XXIV FEJEZET A SZKÍTASÁG A PONTUS MELLÉKÉN     ⁰
XXV. FEJEZET A SZKITÁK PALESZTINAI /SKYTHOPOLISI/ MEGTELEPÜLÉSE
XXVI. fejezet SKYTHOPOLIS /BETH-SAN/
XXVII. FEJEZET NIMRÓD VÁROSA: SKYTHOPOLIS
XXVIII. fejezet JÉZUS A MELKIZEDEK RENDJE SZERINTI PAP
XXIX. FEJEZET GALILEA
XXX. fejezet AZ ESSZEUSOK
XXXI. FEJEZET A MÁGUSOK
XXXII. FEJEZET MESSINA: A MÁGIZMUS ÁGAZATAIRÓL
XXXIII. FEJEZET JÉZUS ANYJA, MÁRIA
XXXIV FEJEZET JÉZUS GYERMEKKORA
XXXV. FEJEZET IZENET INDIÁBÓL
XXXVI. FEJEZET GALILEÁTÓL-INDIÁIG
XXXVII. FEJEZET A GalileaiJÉZUS
XXXVIII. FEJEZET AZ APOSTOLOK
XXXIX. fejezet ANDRÁS, A SZKÍTÁK APOSTOLA

---

XXIV FEJEZET ²⁴

A SZKÍTASÁG A PONTUS MELLÉKÉN    Tartalomhoz __↑

"Ázsia északi részében, azokhoz a szkíta népekhez, amelyek a Kaukázusból indultak ki, egy második néptömeg csatlakozik, t. i, az a turáni, akik az Oxus és Jaxartes mentén felfelé vándorolva, átkeltek a belsőázsiai nagy magaslaton s elözönlötték sík földje nagyobb felét s északi és nyugati lejtőjét, valamint a déli egy részét betöltötték. Ezen turániak vonulási iránya a Kurtól és a Kaspi-tenger partjairól indul ki és ebben a földzugban nyerik faji jellegüket. Végül ez, az Arméniát Belső-Ázsiával összekötő fennsík s ennek át, India felé való folytatása lesz Irán, a fény országa s népességét az Urmia taván innenről nyeri. Ez azonban kiforrását Atropatenében, a fény és tűz országában éri el. Így különültek tehát el itt is az átmeneti korban már a népekben az általános alapirányok s a három törzs: Sem, Cham és Japhet, miközben nagyszámú, már tömeg szerint tagolt néppé lettek, egy akkora területre terjeszkedett szét, mely a bizánci Boszporusztól a Bab el Mandebig lenyúlik s a Meotistól a Kaspi-tenger nyugati oldalának hosszában le a Demawendig, így Zagrosig s Irán lejtőin át délen az Indus torkolatáig terjed. (70-71. L.)

A kínai történetírók a 4-10. századtól kezdve, mikor a fennsíki néptörzsekről szólva Turfanhoz érnek, így tudósítanak bennünket: Innen kezdve nyugat felé az összes lakosoknak mélyen ülő szeme, előreszökő orra van. Ez olyan külső, amely nekik barbárnak látszott, s amelyet ők a (hosszú lópofa) névvel jelöltek meg. Ezenkívül általános náluk a magas termet, európai arcél és sárga bőr, fürtös haj és hosszú szakáll. Ez tehát az összes turáni népek törzsjellege, csakhogy ez az alaptípus a különböző törzseknél változik, mint ahogyan a nyelv átmegy különböző dialektusokba. Az Oxus és Jaxartes árterületét nagy részben ilyen népesség tölti meg; ez foglalta el fent a fennsíkon az Oechardes egész árterületét és a régebbi korban hozzátartozott a hiongnu és a thukiu, vagyis a keleti turk. A turk-tatár törzseknek hasonló jellegzetességük volt, mert az aigur, ygurok, vagy yugerek, Ptolemeus ithagurjai, akik eredetileg a fennsíkon laktak, később átvándoroltak Songaria felé és mint bucharai népek az Oxus mellékén, mint vogulok az Uralig, s végső nyúlványaikban mint finnek az északi fokig, mint madsarok (magyarok), a Dunáig terjeszkedtek.

Aztán az Altaiból kiindult samojed népek, Turkesztánban a Beér-lejtőin tovább a nyugati turkok, vagy turkianok mint uzok, turkmanok és üzbégek a Volgáig, mint törökök a Hamusig terjeszkedve, végül mint alánok a Kaukázustól az Aral mellékén és a nyugati Lias területén a Borysthenes forrásáig és azontúl Litvániáig terjedve, mindezek ezen törzshöz tartoznak. Végül az ázsiai néptörzsek harmadik alapjellege, amelyet a kínaiak ezen turánival szemben hallgatólagosan eleve feltételeznek, az a sajátságos, amelyet legtágabb értelemben a szkítának, vagy a kelet nyelvében dsinnek és madsinnek nevezhetünk. Ez a tompa arcél széles és durva vonásokkal, kiálló pofacsontokkal, erős állal, benyomott orrnyereggel, széles orrcimpákkal, nagy, vastagajkú szájjal és kiülő szemük sajátságos, látszólag ferde állásával; azonkívül merevszálú, sűrű feketés, vörösbarnába játszó haj, erős szemöldök és ritkás szakáll, vöröses sárga, búzabarna arc és egyébként erős, tagbaszakadt, erőteljes termet. Mindezen törzsjellegek, egyszersmind sokféleképpen változva s ölesebben, vagy halványabban kifejezésre jutva megoszlanak azon népgyökerek sűrűjére, amelyekbe ezen különböző sarjadékok szökkentek.

Ez is, mindenekelőtt Ázsia északi, keleti és részben déli részét elárasztva, a hármas elv szerint, legalapjában három törzsökre oszlott. Ezen törzsök elseje az, amelyből mindazon szkíta törzsek származtak, amelyek a kaukázusi régi őshazához legközelebb tartózkodtak és közvetlenül a legkeletibb európai japhetidák után következve telepedtek meg. Ezek Herodotos skolotjai, akik szerinte az Araxesen, vagy Volgán túl laktak eredetileg. Mögöttük azonban a massagéták, vagy Aristeas szerint az issedonok laktak, akik most az arimaspok által szoríttatva, felőlük ezen szkítákat az előttük folyó vízen átvetették, úgy, hogy ezek Kimmeriába vándorolva viszont ezen lakosokat űzték el lakóhelyükről és helyükön, a Pontos északi részén helyezkedtek el. ők tehát., mint a turániak legközelebbi szomszédai, eredetileg az alsó Ural területén felfelé az Irtis tájékáig voltak megtelepedve és a turáni issedonok szorították ki őket; a Jaxartesen innen ezen első lakóhelyükről és szakítottak el törzsrokonaiktól, a talasmenti ephthalia szkítáktól. Az Elő-, Közép- és Hátsó-Ázsiában háromfelé oszlott szkíta törzs tehát roppant kiterjedtséget ért el és ha az amerikaiakat is hozzászámítjuk - akik nagy részben a legutóbbi törzsekből származtak -, magába foglalhatja talán az emberi nem felét is.

Avar (de av-oior, vagy ab-oior is) oiar Herodotos szerint ó-szkíta nyelven embereket jelent, így a kaukázusi obi-k, a régi homéroszi obi-k törzsökéből. Ell, all, vagy ill ezen tájszólásban viszont törzset, vagy hordát jelent és első, eh-eli törzsnevükben fordul elő, míg a másik, erguna, vagy chuna törzsnevükben a chun szó, hasonlóképpen szkíta tájszólásban, az er gyökhöz illeszkedett s innen nevezték a bizánciak a népet uarchonnitáknak. Így világlik ki, hogy ez a nép a szkíta skolot törzsökhöz tartozik és az összes köröskörül lakó lesg törzsek, melyeknek neve leginkább all-ban végződik, mint baktalall, hadall, ghewalall és így tovább, hasonló eredetűek.

Az egyféle elemből való 8 szkíta törzs képezi Góg azon nagy szkíta néptörzsökének első elterjedését, amely néptörzsök velük együtt ülepedett le a közös hazában. Plinius, aki a Kaspi-Tenger nyugati partjain lakó népekről Ptcalemäus-szal teljesen egybehangzó tudósítást közöl, többek között ezt mondja: "Észak felé sarló alakban hajló nyakánál jobbra laknak az udinok, egy szkíta nép és tovább, a part mentében az albánok, akikről viseli a tenger még most is az albani nevet; ez a nép azonban átáradván a Kaukázuson., elér le a Cyrusig és Arménia határáig, valamint fel Ibériáig".

Tehát a Coissu mellékén az alapokig minden szkíta parti nép udin, a Peutinger táblák otioszkítái, területük Udia, vagy Outia, az arméniai Oudi, vagy Otene folytatása, ahonnan kiindultak. Nos azonban Dionysius, a Periegesisben, valamint Priscianus, mindenhol azon helyekre, ahol itt udinok laknak, a hunokat helyezi: innen kezdve, a Kaspi-területek mögött, a (h)unn, ez a vitéz Kaspi melléki ivadék következik. Látjuk, hogy ez a szó csak az udinus rövidítése és Eustathius ehhez a helyhez ezt jegyzi meg: "ezek az unnok, vagy thunnok '' Simavatta egyetemes története szerint észak-keleti nép, a perzsák turkoknak (turániaknak) is nevezik őket. Oly gazdagok voltak, hogy aranyágyaik, -asztalaik és -székeik voltak, mert a médek nyugalmuk kedvéért évenként 40 ezer aranyat fizettek nekik; mindazonáltal később a babilóniaiakat is adófizetőkké tették". Ezek voltak tehát azok a szkíták, akik a korábban Kis-Ázsia felé kivándorló kimmereket téves úton üldözve, Médiába jutottak és ez országot adófizetővé tették; később pedig ott, a bejárat kapujánál, régi törzsrokonaiknál letelepedtek, kihasználva a bejárati kapunál a kedvező helyzetet, az Indiával és Babilóniával való kereskedés és a médek sarcolása révén meggazdagodtak.

Mindenesetre az olontaiakat utidorsoknak, azaz utoioroknak, vagyis udi embereknek, vagy aors-oknak is nevezték. Ezért Strabon aorsai, akik Pharnacesnek 20 ezer lovast adtak és Arméniábál az indiai és babilóniai árut szállítván, arany dolgában gazdagok voltak, ugyanezt a hun népcsoportot jelölik s ilyenformán továbbá nem szabad csodálkoznunk, hogy a persepolisi népnévsorban huna név alatt már fel van jegyezve, hiszen előfordul onnus, vagy unut néven már ezer évvel előbb, a keresztény időszámítás előtt 1604 ével előbb uralkodni kezdő egyiptomi I. Menepthah népjegyzékének hieroglifáiban. Hozzájuk tartoznak a sah-oiorok, vagy sabirok is, akik Priscusnál abból a hun törzsből valók, amely egykor a médeket adófizetőivé tette és a IV század óta a bizánciak minden kelet-kaukázusi szkítát róluk neveztek sabirnak, s a keleti írók sem tudják másként, minthogy a derbendi kapun túl Góg és Magóg (országa) fekszik. Ezen törzsvonulás a keleti Kaukázustól, ahol a Ters hegye, illetőleg a legmagasabb az egész hegyvonalban, az ő szent hegyük volt, a Kaspi-tenger mellékén tartott felfelé a Volgához, nyelvükön az At-ilhez, vagy Ud-ilhez (hasonló gyökből, mint az udenek). Áthaladt a folyón és azután a keletre fekvő pusztákon, a Jaik, vagy Ural mellékén és így tovább kelet felé, északra a turáni essedonok, vagy issedonoktól, akik a Peutinger-féle táblák szerint tőlük délre, a Jaxartes mellékén laktak, az abii szkítákig, vagyis a Talas-melléki keleti avarok, vagy abarokig, a Jaxartes forrásáig és Is-Kidig a Balkasig terjedt ki.

Mikor azonban a kelet felől szorongatott issedonok rájuk vetették magukat, a rövidebbet húzták és azokat az abikat keleten szállásaikon visszahagyva, nyugaton visszavonultak a Volgán keresztül és Darius előtt 1000 évvel elűzték a Kaspi-tenger északi oldalán levő törzsszállásaikról a kimmereket és ekkor az északra, nyugatra és délre szétugrasztottak között középen meg alapították a Dunától a Volgáig terjedő szkíta birodalmukat. Tehát Herodotos skolotjai, a Zeus-Borysthenesi Targitaus szkíta eredetileg azon kaukázusi törzsökből indultak ki, amely a Volgán túl első azon kibontakozásból, amelyet a Káspi-tenger mellékén ért el, ment; át a másodikba és azután a folyón innen terjeszkedett szét a harmadikba. Ezen szkíta törzsősnek három fia, Leipoxeds, a legöregebb, Harpoxads, a középső és Kolaxads, a legfiatalabb jelzik népének három főtörzsét, rangsorukat istenítéletnek kell meghatároznia. Ekkor esik aztán alá három ékszer az égből: az áldozati kehely, mint a pap jelképe, a csatabárd, mint a harcosé, a földnek fordított eke és a járom, mint a földművesé, a tápláló rendé. A tüzes arany távoltartja a legöregebbet, aki legelőször ment oda, éppen így a másodikat is, és így az adományok a legfiatalabbnak jutnak, aki most Sem, Cham és Japhet sorrendjében lesz király a törzsben és megalapítja a királyi skolotok, vagy paralatok (nemzetségét), míg az idősebb fiútestvér, Leipoxads az auchatokat, a középső, Harpoxads viszont a kabarok és traspik kettős törzsét egyesíti magában.

Most így is rendezkednek el a nyert területen, a paralatok középen, a Pontus mellékén, az auchatok tőlük jobbra, a kabarok és traspik pedig balra. Ez hazai szkíta monda, a Pontus melléki hellének elgörögösödöttjei számára azonban Targitaus Herakles, ki nyugat felől jő, elveszti lovait és a hyläl erdő barlangjában, Echidnánál szabadítja ismét őket ki. Az ettől született három fia közül annak kell királlyá lennie, aki fel tudja ajzani íját és fel tudja kötni övét; ez csak a legfiatalabbnak sikerül s a többieknek törzseikkel együtt ki kell vándorolniuk s most a királyi (testvérnek) Skythes lesz a neve, a legidősebbnek Agathyrsus, a középsőé pedig Gelon. Ez ugyanaz az alap, mint a másik mondában. Csakhogy itt az apa - Zeus fia a szkíta Hercules, kinek lába nyoma a Tyras partján még látható; körülbelül úgy, mint Turcha az arméniai mondában. A fiúk legidősebbje, Agathyrsus, csak görögös forma Auchata helyett. Auchat-oir, vagy oeor, a többes számban oiors, auchati emberek, aminek görög szájból agath-yrs-nek kellett hangzania. Gelonoknak (a középső törzs) hívták viszont a szkíta helléneket, akik a budinok között telepedtek meg, akik éppen ezt a mondát így átalakították. A tulajdonképpeni szkíta törzs maga tehát a budinok lesznek, akik közé beilleszkedtek és ezekben jelentkezik Harpoxads kettős törzse.

Végül szűkebb értelemben a skolotok népének alapját vetik meg a szkíták. A kivándorló auchatok az aranyban gazdag, szapora agathyrsokat plántálták el a mai Erdélyben. A hyläai törzsszentség körül lakó skolotok húzódnak aztán országuk szent folyója, a Borysthenes mellékén felfelé. A kékszemű, szőke budinok végül később a Tanaison túl, a Volga mellékén, a gelonokkal együtt a sarmaták között települnek meg. Húsz napi járóföldre húzódik Szkítaország a Pontus partvidékén és ugyanolyan mélyen a belföldön a folyók mentén felfelé. Északon az androphagok és melanchlaenek veszik őket körül, dél felé a taurisiak és maeotok, nyugat felé a kárpáti szláv népek. Mindnyájan töredékei a régi szláv kimmer népnek. A budinok azonban végre udinok is, szkíta vízi emberek és ezek a szkíták bennük függnek össze legközvetlenebbül kaukázusi törzsökükkel.

Éppen így hagytak egy ilyen törzsököt az abi-szkítákban vissza a hátsó ázsiai fennsíkon; legyen bár úgy, hogy ezek már a kivándorlás előtt le voltak ott telepedve, vagy amint Herodotosból következtethetjük, mint a paralatok közül való menekültek, csak később telepedtek meg a Talas mellékén. A Talas melléki abitaliak, akiknek keleti hun is volt a nevük, azzal dicsekednek, mikor Nagy Sándor átkelt a Silisen, hogy ők európaiak és ha a király ki akarja erejét rajtuk próbálni, tapasztalni fogja, milyen különbség van köztük és az ázsiai barbárok között. Átküldött követeik nem tűnnek fel faragatlanoknak, hanem oly értelmeseknek, amilyen csak egy állandóan fegyverben álló harcos nép mindig az lehet s a görögökkel egészséges, egyszerű gondolkozásról tanúskodó, rövid, tömör szkíta beszédmodorban beszélnek:

"Nyomulj Európából Ázsia felé, Ázsiából ismét Európa felé, végre is csak erdővel, hóval, folyóval és fenevaddal kell megküzdened! Nekünk adományok adattak régen, olyanok, hogy ne ismerhesd félre továbbra is a szkíták népét: ököriga, nyíl és áldozati csésze. Ennek vesszük hasznát baráttal és ellenséggel szemben. Az ökör munkájából nyert terményt a barát felé nyújtjuk; a csészében pedig áldozatot mutatunk be az isteneknek. Így győztük le Asszíria királyait, azután a médeket és perzsákat s előttünk nyitva állott az út Egyiptom felé. A mieink ezt mondják: a szerencsének nincs lába, csak keze és szárnya. Egyébként egyszerre lehetünk Ázsia és Európa őrei; érintkezünk Bactriával, amelytől csak a Tanais választ el bennünket; a Tanaison túl Thráciáig lakunk. Thrácia pedig a monda szerint Macedónia mellett fekszik. Fontold meg tehát most te, hogy vajon minket, akik mindkét birodalomnak határos szomszédai vagyunk, barátaidul, vagy ellenségeidül óhajtasz-é " Ezen beszédben nyíltan ama pontusi szkíták testvéreinek adják ki magukat, s területüket ama szkíta birodalom folytatásának; a macedónok ugyanolyan termetű, ruházatú, erkölcsű, szokású és gondolkodású embereket láttak maguk előtt, mint ott; a nyelvet beszélőknek fel kellett ismerniük ugyanazon nyelvet is s ki kellett maguktól előttük domborodniuk Homérosz abi-jainak, galactophag-jainak, akikhez hasonlókhoz egészen közel laktak.

