XLI. FEJEZET A BUDDHAI TANOK ÉS A KERESZTÉNYSÉG    ⁰
XLIII. FEJEZET A SKYTHOPOLISI BASILIDES
XLIV FEJEZET ORIDENÉS
XLV.FEJEZET A SKYTHIANUS ALAPÍTOTTA MANICHEIZMUS
XLVI. FEJEZET AZ ORIGENESI VITÁK
XLVII. FEJEZET THEOTIMUS, A SZKÍTÁK, HUNOK APOSTOLA
XLVIII. FEJEZET "A MAGYAROK IGEN TISZTELIK A TÜZET"
XLIX. FEJEZET
L. FEJEZET AZ ÚJ JERUZSÁLEM
LI. FEJEZET KRISZTUS ÉS INDIA TALÁLKOZÁSA
LII. FEJEZET "...TISZTELD ŐSEIDET, ŐSISÉGEDET..."
LIII. FEJEZET Utószó

---

 

XLI. FEJEZET ⁴¹

A BUDDHAI TANOK ÉS A KERESZTÉNYSÉG    Tartalomhoz __↑

Kérdés, hogy Jézus indiai szereplése eredményének tekinthető-e Jézus tanítása keretében az emberi "lélek praeexistencials léte" s az "ennek újból testöltése" lehetőségében való hit?

Jézussal hiszem és vallom e tanítást én magam is. És azt is, hogy ez Jézusnak onnan felülről magával hozott hite és tisztánlátásának következménye volt éspedig: hinni az ember lelke újból megszülethetésének a lehetőségében, sőt ennek a "lehetőségnek" törvényszerű ismétlődéseiben. Ez a tan mindenesetre új dolog volt nemcsak az Ótestamentum népe előtt, de új volt az Galileában is Jézus tanítványai körében, -viszont nem volt új dolog Jézus nagy látókörű vallásrendszerében éspedig a buddhizmus köréből különösebben ismert praeexistencia, más szóval az ember szellemének már megszületése előtt való létezése és ezen állapotából való ismételt megszületése (reinkarnáció).

Figyelemmel kísérve a Biblia idevonatkozó adatait, azt olvassuk, hogy a még meg nem született gyermek már indulatokkal rendelkezik. Megérez, örvend, tusakodik. Már magában hordja egy jó, vagy egy rossz princípiumnak a csíráját. Mindenesetre a megszületendő gyermek szellemének ez az állapota már egy érettségi fok.

Nem az Isten teremti jónak, vagy rossznak, de féltő gondossággal kíséri végig az Isten az odaát való világban és itt e földi zarándokúton. Keresztelő Jánosról szólva, azt mondja az írás, hogy Istentől küldött ember volt. Nem ez alkalommal teremtette, de már küldötte az Isten. Jézust is küldötte az atya és ugyanúgy küldé az Úr is az ő tanítványait e világra, hogy az odafenn-valókról tegyenek tanúbizonyságot.

Olvassuk Keresztelő Jánosról, hogy Mária látogatása alkalmával Erzsébet szíve alatt repesett örömében a majd csak még megszületendő gyermek. Jeremiás szerint, Jeremiás prófétáról szólva, mondja az Úr: "Mielőtt az anya testébe megalkottalak, már ismertelek és mielőtt az anya testéből kijöttél, megszenteltelek; prófétának rendeltelek a népek közé".

Mózes szerint Izsák feleségének, Rebekának bensőjében már megszületésük előtt tusakodnak egymással a fiak. És a további versek szerint Ézsau jön ki előbb, Jákob pedig Ézsau sarkába fogódzva, csak azután. Rebeka kérdésére azt válaszolja az Úr: "Két nemzetség van a Te méhedben és két nép válik ki a te belsődből, - egyik nép a másiknál erősebb lesz és a nagyobbik szolgál a kisebbnek.

De hiába küzdött már születése előtt az első-fiúság jogáért Ézsau. Ahogy a Prédikátor-könyve írója megjegyezte, hogy a halottak semmit sem tudnak, mert a földiekre vonatkozó emlékezetük elvétetett, - ugyanúgy a megszületett gyermek se eszmél a múltra, mert az előző létre való emlékezése a külső történést illetőleg elvétetett. Bizonyosan így van, mert különben Ézsau nem dobta volna oda olyan könnyen elsőségi jogát egy tál lencséért.

Azt látjuk íme, hogy a gyermek lelke nem mint tabula-rasa, mint egy letörölt tábla kerül a földi lét forgataga elé, hanem már beírt parancsolatokkal jön le ide a földre. Némelyik ilyen kőtábla összetörve csak alig betűzhető. De tulajdonosában lappangva is benne él, ami oda volt írva: Féljed az Istent és parancsolatait megtartsd!

Ha a Bibliára támaszkodva meggyőz bennünket arról az írás, hogy a lélek nemcsak praeexistens - de kivetkőzve e földi testből, újból testet ölthet a földön, úgy nemcsak a lélek feltétlen továbbélési bizonyítható ezzel, hanem egyúttal el is érkeztünk egy másik tételhez: a lélek újjászületéséhez.

A tétel: A léleknek, szellemnek újból való születése a Biblia nézetével nem szembenálló és nem is ellentétes vele. A III. században még hatalmas szószólói voltak az egyházban, így többek között Basilides keresztény bölcsész és a levelesebb exegeta, Biblia-magyarázó Origenes.

Amikor a vakon születettre vonatkozólag az Úrtól azt kérdezik tanítványai: Mester, ki vétkezett, ez-e, vagy a szülei? Ez esetre azt mondja az Úr: sem ez, sem szülei, hanem, hogy az Isten neve dicsőíttessék. De hát a többi vakok, akik nem gyógyulhattak meg az Úr keze által, azok is az Isten dicsőítésére volnának vakok? Erről a vakról tényleg olvassuk is, hogy mennyire lélekből és odaadó módon tesz a nép és az írástudók előtt hitet és tanúbizonyságot Krisztus hatalma és Isten fiúsága mellett! Krisztus ez esetben nem is mondja, hogy "megbocsáttatnak a te bűneid". De annál többször hangoztatja ezt az Úr hasonló más esetben, ahol határozottan bűnnek tartják a betegséget - a bűn következményeként.

A születésétől fogva nyomorék vajon nyomorék lélekkel teremtődött-é? Ilyennek teremtette volna-e az Isten'? Sok nyomorék istenes lélekkel távozik innen a földi hazából. Hát a születésétől fogva hülye, aki e lelki betegséggel kerül is át az odaát való hazába, üdvösségét illetőleg vajon hol dől el ennek a sorsa és mikor'? Hát a részeges szülők torz gyermeke, aki Jézus szava szerint nem apái vétkét hordozza?

A Királyok könyve Mózes törvénye alkalmazásában szól eképpen: meg ne ölettessenek e fiak az atyákért, ki-ki az ő bűnéért haljon meg! Igen, ki-ki az ő bűnében jön, ki-ki az ő bűnéért lakol, s ki-ki az ő bűnében hal meg.

Hogy az Úr és tanítványai többször beszélgethettek az újjászületés témájáról, az evangélium több helye bizonyítja.

János evangéliuma szerint a Jeruzsálemből küldött papok és leviták vallatják Keresztelő Jánost: "Mondd meg, kicsoda vagy? És megvallá, és nem tagadá, és megvallá, hogy nem ő a Krisztus. És kérdezik őt: Kicsoda tehát? Illés vagy- é te? És monda: Nem vagyok. A próféta vagy-é te? És mondá: Nem".

És mit mond ezzel szemben az Úr?

Máté szerint: "Szólni kezde Jézus a sokaságnak Keresztelő Jánosról: Ő az, akiről meg van írva: Íme, én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te utadat".

A János evangélium szerint tényleg azt mondja Keresztelő János is magáról: "Nem vagyok én Krisztus, hanem, hogy ő előtte küldettem el". A Máté evangéliumban olvassuk: "És mondja tovább az Úr: az asszonyoktól szülöttek közül nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál. És ha be akarjátok venni, Illés ő, aki eljövendő vele. Akinek füle van a hallásra, hallja!"

Bizony különösen hangozhatott az Úrnak ez a kijelentése. És ma - kétezer év után - még mindig nem ugyanolyan különösen hangzik?

És miért oly különösen? Mert az Úr onnan felülről jött és arról tett tanúbizonyságot, amit látott és hallott, -és ezért van, hol a földről valók az ő bizonyságtételét, nem fogadhatják be.

De egyszer már meg kell oldani ezt a kérdést!

A keleti (indiai, kínai) filozófia nem hatványozottabb értéke folytán tud mind nagyobb és nagyobb tért hódítani az európai keresztények körében. Kelet vallásai alapigazságként egy nagy igazságot tartanak kezükben, amellyel szemben erőtlennek bizonyultak a keresztény missziók, - és ez az újból testet-öltés (reinkarnáció) nagy igazsága. Ez nem buddhista igazság csupán. Ez Isten törvényén, a Biblia felfogásán is épülő megdönthetetlen tény Hogy a szertelenségek miféle variációit alkotta meg belőle kelet vallásos világa, ehhez nem lehet köze a Bibliának (Újtestamentum), melynek egysége, Krisztus szellemében felépült rendszere megköveteli, hogy az újratestöltés tana ne hiányozzék belőle. Jobbra is, balra is, fent is, lent is, egyházi szaktudósok és laikusok, mind többen hiszik és sejtve, vagy hitbeli meggyőződéssel, de egyre többen vallják.

Ennek a kérdésnek megoldását már nem lehet elodázni. Ha csak próbálkozunk a tuskó vágással, erőtlen csapásoknál a balta mindannyiszor oda fog szorulni, míg egyetlen céltudatos, komoly vágással kettévághatjuk a gordiusi csomót! Archimedes egy fix pontot, kért a mindenségben, hol onnan kimozdítsa helyéből a földet. Én kevesebbet kérek. Adják vissza a kereszténységnek az újratestöltés lehetőségében való hitét és én ezzel a kereszténységgel kimozdítom tespedtségéből Kína és India 600 milliónyi népét!

A hegyen való megdicsőülése alkalmával, úgy olvassuk, hogy az Úr beszél vala Illés és Mózes szellemével. A felhőből szózat is hallik, mely igazolja Krisztus Messiás voltát. A mennyei dicsőség szinte kapcsolódott a földi világgal. Ebben a szent hangulatban tartanak le a hegyről az Úr és három tanítványa. Beszéd közben Jézus megparancsolá nekik, hogy senkinek se mondják el, amit láttak, míg fel nem támad az embernek Fia a halálból.

A tanítványok-a feltámadásról lévén szó-önkéntelenül kérdezik: hát hogyan? Malakiás jövendölése szerint az Úr nagy napja előtt Illésnek kell előbb eljönni. És íme, Illést csak az imént láttuk odafent beszélni az Úrral! Hogyan, mikor jönne hát el Illés? A zsidók ugyanis a próféták számát már lezártnak vették a kis prófétákkal és hitük szerint csakis a volt próféták közül születhetik meg valaki prófétának, újból, onnan felülről...

Amire a tanítványok gondoltak, Malakiás szerint az Úr szava: "Íme, én elküldöm nektek Illést, a prófétát, mielőtt eljön az Úrnak nagy és félelmetes napja és az atyák szívét a fiakhoz fordítja, a fiak szívét pedig az atyákhoz".

Jézus a tanítványok kérdésére, miért mondják tehát az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie, nyomban válaszol is: "Illés bizony eljő előbb és mindent helyreállít. De mondom nektek, hol Illés immár eljött és nem ismerék meg őt, hanem azt mívelték vele, amit akarának. Ezenképpen az ember Fiának is szenvednie kell majd ő tőlük. Ekkor megértették a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról szóla nekik".

Világosabban már hogyan szólhatott volna erről a dologról az Úr? Valóban, Keresztelő János volt az az "Illés", aki eljövendő vala. Testileg is és nemcsak szellemileg. Mert hisz azoktól szenvedett és azok mívelték vele azt, amit akarának, akiktől az Úr is szenvedni fogi akik részéről az Úr is azt szenvedi el, amit azok akarni fognak.

És hogy nemcsak erőileg gondoltatott az Illés közremunkálása, Lukács evangélista szerint határozottsággal olvassuk Keresztelő Jánosról: "És az Izrael fiai között sokakat megtérít az Úrhoz, az ő Istenükhöz és ez (Keresztelő János) előtte fog járni Illés szellemében és erejével..."

Vessünk még egy utolsó pillantást az Ótestamentumba. A Királyok könyvében olvassuk, amikor Akhazia, Samária királya tudakozódik az őt feddő próféta kiléte iránt, mondván: "Miféle volt az a férfiú, aki előtökbe jött volt és ezekkel a beszédekkel szóla néktek? És felelések néki: Egy szűrruhás ember, derekán bőrövvel felövezve. Akkor mondá a király: Thesbites Illés volt!"

És mit mutat az Újtestamentum?

A Máté evangéliumában olvassuk: "Ennek a Jánosnak (Keresztelő János) a ruhája pedig teveszőrből vala és bőröv vala a dereka körül, elesége pedig zöld rügyek és erdei méz".

Ugyebár, még külső megjelenése is teljesen Illés. Ereje is ugyanaz. És szelleme se más!

A nap, mikor leáldozik, egyenként láthatóvá válnak az égen a sok-sok csillagok.

A legragyogóbb köztük az első, az esthajnal-csillag, amiképpen az utolsó csillag reggel a ragyogó fényű hajnali csillag.

Valamikor ezt a két csillagot más-más csillagnak vélték. De miután erejük, fényük és pályájuk pontosan megméretett, ma már tudjuk, hogy mindkettő ugyanaz az egy csillag!

Még egy utolsó ellenvetést tehet valaki, hogy hát, ha így van valóban, miért nem emlékezünk akkor az előző életre vissza? Felelet: Keresztelő János se emlékezett. Azt mondotta, nem vagyok Illés. De hisz ő az Urat is megkérdezte: Te vagy-e, aki eljövendő volt, a Messiás?

Az Úr azonban ráismert Illésre, nemcsak cselekedetéből, nemcsak, mert ő előtte járt, - hanem mert hisz ő küldötte őt, onnan felülről.

Schmidt József: Buddha élete, tana, egyháza (Budapest, 1920) c. munkájában behatóan foglalkozik a két tan éspedig a buddhizmus és a kereszténység érintkező pontjaival. Szerinte a buddhizmus elsősorban vallás, amelynek középpontjában egy imádott Mester áll. Mint a kereszténységben. Az üdvösség feltétele itt is, ott is a hit a Mesterben.

Mind a két vallás keletkezése után nemzetközi, világpolgári, egyetemes jellegűvé válik. Nem a kiváltságosak kis osztálya, hanem az elnyomottak és szenvedők nagy tömege felé fordult, mindenkinek hirdette az evangéliumot. Jellegük misszionáló: térítőket küldött ki. Propagandájuk békés. Tanaikat sok nyelvre fordították le s azok fejlődése zsinatokon történt.

Mindkettő pesszimisztikus, az e világtól való elfordulást hirdeti. A"megváltás" vallásai. A régi buddhizmus és a régi kereszténység elveti a külső jámborságot, a rituális kultuszt s az ember erkölcsi értékére helyez nagyobb súlyt. Az erkölcs altruisztikus s csaknem azonos: Buddha parancsai és tilalmai Krisztuséi is. A buddhisták gyakran hívebben követték mesterük szavát s a buddhizmus erőszak alkalmazása nélkül lett a világ legnagyobb vallásává. E hasonlóságok csak azok szemében fognak kidomborodni, akik Krisztus és Buddha tanát, igazi tanát ismerik és méltányolják.

Vannak a két vallás között oly hasonlóságok, amelyek tudós kutatók szerint azon alapulnak, hogy a buddhizmus befolyással volt a kereszténységre. A kutatások eredménye szerint abban a kérdésben, hogy van-e buddhisztikus hatás a kánoni (hiteles) evangéliumokban és a keresztény kultusz némely külsőségeiben, nincs bizonyosság; azonban arra a kérdésre, hogy van-e buddhisztikus befolyás az apokrif (nem hiteles) evangéliumokban, komoly kompetens kutatók határozott igennel válaszolnak.

A két, vallás közötti hasonlóság és párhuzam kérdése, Schmidt szerint, nem vallási, hanem irodalomtörténeti. Saját kijelentése szerint: "Senki sem botránkozik meg, ha azt hallja, hogy az európai mesék és regék jó részének hazája India. Minek tehát fönnakadni azon, hogy egyik- másik evangéliumi elbeszélés buddhista eredetű?"

"R. Garbe kiváló indológus (Indien und das Christentum Tübingen, 1914) szerint az apokrif evangéliumokban az újabb mahájána-buddhizmusnak közvetlen befolyása állapítható meg, a kánoniakban a régibb hinajána-buddhizmusnak befolyása"

1 Párhuzamok: (A kánoniak!)

1. Simeon a templomban (Luk. II. 25-32). Simeon azt az ígéretet kapja Istentől, hogy addig nem hal meg, míg meg nem látja a Megváltót és mikor a kisded Jézust először vitték szülei a templomba, Simeon is a templomba megy a Szentlélek sugallatára s karjaiba véve a kisdedet, akkor énekli: "Uram bocsássad el szolgádat békével, mert te Idvezítőd én szemeim előtt nékem nyilván megjelent". (Ref Énekeskönyv, 212. dicséret)

A szent ősz Aszita egy égi látogatása alkalmával látja a mennyei seregek ujjongását a Megváltó születése fölött. A kisdedet karjaiba veszi, dicsőíti, majd sírva fakad, mivel a kisded buddhasága előtt meg kell halnia.

2. Krisztus megkísértése a pusztában egész sereg buddhista irodalmi párhuzamra talál. Amint Krisztust felszólítja a sátán, hogy a köveket kenyerekké változtassa, éppen úgy szólítja fel az ördög a böjtölő Buddhát a Himalájának arannyá változtatására, valamint mindkét esetben azzal vonul vissza a kudarcot valló sátán, hogy kedvezőbb alkalommal ismét megismétli kísérletét s Krisztust és Buddhát angyalok szolgálják ki.

3. Péter tengeren járásának (Máté XIP 23-32.) is megvan, sőt egész közönséges a buddhizmusban a pendantja: Péter kicsinyhitűsége, Buddha tanítványa vallási elmélyedésének tünedezése miatt kezd elmerülni.

4. Jézus 5 kenyérrel vendégel meg 5000 embert, Buddha eggyel tartja jól 500 tanítványát.

5. Jakab levelében (III. 6.) olvassuk, hogy a nyelv tűz s hogy a pokolból lángra gyújtva lángba borítja létünk kerekét. Buddha tűzprédikációjában mondja, hogy minden érzékszervünk lángokban áll. A "lét kereke" kifejezés a buddhai "törvény kereké"-re mutat. 6. Az evangéliumi szegény özvegy két fillér adományának buddhista részéről a szegény leány két rézpénzadománya felel meg. Krisztus is, Buddha is ugyanúgy dicséri meg az adományozót, mert adományuk annyit ér, mint egy gazdagnak minden kincse.

Schmidt szerint a buddhisztikus elemek az újszövetségi iratokba a manicheizmus és a szíriai nesztorianus kereszténység útján jutottak, amely vallások keleten érintkezésben állottak a buddhizmussal. Lukács evangélista tényleg a szíriai Antiochiából származott.

II Párhuzamok: (Az apokrifek!)

1. Mikor Szűz Mária a kisded Jézussal a templomba jött, a bálványok mind a földre estek. (Máté apokrif ev XXIII) Buddha előtt is leborultak az istenszobrok.

2. Úgy a gyermek Jézus, mint Buddha megszégyeníti azt a tanítót tudásával, akihez tanulni megy

3. Egy pálmafa Jézus parancsára a földre hajlik, hogy gyümölcsével Máriát felüdítse. Buddha anyjához is odahajlítja egy fa az ágait, hogy őt megvigasztalja.

A középkori kereszténység egyik legkedvesebb könyve, "Barlam és Jozafát történeté"-nek főalakjai eredetileg maga Buddha és egy megtisztelő nevén nevezett szerzetes. Az egymás után több nyelvre történt fordítás okozta, hogy Buddha szanszkrit Rodhiszattva s a szerzetes "Bhagavan" kifejezéssel jelzett, neve Jozafátra, illetőleg Barlámra torzult. Századok folyamán oda fejlődött ez a történet, hogy fő alakjai belekerültek a római martyrologiumba. A keresztény legendák közül sok lehet buddhista eredetű, mivel a kereszténység első századában, különösen Kelet-Turkesztánban sűrű volt az érintkezés a két vallás szerzetesei között. Két keresztény legendának, Szent Eustachiusénak és Szent Kristófénak buddhista eredete ki van mutatva, éspedig az elsőnek a buddhista 12. sz. dsátaka (a vallásos elbeszélés), a másodiké pedig az 547. sz., illetőleg 537. sz. a forrása. E kettőn kívül egyes tudósok szerint még több keresztény vallásos történetet vezetnek vissza buddhista forrásra.

A buddhizmusban és a kereszténységben a következő kultuszelemek hasonlók:

1. a kolostori élet (szerzetesek, apácák, újoncok és felszenteltek).
2. a cölibátus,
3. a tonzúra,
4. a gyónás,
5. az ereklye-tisztelet,
6. az olvasó,
7. a templomtorony,
8. a füstölő
9. a harang használata. E valláséleti külsőségek a buddhizmusban mind régibb keletűek, mint a kereszténységben. Feltűnő továbbá, hogy a felsorolt külsőségek legtöbbjének nyomai a kereszténységben csupán a Kr. utáni 4. és 5. századig vihetők vissza, mikor tehát a kelet felé terjedő kereszténység a buddhista területekkel intenzívebb és sűrűbb érintkezésbe jutott..

Végső eredményként leszögezhető, hogy a buddhizmus minden valószínűség szerint volt befolyással a kereszténységre s megfordítva a kereszténység (a katolicizmus) a buddhizmusra (a lamaizmusra), de csak mellékes dolgokban, külsőségekben.

A nyugati kereszténységnek semmi oka sincs rá, hogy a buddhizmust ne a megértő rokonszenv, vagy legtisztább a tisztelet érzésével nézze: a buddhizmushoz, mint igazi valláshoz kíméletlen, vagy szeretetlen kezekkel nyúlni nem szabad; a buddhizmus nagy világvallás s szintén a részvét és szeretet evangéliuma s ebben az értelemben a keresztény evangéliumnak előfutára. Vele szemben a feladat nem lehet más, mint igazi valójában megismerni, összehasonlító vallástörténeti szempontból méltatni s ezúton minden vallás és vallási élet természetének mélyebb felfogására törekedni.

AZ EGYHÁZI ATYÁK KORA    Tartalomhoz __↑

Jézus közvetlen tanítványai, az apostolok-még kései térítő munkájuk idején is - oly annyira hatása alatt voltak a zsidóság megszervezett, isteni eredetűnek deklarált vallásrendszerének, hogy új és merész elgondolású prófétáknak, Krisztus küldötte új apostoloknak kellett egyeseknek magukat odaállítaniuk, hogy merész tábort szervezzenek ahhoz az elhatározáshoz, hogy az Ótestamentum szellemével jézusi módra szembeszállva, akarják és törekedjenek is keresztülvinni az attól való végleges elszakadást. Ezek közé tartozott többek közt Marcion, aki Rómában még Kelemen püspöknek léphetett a nyomdokaiba. Kelemen püspököt Péter apostol trónja, illetve a későbbi pápai szék harmadik örökösének lehet tekintenünk. Tehát közvetlen szem- és fültanúkról van szó s ami igen fontos dolog, - a közvetlen érzésátadások nagy súllyal juthattak ekkor még érvényre.

