy szkíták."
Diodorus Siculus írja, hogy az Indiával szomszédos szkíták az Araxes mellékén laktak először s hogy a "saká"-k és massagéták a szkíták különböző ágai.
A "saka" és "szkíta" fogalmak azonos jelentésének igazolása tanulmányunk keretében több szempontból fontos. Ugyanis Buddha népét, mely a kis-ázsiai nagy hadimérkőzések teréről került ki Indiába, hogy itt Buddha törzsévé váljon, sakának nevezik. Zarathustra mágus papjait "Saka-dvipá"-ból hozzák Indiába. A pártusok, akiktől a napkeleti bölcsek, elindultak ugyancsak "saká"-k voltak. A sakák és az indo-szkíták ugyanegy nép és fajnak különböző településű törzsei csupán.
Tehát mondhatjuk, hogy a saka-szkíta uralom idején jöttek a napkeleti bölcsek Jézushoz és Jézus ugyancsak az e fajta népet látogatta meg, amikor India bölcseinek visszaadta volt a megbecsülő tisztelgést.
"A Jász-hunok történeté"-nek élesszemű írója, Gyárfás, jól foglalja egységbe a saka-népek fajtaságát:
"A nagyobb szkíták, kik a Kaspi-tengeren túl telepedtek le, Szkítiának különféle s hatalmas népeivé növekedtek, kik közül a baktriánok, massagétok, kik a seroknak, a mai kínaiaknak országát szállották meg, alapítói lettek a hun nemzetnek; az abiok, anibok és amaxobiak pedig Korea felől a tatár nemzetnek; mindketten a kínaiak által közös néven >Chang-yong<, azaz hegyi barbároknak neveztettek, különösen pedig akik a sákok, massagetok és baktriánok közül egy szövetségbe egyesültek, Hionyun = hadban elfogottak, vagy Honan vize mellett lakó hun gyarmatoknak, - akik pedig az abiok, anibok; amabiok közül egy nemzetté forrtak, - tatároknak neveztettek. Egyszóval az ázsiai szkíta sákok a hunok elődei."
Egy más forrás India szemszögéből nézve ugyanezt mondja:
"Ezen új benyomulókat az indiai földre a görögök indo-szkítáknak nevezik s ez alatt a név alatt, amelynek csupán az Indiában lakó szkítákat kell jelentenie, összefoglalnak több, különböző származású turáni népet, melyeknek ethnológiai jellegéről mi részben nem vagyunk képesek biztos ítéletet mondani. Leginkább használatos azonban a saka név; amellyel a régi perzsák az összes szkíta népet jelölték."
A Jusuf Ali azt mondja ma:
"The Shakas were the Scythians, who invaded India through southern Afghanistan in the first century B. C. and played an important part on the Stage of India history for five centuries afterwards."
A Kr. e.-i közel századokban ismerjük a saka-nép települési. vonalát, mely a transkaspi területről húzódott le India felé. Ide viszont a források egyező adatai szerint nyugat felől érkeztek. Wirth összefoglalása szerint:
"Mit den Daken zogen die Saken. Auch die Saken brachen von Europa auf. Sie wohnten ebenfalls in der Krim, dann am Aralsee, darauf in Sakastana, zuletzt in Fergana und am Hindukusch" ("a dákokkal húzódtak a sakák. A sakák is Európából kerekedtek fel. Ők hasonlóképpen a Krímben laktak, aztán az Aral-tó mellékén, majd Sakastanában, végül Ferganában és a Hindukusch lábánál").
Ez a megállapítás tehát egyező ama tétellel, mely szerint a szkítával azonos fajú nép nyugat felől, közelebbről a Fekete-tengertől a Tiszáig (Magyarország) nyúló régi dák-saka területekről került keleti területi bázisaiba.
Albert Hermann viszont a legújabb feltárások alapján állapítja meg ugyanezt, éspedig az Oppenheim emlékkötet részére írt dolgozatának összefoglaló soraiban: "Három saka népet ismertünk meg és kíséreltük meg külön neveiket és lakóhelyeiket meghatározni:
1.(ó-perzsa) saka haumawarga = (babil.) gimirri umurga = (gör.) sakai amyrgioi, komaroi = (kín.) ssu, hsiumi (más hangzásban mintegy: ssök, xiu-miet), a Pamiron és az Atai-völgyben.
2.(ó-perzsa) saka tigrakhanda (>hegyes sapkás<) = (babil.) gimirri sa karballati sunu rappa (>kakastaréjos<) (gör.) orthokorybantioi és massagetai, a transkaspii Oxus mentén a Jaxartesig.
3.(ó-perzsa) laka tjaij, paradraja (>túl a tengeren<) (babil.) gimirri sa ahi ulluai sa nari marratum = (héber) gomer = (gör.) kimmerioi, a Krim félszigeten és a kimmeriai Boszporusz mellékén.
Mindhárom nép szorosan fajrokon és ugyanazon viseletben jelenik meg; közös mindenekelőtt a nevük: saka és gimirri (komaroi = kimmerioi = gomer), mivel az utóbbi nép épp úgy jelöli a Krim lakóit, mint Dél Pamirét is, így azzal a ténnyel állunk szemben, hogy eredetileg mind a három saka nép egy nép volt, amely lassanként terjeszkedett ki Dél-Oroszországtól a Pamír szorosokig s az irániakhoz fajilag és nyelvileg nagyon közel állott. Míg Dél-Oroszországtól s a Kaspi-tenger mellékén a saka (vagy kimmer) nép később elpusztult, addig, úgy látszik, hogy az elzárkózva élő pamir-tadsikoknál egyes nyomokban fennmaradt. A sakák, mindaddig, míg kitartottak nomádságuk mellett, állandó veszedelme voltak Kelet kultúrbirodalmainak. Így került sor a kimmereknek betörésére Asszíriába és Kis-Ázsiába (9-8. század), a trankaspi sakák, vagy massagéták háborújára Kyros ellen (Kr. e. 529), és Dareios ellen (Kr. e. 516).
Semmi köze hozzájuk a föntebb felderített Dareios-féle hadjáratnak (Kr. e. 512); ellenben voltak pamir-sakák, akik Kr. e. 160 körül Baktriába törtek és az indus völgyében s a Hamun tó medencéjében új államokat alapítottak. Itt azért maradt fenn mai napig a Sistan országnév"
Nagy Gézának, a szkíta-kérdés alapos ismerőjének, a "Szkíták" című akadémiai székfoglaló értekezésében tárgyunk szempontjából kissé bővebb összefoglalásban a következő fontosabb helyre hivatkozunk:
"A turán-vidéki issedonoktól s a Jaxartes-vidéki massagetáktól északra.; a Jeniszej és Bajkál körüli terület volt a szkíták őshazája. A szkíta áramlat Kr, e. 1500 körül indult meg. Targitaos, az első szkíta király 1000 esztendő vel előbb élt Darius szkíta hadjáratánál. A belső ázsiai szkíták Kr. e. 15-től kezdődően beékelték magukat az európai és ázsiai árják közé és új etnikai alakulatokat idéztek elő az áriaságban: az indo-Irániakat lejjebb szorították délnek és dél-nyugatnak. A hinduk Kr. e. 1500-1000 közötti időkben a Pendsab, majd a Ganges vidékére nyomultak. Kr. e. 1500-600-ig tartott az Ázsiából előnyomuló turánok azon áramlata, melynek következtében az árjaság előbbi összefüggő láncolata megszakadt. Különváltak az ázsiai indo-iránok az európai áriáktól. A Bajkál, Altaj, Jeniszej vidékétől kezdve Szibérián, Közép-Ázsián s az Ural- és Volga-melléki területen át a Fekete tengerig egy meglehetősen egyöntetű lovas nép rajai szakadoztak szakadatlan egymásutánba, kiket a görögök szkítáknak, a perzsák sakáknak neveztek. A szkíta, vagy saka volt az a nép, amikor a görögök Kr. e. 700 felé nagyobb figyelmet kezdtek fordítani ezekre, az európai népektől annyira különböző nomádokra. Neve szerint a saka nép a törökségnek volt egyik ága, vagy helyesebben mondva, ókori képviselője. Ma már alig van valaki, aki ne Európában keresné az árjaság őshazáját. Az ősi árja nyelv, melyből később az indo-iráni lett, szláv, thrák, illyr, greco, ital, kelta és germán nyelvek ágaztak ki, nem azonos a szőke >race< tulajdonképpeni ősnyelvével, hanem az utóbbinak és valamely közép-ázsiai eredetű brachycephal népség turán jellegű nyelvének összeolvadásából alakult ki. A görögök, ha ismerték is a lovat, de nem tudtak lovagolni. A lovas kentaurokban a lovával szinte egybenőtt szkíta harcos emléke maradt fenn náluk. De tudnak a férfitestű és lófejű vad és harcos gandharvákról a hindu mondák is. A gandarok, gandharvák, kentaurok nem csak történetileg megállapítható ázsiai faj, hanem egyúttal szkíta fajta nép is. Az agathirsok neve alá foglalt legrégibb szkíta elemet Herodotos a Duna egyik mellékfolyója, az erdélyi Maros mellett említi. Ez a nép később a Don környékén akatir, vagy akatzir néven tűnik fel, amely név azonos a helyette csakhamar használatba jött chazar, kozár, koszr, ghyszr stb. elnevezéssel. Elő Ázsiát, az asszír feliratok nem a perzsa saka, hanem a pontusi skyth alakból származott asguzai, iskuzai néven említik. Herodotos a perzsákról állítja, hogy az összes szkítákat sakáknak nevezik. Herodotos kortársa - a költő Khoirilos - egynek veszi a sakát a szkítával: a szkíta származású juhlegeltető sakák lakták a búzatermő Ázsiát, mondja versében, gyarmatosai a nomádoknak, az igazságos embereknek. A Kr. e. III. századbeli Indiát járta Magasthenes szerint India északi részét az Emodos hegy választja el Szkítiától (a mai Seistan - Sakistana), melyet a szkíták közül az úgynevezett sakák laknak. Chiosi Skymnos Kr. e. 80 körül "Periegesis" című verses művében említi, hogy az istenfélő pontusi nomád szkíták közül, akiktől származott a bölcs Anacharsis, némelyek Ázsiában telepedtek le s ezeket sakáknak is nevezik. A perzsák pedig ezeket az ókori sakákat nem magukfajta iráni, hanem török-tatár népnek tekintették. Ezért beszélték nyilván a perzsák után a Kr. u. VI. századbeli bizánciak az akkortájban elhatalmasodó altáji turkokról azt, hogy őket régen sakáknak hívták. Strabon szerint a Kaspi-tengertől kezdve azon szkíták tanyáztak többnyire, akiket dáknak neveznek. A keletiebbeket massagétáknak és sakáknak hívtak, a többieket pedig közönségesen szkítáknak nevezik, de minden törzsnek van külön neve s valamennyien jobbára nomádok és a nomádok közül legismertebbekké váltak azok, akik elvették a görögöktől Baktriát, úgy mint oziok, pazianok, tokkarok és sakalaurok. Az itt említett sakalaur sakákat jelent, akiket a kínai források >sai< néven emlegetnek, akiket a Kr. e. 160 körül a mai Ferghánában benyomuló kansui ta jue-tsik és Ili-vidéki vuszunok szorítottak ki régi lakóhelyükről s dél felé, Sogdianába és Baktriába űzték. Közülük való volt azon szkíta fejedelem, Heraus, aki görög feliratú érmein sakának mondja magát."