Ezért nem volt az üres hízelgés, amit Nagy Sándorral könnyedén mondatnak ki, mikor a hadi tanácsban azon a véleményen volt, hogyha ezeket a szkítákat legyőzi, Europa is, mint azóta Ázsia, nyitva áll a győzők előtt és ha a hellének azon a folyón, amely előttük van, a Jaxartesen átviszik fegyvereiket, Európába jutottak. Curtius az ókori felfogásna ad kifejezést, amikor azt mondja, hogy egy és ugyanazon szkíta nép terjed el, nem is messze lakván Thráciától, észak és kelet felé Bactriáig; tőlük északra csak sűrű erdőségek és pusztaságok vannak. Ezen vidékek vad népei között, mondja Ammianus, lakik néhány szelid és jámbor, mint a jaxarták és galactophagok, akikről Homérosz tesz említést, és éppen ezeket találta meg Nagy Sándor, mikor Samarkandból a Jaxartes felé előrenyomult. Később azonban éppen ott Procopius, Menander és Theophanes ephthalitái, Theophilactus abdelái, a keleti országok hethalianjai, vagy hiathillái, akiknek anélkűl, hogy érintkeznének a hunokkal, mégis részük van törzsükben és nevükben. Nekik van az összes hunok között fehér bőrük, el nem torzult vonásaik, más életmódjuk saját királyaik alatt, életre halálra szóló pajtásság-kötelékében élnek, nem állhatatlanul barangolva, hanem letelepedve.

A hátsó-ázsiai fennsík lejtőjének az a zuga tehát egy újabb középpontja lett a szkíta népek Észak- Ázsiában való elterjedésének. Innen tolták azokat előre azon törzsek, amelyek bevándoroltak magára a fennsíkra és ott amint láttuk, alapját vetették meg a mongoloknak, a tibetieknek és a déli alpesi népeknek. A harmadik főtörzsük hasonlóképpen előrehaladt tovább a Muzdagun és alapját vetette meg középen, Sinben, vagy Dsinben a sereknek, fönn a mandsuknak, délen a hátsó-indiai és szigeti törzseknek. Közöttük a kaukázusi szkíták első törzse örökösen megtartotta központi helyzetét és ezen középpont és körülbelül a Tersch melléke körüli támaszpont körül forog a történelemben előre és hátra az az emeltyű, amelyre erősítve gondolhatjuk el a szkíta néptömegeket. Mikor ezek a népek a Volgán keresztül előretörtek, akkor mozdult meg először ezen emeltyű keletről nyugat felé. Azonban a mithridatesi időkben ez a szkíta birodalom is szétrobbant és az általuk azelőtt felgöngyölített kimmerek az alánokkal együtt visszatértek. Mindketten Szkítaországban helyezkedtek el, a skolotok töredékeit azonban szanaszét szórták s így találjuk őket északon, a balti tenger az aorsokat és agathyrseket a Ladoga tó, a modokokat a Volga mellékén. Délen törzsrokonaikhoz húzódtak a Kaukázusba, nyugaton azonban, mint khunok, amadokok és neurok veszteg maradnak. Mindez Ptolemäus leírása szerint van. Az emeltyű tehát visszafelé forgott ismét támaszpontja körül kelet felé. Most a gótok alapítják meg mindezen népek fölött hatalmas birodalmukat, amely néhány emberöltőnyi tartam után a hunok támadásai alatt dőlt össze. A szétrobbantott szkíták ugyanis ismét összegyűltek egy középpont körül, Attila, vagy Ethele alatt kizúdult a nagy hunözön nyugat felé. Az emeltyű ismét nyugat felé forgott. Ezen szkíta népek törzse fordul elő gyakran Menephtah hieroglifáin "Sceto" név alatt.

Miután így a lehetőség szerint kimutattuk Gógot Magógban, a dolgok rendje szerint való legközelebbi néptörzsük most a turáni lesz. Ez a turán kiterjedésében határolódik és magába foglalja nyugaton az alánokban a skolotokat; azután középen a Jaxartes mellékén, keleten és délen, végül a közép-ázsiai fennsíkon minden más, Góg törzsökbeli népet. A két törzsnek már első kezdődései között analóg viszonynak kellett fennállnia. Ragadjuk meg ezen kezdődést mindjárt gyökerénél a keleti Kaukázusban és akkor azt látjuk, hogy az ottani szkítákat délről és keletre azok az alánok határolják és veszik körül, akik a bal Kur-völgyben, az Alason forrásaitól közel a Coissu torkolatáig laknak. Alaős nevük éppen ezen folyótól származott; perzsára azonban ez a folyónév Ala-rud-nak fordítódik: parti lakóit tehát ezért hívják alarodoknak és kell azon ily nevű népeknek, amelyek Herodotos satrapa-névjegyzékében a saspirok és matienekkel kapcsolatban előfordulnak, alanoknak lenniük, aminthogy a saspirok iberek, a matierek pedig médek".

XXV. FEJEZET ²⁵

A SZKITÁK PALESZTINAI /SKYTHOPOLISI/ MEGTELEPÜLÉSE A SZKÍTÁK ÁZSIAI URALMA    Tartalomhoz __↑

A SZKÍTÁK EGYIPTOM ELLEN VONULNAK
(Herodotos, Justinus és mások nyomán.)

Iustinus

"A szkíták Ázsia uralmát háromszor szerezték meg, míg ők maguk érintetlenül és legyőzetlenül maradtak örökösen idegen uralomtól."

"A szkítáknak először Sesostris egyiptomi király üzent hadat, előbb rábeszélő, csábító követeket küldvén oda, hogy azok az ellenségnek az engedelmesség törvényét hirdessék. Azonban a szkíták, akik már előbb értesültek szomszédaiktól a király jöveteléről, a követeknek ezt felelték: oly gazdag nép vezére botorul foglalja el idejét szegények elleni háborúval, mert inkább otthon kellene félnie. A szkíták tehát nem szándékoznak bevárni, míg hozzájuk érkezik, mivel annál több megkívánni valójuk van az ellenséges földön és önként elébe szándékoznak menni a zsákmánynak. A szó után nem késett a tett. Mikor a király megtudta, hogy oly nagy gyorsasággal érkeznek, megfutamodik és seregének egész hadifelszerelésestől való hátrahagyásával, remegve húzódott vissza országába. A szkítákat a mocsarak tartóztatták vissza Egyiptomtól."

Egyiptom ugyanis azon részről, amerre beékelhették volna magukat a szkíták, áthatolhatatlan mocsarakkal van körülvéve.

Diodorus így írja le fekvésüket:

"Delet felé eső részének (amerre a szkítáknak kellett közeledniük) részben a folyó (a Nílus) szolgál erődítésül, részben sivatag pusztaság és mocsaras sík zárja el, amelyeket feneketleneknek hívnak. A középen ugyanis Coelae-Szíriának és Egyiptomnak tava van, szélességre igen keskeny, azonban csodálatos mélységű. Hossza 200 stadiumra (cca 40 km) felrúg, neve Serborus. Ha valaki a vidéken való járatlansága folytán kelleténél jobban megközelíti, mit sem sejtve, veszedelembe bonyolódik. Míg ugyanis keskeny meder, addig fövenyes partkarima omolja mindenfelől körül s a folytonos déli szél nagy tömeg homokot hord belé, ami a víz felületét elhomályosítja és annyira hasonlóvá teszi a mocsárföld kinézéséhez, hogy egyáltalában nem lehet megkülönböztetni. Ennélfogva sokan, akik a hely természetét nem ismerik előre, egész seregestül ottvesztek, ha a helyes útról letévedtek.

Mert a kitaposott homok lassanként alulról visszafolyik és mintegy valami rossz akaratú igyekezettel azt, aki rálépett, elülteti, mígnem megsejtve, hogy mi lesz következendő, kölcsönösen támogatják egymást, mégis el van zárva a megmentő menekülés útja. Mert elnyeletve az örvény által, mivel a habarék akadályozza a testmozgást, sem kiúszni, sem kimászni nem képes (az ember, vagy állat), minthogy semmi sincs, ami a kilábalásra támasztékot adjon. Ugyanis a homok a nedvességgel vegyül. s ezen vegyülés következtében mind a kettőnek megváltozik a természete, ezért van az, hogy azon a helyen sem átgázolni, sem hajón átkelni nem lehet. Akik tehát idejutnak, mivel semmi segítségük nincs, hogy kiszabadítsák magukat, a velük együtt felülről, a partszélről lefolyó homokkal együtt a mélybe vesznek."

Ázsia leigázását így folytatja Justinus: "innen visszafordulva, a meghódított Ázsiát tették adófizetőjükké, szerény adót róva ki rá, inkább az uralom címéül, mintsem a győzelem jutalmául. Tizenöt évet Ázsia lecsendesítése körül tartózkodva, feleségeik sürgető követelései visszahívják őket, mert követek útján azt adták tudomásukra, hogy ha nem térnek vissza, a szomszédoktól tesznek szert sarjadékra és nem hajlandók eltűrni, hogy a jövendőben a szkíta fajnak az asszonyok révén szakadjon magva."

A szkítáknak az uralmi adó tekintetében való önmérsékletét Strabon is dicséri: "A nomádok inkább a háborúért, mint a rabló életért vannak odaadásig. Háborút adó miatt viselnek. Földjeiket ugyanis átengedik művelésre azoknak, akiknek tetszik, megelégedve bérül bizonyos bérösszeggel, amely nem bővelkedéshez, hanem a mindennapi életszükséglethez szabott és mérsékelt s a nem fizetőt támadják meg haddal. Így nevezte el a költő egyszerre őket igazságszeretőnek is, meg kevésből megélőknek is."

Herodotos így szól:

"Járja más beszéd is a szkíták eredetéről és gyarapodásáról, amellyel magam is kiváltképpen egyetértek. Azok a nomád szkíták, akik Ázsiában laknak, mivel a massagéták haddal háborgatták őket, átkelvén az Araxesen, Kimmériába mentek át. Arról a vidékről ugyanis, amelyen most (Herodotos idejében) a szkíták laknak, az a beszéd járja, hogy hajdan a kimmereké volt. Azonban, mikor a szkíták megrohanták a kimmereket, ezek tanácskozás közben, bár nagy hadsereg rontott be, véleményben megoszlottak, királyaik erre, a nép amarra (hajolt) s mindkét párt hajthatatlan volt, a királyoké azonban jobb nézeten. A nép ugyanis azon a véleményen volt, hogy tartózkodni kell a harctól és oly sokaság ellen nem kell azt megkockáztatni, ellenben a királyok meg azon, hogy az országért meg kell harcolni a berontókkal. Így, miután egyik párt sem akart hozzáigazodni a másikhoz s a nép véleménye az volt, hogy küzdelem nélkül ki kell vándorolni, átadták az országot a berontóknak.

A királyok pedig azon a véleményen voltak, hogy inkább saját hazájukban essenek el, mégse meneküljenek a néppel együtt, mert meggondolták, mily számos javaik vannak és mennyi rosszra van kilátásuk, ha hazájukból elmenekülnek. Ily vélekedések közepette megharcoltak egymással s számban egyenlő erősek voltak. És valahányan elestek az egymás közötti csatában, azokat a kimmerek népe eltemette a Tyras folyó mellé (s még most is megvan sírjuk) és ezeknek eltemetése után a nép az országból kivándorolt s az elhagyott földet a szkíták ellepve, elfoglalták. Még most is megvannak Szkítiában úgy a kimmer-falak, mint a kimmer kikötőhelyek, valamint egy bizonyos helynek Kimmeria a neve s van Boszporusz, melyet kimmeriainak hívnak. Megvan pedig állapítva, hogy a kimmerek Ázsiába jöttek akkor, mikor a szkíták elől menekültek és Khersonesust alapították ott, ahol most Synope görög város fekszik. Az is kiviláglik, hogy a szkíták az ő üldözésük közben, mivel letévedtek az útról, hatoltak Médiába. A kimmerek ugyanis, bár menekültek, útirányukat mindig betartották a tenger mentén, a szkíták pedig jobb felől hagyva a Kaukázust üldözték őket, mígnem útjukat a szárazföld felé kanyarítva, Médiába jutottak."

Strabon is írja, hogy a szkíták legyőzték a kimmereket: "Egy időben nagy hatalmuk volt a kimmereknek a Boszporusznál, melyet ezért is hívtak kimmeriai Boszporusznak. Ezek azok, akik a tenger jobbfelőli részein a szárazföldi lakókat Joniáig beütéseikkel háborgatni szokták. De ezeket a szkíták elűzték ezekről a vidékeikről; a szkítákat meg a görögök, Panticapeumot és más városokat alapították a Boszporusznál.

Mialatt a szkíták így üldözik a kimmereket, Médiába ereszkednek alá s nem is haboznak ezzel az igen hatalmas néppel döntő csatát vívni. Cyaxares volt akkor a Médek feje."

Herodotos így beszéli el a dolgot: "Cyaxares maga részére nyervén a Halys folyón felüli egész Ázsiát, összegyűjtvén minden népét, csapatait Ninus ellen vezette, meg akarván egyúttal atyját bosszulni (ebben a hadjáratban veszett el ugyanis seregestől) s a várost személyesen feldúlni. És ~ mikor ő maga legyőzte csatában az asszírokat s Ninust ostromolta, rászakadt a szkíták roppant hada a szkíták Madyes nevű királyának, Protothyas fiának vezérlete alatt. Ezek a kimmereknek Európából való kivetése után rontottak ki Ázsiába és mialatt azokat a menekülőket üldözték, így jutottak be Médiába. A médek megütközve ezekkel a szkítákkal s vereséget szenvedve a csatában, uralmukat vesztették, a szkíták pedig egész Ázsiát hatalmukba kerítették. Mostantól fogva pedig 28 évig uralkodtak Ázsia felett. Innen Egyiptomra tartottak, és mikor már a szír Palesztinában voltak, Psammetich, az egyiptomiak királya elibük menve, ajándékokkal és könyörgéssel elfordította őket, hogy tovább ne menjenek. Mikor pedig a szkíták visszatérőben Palesztina Askalon nevű városához érkeztek és legtöbbjük minden kártétel nélkül elhaladt mellette, kevés néhányan hátramaradva, Venus Urania szentélyét, ezen istennő összes templomai közül, amennyire én tudom, a legrégebbit kifosztották."

XXVI. fejezet ²⁶

SKYTHOPOLIS /BETH-SAN/    Tartalomhoz __↑

A régi írók alapján a szkítákat úgy ismerjük, mint a természet gyermekeit, akik még a vizeket, a patakokat is nem hasznáért, hanem szépségéért szeretik inkább. Ha a szkíták, vagy hunok magyarországi ősi áldozóhelyeit vesszük sorba, azt látjuk, hogy a ma is legszebbnek tartott helyeket jelölték ki annak idején oltáruk füstölő helyéül. Források fejénél, amilyen bőven akadt. a kies Erdélyben és a régi Magyarország Tátra-vidékén, jelöltettek ki ezek a szent áldozóhelyek. A Lapis refugii és a Csingói patakmedrek már a Kr. e. második ezred esztendőben szent zarándokhelyei voltak a szkítaságnak. Ugyanígy volt ez más vidéken is. A föld és vizek szépsége egyformán vonzotta és marasztotta is a lovaglásban és kalandos világjárásban fáradhatatlan szkítát. A természet eme gyermekeinek így lett patrónája Anahyta, a természetvilág, a vizek, a füves legelő és hűs források fenntartó boldogasszonya.

Ez a lelkület ösztönözte azt a töredék szkíta csoportot is, amely a palesztinai Bethsannak vadban, erdőségben és forráshelyekben gazdag vidékén maradt egykoron vissza. Avagy megunták talán az örökös hadakozást és ugyanúgy, mint keletre szakadt másik törzsrokon csoportjuk, a termékeny Biharban és Bengáliában megtelepült saka-szkíták, - a fegyvercsörgés és nyilak riadása helyett a belső csendességet keresték inkább? Ők azok talán, akikre a szent Zarathustra próféciája illet egykor, éspedig Fryana, a jeles "Pyrán" turáni hősnek megkülönböztetett gondolkodású és akarású népe. Igen, ők voltak, akikre Zarathustra oly nagy reménykedéssel tekintett volt úgy háromezer évvel ennek előtte. Ők azok, akik már akkor azt a bizakodó érzést olthatták Zarathustra lelkébe, hogy Turán népének ők emez első zsengéi, akik - a dacos ellenkezést magukban megtörve - hajlani látszottak az isteni vezérlő szóra s engedik is majd, hogy egy belső vezető hang odaállítsa őket, ahol nagy-nagy elhivatottság várt titkon rájuk.

De nézzünk körül magában Bethsanban, milyennek is látta a szemtanú, mielőtt még a kami kultúra zakatoló élete feltörte ősi talaját: "Bethsán vidéke valódi paradicsomi szépségű. Egykor, midőn még a hegyek tetejét erdők borították, a völgyekben pedig gyümölcsösök, vagy árnyas cserjék léteztek, sokkal gazdagabb volt ezen vidék vizekben, mint most. A Jordán-völgy egykor pálma s egyéb fákkal volt beültetve; Sittim városa lomb dús akácerdőből vette nevét, éppen úgy, mint Jericho a pálmaváros nevet a körülötte díszelgő pálmáktól; és a vadonok telve voltak vad olajfabokrokkal, szederfákkal, borostyánligetekkel, a források környéke pedig leánderbokrokkal s barkával. Mindezek azonban több mint ezeréves pusztítás alatt lassanként egészen kipusztultak. Isten kertje volt hajdan a Jordánvölgy.

Galilea déli részén a Sáron völgye tavasszal egy nagy virágoskert, melynél szebbet képzelni is alig lehet. Január közepétől kezdve teljes díszében áll ezen síkság, gazdagon kihímezve a nyíló tulipánokkal, nárciszokkal, jácinttal, a sok színű szírontákkal, kökörcsinfélékkel. Közben-közben gulyák s tevenyájak legelésznek; Húsvét körül már oly magasra nő a fű, hogy csak a pompás fehérliliom látszik ki közüle s hogy a legelésző vadkecskék elbúvhatnak a magas fű közé. Pünkösd után azonban oda van a mezők pompája, a fű elszáradva, s helyét a csillogó sárga gyopár, vasvirág s illatos izsóp foglalja el, mígnem az október közepe táján bekövetkező úgynevezett korai esők felelevenítik ismét a kiszáradt talajt."

Avagy néhai Rudolf trónörökös leírását vegyük figyelembe, aki a Bethsan tölgyeseiben rendezett vadászaton, mint szemtanú adja e vidék igen érdekes leírását. "Északon szép hegység zárta be a képet: a Karmel végnyúlványait, Nazaxeth körüli hegyeket;, a sajátságos alakú Tábor hegyet, az Anti-Libanont, a hóborította Hermont, a Genezáreth (az arab Tabardye) tó peremhegységét s észak-keleti irányban a DjebeI-Adjlun magas csúcsait lehetett megfigyelni, ezek mind hatásos ragyogó megvilágításban pompáztak.

Lassanként közeledtünk mai utunk céljához, Baisan (Bethsan-Skytopolis) faluhoz. E helység körül nagy körben terül el ennek híres forrásvidéke, a platóról mindenfelől kis vízerek csörgedeznek alá és az egész környéket sűrű, alacsony bokrok, magas sás, nád és mocsaras helyek borítják. Mindenfelé hangzik az itt tömegesen tanyázó "fekete vizityúk"-ok kiabálása.