Ezekben a kora apostoli időkben Róma még nem játszotta azt a szerepet, ami jövőbeni nagy elhivatottságát már most sejtetni engedhette volna.

Az irányító központ Bizánc volt. Ide fut össze a palesztinai kereskedelem partmenti sekély járatú hajóparkja. Itt futnak össze az átmenő ázsiai és európai hadi és kereskedelmi utak. Itt őrlődnek azok a zsinati vitatételek, amelyek a további egyházi külső és belső dogmaelvi fejlődéshez az első szilárdabb alapot voltak hivatva nyújtani. Róma Bizánctól nem szívesen vett át olyan rendelkezéseket, amelyek Rómának Bizánctól való függőségét mutathatták volna a legcsekélyebb mértékben is. Róma inkább fordult Palesztinához, az eredeti forráshelyhez, avagy az ekkor már nagy hírre és komoly munkakörre hivatkozható Alexandriához.

Azok a nem-apostol tanítványok, akik Jézus közvetlen és első hallgató tanúi voltak, részben üldözések miatt, másrészt missziómunkák vállalásával szerteszéledtek Galilea területéről Caesarea Philppi, Tiberiás- a Genezáreth tó partján, majd Galileával átellenben, a tengerparton Tyrus és Caesarea, feljebb Antiochia -, megannyi hely teológiai iskolái az új, a jézusi, akkori megnevezése szerint "galileai vallás"-nak váltak küzdőtereivé és védőbástyáivá.

Az történt Rómában is, ami a többi exponált helyen, hogy a jézusi, krisztusi szellemben való vallási előretörés rögtön maga előtt találta akadálynak a régi zsidós szellem maradi embereit. Kelemen is, zsidó származása miatt, nem volt képes megszabadulni attól a régi nyűgtől amitől különben Péter apostol se volt egészen mentes s amitől Jézus is tanítása egész ideje alatt óvta, védte a zsenge kereszténységet. Emlékezetes a "farizeusok kovászától való óvakodás", "ama ördögatya gyermekeinek gonosz indulatai", megannyi súlyos kifejezések napról-napra, mint kilőtt nyilak törtek a levegőn keresztül, -viszont jól tudjuk, hogy a másik oldal se maradt adós: Jézus a pogány galileai föld szülötteként hol samaritánusnak, hol pokollal szövetkező "mágusfőnöknek" aposztrofáltatott.

Mindjárt az első század végén, Pál útitársa, Barnabás, a zsidókhoz írt levelében az Ószövetségről és szertartásairól kicsinylőleg nyilatkozik; tagadja, hogy Isten valaha az izraelitákkal szövetségre lépett volna. Igyekszik kimutatni, hogy az Ószövetség betű szerinti értelemben érvénytelen, s kimondja, hogy a keresztényekre nézve csak az Újszövetség kötelező.

Ignatius antiochiai püspök a judaizmussal ellentétes állást foglal el. Római Kelemennel szemben Marcion nem zsidó szülők származéka volt. Sinopéból, ama fekete-tenger parti városból való módosabb hajómester és hajótulajdonosnak volt nem mindennapi észjárású fia, ahova - t. i. Sinopéba - annak idején, Kr. e. 620 körül a szkíta üldözés elöl kitérő kimmerek egy része települt volt le. Sinope volt a Meotishoz átvezető legrövidebb tengeri út kikötője.

Az András és Péter apostolokkal foglalkozó "Acta"-k és ugyanúgy a hagyományok Andrást, Péter apostol testvérét jó ideig együtt szerepeltetik ezzel a Fekete-tenger partján eszközölt missziómunkálatok területén. Sinopéban történt, hogy az Úr, akit különben ez alkalommal csak később ismernek fel, Andrást, mint hajós, átszállítja a boszporuszi szkítákhoz. A hagyományok és régi írások szerint az Úr szava volt ez Andráshoz: "Menj Pontosba, ahol már oly igen várnak terád a te szkítáid". Ezek a pontusi szkíták voltak a maradékai azoknak a szkítáknak, akiktől nagyobb tömegük annak idején elválva, elszakadt és részben Indiába (Buddha törzse), másrészt a palesztinai Skythopolisba települt át.

Itt Sinopéban történt Péter és András apostolok különválása, hogy András a szkíták és Péter a nyugati népek nagy apostola, egyben az akkori és a későbbi keresztény világ fundamentumvető sziklája legyen.

Péter és András apostoloknak mégis sinopei tartózkodása idején történhetett, hol Marcion atyja megkeresztelkedve, kereszténnyé lett. Amennyiben igaz az, hogy a kimmerek is szkíták voltak, ellentétbe kerülve a másik szkíta csoporttal, mely régebbi lakóhelyükről tovaűzte őket, úgy Marcion családja itt, Sinopéban közülük is származhatott.

Marcion egészséges észjárására vall, hogy ő már a dolgok elején felismerte azt a veszedelmet, amit a zsidóság fokozottabb szerepeltetése és a zsidóság vallásának bekapcsolódása jelentene az új galileai szkíta vallás fejlődőképessége és előretörésének akadályoztatása szempontjából.

Marcion tudja, látja és hirdeti is ezt lelke egész erejével, hogy Jézus és az apostol tanítványok (az egy Judás kivételével) s az első szemtanú tanítványok (egynéhány ember kivételével) mind galileaiak és nem zsidók voltak. Alig ötszázra rúgott eleinte a tanítványok száma, a Galileából és

Jeruzsálemből valók együttesen és ennek négyötöd része galileai volt. Marcion Rómába kerülve, itt megismerkedett egy Kerdon nevű szíriai keresztény gnosztikussal. Noha Marcion figyelme eme terület felé is nagy érdeklődéssel terelődött, őt egyáltalán nem lehet a gnosztikus csoport tagjai közé sorolva semmibe venni. Az Encycl. Brit. szövegének szakírója komoly védelmet nyújt. Marciónnak az ellen a hamis beállítás ellen, amit vele szemben igazán helytelenül és könnyelmű értékeléssel követtek el, amikor őt a gnosztikusokkal egybefogva mondtak róla ítéletet. Origenes mellett egyike ő az ókori kereszténység úttörő nagy alakjainak. Mit is mond Marcionról például a magyar Révai Nagy Lexikon:

"Martion ker. gnosztikus tudós, egy külön keresztény felekezet alapítója a lI. században. Nézete szerint, nagy ellentét van a törvény és evangélium, zsidóság és kereszténység között, ami két különböző, magát kinyilatkoztató tényre enged következtetni. Van tehát szerinte egy igazságos Isten, a zsidók haragos Istene, aki azonos a világ teremtőjével, és egy jó Isten, a szeretet, Istene az evangéliumban. A jó Isten Jézusban nyilatkoztatta ki magát, ki látszólagos testet vett föl, hogy az igazságos Isten (Demiurgos) országát lerombolja. A valódi kereszténység szerinte a szent iratokból merítendő, de ilyenekül csak Pál tíz levelét és egy Lukácshoz közeljáró evangéliumot tekintett. Követői, a marcioniták, mint, egyházilag rendezett párt, a VI. századig fennmaradtak".

Mit mond Marcionról az egyháztörténész?

Marcion egy sinopei (Pontosban) püspök fia volt. Marcion Rómába ment s egy ideig a római községgel jó viszonyban volt, de már akkor rámutatott arra, hogy az egyház a zsidó nézetek és törvényesség felé kezd hajolni. Ugyanott megismerkedett Kerdon szíriai gnosztikussal, ki különbséget tett a legfőbb ismeretlen isten (jó Isten) és az ismeretes Isten, Demiurgos közt, ki az anyaggal érintkezvén, a világot alkotta (zsidók Istene). Marcionnak megtetszettek Kerdon eszméi, hozzácsatlakozott.

Marcion rendszerének alapja dualizmus, különbséget tesz a jó, láthatatlan, vagy keresztény Isten és az igazságos, zsidó Isten, vagy Demiurgos közt. A rossznak, a bűnnek forrása az anyag. A Jehova törvénye anyagi, szigorú, kegyetlen, szeretetlen; egyetlen célja, hogy minden népet az ő választott, népe igájába hajtson. Jehova saját népét sem tudta boldoggá tenni a kénytelen volt folyvást azon ígérettel vigasztalni, hogy majd elküldi saját fiát; de ezen ígéretet sem teljesítette. Végre a jó, láthatatlan, legfőbb Isten elküldötte saját fiát, Jézust, embernek látszó alakban, hol Demiurgos uralmának vessen véget s a szeretet törvényét léptesse életbe. Jézus tehát azért jött, hogy a törvényt és a prófétákat eltörülje, de tanítványai félreértették. Egyedül Pál fogta fel helyesen Jézus hivatását, csak ő volt igazi apostol. Marcion azon feladatot tűzte maga elé, hogy Jézusnak eszméit azon zsidó elemektől, melyekkel tanítványai és ezeknek utódai összezavarták, megtisztítsa. Marcion a kereszténységet egészen újnak tartotta. Pál is azt hitte ugyan, hol Jézus széttörte a zsidóság bilincseit, de egyszersmind elismerte a törvények isteni eredetét; Marcion ellenben úgy gondolkodott, hogy Istennek első történelmi kijelentése Jézus által közöltetett, Mózes törvénye, Jehova (egy Demiurgos) műve, tehetetlen volt a rosszal szemben, csak az igazságosságot képviselte, de nem a jóságot is, Krisztus evangéliuma a tökéletes, jó és igazságos Isten kijelentése. Ennélfogva az Ószövetség nemcsak különbözik a kereszténységtől, hanem ezzel ellenkezik is.

Demiurgos Jézusban uralmának megrontóját felismerte, a zsidókat ellene izgatta, kik Jézust megfeszítették (e halál csak látszólagos volt).

Ekkor Jézus leszállott az alvilágba, az Ószövetségnek elátkozott lényeit, kik Jehova uralma ellen lázadtak volt fel (Kain sat.), s a pogányok javát magával vitte az égbe; ellenben Ábelt, Noét, Ábrahámot sat., mint Jehova zsarnokságának eszközeit, ott hagyta.

A zsidó irányú apostolokkal szemben Marcíon foglalta el a legmerevebb ellenzéki állást. Amitől a zsidó ellenzéki Pál nem tudott megszabadulni, azt a nyűgöt Marcion merészen széttépte s kimondotta, hogy a kereszténységnek nincs köze a zsidósággal és nincs szüksége arra.

A lelkek nem egyenlők, a tökélyhez a vándorlások (újból testöltés, reinkarnáció) nagyobb, vagy kisebb sorozatán át juthatnak el.

Marcion egy"Antitheses"című művet írt, melyben az Ó- és Újszövetség közti ellentétet igen erős példákkal bizonyítgatja. Különösen a zsidók istenének fogalmát egész kedvteléssel boncolgatja. Demiurgos nemcsak igazságos, hanem szenvedélyes is, tudása korlátolt, nem tudja, hogy Saul bűnbe fog esni; ellentmond magának, megtiltja, hogy képet készítsenek és mégis érckígyót állíttat fel; a zsidóknak megparancsolja, hogy lopjanak, Szent Pálnak 10 levelét használta, de azokat is módosította.

Marcion ditheismusa s azon történelmi tévedése, hogy ő a zsidó vallásból kiinduló kereszténységet a zsidóság ellentéteként igyekezett felmutatni, oly nagy hibák voltak az igazhívők szempontjából, hogy egy ilyen tannak uralomra jutását nem engedhették meg.

Marcion eszméi terjesztésében rendkívüli tevékenységet fejtett ki, s habár igen tekintélyes ellenzék támadt ellene, híveinek száma gyorsan növekedett az egész keresztény világban. Arius tana előtt egy tan sem tett olyan nagy hódítást, s valóban azon düh, mellyel az igazhívők azt üldözték, legvilágosabb bizonyítéka annak, hogy milyen mély benyomást tett Marcion az akkori keresztények nagy részének szívére és eszére egyaránt. A marcioniták községei a 6. századig fennállottak."

Íme, tisztán áll előttünk Marcion nap meglátása, tiszta lelki munkája, hogy a kereszténység igaz krisztusi győzelme az lett volna, ha, amit most is akarunk, a kereszténység el-külön válik a zsidóságtól úgy vallási területen, mint mindenfajta más közösködésben és fejlődött volna a zsidóság is a kereszténység is a maga külön-külön útján. Olyan rosszul sikerült házasság volt, ez így; amely előbb-utóbb csak elváláshoz vezet. A zsidóságot, igen kevés kivétellel, csupán anyagi érdek vezette az új valláshoz, a kereszténységhez. A kereszténységet viszont az a lelki pietas tartotta vissza az ótestamentumi közösségben, ami Jézust is kötötte bizonyos mértékben az Ótestamentumhoz, hogy t. i. születésétől fogva ennek törvénye alatt állott. De hogy mily vékony és kényszerfonál volt ez, nem akarom Jézus erre vonatkozó igazoló szavainak sorozatát most, felsorakoztatni. Úgy hiszem, mindenki számára elegendő, ha az Újtestamentumban Jézus közvetlen szavaira hivatkozom. Az az egy bizonyos, hogy a zsidóság Jézus személyét és gondolatvilágát teljesen elvetette magától, úgyhogy a vele szemben tanúsított állandó gyűlölete közeledést se enged meg, viszont a keresztények részéről Jézus zsidónak tartása volt akadálya a maguk bensőségesebb odaadásának.

Írásunkban ezt hangsúlyozzuk és a jelen munkának is egyetlen célja: feltárni Jézus és a tanítványok érzületének, általában az evangéliumi gondolatvilágnak a zsidóéval össze nem egyeztethető ellentétes voltát s éppen ez okból határozottabban hívni fel a keresztény világ figyelmét arra a vergődő halódásra, amelyre így a zsidós keretek között ítélve van és erősebben sürgetni és megmutatni annak szükségét, hogy a kereszténységnek a maga tisztaságában megélnie csak az Ótestamentumtól minden tekintetben való függésének feladása révén lesz lehetséges.

Az a csodálatos, hogy az első egyházatyák közül oly sokan már a legtisztábban látták és hirdették is ezeket a dolgokat és mégis adódtak körülmények, amelyeknek, sajnos, főként személyi érdekek voltak az irányítói és táplálói, amely körülmények létrehozták nem sokkal később, először Marcion, majd az Indiában járt Pantaenus képviselte eszmék elvetését, utóbb - de mindjárt a harmadik század elején - az origenesi első nagy vitákat. (Egykorú hagyományok adatai szerint Pantaenus, mint az alexandriai iskola első tanítója, 190 körül Indiába ment ki és ott egy evangéliumot talált, amelyet még Bertalan apostol hagyott kint ottani térítőútja alkalmával Indiában.) Majd látni fogjuk, mint üli meg a lelkeket ezeknek a vitáknak a mérge-átka, hogyan fog össze Bizánc és Róma - bár mögöttük megjelenteti maga az Isten Attilát a semitizmusnak hódoló Róma és Bizánc ellen küldött Isten ostorát!

Semmi sem használt. Mintha egy időre erőtlenségbe hanyatlott volna a szkítizmussal telített őskereszténység és úrrá lett volna benne a semitizmus. Még talán nem veszett el minden, azonban a cselekvésre itt az utolsó óra! Az Indiát járta Pantaenusszal kapcsolatban az Enc.Brit. összefoglaló adataira hivatkozom, mely szerint:

"Pantaenus, head of the catechetical school at Alexandria, C. A. D. 180-200, known chiefly as having been the master of Clement, who succeeded him, and of Alexander, bishop of Jerusalem. Clement speaks of him as the >Sicilian bee<, but of his birth and death nothing is, known. Eusebius and Jerome speak of him as having been, originally at least, a Stoic, and as having been sent, on account of his zeal and learning, as a missionary to >India<. There is some reason to think that this means the Malabar coast. There was a considerable intercourse between south India and the east Mediterranean at the time, and Christian thought possibly did something to mould the great system of' Tamil philosophy known as the Saiva Siddhanta. Pantaenus >expounded the treasures of divine doctrine both orally and in writing<, but only a few brief reminiscences of his teaching are extant (see Routh Rel. sac. I. 373-383.). Lightfoot suggests that the conclusion of the wellknown Epistle to Diognetus, chs. IL, 12, may be the work of Pantaenus. Clement thought highly of his abilities, and Origen appeals to his authority in connexion with the inclusion of philosophy in the theological course."

Az egyházatyák eme korának szellemi törekvései egybeesnek a gnosztikus irányzatnak nevezett valláselvi felfogással. Erre vonatkozólag jó összefoglalást viszont Warga Lajos: Keresztény Egyház Történetéből mutathatok be a következő sorokban:

Bevonták rendszerükbe a zsidó kabbalát, az Essenizmust, Therapeutizmust és Philo vallásbölcsészetét. Másrészről igen fontos elemet képezett a perzsa dualizmus (talán ebből kölcsönöztetett a Messiásság és a chiliasmus eszméje), a brahmanismus az ő végtelen kiáramlási (emanatio) elméletével és buddhaizmus (Alexandriában nagyon ismeretes volt,), melyből a metempszichózist (lélekvándorlás) vették át. S mely szerint az életben a lélek a test börtönében van s a megváltás végtelen hullámain majd előre, majd hátra hányatik, míg partra nem ér"

XLIII. FEJEZET ⁴³

A SKYTHOPOLISI BASILIDES    Tartalomhoz __↑

A szemitizmus egyik alap karaktervonása, hol az utánzók jellegzetességével csak felszínen utánozzák a lelküktől idegen gondolatot, avagy művészi formákat. Ugyanezt cselekedték mindig vallási területen is. Az idegen népek vallási elveit és gondolatait saját céljaik érdeke szerint válogatták mindig össze. A mai időkben is cselekedve született meg a theozófia és a modern gnózis, amely nem más, mint a zsidó pszichén átszűrt keleti vallásos érzés és filozófiai gondolkodás. A zsidóság, hogy érvényesülését biztosítsa, a világ művészeti elvét igyekszik lerántani arra a nívóra, amelyen viszont a zenével, művészet és irodalommal, színdarab és filmmel, egyszóval mind ama területtel, ahonnan nemcsak kiindulnak, hanem ahová össze is futnak azok a szálak, amelyek a világ bizonyos irányú megnevelésének mozgató kerekeit egybekapcsolják. Bizonyos hányavetiség és mélyebb érzés hiánya a jellemzője ezeknek a könnyű fajsúlyú, csak látszatra épített törekvéseknek. Ugyanez volt a fő jellemzője az első századbeli zsidó-keresztények ténykedésének is. Bizáncban a zsidó szülőktől származó Epiphanius, míg Rómában az ugyancsak zsidó Kelemen püspök lettek a kerékkötői és egyben elgáncsolói is a helyes krisztusi vallásos irányzatnak.

Kelemennel szemben a keresztény és filozófus Marciont találjuk, aki az Ószövetség káros hatásának kiküszöbölését követeli az újtestamentumi alapon induló keresztény gondolatvilágból s emiatt igen éles ellentétet képvisel a zsidós irányú Kelemennel szemben.

Amikor Martion elvei virágzásuk teljében voltak, születik Irenaeus s jut jelentős szerephez a később Indiában apostolkodó Pantaenus, akinek alexandriai Kelemen volt a tanítványa és utóda is egyúttal az alexandriai iskolában, aki, t. i. Kelemen, Origenes-szel együttesen megalapítója lett a keresztény bölcselkedésnek.

Basilides a palesztinai Skythopolisból 125 körül jő Alexandriába, ahol kelet és nyugat vallásos és filozófiai gondolkodása egymással kicserélődve termelték ki az úgynevezett keresztény gnózist, amelynek azonban megannyi egyeztetője és tanítója szerint igen sok árnyalata volt. A felületes egykorú, -és ugyanúgy a mai kritikusok sokszor estek abba az igen nagy hibába, hogy meg nem értett filozófiákat, mint a Marcionét, Origenesét és ugyanúgy a Basildesét, a gnózis keretébe sorozták be és úgy igyekeztek velük elbánni és őket értékelni, ahogy valóban a gnózis, mint a zsidó szellem "szedegető" terméke, ezeket értékelte.

Messina a római szentszék kiadványainak sorozatában kiadott, a mágusokról és a zarathustrai vallásról írott értékes könyvében igyekezett megmutatni azt a tisztább gondolatkört, amelyre úgy Basilides, valamint kortársai nyugodtan támaszkodhattak és ez: a zarathustraizmus volt!

Pantaenus, Alexandriai Kelemen, a skythopolisi Basilides és Origenes teremtik meg az új keresztény filozófia bázisát és adják a tulajdonképpeni zamatát annak a galileizmusnak, krisztusi vallásnak, amely a zsidóságtól különválva, önálló élet keretében kezdett; mutatkozni. A zsidó gnózis rájuk fogja a pogány gnózishoz való hajlásukat, holott a zsidó mentalitás terítette a gnózis és a kereszténység kereteit is pogány színezetű mitológiával és meg nem értett, meg nem emésztett keleti vallásos gondolkodással és filozófiával.

Amikor Pantaenus kelet vallásos elveivel és gondolataival megrakodva Indiából visszatért Alexandriába, a keresztény vallásos élet egyik főbb gócpontjába, - itt az igazán keleti, indiai ősi gondolatvilágot és nem a pogány római, vagy görög kultúrát iktatta be vallásos felfogásába. Hisz maga Pythagoras is Zarathustra egy kései bensőbb tanítványától tanult és tőle Sokrates és Platon. Mani is, aki a harmadik század legelején lép fel, ugyancsak az indiai gondolatvilágból már gazdagabban termékenyült kereszténységből veszi a maga elgondolásához az egyeztetni óhajtott vallásos elgondolásokat. Skythianus a skythopolsi Basilideshez állott közelebb.

Az origenesi elvek körül felmerült viták első megindítói az alexandriai gyülekezetek szerzetes csoportjai voltak. Amikor a későbbi tárgyalandó eme vitában, úgy 400 körül a bizánci udvar elé kerül a döntés, ekkor még jelentős módon szerepelt az a Basildes-párt is, amely a zsidó iránytól, az Ótestamentum súlyos bilincseitől való szabadulást hirdette a krisztusi alapon elgondolható egyedül üdvös dolognak

Basilides használta már az egész Újszövetséget, kivéve Pálnak Titushoz, Timotheushoz és a Zsidókhoz írott leveleit. Basilides még hivatkozott Mátyás apostol titkos hagyományaira is.

Basilides nagy fontosságú szerepköre és tanítása lehető megvilágítása céljából Hauck Teológiai Enciklopédiájára és Warga L. egyháztörténész jó összefoglalású cikkeire hivatkozom, mindkettőnek kivonatát is adva.