Tehát, amint látjuk, Kis-Ázsia és Dél-Ázsia területén Herodotos korában, tehát a kimmer-üldözés, illetve a szkítáknak Indiába és Palesztinába (Skythopolisba) való betelepülése idején nemcsak a szkíta hódoltsággal, hanem ennél sokkal nagyobb mérvben egy valóságos szkíta világgal állunk szemben. Úgy hogy egészen természetes dolognak tűnik fel ezek után, ha Buddha "saka" népét a saka-szkítákkal vesszük azonos eredetűeknek.
Herodotos általánosságban mondja: "A sakák szkíták, mivel ezek amíg szkíták voltak, azért nevezték őket sakáknak, mert a perzsák az összes szkítákat sakáknak hívják."
Amikor a chiosi Scymnus azt mondja, hogy: "az európai Szkítiából Ázsiába vándorolt szkíták a sakák", ezzel igen sokat mondott; először is, hogy a szkíták európai telepe volt az ősi kiindulási terepük, másodszor, hogy vonulásuk európai Szkítia- Ázsia irányú volt s harmadszor, hogy a "saka" törzs volt az, mely egyrészről Buddha királyi törzse, másrészt a skythopolisi településű saka-szkíta ágként szerepelt.
Tovább feszegetve a dolgot, a szkíták imént említett európai hazájára vonatkozóan Herodotosnál ezt olvassuk: "Az Ister (= a Duna) az összes általunk látott folyók közül a legnagyobb. Szkítiában a legelső nyugat felől. A szkíták nyugati határfolyója tehát a Magyarországon keresztülfolyó Duna, a szkíták déli területét viszont Justinus szerint az Araxes és Phasis határolja, - míg kelet felé, Hekataeus adatai szerint, nemcsak az Ural-hegység vidékén élő issedonok szkíták, hanem az indiai gardarok (gandharvák) területéről is azt írja (Hekataeus), hogy ahol Kaspapyros városa fekszik, a tengerpart a szkíták birtoka.
Tehát a Duna magyarországi gyepes vidékéről a Kaukázus és Uralon át, el Indiáig, mind a szkíta, saka-szkíta népek területe volt.
A Jézus korában élt Strabont hallgassuk még meg idevonatkozólag, hogy ő mit mond a szkíták és sakák összetartozó, sőt ennél több, azonos faji szerepéről: "A juhlegeltető sakák fajra nézve szkíták; sakák pedig a búzatermő Asist és rendes törvényű emberek nomád gyarmatosai voltak.
Hogyha viszont azt akarjuk kinyomozni, hogy ezek az Indiába kívülről, Ázsia felől települt szkíták (sakák) honnan kerültek Indiába, a nyomok visszafelé vive Baktrián és a dél-orosz pusztaságon keresztül a mai Magyarország területéhez vezetnek el, ahol is az egész északi szkítaságnak, mely a Jeniszej folyótól Magyarországig terjedt, legértékesebb települési és művészeti tárgyai fő lelőhelyeit is találjuk.
A szkítaság a maga módja és a rendelkezésre állott anyag szerint a Jeniszejtől a Kárpátokig és a Duna völgyéig egységes és értékes bronzkultúrát fejlesztett volt ki, Indiában viszont, amihez könnyen jutott, a márványba álmodott csodálatos építőművészetnek vetette meg nemcsak alapját, hanem egyéni stílusát és motívumait is, amelyhez foghatót e világ sehol máshol nem produkált.
A neves Fergusson a szkíták indiai településével kapcsolatban reájuk vonatkoztatva ezt így szövegezi:
"Mint a következőkben ki fog tűnni, mindazt, amit írtak Indiában és mit érdemes elolvasni, az árják írták; mindazt, amit építettek, a turániak építették, akik tényleg semmit sem írtak."
Ahogy e sorokat írom, került elém az egyik magyarországi napilap cikke, melynek címe: Budapest már a kőkorszakban is lakott hely és kultúrgócpont volt.
A cikk néhány mondata:
"Óbuda már a történelem előtti időkben is >kultúrhely< volt. Mindenesetre sűrűn lakott terület volt. Az ősmagyar időkre vonatkozó ásatások kőkorszakbeli leleteket is hoztak napvilágra. Találtunk ősemberi tűzhelyeket hamuval, állati maradványokkal, szerszámokkal, dísztárgyakkal. Ezek egykorúak az úgynevezett "bükki kultúrával". Itt a neolit kortól a késő vaskorig mindig lakott telepek voltak..."
Ez adatok más oldalról történő megvilágítása céljából a Kr. e. évezredekben Magyarország őstelepülőiként szereplő különféle népeknek igen értékes összefoglaló leírását kapjuk még egyszer Nagy Géza tollából.
"Véget ért íme ismertetésünk Budapest környékének régiségeiről. Miféle és hány nép lakta e vidéket az ősidők messze eső századai és ezredei alatt, nem tudjuk, még a bronzkori népség felől is homályban vagyunk s legfeljebb annyit kockáztathatunk meg, hogy legalábbis háromféle elemből állt: az őslakosságból, melynek megtelepedése még a kóborba nyúlik vissza és kulturális tekintetben még talán etnikailag is összefüggött a trójai I. város népével, hihetőleg a pelazg-etruszk népséggel; egy keletről bevándorolt elemből mely alighanem ázsiai árja és turán keverék volt s a babiloni elamita hatás alatt kifejlett bronzkultúrát hozhatta magával, végül a bahvidéki szőke race-szal kapcsolatban levő s észak-nyugat felől behatoló, a bronzkultúrának még kezdetleges fokán álló áriákból. Ezek a vándorlások a Kr. e. IV., XII. század körül történhettek, amikor a >tenger széléről való északi népek<, mint a dardok (dardan), moszuk (mysiai), javanok (ion), akaivasok (achai), sakalsák (siculus), sardok, vagy sairdanak (sardin), II. Ramses (Kr. e. 1347 1281) 5. évében, Merenptah (Kr. e. 1280-1260) alatt és III. Ramses 8. évében (Kr. e. 1232) Egyiptomot is háborgatják, amikor elpusztult a görögök életében annyira nevezetes Trója VI. város, a Kr. e. XIII. században, vagy Eratosthenes számítása szerint Kr. e. 1183-ban, amikor a görögök, phrygek, illyrek és italicusok benyomultak a Balkánra, Hellasba, Kis-Ázsiába és Itáliába; s mikor a dórok a Kr. e. XIII. század dereka táján véget vetettek a mykenaei kultúrának. Ezen időtájban nyomulhatott Magyarország területére ez a két népelem, melyet a történelem hajnalán is itt találunk. Kelet felől az ázsiai árjasággal közelebb rokonságban levő thrák, közte szkíta-massagéta-féle turánokkal, kik Kr. e. 1500 körül kezdtek nagyobb hatalomra szert tenni, Herodotos szerint Darius szkíta hadjárata előtt ezer esztendővel alapítván első királyuk, Targitaos, a csakhamar háromfelé osztott szkíta államot (Herod. IV, 7.), míg észak-nyugatról a lett és graecoital csoport közelebbi rokonsága, az illyr elem terjeszkedett, behatolva a Balkán nyugati részébe és Itáliába is. Mindez azonban még csak hozzávetés. Biztosabb történeti és etnikai ismereteink csak abból az időből kezdődnek, amikor a keleti szkíták, vagyis az úgynevezett skolotok Kr. e. 700 körül megindult mozgalmainak hullámai Közép-Ázsiából a mai Dél-Oroszországon át egész Magyarországig hatoltak s feltűnnek nálunk a szkíta jellegű legrégibb vastárgyak; majd a Kr. e. IV század felé a kelták, úgymint skordiskok, araviskok, tauriskok, boiok hódításaival elterjed nálunk is La-Tene névvel nevezett vaskori kultúra."
A szkítasághoz tartozott daha (dák) nép töredéke, a hunoknak Európában való megjelenése idejéig Magyarország területén (Erdélyben) maradt. Idevonatkozólag közlöm még többek közt a The Cambridge Ancient History érdekes megvilágítását, éspedig:
"Újabb ásatások bebizonyították, hogy még az alsó Volga és az Ural folyó vidéke is főbb jellemvonásaiban kulturális tekintetben szkíta volt. A magyar Alföld és Erdély jelentékeny részein szkíták voltak a Kr. e. VII. század óta és valószínű, hogy legalább kezdetben a nagy Szkíta Birodalomhoz tartoztak. A negyedik században a terjeszkedés nyugat felé, melyet ideiglenesen Darius hadjárata és a thrák birodalom virágzása meg állított, újból kezdődött. Sok thrák uralkodó család a Duna jobb partján azon időben szkíta hűbéres lett és szkíta civilizáció terjedt el mindenütt a jelenlegi Bulgáriában és az alsó Duna környékein"
De nemcsak a Buddha idejebeli szkítaság települt nyugatról érkezve Indiába, komoly források komoly mérlegelése alapján ugyanezt kell megállapítanunk a messze Buddha előtti időkre vonatkozólag is.