Régen faragott kövek és törmelékek tanúskodnak most vadon burjánzó mocsár vegetáció közepette a most nyomorúságos, néhány kőkunyhóból álló falu közvetlen közelében e hely réges-régen elmúlt kultúrájáról és nagyságáról. Az ótestamentumi korban a kánaaniták tanyáztak itt, később Dávid hódította meg a várost; azután a szkíták által meghódíttatva, a Skythopolis nevet kapta a görögöktől. A rómaiak idejében virágzó, gazdag hely volt s Kleopátra itt találkozott Alexander Jannaeusszal; Pompeius Baisano keresztül vonult Judeába. Az őskeresztény korban püspöki székhely volt és mint Basilides és Cyrillus szülőhelye híres. Saladin bevette és felégette a várost s akkor mindörökre elvesztette nagyságát és korábbi hatalmát. Egy régi színház utolsó maradványai, néhány templomé és számos, bokrok és mocsári fű által majdnem elborított bazaltoszlop maradt még fenn. Sajátságos komor, mocsaras hely; nyirkos és egészségtelen, békák és ungok szűnni nem akaró lármája tölti be. Majd római fürdők sziklába vágott nyomait láttuk. Számos vaddisznónyom és teljesen kitaposott csapások bizonyítják a vidék vadászati szempontból való gazdagságát; egy régi római oszlopot egészen ledörgölt a vaddisznó; minden este ide járnak, hogy fában való hiányuk miatt szokásuk szerint dörgölőzzenek".

Skythopolis várerődje ma romokban hever, pedig úgy hadászati, valamint kereskedelmi szempontból valamikor jelentősebb hely volt magánál Jeruzsálemnél. Abban az időben, amikor e város Saul idejében oly nagy szerepet játszott, még a kánaaniták birtokában volt. A filiszteusokkal folytatott háború idején Saul és három fia holttestét itt függesztették ki a filiszteusok.

A következő sorokban Pauly "Scythopolis"-ról írott, tömör összefoglalású cikkét nyújtom: "Scythopolis (Skythopolis) a kr. e. 3. század óta kimutatható neve annak a városnak, melyet korábban "Bet-Schean"-nak; is "Bet-Schan"-nak is; Septuagintában Baithsan-nak; Stephanus Byz.-nál Baisón-nak; Syncellusnál Basan-nak hívnak s a mai "Besan"-nak felel meg. A "Bet-Schean" név régi és már az Amarna levelekben előfordul "Bit sani" alakban. Az egyiptomiaknál a Rinu-listán és I. Seti egy listájában mint "Bit-sara", I. Anast. Pápánál mint "Baiti-saru" és a Sheshonk-listán mint "Bitsanra" található meg.

A mai Besan nyugat Jordániában fekszik, a Haifából Damaszkuszba vezető vasút mellett, nem messze a Nahr Dschaludnak a Jordánba való torkolásától. A hellenisztikus-kori városterület sokkal nagyobb kiterjedésű volt. Így például a hippodrom a mostani falutól nyugatra, a nagy színház pedig északra található.

Saul korában (cca 1100) "Bet-Schean" egészen kánaanita volt. A város alapítása homályba rejtőzik, épp így homályos a "Schean" név eredete. "Bet-Schean" csak később hódolt meg és számíttatott Manasse területéhez, bár Issacharén feküdt. Mikor Saul a philisteusok elleni küzdelemben elesett, az utóbbiak megvetették lábukat "Bet-Schean"-ban; Sámuel és a Királyok könyve szerint a "Bet-Schean" Salamon adózó kerületeinek egyikéhez tartozik. Az ótestamentumi források azután hosszabb időn át hallgatnak a városról, mígnem ez a hellenisztikus korban Skythopolis néven nagy szerepet játszik.

A "Bet-Schean" névnek a Skythopolis névvel való váltakozására nézve v. ö. a Septuaginta jegyzetét a Bírák 1, 27-hez: hé estin Skythón polis ( ez a szkíták városa). A név bizonyára a Herodotus említette 7. századbeli palesztinai betörés utolsó emlékezete. Talán már Nagy Sándor alatt felbukkan, mindenesetre a 3. században Kr. e. létezik. A Skythopolison kívüli kimutatható másik név: Nyssa és Nysa, annak a helynek mitológiai neve, ahol a nymphák Dionysost felnevelték. 218-ban Skythopolis megadta magát a Palesztinába bevonuló Nagy Antiochusnak és 198 óta tartósan szír kézben maradt. Itt vonultak el Judas Makkabäus csapatai, amikor Gileádból győztesen hazatértek. A város, bár túlnyomóan pogány volt, akkor nem volt antiszemita felfogású. Skythopolisban találkozott Trypho a makkabeus Jonathannal. Antiochus Cyzicenus idejében Epikrates nevű hadvezére pénzvágyból átadta a várost a zsidóknak, később is ezeknek birtokában maradt, például Alexander Jannaeus alatt (102-76), mígnem Pompeius (62-3) ismét elszakította a zsidó területtől. Azóta Skythopolis, mint egyetlen Jordántól nyugatra eső város, az úgynevezett >Dekapolis<-hoz tartozott.

Mint hellenisztikus nagyváros, a görög kultúra ismertető jeleivel volt díszítve. Azok közül a játékok közül, melyeket az akkori szokás szerint a császár tiszteletére Skythopolisban előadtak, említi a kariai Aphrodisia-i felirat az >andrón pankratin<-t (= birkózás és ökölvívás együtt) s a szíriai Laodicaea-i hasonló felirat a >talantikáos agón<-t (= talentumverseny). A mostani Besan falutól nyugatra van egy rombadőlt hippodrom, mely 92 méter hosszú és 53 méter széles. Háromszáz m. északra volt a nagy színház, amely vizicsatákra (naumachia) is be volt rendezve, mely célra a vizet a közeli Ain el-Melab nevű forrás szolgáltatta. A színháztól északra egy dombon fekvő vár; vastag falnak a csúcson lévő nyomával a régi Bet-Schean maradványait őrizheti. Skythopolis azok közé a városok közé tartozott, amelyek leniparukról voltak híresek. A 4. században Skythopolisban császári lenszövődék voltak. Érmeiről és äriáról v ö. Schürer II. 172. A zsidó háborúban küzdelemre került a sor a felkelő zsidóság és a Skythopolisban lakó zsidóság között, amely a pogányok oldalán küzdött, amit pogány polgártársaik később rosszul háláltak meg. Skythopolis későbbi püspöki székhely lett. A görög nyelv ismerete már jó korán hanyatlott. Már Diocletianus idejében egy hivatalnok volt szükséges a skythopolisi keresztény egyházközségben arra, hogy istentiszteletkor a görög beszédet aramäaira fordítsa. Végül a Skythopohs görög név is helyet adott a régi Bet-Schean névnek, amely Besan átalakult formájában ma is használatos. A hellenizmus csak éppen hogy egy epizód volt keleten."

Egy más forrás szerint:
"Bethsan (Bethschean = a nyugalom háza, Skythopolis) egy Issachar törzse területén fekvő város, mely azonban Manasse törzsének jutott osztályrészül, amely a kánaanitákat mindazonáltal azoknak kaszás harci szekereitől való félelemből nem merte elűzni. Mivel ez erősség az Esdrelon- síkságra a Nahr Dschalud völgyén keresztülvezető bejáratot és a Damaszkusz felé a Jordánra átvezető kereskedelmi utat fedezte, nagy stratégiai jelentőséggel bírt. A zsidóknak Palesztinába történt benyomulásakor a kánaaniták hatalmában levő város a 19. és 20. egyiptomi dinasztia korában, körülbelül I. Sethostól (1313-1292) III. Ramsesig (1198-1167) Egyiptom kezében volt. Az 1921-ben megkezdődött ásatások egy III. Ramses-szobrot hoztak napvilágra, hasonlóképpen egy egyiptomi Astarte templomot. Az egyiptomi uralmat a philisteusoké követte Saul idejében.

Sámuel I. 31, 10. szerint a philisteusok a Gilboa-hegyi csata után Saulnak és fiainak holttestét Bethsan város falaira függesztették ki s a zsákmányolt fegyvereiket Astarte (bizonyára a megtalált egyiptomi Astarte) templomban helyezték el. Dávidnak a philisteusok fölötti győzelme folytán Bethsan izraelita birtok lett; Salamon alatt Banas nevű prefektúrához tartozott. Izrael népének további történetében a város nincs többé megnevezve; csak a makkabäusi küzdelmek idején merül fel ismét neve. Itt találkoztak Tryphon és Jonathan s ez utóbbi rá hagyta magát beszéltetni, hogy Tryphonnal Akkoba utazzék; ott gyilkolták meg. A város később az eredetére nézve még meg nem magyarázott Skythopolis nevet kapta, azonban a régi neve sohasem tűnt el teljesen és fenntartotta magát az arab Besan névben."

Még egy szemszögből megvilágítva:
"Bethsan héberül rendesen >a nyugalom háza< jelentéssel van fordítva, de az Amarna-levelekben bizonyára helyesebben >Schachan háza<, egy babilóniai kígyóé, illetőleg az egészség istennőjéé. Bit Sani, egyipt.: Bet Sclal helység az Issachar törzs területén, amely azonban Manassé törzsének birtoka, ahol a philisteusok Saulnak és fiainak lefejezett holttesteit a falra függesztették ki, Salamon prefektúrája Jonathas és 40 ezer főnyi seregének találkozási pontja Tryphonnal, Josephus szerint leginkább pogányok lakták, a Talmud rendkívüli termékenységéért magasztalja, ma a Besan nevű 3900 lakosú mohamedán falu; a meredek és lakatlan Tell el Hösn-höz közel, a Nahr Dschalud (Góliáth folyó) mellett; 130 méterrel a tenger színe alatt a Jordán mély völgyében.

Az 1922-28-ban folyt amerikai ásatások eddig 9 kultúrkorszakot eredményeztek:

1. Kr. e. 2000 körül troglodyta lakásokat, az 1. bronzkorból való keramikát
2. 1500-1200-ig egyiptomi-kánaanita városi, erődöt a Tell-en 2 és 1/2 méter vastag, napon szárított téglafalakkal, apró templomokat, melyek legtöbbször egymás fölött, vagy egymásba épültek: kettőt III. Thutmosis (1501-1447) korából, egyet III. Amenophíséból (1411-1375); egyet I. Seti-éből (1313-1292); kettőt II Ramseséből (1292-1325), bizonyára az >Astarte templomát< és >Dagon templomát<, I. Seti két bazaltoszlopát, egyet II. Ramsesét; III. Ramses egy bazaltszobrát, Amenemopet fogadalmi oszlopát, agyagplaketteket egy kígyóistennő (Schachan?) reliefével, kígyók és madarak, ugyanezen istennő jelképeinek reliefjeivel ellátott agyaggolyókat.
3. 1200-1000-ig philisteus város egyiptomi és ägäokrétai behatással, antropoida temetkezési korsók, nagy sziklasírok philisteus keramikával.
4. 1000-300-ig izraelita város a philisteus város tűzvész általi megsemmisítése után, ami bizonyára Dávid műve a philisteusok elleni bosszúból; az új város az akropolis déli lábáig is kiterjedt; sziklasírok izraelita keramikával; a 7. században a szkíták betörése.
5. Kr. e. 300 - Kr. u. 323-ig görög-római város (Skythopolisnak nevezve), kb. 4 kilométer kerületű védfallal; 37 X 22 méter méretű seleucida kori peripteros templommal az Akropoliszon, oszlopúttal, hippodrommal a folyó déli partján, sziklasírokkal, bennük irizáló üveg sírkellékekkel és gazdag keramikával; egy Antiochus Phallio nevű férfi szarkofágjával.

6. Kr. u. 323-638-ig bizánci város, miután a görög-rómait tűzvész pusztította el, mint ezt a 6-7 méter vastag hamuréteg bizonyítja; a római templom fölött keletkezett a 4. században egy keresztény bazilika, apsisszal, prothesisszel és diakonikonnal, de narthex nélkül, bizonyára skythopolisi szent Józsefé, fölötte pedig 500 körül egy kerek templom, négyszögletes narthexszel, talán a híres János szentély, ahol számos csoda történt és a zarándokok enlogiában részesültek.
7. 838-1099-ig arab város, a várbeli kerek templomban moshéval, benne arab és héber emlékfeliratokkal a 8-10. századból.
8. 1099-1190-ig keresztesek városa, új erőddel, hatalmas építményekkel, templomokkal és kolostorokkal.
9. 1190-ben Saladin felgyújtatta s máig inkább szegényes falu a régi városkerület déli részében, most a falutól 2 km-re északra a Haifa- Damaszkusz-i vasút állomása van.

A szkítáknak a Bethsan, illetve Skythopolisban Kr. e. 620 körül történt letelepülését megelőzőleg kb. Kr. e. 1206 körüli időből keltezve, már volt itt egy korábbi szkíta település, amelyet a parosi krónika idevonatkozó adatai szerint a következőkben ismertethetünk:

"Orestes, miután elkövette az anyagyilkosságot, dühöngő őrületbe esett, amely néha alábbhagyott, máskor hevesen gyötörte. Polgártársai sürgetésére Dalphibe ment s ott ilyen jóslatot kapott:

Orestes, az isteni végzet nem enged nehéz őrjöngésedtől megszabadulni másként, mintha átszelvén a pontusi tenger hullámait, Aulis szkíta vidékére mégy. Itt Diana oltáránál áldozatnak szánva s a barbár földön épségben megmenekülve a tengeren át a szírek földjére érsz, amellyel Silpius zárt völgye fekszik szemben. Itt találod a Melanthius nevű hegyet és az ősrégi Vesta istennő híres szentélyét. Ott fogod levetkőzni a dühöngő őrületet. Menj gyorsan innen: mi jövőd, megmondottuk!

Ezt jól megjegyezte Orestes, Pylades kíséretében tüstént >Szkítiába< hajózott és megérkezett Aulisba. Mikor tehát átkelvén a pontusi tengeren, szárazföldön két mérföldnyire haladtak előre, meglátják az istennő templomát s kívül az ajtó elé dobott emberi csontokat, >melyeket a bennszülöttek saját nyelvükön 'crustenia'-nak szoktak nevezni<. Mialatt itt tanácskoznak, hogy mit tegyenek, pásztorok futnak Iphigeniához, hogy két ifjú érkezett a tengeren. Ez legelőször az idegenek nevét tudakolja s hogy mifélék, valamint atyjáról, Agamemnonról és a trójai háborúról való biztos tudomásukról kérdezősködik. Ezután megkötözik őket, hogy az istennő áldozatává legyenek. Pyladest az oltár elé állítják, Orestest (A 'Trója ostorvára összegyülekezett görög sereg Aulis révi veszteglése a kiindulópontja annak a mondának, amely taurisi Iphigenia történetével foglalkozik. A monda szerint Agamemnon, a görög seregek fővezére vadászaton elejti Diana szent szarvasát. A kikötőben veszteglő görög hajóhad hiába vár kedvező szélre. Diana papja kinyilatkoztatja, hogy az istennő akadályozza a görög hajóhad továbbhaladását és csak úgy engesztelődik ki, ha a bűnös legkedvesebbjét áldozza fel neki.

Agamemnon erre egyik leányát. Iphigeniát szánja áldozatul, hogy a görög sereg végre elindulhasson kitűzött célja felé. Iphigeniát fel is akarják áldozni és már az áldozó oltár elé is viszik, mikor Diana könyörületből az oltáron egy szarvassal cseréli ki, megmenti, helyette egy szarvas áldoztatik fel s Iphigeniát az istennő Taurisba (tehát szkíta területre!) menti, ahol az alább következő események bekövetkeznek. A görög mitológiának e tárgya egyébként annak idején annyira közismert és kedvelt volt, hogy például a jelentéktelen vidéki városban, Pompeiben is felhasználták közpolgári házak freskóihoz. Egyik ilyen freskó éppen azt a momentumot örökíti meg, mikor Diana az oltárról megmenti Iphigeniát, s az áldozatnál jelen levő Agamemnon fájdalma jeléül teljesen elfödi fejét és arcát ruhájával. (E nagy fájdalom kifejezését jelentő mozdulatra egyébként művészettörténészek hivatkoznak.) Pyladest kikérdezte Iphigenia, hogy mely nemzetből való? "Görög származású vagyok - feleli ez - hazám Mykene."

Könnyekre fakadt az, nemzete és szülővárosa nevének hallatára. De gyanakodva, hogy a pásztoroktól hallgatott ki valamit az ő körülményeiről, tovább kérdezte: "Ki a mykeneiek királya, ki a felesége, hogy hívják gyermekeit?" Erre így felelt Pylades: >Régen Agamemnon uralkodott ott, felesége Klytaemnestra, gyermekei Orestes, Elektra, Iphigenia (akiről az a hír járja, hogy Dianának ajánlották fel áldozatul, az meg titokban elvonta a halál elől s mai napig nem tudják, hol a világban él) s ezen kívül Chryhsothemis és Laodike.< Ezeknek hallatára Iphigenie tüstént feloldatja Pyladest a bilincsektől levelet írván, átadja neki ily szavak mellett: >Az istennő általam visszaajándékozza életedet; erre esküdj meg nekem, hogy ezt a levelet átadod Orestesnek, elvíve azt ő magához<. Miután megkapta a levelet, épségben kijőve odamegy, ahol Orestest őrizték s a szkítáktól engedelmet nyervén a bemenetelre, a viasztáblát e szavakkal adta át Orestesnek: >Menj minél előbb Iphigeniához, nővéredhez<. A szkíták, mikor az eseményt meghallották, elámultak. Ők ketten egyenesen Iphigeniához mentek. S Pylades így szólt: >Ime, ez Orestes, a te fivéred<. De Iphigenia nem ismerte fel, míg nem látta a Pelops-nemzetség anyajegyét, az olajbogyót. Akkor megölelte, hajóikat titokban szárazra vontatta s őket az egész télen át magánál tartotta.

Mikor eljött a nyár, Orestes és Pylades, magukhoz vévén Iphegeniát és Diana szobrát, amely tömör aranyból volt, azokon a hajókon, amelyeken jöttek, elmenekültek s átkelve a Diabenán kelet felé, a saracen Emetnél kötöttek ki s innen a palesztiniai Tricomisba hajóztak. Mikor itt Orestes dühöngött, a tricomisiiak nagy szentélyt emeltek Dianának és Iphigeniát, mert őt, mint papnőt tisztelték, arra kérték, hogy az istennőnek szüzet áldozzanak. Odavezettek egy Nyssa nevű leányt, akit Iphigenia feláldozott. Miután Orestes ép eszét visszanyerte, Iphigeniát álmában egy nőstény szarvas figyelmeztette, hogy meneküljenek arról a földről. Tüstént elmenekülve Palesztina tengerpartja mentén tartottak. Innen Szíriába, a Melanthius hegyhez jutottak; ott Orestes jóslat alapján megtalálta Vesta szentélyét s áldozatot mutatván be, megszabadult nehéz őrültségétől.

Thoas, Szkíta királya pedig a szobor miatt igen sok szkítát küldött el, hogy Iphfigeniát üldözzék. Mikor ezek Tricomisba érkezve megtudták, hogy innen azok, akiket üldöztek, eltávoztak, ottmaradtak s megalapítván egy Skythopolis nevű várost, nem tértek haza".