Warga L.: "Basilides szerint minden életnek, létnek végső elve, kútfeje a kimondhatatlan, s az idő szerint nem mérhető istenség, s a rejtélyes Abraxas névvel jelölt őslény, ki legelébb a világ magvát létesítette, melyből aztán a világ szakadatlan foksorozatban fejlődött ki. A világmagban, vagy chaosban hármas fiúság volt; ezek a nem mérhető istenséggel lényegileg egyenlők, de fokozatosan gyengébbek voltak; az első az isteni fiúságnak szellemi, a második a lelki, a harmadik az érzéki nemzedéke, Ezekre az őslény saját szépségének hatalma által gyakorolt befolyást. Ennek következtében az első fiúság az őslényhez, a boldog szellemvilágba emelkedett, mely a hét legfőbb szellemi erőt, vagy tökélyt, s az első hebdomast foglalja magában s mely az őslénnyel együtt az első ogdoast, vagy eget képezi. A második fiúság a világmagból, mint sűrűbb, tökélytelenebb, csak a szentlélek segélyével képes felemelkedni; azonban még így is csak a szellemvilág határáig juthat, mert ennek befolyását nem képes kiállani. Végre a harmadik fiúság a világmagban marad s ő lesz a tisztítás és megváltás tárgya.

Továbbá az első égkör szellemi erői párosodva, egy második égkört hoztak létre, ezek egy harmadikat s így tovább; ekként a napév napjainak száma szerint összesen 365 égkör jött létre. Ezeket együtt Basilides ugyancsak az Abraxass névvel jelölte. Az utolsó égkör fejedelme Jehova és társai alakították Sophia mintája után a kész anyagból a Földet, a legközépszerűbb világok egyikét. Jehova és társai, a Demiurgosok a Föld országai és népei felett megosztoztak. A Demiurgosok különböző pogány népek istenei lesznek; Jehova a zsidókat választja ki, nekik törvényt ad, melyben az érzéki és szellemi nézetek még össze vannak vegyítve. A pogányok istenei Jehova ellen készülnek szövetkezni, ki minden népet meg akart hódítani. Hogy ezen harcnak vége szakíttassék, a legfőbb istenség, az őslény, elküldötte első neonját, vagy fiát, Nust, hogy szabadítsa fel az embereket a Demiurgosok hatalma alól. Nus nem öltött magára lényeges testet, hanem az ember Jézushoz, a harmadik fiúság sarjadékához csatlakozott a keresztelés alkalmával és őt csak a szenvedés bekövetkezése pillanatában hagyta el. (Basilides némely tanítványai szerint ezen utolsó pillanatban Jézus a cvrenei Simonnal cseréltetett ki s ezen utóbbi feszíttetett meg).

Hauck lexikona szerint: "Basilides Péter valószínű tolmácsának, Glaukiasnak tanítványa, Hadrianus korában tanított Alexandriáhan. Epiphanius szerint Satornillel együtt Menandernek volt tanítványa Antiochiában. Ez a tudósítás lehet igaz, azonban éppen úgy lehet Irenaeus leírásából vont következtetés, amely leírás szerint Satornil Basilidesszel >mint egy szellemi testvérpár csatlakozott Menanderhez, mint szellemi atyához<.

Ellenőrizhetetlen, ha nem is ily valószínűtlen, amint Zahn feltételezi, az "Archelaus Acta" azon állítása is, hogy Basilides perzsáktól tanult. Ezen Basilidesnek a mi gnosztikusunkkal való azonosságát kétségbevonni túlzott kritika, Origenes szerinte Basilides írt egy "Basilides szerinti evangélium"-ot Ha ez nem egy nagyon valószínűtlen félreértésen alapul, akkor csak azt jelentheti, hogy Basilides az evangéliumi hagyományt saját céljaira alkalmassá tagolta.

Egészen helyesen mondja Epiphanius. "Ezen téves álnézet kezdetének annak a keresése és megmondása az oka, hogy honnan van a rossz.

Valójában úgy a basilidianus, mint minden gnosztikus szemlélődésnek alaptémája a rossz és gonosz eredetének kérdése volt.

Az evangéliumban az volt olvasható, hogy a jámbor Lázár nyomorult, az istentelen gazdag ellenben boldog volt.

Blasphemia lett volna ezért az isteni előrelátó gondviselést felelőssé tenni: "Mert mindent elmondok inkább, mintsem rossznak mondjam az isteni előrelátó gondviselést" - írja Kelemen. Ez ugyanaz a gondolat volt, amelyre később Mani alapította szemlélődését, s amely már Zoroaster tanának is alapját képezte. Azonban akkor a gonosz, amely a dolgokra és személyekre azoknak vonakodása nélkül látszik tagadni, hogyan szállott rájuk? Basilides így felel: Két létlen, önmagából létülő princípium, a világosság és sötétség létezett eredetileg egymástól elválasztva, anélkül, hogy magukat észrevették volna. Mikor azonban a sötétség a világosságot meglátta, akkor vágy fogta el a világosság után, mint "melior res" (.Jobb') után és igyekezett vele vegyülni.

Ez bizonyára célzás Ormuzd és Ahriman birodalmának összevegyülésére. A jó és gonosz harcának Basilides szerint is a jó elem győzelmével kell végződnie.

Basilides hét fő jójának is előképét látjuk a Zendaveszta Amshaspandjaiban.

Basilides tanítja a lélekvándorlást is, az újbóltestetöltést, hivatkozva az Újtestamentumra.

A basilidianusok szektája Alsó-Egyiptom határain nem terjedt túl. Hieronymus azt állítja, hogy "Spanyolországba is átterjedt; de ezt csak azért írhatta, mivel az ilyen keleti "tévtanok"-ról való ismeretei nagyon hézagosak voltak; csupán az nem lehetetlen, hogy a Sulpicius Severuss említette memphisi Marcus gnosztikus basilidianusokkal állott összeköttetésben".

A Basilidesre vonatkozó adatok megállapítják, hogy ő a perzsáknál mint hittérítő működött volt (fuit praedicator apud Persas, Acta Archälai c. 55.) s hogy ő az iráni vallástanokat építi erősen a maga filozófiájába és a keresztény gondolatvilágba s hogy Basilides volt az, aki előszörre kapcsolta egybe az isteni-megváltó eszméjét a názáreti Jézus isteni eredetű missziómunkájával.

XLIV FEJEZET ⁴⁴

ORIDENÉS    Tartalomhoz __↑

Említettem az előadottak során, hogy volt egy időszaka az egyháznak éspedig mindjárt a legelső században, amikor hitelveinek magyarázása megegyezett az Aveszta felfogásával. Ez azt jelentette, hogy az ótestamentumi vallási elveket Krisztus felfogásában kommentálták, ami viszont, egyező volt az Aveszta valláselvi felfogásával. Ennek az iránynak legfőbb képviselője a 3. század elején élt Origenes egyházatya volt, az ókor legtudományosabb teológusa, aki legelőször gyűjti és elemzi a Biblia különféle szövegezését, aki a pogányság gondolatvilágával szemben az első hatalmas apologéta.

Révész Imre: "Akikre nem volt méltó a világ" című munkájában azt mondja: "Az óvilág legnagyobb keresztyén tudósa volt Origenes. Origenes mutatta meg először a világnak, hogyan lehet valaki egyszerre nagy tudós és nagy keresztyén, hogyan lehet Krisztust könyvek között is szolgálni, diadaláért a tudomány fegyvereivel is küzdeni, híven mindhalálig",

Origenes Alexandriában született 185-ben. Még húsz éves se volt, amikor Demetrius püspök az ottani katecheta iskola tanítójává nevezte ki. Mint világot járt tanítómester kerül Palesztinába, ahol a Demetrius körzetén kívül eső caesareai püspök presbyterré avatta, amiért Demetriusszal meghasonlásba kerül, aki ez okból meg is fosztotta őt papi tisztétől. De Origenes, az alacsony növésű, törékeny testű, de nagy lelke miatt "adamantios"-rak, gyémántlelkűnek nevezett férfiú leküzdött minden akadályt. Galileával átellenben a messze híressé vált caesareai hittani-iskolát nyitotta, ahonnan megannyi hitvita szónokául hivatott volt meg. Sok-sok üldöztetést szenvedve, közel Galileához, a tengerparti Tyrusban mint törhetetlen hitvalló halt meg 254-ben.

"Origenes korának legnagyobb tudósa, valóságos egyetemes lángész, életében megbecsülés és tisztelet vette körül."

Origenes tanai fölött leghevesebben 401- 403 között dúlt a zsinati vita, amelyet a betlehemi Hieronymus és Epiphanius ciprusi püspök indítottak meg. A vita Jeruzsálemben folytatódott éspedig az Isten kétféle, egyrészt szellemi, másrészt emberi alakban való felfogása körül A zsinati vita innen Konstantinápolyba terelődött, ahova azután kelet valamennyi püspöke hivatalos volt, eldöntendő, hogy emberi alakú Istent imádjanak-e, avagy az Isten, mint szellem, csak szellemi törvényei szerint keresendő és fogható is fel s ugyanígy imádható is.

Egyik ilyen zsinatra hajózott át Ciprusból 403-han az ősz Epiphanius, hogy Aranyszájú Szent Jánossal, mint az origenesi tanokat valló szerzetesek védőjével felvegye a harcot.

Nem is sejtette az akkori világ, hogy amikor fent Góg-Magóg szkíta (Attila hun) népe újból megjelent a keresztény Európa kapuinál, lent, Konstantinápolyban viszont nagy szellemi döntő csatára került a sor; vajon melyik irányzat győzedelmeskedik majd, a szkítizmus felé hajló Origenes- párt, avagy a zsidó irányú, a sémita szellemtől átitatott Ótestamentumra támaszkodó Epiphanius és hívei tábora?

A barbárnak mondott szkíta Attila éppen e viták utóidején mutatta meg a szkíta lelkület igazi arculatát.

Amikor Attila a baráti hűség körül oly nagyot vétkező Aétiust leckéztette éspedig a népek nyugati nagy csatájában, a halála előtti tavaszon még egyszer látjuk Attilát a római földön, - de Aétius sehol sem mutatkozott felmentő seregével. Attila elé Róma püspöke, illetve a pápa érkezését, várják. A hagyomány szerint az Attilát ünneplő város egy költővel ünnepi ódát irat, Attila tiszteletére. Ugyancsak a hagyomány szerint a költő éppen belefog költeményébe, megszólításában Attila királyt Istennek aposztrofálva. Attila rögtön abbahagyatja a vers szavalását és a költőt, aki egyszemélyben a szavaló volt maga, a circus közepén nyeregből rögtönzött máglyára vetteté gonosz költeményével együtt, mondván: Ember ne hasonlítson Istenhez embert Később levétette a lángba kapott máglyáról a vers költőjét, hogy az utókor számára megírhassa merészsége és büntetése súlyát, - az istentelen verset azonban hamvadni hagyá.

Hát választhatott volna- e különb ostort az Isten a maga ostorául Bizánc és Róma bűneit ostorozandó?

Azzal vádolták Origenest- jogtalanul-, hogy a kereszténység igazságait platói eszmékkel hamisította meg.

Írói tevékenysége majdnem hihetetlen. Hatezerre teszik dolgozatainak számát.

Origenes egyik követője volt Synesius bölcsész, szónok és költő, utóbb ptolemaisi püspök.

Origenes híveinek tulajdonképpeni székhelye Palesztina, Epiphanius, ciprusi püspök az, origenesi eretnekség elfojtása céljából Origenes tanainak kárhoztatására hívta fel János jeruzsálemi püspököt és Rufinus szerzetest de ezek megtagadták ezt. Hieronymus viszont. megtagadta Origenest. Rufinus latinra fordította Origenes iratait, de nem hűen. Theophilus alexandriai püspök (385- 412) Origenes híve volt eleinte, de később érdekei szerint változtatta nézeteit. Az alexandriai (399) zsinaton Origenes tanait eretnekségnek bélyegezte s az azt követő barátokat üldözte.

Origenest a bölcselethez a kereszténység vezette. Az új platonizmust jól ismerte. Kelemennel együtt létrehozták a keresztény bölcseletet mely szerint a hit igazságai az ész legfőbb tételeivel összhangzásban vannak.

1. A zsidókat a törvény, a pogányokat a bölcsészet vezette Krisztushoz. Isten minden népnek kijelentette magát, de legtisztább a keresztény kijelentés. Ennek történelmi tekintélyen alapuló elfogadása a néphit (pistis), mely a tökéletes kereszténynél szabad belátássá, meggyőződéssé (gnózis) lesz.
2. Az istenség csak önmaga által korlátoltatik, sohasem pihen: ezen világ előtt végtelen sok világot teremtett.
3. A Logos nem az atyának kiáramlása, hanem Isten örök akaratából hozatott létre (nemzetett): a szent lelket minden létező dologgal együtt a fiú teremtette.
4. A kereszténység az összes szellemvilágra vonatkozik.
5. A test nem támad fel, hanem ahelyett a lélek tökélyesebb szervezetet nyer.
6. Az érzéki chiliasmusnak Origenes határozottan ellene nyilatkozik.

Origenes működésével szemben csakhamar ellenzék fejlődött ki, mely előbb inkább csak személyeskedésben nyilvánult.

Mikor észrevette, hogy az Ószövetség görög fordításai és a Septuaquinta az eredeti zsidó szövegtől sok esetben eltérnek, két polyglott bibliát állított össze, Hexapla-t és Tetrapla-t.

"Originesnek eretnekségül bélyegezhető tételei közül főképp négy került ismételten vitatás alá, abban a korszakban amelyben elbeszéléseink eseményei folynak, s élénk csatározások és küzdelmek megkezdésére szolgáltak alkalmatosságul Keletnek különböző pontjain, kiváltképpen pedig Egyiptomban. E tételek elseje a lelkek előzetes létére vonatkozott. Bizonyos, Platontól, Pythagorastól és néhány gnosztikus; eretnek fő embertől átvett tan alapján azt tanította Origenes, hogy a lelkek előbb léteznek a testekkel való egyesülésüknél, és hogy tiszta szellemkorukban estek a bűnbe. Halandó és különféle szükségeknek alávetett testbe való költözésük, az állatokhoz való hasonlóvá lételük, egyszóval földi életök csak vétküknek képezte büntetését, Első szüleink a teremtő iránt való engedetlenségökért zárattak a csont és hús börtönébe, s ezt jelentette Mózes első könyvében a vadállatok bőréből készült öltözet amellyel Ádám és Éva az eset után befödte mezítelenségét. A második, ezen elsővel szoros kapcsolatban álló tétel a halottaknak az utolsó ítélet napján való feltámadására vonatkozott. Mily alakban megy majd végre ez a legutolsó feltámadás'? A halottak azzal a testtel kelnek-e majd ki sírjukból, amely az életben osztályrészükül jutott, megmarad-e nemük, rútságuk vagy szépségük? Origenes azt, állította, hogy nem. Ez a hüvely szerinte a földön marad, mint ahogy a szabadságát visszanyerői rabnak a lánca börtönében marad; ahol büntetését az imént kiállotta. Légiesebb s változhatatlanabb alak várakozik majd a lélekre, mely a teljhatalmú bíró ítélete szerint, elveendi jutalmát, vagy pedig büntetését. Egyébiránt az örökké tartó kínokban való hitet visszautasította, s ez képezte harmadik, a másik két megelőzővel szintén összefüggő tantételét.

XLV.FEJEZET ⁴⁵

A SKYTHIANUS ALAPÍTOTTA MANICHEIZMUS    Tartalomhoz __↑

Origenes Istent mint, szellemet fogta fel és így foglalta tanításai keretébe is. Az Isten szellem és akik őt imádni akarják, szükség, hogy szellemben imádják.

Origenes elgondolása szerint Isten a természeti világban az élet és törvényeinek, -az erkölcs világában pedig a szép, jó és igaznak a kútforrása. Ez a szkítizmus tiszta valláselvi felfogásával egyező elgondolás, - az Istennek emberi alakot és tulajdonságokat gondoló ótestamentumi felfogással szemben.

A szkítizmus nagyszerű valláselve: a szépséges természeten keresztül jutni el a természet nagy alkotójához, Istenhez. Tehát a gyönyörű természetvilág megismerése, a természetvilág nagyszerű törvényeinek sejtése, mind az Isten-keresés eszközei voltak csupán az ősi szkítaság vallásosságában. A tüzet, mint Isten legszebb szimbólumát tisztelték, amely fényt és meleget ad, éltet és érlel. A patak, a forrás, a víz kedves szellemeit és azok vezető irányító tündérét, Anahytát, a turánok Boldogasszonyát mindenek felett szerették. Hisz ő táplálta az Isten alkotta törvényeket, hogy t. i. a legelő, az erdő és a víz-fejek zölden maradjanak, el ne tikkadjanak, el ne apadjanak.

A manicheizmus a szkítizmusnak ezt a részét egyoldalúan fejlesztette tovább. Sok, Indiából átvett, de kellőleg meg nem értett tétellel bővítették, sőt mint a természettudományok első képviselői, töretlen úton járva, megannyi ellenkezésbe ütköztek folyton. Hisz maga Augustinus is, aki kilenc évig volt a manicheizmus kötelékében, éppen ezen primitívebb elgondolású természettudomány ingatag elveit rója fel különösképpen a manicheizmus értéktelen célkitűzéseként. Más oldalról szemlélve a dolgot, Angusztinus iratai, így" Vallomásai" telítve vannak a manicheizmus köréből átvett alapérzület és gondolkodással, különösképpen az általa olyannyira megbírált természetvilág törvényeinek "Isten törvényeiként" való szerepeltetésével, de különben egyező elgondolásúak a Zarathustra fohászaiban (Gathak) foglalt tisztább, inkább szellemi, mint lelki alapérzülettel.

Mani és a manicheizmus

Mielőtt megérkeznénk ahhoz a korszakához a kereszténységnek, amelyben arról volt szó, hogy az inkább keletet képviselő, a szkítasághoz közel álló Origenes-féle kereszténység győzzön-e, avagy ennek ellenében az origenesi elvek letörése és kiküszöbölésére kiküldött, jeruzsálemi zsidó szülőktől származott Epiphanius püspök ótestamentumi elvekkel átszőtt szemitizmusa, - szükségesnek

mutatkozik előbb a kor vallási törekvéseinek bizonyos kevésbé ismert szempontból való feltárása. Ez, az akkori keresztény világot körülvevő, idegennek ható szellem, az imént említett manicheizmus előretörése volt, amely új vallásalakulat éppen Origenes idejében kezdett kifejleni naggyá, úgyhogy 72 püspökségével Epiphanius püspök szereplése idején már igen veszélyessé vált a kereszténységre nézve. Origenes egyházatya a Galileához közel tengerparti Tyrusban élt később és itt is tartotta fenn iskoláját, ahova a kereskedelmi hajók révén nemcsak kelet kincse-gazdagsága, de egyben kelet misztikuma is össze-egybefutott- Origenes nem azt aknázta ki, hanem itt közel Galileához, az itt települt. és a galileaiakra (Galil ha Gojim) talmudi átkukat szóró zsidó papokkal szemben a még tiszta jézusi tanokat gyűjtötte egybe és tartotta fönn közel 6000-nyi értekezésében. Egészen más világ volt az, amelyet Origenes megmutatásában látunk, mint a mienk és egészen más világ volt, mint a ma megszűkített látókörrel tevékenykedő kereszténység. Szinte, hihetetlenül hangzik, Origenes tanította és a kereszténység, mint Krisztus tanítását tudta, hitte és hirdette is el egészen az ötödik századig az "újból testetöltés" tanát amely tan Jézus közvetlen beszélgetéséből is kiviláglik, elég csupán Jézusnak az Illés és Keresztelő Jánossal kapcsolatban mondott szavait figyelmesen elolvasnunk. Origenes határozottan a szkítizmus szellemében fejtette még ki mondanivalóját.

Érdekes találkozása a sorsnak- ahogy Epiphanius előadja -, hogy egy előkelőbb szkíta Férfiú, aki tudományát Palesztinában, talán éppen Tyrusban szerezte volt, Indiát, gyakorta járva, elhatározta, hogy az indiai akkori ottani vallásos elveket összeegyezteti a jézusi kereszténység eszmevilágával és e kettőből alkotja meg azt a vallást, amelyet, ő jobbnak gondolt az ótestamentumi gondolatvilág odakapcsolásánál.

Előttem fekszik két hatalmas kódex, az egyik Origenes egyházatya értékes munkásságának foglalatja, míg a másik Epiphanius püspök fő műve a kereszténységet helytelenül magyarázók ellen: "Contra Haereses" címmel. Epiphanius ebben a művében legfőbb ellenségének az akkor uralomra tört manicheizmust tartja.

Skythianus, a manicheizmus megalapítója, egy mágus volt, valószínűen India vidékéről, hisz oda járt kereskedelmi hajókkal, viszont emitt a görög nyelvben kellett oktatást szereznie.

Skythianus tanitványa, Terebinthus Palesztinából Perzsiába került itt igyekezett terjeszteni Skythianus tanítását, akinek a perzsiai tűztisztelő mágus papokkal igen meggyűlt, a baja, ugyanúgy, mint a keresztényekkel, mert egyik vallás képviselője sem tűrhette azt, hogy ne teljességében a maga vallásos felfogása jusson kifejezésre, márpedig a Skythianus-féle vallásos gondolkodás a kereszténységet egyeztette a zarathustrai ősi hittel, de emellett sokat merített még a buddhizmusból és a buddhizmussal egykorú vallásból, a jainizmusból is.

Most pedig lássuk, mit mond maga Epiphanius, a Manival egykorú patriarcha, akinek birtokában állítólag még eredeti, Manitól eredő levelek voltak.

A"Contra Haereses"c. műben azt írja Epiphanius Skythianusról, a manicheízmus tulajdonképpeni megalapítójáról:

"Ez a Cubricus, későbbi nevén Manes egy özvegy szolgája volt, aki gyermekek nélkül halván meg, igen nagy mennyiségű pénzt., aranyat és ezüstöt, meg illatos kenőcsöt és mást hagyott rá. De az maga is egy bizonyos Terebinthus öröksége volt, aki maga is rabszolga volt és az asszírok nyelvén Buddhának neveztetett át. Volt pedig ez egy Scythianus szolgája, aki Saraceniából eredt, de Palesztinában, illetve Arabiában nevelkedet. Ez a Scythianus az előbbi helyeken görög nyelven taníttatván a tudományok rendszerére, a világi hiú bölcsességben naggyá lett. Miután pedig kereskedés céljából folyton Indiába járt, nagy kereskedői haszonra tett szert. Ebből sok világi javakat szerzett és Thebaisba ment át. Mikor tehát először ez a nagyon meggazdagodott és Indiából hozni szokott drága kenetek és fűszerszámok s más egyebek birtoka révén büszke Scythianus Thebaisba, ebbe az így nevezett régi városba érkezett, talált ott egy igen veszedelmes és szemrevaló szépségű nőszemélyt, aki elálmélkodtatta az ő ostobaságát;

Kivitte a mulatóhelyből (mert mint olyan, a közfertőben szokta magát árulni), rabja lett a nőszemélynek s szabaddá tevén őt, nőül vette. Scythianus a Phythagorastól nyert (eszme) készlettől gondolkozásában elvakíttatva, így gondolkozott, és 4 könyvet írt saját magának, melyek közül az elsőnek a >Mysteriumok<, másodiknak az >Összefoglalások<, harmadiknak az >Evangeliumok< negyediknek a >Kincsek könyve< címet adta".

Epiphanius után egy más megvilágításban is lássuk a manicheizmust.