Shah K. T. "India ragyogása, India kultúrájának és civilizációjának áttekintése" című jelentős szakmunkájában a következőket mondja: "But whoewer the Aryans may have been originally, and whoewer they may have originated, whather they were the Wiros out on a grand hunt from the hills and plateaux of Hungary, or the nomads in search of pasture of their cattle in lands more sunny than the steppes of Siberia, they appear in the hymnus of Rig-Veda to be settled somewhere along the bank of the Five Rivers. They call their home Sapta-Sindhu".
Magyarul is adva e fontos megállapítás:
"De, bárkik is voltak az indiai árják eredetileg, és bárhonnan származtak is, akár nagy vadászatra indult wiro-k voltak Hungaria (Magyarország) dombjairól és síkjairól, akár nomádok, kik azután Szibéria steppéinél naposabb tájakon kerestek legelőt nyájaiknak: ők jelennek meg a Rig-Veda himnuszaiban mint olyanok, akik valahol az Öt-folyó partjain telepedtek le. Honukat "Sapta-Sindhu"-nak nevezik."
Ugyanezt mondja Sir. G. Dunbar "History of India" című most megjelent művében: "Vannak földrajzi és ethnológiai érvek, melyek azon elmélet mellett szólnak, hogy az indo-árja faj eredetileg Ausztria és Magyarország termékeny síkságairól és Csehország felvidékeiről (a csehek által megszállott Tátra vidék) jött. A népnek, amely ebben az országban Kr. e. 2500 körül élt, a wiro nevet adták. Arról van szó, hogy néhány törzsük Európából Ázsiába vándorolt és elérte Baktriát (Baléh) körülbelül Kr. e. 2000. és 1500. év között. Azután tovább űzetve Közép-Ázsia kiszáradása által, mely már megkezdődött, dél felé jöttek a Hindukush szorosain át Afganisztánba. Innen az árják leözönlöttek a síkságra, a Kabul bejáratain keresztül a Kurram és Gumal folyókhoz, a hódítók első vonalára."
Hogy ne a magam, esetleg elfogultnak tartható szempontjából ítéljem meg a dolgok továbbfejtését, ismételten Fergussonra hivatkozom: "Indiának mindkét, árják előtti faja természetesen a turáni csoporthoz tartozott, de az én jelenlegi benyomásom, mint fentebb erre céloztam, az, hogy dravidák az emberiség ősi nagy családjának azon ágához tartoznak, amely Mezopotámiában fejlődött ki és a Kaspi-tengertől nyugatra fekvő országokban. A dasyuknak (daliaknak) ellenben azon tengertől keletre eső országokban van összes rokonságuk és következésképpen e kettő nevezhető Nyugati és Keleti, vagy szkíta és mongol. Ily megkülönböztetés jelenlegi tudásunkat e tárgyról jobban képviselné bizonyára, mintha az egészet egy családnak tekintenők, ami jelenleg gyakori eset. De északi Indiának egész külső története Kanishka idejétől Ahmed Shah Durani idejéig, nem egyéb, mint szkíta eredetű törzsek folytonos egymás után következésének elbeszélése, mely törzsek a Felső Induson keresztül áramlottak Indiába akként, hogy mindenik következő turánibb fajú volt, mint az, amely megelőzte őt, míg végül az egész abban kulminált, hol Indiát a mongolok (Mogul) meghódították a 15. században; a mogulok népe, mely ha volt nép, mely az árjáktól vér szerint különbözött, úgy ez vérében különböző volt az árjáktól"
Indiának, Iránnak, hasonlóképpen az Ótestamentum Ezékieljéhez, szintén megvoltak a maguk prófétikus emberei, akik jövendöléseket mondottak a szkíták indiai betöréseivel kapcsolatban.
Ezekiel a Góg és Magóg népének nevezi reájuk nézve emez észak-veszedelmét.
Hieronymus egyházatya ezt mondja: "Sunt autem Magog Scythae" = A magogiták pedig szkíták.
Josephus Flavius pedig, Jézus kortársa, akinek idejében még szerepet játszottak nemcsak az ázsiai, hanem a palesztiniai településű szkíták is; ezeket írja: "Populum, cuidam in íllum usque diem Magogitarum nomen proprium tuit, licet Graeci populum hunc Scythas appellaverint..." ("Azt a népet, melynek addig a napig magogita volt a saját neve, bár a görögök e népet szkítáknak nevezték el... ")
Mindenképpen ugyanazokhoz a szkítákhoz jutunk, akár saka, akár avagy megannyi használatban volt néven nevezzük őket.
Amikor a kymei Ephorus, lakott népe szerint, felosztja a négy tájat, ''keletet az indusoknak és északot a szkítáknak osztja. Eustathius viszont azt mondja, hogy: "... szkíták nemcsak északon laknak, vannak déli szkíták is, akiket egyébként indo-szkítáknak neveznek."
Az Encyclopedia Brit. a szkíták tulajdonképpeni őshazáját a magyarországi Kárpátok koszorúzta lapályok és a vízben gazdag, a Fekete-tengerbe ömlő Don folyó közére helyezi.
A királyi szkíták ősei, védett temetkezési helyei ugyancsak a Don (Tanais) és Dnyeper (Borysthenes) között voltak.
A magyarországi Erdély (Transylvánia) területén az agathyrsok tanyáztak és a már szóba jött arimaspák egész Kína felé szállásoltak, a legszélsőbb keleti terjeszkedési irányát mutatva ennek a típusában mongol-tatáros, beszédjére nézve pedig inkább iráni (ó-avesztai) karakterű népnek.
A Don folyótól, tehát a szkíták főtelepülési helyétől kelet felé a szkíta nyelvet hibásan beszélő kevert fajú, de főként méd hatásnak kitett szkíták, a sarmaták laktak.
A további meghatározások illusztrálásához az említett Encyclopedia Brit. néhány eredeti sorát iktatom ide: "Presumably, therefore, the Scyths also spoke an Iranian dialect. But the scythic words preserved by Herodotus some are Iranian, others, especially the names of deities, have found no satisfactory explanation in any Indo-European language. Indeed they rather suggest a Ugrian origin. Neuertheless, the general opinion has been that the Scyths were Iranian. The present writer believes that they were a horde which came down from upper Asia, conquered an Iranian-speaking people, and in time adopted the speech of its subjects. The settled Scythians would be the remains of this Iranian population, or the different tribes of them may have been connected with their neighbours beyond Scythian dominion - Thracian Getae and Arimaspi, Slavonic Neuri, Finnish Androphagi and such like. The Cimmerians who preceded the Scythians used Iranian proper names, and probably represented this Iranian elemem in greater purity. The legends of the origin of the Scyths: claiming descent from a son of the river Borysthenes Targitaos, who lived a thousand years before. Of his three son s the youngest Colaxais. becommes the ancestor of the ruling clan of Paralatae. The Gimirrai, were folloved by the Scyths (Ashgusai, Heb. Ashkenaz) whom the Assyrians welcomed as allies and used against the Cimmerians, against the Medes and even against Egypt.
The references to the Scyths in the Hebrew prophets (Jer. IV. 3; Vl: 7.). This is all put in the latter half ot the 7th century B. C. The Assyrian evidence is in the main a confirmation of Herodotus, though most writers think that the Scythians who troubled Asia were Sacae from the east of the Caspian. The physical features of Scyths. veri similar to the Mongols. The Scythian pantheon is not distinctive, and can be paralleled among the Tatars and among the Iranians. The tombs of the kings were in the land of Gerrhus near the great bend of the Dnieper where the chief tumuli have been excaveted. This style and the types of dagger, cauldron, bit and twolooped socketed axehead run right across from Hungary to the upper Yenisei, where a special Bronze Age culture seems to have developed them. But even here it seems impossible to deny some influence coming from Aegean area, and Scythic beasts are very like certain products of Mycenaean and early Jonic art. Again, the Scythic style is interesting as being one element in the art of the barbaríans who conquered the Roman Empire and Zoomorphic decoration of the early middle ages. The oldest inhabitans of whom we hear in Scythia were the Cimmeri (in the Crimea = in Cimmeréan Bosporus). They were probably of Iranian race.
Certain it is that in the middle of the 7th century B. C., Asia Minor was ravaged by northern nomads (Herod.IV.12.), one boly of whom is called in Assyrian sources Gimirrai and is represetend as soming through the Caucasus. They were probably Iranian speakers, to judge by the few proper names preserved. The name has also been identified with the biblical Gomer, son of Japheth (Gen. X, 2, 3.).To the north of the Euxine their main body was merged in the invading Scyths. The Homeric Cimmerii belong to en early part of the Odyssey in which the hero was conceived as wandering int the Euxine; these adventures were afterwards translated to the western Mediterranean in accordance with a wider geographical outlook"
XXI. fejezet 21
A CHANTI HETTITA NÉP SZEREPE A "HYKSOS" CSOPORTBAN Tartalomhoz __↑
Olvastunk a suméroknak India felől való nyugatra húzódásáról. Tudomást szereztünk arról, hogy fajta szerint, az indiai Mohenjo-daro-i kultúrával együtt, igen közel állnak az Elámból ismert népkultúrához, amely elámi terület, mint Nimród egykori birodalma, ősi kultúrák letéteményese volt. Ehhez kapcsolódik azután egyrészről Kína ősi kultúrája - másrészről észak-nyugat felől a kaukázusi ősi iber- és ararat-vidéki urartu-i kultúra. Mindenik egyugyanazon kultúrát rejteget és ami jelen értekezésünk szempontjából fontos, ez a kultúra nem sémi jellegű volt.
A sumérokkal közvetlenül nem lesz dolgunk, hisz Kr. e. 2200 körül már csak papi nyelv a sumér azon az ősi sumér területen, ahol ez időben az emoreus néppel átitatott Babilon birodalom kezdett jelentős szerepet játszani. Az akkádban jelentkező elnyomó sémi nép törekvéseinek ellensúlyozásául sumér és elami népelemek egyesültek, az eddigi kereskedelmi csomópontokat erősítő várak és városok helyett katonai szövetséget hozva létre, aminek egységes hadi megszervezését Nimródnak tulajdonította a történelmi hagyomány.