A szkíták újabb térfoglalását Skythopolisban már ismerjük az eddig előadottakból, megfelelvén ez annak a történésnek, amire Syncellus hivatkozik: "Mikor Jósiás uralkodott Jeruzsálemben, a szkíták Palesztinába törve, pusztítják s Basant elfoglalják; melyet az ő nevükről azután Skythopolisnak mondottak."

Ugyanaz az esemény, amire a The Cath. Encyclopedia hivatkozik: "About the beginning of the third century B. C. it was nemed Scythopolís, probably because Scythians had settled there."

Ugyanaz az esemény, amelyre Jeremiás szavai vonatkoztak:
"Az Úr szava: Ímé, nép jön el az északi földről, és nagy nemzet serken fel a földnek végéről... és lovakon nyargalnak."

Közelebbről vizsgálva Skythopolis történetét, fontos tudnivaló, hogy az idetelepült szkíta nép mindvégig, értem Jézus szereplése és a tanítványok szétszóródása idejéig, együtt maradt, olyannyira megőrizvén faji mivoltukat, hogy Kr. e. 160-tól, megkülönböztetésül az ekkor uralomra vergődött zsidósággal szemben, városukat a már egy ideig felhagyott Skythopolis névvel kezdik újból nevezni, ami megmarad azután Jézus szereplése idejében is.

"Mint a görög-macedón birodalomban zsidó kolóniák, úgy támadtak ez időtájt a judeai földön görög kolóniák. A Földközi-tenger partjain új kikötővárosok keletkeztek, régiek megnagyobbodtak, megcsinosodtak és görög nevet vettek fel. Akku városából Ptolemais lett, délre a Karmel hegyénél Jordán nyugati részén, Bet-Sean néven Skythopolisra hellenizálták. A Makkabeusok könyve hivatkozik egy, a skythopolisiakkal kapcsolatos eseményre. A zsidók felfegyverzett, jelentős hadseregéről van szó, mely büntető hadjáratot intézett különösen a pogányok lakta területek túlkapásaiért, amelyeket a zsidók ellen követtek el. A szóbanforgó hely a következő:

"Judás (Makkabeus) ekkor: Onnan Szküton Polisz ellen indult, mely Jeruzsálemtól 600 futamnyi. De miután az ott lakó zsidók kimutatták, mi jó indulattal viseltetnek a szküton-polisziak irántuk és a válságos időkben mi emberségesen bántak velük, megköszönték nekik és azonfelül kérték őket, hogy véreik iránt jövőre is szívességgel legyenek; rögtön visszaindultak Jeruzsálembe, mivel a hetek ünnepe közeledett."

Ugyanez hely Luther Márton német fordítása szerint így hangzik:

"Ezután a szkíták városa ellen vonultak onnan, amely 600 menetre fekszik Jeruzsálemtől. Mivel azonban azok a zsidók, akik a szkítáknál laktak, velük szemben a nehéz időkben való mindennemű barátságos viselkedésről tettek tanúbizonyságot, ők is barátságosan léptek fel velük szemben, és köszönetet mondtak nekik ezért s kérték őket, hogy legyenek továbbra is honfitársaikkal szemben jóindulatúak. És így ismét elvonultak Jeruzsálem felé s éppen püskösdre érkeztek haza."

Josephus Flavius zsidó történetíró munkáiban több helyen foglalkozik Skythopolissal. Szövege szerint: "... És most átvonultak (a Judas Makkabeus vezérlete alatt álló zsidók) a Jordánon, egy nagy síkságra jutottak, amelynek területén feküdt Bethsana városa, melyet a görögök Skythopolisnak neveznek.

Epikrates, aki nagyon kapzsi volt, egy pénzösszeg lefizetése ellenében Skythopolist és a környéki helyeket egész nyíltan eladta a zsidóknak. (Pompeius). Ezenkívül felszabadította a (zsidók) fennhatósága alól mindazokat a bennföldi (mediterraneus) városokat is, amelyeknek az elpusztításában a zsidók még idejében lettek meggátolva; nevezetesen Hippost, Scythopolist, Pellát.

A caesareai vész után (az ottani zsidók lemészárlása után) pedig az egész nemzet nekivadult. A zsidók egyes csoportokra oszolva, azonnal pusztítgatni kezdték a szírek falvait és a szomszédos városokat, névszerint Philadelphiá t. Pellát, Scythopolist.

Berontva azonban Scythopolis városának a határába, arra a tapasztalatra ébredtek, hogy még az ott lakó zsidók is ellenségeik. Erek ugyanis a scythopolisziakkal összeesküdtek és a saját maguk előnyét a vérrokonságnál előbbre téve, a más nemzetbeliek oldalán (cum gentilibus) a zsidók ellen harcoltak. A scythopohsiaknak azonban gyanúsnak tűnt fel az, hogy a zsidók úgy kapva-kapnak a harcon.

Ők tehát tartva attól, nehogy a várost a zsidók éjnek idején megrohanják, a maguk fajrokonaiktól történt elpártolásukat ezek előtt majd szorongatott helyzetükkel mentegetve, felszólították a zsidókat, hogy ha azt akarják, hogy az egyetértés közöttük megszilárduljon és ha tanúsítani akarják a más fajtabeli iránti hűségüket, úgy menjenek át valamennyi gyermekükkel a ligetbe (in lucum). Ezek aztán gyanútlanul megtették azt, ami nekik parancsolva lett, s a rá következő két napig nyugodtan voltak a scythopolisiak; a harmadik éjen azonban ezek, az elővigyázatlan vagy alvó őröket megrohanva, hamarosan valamennyi ott levő zsidót, akik tizenháromezren voltak, lemészárolták, azután pedig vagyonukat elrabolták.

A Scythopolisban rendezett vérfürdőnek a hírére aztán a többi városok lakosai is rátörtek a köztük lakó zsidókra és ennek folytán az ascaloniak kétezerötszázat, a ptolemaisiak pedig kétezret öltek le. A tyrusiak meg többeket megkötöztettek, akik közül sokakat felkoncoltak, több megkötözöttet pedig börtönbe vetettek. A hipposiak és gadaraiak is eltették láb alól a legkihívóbb magaviseletű zsidókat, a többieket pedig fogva tartották. A többi egyes városok is, ahhoz képest, amint sok, vagy kevés zsidajuk volt (prout habebant), vagy félelemből, vagy gyűlöletből támadtak a zsidók ellen. Csakis egyedül az antiochiaiak, a sidoniak és az apamaeaiak kegyelmeztek a velük együtt lakó zsidóknak és közülük senkit le nem gyilkoltak, s senkit be nem börtönöztek, tán mivel a maguk túlnyomó nagy számaránya mellett fel se vették őket, még ha mozgolódni akartak volna is. Nézetem szerint azonban ezt irántuk való szánakozásból tették, mert bizony azok megmoccanni se látszottak. A gerasaiak se bántották semmit se azokat, akik inkább náluk maradni óhajtottak; azokat pedig, akik kiköltözködni akartak, egész a város határáig kikísérték. De Agrippa országában is veszedelem támadt a zsidókra nézve."

Ismert dolog Josephus Flavius túlzása a zsidó hőstetteket, foglyul ejtést és háborús halott jelentéseit illetőleg.

Egybevetve az utóbbi, a zsidóknak a szkíták által történt megtámadtatására vonatkozó szövegrészt a Makkabeusok könyvében foglaltakkal, azt látjuk, hogy a szkíták türelmes elnézéssel és kímélettel viseltettek mindig is a skythopolisi zsidó telepesekkel szemben. A Josephus Flavius által leírt zsidómészárlás mindenesetre túlzott lesz, ugyanis nem lehetett ilyen nagy a skythopolisi zsidóság száma, de a skythopolisi liget se, amely ilyen nagy létszámot be se tudott volna fogadni. De ha meg is történt, a különben jámbor lelkű szkíták nem ok nélkül tették, amit cselekedtek. Igazolja ezt a következő néhány sor is, amelyet Pranaitis után közlök:

p. 120. Choschem ham. 425, 5: "Wenn jemand z. B. einen (Herätiker, der die Torah leugnet) in die Grube gefallen sieht, in der eine Leiter ist, so ziehe er dieselbe eilig heraus und sage, ich muss meinen Sohn vom Dache herabholen, ich werde sie dir aber gleich zurückbringen oder etwas ähnliches. Aber die Kuthäer, mit welchen wir keine Feindschaft haben und die Hirten des Kleinviehes Izraels, wo sie ihre eigene Felder haben oder ähnliche darf man nicht töten, doch sind sie nie aus der nächsten Gefahr des Todes zu befreien."

"Ha valaki például egy (eretneket, aki a Torat tagadja.) egy árokba esni lát, amelyben egy létra van, akkor húzza azt ki sietve és mondja, fiamat kell a tetőről lehoznom, de mindjárt visszahozom neked, vagy valami hasonlót. A kutheusokat azonban, akikkel nem állunk ellenségeskedésben és Izrael apró lábasjószágainak pásztorait, ahol azoknak saját földjeik vannak, vagy hasonlókat, nem szabad megölni, de sohasem szabad őket a (fenyegető) közvetlen halálveszedelemtől megszabadítani."

Ilyen "kutheus"-nak gondolták a zsidók a Makkabeusok könyvében (II Macc. XII. 29-31.) leírt szkítákat, akikkel szemben a zsidók nem voltak ellenséges viszonyban.

XXVII. FEJEZET ²⁷

NIMRÓD VÁROSA: SKYTHOPOLIS    Tartalomhoz __↑

A Skythopolisszal kapcsolatos régi hagyomány azt is tudja, hogy Skythopolis városát a régi Beth-Shan neve mellett azért hívják Nyssá-nak is, mivelhogy itt nevelték föl annak idején a nymphák a gyermek Dionysust, azaz Bacchust.

Dionysus, más szóval Bacchus a régi írások szerint nem más, mint Bar-Chus, azaz Chus fia, Nimród, a "Barchus" szóban az "r" hangzása és alakra átalakulván. Viszont a görögök Bacchust Dionysos-nak nevezik, ami a Septuaginta görög fordításban maga Nimród lefordított neve. Márpedig Nimród, vagyis Bacchus Arábiában gyakorolta ez első főhatalmat, ezért mondják a költők ott születettnek; elég Dionysius Periegetesre hivatkozni, aki azért mondja, hogy myrrhától, illatos fűtől, szagos fűszertől és tisztes tömjéntől illatozik, mivel Jupiter azon a földön szülte meg Bacchust magát.

Nimród (= Bar-Chus) a maga arabjaival a babilóniai birodalom megalapításához jelentős segítséget nyújtott. Ezt bizonyítja Diodorus Siculus (II. k.), aki azt írja, hogy Nimródnak, akit Ninus fia néven ír le, "Ariaeus, Arábia királya" volt a vezére és istápolója és végül, hogy ezt az "arab uralkodót" szövetségesül véve, nagy erővel hadakozott a babilóniaiak ellen, azokat leigázta és birodalma határait nagy területre terjesztette ki Ázsiaszerte.

Akkor Havila néven nevezték egész Arábiát.

A Panopolisból való egyiptomi Nonnus görög epikus költő, még Priscos előtt, az V. század elején, vagy a IV. század végén írt, "Dionysica" c. művében, mely Dionysus istennek Indiába való utazását tárgyalja, India népei között rettenthetetlen bátorságú fölfegyverkezett törzseket említ, így a savirokat.

A költemény szerint Bacchus nagyatyja Kadmus volt, viszont Semele Dionysusnak volt az anyja, miután Zagreus szívét megétette vele Zeus.

Ugyanis Persephone, akit anyja, Demeter elrejtett Szicília egy barlangjában, miután hozzá Zeus kígyó alakjában eljutott, szülte a szarvas gyermeket, Zagreust, aki egyedül ülhetett Zeus trónjára s a villámokat hordozta.

De Héra unszolására a titánok széttépték Zagreust. Emiatt Zeus a titánokat a Tartarusba dobta s tűzzel pusztította el a földet, de Okeanus kérésére a tüzet vízözönnel oltá el. Csak Deukalion marad meg az emberek közül. Ezután a bor-teremtése végett másodszor született meg Bacchus.

Zeus sas alakjában szemléli a fürdő Semelét, ekkor Eros nyilával megsebzi. Semele rövidesen gyermeket vár.

Hera elkéri Apates kötényét s így rászedi Kronost. Héra tarácsot ad Semele dajkájának, mire Semele Zeust villámaival óhajtja szobájában látni, de a villámhoz nyúlva meghal, azonban előbb megszüli a koraszülött Bacchust. Az újszülött szarvakkal ellátott istengyermek, akit a hórák borostyánnal koszorúznak és kígyókkal öveznek, elneveztetve Dionysosnak.

Bacchust Rhea neveli fel Lídiában korybantok, párok és satyrok társaságában. Bacchus beleszeret a szép Ampelosba, aki szőlőtővé változik. Bacchus szőlőt szüretel, bort készít s iszik társaival; ezek megrészegednek, de Bacchus józan marad az ametiszt védelme alatt, amit Rheától kapott.

A XIII. könyvtől kezdődik a Dionysus indiai hadjáratáról szóló elbeszélés. Zeus elküldte Irist, hogy szólítsa fel Dionysust az indek meghódítására s ezáltal egyengesse útját az Olympushoz. Rhea elküldte Pyrrhichust, hogy az isteni s emberi seregeket, melyek pontosan előszámláltatnak, összegyűjtse. (XIV) Bacchus a sereg élére állva elhagyta Mäoniát s Phrygián át vonul Ascaniába. E vidéken az indek királyának satrapái, Asträis és Kalemäus az astaki tónál ellenállnak. A XIV. könyv első fele felsorolja még Bacchus seregének isteni résztvevőit is. A (XVI.) könyv felsorolja a vezéreket és népeket. Többek között Patasabirokat, valamint derbikek, etiópok, sakak, baktrok stb. népét. (XVII.) Majd Bacchus győzelmét bejelenti Asträis Orontesnek, az ind király unokaöccsének, aki aztán Taurus közelében Bacchust megtámadja, de meghátrál, amint látja, hogy páncélja meghasadt, mikor a thyrsus hozzáért; aztán az Orontes folyóba ugrott. Az indek közül sok elesik, sok megmenekül, vagy Blemysszel, az erythräai indek vezérével megadja magát. (XVIII.) A győzelem híre gyorsan eljutott Asszíriába s ennek királya, Staphylos sietve meghívja Bacchust az ő országába. (XX.) Iris biztatja Dionysust álmában a hadjárat folytatására. (XXI.)

Eközben Dionysus küldöttje átlépte a Kaukázust és Deriades ind király városához ért. Ez a békeajánló követet fenyegetve, gyalázva bocsátja el. Dionysus Arábiából seregével Indiába vonul. Az ind sereg egy része Thureos vezérlete alatt a Hydaspes folyón innen a másik része, Deriades vezérlete alatt túl áll. (XXII.) Bacchusnak elárulta egy harmadryas az indek tervét, hogy lakomázás közben fogják seregét megtámadni. Másnap a Hydaspes folyónál csatára kerül a dolog, melyben Oeagrus, Aeacus, Erechteus meg Bacchus vitézül küzdenek s amelyben az indek valamennyien elesnek Thureos kivételével. (XXV.) Deriades értesülve Thureos által a legyőzetésről, az átkelt sereg elől az indek visszavonulnak a városba. Rhea pajzsot küld Bacchusnak s a győzelmet a hetedik évre jósolja. Athéne harcra buzdítja Deriades indiai királyt álmában, aki seregét összegyűjtve, csatára készül. (XXVII.) Az indek csatarendje az Indus torkolatánál áll. Bacchus serege 4 részre van állítva: egyik északon a Kaukázusnál (Paropamisusnál), ahol a Hydaspes forrása van; a másik nyugaton, az Indusnál, Patalene a szkíták fővárosa mellett; a harmadik délen, a Vörös-tengernél; az negyedik keleten, a Gangesnél. A trójai sík nagyságú területen folyik a harc. (XXIX.) Zeus Dionysus erélyesebb segítésére inti Athénét, Apollót és Hephaistost; az indek pártján van Héra, Ares, Phoebus, Deimos, Demeter és Hydaspes. A küzdelem emlékeztet az Iliasra. Bacchus harcol Deriadeszszel, az indek királyával, de az éjjel elválasztja őket. Másnap Hephaistos harcol, kinek fiát Morrheus megsebesítette. Bacchus egy időre elmenekül az erdőbe Deriades elől, kit Héra nagy erővel ruházott fel. (XXXI. és XXXII) Aphrodité kötényével és Hypnos segítségével Héra elaltatja a Kaukázuson Zeust: ezalatt Megaera Bacchust őrjöngővé teszi és Deríades Morrheusszal meg Aresszel eredményesen küzdhetnek. Bacchus seregéből sokan elesnek, sokan megfutamodnak, csak Aeacus áll ellent vitézül. (XXIII) Amint Charis, Pasithea, akik a Vörös-tengernél virágot tépnek, atyjukat megőrülve látják és sok Bacchus hívőt megölve, sírva panaszolják Aphroditének, aki Erost hívja, hogy Morrheusban szerelmet gerjesszen Chalkomede bacchansnő iránt. (XXXIV-XXXV) Morrheus többé nem törődik a háborúval, csak üldözi a szép bacchansnőt, míg végre az megadja magát. De amint át akarja ölelni, megijeszti őt egy kígyó, mely Chalkomedet körülfonja. Hermes pedig Bacchus alakjában a városba bezárt bacchansnőket megszabadítja azzal, hogy az indekre sötétséget bocsát. (XXXV) Zeus fölébred a Kaukázuson s megparancsolja Hérának, hogy az őrjöngő Bacchust azonnal gyógyítsa meg. Ezután Bacchus a harcba siet; az istenek is egy ideig egymás ellen harcolnak; Bacchus az indekre és elefántjaikra kígyókat, párducokat, oroszlánokat, medvéket, bikákat és kutyákat bocsát rá, újra harcol Deriades indiai királlyal, de az éj elválasztja őket. (XXXVI) Így harcolnak éveken át eldöntetlenül. Ekkor Bacchus a döntést a hajóhadra bízza, fegyverszünetre lépnek a halottak eltakarítása végett. (XXXVII) Fegyverszünet után Zeus sötétséget és záporesőt bocsát és látható, mint sas, szájában kígyóval. (XXXVIII) Megjelenik Hermes istenhírnök s jelenti, hogy a sötétség, melyhez Phaäton zuhanása óta nem volt hasonló, Bacchusnak szerencsét jelent. Megjelennek a rhadamanok a flottával s a tengeri csatában Aeacus meg Erechtheus tűnnek ki. Bacchus megsebzi Morrheust s kényszeríti a csata elhagyására. Mikor Eurymedon kabír saját hajóját felgyújtja s ezzel az ind hajóhadat lángba borítja, az indek menekülnek a szárazföldre. Ott küzd még egyszer Deriadesz indiai király Bacchusszal, aki őt legyőzvén, lebukik a Hydaspesbe. Ezzel az indek feletti győzelem eldőlt. Az istenek visszatérnek az Olympusra. Bacchus serege zsákmányol és örül a győzelemnek; a segédcsapatok hazatérnek. Asterios azonban Kolchisban gyarmatot alapít, Bacchus a kíséretével Kaukázián át Arábiába vonul.