A manicheusok a Kr. u. III. századi úgynevezett eretnekek, tanaik első rendszerbe foglalójának, Manesnek követői.

Skythianus mágusnak egy Terebinthus nevű tanítványa Palesztinából Perzsiába menekült. A perzsiai mágus papok üldözése elől (mert Te rebinthus Perzsiában is hirdette Skythianus tanait, melyek a manicheizmust már méhükben hordozták) egy özvegyasszony házába menekült ahol megölték. Ez a nő, akire Therebinthus kincsei és iratai maradtak, egy Cubricus nevű rabszolgát vett magának, azt adoptálta s az akkori kor tudományára kitaníttatta. Mikor az özvegy meghalt, Cubricus Manesre (perzsául hajó) változtatta nevét s így hirdette tanait, melyek terjesztésében jelentős sikert ért el. Mikor azonban a perzsa király fiát nem sikerült varázslatával meggyógyítania, börtönbe került de kiszabadult.

Azonban Archelaus ortodox püspök ismét visszajuttatta oda. Szörnyű halál lett a vége, állítólag megnyúzták.

Halálával nem szűnt meg tanainak terjedése, mert tanítványai tovább hirdették azokat. Ezek két csoportra oszlottak:

1. Electusok
2. Auditorok. Az előbbiek közül 12 tanítványt, később újabb 13-at választott. Három, név szerint is kimagasló tanítványa volt: Hermea, Ádám és Tamás.

Manes tanai igen röviden összefoglalva a következők:

Két örök princípium van:
1. minden gonosznak (és az Ótestamentumnak).
2. minden jónak (és az Újtestamentumnak) szerzője.

Az elsőtől származott az ember teste, a másodiktól pedig lelke. Minden valóság, így az ember is a görög ananké (Sors) fogalmával rokon szükségszerűség kényszere alatt áll cselekedeteit illetőleg, tehát szabad akarat nincs. Krisztus nem emberi értelemben vett, csak látszólagos testben élt, mert lehetetlen, hogy az ő teste is a rossz princípiumának lett volna teremtménye. Hol Krisztusnak, hol Szentléleknek nevezte magát. Ez utóbbit egyesek kétségbe vonják, mert egy még Epiphaniushoz írt levelében Krisztus apostolának nevezi magát, ezért továbbá azt is valótlannak állítják, hogy tizenkét apostolt választott volna magának. Azt is tagadják egyesek, amit mások viszont állítanak róla, hogy a napot és holdat imádta volna. Csupán annyi hihető róla, hogy a jónak és rossznak az egész világon való egymást kiegészítő szerepének hitét vallotta és hirdette. Tanította, hogy követőinek lelkei három fokon keresztül (1. hold, 2. nap, 3. Isten) megtisztulva jutnak Istenhez s egyesülnek vele. Akik nem követői, azoknak lelkei vagy a pokolba, vagy más testekbe jutnak. Krisztus a napban, a Szentlélek a levegő-égben, a bölcsesség a holdban, az Atya a világosságban lakik. Tagadta a feltámadást, elvetette a házasságot.

Augustinus egyházatya, aki megtérése előtt 9 évig manicheus volt, megvallja, hogy a manicheusok között nem mindenki volt zabolátlan erkölcsű, hanem csak az úgynevezett katharisták.

Egyházi és világi hatóságok egyaránt rendeleteket bocsátottak ki ellenük. Egyházi részről síkraszálltak ellenük többek között: Heliodorus Presbyter, Titus Bostrensis, Fabius Marius Victorinus, Basilius Magnus, Didymus Alexandrinus stb. és főleg Augustinus.

Rendeleteket, bocsátottak ki ellenük még a keresztényüldöző császárok is, így Diocletianus, Maximianus; annál inkább a keresztény császárok, mint Valent.inianus, Gratianus, a két Theodosius, Honorius, Justinus, Juatinianus.

Kiirtásuk mégsem sikerült. Keleten fennmaradtak a saracén uralomig, nyugaton pedig Franciaországban a XIII. századig és mikor a valdensek terjedni kezdtek, tévesen manicheusoknak hívták őket.

Keleti források mondják el, hogy Manes egy teljes esztendeig egy barlangban volt elrejtőzve, s mikor onnan előjött, egy könyvet hozott magával, melynek neve "Ergenk és Estenk" volt.

Az egyháztörténészek újabbkori megállapításai (Warga L.: A keresztyén egyház történelme. I. p. 137-9.) a manicheizmussal kapcsolatban a következők:

"A perzsa források szerint Mani egy mágus családból származott, majd keresztyénné lett s presbyteri hivatalt viselt, de azután is vonzódott a parsismushoz. Midőn a perzsák a párthus igát lerázták s a Sassanidák uralma alatt a régi vallásos szokások felelevenítettek, Mani elhatározta, hogy a keresztyén vallást és parsismust egy új világvallássá olvasztja össze. Legelőbb Ktesiphonban lépett fel nyilvánosan. I. Shapur (Sapores) király előbb pártfogása alá vette, de azután a keresztyénektől kizáratva, a mágusoktól üldöztetve, kénytelen volt elmenekülni s ezen útjában egészen Sináig hatolt. Majd Turkestánnak egy barlangjában visszavonulva élt (egy évig) s itt írta meg azon könyvet, mely az ő tanát képekben adja elé. Így felkészülve tért vissza Perzsiába, hol az új fejedelem, Hormuz kedvét megnyerte. Ennek utóda I.Behram (Varanes) Manit a mágusokkal vitatkozni kényszerítette, s őt legyőzöttnek nyilvánítván kivégeztette.

E rendszernek alapja óperzsa dualizmus. Két örök elvből, a jó és gonosz elvéből indul ki. A jó Isten a világosság birodalmában lakozik, számtalan alárendelt, de ugyanazon nemű aeonjaival együtt (megfelel a perzsa Ormuzdnak). A gonosz isten, Sátán vagy ördög a sötét anyag birodalmában uralkodik, számtalan alárendelt, gonosz szellemei, démonai körébhen (megfelel Ahrimannak). A jó Isten birodalmát a világosabb, tiszta víz, derült lég, szelíd tűz és tiszta éter égkörei; a gonosz istenét a sötétség vagy föld, a zavaros víz, pusztító lég vagy vihar, pusztító tűz és füst égkörei képezik. Sátán megtámadta a világosság birodalmát, ezen harcban az isteni világosságból egy része az anyag közé vegyült; a jó Isten ennek megszabadítása végett meghagyja az élet anyjának vagy az élő szellemnek, hogy alkossa meg a világot, hogy így a foglyul esett világosságrész kiszabadíttassék s a két birodalom régi határa ismét helyreállíttassék.

A világosság-részeknek ezen kiválasztását a Nap szelleme, Krisztus és az Aether ura, Szentlélek vezeti. A gonosz isten és szellemei ezt meggátolni törekednek, alkotják az embert, kinek alkotó elemeit a világosság, az értelem lelke és a gonoszság, a test lelke képezik, az emberben rejlő világosság ébreszti fel benne a világosság utáni vágyat. Az embernek az a feladata, hogy jobb részét diadalra juttassa; ezt pedig úgy érheti el, ha a természetben elszórt világosság elemeiből minél többet sajátít el. E tisztítási folyamattal szemben a démonok a zsidóság és pogányság hamis tanai által a sötétség hatalmát igyekeznek terjeszteni. Végre Krisztus látszó testben leszáll a földre, hogy a világosság lelkei megszabadítását munkába vegye. Ezen megváltás csak tanítás által történik; Krisztus megkezdte, Parakletos folytatja, részint Krisztus, részint saját kijelentése alapján. A halál után a lélek tűz és víz által tisztul meg, a test nem támad fel. A tökéletesek a tisztítás után a világosság birodalmában élvezik az üdvöt; a tökélytelenek más emberek és állatok testeibe vándorolnak; a javíthatatlanok a pokolban örök büntetéssel sújtatnak. Végre a világ elég. A megváltott lelkek a világosság birodalmába térnek vissza; a hatalmát elvesztett Sátán pedig örökre lebilincseltetik

Az apostolok Krisztus tanát félreértették s elferdítették; Mani, a megígért Parakletos, azért jött, hogy azt újra helyreállítsa. A manicheusok az Ószövetséget egészen elvetették.

Ezen felekezet Mani halála után gyorsan elterjedt Perzsiából Szíriába, Kis-Ázsiába, Észak-Afrikába, sőt Itáliába is. Habár sok képtelenséget tartalmazott ezen hitrendszer, de Mani azt oly tetszetős és egyszerű alakba öntötte, hogy már magában ez is elég vonzerőt gyakorolt a kedélyekre; ehhez járult még a demokratiai szervezet, az egyszerű kultusz és szigorú erkölcs, szemben az egyháznak papuralmi, fényelgő, világias irányával. És nagyon valószínű, hogy ezen, bizonyos tekintetben protestáns szellem volt az oka annak, hogy az egyház a manicheusokat minden más eretnek felekezetnél sokkal kérlelhetetlenebbül gyűlölte és üldözte.

A 6. században már Perzsiában is elnyomattak, ekkor némelyek Ázsia keleti tartományaiba költöztek."

Origenes élete utolsó idejében nagy belső megrázkódtatásokat szenvedett a keresztény társadalom. Az ebioniták belülről, a manicheusok kívülről kényszerítik az egyházat erős fegyverkezésre. Megindulnak a vitatkozások. A manicheusok is például Krisztust hirdetik, de viszont az ótestamentumi vallási elveket az Aveszta alapján kommentálják és az új-plátói filozófia helyébe Plato forrását, az Aveszta filozófiai felfogását helyezik. A manicheizmus nem keresztény szekta volt, hisz a keresztények üldözték legjobban - de avesztai sem -, noha eleinte pártfogásban részesül a sassanida udvarnál - de a mágus papokkal szemben elbukik mégis - és I. Behram király Manit keresztre feszítteti körülbelül 270 körül.

Mani kinyilatkoztatását Turkesztán vidékén, a régi Baktria területén való tartózkodása idején kapta.

Elve az volt, hogy a jó rész diadalra juttatását a zsidóság és a pogányok gátolják és hogy Krisztus ezt megtörni szállott volt le az égből. Éltlek a manicheusok úrvacsorával is. Később különösen, de már Mani idejében is, különféle idegen vallási elemmel saturálták vallásos nézetüket, ami által elvesztették az egyszerű alapot. Ma általában lekicsinylik a manicheusok erejét, pedig 12 apostollal 72 püspök felett rendelkeztek, kiegészítve megfelelő presbyteriatussal.

Augustinus is, mielőtt kereszténnyé lett, Mani vallását követte 9 esztendeig.

A manicheusok a kultuszt, templomot törölték- tiszta erkölcsöket követeltek -, az egyház akkori fényűzésre és uralomra törekvő hajlamával szembeszálltak s ennélfogva tulajdonképpeni első protestálók voltak az egyházzal szemben, amiért, is az egyház minden fegyvert, célravezetőnek tartott ellenük.

Origenes nem a manicheizmusból merítette elveit, - sőt harcolt ellenük. De az a tény, hogy Origenes elvei sok irányban fedték az Aveszta elveit- és Mani, hogy történetesen az Avesztából egészítette ki főként, a Bibliát - elegendő volt ahhoz, hogy az Origenes-párt ellenségei a manicheizmusra mutatva, Origenos elveit az egyház veszedelmének tüntessék fel.

XLVI. FEJEZET ⁴⁶

AZ ORIGENESI VITÁK    Tartalomhoz __↑

Roppant érdekes fejezete az egyháztörténelemnek az Origenes-Biblia kommentálása körül fejlődött harc és ezzel kapcsolatban Chrysostomus konstantinápolyi patriarchának a szerepe. A kincsvágyó, zsarnokszellemű Theophilus püspök ugyanis összekülönbözött a tisztahírű, origenespárti egyiptomi szerzetesekkel. Otthonaikat katonákkal feldúlatja. A szerzetesek elégtétel adásért az origenespárti Chrysostomushoz fordultak panaszukkal. Közben Theophilus egy 399-ben, Alexandriában megtartott zsinatszerű összejövetelen saját hívei körében átkot mondott Origenes tanaira. Theophilus most szövetkezik a palesztinai zsidó szülőktől származó Epiphanius püspökkel, aki ellensége volt minden szabadabb iránynak, aki az origenespárti Hieronymust, aki később a katolikus egyház által ma is használt Biblia szöveget (Vulgata) revideálta és újraszövegezte, rávette az Oxigenes elveitől való elfordulásra, sőt az azokkal szemben történő harcra.

Egy törvénytelenül összeült másik zsinaton a zsarnokoskodó Theophilus, a zsidós irányú Epiphanius és paptársaik megfosztatják állásától Chrysostomust s egyben kárhoztatják az origenesi elveket. Theophilusnak sikerült azután Chrysostomust száműzetni. Előbb Arméniába, azután Pontusba száműzték. Ott fejezte be életét ( 407).

A bizánci udvar könnyen megy bele Chrysostomus száműzetésébe; ugyanis az origenespárt, élén Chrysostomusszal, kérlelhetetlen szigorral támadta az akkori császári udvar és hozzája szító papság feslett életét.

I. Ince római püspök igyekezett az udvart kiengesztelni Chrysostomus iránt, de a romlott udvar nem tűrhette a szigorú lelki atyát, aki még a császárné vétkeire sem hunyt szemet.

A nép jelentékeny része különvált az állami egyháztól és johanniták név alatt külön felekezetet alapított. Mikor Chrysostomus János holttestét, visszaszállítva azt Konstantinápolyba, a császári sírboltba helyezték el, akkor szűnt meg e felekezet.

Az ellenpárt kapva-kapott a manicheista Augustinus hitehagyásán, majd csoportosulva az új, augustinusi nagy elv köré, hogy t. i. a bűnösségre bazírozva az egyház fölötte áll az anyagiakon épült állami gépezetnek, - ez alapon az egyház kezébe helyezik a vezető szerepet.

A dolognak az lett a vége, hogy Origenes tiszta értékű Biblia kommentálását, amely pedig egész az 5. századig tekintéllyel uralkodott, kiszorították az egyház területéről. A győztes párt ekkor Hieronymusszal átíratja, újból szövegezteti a Bibliát; noha abban az időben igen sok ellenzője volt ennek az átírásnak.

Még egy kevés ideig visszhangzik az egyház a dogmatikai vitáktól- de amikor a II. konstantinápolyi zsinat végleg kárhoztatja Origenes elveit-, nemsokára megszűnnek a viták és alighogy elkezdődött, íme, be is fejeződött a dogmaalkotás időszaka, nem éppen szerencsés elvi alapozással. Úgyhogy például Damaszkuszi János, az első igazi rendszerező dogmatikus az eretnekek ellen írott munkájába az Origenes-ellenes, már említett, zsidós irányú Epiphanius munkájából 80 tételt iktatott át.

Egy rövid pillantásra kövessük Chrysostomust a mágus tűzföldi (Arménia) száműzetési helyére. Nagy szelleme nem tudott pihenni, tovább munkálkodott itt is. És rövid idő alatt nagyot alkotott.

Arménia elszánt, hithű szerzetescsapata rendületlenül áll mellette, noha a konstantinápolyi ellenséges kéz felbérelt pogányokkal több ízben feldúlatja Arménia templomait és kolostorait.

Chrysostomus nagyot akar. Békejobbot nyújt ellenfelének, konstantinápolyi püspöktársának, aki a szaszanida mágusok területén már jelentős térítési eredményeket tudott felmutatni. Ugyanis Chrysostomusnak eltökélt szándéka volt, hogy tettre kész szerzetescsapatával és püspöktársának nyílt beleegyezése és eddigi tapasztalásának felhasználásával megtéríti a tűzpapokat, a szaszanidák mágusait s megnyeri az egyháznak az Aveszta népét.

De irigy ellenkezésből még a tervét is elgáncsolták.

Ha sikerült volna Chrysostomusnak nagyszerű tervét végrehajtania - és amilyen elszántsággal tudott cselekedni, ez a terve bizonyosan sikerül is neki-, úgy akkor milyen másképp állam ma az egyház keleten!

Íme, alig két század után Chrysostomus helyére odaáll Mohammed és alapos revízió alá veszi a keresztények cselekedeteit és ebből indulva ki, hitelveiket is!

De ekkor már késő volt minden! Az egyház nem mutatkozott elég erősnek. Ma 230 millió ember követi Mohammed vallását.

Mohammed népe irtja ki az Aveszta- hiten levőket és semmisíti meg az indiai hun-szkíta birodalom utódállamát és veszélyezteti hosszú ideig Európa kereszténységét s beoltotta 230 milliónyi népbe az ótestamentumi történetek sémi etikáját, miután Mohammed is a maga kijelentései mellé, etikai példatárul és történeti könyvnek az Ótestamentum történeti adatait iktatta volt be.

XLVII. FEJEZET ⁴⁷

THEOTIMUS, A SZKÍTÁK, HUNOK APOSTOLA    Tartalomhoz __↑

Amikor Konstantinápolyban az Origenes-féle viták folytak, a zsidós elvű Epiphanius püspök nem igen nagy sikert ért el Origenes elveivel szemben. Ezt a sikertelenséget, egy Origenes-párti püspök okozta volt neki, aki szent élete és nagy tudásáért a Theotimus nevet kapta. Theotimus püspök a Duna torkolatánál levő kisebbik Szkítiának volt az apostola és orvosa is egyben.

(Epiphanius püspök) "ellenszenvét csakis azon téves eszme táplálta, hogy Aranyszájú János az Origenes pártjához tartozott, az origenistákkad közösködött s tanításaiban azt a fő eretneket követte folyton, aki ellen Epiphanius annyiszor szórta a kiátkozás villámait; hiszen Konstantinápolyba is csak ennek az eszmének ösztönzése folytán érkezett; de a többire vonatkozólag semmi szenvedély nem dolgozott benne. A szállásain tartott ülések tehát merő tudományos vitatkozásokból állottak, ahol a számtalan hírneves vallásos munkák szerzője rengeteg tudományát annál nagyobb buzgósággal adta elő, minél járatlanabbnak mutatkozott hallgatóinak legnagyobb része a szóbanforgó kérdés körül. Ezt több ízben vehette észre, mert az idegenek, akik a dolgok alapját nem ismerték s akiket az igazság iránti őszinte szeretet vonzott oda, a hallottakon néha egészen elképedve távoztak tőle. Megesett, hogy e gyermeki őszinteségű csodálkozás olyan csattanós jelenetre szolgált alkalmatosságul, amelyet Aranyszájú János barátai a maguk előnyére zsákmányolhattak ki, a pogányokat és közönyöseket pedig, akik mindenen kapnak, amin, nevethetnek, szerfelett mulattatta. A jelenet következőleg folyt le:

A gyülekezet legkíváncsibb s legjámborabb tagjai közé tartozott egy gót származású ember, aki Görögországban nevelkedett, ott kereszténnyé és pappá lett, amikor is a Theotimus nevet vette fel. Mivel ennek, mint barbárnak, nagy hasznát veheti az egyház, mint pap pedig valóságos apostoli buzgóságot tanúsított: ennél fogva a kisebbik Szkítiának a Duna torkolatánál fekvő tartománynak székvárosi püspökévé tették. Ilyen minőségben lakott Tomi városában, Ovidius költő hajdani száműzetési helyén, amely az V- században a hunok és gótok nagy vásározó piacává és egy keresztény apostolkodás székhelyéve változott, amelynek durvasága semminemű irodalmi csinosság simításában nem részesült- Theotimus nemcsak püspök, hanem orvos és ha a szükség kívánta, kereskedelmi közvetítő gyanánt is szerepelt a városába bizonyos napokon özönlő vad népek és a majdnem szintén olyan vad rómaiak között, akik a barbárokkal való üzérkedésből és háborúskodásból éltek. Minthogy az idegen nyelveket egész folyékonyan beszélte, híveit a vásárokon újoncozta, amikor is félig-meddig barbár ruházatba öltözködött, úgy, hogy püspöki ruháját a gótoknál szokásos sűrű és hosszú hajviselet verdeste. Néha az újfent keresztényeket nagy lakomára gyűjtötte össze házába, amely alkalommal a hit igazságait magyarázgatta előttük, mivel ezek a népek, de legkivált a hunok, minden ügyeiket, rendszerint a terített asztalnál végezték. Ez a jó pap akárhányszor találkozott erőszakos visszautasítással, sőt élete is nem egyszer forgott veszedelemben azonban a sérelmeket békével tűrte, a sebeket, pedig szerencsésen kikerülte. Utóvégre annyira vitte, hogy legházsártosabb tanítványai, a hunok, hinni kezdtek benne, s a rómaiak istenének nevezték. Ez az egyszerű ember többekkel együtt az Origenes műveit is magával hozta Görögországból, úgy hogy ami ideje maradt a sík pusztának lóháton való bekalandozásából, vagy annak a barbárnak, akire megtérítési szándékkal szemügyet vetett, galléronragadásából, kiterítgette könyvtára göngyölegjeit, amelyekből valóságos lelkesültségre gyulladt Origenes iránt.

Nem csoda tehát, ha ez az ember rendkívül megdöbbent, amidőn Epiphanius lakásán a >Gyémánt férfiúra< szórt átkokat és szitkokat meghallotta. Origenes kortársai ugyanis ezzel a melléknévvel igyekeztek a Theotimus bálványa iránti csodálatukat kifejezni. Egyelőre azonban nem tehetett egyebet, minthogy meghúzta magát és hallgatott, de csak azért, hogy annál csattanósabb elégtételt vegyen magának. De más alkalommal, mikor a társalgás megint ugyanazon tárgy körül forgott, a kisebbik Szkítia apostola ruhájából egy írásgöngyöleget vont elő, amelyet fennszóval olvasni kezdett. Ez a göngyöleg Origenes műveinek valamelyik darabját képezte, s oly helyeket tartalmazott, amelyeket hitágazati szempontból senki meg nem támadhatott, a gondolatok magas szárnyalása s az égő hitnek belőle kitörő lángja miatt pedig mindenkit csodálatára ragadott. Ezen hely után másiknak a felolvasása következett s azt is általános csend közepette végezte; amikor aztán Theotimus fogott a beszédhez. >Meg nem foghatom - így kiáltott fel nyomatékosan -, hogy miképp bátorkodik valaki egy ilyen ember hírnevének bemocskolására vállalkozni, akinek ezer hasonló, sőt még nagyszerűbb nyilatkozatokat köszönhet a világ, és miképp nyilváníthatja Sátán fiának, főfő eretneknek s elkárhozottnak. Ám ha műveiben olyan helyekre akadtok, amelyek ezeknél kevésbé szépek, sőt, ha egyenesen rosszakat találnátok bennük: azokat tegyétek félre; mellőzzétek a rosszat és válasszátok a jót. Irgalom nélkül elkárhoztatni Origenest néhány hibájáért, gyűlöletes, sőt egyenesen vétkes cselekedet< Ez a durva főpap a gót kardhoz hasonló éles nyelven ugyanazt fejezte ki, amit később Theophilus, aki a szóbanforgó időben az origenizmusra vonatkozó alakváltoztatásának utolsó szakára még nem jutott el, sokkal előkelőbb szófűzéssel így adott elő: >Origenes oly kert, amelyben ritka szépségű virágok mellett néhány tövis és kóró is találkozik. De emiatt nem pusztítom el a kertet, hanem kitépem belőle a tövist és gyönyörködöm tovább a virágokban< Amint Theotimus kifakadása kitudódott, jót nevetett rajta a közönség Epiphanius rovására.