(Maspero: L'invasion conanéenne et les pasteurs en Egypte: Az elamitak inváziójával inváziójával egyidejűleg a szkíták Indanthyrsos alatt győzelmesen vonultuk át Ázsián Egyiptomig. A Perzsa- öböl környéki sémi népeknek működési területe a Vörös-tenger környéke volt. Innen jutott a ponaniti-pnenipuni törzs Egyiptom északi részéhe a Kush, a Nílus völgyébe. A hagyomány szerint az elamitak földrengés miatt az Euphrates mentén haladtak Babylon felé s így Szíriába jutottak. Egyiptom gazdag híre a Nílus-völgy elözönlésére késztette őket. A Delta közepén a 14. dinasztia kihalóban volt akkor. (Timaeus királyunk alatt a keleti barbárok hirtelen, harc nélkül hódították meg országunkat.) Ezek egyik főnöke Shalati néven király lett. Székhelye Memphis. Az új foglalók uralmát Théba hercegei, Szíriában a kánaánita törzsek. Keletebbre a chaldeai elamiták veszélyeztették. Erődítésekkel és állandó hadsereggel védekeztek a Delta vidékére folyton újabb bevándorlások történtek Ázsiából s a Delta közepén feltárt Avaris romjai helyén 140 ezer harcosra való állandó táborhelyet ástak ki. Ezek fejezték be Egyiptom meghódítását és Theba hercegeinek letörésére 5 király szentelte életét. Végre Asses megdöntötte a 15. dinasztiát s egész Egyiptom ura lett. A szíriai normád törzsek egyiptomi elnevezése: shous, shasu, királyuké: Hiqsation, görögösen Hlykoussos - Hyksos ez az ő kiejtésükben Shasu, Hiqshasu. A nép így hívta őket: Menation (= a pásztorok), vagy Sution ( = a nyilasok) Még 2000 év múlva is ráemlékezik Menetha történész vérengzéseikre. Katonai és politikai téren ők uralkodtak. Erkölcsi és értelmi téren alattvalóik mögött maradtak. Azonban mikor kezdték átvenni az egyiptomi kultúrát, a pásztor királyok körül ismét csakhamar felragyogott a fáraók udvartartásának fénye.)
Amennyiben a persis- és elam-vidéki nép képviselve volt ebben a katonai népkonglomerátumban, úgy mondható az is, hogy az így keletkezett asszír birodalom megalapításában Nimródnak, illetve Nimród népének szerepe lehetett. Amennyiben ez Kr. e. 2000 körül kezd jelentősen megmutatkozni, úgy értelme lehet az Ábrahámmal kapcsolatos Nimród-legendáknak is.
A továbbiak során Asszíria mellett, de lehetséges, hogy ennek is ellensúlyozásául alakult meg a chatti-hettita nép vezető szerepével az az erős népösszetevődés, amely a Fekete-tengertől Egyiptom határáig szerepelve, útját állta Asszíria további terjeszkedésének a Földközi-tenger felé, esetleg azon túl is. Ez a chatti-hettita népkonglomerátum a chattiban olyan népet szívott fel, amely már régebben települt meg (legdélebben) Palesztina, illetve Kánaán vidékén. Nyelvanyaga, szokása, karaktere módosulva tért el északibb, kappadóciai rokoncsoportjától, míg a legfrissebb és legértékesebb elemet ebben a csoportosulásban az urartui, illetve észak felől Urartuba szakadt különféle szkíta nemzetségek alkották.
A chatti-hettitában a hettita nép típusát altajinak, nyelvét iráninak tartja a legújabb megállapítás, viszont a chatti bőven volt szaturálva a maga fajtájától idegen sémi elegyüléssel.
A chatti-hettita nép szerepelt az Egyiptomot a 18. századtól uraló hyksos népcsoportban is éspedig mint a hyksosok vezető népe. Ha pásztorkirályokat jelentene is a nevük, akkor is helyes az elgondolásunk. Ezeknek a hyksosoknak voltak kiegészítő hadcsoportjai is, hogy csak egyet említsek, a később sokat szereplő, Palesztina észak-keleti vidékét betöltő emoreus nép: És ez a nép viszont második főeleme lehetett a chatti-hettita, illetve hyksos szövetségnek is, amely emoreus (amorita) nép már jelentősen képviselte közöttük a jellegzetes sémi karaktert, ugyanúgy mint a babilóniak között, ami a reánk maradt chatti kőemlékekről elénk is tűnik. Ez a feltételezésünk, hogy az iráni hettita vitte a főszerepet a hyksosban, sok minden eddig érthetetlen dolgot érthetővé tesz. Ugyanis, ha Arábiából való lovasok lettek volna a hyksosok vezetői, akkor az egyiptomi fejedelmeknek a hyksosok ellen irányuló üldöző és büntetni akaró expedíciójának is Arábia felé kellett volna terjeszkednie és nem észak felé, Kappadócia és Asszíria irányában.
Viszont meg kell említenünk, hogy Arábiában ekkor még a Nimród- féle népcsoport volt uralmon, úgy, hogy ez esetben se sémi volna a hyksos népcsoport vezető eleme.
Amikor a hyksosok 1700-1580-ig uralták Egyiptomot, a katonai és politikai központjuk nem itt volt Egyiptomban, hanem Kappadóciában, Tarsus vidékén, ahol Pál apostol született volt és föntebb, a Fekete-tenger felé terült el, amely terület viszont ekkor az asszírral szemben erős hettita központ volt Bogház-kevi fővárossal.
A hyksos uralom megdőlte után a hyksosok nagy része a Palesztina déli részéhez csatlakozó területen, a Nílus-delta vidékén sáncolta el magát Avaris nevű földgyűrű várrendszerükben, ahol a sáncolást nagyban elősegítette a rendkívül vizenyős terület. Innen, Avaris nevű helyükről, ahogy Josephus Flavius továbbadja az egyik régi, a hyksosokra vonatkozó történelmi hagyományt, elvonultak északabbra, a tulajdonképpeni régi tartományuk legdélibb részeibe és itt, mintegy 240 ezer emberükkel megalapították Jeruzsálemet. Dávid ezt a várost tőlük foglalta csak el. Jeruzsálem így nem zsidó alapítás volt. Népe és ennek lelkülete a zsidóétól teljesen idegen volt. Ezt igazolja Ezékiel is, amikor azt mondja Jeruzsálemről, hogy lakosai atyai ágon emoreus, anyai ágon hettita szülőktől, illetve néptől származtak.
Nem alkalomra összeverődött csapat volt a hyksos- uralom néven ismert egyiptomi hódoltság uralkodó katonai hadereje. Eltekintve attól, hogy hadilag jobban felszerelt nép volt, mint az egyiptomi, kulturnép is volt, hiszen zökkenést nem észlelünk a nem jelentéktelen időre nyúló egyiptomi hyksos uralom alatt, A hyksos elnevezés megszűnt egyiptomi uralmukkal, ugyanis nevet nem ők adták maguknak, hanem az egyiptomiak nevezték őket "pásztor-királyok"-nak, úgy, ahogyan ez tulajdonképpen volt: a hettiták fő vezető törzse az "iráninak" ismert, szkíta nyelvet beszélő királyi szkíták voltak, akik a kaukázusi Kur és Araxes vidékéről húzódtak le az Urartu-i tartományba és innen Kis-Ázsiába, amikor ott megalkották a hettita birodalom szervezetét.
Amíg a hettita birodalom egy vállalkozó csapata hyksos néven Egyiptomot uralta, éppen az ismerős palesztinai hettita, illetve chatti uralom révén volt könnyen lehetséges, hogy a zsidók szíves befogadásra találnak Egyiptomban az Egyiptomot akkor uraló hettita-hyksos fejedelmeknél.
Hogy alaposan kihasználhatták a zsidók ezt a könnyebb érvényesülési lehetőséget; Egyiptomban, mutatja az a visszahatás, amely később a hyksos uralom után a már nem hyksos, hanem egyiptomi uralkodók részéről őket ért elnyomásban és gyermeküldözésben jutott kifejezésre.
Hogy mennyire voltak kapcsolódásban a zsidók a chatti-hettitákkal már azelőtt is, mielőtt Egyiptomba jutottak, mutatja az a néhány tény, amelyekre már hivatkoztam írásom elején. Ábrahám felesége, Sára részére a hettitáktól vásárol sírhelyet és földet. Ézsau hettita leányokat vett feleségül és majdnem ezer évvel ezek után azt olvassuk a Bibliában, hogy Dávid hettita katonaságot fogadott zsoldjába s ezekkel érte el azokat a katonai eredményeket, amelyeknek következménye volt, hogy az idegen fajú, lantjával kitűnt pásztorfiú, Dávid, hadi erényei révén Saul örökében a zsidóság királyi székébe juthatott.
Jeruzsálem is, amely eddig ellen tudott állam mindenféle zsidó haditaktikának, ennek a Dávid kötelékében szereplő hettita zsoldos seregnek hódol csak meg s jut Dávid birtokába.
Nem akartam ismételni a hagyományos esemény részleteit, engem most csak az érdekel, hogy ennek a zsoldos katonaságnak volt az egyik hadvezére a hettita Urias, akinek hettita származású felesége később Dávid felesége lett, akinek gyermeke volt aztán Salamon király.
Mialatt a chatti-hettita-emoreus és más népekből összetevődött, úgynevezett hyksos csoport Egyiptomban szerepelt, addig a kis-ázsiai-palesztinai hettita törzsbirodalomban is történtek változások. A chatti elkülönült palesztinai néppé. Ilyen kitelepülés volt a hyksos-hettita uralomból a spanyolországi "bask" nép elhelyezkedése a félszigeten, éspedig úgy gondolom, hogy az egyiptomi hyksos uralom felbomlása után Afrika északi partjai mentén vonultak mai hazájukba. Észak felől pedig, különösen a hyksos uralom megszűnte után, amikor a déli erőcentrum értéke kezdett elhalványulni, a két folyamköz felső folyásánál, ahol Ábrahám Harranban tartózkodott annak idején átmeneti időre, az úgynevezett Mitanni állam, a hettitának ez a fajta-szerinti csoportelkülönülése igyekezett menteni a faji értékeket. Olyasvalami volt ez, mint az évek terheit sínylő trópikus fák további életfenntartását célzó, segítő gyökérhajtások.