XXVIII. fejezet ²⁸

JÉZUS A MELKIZEDEK RENDJE SZERINTI PAP    Tartalomhoz __↑

(Melkizedek: Skythopolis papja)

Jézus földi királyságára, isteni prófétai elhivatottságára vet fényt a CX. zsoltár, amelyet maga Jézus idézett vitái alkalmával, amikor a Messiásnak Dávidtól való származásával érveltek az ő idegen származásával szemben. Jézus azt feleli, amit a zsoltár első szakasza mond és ezzel kapcsolatban állapítja meg: miként volna akkor Dávid és Jézus atyjának mondható. Dávid csak Urának tartá őt és ő nem atyjának Dávidot, viszont magát a Melkizedek rendje szerinti papnak tartá.

Olvassuk a zsoltár szövegét: A Messiás királysága és örök papsága.
"Mondá az Úr az én uramnak: Ülj az én jobbomon, amíg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá. A te hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr Sionból, mondván: Uralkodjál ellenségeid között. A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben, hajnalpír méhéből lészen ifjaidnak harmatja. Megesküdt az Úr és meg nem másítja: Pap vagy te örökké, Melkhisedek rendje szerint."

Jézust Samáriainak deklarálták a főpapi testületben, amikor a zsidóság vezetői így nyilatkoztak: "Nem jól mondjuk-é mi, hogy te samaritánus vagy és ördög van benned?"

A Samária fővárosuk után samaritánussá lett kuthaiakat "szkíta" fajú hettitáknak is tartották. Igazolja ezt maga az Ótestamentum:

Ezekiel szavai szerint:
(Lukács XX. 41-44.: (Jézus) Monda pedig nékik: Mi módon mondják, hogy a Krisztus Dávidnak fia? Holott maga Dávid mondja a Zsoltárok könyvében: Monda az Úr az én Uramnak, ülj az én jobb kezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet a te lábaid alá zsámolyul. Dávid azért Urának mondja őt, mi módon fia tehát néki?")

A zsidók hálátlansága és annak büntetése

"És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Add tudtára Jeruzsálemnek az ő utálatosságait. És mondjad: Így szól az Úr Isten Jeruzsálemnek: A te származásod és születésed Kánaán földjéről való; atyád az Emoreus, az anyád Hitteus asszony Ímé, valaki közmondással él, rólad veszi azt, mondván, Ami némű az anya, olyan a leánya is. Anyád leánya vagy, aki megutálta férjét s fiait, és öcsédnek nénje vagy, akik megutálták férjeiket és fiaikat; anyátok Hitteus asszony és atyátok Emoreus. És a te nénéd Samaria vala, ő és leányai, ki bal kezed felől lakva vala. És Samaria félannyit sem vétkezett, mint te, mert többek a te utálatosságaid, mint az övéi; és így nőtestvéreidet nálad igazabbaknak bizonyítád minden utálatosságaiddal, amelyeket cselekvél. Te is azért viseled gyalázatodat, amelyre pedig nénédet ítélted; a te bűneid miatt, melyekben nálok utálatosabban cseleknél, igazabbak ők nálad. Szégyenülj meg hát te is s viseld gyalázatodat, hogy nőtestvéreidet nálad igazabbaknak bizonyítád."

Tehát a samaritanusnak mondott Jézus a samaritánusok kuthai csoportjának fajtája szerint hettita, avagy a szkítaság kebeléből kivált kuthabeliekkel volt egyazon eredetű. Más szóval a Skythopolisban és környékén, így az egész Galileában települt szkítaság, akik közül Jézus is való volt, egy fajtájúnak tekintetett a vegyes népekből összetevődött samáriaiak Kuthából származott szkíta csoportjával, akik vezető szerepre tettek volt szert Samáriában s talán hatással is lehettek arra, hogy az eredetileg Egyiptom ostromára indult szkíták egy részét a maguk szomszédságában való letelepedésre bírják, majd mint a samáriaiak vezető eleme, maguk is összeolvadtak velük.

Egy régi teológiai lexikon érdekes adatait hozom itt elő. Megtudjuk belőle többek között azt is, hogy az a Melkizedek, akinek papi tisztébe és lelki örökébe lépett a megváltó Jézus, annyira ugyanegy lélek a Jézuséval, amiképpen Illés lelke azonos volt a Keresztelő Jánoséval. Melkizedek városa megint csak Skythopolis, amely városhoz már annyi értékes és érdekes hagyomány kötődött hajdan. Talán éppen a napkeleti bölcsek ismeretes őrködő papi rendje is őrizgetett egy olyan hagyományt, amely szerint a Megváltó itt fog egyszer megszületni, ahol a szkítaságnál, sőt a suméroknál is olyannyira hagyományos szent kehely szimbólumával kezében Melkizedek jelenik meg, hogy a bor és kenyér áldozati jelképeivel áldoztassa meg az itt jövevény Ábrahámot.

Már Bacchus is, akinek neve Bar-Chus (= Nimród)-nak az átírása, akit Skythopolisban neveltek fel a nymphák, itt telepítette hajdan a híres szőlőültetvényeket. Józsuénak is nemde az óriási szőlőfürtöt hozták innen bemutatni a kiküldött kémek?

Igen, valamikor e vidéken, a "paradicsomi szépségű és fekvésű galileai Skythopolis vidékén" élt és működött egykor a patriarchák korabeli Melkizedek, Salemnek (Skythopolisnak) és itt, mint a felséges Istennek papja, aki ugyanúgy, mint Jézus, borral és kenyérrel áldozott és áldoztatott a maga isteni rendje szerint.

És ha Dávid idegen volt, ahogy a Biblia is rajzolja, fajisága ehhez a salemi, skythopolisi őstelepülésű néphez, az ősi szkítából lett hettitához kötődött lelkileg és leszármazásilag is.

Ha a testi leszármazást Jézus testöltése esetében egyáltalán figyelembe akarjuk venni, úgy a Dávidon keresztül való leszármazás szintén nem sémi fajúnak jelölné meg Jézust.

"Melchisedekről Mózes emlékezik meg először, mikor azt írja, hogy midőn Ábrahám (az elami), Kedor Laomert és az ő királyi társait megvervén, visszatért és Sodoma királya elébe jött, akkor Melchisedek, Salem királya ő elébe ment, bort és kenyeret vitt neki, Ábrahámot megáldotta, neki Ábrahám a nyereségből tizedet adott és ő, már t. i. Melchisedek, a magasságos Istennek volt a papja.

Azután Dávid emlékezik meg Melchisedekről.

Végre Szent Pál Melchisedekhez hasonlítja Krisztust.

Ezekből kitűnik, hogy Melchisedek, különben akárki lett légyen is, a Krisztusnak típusa, vagy példája volt.

A Melchisedek-kérdés tisztázásában igen sok nehézség állja utunkat. Nem tudjuk, miféle tartományból való volt és hol lakott? Az egyházi írók Jeruzsálemet és Salemet egynek tartják; Hieronymus Salemet Skythopolisnál keresi, hol a Melchisedek palotájának romjait ma is akarják mutogatni. E helyről azt tartja Hieronymus, hogy ott telepedett meg Jákób patriarcha, mikor Mezopotámiából kijővén, a Jordán vízén átkelt.

A másik nehézség Melchisedek személyére vonatkozik. Egyházi írók egyeznek már abban, hogy midőn az apostol atya és anya nélkül valónak mondja őt, egyebet nem akar mondani, mint csak azt, hogy midőn Mózes és Ábrahám históriájában előhozza, nem említi, ki volt Melchisedek, vagy honnan vette eredetét. De vannak, akik Pálnak szavait tulajdonképpeni betű szerint veszik és Melchisedeknek isteni természetet tulajdonítanak. Origenea és Didymus angyalnak tartják, mások, amint Augustinus írja, a Szent Léleknek, aki Ábrahámnak ember formában jelent meg.

A III. század elején a melchisedecianus eretnekek _azt hitték, hogy Melchisedek nem ember, hanem valamely, mégpedig a Krisztusnál nagyobb, mennyei erő volt, mint aki az angyaloknak, a Krisztus pedig csak az embereknek közbenjárója és szószólója volt és a Krisztusnak a papsága csak mintegy nyoma volt a Melchisedek papságának. Ezt az eretnekséget újra felelevenítette Egyiptomban Hierax, aki Melchisedeket a Szent Léleknek mondotta.

Mások atyai ágon Sém, anyai ágon pedig Japhet, maradékaínak tartják Melchisedeket. Azt, mondják, hogy, Heracles, vagy Heraclim az ő atyja, Hébcr fia, Phaleg unokája, az anyja pedig Salathiel, a Jáphet fiának, Gomernek leánya volt. Cedrenus és mások egyiptomi famíliából valónak tartják őt s azt mondják, hogy az atyját Sidonnak, vagy Sidának hivták, aki Phoeniciában Sidon városát építette. Suidas azt tartja, hogy az átkozott Kánaán nemzetségből származott s azért hallgatja el az írás az ő nemzetségét. A zsidók és samaritánusok azt mondják, hogy Melchisedek Sém patriarcha volt. E felfogást számos egyházi író követi. Jurieu azt akarja kimutatni, hogy Melchisedek nem más volt, mint Cham. Cuneaus Moulin azt mondják, hogy Melchisedek maga az Isten fia volt, kit, Ábrahám a Messiásnak ismert fel és imádott.

Minthogy ezen fejedelemnek és papnak históriája oly kevéssé ismeretes nem csoda, ha felőle oly sok költött dolgot beszélnek. Eutychius alexandriai patriarcha említi, hogy az Ádám testét, melyet testamentuma szerint bebalzsamoztak, egy hegy alatt, a Seth fiainak barlangjában temették el. De Ádám halála előtt meghagyta volt, hogy az ő testének maradványát azon helyről elvigyék s a föld közepén temessék el. Noé engedni akarván ezen rendelésnek, az Ádám és a patriarchák testeit a bárkába bevitte. Midőn ő látta halála közeledtét, fiának Sémnek megparancsolta, hogy az Ádám testét vegye magához, kenyérrel és borral készüljön útnak, a Phaleg fiát, Melchisedeket vegye maga mellé társul s menjen el arra a helyre, hol neki, egy angyal a legelső embernek temetőhelyét megmutatja. Noé ezen rendelete mellé ezt parancsolta: "Mondd meg Melchisedeknek, hogy ő azon a helyen válasszon lakást magának, meg ne házasodjon, minthogy az Isten őtet a maga szolgájának rendelte; mondd meg neki, hogy templomot se építsen, semmi madárnak, vagy négylábú állatnak, vagy akármely más állatnak vérét kí ne ontsa, sem más áldozatot kenyéren és boron kívül Isten elébe ne vigyen".

S ez volt az oka annak, hagy midőn Melchisedek Ábrahám elébe ment, neki kenyeret és bort vitt.

Egy Athanasius nevű görög író azt írja, hogy Melchisedek egy bálványozó királynak, Melchinek és Salem királynénak fia volt. Midőn Melchi a maga istenének áldozni akart, a maga fiát elküldötte, hogy vigyen neki hét borjút. Útjában az ifjú fejedelmet az Isten megvilágosította; ez visszatért atyjához, hogy vele a bálványozásnak hiábavalóságát megismertesse.

Melchi haragjában visszaküldötte őt áldozatra való borjúkért. De míg ő odajárt, a legöregebb fiát, sok más gyermekekkel együtt a maga isteneinek megáldozta. Midőn Melchisedek visszajött s ezen cselekedet láttára megrémült, elment a Tábor hegyére, hol hét esztendeig ruha nélkül lakott és csak a földnek gyümölcsével élt. Ezen esztendők eltelvén, az Isten megjelent Ábrahámnak s megparancsolta neki, hogy menjen a Tábor hegyére, hol Melchisedeket meg fogja találni, akit ő ruházzon fel s kérjen áldást tőle. Midőn ezt Ábrahám megcselekedte, őtet olajjal megkente Melchisedek s a hegyről mind a ketten lejöttek.

XXIX. FEJEZET ²⁹

GALILEA    Tartalomhoz __↑

A tulajdonképpeni galileai embert - nem a szír, római, avagy görög telepeseket értem - nemcsak jellegzetesen sajátos beszéde, hanem más szembeszökő tulajdonságai is azonnal szembeállították a palesztinai zsidósággal. Semmiképpen sem voltak összetéveszthetők.

A Jézus idejében élt Josephus Flavius úgy beszél róluk, mint katonás karakterű, bátor és vitéz népről, akik odaadással művelték földjeiket is.

Valahányszor a zsidóságnak Róma, vagy az északi országok ellen megkellett védelmeznie határterületeit, ezekben a harcokban mindig ezek a galileaiak voltak azok, akik a sereg élén harcoltak.

Bőven szolgáltatta ez a nép, éppen az említett értékes tulajdonságainál fogva a különböző felkelési mozgalmak előharcosait így a zelotákét.

A Palesztinában lezajlott nagyobb hadieseményekből a tengerparti Karmel hegységtől Názáreth alatt a Tábor hegy vonalán át Skythopolisig húzódó jezreeli sík majdnem mindig kivette a maga részét.

A világ mindenféle népe ütött itt már tábort. Az utolsó ítéletre vonatkozó apokalipszis János Jelenések könyvében a jezreeli Megiddót jelöli meg az utolsó nagy ütközet színhelyéül.

Jézus gyermekkora idejének tanúja, a kedves környékű, gazdag virágos mezőkkel áldott Názáreth, régen a tőle kb. 4 órányi járásra fekvő Skythopolisnak volt mezőgazdasági tanyavárosa. Az Ótestamentum egyetlen egyszer sem említi Názáreth nevét, olyannyira jelentéktelen kis helység lehetett.

Itt élt, igen szegényes környezetben József családja pogányok és zsidók között, akik már a kis Jézus kora gyermeksége idejétől ellenséges indulattal viseltettek a kis Názáreth falucska határain belül csak jövevényként megtelepült József és Máriával, családjával s ugyanúgy a csodálatos gyermekkel szemben.

Jézus maga is megszorításokat tesz bizonyos idegenekkel, így görög; római és szíriaiakkal szemben, mikor a galileabeli elnyomott szkítákról, Izrael ama elveszett juhairól beszél, erről az olyannyira szívébe zárt népről, mely a sötétségben várakozott vala és nagy világosságot látott hirtelen, úgy, hogy nagy világosság támada a "halálárnyék" tartományában ülőnek. Jézus eme megszorítása odáig terjed, hogy féltő gondjában olyan kifakadást tesz, amely a disznók elé vetett gyöngy sorsával tudja csak igazán megvilágítani, mit jelentene a maga lelki világát ezekre a lélekben idegenekre rákényszeríteni: sárba taposnák!

Ha Jézus zsidó volt volna, miért nem a judeai néphez fordul, miért nem rájuk épít, miért nem őket védi mindentől és miért lett a tulajdonképpeni zsidóság Jézus halálos ellensége'?

Az ellentétes lelkület akkor se tudott s még ma se tud semmiképpen se más lenni.

Az első keresztényeket a zsidóságtól mindenben elütő "galileaiaknak", ugyanúgy vallásukat is "galileai" vallásnak nevezték.

Fontos momentum, hogy a veszedelmektől megmenekült zsidóságot tömegesen telepítették át a déli judai zsidó területekre, így az északi galileai területek pogány, illetve szkíta jellege még kirívóbb lett.

A galileai zsidó és nemzsidó települők örökké ellentétes lelkületére jellemző alábbi sorokat a Zsidók Egyetemes Története néhány sorával világítom meg:

"A zsidó sereg alig tért vissza Jeruzsálembe, midőn újólag rossz hírek érkeztek azokról a bántalmazásokról, amelyekben a judai testvéreket pogány szomszédaik részesítik. Galilea zsidóitól megtépett ruhájú követek jöttek levelekkel, hogy Akko (Ptolemais), Tyrus és Sidon pogány lakói, a köztük élő judaiakat halállal fenyegetik. Valamennyien arra kérték Judát, hogy siessen segítségükre, amíg nem késő.

Simon gyorsan és szerencsésen oldotta meg a feladatát. Galilea és a Hárfató környékén elterülő Arbela tartomány városaiba akadálytalanul vonult be, az ott lakó zsidókat összegyűjtötte, rávette őket, hogy vándoroljanak ki és ahányan vannak, mindannyian telepedjenek meg Judában. Makkabival kétségkívül előre megbeszélték a tervet, hogy törzsbeli testvéreiket ellenséges környezetben, ahol nap-nap után veszedelmeknek és zaklatásoknak vannak kitéve, nem hagyják. A kivándorolt galileai zsidó családok judai városokban telepedtek le. Sokkal nehezebb harcai voltak magának Juda Makabinak Pereában. Itt, mint régente, a Magaslatokat erős várak koszorúzták, melyeket rohammal kellett bevenni. Útjában Timotheussal, a nyakas ellenséges vezérrel, megint szembekerült. Juda mindazonáltal több várat foglalt el, így Bosszorát (Bosztra), Karnaint, Efront és másokat. Falaikat lerombolta, lakóikat ártalmatlanokká tette. Egyik várból (Datheme, Ramtha?) kiszabadította a bezárt judai, szintúgy a tobienebelieket. Összevonta erre a gileádi zsidókat, hogy a Jordánon átvezesse és az innenső oldalra telepítse őket. Útjuk Bétseán-Skithopolíszon keresztül vitte őket, melynek pogány lakói a judai származású lakossággal általában békésen és barátságosan összefértek. Azokat Juda nem is zavarta, hanem továbbra is otthagyta őket közöttük. Az áttelepített gileádi judaiak tömegével a törvényhozás ünnepe előtt (164 május havában) tért vissza Jeruzsálembe."

Igen érdekes és tárgyilagos megvilágítását nyújtja Renan is annak a kornak, amely Juda Makkabeus uralomrajutása után következve, kapcsolatba hozható a Skythopolisban lejátszódott szóbanforgó eseményekkel.

"Juda Makkabeus uralomra jutása után.

Ez időtől fogva már észrevétette magát a zsidók legnagyobb hibáinak egyike. Fensőbbségük érzésétől áthatva, elkeseredetté és veszekedővé válva, ők, akik azonfelül még törvényeik következtében egy bizonyos magányra kényszerültek, amelyet könnyen gőgre lehetett magyarázni, rossz szomszédoknak kiáltattak ki. S valóban elég kényelmetlen szomszédok voltak, akik az összes körülvevő népek gyűlöletét meg tudták szerezni. Ez a jelenség túlságosan sokszor ismétlődött a századok folyamán ahhoz, hogy egész alaptalan legyen. A zsidók minden egyes szomszédja bántalmazza a zsidót, ez bebizonyított szabály, amely egyáltalában semmi kivételt nem enged meg. A Palesztina körül élő népek jogosan nézték barátságtalan szemmel a zsidó felkelést és állottak a seleucida-párt oldalára. A jeruzsálemi kultusz visszaállítása kétszeresen ellenséges érzületet idézett elő. Voltak meggyilkolt és rabszolgaságra hurcolt zsidók. A Makkabeus kötelességének tartotta, hogy hitsorsosaiért bosszút álljon és ezt megcselekedte kíméletlen kegyetlenséggel. Legelőször és egész különösen keményen Idumea bűnhődött, azután az ammoniták kerültek sorra, kik mindazonáltal sereget állítottak a zsidókkal szembe, mely fölött egy bizonyos Timótheus parancsnokolt derekasan. Dacára ennek, győzött Juda. Jaezer városát bevette és elpusztította. Ezen hadjárat után, amely a szomszéd népek gyűlöletét a legszélsőségig fokozta, a Makkabeus visszatért Jeruzsálembe.