Eközben a cselszövők ügye nagyon lassan haladt előbbre."

A magyar Pray Theotimusra vonatkozólag írja: "Rufinus halála után azon idők íróinál a hunokról egy darabig csend van. Kifáradtak már ellenséges területek ellen véghezvitt oly számos portyázó hadivállalataikban és azok alatt a harcok alatt, melyekben Theodosius uralkodása idején előbb Martianus, majd Eugenius, e zsarnokok ellen résztvettek, meg belviszályaik is fárasztották őket. A 397. esztendőben azonban nagyobb dicsőségre tettek szert a keresztény hit, mint fegyvereik révén. "Mert, amint Hansizius mondja, ez a kor termette a Dunamellék apostoli férfiait. Nicetast, Dacia Ripensis apostolát, akit Pál nolai (püspök) dicsőítő költeményben énekelt meg. Azonkívül Theotimust, a tomiak püspökét, aki tiszténél fogva minden módon törekedett arra, hogy a hunokat megnyerje maga részére s akit azok, cselekedetei és hírneve miatt a rómaiak istenének neveztek. Ezt úgy látszik Sozomenusból merítette, aki ennek a Theotimusnak a hunok között véghezvitt dicsőséges működését így beszéli el:

Abban az időben (így szól) a tomiak egyházának és Szkítia többi részének a szkíta Thetotimus állott élén, egy, a bölcselet emlőjén nevelkedett férfiú, akit az Ister-melléki barbár hunok, kiváló erénye iránti csodálatukban a rómaiak istenének hívtak. Mert az ő személyében ismerték meg az isteni vallást. Azt mondják ugyanis, hogy mikor egyszer azoknak a barbároknak a földjén utazott keresztül, útjában barbárok vágtattak nagy gyorsan elébe, hogy megöljék és azok, akik vele voltak, mintha mindjárt végük lenne, jajgattak, ő lováról leszállt és imádkozott- A barbárok pedig sem őt, sem kísérőit, még lovaikat sem, amelyeken utaztak, nem látván meg, elhaladtak mellettük. Mikor pedig sűrű becsapásaikkal a szkítákat háborgatták, ezeket a természetüknél fogva vad embereket megszelidítette azáltal, hogy előbb nyájasan lakomával fogadta, majd meg is ajándékozta őket.. Ezért azonban azt hitte róla egy barbár, hogy gazdag és megkísérelte, hogy csellel elfogja. Hurkot készített tehát e célra és azt pajzsa (belső oldalára) kötvén, amint ez a barbárok szokása, megszólítja (Theotimust) és jobbját felemelve megkísérli a hurkot nyakába vetni, hogy azt ráhúzza. Azonban ez a nyilvánvaló gonosztette tüstént, ahogy ki volt tárva karja, utoléri. Karja, ahogyan felemelte, úgy maradt, a levegőben s a barbár e láthatatlan bilincsektől nem is tudott volna megszabadulni, hacsak Theotimus, a többiek kérésére, nem könyörög érette az Istenhez.

Ezeket mondja Sozomenus Theotimusról. Hogy a hunok jó része az ő fáradozása következtében tért át a keresztény vallásra, ezt Orosiuson kívül Hieronymus is említi. Előszámlálván ugyanis az anyaszentegyházba ez időben történt áttéréseket, így szól: "Letette tegzét az arméniai, zsoltárt tanulnak a hunok, Szkítia fagya forr a hit melegétől." És talán éppen ezek azok a hunok, akik a gyepűkön át a rómaiakhoz átszöktek és akiket Rova és később Attila oly gyakran követelt vissza.

XLVIII. FEJEZET ⁴⁸

"A MAGYAROK IGEN TISZTELIK A TÜZET"    Tartalomhoz __↑

A honfoglalásra induló magyarokkal egyidőben élt arab történetíró, lbn Rosteh a magyarokról szóló tudósításaiban kiemeli a magyarok különös vonzalmát ama valláshoz, amelynek fő témája az, Isten tisztelete mellett a ragyogó tűz iránti vonzalmuk; ki is fejezi a következőképpen: "A madsgarok imádják a tüzet". Ugyanezt állítja a 100 évvel később élt perzsa Gurdézi is, amikor mondja: "A madsarok a tüzet tisztelik"

A magyarokkal azonosított turkok vallását Nicephorus Callistus is megjelöli: "A turkok valóban igen tisztelik a tüzet, tiszteletben tartják a levegőt és vizet, a földhöz ünneplő himnuszokat intéznek s egyedül ezt imádják. Istennek pedig azt nevezik, aki az eget és földet teremtette. Ennek lóval is, meg ökörrel, juhval is áldoznak Vannak papjaik is, akikről azt tartják, hogy a jövendőről tudnak, jósolni".

A honfoglaló magyarság életében megannyi, a mágusi (tűztisztelő) hitre vonatkozó eseménnyel találkozunk. Magyar történeti régi iratok, a magyarhoni mágusságról, a mágiatudomány művelőiről és papjairól emlékeznek meg. I. Béla király idején Vata is ilyen mágus volt: "Erat Vatha peritus artium magicarum". Wata utóda (1061), Janus is ilyen mágus volt, aki a krónikás Thuróczi szerint maga köré gyűjté az urak előtt nagy kedvességben álló "mágusokat". A medgyesi zsinat 1595-ben még törvény-t hozott a "mágusok'' ellen.

A régi krónikás irodalom a magyarság névadó körülményeit szintén a mágussággal hozza kapcsolatba: Gens Scythica (t. i. a magyar) a Magog rege vocata est "Moger". A mágusság örökösei a médek után a párthusok voltak.

Jerney János neves magyar utazó "Keleti utazások"című munkájában azt mondja: "A magyar nemzet parthi eredetű, a párthus nép ivadéka".

I. András kori imádságunkban írva van: "Ne wemoagouc Bardous es eulvec ereus Zent ieleseit" "ne imádjuk bardus (partus) őselők erős szent jeleseit". (Hamis? A szerk.)

I. Andrásnak a nagy vallásforradalom elnyomására kiadott rendelete: "bármely magyar és idegen, aki Magyarországban lakik, fejét és jószágát veszesse el, ha szkítiai nemzeti pogány hitét el nem hagyja; a pogány és szkítiai szertartásokat s hamis isteneket el kell törleni, a bálványok pedig lerontassanak" (Verbőczy: Corpus Juris Hungareae, I. András rendelete.)

Az 1061. évben I. Béla legyőzte Janus hadát s velük a székelyeket is, kik az ősi "szkíta" szertartásokat igyekeztek visszaállítani.

A szkíta, a chuth, a cush, kush, a hun, a méd, a pártus és a madjar (magyar), mint egyfajta népek törzscsoportjai egyaránt mágus hitű, azaz a Zarathustra reformját megelőző tűztisztelő ősi hitnek voltak odaadó hívei.

És ezt a hitet oly odaadással védték, hogy Afrasiab, Turán királya, Kr. e. 1000 körül, vallásreform miatt 30 éves vallásháborút folytatott Irán testvértörzse ellen, mivelhogy Zarathustra reformját elfogadta. Ugyanilyen okokból Kr. u. 528-ban a kaukázusi Elbrusz-hegy táján települt hun-ugorok is, amikor Gorda nevű fejedelmük Bizáncban a keresztény hitre tért, megölték s maguk közül választottak fejedelmet, Sir dr. J. J. Modi szerint a magyar név két alkatelemével jelölve meg ez eseményhez való odatartozásukat. Ugyanis "maga" a mágusságot és "jara" barátot jelent, együtt: a mágusság barátja, ahogyan volt is az akkori keresztény orientációval szemben.

Ezzel az eseménnyel kapcsolatban kell megjegyeznünk, hogy ugyanekkor - tehát Kr. u. 528 körül - volt az ősi tűztisztelő fehér hunok indiai fénykora teljes ragyogásában éspedig Mihiragula fejedelemsége alatt.

Nemcsak mint a maguk vallásához, de dicső uralmú indiai hun testvéreik hitéhez is akartak egyben ragaszkodni ezek a kaukázus-vidéki hun-ugorok, amikor a keresztény hitre tért Gordát megölve, a maguk választotta mágus-barát fejedelemhez ragaszkodtak.

A"Derbend-Námeh" kaukázusi krónika szerint Nusirván perzsa fejedelem, akinek anyja Feridun turáni király leszármazottja volt, atyja, Kobad parancsából építteté a Kaukázusban, a Kuma folyó mellé Kis- és Nagy-Madjar (Madsar) városokat, oda, ahova legszebben látszott a Kasbek és Elbrusz örök hó födte csúcsa.

A Kasbek és a vele testvér hegycsúcs, az Elbrusz, ugyanúgy, mint a Kaspi melletti Elburz, - a japán Fuji-jama szerint; áhítatával igézték meg a szkíta-hun magyarság őseit. A szellemek hazája volt mindkét hófödte csúcs, - egyenlőképpen a jóké és gonoszaké, - amazok a csúcson, míg emezek a jeges szakadékokban lakván. A meredek jégsörényen igen gyakran lehetett látni az ítéletre vonuló gonosz lelkeket.

Innen seperte szét a szélfergeteg az isteni erőben megnemesített virágmagvak lelkesített erejét. Itt fészkel az élet és halál fölött egyformán úr Szimurg isten-madár, aki behunyt, egyik szemével a lehajlott múltat és a nyitott másikkal az előre jövendőt figyeli egy örökkévaló óta.

Itt az Elbrusz hegynél mutogatják Illés próféta barlangját, viszont az örök hóban csillogó Kasbek köré a legszebb keresztény legendát fűzte a kaukázusi jámbor népi gondolkodás.

Amikor az Isten elhatározta - mondja a legenda -, hogy a mi Urunk Jézus Krisztust a földre küldi, hogy a bűnös földi embert megváltsa bűneiből, csak egyetlen egy helyet talált az Isten, amelyet a bűnös ember lába eddig még nem érintett és ez a Kasbek csúcsa volt. Itt helyezte el ő a kis Jézuskát egy aranyos bölcsőbe s mellé egy galambot és egy kost is állított. A galambnak a bölcsőt kellett ringatnia, a kosnak meg szarvacskájával a gyermek szórakoztatása volt a feladata. De, hogy a galamb és a kos meg ne éhezzenek, gondoskodott az Úr az élelmezésükről is, egy véka tiszta búzát hintve el ott nékik.

Ahova még ellátszottak a Kasbek és Elbrusz csúcsai, amelyeken Anahyta, a turánok szent istenasszonya trónol áhítatos csendben, - innen kezdődtek az ősi szkíták hírből ismeretes szent sírjai.

Az Enc. Brit. (1929) Szkítia fejezetének írója, V Gordon Childe idevonatkozólag ezeket mondja:

"The oldest inhabitants of Scythia were the Cimmerii; some of them were nomads, white others tilled some land in the river valleys and in the Crimea where they lelt their name to ferries, earthworks and the Cimmerian Bosporus. They were, perhaps, of Iranian race, though others regard them as Thracian. In the 7th century B. C. these Cimmerinas were attacked and partly driven out by a horde of new-comers from upper Asia called Scythae; these imposed their name and their yoke upon all that were left in the Euxine steppes, but the basis of the population remained unaltered. Their tombs even occur in Bulgaria and Hungary. The new-comers brought with them new customs and a new artistic taste. About the same time similar peoples harassed the northern frontier of Iran where they were called Saka (Sacae), and in later times Saka and Scyths, whether they were originally the same or not, were regarded as synonymous. It is difficult always to judge whether given information applies to the Sacae (Saka) or the Scyths. Figures of Saka appear at Persepolis".

Jerney János a Kaukázus, Fekete-tenger és a dél-orosz puszták vidékén tett utazása alkalmával különös gonddal kutatta fel az ott elhagyott ősi szkíta temetőket.

A Jerney által lerajzolt temetkezési kőszobrok mindegyikén kivétel nélkül két kézzel tartott kancsó (scyphus) látható; legnagyobb mennyiségben a Dnjeper és Don folyók közti térségen találhatók, ahol Herodotus szerint a régi szkíta királyok temetkezési rendes helye volt.

Ily alakú kőszobrok emeltettek Keve, Béta, Kadicha hun vezérek sírja felett is, minthogy Kézai tudja, hogy nevezett vezéreket "az országút mellett, hol a kőbálvány fel van állítva, szkíta módon, ünnepélyesen eltemették.

Jerney munkájának néhány sorát fogom itt tanulságul hívni: "Keve kapitányt az út mellett, ahol kőszobor van állítva, szkíta szokás szerint ünnepélyesen átadták a földnek és a vidék e részét emiatt Keveházának nevezték volt.. Az István ifjabb király által Pous mesternek adományozott föld határáról ez mondatik (1267-ben): azután halad a kőszobor felé, mely Bálványkőnek mondatik, ahol 3 határkő van. István ifjabb király (1265) a heves megyei (Magyarország) Pásztó körüli falvak határairól szóló oklevelében (olvasható): .. >azután Bálványkőhöz ért és ott 4 határkő van. < E szörnyalakú gigantikus szobrok, vállaik közé süllyedt fejükkel, mindig ülő ábrázolások és minden egyes egy négyszögletű (valamit) tart kezében, a hasa alatt, amelyet helyesen lehet könyvnek felfogni..." A szkíták nyomdokait kereső perzsa királynak azt izené a szkíták vezére: "Hogy pedig nem bocsátkozom hamarjában ütközetbe, vedd tudomásul ennek okát: nekünk sem városaink nincsenek, sem megművelt földjeink, amelyeket megrohanástól és elpusztítástól féltve siessünk csatára. Ha azért azt akarod, hogy legott csatára érkezzünk, vannak nekünk ősi honi sírjaink: rajta, kíséreljétek meg azokat megháborgatni s akkor tapasztalni fogjátok, készek vagyunk-é veletek megharcolni sírdombjainkért, vagy sem."

"A királyok sírjai a Gerrhusnál vannak, azon a helyen, ameddig a Borysthenesen felfelé hajózni lehet. Ott, mikor szkíta király hal meg, igen nagy névszögű árkot ásnak". Takmak falu mellett 4 órányira van a Takmak Mohilla nevű nagy halom. Magányos hegy. Ebből bányászták ki a kőszobrok anyagát valószínűleg. A faluban 16 darab kőszobrot talált Jerney részint beépítve, részint kapucölöpnek, vályúnak alkalmazva. Egynek három ágú hajfonata is látszik. "Legelsőnek pedig a magyarok között egy Belus várából való Vatha nevű szentelte magát az ördögnek, leborotválván fejét és három ágban varkocsot eresztett pogány módra. A Dubois francia utazó által rajzban közölt kőszobor a Takmaktól nem messze fekvő Konszkije-Razdori nevű faluban található, mint kapuoszlop. Cerniovka faluban 2 darab kőszobor található. Innen Bresztova falu felé haladva számos apró halom van. Egy pusztai szárnyék közepén, a marhák dörzsölése következtében fényesre kopott kőszobrot talált Jerney. Bresztova faluban volt 6 darab kőszobor, egy három varkocsos. Mangusban is volt egy vályúnak alkalmazott szobor, egy másik kapubálvány volt. "A comanok nagy halmot emelnek az elhunyt fölé és szobrot emelnek neki, arccal keletre nézőt, mely poharat tart kezében, köldöke fölött..."Mentünk hát kelet felé, nem látva semmit, csak eget és földet s olykor jobb felől tengert, melynek Tanais tenger a neve és a comanok síremlékeit is, amelyek két lieu-re tűntek fel tőlünk, amely sor szerint családonként együttesen szoktak temetkezni..." A Bugnál létező halmok észrevehetőleg nagyobbszerűek a Dnyeszter mellékieknél. Bronovius M. a bugvidéki halmokról jegyzi meg 1579-ben: "A közönségesen >mogili<-knek nevezett igen magas halmok, amint számos író állítja s a valószínűséggel és megfontolással egyezőnek látszik, hajdani nagy és véres háborúk biztos jelei, vagy kiváló férfiak síremlékeinek tűnnek fel."

Kakovka falutól északra haladva tűnnek fel tömegesebben a sírhalmok a Dnyeperen túl. Kaira falu közelében találhatók az első szobrok. A mohillákról (halmokról) vitték őket oda". Nagy Lepedia keleti oldalát számtalan nagy halmok környezik, melyeken az itteni lakosok mondása szerint egykor tömérdek kameni-baba, azaz kőszobrok léteztek, de már mind elhordattak onnan. Ruhacsek helységben kapufélnek és sövénytámasztéknak használnak 4 darab kőszobrot.. A lepediai steppékről hozták őket oda. Mihalovka falubhan, 5 darab kőszobor be volt építve s egy vályúnak kivájva. Öt más darabot elvittek. Mariopol városában 8 kőszobrot látott még Jerney. Meggyőződött arról, hogy ezrével vannak azon a környéken építkezéseknél felhasznált kőszobrok. Írást egyet sem talált. A környékbeliek felvilágosításai szerint a vidéken levő kurgánokról hordtak be azokat és a nagyobb épületek alapjaihoz használták fel, különösen a könnyebben összetörhetőket.

A Molocsna-parti Prisepben Jerney egy kőszobrot talált Siefert nevű német gyarmatos háza előtt, mint küszöblépcsőt. Taganrogban 2 kőszobrot talált Jerney s azt mondották neki, hogy ezek a Don-melléki steppékről valók, ahol több is található.

Ősidők óta állanak ezek a kőszobrok, őrizvén emlékét annak a nagy múltnak, amelynek száguldó paripák felverte portengere betemette lassan hajdan nagy városok mérföldes romját és tűnő emlékét is.

Ezek a különös művű szobrok maradtak csak meg hirdetni, hogy ez a nép az ég felé tekintett mindig, nemcsak hogy a csillagok napi járását olvassa, de ott kereste lelke vigaszát és erősítését is arra a nagy időre, amikor vágtató paripái már nem e földi, hanem az égi szabadabb térségeken száguldanak vihart és vésztjósló felhők elején.

Nemcsak a Kaukázusban, hanem az orosz pusztákon fel Mongóliáig és nyugaton a spanyol Ibéria, ugyanúgy a Balkánon Bulgária és Pannóniáig tanúskodnak ezek a kehelytartó szobrok, jelezve útját a népnek, amely emelte őket.

Amikor a Kaukázusban Gorda hun fejedelem keresztény hitre tért, beolvasztotta a hunok ilyenféle szobrainak kicsiny ezüst kópiáit, amiért a hunok, roppant haragjukban e tettéért megölték Gordát. Mit jelent ez a kehely az ősi szkíta, hun, turk és magyar fajta nép sírszobrainak kezében?

Jerney így magyarázza: "A pontusmelléki sírhalmokra azon eredményt vonhatjuk immár le a hosszas vitatásból: hogy az ott sok száz meg száz év leforgása alatt tanyázott szkíta-hun népek halottainak maradványai leginkább hamvasztott alakban lehetnek megtalálhatók.

Két fő jellem nyilatkozik a kőalakok helyzeti kifejezésénél; egyik, hogy mindegyike, legyen bár férfi vagy női szobor, ülve, vagyis inkább guggolva tűnik elő; másik, miszerint a két kézszár oldalhoz simulván, tenyerekkel bizonyos edény szoríttatik köldök irányában az ölhöz. Oly nélkülözhetetlen kellék ez, hogy ettőli eltéréssel készült műveket szerfölött ritkán láthatni. Találtam ugyan álló helyzetben levőt is; és épp ilyen a többi közt az odessai múzeum szobra. Ezen helyzetnél fogva igen természetes, hogy a lábszár combtól lefelé aránytagosan rövidnek látszik, mert itt a térdig érő köntös alatt meghajtva kellvén képzelni, csak a szárnak térden alóli része adja ki magát. Minthogy az egésznek előállítása tulajdonképp nem kifejlett szoboralakú, hanem magosdombor (haut relief) mű, melynek hátrésze egészen simára hagyaték: e művészi eszmét sok utazó föl nem fogva, rövid lábú emberek ábráinak gondolá lenni. Az ülő helyzet, a karok összeeresztése, az ősvilág örök nyugalmi eszméjét kifejező azon roppant alkotmányaihoz vezetnek vissza bennünket, melyek Egyiptomban Theba körül óriási sziklákba vésvék, s mik a föld népe által Sami és Tami néven hivatnak. Nem is hibázott Ritter Károly, midőn ezen stílust a leghajdanibb kor örök nyugalmat jelentő vallásos művészetével teszi párhuzamba. Mindezen helyzet, mind a köldökhöz szorított edény, de maga az a tény is, hogy eredeti helyükön arccal kelet felé fordíták, a nap és tűzimádás legrégibb vallás szertartására mutatnak; kétségtelenül a tűzimádó parzok havan (káva?) nevű edényét ábrázolván általuk. Ezen edények alakja jobbadán hosszúkás négyszögű, bizonyos kerekdedség- és domborúsággal, de vannak öblösek, mind fölül, mind alul keskenyebb szélt viselők, fölső üregüknél néha igen helyes művészi tapintattal, kivájták. Az attitűdjéről tudnunk kell még azt is, hogy a fej mélyen a két váll közé süllyedt, melyből ismét csudálatos termetet gondolának sokan; holott ez az ülő helyzetnek következménye, egyszersmind művészi szeszély nyilatkozata; mert, ha egyenes helyzetben fölmeresztett nyakkal állítja elő szobrát a faragó, távol sem dacolhat műve szabad ég alatt az idő viszontagságaival, s a legvékonyabb töredékeny részen minél hamarabb elveszti legjelesb részét; és mindezen tartóssági előgondoskodás mellett is leginkább ezen részben csonkítnák meg a legjelesb darabok. A fej rendszerint egészen kikerekítve a kőszáltól vagy táblától különítetten áll a két váll, hol már a hátrész simasága kezdődik. Különös figyelmet érdemel és előbb-később fontos eredményre vezető körülmény az a szobrok alakjára nézve, hogy hasonló helyzetben ércszobrocskák is találtatnak ezen vidékeken. Klaproth Gyula, midőn a Dontól Sztavropolba menet, Jagorlik folyó körül Bezopasznoi és Donszkája között található, már Güldenstadt által lerajzolt, később Pallas, De Waxel és Du Bois munkáiban is kiadott két, u. m. férfi és női jeles szobrot leírná, említi, miszerint egy ujjnyi nagyságú, hasonló helyzetű ezüst szobrocskát, szemlélt, de mégis oly különbséggel előállítottat, hogy karjai hiányzanának; mely példányt, a Kuma folyónál, tehát Magyarváros (Madzsar) környékén találták.

Sir Dr J. J. Modi nagynevű párszi tudós "Mi volt a hunok vallása?" című munkájában, amelyet, a Magyar Tudományos Akadémián olvasott fel 1925-ben, ismerteti a turáni hunok és ezek testvér iráni népének a természet "boldog-asszonyához", Anahytához, intézett ősi fohászait, ahogyan azok az ősi avesztai iratokban feljegyeztettek. Ezek szerint Anahyta volt Turán szkíta népének a közbenjárója az égiek felé.