Ugyanezt a célt szolgálta a Mitanni állam mellett a "kassu" csoport is, ha ugyan nem a hyksos csoportnak éppen a hiq-sasa, "kassu" eleme volt.'' "Minden bizonnyal összefüggésben áll e hyksos-betörés azzal a nagy népáradattal, mely az elami hegyek felől előretörő kassiták és hittita-mitanni népek képében egész Elő-Ázsiát elöntötte és Babilon trónját is a kassita-dinasztia kezébe kerítette. Az időpont t. i. nagyon egyezni látszik s nyelvi bizonyítékok is erősen szólnak a kassita-hittita-hyksos népelem egysége mellett. Hogy a vezető hyksos törzs soraiba aztán sémita nomádok is keveredtek, mint eleitől fogva általánosan elismertetett, az nem szenved kétséget, de e körülmény nem befolyásolja a hyksosok nem sémita eredetéről a konkrét bizonyító argumentumokból levonható következtetést.
A hittita-kaukázusi népréteg legnyugatabbra előretolt ága, a kicsiny baszk nép már ősidők óta ott él a pyrenei hegység északi oldalán, a francia Gascogne vidékén. Sok viharral-vésszel s a francia kultúra beolvasztó hatásával küzdve, ma is szívósan ragaszkodik nyelvéhez s hirdeti egy, a Földközi-tenger egész medencéjét ellepő nagy népvándorlás emlékezetét. De a szorosabb értelemben vett kaukázusi népeken kívül feltűnnek keleten az asszír történelem utolsó szakában oly népek is, akikről az Ótestamentum többször megemlékezik s mi úgy nyilatkoztunk volt, hogy átmeneti törzseknek tekinthetők az ural-altai és kaukázusi nyelvcsalád között. E népek az ó-örmény (arimi), gimirri (a bibliai gomer), mannai (Ótest. minni) és az askuzai, iskuzai (bibliai askenaz ), perzsa (saka) néven említett néptörzsnek. Történetükről egészen az asszír-babilóni feliratok megfejtéséig csak nagyon homályos képet lehetett alkotni, ma sokkal tisztábban látjuk viselt dolgaikat s megítélhetjük világtörténeti szerepük fontosságát. T. i. e népekre nem kisebb hivatás várt, mint az, hogy előkészítsék az asszír világbirodalom bukását. És e hivatásukat, mint az ékiratos feljegyzések mutatják, fényesen meg is oldották.
A "hyksos" kérdés az ókori keleti történetírásnak úgyszólván legnehezebb problémája volt eddig. Kellő adatok hiányában egyes szakírók úgy intézték el a dolgot, hogy miután a zsidóság történetesen egy időben szerepelt Egyiptomban a hyksos néppel, ez alapon a hyksosokat is sémi népnek nyilvánították, bár ily beállításban semmiféle históriai adatuk nem egyezett, mégis igyekeztek ezen álláspont további fenntartását lehetővé tenni. Azonban az utolsó néhány esztendő gazdag és váratlanul értékes régészeti feltárásai egészen új világot vetettek ezekre a szinte már megoldatlanul maradó problémákra.
Ennek az új megvilágításnak értékes összefoglalását nyújtja az 1931. évi kiadású "Biblisches Reallexicon"következő cikke:
"Hyksos volt a neve Manetho és Josephus szerint azon Egyiptom fölött uralkodó idegeneknek, akik a Kr. e. 17. század vége felé törtek be Ázsiából a delta területre és ott 1580-ig tartották magukat. Mindkét történetíró >pásztor-királyok<-nak magyarázza a hyksos nevet; ezen magyarázat mellett csak népetimológiáról lehet szó. Egyiptológusok (W M. Müller, Sethe) a hyksos szót az egyiptomi >hqa chasut< ( idegenek uralkodója) kifejezéssel hozzák kapcsolatba, ez egy olyan cím, amely Chianra, a hyksos-dinasztia egyik legjelentősebb királyára vonatkoztatva be van igazolva. Az ezen dinasztia történetére vonatkozó források igen szegényesek, mert csak kevés emléket hagyott maga után. A hyksosoknak már a népvándorlási hovatartozandóságuk is vitás; bizonyos, hogy ázsiaiak voltak és Kánaánból törtek be a Nílus-deltába. Ezen Egyiptomra mért csapás szükségképpen előfeltételezi, hogy a hódítók nemcsak egész Kánaán, hanem Szíria és Elő-Ázsia nagy része fölött is uralkodtak. Sem beütő nomádok, sem palesztinai kiskirályok nem lettek volna abban a helyzetben, hogy egy teljes századig egész Egyiptom fölé kiterjesszék karhatalmukat és egyúttal messze ezen túl, valószínűleg el Babilóniáig érvényesítsék befolyásukat. Mivel a 2. évezred kezdetén a hethiták törtek előre kappadóciai hazájukból Babilónia felé, döntötték meg ott 1750 körül az első babilóniai (amorita) dinasztiát és onnan nyomultak előre tovább dél felé, nincs kizárva, hogy Egyiptomnak a hyksosok által történt meghódítása a hethiták ezen előnyomulásával van okozati összefüggésben s maguk a hódítók, legalább részben, ezen néphez tartoztak. Azonban erős sémita elemeknek is részt kellett abban venniük, mert a hyksos királyok nevei között sok semita név találkozik. Piper (Zum Hyksos-Problem: O. L. Z. 1925, p. 418.) ezért azt sejti, hogy a chabirok (L. >héberek<), akikről be van bizonyítva, hogy a 2. évezredben több ízben voltak zsoldosai a hethitáknak, ezekkel együtt vállalkoztak arra az elő nyomulásra, mely a hyksos birodalomra vezetett. Meyer (G. A. Il, 42.) a hyksosokat áriáknak tartja, míg korábban (G. A. I, 315.) hasonlóképpen a hethitákkal hozta őket kapcsolatba. A fáraók 13. dinasztiájának (1788-1660) viszonyai, mikor palotaforradalmak és bitorlások voltak napirenden és ezek polgárháborúkat és teljes fejetlenséget vontak maguk után, kedveztek az Egyiptomba való betörésnek. Ennek már ezen dinasztia vége felé (úgy Kr. e. 1710 körül, v ö. G. A. l, 317) meg kellett történnie, mert utolsó királyai éppenséggel vazallusai voltak az Avarisban (a nyugati Nílus-deltában) székelő hyksosoknak. Manetho és Josephus szerint (c. Apion. 1, 14) a hyksosok Tutimaios király, - az elgörögösitett név talán az egyiptomi Tetumesu király névvel hozható kapcsolatba (V ö. G. A. I, 307.), - a 13. dinasztia utolsó uralkodói egyikének idejében vetették meg lábukat Avarisban. Ennek az észak-nyugati Egyiptom legszélső határán fekvő helynek székhelyül kiválasztása bizonyítja, hogy hatalmuknak messze Kánaánba be kellett nyúlnia. Bár birtokukban volt az egész Egyiptom fölötti főhatalom, amint ezt a kevésszámú emlék bizonyítja, mindazonáltal délen meghagytak a bennszülött fejedelmecskék birtokában hatalmukat. 1680 körül Nubti király egy Seth-templomot, emelt Tanisban; ez az év saját éra kiinduló pontjává lett (v. ő . Nm. 13, Z2.). Nubti talán azonos a Josephusnál Salitisnak nevezett első hyksos királlyal, akinek 19 uralkodási évét jegyzi fel. Ebbe az időbe eshetett Jákób patriarchának Egyiptomba történt bevándorlása (L. Chronologia). Bibliai szempontból érdekes az a tény, hogy utódainak egyike skarabeusokon a Jaqob-her (= Jákob meg van elégedve) uralkodói nevet viselte. Chian (Manethonál) Jannas király alatt érte el a hyksos uralom tetőpontját, de ettől fogva gyors hanyatlásnak indult, míg a thebai vazallusok hatalma folytonosan növekedőben volt. Amosisnak, Kamosis thebai fejedelem fiának sikerült 1580-ban, valószínűleg Kréta támogatásával Avaris erődjeit bevenni s az idegen elemeket az országból elűzni. Avaris teljességgel a földdel tétetett egyenlővé, úgy, hogy minden nyoma eltűnt, helyét csak sejteni lehet még. A hyksosok Egyiptomból való elvonulásuk után legközelebb Dél-Palesztinában vetették meg lábukat, azonban Amosis három évi szívós ellenállásuk megtörése után innen is tovább szorította őket vissza, észak felé. V ö. G. A. I. 305-327; II. 42-53; Breasted, Geschichte Aegyptens (ford. Ranke) 1911, p. 193-204."
A hettiták szerepére vonatkozóan a következő fontos adatokat közli ugyancsak a Biblisches Reallexicon: "Hethiták (héber Cheth vagy Chitti, asszír. Chatti, egypt. Cheta), egy nép, melyet a néptáblázat (Gn. 10, 15) a chamiták közé számít és Kanaán >fiáaz ország fiai< a nevük és még Jozsue idejéig Kanaán népei között számláltatnak elő (Ex. 3, 8. 17; 23, 23. 28; 33, 2; Dt. 7, 1; Jos. 3, 10; 9, 1; 11, 3.). Jos. I. 4. Palesztina neve a hethiták országa, úgy látszik tehát, hol akkor egész Palesztina fölött uralkodtak, mert Bir. I. 26. Palesztina északját is Hethitaországhoz számítja. Palesztinának az izraeliták által történt meghódítása kellett, hogy megtörje hatalmukat Kanaánban. Hethiták szolgáltak Dávid seregében (Sm. I. 22, 6; Sm. II. 11, 3.); Salamon e nép maradványát adófizetővé tette (Kir. I. 9, 20; Krón. II. 8, 7.).