Izrael ezen félig kifejlődött autonómiájának első napjai óta felismerhető volt egy zsidó állam és szuverenitás lehetetlensége. Egy uralkodó szellemének szabadnak kell lennie, a zsidó uralkodó fölött azonban túlságosan uralkodik a vallási fanatizmus és túlságos sokat hallgat a panaszokra.

A legtöbb panasz Gileádból jött (ezzel a névvel az egész, Jordán mögött elterülő országot jelölték) és Galileából, ahol zsidók igen számosan voltak és szerették magukat a pogányok által folyton fenyegetve látni. Nagy népgyűlést tartottak és kiküldötték Simont, Judás testvérét 3000 emberrel Galileába, míg Judás és Jonathan 8000 harcossal a Jordántúlra vonultak; Józsefnek, Zachariás fiának meg Azariással s a maradék csapatokkal Judeát kellett védenie. A Gileád és Galilea elleni hadjáratok nagyon eredményesek voltak, ha az embernek ezeket a gyújtogatásokat és mészárlásokat eredménynek, sikernek szabad neveznie. Timótheust, akit ismételten láttunk Judával mérkőzni, teljesen leverték, míg Simon Akra közeléig nyomult elő. Úgy látszik, hogy ezen hadjáratoknak nem egyedül a pogányok megbüntetése volt a célja, hanem az az óhaj is, hogy a szétszórt zsidó csoportokat visszahajtani Jeruzsálembe, egyrészt ezt erősíteni, másrészt azonban, hogy az ellenségnek egy offenzív visszatérése esetén a túlságosan gyenge zsidó falvakat ne dobják oda martalékul.

József és Azariás, akik Jeruzsálemben maradtak, mégis elrontották az egész helyzetet, mivel előrelátás és óvatosság nélkül Jabue-ig merészkedtek, ahol ez időben Gorgias tartózkodott, aki a zsidók sok emberét megölte és visszakergette őket Jeruzsálembe. A zsidó hadsereg visszatért Jeruzsálembe, megrakodva gazdag zsákmánnyal, mindazonáltal még mindig nem gondoltak arra, hogy tartós hódításokat tegyenek, mer Juda nem rendelkezett elég katonával ahhoz, hogy a bevett városokban őrségeket tudott volna visszahagyni.

Körülbelül ezen időben érkezett Antiochus halálának híre Judeába, aki már régen folytatta a párthusok elleni szerencsétlen háborút."

Amire Renan is hivatkozik, igen fontos momentum a makkabeusi harcok idején keresztülvitt ama szigorú rendelkezés, amely az északi határvidékeken, így Samáriában s különösen Galileában lehetetlenné igyekezett tenni azt, ami állandóan megismétlődött, hogy eme veszélyeztetett határvidéken az ellenség kényének a zsidóság essék mindig áldozatul, legjobb esetben fogságba hurcoltattak, de ők voltak mindig azok, aki ken az ellenség bosszúját töltötte. Ez okból azt cselekedték, hogy a zsidóságot áttelepítették az ellenségjárásnak kevésbé kitett Judeába, viszont a visszamaradt pogányokat, így a szíreket, rómaiakat, görögöket és a szkítákat arra kényszerítenék, hogy felvegyék a zsidó vallást, különben az ország elhagyásának kényszere elé állították őket. Különösebb szigorúsággal hajtották ezt végre akkor, amikor Galilea fölött is zsidó kézbe került az uralom.

A Biblisches Reallexikon Galileára vonatkozólag a következőket mondja: "A Makkabeusok idejében a zsidók csak egy töredékét képezték Galilea népességének, mivel Simon - dacára a pogányok fölött aratott győzelmének - Judeába telepítette őket. A pogány Galileának erőszakos elzsidósitása főként Aristobulos alatt kezdődött meg (Kr. e. 104.)."

Még egy újabb kiadású lexikon megvilágító adatát óhajtom ismertet ni: A mi szempontunkból fontos adata annak kiemelése, hogy Galilea pogány (görög, római, szír és szkíta) lakosait "a makkabeusok korában erőszakosan elzsidósították".

Der Grosse Herder (Lexicon.)
"Galilea, Palestina legészakibb vidéke, Fönicia, Samaria, a Genezareth tava, a Jordán és a Libanon végső nyúlványai között, termékeny völgyekkel és szép hegységekkel (Dsebel Dsermek 1199 m magas). Haifa kikötővárostól vasút vezet a Genezareth tavához. Galilea legnagyobb részében angol Palestina mandátumhoz tartozik, északi része a francia Libanon mandátumhoz.

Az ókorban lzraelhez az északi országhoz tartozott, 734-ben az asszír birodalomba kebeleztetett be és pogányokkal települt be. A száműzetés után itt zsidó szórvány keletkezett; a Makkabeuaok korában Galileát erőszakosan elzsidósították. Nagy Heródes halála után ((Kr.e.4.) a területet fia, Antipas kapta, Kr.u. 39-ben unokája, I. Agrippa. 44-ben egy római procurátor alá került. A Hadrianusi háborúban (132-135) a palestinai zsidóság törvénytanulásának középpontja lett (különösen Tiberias). Galilea volt, Krisztus legtöbb csodatételének színhelye is."

XXX. fejezet ³⁰

AZ ESSZEUSOK    Tartalomhoz __↑

Jézus, illetve Mária rokonságban volt Keresztelő János családjával, amely, mint oly sokan a galileaiak közül, az esszeus szektához tartozott.

A zsidók rövid galileai uralma alkalmat adott a zsidóságnak, hogy a tulajdonképpeni zsidóságot (Kr. e. 104 körül) nagyobb csoportokban telepítsék át a galileai határmenti, állandóan veszélyeztetett falvakból a déli Judeába. Az ott maradt idegenekkel, pogányokkal szemben így könnyebben léphettek fel, kényszerítve őket, hogy felvegyék a zsidó vallást. Ez ídőtől kezdve azt látjuk, hogy rohamosan nőtt az eleinte zsidós szektának nevezhető "esszeus" csoport, amely azután később a zsidóság cselekedeteinek legfőbb bírája és ostorozója is lett egyben.

Az esszeusság keretébe csoportosultak mindazok, akik mint Jézus és Keresztelő János családja, megküldték ugyan a galamb és más adójárandóságot a jeruzsálemi templom papi testületének, de maguk nem jártak el, csak ha isteni ösztönzésből vagy maguk jószántából számon akarták kérni a zsidóság, különösen az öntelt papság cselekedeteit.

Az esszeusság később a zsidós gondolkodás kihívó ellenzőivé vált. Az Újtestamentum igen jellegzetes képét nyújtja szerepüknek.

A következőkben három irányból óhajtom megvilágítani eme igen jelentős fejezetét a messiási előkészítő idők történetének.

Az esszeusokat három dolog befolyásolta: közvetlen a zarathustraizmus, továbbá a buddhizmus és Pythagorason keresztül megint csak a zarathustraizmus gondolatvilága, lévén Pythagoras maga is Zarathustra egyik kései hívének a tanítványa.

Az egyik szempontot Graetz neves zsidó történész történeti munkája fogja képviselni.

A másikat Giesswein Sándor katolikus főbb papi ember dolgozatának kivonata, míg a harmadik kiválasztott tanulmány a zsidó König Pál doktori értekezése, amely a ma rendelkezésre állott anyag felhasználásával állapítja meg aaz esszeusokkaal kapcsolatban leszögezhető dolgokat. Tanulmányozzuk át mindegyiket nagy figyelemmel. Azt hiszem, egy lépéssel közelebb jutottunk célunkhoz, megismerve azt a hátteret, amelyből Jézus, aztán a galileai pásztorokból és halászokból összetevődött kicsiny, de hű sereg elénk lép.

Graetz-Szabolcs adatai:
" A legideálisabban az esszeusok képzelték a Messiást és a messiási kort. Az esszeusok, kiknek egész aszkétikus élete odairányult, hogy az égi birodalom és a jövendő világ bekövetkezését előidézzék, a Messiást bűntelen, lemondó életű férfiúnak gondolták, aki csodás jelekkel fog bizonyságot tenni arról, hogy a szent szellem hatotta át; uralkodni fog a démonok fölött és meg fogja valósítani a vagyonközösség állapotát, melyben a mammon teljesen elveszíti hatalmát és szegénység lesz az emberek ékessége.

Az esszeusok körében hallatszott először a szózat, hogy >közeledik az égi birodalom<. Aki először kiáltotta belé ezeket a szavakat a sivatagba, ez az esszeus Keresztelő János volt.

Az istennév titkával legszorosabb összefüggésben állott az angyalnevek jelentése. Az angyalok lényegéről, számáról, neveiről, rangfokozatáról szóló tan, amely eredetileg idegen fogalom volt a zsidóság előtt, a mágusok teológiájából származott ugyan, mégis, minthogy az angyalok: Gabriel, Michael, Rafael, Uriel és más hasonló héber nevekkel ruháztattak fel, a későbbi zsidóság az angelológiát teljesen a magáénak vallotta. Az angyalok neveit, valamint azoknak jelentőségét és az ő teozófiai rendszerükben való helyüket az esszeusok híven átszármaztatták tanítványaikra. Kétségen kívül az esszeusok voltak a >tan titkainak< feltalálói, aminthogy a zsidó miszticizmusnak és a keresztény gnózisnak is ők voltak az ősei.

Az esszeusok végső célja kétségkívül prófétai rajongás lelkiállapotára való törekvés volt, hogy méltókká váljanak a szent lélekre (Ruach-hakódes). Elkövetkezik majd a nagy messiási kor, átveszi uralmát a mennyei birodalom. Az esszeusok csodakúrákat végeztek az úgynevezett gonosz szellem által megszállottakon. Ugyanis a perzsákkal való érintkezés által, az ártó démonok (Sédim, Mazikim) babonája gyökeredzett meg a zsidóság képzetkörében. Gonosz szellem által megszállottnak tartották az őrültet, mint akinek lelkén és testén démon uralkodik.

Igen valószínű, hogy az esszeus tanok a farizeusok tanaitól a lélek halhatatlanságának, a síron túl kiegyenlítő igazságnak pontjában és más egyéb nézetekben is eltértek. Még a templomot is kerülték az esszeusok. Az áldozathozatal kötelességének oly módon feleltek meg, hogy az áldozati adományokat a templomba küldték, ők maguk azonban az áldozásnál nem jelentek meg. A rendhez való ragaszkodással szemben a nemzeti érzés is mind jobban háttérbe szorul az esszeusoknál és lassanként elveszítették népszerűségüket is. A fennálló zsidóságnak olyan ellenzéke rejtőzött az esszeus tanok mélyében, aminőről akkor híveknek és ellenzőknek alig volt fogalmuk. Számuk csekély volt és még virágzása idejében is csak négyezer tagja volt a rendnek. Szertartásos ünnepséggel fogadták körükbe az újonnan belépő tagokat. Fehér ruhát, bőrkötényt és ásót, az esszeusok jelvényét adták át nekik."

"Az ember okvetlenül meg van lepetve a buddhista szertartásoknak a katolicizmussal való hasonlatossága által. A pásztorbot, a főpapi süveg, a dalmatika, a pluviale, melyet a lámák (buddhista papok) utazás alkalmával vagy a templomon kívüli szertartások végzésénél viselnek, a két karra oszlott officium, a psalmodia, az exorcismusok, az öt láncon függő füstölő, melyet tetszés szerint lehet kinyitni s elzárni, a lámák által kézfeltétel által a híveknek kiosztott áldás, a rózsafüzér, a papi nőtlenség, a szellemi visszavonulás, a szentek tisztelete, a böjtölés, a körmenetek, a litániák, a szenteltvíz, mind megannyi olyan dolog, melyben a buddhisták hozzánk hasonlítanak.

Az összekötő kapocs a buddhizmus és kereszténység között az esszéusok voltak.

Plinius azt mondja az esszeusokról, hogy már századok óta léteznek, Philo pedig Mózestől származtat őket.

Az esszeusok és a buddhisták szokásai és törvényei csakugyan több tekintetben hasonlítanak egymáshoz? Így tehát magában véve nem lehetetlen, hogy az esszeusok vallási eszméinek és szokásainak fejlődésére a buddhizmusnak is volt befolyása?

A buddhizmus nyelvezete nem képes arra, hogy a keresztény szeretet ama magasztos eszméjét kifejezze, melyet Szent Pál költői ihlettel magasztal, ama szeretetét, mely nagyobb, mint a hit és reménység, s amely nélkül az, ki emberek vagy angyalok nyelvén beszél, csak zengő érc és pengő cimbalom; s a buddhizmus történetében nem is találjuk ez eszmének megvalósulását, mely a keresztény világban testté s vérré lőn. A buddhizmus nem annyira azt parancsolja, hogy ellenségünket szeressük, hanem hogy azt ne gyűlöljük; fölgerjeszti és táplálja ugyan a baráti jóakarat és könyörület érzetét minden teremtmény iránt, de ez érzetnek indító oka nem a szeretetnek alapjában titokzatos odaadása, hanem a számító ész, az a meggyőződés, hogy ez válik mindenkinek leginkább javára.

Lássunk ennek illusztrálására egy buddhista irodalomból vett példát. Egy valószínűleg későbbi időből származó mondában a következőket olvassuk Kunala hercegről, Aszóka király fiáról.

A szép szemű Kunala a királyi udvar örömeit és gyönyöreit elhagyva, magába vonult életet folytatott. A király egyik neje szerelemre gyulladt iránta, de sem csábításai, sem fenyegetései nem tántorították el a herceg szívét. Ekkor a megvetett nő bosszút lihegett; kieszközölte, hogy a herceget távoli tartományba száműzzék, ahová azután a király tudta nélkül parancsot menesztett, hogy a királyfi szemeit kitépjék. Eleinte nem találkozott ember, ki a királyfi szép szemeit kitépje, ekkor maga a királyfi jutalmat tűzött ki annak számára, ki a vélt királyi parancsot végrehajtja. Erre azután mégis akadt egy rút külsejű ember, aki e kegyetlenségre vállalkozott. Midőn ez a körülállók hangos zokogása között az egyik szemet kitépte, Kunala azt kezébe vevé így szólván: Miért nem látod már az alakokat, melyeket az imént láttál, te durva húsgolyó? Mennyire csalatkoznak ama balgatagok, kik hozzád ragaszkodnak! Mikor pedig másik szemét is kitépték, így szólt a királyfi:

"Elvették tőlem a testi szemet, de ehelyett a bölcsesség tökéletes, tiszta szemeit nyertem el. A király elhagyott engem, de én most az igazság fönséges királyának fia vagyok. Midőn pedig Kunala értésére jött, hogy a királynétól jött ki a parancs, mely szeme világának vesztét okozta, így szólt: >Legyen még sokáig szerencse, élet és hatalom annak osztályrésze, aki nekem ily nagy jót szerzett<. Mint koldus vonult tovább nejével együtt, így ért atyjának királyi székvárosába, hol a királyi palota előtt megállva énekel, s dalát lantjával kíséri. A király a vak dalnokban fiára ismer, s megtudja a történt dolgok lefolyását. Haragra gyulladva elrendeli, hogy a királynénak kínos halált készítsenek, de Kanala közbeszól: >Nem illik hozzád, hogy életét vegyed. Tégy úgy, amint a becsületérzet kivárja, s ne ölj meg asszonyt. Nincs szebb jutalom, mint a jóakaraté; a tökéletes ember a türelmet mindig nagyrabecsüli<. Végre a király lábaihoz borulva így szól: >Uram, én nem érzek fájdalmat, s dacára annak, hogy kegyetlenül bántak velem, nem ég bennem a harag tüze. Szívemben csak jóindulat van aziránt, aki szemeimet kitépetni parancsolta. Amily igazak e szavak, úgy ragyogjanak újból szemeim< - s íme, szemei ismét régi tüzükben világítottak.

E mondásban van valami poézis, s talán a legszebb, melyet a buddhizmus teremteni képes volt, - de mégis joggal elmondhatjuk Oldenberg után, hogy itt is észrevehető az a hideg lehelet, mely az egész buddhista morált átlengi. Azt hiszem, senkinek sem jut eszébe a hindu királyfi ellenségszeretetét párhuzamba állítani egy Szent Istvánéval.

A buddhizmus etikájában (Giesswein szerint Z. F) hiányzik az a szeretet, Isten szeretete, mely nélkül minden erény csak pengő érc és csengő cimbalom. Kunala története elég világosan mutatja, hogy e nélkül minden heroizmus mellett, igazi erény el nem képzelhető.

Nem csodálkozhatunk azon, hagy a jelenkor ama bölcselkedése, mely a panteizmus, ateizmus és materializmus fázisain keresztülment, a buddhizmus iránt bizonyos rokonszenvet táplál, csak azt nem tudjuk, minőnek képzeli Hartmann a jövő vallását (die künftige Weltreligion), melynek nézete szerint a buddhizmus és kereszténység eszméinek összetételéből kell származnia.

S ha Schopenhauer azon reménynek ad kifejezést, hogy India ősi vallásának ismerete a zsidó mitológiától (a teremtésről, a lélek halhatatlanságáról s a megváltásról szóló dogmák) Európát meg fogja tisztítani, mi azt hisszük, hogy ez volna a legnagyobb csapás, mely földrészünket érhetné. De azért tanulságos lehet ránk nézve az a vallás is, melyet a világtól félrevonult hindu királyfi hirdetett".

"Az esszeusok hittek a lelkek predestinációjában, tehát ellentétben állottak a szadduceusokkal, kik az akarat szabadságának alapján állottak.

Philo szerint csakis etikával foglalkoznak. Értenek a jósláshoz is.

Josephus szerint:
1. egy Judás nevű esszeus. megjósolja a hasmoneus Antigonus megöletésének napját és helyét;
2. egy Menachém nevű esszeus a gyermek Herodesnek megjósolja, hogy király lesz;
3. egy Simon nevű esszeus megfejti Archelaos álmát és bukását is megjövendöli.

Philo essaioi-nak, Josephus essénoi-nak írja nevüket.

Feltűnő jellemvonásuk:
1. a magántulajdon teljes feladása általi kommunisztikus vagyonközösség;
2. a rabszolgaság megszüntetése
3. a jeruzsálemi szentéllyel való szakítás, az áldozati kultusz elvetése, pedig ez a zsidó nacionalizmusnak mindig féltett szentsége volt;
4. a házasság megszüntetése;
5. az eskütől való tartózkodás;
6. a reggeli ima a naphoz, mely első pillanatra valamelyes napimádásnak látszik:
7. a fürdés, noha a kézmosás fontos törvénye a zsidó vallásnak, ilyen középponti jellege az első pillanatra idegen valami;
8. A kenőolaj használatának megtiltása, pedig a papok, a királyok felkenésére is az olajat használták;
9. a fehér ruha, melyet eddig csak a papok hordtak.