Egy ősi avesztai írás szerint: "A jó, a magasságos, a bőséggel áldó fravasikat, az ősük szellemeit tiszteljük mi, kik számos sereget alkotnak s száz fegyverük van, őket tiszteljük, a fénysugárzókat, akik erős csatákban sietve szállnak alá, akik kitartó lovasokként indítanak csatát a danu ellen. Ti vettetek erőt ellenállásán a turáni danuknak; ti vettetek erőt ellenségeskedésén a turáni danuknak. Druvaspa "haumát" áldozott, s ezt a kegyet kérte: Add meg nekem, hogy megkötözhessem a vészes turáni Frangrasjant és hogy megkötözve s bilincsben vezessem Kavi Husrava elé, hogy Kavi Husrava megülje őt, a mély és szélesen hullámzó Csaicsastra tó mögött.

Anahytát kérték tehát és várták, hogy, mint szószóló, megsegíti majd lelküket is az odaát való nagy úton, amikor a nagy ítéletkor az Úr trónja elé kerülnek, amikor a völgyek és hegyek síkossá egyenesednek majd, hogy semmi se állhassa útját Szkítia és Turán lovas népének.

Az Aveszta ősi írása szerint Sosiosh, Varjavand, a Megváltó, aki ítéletet tesz majd mindenek felett, inni fog adni a szent bor-áldozat cseppjeiből minden lénynek, aki meghalt és aki az áldozati kehely szent italát hűséges és odaadó lélekkel várja. Ettől a szent áldozati italtól benső fényességükben fognak ragyogni a lelkek és amíg lét marad e világ, ők is "lényteleníthetetlenekké" válnak.

Minden tűztisztelő, aki meghalt, inni fog a kehely szent italából, legyen az nagy, vagy kicsiny és újra fog élni! Megújult, lélekkel új testben járni. De aki nem teljesítette feladatát odaadó hűséggel, nem üdvösségre, de gyalázatára itta a szent kehely áldás-, vagy átok italát.

XLIX. FEJEZET ⁴⁹    Tartalomhoz __↑

Az első keresztény századoktól ezer esztendőn át a keresztény népek gondolatvilágában Folyton ott kísértett a nagy várakozás ígérete: a chyliazmus, amely nem kevesebbet jelentett a hívók számára (Origenes ellenezte!), mint azt, hogy ekkor, az első ezer év eltelte idején lesz az a bizonyos nagy ítélet, amikor a jók és gonoszok kétfelé választatnak, mindenik megérvén a maga jutalmára, avagy büntetésére.

Ez a jubileumi esztendő. Az ítélet ekkori idejére, mely a régi avesztai iratok szerint kétszer 57, azaz 114 esztendeig fog tartani, - meg fog jelenni az egykori Góg- Magóg népség kései utóda a 114 év betudásával a Kr. u.-i 886. évben.

Pontosan ekkor tűnnek fel Attila egykori európai birodalma nyugati határánál a szkíta és hun-utód magyarok.

Természetes dolgoknak tűnt fel és érthető riadalmat is keltett a szkíta leszármazású magyarságnak Európában, közelebbről Pannóniában való megjelenése. Attila nyomdokain ugyanis messze nyugat volt kalandozásaik határállomása. A szerzetes-irodalom nem vette észre bennük, ami érték, ami jó. Ők Góg-Magóg pusztító népét látták a száguldozó lovasukban, akik nem is akartak másoknak feltűnni, épp úgy, mint közvetlen rokonfajtájú elődeik, a hunokból lett "ál-avarok".

Ők igazi Góg-népe maradtak ugyanazzal az igénnyel, ami Góg népének kijárt: e világ megfélemlítő veszedelme lenni, legalábbis az ellenség szemében, hogy a hódítások sikere így könnyebben legyen biztosítható.

De ezt csak ők gondolták így. A sors intézkedéséből minden másképp történt. Alig telt el a 114 esztendő, s azt, látjuk, hogy a farkas és bárány ím együtt legel. A chylazmus évében (1000) István magyar király megkeresztelkedik. A pápa koronával tünteti ki. A lángoló lelkű magyar egyház közel egymás utáni esztendőkben öt szentet ad a nagy egyetemes kereszténységnek. Európa nemcsak a kenyérsütés módját tanulja meg a magyaroktól és nemcsak az előlgomboló kabát viselését tanulja el kelet hozzájuk hajló népétől, hanem átveszi gazdag érzésvilágát is, ami megmutatkozik Assisi Szent Ferenc, egy Clairveauxi Bernát és mások gondolatvilágában. Ugyanakkor; amidőn a magyarságot elevenen földbe ássák régi hitéért, de legkülönösebben természetet hűséggel gondozó "boldog-asszony"-ához ragaszkodott, egy időben a szentté avatott assisi Ferenc legszebb és legbensőbb ódájaként állítják a világ elé azt, amelyben a magyarok módja szerint szeretettel köszönti "bátyánk-urunkat" a Napot, "Hold asszony nénénket s a csillagokat" a "Szél testvért", "Víz húgunkat", "Anyaföld nénénket" stb.

Clairveauxi szent Bernát viszont azt mondja: Több tudomány van az erdőben, mint az írásokban s lelki nevelődajkának is az erdő csendességét ajánlja őszinte szívvel.

Mindez a régi magyar hit, az ősi szkítaság gondolatvilágához tartozott egykor: a szépséges természetvilágon keresztül eljutni a természet csodálatos és hatalmas alkotójához, Istenhez!

A legnagyobb nehézség volt Anahyta, illetve az ősi magyar hit "Boldogasszony"-ának a köztudatból való kivonása. Ez Szent Gellértnek sikerült, aki Mária személyével helyettesíté a magyarok boldogasszonyát, akit a nép fel is ruházott mindama tulajdonságokkal, amelyekkel valaha Anahytát, illetve a természet gondozó tündér-istenasszonyát illette egykor.

Gyümölcsoltó-, Sarlós-, Gyertyaszentelő-boldogasszony; Kisasszony, Nagyboldogasszony és megannyi Máriával kapcsolatos ünnep. Amiképpen régente a tiszta Anahytának áldozott egyenlőképpen Irán és Turán népe s ugyanúgy Nimród, más néven Azí-Dahaka, - ugyanúgy szentelé a régi magyarság is lovagi erényeit egy anya -, a végtelenül sokat szenvedett anya, Mária kedvének.

Minden azért történt ezután, hogy Máriának tetsszen. Nem is talált a szent Anya odaadóbb és hűbb lovagokat a szkíta-hun utód legderekabb magyar katonáknál.

Még az arabba átmentődött régi turáni lovagerények ütköznek ki a Korán Mária verséből, ahol is Nimród utódai tesznek hasonló tanúbizonyságot értékes lovagerényeikről, amelyre valamikor Anahyta tiszta szelleme nevelé őket.

Serédi Jusztinián magyar hercegprímás avatásánál (1927) mondotta volt annak idején a római pápa: "Magyarország Mária országának a népe, közel egy évezreden át a vallás, az egyház, a kultúra és nyugat civilizációjának a védelmezője volt".

Csodálatos, hogy a nyugati keresztény világ éppen a magyarban és a vele egy testvér turkokban látták annakidején Góg és Magóg népét, a nyugati keresztény világ büntető ostorát.

Pedig csak a próféciák teljesedtek! Lépésről-lépésre, lassan.

Thierry Amadé, Attiláról írott nagyszerű művét ezekkel a szavakkal fejezi be: "Keleti Európában Attila szelleme még sokáig lelkesíti a hun birodalom romjait; fiai közül többen mint vitéz férfiak tűnnek föl s dicsősége a hun nemzetek utolsó rohamainak, könnyű utat nyit a Dunához. Egymást érték ezek három század alatt, csaknem évről-évre, uturgur, kutrigur, avar, bolgár, kozár nevek alatt, -míg végre a hungárok, vagy ungrok, a mai magyarok, az ősi Hunniában, a VIII. század közepe táján egy nagy és hatalmas államot alapítanak, mely dicső helyet foglalt el az európai társadalomban. Árpád bajtársainak fiai beléptek az európai társadalomba.

Ezen idők messze vannak mögöttünk, de áll még ma is egy Magyarország, nyugat nemzeteinek fogadott testvére, melyet az idő megalázott, de amely nem utolsó bátor lélekre, önmagában való hitére és fajának nemes büszkeségére nézve".

Csoda történt Európában Góg népével!

Pontosan az 1000. évben!

De keleten is ugyanilyen csoda történt. Ott is ugyancsak Góg népével!

Indiában történt, az ezredik évben, hogy Szent István magyar király kortársa, Mahmud Ghaznavi turk fejedelem, aki családfáját az ősi turáni fejedelmi háztól, Feridun és utódaitól származtatá le, parancsot adott az ősi turáni múltra vonatkozó mindenféle krónikás adat és történeti mű összegyűjtésére, hogy a turáni ősi múlt ennek alapján egybeszerkesztessék. Ennek volt következése, hogy Dakiki turkesztáni költő az ősi turáni alföld szülötte, versekbe kezdé szedni a turáni múltat, amelynek költői befejezése Dakiki korai halála miatt Mahmud parancsából Firduszi feladata lett. Firduszi az akkori irodalmi nyelven, perzsán írta meg csodálatos hőskölteményét, amely Mahmud fejedelem megbízása folytán a turáni, ősi szkíta múltat örökítette meg. Eszerint:

1. Feridont "Szent-Turán Sahjának köszöntik mindenek".
2. A zarathustrai Ormozd (Isten) új parancsainak engedelmeskedő Iránnal szemben Turán a maga ősiségét félti és védi. Így lesz Tur és Afrasiab turk királyoknak turáni népe az ellentét Ahrimán (Sátán) híve. Persze az irániak szemében csupán. Az ellentétes "div" népe lett: így a turáni hun. Éppen így lett a 3000 éves ősi zarathustrai napi imádság fő tétele: "Szabadíts meg minket a divek (turkok) büntető népétől".
3. Irán trónjára a hős iráni Rusztem a turáni- turk Feridun véréből való Kej-Kobadot ülteti. Ő lesz a Kejani dinasztia őse.
4. A trónon a Kej-Kobadot követő Kej-Kavusz királynak két vezére vadászat alkalmával egy gyönyörű turáni leányra bukkan. Kej-Kavuszhoz viszik. Ez feleségül veszi a szép turáni leányt. Ettől születik a Rusztem által nevelt Szijavusz iráni hős. Szijavusz anyja, a szép turáni leány Kej-Kavusznak válaszolva mondja: "Anyám révén nemes, de apai ágon Afrasiab turk-turáni király rokona családom". (Radó A. ford.)

5. Ez a Szijavusz, miután vonakodott a turáni-turk király túszait megöletni, Iránból Turánba menekült át Afrasiab turk királyhoz.
6. Szijavusz elveszi a turk Afrasiab király fővezérének, Pirannak, az avesztaí Fryanának leányát, a szép Ferengiszt. Később a király is hozzáadja feleségül a leányát. Ez a Fryana hun vezér az, aki felé Zarathustra nagy reménységgel tekint, megtérését remélvén maga és népének is. Hozzá szól a Gathakban (46, 12) foglalt prófétikus üzenet: "A szent igazság, hogy osztályrészed legyen, azt kívánom neked, óh Fryana, Tura fejedelme. Neked és gyermekeidnek s azok késő unokáinak is: akaratod folyton igazítsd a jóra s további utadon meg fog segíteni téged majd az Isten és betölti híven jóravaló vágyad...".
7. A szép turáni-turk Ferengisznek a gyermeke Szijavusztól a neves Kei-Koszra király; aki az Azarbaijánban levő Asnavan-hegyi híres, úgynevezett "Adar-Goshaps" tűztemplomot építtette.
8. Kei-Koszra leszármazottja azután Visztaszpa baktriai király Zarathustra és a zarathustraizmus hatalmas pártfogója.

9). Az Urmia-tó vidéki Zarathustra az elfajult Nimród-féle mágizmust, illetve a turáni szkíták (turkok) ősi vallását akarta megtisztítani.
10. Zarathustrát 79 éves korában Turi-baraturus turáni harcos öli meg.

Itt, ezekben ígazolódik prof. Jusuf Ziya tétele is, amit "Arier und Turanier" című munkájában szögez le: "Turán a Firduszi által szerkesztett eposz népeinek színhelye. A turáni törzs már a legrégibb idők óta, mint török törzs Közép-Ázsiában igen nagy hatalomra és elismertetésre tett szert, nevét adva a későbbi törökségnek. A Sahnáméban két testvérnép, Turán és Irán küzd egymással. Az Iránba települt nép maga is török fajú volt, és kétség nélkül testvérnépe a turáninak".

Ez keleten történt!

Nyugaton a régi Burgundia volt valamikor Attila hun fejedelem legnyugatibb szállása. Géza magyar fejedelem udvarában (az 1000. év körül), Ausztriától a régi Burgundiáig nemes lovagok gyűltek egybe, meglehetős nagy számmal. Géza fejedelem már felvette ugyan a keresztény hitet, de még úgy gondolkodott, hogy elég hatalmas és gazdag is ahhoz, hogy a régi és az új oltáron egyenlőképpen áldozhasson. Géza fejedelem csodálatos belső ösztönzésből ugyanazt cselekedte, amit Indiába települt turáni fejedelemtársa, Mahmud, -ő is összegyűjtötte a turáni múlt krónikás emlékeit és feldolgoztató azt egy nagyszerű eposszá.

Nem latinul írták, de a magyar udvar németajkú idegen urai kedvéért a saját maguk nyelvén: német verseléssel.

Így született meg a németek "Niebelung-ének"-e, a turáni múlt másik eposza. Ezt a feltárást csak nemrég tette közzé Schröpfl müncheni professzor egy hatalmas mű keretében.

Láttuk, hogy mit hozott az ezredik év nyugaton Magyarhonban: Góg szkíta népe megtért; keleten, Indiában: Mahmud nagyfejedelem egybegyűjteti az uralkodásra praedestinált turáni nép ősi múltjának hagyományait és ugyanígy eposzt írat belőle, mint nyugatra vetődött testvérnépének fejedelme, Géza, aki megíratja a Niebelung- eposzt és anyagot is ad a maga szkíta fajtája múltjából hozzá, öntudatlanul gyűjtve s szaporítva az igazabb Ótestamentum Istennek is tetsző gazdag történeti és mitológiai anyagát. A Niebelung- ének vonatkozásai ugyanis a turáni ősi múlt jellemes nagy őséről, a szkíta-, hun fajú Attiláról zengenek dicsőítő fejezeteket, a maga nagy nemzeti ősének is tartva a németséget is szerves egészbe tömörítő Attila királyt.

De még más dolog is történt. A honfoglalásra indult magyarsághoz keletről odacsatlakozott törzsek, még mielőtt a mai hazát elérték volna, kiváltak a magyar törzsi szervezetből és elmaradtak tőle még a Kaukázusnál (840). Itt sokáig összeköttetésben maradtak Perzsia felől a Pannóniába vonult főtörzzsel, - egyszer azonban csak nyomuk veszett.

Ahogy szőlővirágzáskor erősebben mozdul meg a hordók ölén a már leszüretelt bor, a magyarság rokon népe is odaadó lelkesültséggel csatlakozott a turánföldi Toghul bég zászlaja alá, majd megvetik lábukat Indiában és magukhoz csatlakoztatják a Kaukázus hegyei közt rekedt, elvált fele magyar törzset és így megerősödve, úrrá lesznek Kis-Ázsián. Az övék lesz a régi Babilónia és Hettita ország. Az övék lesz az Egyiptom és Palesztina fölötti uralom, fel a régi Bizáncig. A chyliazmus 1000 év ideje vetette küzdelembe a kaukázusi elszakadt magyar-rokon törzseket, hogy mint a hunok népén uralkodó és magát. a hun nemzetségekből eredtető "seldsuk" Toghrul bég vitéz hadai "mameluk" néven a szent jezréeli síkon, majd a galileai Skythopolisban lengessék meg azt a lobogót, melyet Mohammednek szenteltek nemrég s mert Mohammed Mária prófétájának mondotta magát, így ősi öröklés, jogos birtoklás és egyenes utódlással adta az Isten a szkíta fajú seldsuk- türk nép kezébe az uralmat, hogy mindenben minden úgy teljesüljön, ahogy előrevetette, ahogy a próféciákban előre megmondotta volt nékik az Isten.

Toghrul bég, igaz, hogy Mohammed hitével hordozta meg a galileai szent földön Turán zászlaját; de viszont Mária kútja, Mária sírja nekik is szent helyet jelentett, ugyanis a Korán 18. fejezete minden más néppel együtt, egy szívvel dicséri Máriát, Jézus anyját. Toghrul bég turkmameluk népe, akiket a Kaukázus-vidék elmaradt magyarjaiból gyűjtött egybe, Anahytát, a tisztaságos boldogasszonyt látták először benne és azután már csak a Korán "boldog" Máriáját. Nem tehet róla Táborhegy új foglalója, hogy Mohammed hitéhez Ótestamentumnak ő is a zsidók történetét kapta. Mária személye volt az, akinek eszményítésében Kelet és Nyugat először találkozott.

Az első öt században a keresztény világ vezetői közül igen sokan vallották és tanították az "újból testetöltés" hittétel igazságát. Ez a hittétel nemcsak az egyes ember, hanem összetartozó csoportok és faji-tömegeknek egységes néppé való új testöltését is isteni eredetű élettörvényként tanította.

Egyes népcsoportok ugyanis, magasabb rendelkezés folytán eltűnnek régi szereplésük helyéről, hogy új területeken új utakat törjenek.

Bizony igaz, hogy mintha teljesen kiesett volna az isteni háztartás keretéből úgy a régi római, valamint a görög és a hatalmas hun nép is. De nem eshetett ki mégse az Istennek se tenyeréből, se semmiféle gondosságából. Sőt ennek tudatos célkitűzéseként szeretnők hinni az egyik említett nép szerepcseréjét éspedig a régi rómaiak eltűnésével ennek az angol népben való inkarnációjaként.

Az angol is, ugyanúgy, mint egykor a római, világuralmi célkitűzések mellett erős gyarmatpolitikát folytatott. A nagy angol költő, Shakespeare római életet tárgyaló drámáiból, ha elveszne minden, a rómaiak életével foglalkozó írás, újból rekonstruálni lehetne az egész régi római világot. Ez, helyes megítéléssel, egy nagy visszaérzés jelenségének tudható be.

A görög világ viszont a németségben éledt fel újjá. Schlemann, amikor kiássa a régi Trója homokba temetett falait, a maga fajának legősibb múltját hozta közelebb népe érzületébe. De nem is volt gondosabb istápolója a régi görög mitológiának, mint a németségben feléledt régi görög öntudat.

És nem veszett el a hatalmas hun fajú nép sem. A japán népben él ösztönösen újból. A szkítaság zöme viszont Indiában helyezkedett el.

E népek egymáshoz viszonyított érdekellentétei is pontosan megfelelnek a régi világban eme népek érdekellentéteként szereplő lelki sajátságoknak.

A múlt nem vész el. Minden jelen egy múltból nőtt ki, hozzá igen közelálló, önmagával szinte homogén múltból.

Amikor a turk seldsukok Skythopolis falaira tűzhették a birtoklást jelző hadizászlót, érezték-e vajon, hogy itt több történt egyszerű haditénynél? Ugyanis a szkíta eredetű seldsukok győzedelmes hadai a maguk szkíta fajtája egykori területeinek birtoklásához jutottak újólag, az Isten kifürkészhetetlen utait járván nagy maga-megadással.

Csodálatos dolog. Endre (II) magyar király, akit a Szentföld visszafoglalására megszervezett nagy haderő vezetőjeként üdvözöltek, mindig vonakodott, hogy a palesztinai hadjáratban ő is tevékeny részt vegyen. Talán a messze földön híres Aleppo város mohamedán egyetemén tanuló, magyarországi izmaeliták fiai hozták hírül Endre királynak, hogy a mamelukok zsoldba fogadott népe nem más, mint a magyarságnak még a Kaukázusban elszakadt néhány törzse, akiket annak idején Toghrul bég szervezett ismét világverő katonai egységbe. Noha mohamedánus pogánynak tartatik, de mégis csak rokon nép tartja kezében Galilea zarándokhelyeit, - gondolta Endre király. Ezért vonakodott a hadakozástól.

Csodálatos idők fakadtak a chyliazmus nyomán. Fáklya fáklyától gyulladt már lángra. Clairveauxi Bernát szavainak gyújtó hatása még ott feszegette a lelkek zárpántját. A messze idegenbe induló, ötéves kis királyleány, Erzsébet hercegnő kezébe a széplelkű Julián barát adja áldásával szent útravalóul azt az aranykötésű, igazi Bibliát, a magyar Ótestamentumot, a szkíta- hun-magyar ősi múlt legendás őstörténetét, amilyenről keleten Mahmud és nyugaton Géza fejedelmek álmodtak egykor.

L. FEJEZET 50

AZ ÚJ JERUZSÁLEM    Tartalomhoz __↑

Ahogyan annak idején az Egyiptom felől hazatérő földszerető szkíták jelölték ki Palesztina legtermékenyebb területét a maguk települési helyéül éspedig a Skythopolis körüli jezreeli síkot, át a jaffai tengerpartig-, úgy jelölte ki ugyanez helyet napjainkban is az a gazdasági bizottság melyet Európa és Amerika pénzemberei dirigálnak, a palesztinai zsidó települések gazdasági és kereskedelmi központjaként. Skythopolis és Názáreth vidéke, ugyanúgy a jezreeli sík és Genezáreth-tó környéke a tengerparti Jaffáig, lett a mai zsidóság latens államának eszmei irányító központja, éspedig Tel-Aviv és a köréje sorakozó mai zsidó gyarmatvárosok.

Láttuk, hogy a régi szkíta települések helyére, a Makkabeusok korabeli Skythopolisba, Galileába, a jezreeli síkra, Jézus és a tanítványok születési és működési helyére várja a zsidóság a mai időkben a maga messiását, és messiásával a maga nemzet és faja új s maradandó feltámadását!