A 2. évezred derekán, különösen a hatalmas hethita király, Suppiluliuma alatt (1400-1350 körül Kr. e.) hatalmas birodalmat alkottak Kis-Ázsiában és Szíriában, Boghazkevi fővárossal, amely azonban, úgy látszik, sohasem terjedt Palesztináig. Az izraelitáknak ezen északi hethitákkal való összeütközéséről nincs tudósítás; csak Kir. II, 7, 6. említik őket a szírek, mint Izrael birodalmának vélt szövetségeseit. Izraelnek Kanaánba történt benyomulása előtt és a Bírák korában, III.Thutmosis idejében (1500 körül) II. Ramsesig (1300 körül) az egyiptomiak küzdötték le őket saját országukban, mígnem Ramses békére kényszerítene őket és a két hatalom befolyási sphérájának határául az Orontes folyót állapította meg. A Karkemis melletti (717 győzelemmel Sargon király véget vetett a hethita birodalomnak és azt országába kebelezte. Azt a bibliai tudósítást, hogy a kis-ázsiai és szíriai hethita nagyhatalom fellendülése előtt már századokkal hethiták nyomultak elé Palesztina déli részéig, többé nem lehet komolyan kétségbe vonni. (V.ö. Kittel G. V J. I. 70.)
Még Ezekiel próféta (16, 3) korában is élt Izraelben az a históriai emlékezés, hogy Jeruzsálemet amoriták (= emoreusok) és hethiták alapították. Feltehető, hogy azoknak a hethitáknak egyes részei, akik Kittel szerint (id. helyen) visszanyílhatnak mélyen a harmadik ezredévbe és már a 2. évezred elején Kappadóciából, eredeti hazájukból Babilónia felé nyomultak előre és 1750-ben Kr. e. megdöntötték az első babilóniai (amorita) dinasztiát, messze előrenyomultak délre, sőt Egyiptomig. Nincs kizárva, hogy a hyksos dinasztia ezekkel a hethitákkal van összefüggésben (Fittel G. V J. 569; Pieger O. L. Z. 1925, 417. s köv ; Hommel G. Ea. O. 452). Feltűnő, hogy Hebron alapítása, ahol hethiták laktak, a Nm. 13, 23-ban a tanisi hyksos éra szerint van számítva s hogy a hethita Sutech (=Tesub) istent a hyksos királyok különösen tisztelték (G. A. J. 315.).
A palesztinai hethitákról szóló bibliai feljegyzések hihetőségéről Jirku (A. K. A. T 167) így ítél: >Ha a hethiták történelmének ezen (általa kifejtett) folyását szem előtt tartjuk, akkor azt látjuk, hogy az ezen népről szóló ótestamentumi tudósítás a történeti tényekkel jó összhangzásba hozható. Ha a patriarchák elbeszéléseiben (v ö. Gn. 25, 9; 26, 34; stb.) előfeltételezve van, hogy a hethíták Palesztinában laknak, vagy ha az van megparancsolva, hogy el kell őket űzni az országból (v ö. Ex. 23, 28; Jos. 1, 4. stb.), úgy ma tudjuk, hogy ebben helyes történeti emlékezések keresendők". (A hettiták képírása még nincs megfejtve)
Viszont az Encycl. Brit. ezt mondja:
"Hittite is one of the oldest Indo-European language. All these strange facts are best explained by the supposition that Hittite was largely influenced by other, non Indo-European, languages. It is even possible that Hittite derives a not unimportant part of its foreign words from non Indo-European tribes with whom the nation was in contact when it occupied its earliest Indo-European home. As the Hittites belong to the oldest Indo-European peoples, those who first left their earliest Indo-European home in the north, it must be supposed that they belonged to the borderland tribes of the earliest Indo-European home and, therefore had already there come into contact with foreign peoples. Later, probably in the second half ot the third millenium B. C., when the Hittites, as a conquering apparently not very numerous people, forced their way over the Caucasus, or (less probably) across the Bosporus, into Asia Minor, and overthrew the native inhabitants, also, the languages of the latter exercised considreable influence on the language of the Indo-European conquerors. At the same time the Hittites came into contact with the Assyro-Babylonian colonies in Asia Minor, from whom they took over cuneiform writing, many religious and cultural goods, and, naturaly; many words of their language...".
A Kr. e. XI. században kelet felé tolódó khatti (chatti) nép részben Kína hatása alá került, viszont a délibb településű csoportjuk Indiába, ahol Kasyapa egykori népe a Mahabharátában szereplő Kauravák tömegét adták. Nagy Sándor indiai hadjárata idején ezek az indiai településű khati törzsek más indiai fejedelmekkel egyesülve, mint főtényezők harcoltak Porul hadseregében Nagy Sándor daha-szkítáival szemben; akiket - kb. 30 ezret - Nagy Sándor a dákok közül hozott volt magával keleti nagy hadműveleteihez.
A kathi (= khati) népnek Nepálban való szereplésével is foglalkozik az indiai história. Nepálban Kath-mandu főbb városuk őrizte meg nevüket és hogy innen kerültek volna le a mai Kathiawárba, mely területnek ők adták a nevét, illetve róluk nevezték el. Egy XIV századból való adat szerint a kathi nép 30 törzse Khorassanból Sinden keresztül jött és települt át a mai helyükre: Kathiawárba. Más indiai források az indiai kathi népet, egyenesen megnevezve, mint szkíta népet tárgyalják.
Az indiai kathiawári kathi népre vonatkozó indiai legelfogadhatóbb adatok szerint: a kathi nép Kis-Ázsiából jött Indiába, ahol Kurdistan volt a fő települési helyük, ahonnan Asszíria királya, Tiglath Pilesar, aki Kr. e. 1130 körül került trónra, űzte ki őket. Az asszíriai ékiratokban khatti s az Ótestamentumban hittita néven említtetnek. Az említett időben szereplő khatti nép egyik főtörzse a komani (khuman) volt és fővárosuk Karchemis és harcba vonulva a kománok 20 ezer lovast tudtak kiállítani.
Az indiai híres lovas és pásztor kathi nép ma is ugyanazokkal a tulajdonokkal rendelkezik, mint ős vitéz elődje, a kis-ázsiai kathi (khatti) nép. Indiában a kathiawári harcedzett kathi nép legderekabb katonai törzse "khuman" néven ismeretes. Indiában a gujárok közt elvegyülve a kathi néptöredék ma is szerepel.
Ezek a kathi népek a Kr. u. VI. és VII. század folyamán hun- és turk-fajú népek vezetése mellett az arab hódítókkal szemben védelmezték nyugat felől Indiát. Hogy viszont idők folyamán északról érkezett rokon népek közül magában a kathi népben hány és miféle népek társultak, megvilágíthatjuk ezt a kathi nép alosztályai nevéből, illetve a nevek alatt szereplő törzsek fajiságából. Ilyen kathi alosztályok: a babriák, chohánok, chavadák, hunák, jobalják, vagyis jauvalják, khacherek, makvanák, rahtorok, vadelek és válák. Ezekről a törzsekről viszont a szakirodalom jól tudja, hogy mindannyian a szkíta, hun és turk-fajú közép-ázsiai törzsek színe-javát képviseli. A malkvana név például a hunok egyik törzsének neveként ismeretes Indiaiban és egy jelentésű az indiai Puránalkban a hunok neveként szereplő "mauna" szóval. Ajauvala név Kr. u. V században szerepelt fehér-hunok vezető törzsének, illetve a Toramána és Mihiragula fehér-hun fejedelmeknek volt a családi neve. A babriák vagy barbarok a kathi nép avarita törzsének az alosztálya, összevegyült törzs a turk fajú kathi és a szkíta avartia népekből.
A chohan nép eredeti települési helye Cahánia lehet, amely szóval Hiuen Tsiang (Kr.u.630), az Oxus északi részén fekvő területet jelölte meg. Az indiai chohánok egyik legjelentősebb törzse viszont a hara-huna, amely név törzsi elnevezése a kótai és bundi-i legnevezetesebb fejedelmi családoknak.
A chalvada (chapadia, chapa, chaura, chavda) törzsnév Indiában a hun fajú gujárok vezető törzselemeként szerepel. A gujárok csapa törzse vezető uralkodó szerepet töltött be Kathiawárban a Kr.u. VII. és VIII. században. A chavadák vagy chápák vezető törzsét képezték India legszebb (anahilvadai Ahanlesvár) fellegvára, illetve Anahilvada állam lakosságának és a hun fajta fő települési helyének.
XXII. FEJEZET 22
A MÉDEK ÉS PÁRTHUSOK Tartalomhoz __↑
A médekhez annyi közünk lesz, hogy közülük valónak tartották Zarathustrát; továbbá, hogy a médiai "tűzföld", Atropatene volt a mágusok ősi hona, ahonnan a napkeleti bölcsek egyike csatlakozott a Jézus elé zarándokló hódoló menethez. Attila fejedelem is - a. nagy szkíta fejedelem - nemcsak a szkíták, hunok és szkítákból kivált párthusoknak, hanem a médeknek is királya volt a hivatalos királyi címzésekben.
A zsidóság (Izrael népe) törzseinek asszír fogságra hurcoltatása idejétől a szkítáknak Egyiptom ellen való vonulása s részben Palesztinában való megtelepedése idejéig az egész kis-ázsiai felföld egy forrongó tűzfészke volt. Asszíria, Babilónia, a médek, a szkíták (Góg-Magóg) népe szerepeltek most teljes és megfeszített végső erejükkel a történés nagy színpadán. Előttük semmisül meg az egykor hatalmas és nagy Asszíria. Megtörik a szilárd méd, hogy átadja világuralmát a fajta azonos szkíta párthusnak és még egyet lobban Kis-Ázsiában maga a szkíta is, hogy darabokra törve Palesztinától Indiáig jelölhesse új települési vonalát és irányát. A palesztinai Skythopolis lesz egyik itteni ázsiai települési helyük, míg a másikat - és ez a hatalmi bázis - India határain belül, a kathiawári félsziget nyújtja, nevét is átvéve a szkíta települők közt szereplő egykori hettita-khatti néptöredéktől, igazolva Rawlinsont:
"A szkíta nemzet, mely egykor uralma alatt tartotta egész Ázsiát és elég erős volt arra, hogy Asszíriától Palesztináig terjeszkedjen, nem tűnhetett el teljesen nyom nélkül".
Ugyanezt igazolja Waddell, L. A. Aryan Brigin of the Wordl's Civilization. (The Asiatic Review. Vol. XI. p. 197-200.)
"Origin of the so-called "Indian" civilization discovered to be in Asia Minor and Babylonza. Religious and mythological clues lead from India to Syria and Babylonia. ".