Buddhizmus- parsizmus - pitagoreizmus

A legtávolabb Hilgenfeld keresi az esszeizmus eredetét, mégpedig a messzi keleten. Az első pillanatra feltűnő és idegennek látszó jellemvonásokat perzsa és buddhista hatásoknak véli. Igen sok egyező vonást lát a két szekta között, melyek közül a legfontosabbak a következők:

1. a perzsa mágusok épp úgy jövendőmondók, mint az esszeusok;
2. a mágusok is fokozatokra oszlanak;
3. szintén fehér ruhákban járnak;
4. a szent fürdők nagy jelentősége;
5. az igazmondás oly komolyan vevése;
6. a mágusok nem hordanak ékszert, ami az esszeusok olajhasználati tilalmának felel meg;
7. külön mágus telepek, mint a külön esszeus telepek;
8. az ebédet a mágusok is imával nyitják meg és csöndben esznek;
9. az angyalok kultusza is közös;
10. a napkultusz;
11. a predestináció tana. Később ehhez Hilgenfeld buddhista elemeket is hozzávett, melyek a fenti perzsa elemeket még kiegészítik. Ezek a következők:
12. a buddhista szerzetesek vagyonközössége;
13. nőtlensége;
14. az áldozat elvetése;
15. a bortól és hústól való tartózkodás.

Hilgenfeld elmélete szerint zsidó talajból kinövő, egyes zsidó jellemvonásokkal rendelkező, de főleg perzsa-buddhista hatásra keletkező és ezt az idegen hatást, mint fő jelleget magánhordó gyülekezet az esszeus szekta.

Érintkező pontok az esszeizmus és pitagoreizmus között:

1. A pitagoreusok is jövendőmondók;
2. szintén fehér ruhát hordanak;
3. tartózkodnak az eskütől és az igazmondásban nagyon szigorúak;
4. bortól, hústól tartózkodnak;
5. Feltűnően megegyezik dualisztikus felfogásuk, mely a lélekről vallott tanokban nyilvánul meg;
6. mindkettő aszketikus élettel egy magasabb szentség felé tőr.
7. nem áldoznak;
8. nem használnak kenőolajat;
9. kerülik a meleg fürdőket;
10 a házasságot, csak az utódok produkálására korlátoznák;
11. nekik is vannak titkos tanításaik, amiket nem árulnak el;
12. tanításaikat szeretik szimbolikusan kifejezni (ez megfelel az esszeusok szimbolikus írásmagyarázatának);
13. imádkoznak a felkelő naphoz;
14. az esszeus angyaloknak a pitagoreus démonok felelnek meg, mint közvetítők Isten és ember között. Ezek a karakterisztikus jellemvonások arra indítják a kutatót, hogy pitagoreus hatásra létrejött, zsidóhellenista szektát lásson az esszeusokban.

Sok kétségtelenül közös vonás található (az esszeizmus és pitagoreizmus között ez - Bousset, szerint - keleti eredetre vezethető vissza.

A világi élettől való elfordulás, a vallásban, az erkölcsben való teljes kiélése az egyén minden energiájának okozta azt, hogy azok a törvények, amelyeket a farizeusok is elismertek és betartottak, többszörös erőre, hatalomra tettek szert az esszeusoknál. (Josephus is megerősíti feltevésünket, mikor azt írja: A harmadik szekta, amelyik valóban gyakorolja a szentséget, az esszeusok szektája. A >valóban< szó, szinte azt az előmondatot tételezi fel, hogy az előbbi kettő csak hirdeti a vallásosság eszméit, ez a harmadik valóban gyakorolja is.)

Honnan kerültek az idegen hatások a zsidóságba? A parszizmus, buddhizmus, pitagoreizmus mint kiváltó ok, nem volt alkalmas magyarázat, mert mindezek a szekták lényegükben mások, mint az esszeusok. Fel kell tehát tételeznünk, hogy a zsidóságnak, parszizmusnak, buddhizmusnak és pitagoreizmusnak egyaránt közös keleti eredetű forrásuk volt (Bousset: Die Religion des Judentums. p. 435. 1. jegyzet; Schürer: Geschichte des Jüdischen Volkes. p. 584.), amely közös forrás mindenütt a környezethez alkalmazkodva más és más jellemvonását domborította ki az arra való hatással. Végeredményben tehát arra a megállapításra jutottunk, hogy az esszeizmus nem más, mint egy túlzó farizeus gyülekezet, amely csupán élénkebb színekben hordja magán mindazokat a jellemvonásokat, melyeket a kor zsidó tradíciói nyújtottak, de ugyanígy élénkebb színben tünteti fel az idegen hatásokat is, melyek azonban nemcsak ezt a szektát érték, hanem a kor egész zsidóságát is."

XXXI. FEJEZET ³¹

A MÁGUSOK    Tartalomhoz __↑

A mágusok tisztelgése a gyermek Jézus előtt nemcsak a Jézus gyermekkorabeli, hanem az összes evangéliumi történetek legfantáziadúsabb eseménye volt, átitatva a "távol-kelet" igaz illatával. Az a misztikum, amely körülvette annak idején a valóságos karavánhadtól kísért követséget, a nagy "lelet" szent küldötteit, az a misztikum még ma is ott lebeg eme végtelenül kedves és igen nagy jelentőségű cselekményen.

Abban a nagy szegénységben, abban a nagy sívó egyszerűségben amelyben az Isten fiaként jövő Messiás megszületett, mintegy isteni ujjmutatás volt ez a napkeleti bölcsek részéről történt cselekmény, megmutatása annak, hogy Jézus szellemileg, lelkileg és testileg hova tartozott. A napkeleti bölcsek ama mágus papi testületnek voltak tagjai, akik hosszú századokon át, Zarathustra idejétől számítva immár kerek ezer esztendeje vártak arra, hogy beteljesüljön a próféciája kelet nagy szkíta apostolának, Zarathustrának- aki a messiás eljövetelének szükségét és valóra váló tényét jövendölte meg olyanképpen, ahogy az Jézus megszületésével be is következett.

Az idevonatkozó, ősi iratok azt is tényként tudják, hogy ez a Messiás Zarathustra kései magvából fog megszületni.

Igen érdekes dolog a két hagyomány találkozása. Már bemutatta, ez írások elején, hogy Mózes által Dávidig adott családfa miképpen egyezik a vele azonos zarathustraival, amely két családfa a csúcsponton a Messiást adó őssel végződik, ott Dáviddal és emitt Zarathustrával. Dávid faj szerint beletartozott abba az "idegen" csoportba, akikről az Ótestamentum folytonosan beszél, akiket nem űztek el, akik mint Palesztina őslakói, beolvadtak később a zsidóságba- akik Jeruzsálem őslakosságát alkották, akik a hyksos maradékból és a hettiták, illetve chattik csoport-népéből tevődtek össze, kiegészülve az ősi, kígyótisztelő amoreusok és a tengerparti hajós filiszteusok edzett népéből.

Dávid felesége, a Dávid által özveggyé tett asszony, előbb Dávid Urias nevű hadvezérének volt a felesége, akik mind a ketten - Urias és Bethsabé - hettiták voltak. Így ha ezen a családvonalon vezetjük le Jézus, illetve Mária származását s a szűztől születés bibliai adatára építve e családhoz való kapcsolódását, - a zsidó eredet ténye irreálissá válik így is.

Hogy Zarathustra magvából született legyen a Saoshyans, a Varjavand, Megváltó Jézus, ennek magyarázati lehetősége a keleti valláselvek (újból testetöltés lehetősége) igénybevételével lehetséges.

A régi hagyomány igyekezett a két nemzedéket az Ótestamentumhoz közelebb hozni, amikor a Kheturának, Ábrahám második feleségének fiától, akit Ábrahám a többivel együtt az arábiai pusztákba űzött, származtatja le azokat a napkeleti bölcseket, akik a legenda szerint Sodoma és Gomorrha zsákmányolt aranyait juttatták vissza a gyermek Jézusnak.

Halljuk magát a legendát, melyet Epiphanius egyházatyai így őrzött meg számunkra:

"Ábrahám zacskóba rejtett tömjént, mirrhát és aranyat, Sodoma és Gomorrha királyaiét. Mikor Chodollogomor és Barsa és a többiek a sodomaiaktól és gomorrhaiaktól fogságot szenvedtek s a lovakat zsákmányul ejtették s nagy tömeg embert fogságra vittek s mindenkitől nagy pénzt és sok mást nagy tömegben raboltak, ezt Ábrahám akkor, a királyok megöletése után visszavitte s nem merte azt, ami már az Istennek volt szánva, elidegeníteni, hanem ajándékba adta Kheturától született fiainak, amint ezt a héberek hagyományaiban megtaláljuk. Márpedig (miután Ábrahám ezen Kheturától született fiait elűzte s ezek eltávoztak és Magodia vidékének arábiai részében laktak) Krisztus születésekor az ő magvukból leszármazott mágusok ugyanazon reménységben való részességként ugyanazokat vitték ajándékba Krisztusnak Betlehemben, mikor a csillagot megpillantva odamentek."

A Jézus gyermekkorabeli eseményekről íródott "Arab evangélium" egyenesben meg is nevezi Zarathustrát:

"Lőn, hogy amikor az Úr Judea Betlehemében, Heródes király idejében megszületett, íme mágusok jöttek Jeruzsálembe, amint azt előre megmondotta Zarathustra. Ajándékok voltak velük, arany, tömjén és mirrha és imádván őt, mindegyik előhozta az ő ajándékát. Akkor Mária asszony a gyermek pólyakendői közül egyet elővett és azt viszont ajándékul nekik adta. Ezt azok tőle a legnagyobb tisztelettel átvették. Ugyanazon órában megjelent nekik az angyal ama csillag formájában, amelyik azelőtt az ő útjuknak vezére volt, annak fényétől vezetve elmentek, amíg haza nem értek hazájukba. Hozzájuk gyülekeztek aztán az ő királyaik és fejedelmeik, kérdezgetvén tőlük, hogy vajon mit láttak, vagy tettek, hogyan mentek és jöttek vissza, mit hoztak magukkal? Azok pedig megmutatták nekik azt a pólyakendőt, amelyet nekik Mária adott, amiért is nagy ünnepséget rendeztek, szokásuk szerint tüzet gyújtottak és azt imádták, a pólyakendőt pedig beledobták s azt a tűz megkapta és magába temette. Mikor aztán a tűz kialudt, a pólyakendőt úgy húzták ki, mint amilyen előbb volt, mintha

tűz nem is érintette volna. Ezért aztán kezdték azt csókolgatni, fejükre és szemükre rakni, mondván: Ez tehát a kétségtelen igazság, mert nagy dolog ez, hogy még a tűz sem képes megégetni és elpusztítani. Akkor felvették azt és a legnagyobb tisztelettel kincstárukba helyezték el. Heródes pedig, mikor látta, hogy a mágusok őt cserben hagyták és nem tértek vissza hozzá, odahívatta a papokat és a bölcseket, mondván nekik: Világosítsatok fel engemet, hol kell a Krisztusnak születnie? Mikor azok azt felelték, hogy Betlehemben, Judea városában, akkor az Úr Jézus Krisztus megöletéséről kezdett okoskodni. Akkor jelent meg az angyal urunknak, Józsefnek imában és mondá: Kelj fel, vedd a gyermeket és az ő anyját és eredj el Egyiptomba. Kakasszókor azért felkerekedett és elment."

A legenda tehát a Zarathustra által képviselt eszmekörhöz köti azt a gondolatvilágot, ahogyan úgy is volt, ahonnan kiszakadt az a maroknyi jellemes szkíta csoport, amely hivatva volt életet adni a Messiás és a messiási-váradalom beteljesülésének.

Igen érdekes idevonatkozó irat, ugyancsak a korai századokból, amelyet Müller F. adott közre. Közli a talált ujgur nyelvű eredeti irat fényképmásolatát, átírását és fordítását. Az iratot más emlékekkel egyetemben Bulayiq-ban találtak. Ez az emlék a mágusok Krisztusimádásáról szóló irat. A. v. Le Coq, e lelet felfedezőjének nézete szerint Bulayiqban hajdan keresztény telep állt fenn. E nézetet az általa ott talált szír és soghdiai, keresztény, nem manicheus irodalmi maradványokkal teljességgel megerősítette. Bulayiq-ban találtak egy, a mágusok imádásáról szóló apokrif ujgur nyelvű elbeszélés töredéket.

A megnevezett ujgur szöveg fordítása:
"A mágusok Imádása. Magunkat odaadni és imádni akarjuk nagy felségét, így kérték (szólottak alázattal). Akkor Heródes, a király, így szólva parancsolt nekik: >Jól van, most szeretett fiaim, bizony menjetek oda, derekasan fáradozzatok, keressétek! Kutassátok! Amennyiben ő az, akkor forduljatok ismét vissza, jöjjetek és hallassátok velem, én is oda akarok menni és imádni akarom őt<, így szólt. Erre azok a mágusok, amint Jeruzsálemből előrehatolva mentek, ama csillag is velük ment azonnal. Mikor a mágusok Betlehemet elérték, a csillag mozdulatlanul, csendesen megállott. Mindjárt ott találták a Messiást, az Istent. Akkor remegve közeledve, bementek. Málhájukat kinyitották és kiteregették, amit magukkal hoztak. Háromféle kincset: aranyat, mirrhát és tömjént is. Imádásukat végezték, dicsőítést és áldást hoztak a fejedelemnek, uralkodónak, messiásnak, az Istennek.

Azok a mágusok így gondolkozva mentek be: >Ha Isten fia, a mirrhát és a tömjént fogja elvenni, ha király, az aranyat fogja elvenni, ha orvos és üdvözítő, a gyógyszert fogja elvenni<, így szólva, egy tányérra helyezték azokat és bevitték. Az örök Isten fia, a király Messiás azoknak a mágusoknak szívükben táplált gondolatait tudomásul kegyeskedett venni és a háromféle drágaságot erre mind el kegyeskedett venni. Imigyen szólt hozzájuk: >Oh mágusok, Ti háromféle gondolattal jöttetek be. Isten fia éppen úgy vagyok én, uralkodó is vagyok, orvos és üdvözítő is éppen úgy vagyok, így szólt. >Aggodalom nélkül menjetek el<, így szólt. Azoknak a mágusoknak a kőjászolból a sarkán a végét letörve, mindjárt egy darab követ tört le és adta nekik. Midőn erre azok a mágusok elvették a követ, testük nem bírta azt emelni, midőn lóra rakták, a ló nem bírta azt emelni.

Ezért tanácsot tartottak: "Ez a kő rendkívül nehéz. Ezen darab olyan egy kő, ami csodás, ez a mienk, nem bírja a ló sem emelni, nem bírjuk elszállítani<, így szóltak egymáshoz. Erre azon a vidéken egy kút tűnt fel, a követ felemelték és a kútnak belsejébe dobták. Erre tovább menve mit láttak? Azon kút belsejében rettentő nagy fényesség, villámló tűz kíséretében szállt fel és a kék ätherig érve, állva maradt. Mikor ők erre azt a csodálatos, jelet látták, a mágusok megértették, félelembe estek, arcra borultak és imát intéztek. Erre szóltak: >Nekünk tiszteletre és imádására méltó kincset adott ő, mi (azonban) a tiszteletreméltóra méltatlanok voltunk; mi, mert nem ismertük azt fel, kútba dobtuk". Így szólva megbánták (hogy) ebből az alkalomból kifolyólag a mai napig tisztelik a mágusok a tüzet, annak ez az alapja. Akkor láthatóvá lett előttük az Istenség, angyal vezette őket s onnan egy másik úton haladtatta azokat a mágusokat.

Heródes királyt nem találták. Továbbá meg akarjuk írni Zachariasnak, a főpapnak halál elszenvedését, Heródes király gonoszai cselekvő keze által. Akkor látta Heródes, a király, hogy ezek a mágusok visszafordultak és más úton mentek. >Engem kigúnyoltak ezek a mágusok<, így szólva, nagyon haragos lett. Erre így parancsolta meg hóhérainak, gyilkosainak és poroszlóinak: >Menjetek oda, az én országom belsejébe, ahány két éven aluli fiú és leány csak találkozik, az összest öljétek meg. Így parancsolta ő. Akkor megjelent Istennek egy angyala Józsefnek álmában és, így szólva (Isten) parancsát hozta neki.

Mi történt volna, hogyha Heródes nem küldi tovább a mágus papokat anélkül, hogy egy futárt vagy kísérőt adott volna melléjük, akik beszámolnak neki látottakról, avagy hírt adnak a bölcseknek a király mellőzésével, más úton történt hirtelen távozásáról.

Miért kellett a betlehemi gyermekgyilkosságnak megtörténni? Ha ugyanis a csillag nem tűnik el Jeruzsálem előtt s elvezeti Bethlehem ama nevezetes barlangjához a bölcseket, talán elmarad a gyermekek legyilkolása is.

De Turán legendája bearanyozza itt is emez érthetetlennek tetsző cselekedetet.

Ugyanis Júdással egyidőben testet öltött ellentétes lelkek Juda Betlehemében születtek meg éspedig a gyermek Jézusnál jóval előbb, hogy azután a zsidó próféta szerint itt megszületendő gyermek Jézus cselekedeteit és akarását már idejében elrontsák. Így történt, hogy Heródes akarata által segíttetve, a földön így idő előtt szétfutni akaró lelkek a maguk balsorsú vesztébe futottak.

De kik is voltak tulajdonképpen ezek a mágusok? Epiphanius egyházatya megállapítását vegyük először figyelembe. Mit mond ő:

"Vannak továbbá számos misztériumok, meg főeretnekek és felekezetieskedők is, amely (misztériumok) részeseit a perzsáknál a máguskodóknak, az egyiptomiaknál prófétáknak nevezik, ezek a titkos szentélyeknek és mágusoknak a fejei. A gazarenoknak hívott babiloniaiaknál bölcsek és varázslók. Az indusoknál enilek és baremák a nevük"

Erek után Kuhn egy nehezen hozzáférhető dolgozatát, amelyet Roth neves avesztai szaktudós jubileumi kötetébe írt volt, adom a következőkben: "Állítólagos zoroasteri származású könyveken kívül, melyekről a

Fabricius J. A.-féle Bibliotheca graeca nyújtja a legjobb áttekintést, a Krisztus utáni első századokban ismeretesek voltak még Hystaspes méd király nem kevésbé híres jóslatai is. Az ezekre vonatkozó legfontosabb irodalom hasonlóképpen a fent idézett mű 108. s következő lapjain vannak összegyűjtve. Ez az irat a Messiás megjelenéséről, a római birodalom pusztulásáról és a világnak tűzben való elenyészéséről szólott s már Szent Pál erre hivatkozott légyen prédikációiban.