Hogy milyen reménykedéssel? Ezt a "Der Stürmer" egy 1936. évi júniusi s e sorok írása közben kezembe került számából óhajtom közelebbről megvilágítani: "Du Mesnil Marigny zsidó gazdász 1872-ben "A régi népek politikai gazdálkodásának története" címen kiadott egy munkát. Ebben találunk egy diadalmi éneket Izrael tiszteletére és a zsidó uralom egy programját, amelynek a mi időnkben meg kell valósulnia. Du Mesnil Marigny 1878.-i III. kiadása II. kötetének 275. s köv. oldalon a következőket írja:

"Egy zsidó próféciája"

"A mostani korszakot kétségbevonhatatlanul az arany ruházta fel mindenhatósággal. Tehát az arany korlátlan mesterének korlátlan urának kell a föld korlátlan uralkodójává lennie: és ki lesz ez az uralkodó, ha nem a zsidó? Nincs már most is majdnem birtokában a. bankok, vasutak és kereskedelem monopóliuma? Nem ád-e már gyermekeinek magasabb parancsból származó útmutatásokat aranya erejével és e módon nincs-e azon az úton, hogy számukra a művészetek, irodalom, tudományok terén és a nyilvános hivatalokban a legelső helyeket jelöljék ki? Nálunk is, a Sorbonneon, az egyetemen, a francia gimnáziumban, kik a legkitűnőbb professzorok? Zsidók! A színháznál a legkedveltebb szerzők? Zsidók! A filozófusok és írók között kik a legjobb nevűek? Zsidók! Ismerjük a sajtó megvesztegethetőségét. Kik azok, akik ezt a rettentő gépezetet - melynek hatalma, mint romboló s egyszersmind építő tényező oly ismeretes - mozgatják? Zsidók. Tehát azok, akiknek az arany a birtokában van. Nem rejlik ily különös szerencsében rendkívüli termékeny és ragyogó, jövője előjele, különösen azon új alapelvek mellett, melyek a világot uralják? Izrael legközelebbi felemelkedése a fenséges magaslatára biztos. Rövid időn belül látni fogjuk, mint kormányozza a nemzeteket, miután minden gazdagságukat sajátjává tette, amelynek ennek következtében mértéktelenül megsokszorozódnak s látni fogjuk, hogy (a zsidóság) az egész föld lakosságát maga előtt űzi, amint ezt a kánaánitákkal cselekedte. Ha óvatosságuk szerint Jákób fiai megfontoltságuk által mindazt biztosítják maguk számára, ami az ezen a világon való jólétet és hosszú élettartamot biztosítja s ez által odajutnak, hogy minden más fajtát túlélnek - mint ahogy ismerjük azt a ragaszkodást és testvéri szellemet, mely őket eggyé teszi -, akkor senki sem fogja kétségbevonni, hogy általuk ez az oly kívánatos korszak az összes filantrópok ezen vágya, az összes nagy szívek ezen óhaja, mi így akarjuk mondani: a világtestvériesülés meg fog valósíttatni

Dr. Klatzkin Jakab zsidó író a "Der Jude" című folyóirat 1916. évi 9. számában azt az álláspontot foglalja el, hogy "Izrael el nem pusztulhat, míg vallásos törvényhozásának szilárd kötelékei összetartják. Hitünk nem eszmetan, hanem törvénytan. Államalkotmányunkat el nem vesztettük; ezt megmentettük mintegy hordozható államként. Csakis a zsidó jogszolgáltatás volt számunkra mérvadó. Ha a nemzetek törvényüket ránk erőszakolták, folyvást arra törekedtünk, hogy azokat eltakarítsuk és megkerüljük. Mi nem voltunk hitközség. Mi egy önmagában zárt jogi és gazdasági közösséget képeztünk. A zsidóságot nem annyira vallásának és erkölcstanának oktató tartalma, mint inkább állami alkotmányának konkrét formái választották el az összes nemzetektől, amelyeknek közepette sátrait felütötte. A gazdanépnek pihenő napjain mi nem pihentünk; nem is ünnepeltük emléknapjaikat, nem osztottuk örömüket és bánatukat és nem aggódtunk az idegen állam jólétéért. Saját magunk által emelt erős fal választott el az ország bennszülött népétől és eme fal mögött kicsinyített alakban egy zsidó állam élt".

Kurt Münzer, egy lengyel zsidó mondja "Der Weg nach Zion"című művében: "Európa talán minden fajának megfertőztük, megrontottuk a vérét. Ma egyáltalában minden elzsidósodott. A mi értelmünk él mindenben, a mi szellemünk kormányozza a világot. Mi vagyunk az Urak.

Ugyancsak e sorok írása közben került a kezembe a "Szemle" című fővárosi hetilap egy száma (1936. június 20.), amelyben a helyi tudósító, aki mint újságíró, Budapestről telepedett át a palesztinai újonnan épített zsidó fővárosba, Tel-Avivba, igen érdekes és a mi szempontunkból nagyszerűen megvilágító keretben tárja fel a zsidó mentalitás nagy elgondolását: Tel- Avivot, az Új-Jeruzsálemet, amelyről egy bizonyosat tudtunk hogy nem a lelki Jeruzsálem.

"Tel-Aviv"
"Herbert Sámuel ezt mondja róla. Tel-Aviv egy csodaváros, amely mint ha egy mesebeli fantom csodájából egyetlen, éjszaka alatt varázsolódott volna elő a semmiből. 1921-ben 242 ház volt Tel-Avivban, ma - 1936-ban - már 10 ezer; négy- és ötemeletes amerikai egyszerűségű és kényelmű házak tarkítják ezt a várost. Itt az utcaseprőtől a polgármesterig mindenki zsidó és ez a zsidó nemzetiség megérződik a város levegőjében, életében, nyelvében s hivatalaiban is. Zsidó itt az alapzattól az oromzatig minden. Ipart, kereskedelmet, mindent zsidók csinálnak. Ismerek egyetemeket végzett építőmunkásokat és négy elemit végzett hivatalfőnököket. Nem a képzettség számít elsősorban, hanem a tehetség és rátermettség. Itt nincs protekció és hierarchia, itt nincs "kérlek-bátyám " és sógorság-komaság. Nem mintha Pestre akarnék célozni, de itt aztán minden helyre a megfelelő ember kerül. És mind zsidó. Zsidó épít házat, zsidó olt meszet, zsidó csinál újságot, kultúrát, imponáló civilizációt, vezet vállalatokat, bankokat és közhivatalokat.

Itt szombaton, van vasárnap. Szombat a teljes nyugalom napja, ezen a napon minden szünetel, az erre a napra eső fizetési kötelezettségek is automatikusan eltolódnak. Ez a nap itt nagyobb, jelentőséggel bír, mint bárhol másutt a világon, ahol zsidók élnek. Nem éppen vallási szempontból, mert hiszen világnézeti differenciák itt, is vannak, de itt gyökerezett a közösségben és ezenfelül ez itt a zsidó nemzeti érzés nagy demonstrációja. A közhivatalok zárva vannak, a bíróságokon nincsenek tárgyalások, szünetel a posta és az újságok sem jelennek meg. Az idegen, aki első ízben látja Tel Avivot, már az első pillanatban észreveszi, hogy zsidó városban van. Meglátja és ráeszmél erre a cégtáblákról és a reklámoszlopokról, amelyeken mindenféle bibliai és Talmudból nett idézetekkel találkozik. Az utcák próféták, nagy zsidó királyok, bírák és neves zsidó férfiak és asszonyok nevét viselik.

A kereskedelem és ipar hatalmas tempóban, lüktet. De minden képzeletet felülmúló a tel-avivi hitelélet. Ez idő szerint 60 bank működik Tel-Avivban, amelyeknek egy része egy-egy nagy világbank expozitúrája és fiókja. Van itt ezek között nem is egy olyan bank, amelynek évi forgalma meghaladta a 170 millió fontot. Tessék kiszámítani, mennyi ez pengőben? Öt évvel ezelőtt az összes pesti. nagybankok együttvéve forgalmaztak ennyit tudomásom szerint. Hogy milyen rohamos fejlődésen kellett keresztülmennie Tel-Avivban az iparnak, az bizonyítja legjobban, hogy 1919-ben még csak 32 gyár működött a városban, ma pedig ez a szám 1512-re gyarapodott.

Ennek a minden ízében modern városnak legfőbb jellegzetessége a szinte túlfinomított kultúra. Szóval itt aránylag még több a lap, mint Pesten.

Ezt azoknak üzenem, akik szidják és lenézik a sok lapot Pesten. Az utolsó évek során. 4000 szépirodalmi könyv jelent meg, köztük, ami a magyarokat is érdekli, Madách Az ember tragédiája. Tel Avivban a világ legérdekesebb könyvtára van. Érthető is, hiszen, az itt letelepült zsidók a világ 48 országából származnak, akik nyelvük, nevelésük és világnézetük szempontjából nagyon sokban különböznek egymástól. Magyar nyelvű könyvek is vannak és persze legtöbb az angol. Összesen 350 ezer kötet virít a polcokon.

Háromszáz politikai, kulturális és gazdasági egyesülete lévén. Tel Avivnak, a klubélet igen kifejlett és élénk. A világ úgyszólván összes ismert hatalmas kulturális szervezetének itt is megvannak a maga helyi szervezetei.

Van természetesen kereskedelmi kamara is, amelynek kivétel nélkül minden, tel-avivi kereskedő tagja. Sportegyesületeik taglétszáma megközelíti a 10 ezer tagot. Ezek az egyesületek derekasan dolgoznak nemzetközi viszonylatban is a kék-fehér zsidó nemzeti zászló alatt. Harminc, angol mintára berendezett kényelmes polgári klub is van. Annak a hatalmas kultúrának és civilizációnak az építéséhez, amely nemcsak Tel Avivban, de egész Jeruzsálemben megmutatkozik, persze rengeteg pénz kellett. Ehhez az egyes európai államok is hozzájárultak adományaikkal, összesen 4 millió fonttal, Aki ezt a listát végignézi, elmeditálgathat azon, hogy mennyire szeretnek bennünket, zsidókat, a világ államai. Még Románia és Németország is, pedig ezekben az országokban nem dühöng a filoszemitizmus. Szeretnek bennünket, de csak a saját - tőlük távoleső - hazánkban. Minden pénzt megér nekik, hogy idejöjjünk, hazajöjjünk, jól érezzük magunkat itthon és, az Istenért, eszünkbe ne jusson visszamenni. És ez milliókat is megér nekik - fontban.

Dr. F. J. K."

E sorok kísérőjéül szeretném behelyettesíteni a szerző bizonyos mondatcsoportjába a "zsidó" szót a "magyar' szóval, ami a legegyszerűbb és legtermészetesebb kívánalom volna abból a szempontból, hogy amiként Tel-Avivban, a "zsidó reménység' új nagy városában, ugyanúgy történne ez viszont Budapesten, a mi fővárosunkban, a világ legszebb fővárosában, ahol nem harminc éves, negyven éves, hanem 1500, sőt 4500 éves múltra tekinthet vissza a szkíta és hun fajtában rejtőző magyar fajiság.

Írjuk le tehát még egyszer az idézett cikk egy részét:

"Budapest! Ez az igazán "magyar" város. Itt az utcaseprőtől a legfelső fokig mindenki "magyar" és ez a "magyar" nemzetiség megérződik a város levegőjében, életében, nyelvében és hivatalában is. "Magyar" itt az alapzattól az oromzatig minden. Ipart, kereskedelmet, mindent "magyarok" csinálnak. Ismerek egyetemet végzett építőmunkásokat és négy elemit végzett hivatalfőnököket. Nem a képzettség számít elsősorban, hanem a tehetség és rátermettség. Itt nincs protekció és hierarchia, itt nincs kérlek-bátyám és sógorság-komaság. Nem mintha Tel-Avivra akarnék célozni, de itt aztán, minden helyre a megfelelő ember kerül. És mind "magyar". "Magyar" épít házat, "magyar" olt meszet, "magyar" csinál újságot, kultúrát, imponáló civilizációt, vezet vállalatokat, bankokat- és közhivatalokat. Az idegen, aki első ízben, látja "Budapestet", már az első pillanatban észreveszi, hogy "magyar" városban van. Meglátja és ráeszmél erre a cégtáblákról és a reklámoszlopokról, amelyeken mindenfelé ősmagyar történeti idézetekkel találkozik. Az utcák "magyar" fejedelmek, nagy "magyar" királyok, vezérek és lelkes "magyar" férfiak és asszonyok neveit viselik stb., stb."

Ugye milyen hihetetlenül, avagy inkább mélységesen szomorúan hangzik ez a behelyettesítés?

LI. FEJEZET ⁵¹

KRISZTUS ÉS INDIA TALÁLKOZÁSA    Tartalomhoz __↑

A legendák a történelem finom tápláló hajszálgyökerei.

Egy indiai állítólagos evangéliumi szöveg közli Jézus indiai útvonalát, mely szerint Jézus az Indus folyó nagy kikötőjéből, a szkíták hajdani indiai fővárosából, "Palotá"-ból (ma Hyderabad-i. Sind) indulhatott az Aravalli-i hegylánc hűvösebb tájain, a gyönyörű és szent Ar-Buda hegyen, eme indiai Olympuson keresztül, éspedig, ahogy a szövegben említve van, a "Sarasvati folyó mellé", az igen bölcs "Vyasa ekkori szent erdőségeibe".

Miért Vyasa szent helyeire?

Jézus látogatása nem a Védák dalait egybeforrasztó Vyasának szólhatott - ugyanis több Vyasa élt -, hanem ama bölcsnek, aki a maga lelkületén keresztül mélységes isteni kinyilatkoztatásokka1 telítette India ősi kultúrtelepülőit, a szkítaságot.

De nem is mint, az indiai bölcselet letéteményesét érdekelhette Jézust az egykor nagyhírű Vyasa. Vyasa, más néven Bias, ugyanegy személy volt a nagy hírű Cangranghacah (Senkerakas) bölccsel, aki hírét hallván Zarathustra Iránban való nagyhírű szereplésének, tanítványai kíséretében elzarándokolt a bölcs Zarathustrához (Kr. e. 1000 körül), hogy az ő maga vallásfilozófiáját szembeállitsa a Zarathustráéval és meggyőzze őt tanai helytelen voltáról.

Mikor Iránba és itt Balkh fővárosába érkezett, ahol akkor Zarathustra lakott, ez többekkel együtt elébe jött Vyasának (Bias) és az üdvözlések után mondá az indiai bölcsnek: Ne fáraszd magad, hogy ajakidra vedd a szavakat, kimondandó az általad eltervelt kérdéseket. Az én Uram előre megadá lelkembe a te kérdéseidre már magát a választ. Hallgasd, mondá és elővette egyik kijelentéséből fakadt fohászát és felolvasta a várakozó bölcsnek, aki hallván a felolvasott dolgokat, a csodálkozástól szinte megnémulva, maga megadással Zarathustra leghívebb tanítványává szegődött. Ugyanis a felolvasott himnusz sorai tételről-tételre az ő sejtelmes kérdéseire adták meg a legtisztább és legbölcsebb isteni választ. Majd visszatérve Vyasa Indiába, tanítványaival egyetemben 80 ezer indiait térített meg Zarathustra, jó, új, tiszta vallása számára.

Ezért ment Jézus a bölcs Vyasa szent erdeibe, mert hisz Vyasa volt az, aki a Zarathustra sugalmazottsága révén kapott isteni kijelentést az Úr akaratából átültette Indiába.

Néhai Szász Károly püspök érdekes soraival óhajtom folytatni. "A néptömeg, amelyet ma is hindu névvel jelölünk, bármit mondjanak saját hagyományai, nem ősnépe a földnek, melyen ma is lakik. Szittya (szkíta) és árja eredetű bevándorlók keveréke, kik történelem előtti időben-észak felől nyomultak ide, enyhébb égaljat keresve s ágazatokat bocsátottak ki magukból, nyugati és keleti irányokban. Szittya (szkíta) és árja nyelvi maradékok találhatók még Beludzsisztánhan, s a szanszkritot beszélő népnek fő székhelye sokáig Kashmírban volt, jelölve ama nagy országút irányát, mely az Indus völgyén vonult végig, melyen-s még húsz más völgyön - a Himalája hegységeiből szabadon özönölhetett a népek raja dél felé. De e rajok bevándorlásának koráról hallgat a történelem, mely már keveredve találja őket itt: a turáni és tatár fajokat, egyéb szomszédaikkal s különböző részeit foglalva el a két félszigetnek, melyek ma együtt alkotják, a szigetekkel együtt, Kelet-Indiát. Ma meglehetősen szét vannak válva; a déli részeket a tatár, az északiakat az árja eredetűek foglalják el. Annyit mégis meg lehet állapítani hozzávetőleg, hogy a nagy árja-bevándorlás, melyet a Zend-Aveszta (a perzsa Véda) említ, a mi időszámlálásunk előtt, a XIV és VIII, század idő közében történhetett. A Véda-korszakban, Hindusztán nyugati partjain hosszában más fajok laktak, különbözők mind a szittya (szkíta), mind az árjatörzsektől s bírtak saját (olyan amilyen) civilizációval; míg az árják, amit az idegen népfajokból maguk alá vethettek, alárendelt és megvetett rabszolgaságban tartották és társadalmuk legalsóbb néposztályát alkották belőlük.

Az írott hagyományok (a Védák, a Puránák és a Manu törvényei) világánál tekintve India őstörténelmét: bizonyosnak mondható, hogy a brahman vallású hinduk folyvást küzdöttek az idegen, általuk mindig megvetett és barbároknak tekintett népekkel; s egyes helyek a Ramajánában, a Maha-Bharatában, Manunál, egyaránt hivatkoznak oly korszakra, amikor még e barbár népek bírták Bengáli, Orisszát s az egész Dekkánt. Ezek szerint is a hinduk első székhelye Hindusztánban, kétségkívül a Pandzsáb keleti részeiben volt; Manu és a Puránák szent földje a Drisadvati és Szaraszvati folyók, -mai térképeink Caggar-ja és Sursooty-ja közt feküdt. Ide vannak helyezve az első fejedelmek és bölcsek kalandjainak színhelyei. A hagyomány szerint Vyasának - a Védák és Puránák gyűjtőjének - a hazája is a Szaraszvati partján volt, hol a szent remetetelepek is léteztek. A Szaraszvati név egyik előkelő Brahmán törzsre is átragadt, sőt a szanszkrit nyelv egyik módosulata is viseli e nevet. Itt volt a hindu (a brahmáni) civilizáció bölcsője s innen terjedt az ki a Dzsumna és Ganges partjain is".

Az 1926. évi indiai (Ahmedabad-i) régészeti kongresszuson elhangzott előadások egyikén Vyasá-val kapcsolatban V H. Vader előadó arról értekezett, hogy vajon kortársa volt-e a szent Vyasa Zarathustra prófétának?

"Pandit Rama Narasha Tripathi (Allahabad) az ő >Kavita Kaumudia< c. műve I. részéhen azt a nézetet vallotta, hol Shridnat Vyasa és Zoroaster próféta kortársak voltak, akiknek Shri Krishna idejében, vagy valamivel előbb kellett élniük". Végül azt a következtetést vonja le (t. i. Vader), hol az a Vyasa, aki a szent Zoroaster prófétával találkozott, a 27. Vyasa kellett hol legyen. Ez volt Vyasa Jaratkaru, a Vasistha Gotra-beli Jatükarnya melléknévvel."

"Szent látók, akik remetékként éltek a vadon erdőségben, gyűltek össze a szent Vyasa remeteségénél, aki isteni kinyilatkoztatások forrása volt és figyeltek tanításaira. Egyszer megkérdezték a világ titka felől, a mindenség istenének ereje felől, amely minden létezőt magában foglal. A szent Vyasa szólt: Halljátok meg, röviden el akarom nektek mondani, hogyan szállott le, Visnu a földre, hol azt bűnterhétől megszabadítsa. Valahányszor fölénybe kerül az igazságtalanság és elbukik az igazság, akkor az Isten, kettéosztja testét és leszáll, hogy oltalmazza a jókat s helyreállítása az igazság rendjét, a gonoszokat s akik egyébként az istenek ellenségei, megbüntesse s a teremtményeket oltalmazza, ezért világkort világkor után szül

Ősidőben is nehéz bűn nyomta a földet. Akkor "a föld lelke", Meru szent hegyén, az égben lakó istenek tanácsában hódolattal borult le Brahma és az összes istenek előtt és fájdalmasan panaszkodó hangon panaszolt el mindent, mit eddig elszenvedett.

És ahogy tovább beszéli Vyasa: Rama, Krishnával egyakaraton, elhatározták a Világ meggyógyítása céljából a démonok és rossz királyok megsemmisítését. S az összes seregek elpusztításával megszabadították a földet bűnterhétől. Azután saját elterjedt nemzetségét sodorta össze a pusztulásba, megsemmisítve azt - egy szentektől reája mondott átok ürügye alatt - és a Krishna utáni búsongó város, Dvaraka a tenger alá merült. Krishna ekkor levetette emberi mivoltát s visszatért ismét eredendő helyére. Visnu lelkiségébe. Vyasa mesélte egy alkalommal: Usa, Bana leánya, látta egyszer Sivát és Parvatit szerelmi boldogságukban örvendezve s ő maga is szerelemre gyulladt. Akkor Parvati, aki minden gondolatot tud, így szólt Usához: Téged is boldoggá tesz a te férjed. Így szólt s amaz ezt gondolta: Mikor? meg: Ugyan ki lesz az én férjem? És Parvati ismét szólt hozzá: Az lesz a férjed, aki a Vaisakha kikelet hónapjában a telő hold 12. éjszakáján álmodban meglep. Azon az éjszakán meglepte álmában egy férfi, amint az isten nő kinyilatkoztatta és (Usa) odaadó lelki vonzalommal telt el iránta..."

Érdekes találkozása a dolgoknak. A Kaspi-tenger mellékén, Hyrká niában Híranya Kasipu néven, hajdanta uralkodott fejedelemnek egyik fia volt Bal, akinek unokája volt az az Usa nevű igen szép leány; aki a Vyasa által elmondott történet szerint különös módon látta meg előre álmában leendő férjét.

A legenda folytatása szerint egy tündérleány tartozott Bana leánya, Usa társaságába, aki úgy a festésben, valamint a mágia szövevényeiben is jártas lévén, Usa kívánságára lefesté mindazokat az égi és földi lelkeket és embereket, akikre Usa gondolhatott, de csak egy volt hasonlatos ahhoz, akit látott, Krishna unokája, Aniruddháta. Sok küzdelem után végre egy másé lettek és Dvárkában, Krishna honában telepedtek meg végleg.

Vyasa tehát egy turánföldi regét beszélt el híveinek. Ez a turánföldi rege a hyrkániai földről szól, amelynek uralkodója a turániak nagy fejedelme, Kasyapa volt, amely helyről való volt maga Kríshna is, akinek megsegítésére innen érkezett hadsereg Indiába s legyőzetvén, a hadsereg megint csak ide, Transoxániába vonult vissza.

Egy, az Indiában munkálkodó Tamás apostollal kapcsolatban bemutatott, első századbeli keresztény költemény szerint a megváltó szelleme innen Hyrkániából indult ki misszió munkájára csatlakozandó a názáreti gyermek Jézushoz. (Itt tárta fel nemrég a svéd Arné expedícíója a sumér városokéinál ősibb kultúrájú romvárosokat.)

Történetek sorozata szól már az őskorban arról, hogyan áldozott itt Turán és Irán királya a paradicsom egykori helyén Anahytának, a természet boldog-asszonyának, felajánlva ménesük és nyájuk színe-javát, 100 paripát, 1000 ökröt és 10 ezer juhot!

Ez az India ma várakozik. Arca, tekintete a Krisztus keresztfájára tekint, amelyen a Krisztus Jézus ő érette is szomorú, halált halt. Azonban Krisztus is elindult India felé, hogy teljesedésbe vigye a nagy találkozást: Jézus találkozását Indiával!

***

Teológus szakemberek részéről mind gyakrabban hangzik el ama igen meggondolt kijelentés, hogy India megtérése, illetve India Krisztus útjára való térése a világ leggazdagabb lelki élményévé érlelődne, példát mutatva Európának is.

Eddigi fejtegetéseink alapján ez természetes dolog volna. Ugyanis India őstelepülésű népe, de maga Krishna és népe is, szkíta fajú volt. Ugyane fajból, sőt a szó legszorosabb értelmében véve, mint egy ketté törött alma, ugyanabból a szkíta csoportból való Jézus maga és galileai népe s ugyanúgy Buddha és népe. Az indoszkíták hatalmas tömege s a velük egy testvér kis és nagy jüetsik népe, mind szkíta fajtabeli. Szkíta származék Mahmud Ghaznavi, Tamerlan s Akbar és népeik.