"Ancient India was mapped out with names after those of Asia Minor in its provinces, cities, river and mountain names. Inhabitants of Asia Minor in the pre-Greele period (before 700 B. C.) were the Khattir or Hittites, wo disappear from Asia Minor in the seventh century B. C., coincident with the appearance of civilization in India under the "Khattiya"... A Hittite-Mede invasion of India in ca. 680-710 B. C. discovered to be the source of the first civilization of India and of the so-called Iranian separation. The first Aryan tribes who invaded India were the "Khattiya" or "Khattri" or "Kshattra" of the Kuru and Panchala tribes. Identily of the '' Hittites or Khatti of Syria with the Aryan Khattiya or Kshattra of the Kuru (or ~Syria~) and the Panchala (or Phoenician) tribes of the first Aryan ínvasion of India.
The name Kuru in the original of Syria, St. George, Giaor, Georgia, and Cyrus (Greek Kuros), and Kurd. The name Panchala is the original of Phoenicia, disclosing the Aryan and non-Semitic race-affinity of the Phoenicians. The last king of the Hittites, Wisidiri of Pisiris of Carchemish, 738-717 B. C., is found to be Vichitra ot the Indian lists, and father of the first Aryan king of India. Identity of the last Hittite kings of Kurdistan with the later Kuru kings of the Indian lists. Barrekub, the Hittite king of 730 B. C., is the Vedic king Balhika, and presumably the founder of Balochistan and Kandahar, and father-in-law of the first Aryan king of India. Panamu, the Hittite king of Hattina in Syria in 738-735 B. C., is Pandu king of Hastina of the Indian lists, and father of the Pandus. Tarkhu ( nazi), the Hittite prince of 717- 712 B. C., is Daiukka or Dharta of Dhrita, leader of the Hittite exodus and the first Aryan king India. His father Vichitra is Visht'aspa, the unidentified King of Media, who patronized Zoroaster. The Medes are the ~Mitanni~ with a wastly remote origin before 1400 B. C.; the ~Hyrcanian~ Medes are ~Srinjaya~ of Indian lists. New-found fixed date for Zoroaster and ~Iranian Separation~ est circa 711-700 B. C.
Line of the Hittite-Mede exodus to India from Syria (Kuru) was through Balochistan-discovering the Dravidians in Egypt and Mesopotamia before 5000 B. C. Indian aboriginal Dravidian trademart in S. Balochistacrc circa 750-700 B. C., established by the Phoenicians under King Dhrita's ancestors. Phoenician early maritime trade revealed with India circa 750 (and 2600 B. C.) in the pre-Aryan period of India. Semi-Dravidian or Indian origin of Vyasa, the priestminister of the Hittite King of Dhrita, also the compiler of the Rig Veda, and now discovered to be the first of the Indian Brahmans on the Ganges. Pre- Aryan home of the Brahman Vyasa's "grandsons", the five Pandus, and of the Dravidian merchants of Balochistacn, located in Pandya on the S. E. coast of India. Site of the Phoenician port of Balochistan in the pre Aryan period of India fixed at Patala at the mouth of the Indus. Capture of this Phoenician port on the Indus by the Dravidian Brahmans circa 750 as the leading episode of Buddha's greatest and last ~previous~ birth, Vessantara, who is identified with Vichitra the Hittite king (738-717B. C.).
Vast extend of the Hittite Mede empire under Vichitra and his father, from Mediterranean to Caspian Sea and to Indus. Discovery of his father Santanu or Sivi as Sardur II. of Armenia, 750-755 B. C The kings of Van discovered to be the Aryan ancestors of Vichitra (and Dhrita), the Hittite-Mede emperor. The Van or Biani, subject people of Armenia of eighth and ninth centuries B. C., discovered to be Dravidian ~Pani~ and the pre Akkadiczn aborigines of North Mesopotamia, and are Dravidian in type. Dravidian origin of the name Khaldi for the people of Van and the source of the name ~Chaldea- in the deified ~Tigris or ~Khal- river of the Chaldees. Identity of the Dravido- Armenian goddess ~Khaldi~ with the primeval Mother-goddess of the Syrians, also the triad gods of Van with the Hittite, Syrian and Hindu trinity and the origin of the Christian trinity Presumerian aborigines of Mesopotamia or Chaldea as Dravidians circa 5000 B. C. A main factor leading to the ~Aryan~ ínvasion of India was the pre-existing suzerainty by the Hittite-Medes over the western Dravidians and some intermarriage probably, with their South Indian kindred.
First Aryan invasion of India and the beginning of civilization in India was the Hittite-Mede exodus though Balochistan to the Ganges circa 680 B. C. and the commencement of the" Wedic" period of Indiac. -Absence of civilization in India before circa 680 B. C. and quality of civilization then introduced. The Aryan ~Invasion~ was not a militacry achievement. Point of crossing the Indus was at Patala. Line of migration to the new capital on Ganges near modern Delhi. Ethnic evidense for this line of migration is supplied by the location of the Indian tribes of Kurus, Khattri or Kshattra, and Jats (i. e., Khatti or Hittites) and Panchalas (or Phoenicians). New date for the beginning of the Indian Vedic period at about 680 B. C.
First Aryan and Yedic leing of India is Dharta or Dhrita, círca 680 B. C. He was son of the last Hittite King of Carchemish and his capital, the first Aryan city in India, is named after the old Hittite capital ~Carchemish~ and ~Hattina~ in Kurdistan. - King Dhrita or Dharta was a new-comer. His sea-trade with China circa 670-650 B. C. by his Phoenician merchantmen. His capital, called after Hittite capital Garhmuktesar or Hastina is the exact etymological and phonetic equivalent of ~Garga-misch~, in the Sumerian and Egyptian hieroglyphs, disdovering the Sumerian origin of the latter. "
Agathangelus szerint a párthusok, mikor legvirágzóbb helyzetben voltak, birtokolták a perzsák, arméniaiak és a keleti perzsákkal szomszédos indusok fölötti uralmat, sőt a massagéták fölöttit is.
Arrianus viszont azt a megállapítást közli, hogy a párthusok a szkítáktól származtak és Sesostris egyiptomi s Jandysus szkíta király idejében költöztek Szkítiából oda, ahol most (Arrianus korában) laknak.
Úgy Arrianus (Kr. u. 136), valamint Cedrenus, Malalas, Constantinus Manasse, a Chronicon Paschale és Suidas szerint a párthusok nem voltak perzsák, hanem szkíták, kiknek Sesostris egyiptomi király odaajándékozta Asszíriát.
Justinus, Curtius, Plinius szerint a párthusok szkíta törzs voltak. Justinus, Jornandes, Suidas, Stephanus Byz. szerint a pártus szó szkíta jelentése = fugax, exul (= szökő, száműzött).
Naksi Rustem, Firusabad, Naksi Radseb, Takti Bortan perzsa domborművein meg van örökítve, hogy a párthusok nem voltak perzsák.
A párthusok eredete
"Egyiptom királya, Sesostris pedig, aközben nagyobb hatalomra tevén szert és keményebb lévén, mint az összes előbbi királyok, nem látta elegendőnek az egy Egyiptom feletti uralmat.
Sereget vonván tehát össze egész uralmi területéről, nehéz és könnyű fegyverzetűeket, íjászokat, vérteseket, lándzsásokat, harcos férfiakat, s ajándék révén barátul szerezvén a hunok egész nemzetét, hadiszövetségest nyerve benne, keresztülszáguldott az egész földön s még inkább Ázsián és mindeneket arra kényszerített, hogy adót szolgáltasson be neki
És letevén mindenfelé az uralkodókat, helytartókat és erős parancsnokokat, meg hatatalmas vezéreket, fennhatósága igája alá hajtotta azokat. Rablott zsákmánnyal rakta meg szövetségeseit. A hunoknak hála ajándékul átengedte az asszírok földjét és e hunoknak, vagy szkítáknak nevét pártusra változtatta át.
És kilenc év alatt, győztesként visszaindulva, hatalmába kerítette az Ázsia összes népei felett való uralmat.
Ettől fogva veszítette el rövid időre Asszíria is királyi erős hatalmát, mely birtokában volt."
Viszont a Chrorzicon Paschale szerzője témánkkal kapcsolatban a következőket mondja Parthiáról: "Az ezek utáni időben uralkodott az egyiptomiak fölött az első Cham törzsbeli Sesoatris, aki felfegyverkezvén, hadakozott az asszírokkal és meghóditotta őket, valamint a chaldeusokat, perzsákat is Babilonig. Hasonlóképpen meghódította egész Ázsiát és Europát, meg Szkítiát és Mysiát.
És Egyiptomba visszatérőben Szkítia vidékéről kiválasztott 15 ezer ifjú harcost, kiköltöztette őket s megparancsolta nekik, hogy Persisben lakjanak, nekik adományozván ott azon vidéket, amelyet kiválasztottak.
És ettől fogva ottmaradtak Persisben máig azok a szkíták, akiket a perzsák párthusoknak neveztek el, ami perzsa nyelven szkíta. Ezek máig tartják a szkíta viseletet is, beszédet is, meg törvényeket is és hadban igen edzettek."
Ezt az eseménydús, több mint száz esztendőt (Kr.e. 730 - Kr. e. 606-ig) az Encyclopädia Judaica összefoglalása alapján közlöm a következő összeállításban:
729. "III. Tiglat Pilesar asszír tartománnyá teszi Babilóniát és
728-ban a babilóniai trónra lép.
726-722. V Salmanassar 724-ben megkezdi a lázadó Samária ostromát.
722-705. II. Sarru-Ken 722-ben beveszi Satuáriát és számkivetésbe hurcolja az izraeliták maradványait.
705-681. 689-ben Sancherib beveszi Babilont és lerombolja azt. Székvárosa Ninive.
679. Assarhaddon, Asszíria és Babilónia királya a Halys folyó mellékén legyőzi az indogermán kimmerek egy részét és az észak-keleti határokat is biztosítja a szkíták és médek ellen.
669-626. Assurbanipal. 630 körül véget vet a kimmerek egy veszedelmes betörésének azáltal, hogy megsemmisíti (megöli) vezérüket, Tugdammit (gör. Lygdamis), Umman-Manda királyát.
625-621. Nabopolassar asszír főhatóság alatt Babilónia királya lesz.
616. Nabopolassar legyőzi az asszírokat Közép-Mezopotámiában.
615 Nabopolassar megtámadja Assur városát,. visszaszorítják. A médek Kyaxares vezérlete alatt Arrapachitisbe vonulnak.
614. Kyaxares elpusztítja Assurt. Nabopolassur Assur felé vonul és egyesül Kyaxaresszel.
612. Nabopolassar egyesül Umman-Manda királyával; ez bizonyára a görög hagyomány Madyes nevű szkíta királya, és vele együtt vonul Ninive ellen. Kyaxares megrohanja és elpusztítja Ninivét, azonban azután kiüríti Asszíriát.
611. Nabopalassar szkíta segítséggel Charran elé vonul, amelyet Assur-Uballit (II) (612-607?) kiürít.
609. Az egyiptomi Necho a Megiddo mellett Jósiás fölött kivívott győzelmével kierőszakolja a Judán keresztüli átvonulást és Assur-Uballit segítségére, Karchemis felé siet. Az egyiptomiak és asszírok ismét visszanyerik Charrant.
607(?). Nabopolassar és fia, Nebukadnezar lerombolják Charrant és megsemmisítik az asszír államot."
A párthus nép vallásának indiai szemszögből való megvilágításához igen alkalmasnak mutatkozik Unvala idevonatkozó cikkének néhány sora:
XXIII. fejezet 23
A KIMMER- SZKÍTA HÁBORÚ. Tartalomhoz __↑
Az előbb hivatkozott méd-asszír küzdelmek idejére esik a kimmerek másodízben történt megmozdulása, amely utóbbi esetben, a szkítáknak tulajdonított előretörésük miatt országukat kénytelenek voltak végleg odahagyni, részben Európa felé, de nagyobb tömegben a Fekete-tenger partjain, így Sinopéban és lejjebb, Lydiában állapodtak meg.
A Pauly-féle Real-Encyclopädie igen jó átnézetét adja ennek a fontos megmozdulásnak; - eszerint ugyanis a kimmereket itt tovább üldöző szkíták lesznek azok, akik eljutnak egészen Egyiptom határáig, visszahúzódva itt a Palesztina déli részei felé eső Askalonba, majd feljebb kerülve, egy kisebb részük megtelepül a lakatlanná vált észak-galileai vidékeken, különösebben a régi Bethsan várerőd falai mögött, megalapítva itt a galileai szkíták skythopolisnak nevezett városát.
A közölni óhajtott rész a következő:
"A szkíták Európába történt betörésükkel és a kimmerek kiszorításával lépnek be a történelembe. Ezen esemény tényleg megtörténte fölött gyakran mondottak kritikát (így pl. Müllenhoff). Herodotos IV 11-12-ben írta le részletesen az eseményt. A kimmerek nem voltak képesek az erős szkíta tömegek ellen védekezni és királyaikkal ellentétben ki akarták országukat üríteni. Az efölött kitört küzdelemben leverték királyaikat, eltemették a Tyras (Dnyester) partján, ahol még állítólag láthatók sírjaik (bizonyára egy Kurgan). Erre elvonultak keletnek a Pontus partja hosszában s így eljutottak Kis-Ázsiába és Sinope, a későbbi görög városnál telepedtek le. A kimmereknek a szkíták által történt elűzése azonban Herodotos szerint üldözésbe csapott át. Madyas szkíta király üldözte a menekülőket, azonban az utat eltévesztette. Mert a kimmerek a parti utat használták, a szkíták a Kaukázust jobb felől hagyva, dél felé vonultak és a méd birodalomba jutottak. (Herod. I. 104, IV 1-4.) Úgy látszik tehát, hogy a hegység keleti vége körül a Kaspi-kapukon át (Derbendnél) vonultak át. Semmi kényszerítő ok nincs annak feltételezésére, hogy a szkíták még tovább keletre, a Kaspi-tenger körül vonultak volna a massagéták földjén keresztül, ahonnan kiszorították őket. Viszont nagyon kérdéses, hogy vajon a kimmerek használhatták-e a tengerparti utat, ahol a Kaukázus meredeken ereszkedik a tengerbe és a parti telepek a parti folyócskák szűk völgyeiben csak tengeren át állottak egymással forgalmi összeköttetésben (Kiepert, Lahob. 84. L.).
Az akkor még biztosan kevéssé járható szorosok közül csak egyet használhattak a hegységen át, ami nyájastól, szekerestől és egész szolgahadastól vonuló népvándorlás számára azonban alig volt lehetséges. Duncker (Gesch. d. Altert. 3. I. 745.) ezért azt gyanította, hogy hajón keltek át Kis-Ázsiába, ami nem kevésbé körülményes, de nem lehetetlen, ha az átkelés többszöri alkalommal s apránként következett be (amint ma hiszik általánosan, az etruszkok is tengeri úton jutottak Kis-Ázsiából Itáliába). Másfelől igen valószínű, hogy a kimmerek igen nagy részének nyugat felé, az Alsó-Dunához kellett fordulnia, ami, tekintettel az általánosságban kelet felől utánuk nyomuló szkítákra és sarmatákra, a legközelebb eső dolog is volt. Onnan nyomultak a thrák trerekkel a Boszporuszon át Kis-Ázsiába s kezdték el rablóhadjárataikat. A trerek és kimmerek leginkább együtt is említtetnek (Strabon XII. 552, 573.). Egyszer (I. 61.) azonosaknak is tekinti őket: (a kimmerek, akiket trereknek is neveznek). A kimmerek tehát maguk is thrák eredetűek lehetnek. (V ö. H. Schmidt, Dörpfeld, Troia und Ilion c. munkájában, II. 597.)
Azonban bármelyik felé vették útjukat - valószínűleg mindkét felé, habár kelet felé csak igen kis részben -, mégsem érthető egészen jól, hogy a szkíták, akik éppen csakhogy megszállották a kimmerek földjét, ismét azonnal útnak eredtek, hogy a kimmereket üldözzék, amire éppen semmi ok nem forgott fenn. Itt. úgy látszik, hogy csak egy Herodotos részéről való történeti konstrukció áll előttünk, amely összefüggésbe hozta a szkíták vonulását a kimmerek elvonulásával s mivel az előbbiek a Kaspi-kaput használták fel arra, hogy Médiába jussanak és ezáltal nem tudtak rátalálni a kimmerekre, ezért kitalálta az állítólag eltévesztett útról szóló elbeszélést. A szkíták Médiába való vonulása ezenfelül későbbi időre esik (Kr. e. 633-ra), míg a kimmerek elűzése mintegy másfél évszázaddal hamarabb történt, mivel a költő ephesosi Kallinos a kimmerek rablásait már említi s az utóbbiak betörését Orosius is a Róma alapítása előtti 30. évre teszi.
Média megrohanását a szkíták számára az a körülmény könnyítette meg, hogy Kyaxares méd király a Ninive elleni hadban volt távol. Félbe kellett hagynia a város ostromát, hogy az erős szkíta sereggel szembeszálljon. Azonban a csatát s uralmát vesztette (és a szkíták bevették egész Ázsiát) (Herod. I. 103, 104.).
Ktesias azt írta (damaszkuszi Nikolaus szerint), hogy Kyaxaresnek a turáni mélyföld berontó sakáival kellett megküzdenie. Azonban ezek a sakák, amint Herodotos szerint (VII. 64.) a perzsák közös névvel az összes szkítákat jelölni szokták, nem azonosak azokkal a szkítákkal és Dareiosnak az európai szkíták elleni büntető hadjárata nem lenne érthető: Hamarabb feltételezhető az, hogy a szkíták mellett még a Tanaistól keletre tanyázó sarmaták is részesek voltak a médiai hadjáratban, mert másként a szkíták nem vonulhattak volna bántatlanul ezeknek országán keresztül.
Hogy azután a szkíták tovább mely országokon vonultak át, nincs megmondva. Valószínűleg Arméniát árasztották el és előnyomultak bizonyára a Halysig s valamivel azon túl, ahol aztán a kimmerekkel is öszszeütközésbe kerültek. Azonban nyugati Kis-Ázsiába történt szkíta betörésről nincs feljegyzés. Ellenben Herodotos a továbbiakban (I. 105.) tudósít bennünket délfelé, Egyiptom határáig való vonulásukról. 626 körül, Jósíás idejében látogatták meg Palesztinát. Jeremiás szavait (4-6. fej.) erre a betörésre vonatkoztatják: (Jőni fog egy nép az éjfél előtt s egy nagy hatalmas nép fog támadni a föld határáról, mely íjat és lándzsát hord. Borzasztó, félelmetes és könyörület nélkül való; úgy zúdulnak elő, mint heves tengerár s paripán ülnek harcosként fegyverkezve ellened, te Sion leánya.) A nép a hegyekbe menekült és az erődített városokba.
Úgy látszik, hogy a szkíta roham is csak nyugati Palesztinát sújtotta. Egyiptom felé vonultak tovább, ahol a határon Psammetich király ment elébük s kéréssel és ajándékkal visszavonulásra bírta őket (Herod. I. 105.). Justinus szerint (II. 3.) a mocsarak akadályozták meg a szkítákat az Egyiptomba való benyomulásban. Tartózkodás nélkül vonultak vissza Palesztinán keresztül, csak Askalonban maradtak hátra egy kevesen, ahol kifosztották az Aphrodite-templomot. Azonban egyébként is maradhattak egyes szkíta maradványok az országban. Az ótestamentumi Beth-Sean-t (ma Besan a Jordán mély völgyében) később Skythopolisnak hívták. Plinius szerint (V 74.) ez egy Bacchus-telepítette szkíta gyarmat volt (v ö. Josephus, Antiq. Jud. XII. 8, 5, 2. Makkab. 12, 29.). Herodotus az Ázsiában való tartózkodását a szkítáknak 28 évre teszi (I. I06,IV 1.), Justinus (II. 3.) 15-öt ír".
Összegezve tehát a vitatott tételt, el is választhatjuk a szkíták szerepét a kimmerekétől, akiknek egy része Európa felé menekült, más része Ázsia felé tartott Lygdamis vezérük alatt és Ardys uralkodása idején veszik be a mai Smyrnától keletre eső Sardest.
Tartalomhoz __↑
Zsidó volt-e "Jézus" (1. rész)
Zsidó volt-e "Jézus" (2. rész)
Zsidó volt-e "Jézus" (3. rész)
Zsidó volt-e "Jézus" (4. rész)