Amily távol esik egymástól a sémi zsidóság és a szkíta lelkület felvevő pontja, - olyannyira közel eső, csaknem azonos a jézusi keresztény és indiai hívő lelkek ősi szkíta jellembe ágyazott elgondolása Istenről, a lélekről, a becsületről, az emberiességről.

E. Stanley Jones, India neves misszió lelkésze "The Christ of the Indian Road" címen igen értékes művel gazdagította a teológiai irodalmat. A magyar előszóban Ravasz László püspök a következő figyelemreméltó gondolathoz vezet el bennünket: "A mű India lelkivilágának hű és igaz képét nyújtva, élményt ad arról, hogy a lélek milyen valóság, a vallásos életnek milyen mélységei és kincsei vannak és hogy a legspirituálisabb népnek a lelke mennyire adventi lélek. A mű hozza továbbá azt a meglátást, hogy a keresztyén missziónak az Ige közlésével együtt nem kell feltétlenül közölnie a nyugati civilizációt. Krisztus Indiáé lehet anélkül, hogy a skolasztika, a teológiai harcok és a nyugati filozófia árán lenne az".

A könyv szerzője ugyanezt így fogalmazza: "A keresztyénséget úgy kell meghatároznod, hogy az nem más, mint Krisztus, tehát nem az Ószövetség, nem a nyugati civilizáció, sőt nem is az a rendszer, amit a nyugati világ épített körülötte, hanem Krisztus maga. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy követjük Őt. Krisztusnak indiai ruhában kell megjelennie. Arra van szükség, hogy Ő az India országútján járó Krisztus legyen. Krisztus igéjét hordozva Indiában, lelkünk mélyén ott kellene rejtegetnünk, hol mi India fogadott fiai vagyunk. Üzenetünket új hazánknak hódolat formájában kell átnyújtanunk; egész beállítottságunkban mélységes tisztelet jusson kifejezésre. India legyen a mi hazánk, jövője a mi jövőnk, mi pedig Jézusért az ő szolgái. Az evangélium elvesztette a kovász erejét abban a pillanatban, amikor a zsidó közhelyekre redukáljuk. A misszionáriusok által odanyújtott Krisztust egészen elfödi az ő keresztyénségük. India nem tudna megbékélni a keresztyén hitvallás és egyház Krisztusával, de egy India országútját járó Krisztus és a galileai országút Krisztusa között egyáltalán nem volna különbség. Kívánjuk, hogy Kelet tartsa meg a saját lelkét. Ha a föld valamelyik népe megtalálhatta volna az Istent Jézus Krisztustól függetlenül, India népe megszolgálta ezt a jogcímet. (India szkíta népének töredéke volt a Galilea szkíta nép.) India úgy kereste az Istent, ahogy még nép nem kereste Őt. Napjainkban a keresztyénség kitör az egyházi keretek mögül és olyan helyeken jelenik meg, ahol legkevésbé sem várnánk. A Krisztus-kultusz is inkább légkör, mint szervezet. A leghatalmasabb erő a világon a lélek ereje. Gandhi India figyelmét ráirányította a keresztre. Indiában ma a nemzeti gondolkodásból egyenesen a kereszthez lehet felemelkedni. Hatalmas tömeg várta egy helyen Gandhit. Mindenki hallani akarta Őt. Gandhi előlép, csendesen kivesz a zsebéből egy Újtestamentumot s felolvassa belőle a Hegyi beszéd örökszép bevezető sorait. A felolvasott részhez nem fűz magyarázatot, csak ennyit mond: >Ez az én üzenetem, cselekedjetek eszerint<.

Az indiai nép mélységesen vallásos. Egészen bizonyos, ha ez a csodálatos lelki befogadóképességgel rendelkező nép egyszer Krisztus rendelkezése alá kerül, nagyszerű gyümölcsöket fog teremni.

Ha India egyszer valóban befogadja Krisztust, élete központi kormányzásában fog Neki helyet biztosítani, hogy Ő kormányozzon, alkosson és uraljon mindent, és Övé legyen minden. Egy bengál költő versének néhány hívó sora Krisztushoz:

Nincs hely ott Európában a te számodra.
Távozz el onnét, Úr Krisztus, jöjj ide!
Végy lakozást Perzsiában,
Buddha, Kabir és Namak országában.
Ha Téged láttunk, bánatteli szívünk megszabadul terhétől.

Oh, szeretet tanítója, jöjj alá a mi szívünkbe és taníts meg minket arra, hogy megérezzük a mások szenvedését, hogy mindeneket átfogó szeretettel szolgáljunk a poklosoknak és páriáknak.

Az indusoknak olyan finom érzékük van a lelki gondokkal szemben, hogy úgy vonzódnak azokhoz, mint a mágnestű a sarkhoz. India olvassa a Szentírást, Indiának ezt mondjuk: Végy belőle annyit, amennyit céljaidra alkalmasnak vélsz, de légy teremtő és őseredetű szellemű és a magad módján juttasd kifejezésre Krisztust. Krisztus rábízta magát, az első tanítványokra, akik sem rosszabbak, sem jobbak nem voltak, mint az indusok.

Az a hitünk, hogy India égő szeretetre fog gyúlni az India országútján járó Krisztus iránt. Ebből a szeretetből fakadt önalárendelésből Krisztusnak egy új sugara fog testet ölteni a gondolkodásban és az életben. Jézus zsidó ellenségeinek kezébe esett és íme, megváltás és feltámadás következett utána! Félnünk kellene hát attól, hogy Őt indiai barátai kezébe adjuk? Amióta Jézus belépett India gondolkodásába és életébe, a régi dolgokon repedések jelennek meg és összetörnek a holt formák. Az az érzésünk, mintha most mindenütt, feltámadás következnék! India érzi azt, hogy a dolgok szívében szigorú, hajthatatlan igazságosság uralkodik. A vallás Isten élete a lélekben s ennek következtében Isten uralma a földön. A legfontosabb Indiára nézve az, hogy India vállalja a vallásos élet óriási árát. Ezért mehetünk keletre s adhatunk hálát Istennek azokért a pompázó dolgokért, amelyeket ott megtalálhatunk s meg vagyunk győződve, hogy azok magának Istennek lábnyomai. Egy bizonyos, India meglátásának sajátos vonásai lesznek. Pál olyan evangéliumról beszél, mely egy mélyen a judaizmusba gyökerezett ember gondolkodásán és szellemén szűrődött keresztül. És ő ennek az evangéliumnak a gazdagságát a zsidóság gondolati formáin keresztül éreztette meg. India vallásos géniusza a leggazdagabb a világon. Ha ez a géniusz keresztyén kifejezésformákon keresztül jelenik meg, gazdagabbá fogja tenni az egész keresztyénséget. Azonban, hogy ezt megtehesse, az indiai embernek indiainak kell maradnia. Úgy igaz, ahogyan valaki mondotta: Az evangéliumok végleges kommentárját addig nem lehet megírni, amíg India keresztyénné nem lett. Én magam részéről hiszem azt, hogy nemesebb ember vagyok azóta, amióta Kelet legnemesebb képviselőinek szívébe tekinthettem".

***

A bemutatott sorok maguk tanúskodnak amellett, hol a szemitizmus négyezer esztendeje nem volt elégséges ahhoz, hogy az anyagi érdeknél magasabb célkitűzést fogadtasson el az Ótestamentum népével. Mialatt a zsidóság Tel-Aviv bankélete fejlesztésén fárad, addig India szkíta fajú lelkiségét az "India országútját járó Krisztus" tölti el teljes hatalmával.

És itt el is dőlt a szemitizmus és szkítizmus évezredes nagy harca.

LII. FEJEZET ⁵²

"...TISZTELD ŐSEIDET, ŐSISÉGEDET..."    Tartalomhoz __↑

Az eddig elmondottak alapján ez a munka nem lehet egyházellenes, sem vallásellenes, sem zsidóellenes.

E munka kifejeződése akar csupán lenni millió és millió lélek legbensőbb óhajának: megalapozni egy nemzeti faji alapon álló és benső, mély vallásos meggyőződésből fakadó hit-elvet, éltetni egy nagy lobogó tüzű egyházat, melynek belső tüze vallásos átélésből fakadó meggyőződés legyen, mentesült a saját lelkére és arculatára egységesítő zsidó psziché káros terheitől.

Tételünk komoly dokumentumait, ezeknek lexikonszerű bizonyító halmazát igyekeztem összehordani, főképpen azok számára, akik bizonyos beléjük nevelt elfogultság miatt lelkükben nem tudtak dönteni eddig, hogy megszabadítsák magukat úgy teológiai, valamint társadalmi területen is az Ótestamentumnak legapróbb gondolat foszlányaiban is jelentkező hatásától. Azt hiszik sokan, hogy a megváltó Isten kötötte az Ótestamentumhoz az üdv terén való boldogulást. Pedig már maga Jézus se akarta semmiképpen, hogy az ó-tömlőbe töltessék az újbor.

Az Ótestamentum, amiképpen láttuk, olyan összeillesztett munka, amelyet nem is annyira néhány zsidó próféta későbbi időkben átírt kijelentése, mint inkább az a történeti adattár tartott együtt, melynek adatai abban a környezetben is fontos szereppel rendelkeztek volna, ahonnan azok a zsidó vallástörténet és etika réseinek kiegészítésére átvétettek.

Az elemi iskola első négy osztályában az iskolai tanterv szerint a magyar történelmet nem szabad a gyermekeknek könyvből tanulniuk, a középiskolákban is csak a harmadik osztálytól. Nincs is idevonatkozó előírt tankönyvük. Ugyanakkor az ótestamentumi történeteket rendszeresen feldolgozott könyvekből tanítják, illetve tanulják az első osztálytól kezdve. A keresztény magyar iskolában ma kötelező tantárgya lett a zsidó őskor kultúrhistóriájának tanítása! Miért? Melyik fontosabb a gyermek lelkülete számára? Úgy mondják, hogy az Ótestamentum az Üdvösség története s ezért igen fontos, hogy annak egy szava se menjen veszendőbe. Nem gondolnak arra, hogy az etikai példaadás ilyetén kicserélése miatt nemzetek lelkülete ment és megy tovább veszendőbe. A mi lelkiségünk megmaradásával történjen üdvösségünk megszerzése is. A Szentlélek ellen való bűn ez különben, amire vonatkozólag mondotta Jézus: Az Atya, Jézus és az embertárs ellen való bűnök mind-mind megbocsáttatnak végeredményben, - de ten lelked, a családi ős, a faj, a nemzet, a néplélek, az isteni szent léleknek földi mása ellen elkövetett bűnök miatt nincs feloldás, csak a nehézkes jóvátétel!

Az Ótestamentum, más szóval a zsidó nép- és hittörténet háttérbe szorításával mi az "Új"-nak értékeit akarjuk hangsúlyozottan kiemelni és segítő harcosai akarunk lenni annak a Krisztusnak, aki az ő Istenatyjának akaratából minden eszközt felhasználva harcolt a zsidóság által képviselt földhöz kötő túlzottan anyagias lelkület ellen.

Amikor a zsidóság a maga nemzeti és faji összetartozandóságának pilléreit megalapozta, ennek erősségéül első és fő feltételnek azt szabta meg: tiszteld atyádat és anyádat, tiszteld őseidet, ősiségedet, hogy maradandó életű és Isten előtt kedves lehessél e földön.

Ezzel szemben mi az idegen, például frank és más királyok, avagy a zsidó kis és nagy próféták sorát időrendben a legapróbb históriai hátterével együtt hiba nélkül tudjuk elmondani; de szégyenszemmel hajtjuk le fejünket tájékozatlan tudatlanságunk miatt-a kérdező idegen előtt, aki a magyar millenniumi emlékművön bronzba öntött honfoglaló hét magyar vezér nevét tudakolja tőlünk.

Ravasz László református püspök mondotta nemrég Kecskeméten: " a nemzeti öntudat megbetegedésébe szoktak leghamarabb belehalni a nemzetek! Mindennél fontosabb tehát a nemzet öntudatának erősítése, tömörítése és biztosabbá tétele". Milyen nagyon igaza volt.

Kimutattam, hogy a szkíta fajú Zarathustra vallásában örökíttetett meg 3000 évvel ennek előtte az "eljövendő messiás", a "varjavand" eljövetelének ténye, éspedig egy elhagyott, maréknyi, veszendőnek indult rokon szkíta nép körében, mint az isteni gondolkodás és nem felejtés nagy revelációja. Ez az elhagyott, ez a veszendőbe menő, de ősi tiszta érzéseit rejtve őriző szegény pásztornép a nagy keleti és északi kereskedelmi utak metszővonalán a Názáret közvetlen szomszédságában fekvő Skythopolis (Beth-San) lankás dombjain legeltette akkor is a nyáját, amikor várakozó lelki szemeik előtt megjelenik az Úr angyala, hirdetve az Ígéret megszületését.

Keletről viszont a zarathustrai vallás három mágus papja indult el ugyanakkor, hódolandó a várva-várt, a megszületett Magasságosnak, hogy teljesüljön az "ígéret".

Csak azt óhajtottam csupán végcélként is igazolni, hogy ama galileai kis városok szülte tanítványok és maga Jézus is a hajdani szkíta település gyermekei voltak.

Igen, Turán és a testvér Irán mágus papjai, csendes szkíta pásztorok és elnyomottságukban szegény, együgyű, de jámbor szkíta halászok voltak az első tanítványok!

Ezt a lelkületet, amelybe Jézus isteni tanításai hullottak, ezer és ezer év termelte ki, nagy, isteni előrelátással s gondos szeretettel. Egy bizonyos: Ez a lelkület nem a sémi fajú zsidóság képviselte mentalitás volt.

Az Újtestamentum tiszta értékeihez mi, szkíta magyarok, ősi nemzeti történetünk etikai példatárán keresztül akarunk közelebb férkőzni, odakötődni és maradandólag odatartozni.

Ha a maga szempontjából igaza lehet a zsidóságnak, ugyanakkor hagyják meg ezt a jogát, most csak magunkról szólok - hagyják meg ezt a jogát a magyarságnak is -, mert hiszen van olyan értékes emberanyaga a magyarságnak az Istennek és a világnak, mint amilyen a helyette uralkodni akaró zsidóság! Múltja is van olyan régi és ugyanolyan értékes is, hanem ha különb! A kereszténység Krisztusa, szerintük is, nem közülük való volt. De hát miért akarják a kereszténység lelki értékeit is, mint megannyi más mindent, a maguk anyagi előnyére kihasználni?

A magyar fajtának, szomorúsággal írom ide, ma nem maradt mása e hazában, mint nagy búsulása és egyetlen reménykedése, hogy: "Nehéz dolog bár magyarnak lenni, de nem lehetetlen".

Ennek lehetővé tétele azonban nem csupán a magyarországi zsidókérdés egyszer s mindenkorra szóló rendezésétől, hanem a magyar faji öntudatnak komolyabbá tétele s mélységesebb ápolásától is függ igazán.

LIII. FEJEZET ⁵³

Utószó    Tartalomhoz __↑

Zajti Ferenc a szabolcsmegyei Újfehértón, a Hajdúság nyelvhatárán született, 1886. március 5-én. "A fogékony Zajti gyermekkorában - írja Reé László, egyik méltatója -, még igazi ősmagyar volt az a vidék. A tölgyerdőségek, a szőlők, gémet, kócsagot fürösztgető nádbokrétás sok ezüsttiszta szikvíz, az áldott búza, rozs mezőségek, kábítóan illatozó pirosvirágú dohánytáblák, a messze-távol pusztáról megkonduló gulyakolomp, láthatatlan birkanyájak bégetése, a rejtelmes magyar éjszakából földreszállt csillagként fellobogó pásztortüzek, az ott lakos dali nép tánca, nótája, beszédje, meséje, szokása mind-mind lelkét kialakítólag hatottak az indiai ősösvényeket járó Zajtira. Kunsüveges vén hajdúk - ott a hamvadozó pásztortűznél-Attiláról, Bendegúzról, Álmosról, Botondról, no meg valahol túl, az óperenciás tengereken túl elmaradt álomképszerű őshazáról, Ázsiáról mesélnek együgyűen, ám szent hittel, a hétszilvafás kis hajdú Zajtinak." Kezdetben a debreceni öreg Kollégium nevelte, majd Iglón érettségizett. 1905-1906-ban Münchenben mint festőnövendék, Hollósy Simon legjobb tanítványa volt, majd vallástörténetet és református teológiát tanul (1918) az addig már háromdiplomás Zajti.

A hivatalos magyar állam, avagy a kishitű, közömbös, "nekünk már úgyis mindegy" - magyar társadalom sem anyagi támogatással, sem szeretetteljes érdeklődéssel nem állnak mellette. A céhbeli tudósok részéről inkább tagadó ellenszenv és kételkedés kíséri munkásságát. Tehetségén, az emberi életet kitöltő orientalista tanulmányain kívül - a rokon eredetű népek újbóli testvéresüléséért- e kutató út hatalmas anyagi költségeit (a gazdagoknak példát mutatva) a maga erejéből és elterhelésével teremtette elő, hozta áldozatul.

Az óriási múltú, jelentőségű "The Times of India" c. napilap 1928. december 18-i számában két Bombayba érkezett: előkelőség képével együtt hozza Zajti arcképét, s a "The Indian Daily Mail" s más nagy lapok rokonszenves, megtisztelő cikkekben méltatják a tudós, magyar orientalista Zajti Ferencet. Feltárják indiai kutatásaival kapcsolatosan kitűzött céljait. Méltatják nagysikerű előadásait a hun-szittya-magyar közös eredetről. A világhírű párszi tudóssal, Sir dr. J. J. Mody-val megalapozzák a bombay-i "Magyar Keleti Kutató Intézet"-et. Tudósok, katonák, birtokosok, a nép testvérként fogadják, nagyfejedelmeknél vendégeskedik. Gandhi falujában a mester tudós ámultan hallja, hogy Mahatma Gandhi maga a magyarokkal rokon eredetűnek vallja magát...

"A tudósok szempontja - írja a már idézett méltatója -, hogy milyen és mennyi lesz az az érték, amit Zajti nekünk Indiából majd hazahoz, nem tudom, nem kutatom. Az igazi nagy értékét már anélkül is megnyertük Zajti Ferenc áldozatos indiai útjának, - ez a nagyon rokonszenves, tudós magyar úr, mindenfelé, ahol csak megfordult érdeklődést ébresztett, igaz barátokat, és megismerőket szerzett a mi szomorú, de igaz magyar ügyünknek, Európától elárvult árva magyar népünknek".

A történeti múltjától megfosztott magyarság öntudatát újból telíti a szkíta-hun és magyar faji azonosság értékes tudatával. Sorozatos előadásai keretében akkor cselekszi ezt, amikor a patkányforradalom idején erre legjobban rá volt utalva az elnyomott magyarság. A túlzásba hajtott Nietzshe-imádat idején, Nietzshe: Imígyen szóla Zarathustrá-jával szemben megírja és kiadja Zarathustra Istenes igaz fohászait. Ez a könyv vigasztalónak, éppen a kommün idejére látott napvilágot. Prohászka Ottokár püspök se feledkezik üdvözölni Zajtit: "Isten áldása legyen tevékenységén, s vénája ne apadjon ki soha" -írja Zajtihoz küldött levelében.

A kommün kisajátított hivatalos "irodalmi lapja", az "Új Idők" hivatalosan felszólal Zajti Zendavesztája és erősen nemzeti irányú munkássága ellen, abból az alkalomból, amikor a 6000 példányban napok alatt elfogyott műnek új kiadását sürgették a Tanácsköztársaság illetékes faktoránál, különösebben hangsúlyozva, hogy Zajti munkássága egyik fő akadályozó tényező abban, hogy a kommunizmus elterjedjen és felszívódjon a magyarság különböző rétegeiben...

Mint a nagybányai és müncheni mesteriskola volt növendékei, 1932-ben Rudnay Gyula festőművésszel együtt igen méltatott kollektív kiállítást rendeznek Ankarában és Konstantinápolyban. Indiai tudományos körökkel állandóan levelezést folytatott. Ő hívta meg Magyarországra Rabindranath Tagore-t is, akivel 4 hetet töltött Balatonfüreden.

Bolla Márton neves piarista történész centenáriuma alkalmára könyvben publikálja Bolla tételét és kiadatlan iratát, hogy t. i : az "oláh" szó soha se jelentett fajt, hanem "pásztor" volt mindig a jelentése. Az Ipolyi jubileumra kiadja Ipolyi Arnold 800 oldalas még nélkülözött kincseskönyvét, a magyar ősi múlt igaz bibliáját, az ún. "Ipolyi Mithológiát".

Zajti nem elégedett meg a magyar ősi múlt feltárását nagyban elősegítő 4000 kötetnyi ritkabecsű könyv és megannyi irat és kódexmásolat felkutatásával és megszerzésével, megvásárolja a veszendőbe jutó magyar irodalmi hagyatékokat, mindmegannyi cselekedetével a nagy magyar ügynek téve jelentős szolgálatot.

Művei közül néhány:

Az ősmagyarok hitvilága. Bp. 1918.,
Jézus gyermekkora. Bp. 1921,
A hun-magyar őstörténelem. Bp. 1928.,
Zsidó volt-e Krisztus?. Bp. 1936.,
Magyar évezredek. Bp. 1943.
Mint a Fővárosi Keleti Könyvtár vezetőjét nyugdíjazták 1946-ban.
1961 nyarán halt meg Budapesten.

A Magyar Néprajzi Lexikon I-V Bp. 1977-1982. Főszerkesztő: Ortutay Gyula, kommunista és egyéb elvárásoknak téve eleget meg sem említi a nagy magyar tudós nevét.

Her Bilas a világhírű tudós "csodálatos"-nak (He is a very learned gentleman and is doing most admirable work) nevezi Zajti indiai kutató munkásságát és eredményét.

A "Nemzeti Figyelő" 1939- szeptember 3-iki számában a "Magyar Évezredek" bírálatát a következő sorokkal fejezi be: "Amikor Zajti Ferenc a tudós felkészültségével kinyitja a nagy csapóajtót a magyar évezredek ködökbe vesző végtelenje előtt, kitárul előttünk a magyar sorstér és Kelet felé, mindig Kelet felé kell tekintenünk. Ott ahol a napkelte birodalma van, ott élnek még ma is fajtestvéreink. A könyvnek az ismeretek kiegészítése mellett célja az "évszázados mesterséges hitetés és nemzetrontó propagandával szemben":

1) A nemzeti öntudat helyreállítása,
2) A Kárpát-medencének a magyar fajta által történt ősi és folytatólagos birtoklási tényének tisztázása,
3) A magyar testvértelenség és rokontalanság "bomlasztó hitének a kiirtása."
"Soha se panaszkodott, írja Reé László, bármilyen sorsáért is Zajti, magyar népének szinte fanatikus mentője. Más életét adta a hazáért, ő azt cselekedte, amit a Sors reá mért: tökéletes igaz hittel mutatta meg, hogy mindennemű gáncs ellenére is ezért a népért, ezért a Hazáért még ma is érdemes élni és munkálkodni...

Forrás: http://www.angelfire.com/realm3/hmult1/konyvek/zsjezus0.htm

---

     Tartalomhoz __↑

Zsidó volt-e "Jézus" (1. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (2. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (3. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (4. rész)