Éppen nem lehetetlen, hogy ilyen könyvek, amellett, hogy túlnyomó részben önkényes kitalálásokat foglalnak magukban, eredeti iráni elemeket is tartalmaznak. Amint ezt Windischmann fent említett tanulmányai II. fejezetében kimutatta és amint azon újabb kísérletekkel szemben, hogy az Avesztát mennél későbbi korra tegyék, eléggé energikusan hangsúlyozni nem lehet, hiszen a görög tudósoknak már a kereszténység előtti, a vallások összevegyítésének vágyától még nem oly káros mértékben megszállott korban tényleg rendelkezésre állottak a mazdaisták (mazdatisztelők) iratai, melyekből azokba az apokrif iratokba sok féle iráni elemet lehetett átvenni. Hystaspes nevét viselő könyvnél ilyen feltevés annál inkább közelebbi, mivel az Aveszta elveszett Naskjainak egyike, melynek tartalmát a Dinkard VIII, II. őrizte meg, Vístaspsasto Nask címet viselte és azok között az oktatások között, melyekben az amsaspandok ezen könyvben Vistasp-ot részesítik, bizonyára eschatologiai elemeket is tartalmazhatott. Ehhez járul az a körülmény, hogy ezen Nask elbeszélő tartalmas a görögök előtt szintén nem volt ismeretlen, amint ezt mitylenei Charesnek Hystaspesról és testvéréről, Zariadresról szóló, Athenaeus XIII. 35. fejezetében ismertetett műve kétségtelenül bizonyítja.

Ezen Hystaspes-féle próféciákban olyan, meglehetős korai korszakra visszanyúló művet látok, melynek közvetlen célja az volt, hogy a hellenisztikus kultúra által befolyásolt mazdaisták között a feltörekvő kereszténység számára hívőket toborozzon. Szerzője össze akarta egymással kapcsolni az általa ismert Saosyans-féle próféciákat és a messiási Ígéretet és a Máté-evangéliumnak a keleti mágusokról szóló egyszerű elbeszélését iráni elemek bevétele által élénkíteni akarta. Bármiként legyen is ez, mindenesetre az apokrif keresztény irodalomban akadunk még hasonló synkretizmus világos nyomaira. E sorokkal ilyenekre óhajtom a figyelmet felhívni.

Az egyik ilyenfajta hagyomány az "Opus imperfectum in Matthaeum"című latin nyelvű, de bizonyára görögből fordított szövegben van. E szöveget már korábban Aranyszájú Szent Jánosnak tulajdonították és mint ilyet, teljes értékű tekintélyként idézik I. Miklós pápa a bolgárokhoz intézett iratában, továbbá a Gratianus-féle Decretumban, Aquinoi Szent Tamás, Vincentius Bellovacensis és mások, holott arianusi eredete és, hogy apokrif, részben éppen gnosztikus források hatása alatt áll, Simon Richard és Montfaucon óta bebizonyítottnak vehető. Itt olvassuk most a Montfaucon Aranyszájú Szent János kiadásának lenyomata szerint a Migne-féle Patrologia Graeca, LVI. kötet, 638. lapján a következőt: Hallottam, hogy beszélnek némelyek egy könyvről, mely, bár nem hiteles, az igaz hitet nem rontja, hanem inkább gyönyörködtető. Élt ugyanis a nagy tenger (indiai óceán) partján a maga keleti hitében (zoroasteri mágus hiten levő) egy nép. Ennél közkézen forgott egy azon csillag eljövendő megjelenéséről és arról szóló könyv, hogy neki (Jézusnak) ilyen ajándékokat kell hozni (vinni). Seth volt a szerzője. Úgy származott le, apáról fiúra, szájhagyomány útján, tudós férfiak nemzedékein át. Eszerint közülük 12-en, akik, mint az égi titkok tisztelői, képzettebbek voltak, kiválasztották és ama csillagra való várásnak szentelték önmagukat. Ha valaki meghalt közülük, az elhunytnak a fia, vagy valamelyik rokona, aki egyazon akaraton volt, lépett a helyébe. Hívták pedig őket az ő nyelvükön mágusoknak, mivel hangtalan csendben dicsőítették Istent. Ezek tehát évenként, aratás és cséplés után, felmentek egy, az ő nyelvükön Mons Victorialis nevű ottani hegyre. Kies volt e hegy szép erdőivel, forrásaival és sziklabarlangjával. Erre felmenvén és megmosakodván, három napon át imádkoztak és dicsérték az Istent. És így cselekedtek nemzedékenként, mindig várván, nem kél-e fel az ő nemzedéke idején az üdvösség ama csillaga. Míg végre megjelent nekik, leszállván a Mons Victorialis fölött, kisgyermek formájában, feje fölött kereszthez hasonló jellel. És szólott hozzájuk, oktatta őket és megparancsolta nekik, hogy induljanak el Judeába. Haladtukban két évig előttük járt a csillag és sem eledel, sem ital ki nem fogyott tarisznyájukból. Történetük többi része röviden megvan az evangéliumban. Mikor hazaértek, még inkább megmaradtak Istent tisztelőnek és dicsőítőknek, mint azelőtt és hirdették az Igét a maga valóságában mindenkinek és sokakat tanítottak. Mikor pedig Urunk feltámadása után Tamás apostol abba a tartományba ment, csatlakoztak hozzá, megkeresztelkedtek által és az Ige hirdetésében segítségére voltak.

A második hasonló jellegű hagyományt Salamon bosrai metropolita "Méh" c. iratában olvassuk. E mű ugyancsak a 13. század elején készült, mégis egész mivoltában korábbi forrásokon alapszik és úgy látszik, számos régi elemet őrzött meg. Ezen könyvben, mely Wallis Budge Exnest A.-féle Anecdota Oxoniensia. Semitic Series. VoL I. Part. II. című munkában angol fordítással együtt jelent meg, Zaradost Messiásról szóló próféciájának 37-39. fejezete szól arról a csillagról, mely a Messiás születésekor napkeleten megjelent és a mágusok, azaz a 12 perzsa király betlehemi útjáról. Céljainkra főleg a 37. fejezet bír fontossággal, amelyet itt kivonatosan közlök

"Ez a Zaradost Baruch az írnok. Mikor ő a Horin Glosa ja nevezetű vízforrásnál, ahol a királyi fürdő építtetett, ült, mondá tanítványainak, Gusnasaph királynak és Sasan-nak és Mahimadnak: >Hallgassatok meg, szeretett gyermekeim, mert le akarok leplezni előttetek egy titkot a nagy királyra vonatkozólag, aki fel fog emelkedni a világ fölött. Az idő végén és a végső pusztulásnál egy gyermek fog fogantatni egy szűz méhében, és képződni fog testében anélkül, hogy hozzá bármely férfi közeledett volna. Ő kezdetben le fog szállni a föld mélységeibe és a mélységből fel fog emeltetni a magasságba, azután jönni fog a világosság seregeivel és hordoztatni fog fenn, a magasban fehér felhők fölött; mert ő a gyermek, aki a mindenséget teremtő Ige által fogantatik<. Gusnasaph mondja neki: >Honnan van a hatalma ennek a valakinek, akiről te ezeket a dolgokat mondod? Nagyobb-e ő, mint te, vagy te vagy nagyobb, mint ő?< Zaradost mondja neki: >Ő az én családomból fog származni, én ő vagyok, és ő én, ő bennem van, és én őbenne vagyok. Mikor az ő jövetelének kezdete mutatkozik, hatalmas jelek fognak látszani az égen, és az ő fénye felül fogja múlni a nap fényét. Most fiaim, őrizzétek meg ezt a titkot, melyet én előttetek lelepleztem és tartsátok meg lelketek kincsesházában. És, amikor ama csillag felkél, melyről beszéltem, áldozatot vivő követeket küldjetek hozzá és imádatban részesítsétek őt, nehogy ő pusztítson el benneteket karddal, mert ő a királyok királya, kik ő tőle kapják a koronájukat. Ő és én egyek vagyunk."

Ezzel hozzáfogok a két hagyomány közelebbi megtárgyalásához. A másodikiban a prófécia szerzőjeként Zoroastert egyenesen megnevezve találjuk és hogy az első hagyomány Seth-jén pseudepigr. V.T. (Hamburg,1713) I. 147-152,309, a köv. lapjain összeállított bizonyítékokból tudjuk meg, ahol Seth a tipikus iráni csillag imádás alapítójaként jelenik meg.

Idézem a legfőbb bizonyítékot. Ez a Seth találta ki először héber betűket, a bölcseletet, az égi jeleket, az évforduló, a hónapot, hetet, adott neveket a csillagoknak és az öt bolygónak. És valamivel alább ugyanazon az oldalon: Az özönvíz után Arphaxad fia írta meg a csillagászatot, miután megtalálta Sethnek és fiainak, amint mondják, kőtáblára vésett csillagjegyzékét. Ennek az utóbbi helynek, amely valamelyest bővített fogalmazása a már (Flavius) Josephus által ismertetett mondának, azért van külön jelentősége, mert Arphaxad Zurwan mellett különben is, mint az Iránság képviselője jelenik meg; Simon és Judás irataiban ott találjuk Zaroest és Arphaxast, a két mágust, akinek Abu'1-Faragnál Khesarvanus (- Xaruanos) és Arphaxad, ez a két király van segítségére. Arra nézve, hogy Seth a csillagimádás megalapítója, keleti eredetű bizonyítékokat találhatni Wüstenfeldnél és Gutschmidnél magyarázatokat. Saosyans és az általa teremtett világ-megújhodás fogalma ezek szerint a zoroasteri rendszer legrégibb elemeihez tartoznak és a későbbi források részletes leírásai az Avesztában, nevezetesen a Farwardin és Zamyad yast-ban, dacára, hogy töredékesen maradt ránk, teljes megerősítést nyernek.

A messze keleti Mons Victorialisban, forrásaival, fürdőivel és jámbor lakóival, könnyen felismerhetjük a szintén keleten, a Fasava tó melletti Usidao hegyet, melyet a későbbi írások "Isten hegyé"-nek neveznek, ahol az ottani jámbor hívők törzséből származó szűz, Eredhatfedhri, fürdőzése alkalmával Zarathustra Saosyans magvából a diadalmas Üdvözítőt csodálatos módon méhébe fogadja. A "kisgyermek formájában, feje fölött kereszthez hasonló jellel" kifejezéssel körülírt csillag, tehát megjelenési formája után ítélve, a mennyei gyermeket körülragyogó fény semmi más, mint a kavaem hvareno, a királyi fenség, mely a Zamyad yast 895 s köv. sorai szerint Saosyans-szal egyesül, mikor hat segítőtársával elindul, hogy a gonosz szellemeket legyőzze és a feltámadást megindítsa.

Ha az iráni párhuzamos tudósítás nem léteznék, az első tudósítás egyes részletei végérvényesen a keresztény legenda-költészet önálló termékeiként szerepelhetnének. Teljesen lehetetlen ez azon misztikus viszony tekintetében, melyet a második tudósítás Zoroaster és az elhivatott Messiás között állapít meg. Ez a phrasisai miatt érthetetlen és semmitmondó leírás csak úgy válik érthetővé, ha úgy tekintjük, mint azon, már az Avesztában feltételezett, keresztény ember szemében örökre megbotránkoztató, de legkevésbé sem világos viszony eltorzítását, mely a mazdayazn szövegek szerint Zarathustra és az elhívatott Üdvözítő között fennáll.

Rokontartalmú hagyományokat találunk még az "Evangélium infantiae Arabicum "-ban. A mágusokkal közölt prófécia szerzőjeként ezen két helyen egyenesen Zoroaster van megnevezve. Végül a Clementina IX., 4. lapján Zoroaster helyett Nimród szerepel és ahol a később nyugaton elterjedt 12 helyett 3 király jelenik meg, kiket sasanida királyok nevével ruháznak fel. Ez olyan körülmény, mely a 12 névből álló névsor régebbi voltát bizonyítja. A keresztény irodalomban mégis leggyakrabban Bileam lép Zoroaster helyére, míg a mágusok perzsa származása minden szerzőnél magától értetődő. Hasonlítsuk össze ezenfelül Schade nagy szorgalomról tanúskodó összeállítását. Ez tett engem is először figyelmessé az Opus imperfectum e helyére.

Ha még olyan gyéreknek tűnnek is fel ezen összeegyeztetések, mégis örökre érdekes bizonyítékai annak, hogy a zaratustrai mazda-vallás és a kereszténység egymással való kiengesztelődésének eszméjével spekulatív gondolkozók foglalkoztak. Kétségkívül több nyoma lenne ennek, ha a gnosztikus és manicheus irodalom másként, nem töredékesen maradt volna fönn.

XXXII. FEJEZET ³²

MESSINA: A MÁGIZMUS ÁGAZATAIRÓL    Tartalomhoz __↑

A római Szentszék könyvkiadó hivatala sorozatában négy év előtt Messina tollából egy igen érdekes dolgozat jelent meg. A szerző munkájában a mágusok eredete és a mágusi rend történetével kapcsolatban a zarathustraizmus tiszta gondolatvilágát emeli ki hangsúlyozottan. Megállapítja a chaldeai mágusság értéktelenebb és zarathustrai mágus papság annál értékesebb szerepét, amelyek nemcsak hogy különállóan, hanem egymással szemben működtek. Értékesebbnek mindig a kijelentésből táplálkozó zarathustraizmus tartatott. A Messina dolgozatából átvett összefoglalás arra is helyesen mutat rá, hogy a gyermek Jézushoz honnan és kiktől kellett a napkeleti bölcseknek tulajdonképpen érkezniük. Zarathustra küldöttei voltak, úgy, ahogyan az "Evangelium infantiae Salvatoris Arabicurn" mondja.

"Et factum est clun natus esset dominus Jesus Bethlehemi Judeae, tempore Herodis regis, ecce magi venerunt ex oriente Hierosolimam, quemadmodum praedixerat Zeraduscht (Zarathustra); Eademque hora apparuit illis Angelus in forma stellae illius, quae antea dux itineris ipsis fuerat; cuius lucis ductum secuti abierunt, donec patrian suam attigerunt.... ignemque pro more suo succenderunt...".

De még azt is meglátjuk Messina munkájából, hogy az első századokban olyan inspirációkat is provokált a zarathustraizmus, amely azzal az alapanyaggal elegyülve, amibe hullott, a gnózis nem egy válfaját produkálva, - viszont az egyházatyák a zarathustraizmus szellemi értékeit nem a görög, avagy zsidós irányú gnózis indás talajú vegetációján keresztül, hanem közvetlenebb módon fogadták a maguk rendszerébe. Így Ignatius, Marcion, Basilides, Pantaenus, Origenes és megannyi mások tanításai, egyik se nevezhető gnózisnak, - se zsidósnak, se keresztény irányzatúnak. Egész más valami volt az: zarathustraizmusnak és mint ennek sarjadéka, a galileai új vallásnak egybeépítése, éspedig Jézus elgondolása szerint.

Azt mondja tehát Messina:

"Strabónból tudjuk, hogy Kappadokiában tömegesen találkoztak mágusok, akiket ő >tűzgyújtók<-nak nevez.

Másfelől Basilios (Basilides) úgy tudja, hogy ezek a mágusok már a régi időkben jöttek Babilóniából és Kappadokiában telepedtek le.

Mindez mutatja, hogy milyen helytelen az az állítás, hogy a mágizmus eredetileg varázslat, csillag- és álommagyarázatot jelent.

"Fentebbi vizsgálódásainknak megfelelőleg két egymástól egészen különböző mágusrendet kell megkülönböztetnünk, egy zoroasteri és egy chaldaeai mágiát.

Az első Zoroaster tanát követte.

A babilóniai bölcselettől igyekezett magát tisztán tartani (ami bizonyos fokig sikerült is neki), azután is, mikor a régi Irán őslakossága vallásának, melyet Zarathustra félretolt, indogermán és esetleg nem indogermán elemeit is magába fogadta és terjesztette.

A csak később keletkezett másik mágusrendet, melyet helyesebben nem mágusoknak, hanem chaldeusoknak neveznek, nem ismerte el, sőt megküzdött vele, tőle a mágus elnevezést megtagadta, mivel az a babilóniai vallást és szertartást elfogadta.

Ennek a másodiknak kell tulajdonítanunk a babilóniai mintájú asztrológiát, jóslást és varázslást. E különbségre ügyelnünk kell, mikor valamely tannak iráni, vagy babilóniai jellegét meg akarjuk állapítani.

Zoroaster működésének idejét messzebb vissza kell tolnunk.

Mik voltak a mágusok a 6. század előtt?

Már eredettől fogva voltak képviselői egy primitív vallásnak. Lehetett-e az természeti vallás, mint a perzsáké, vagy csillagimádás, mint a babilóniaiaké és csak később, az 5. században csatlakoztak a zarathustra- féle reformhoz; vagy már eleitől fogva zarathustra-hívők voltak?

A kérdés megoldása a >magu< név jelentésétől függ és csak a hazai régi források segítségével található meg.

Tehát az Avesztához fordulunk.

Rio Chrysostomuson kívül Prophyrius is tanúsítja, hogy >magos< hazai nyelven oly valakit jelöl, aki ismeri az istenséget és imádja azt.

A Denkart azon állításai tehát, hogy a mágusok Zarathustra-követők, nem önkényes kitalálás. Ezen kívül szabad legyen megjegyezni, hogy ezen eredményből értékes ismeretet nyerünk Zarathustra működési idejének meghatározására.

Egyelőre persze csak negatívot: az a hazai hagyomány, mely Zarathustrát röviddel Dárius kora elé helyezi, nem érdemel hitelt. Mágusok voltak már réges-régen Dárius előtt. Ami a pozitív meghatározást illeti, a magavan, mogu-név eredetileg nem papnak a megjelölése, hanem egyszerűen a Bölcs Úr tanítványáé. Az a körülmény tehát, hogy a Gatha-kban nincs említés a mágusokról, mint papokról, nem ok arra, hagy a mágusok nem zarathustrai jellegét erősítsük. Az áldozat a Gatha-kban nem játszik szerepet. Annál több helyet foglalnak el az istenség lényegéről és az erkölcsi törvényekről szóló tanítások és a letelepedésre és földművelésre irányuló buzdítások. Ezen a területen kell tehát eredeti bizonyítást keresnünk. A papi osztály bizonyára csak később fejlődött ki teljesen, midőn az új vallás Kelet-Iránból kiindulva, Médiában és később Perzsiában elterjedt. Hogy a propagandát ott hatásosabbá tegyék, eleinte alkalmazkodni kellett az ottani népek vallási erkölcseihez és szokásaihoz, melyeknél az áldozás még mindig virágjában volt. Ezért az idők folyamán az áldozati tevékenység a mágusoknál is túlsúlyra jutott. Ettől kezdve hatáskörükben a papi funkciók játsszák a főszerepet.

Hogy Irán papjai az ő köreikből kerültek ki, hogy tehát az arthravanokat a magavau-ok közül válogatták, érthető, ha nem is tekintjük azt a tényt, hogy a mágusok, amint még látni fogjuk, az ország vezető szellemi és kulturális előkelőségét alkották. Hogy a mágusok neve a papok jelölésére szolgált, erre a történelemben több analógia található. Azonban világos, nem minden magavau lett arthravanná. Ez az eset később sem forgott fenn. Vizsgálódásunk további eredményeként megállapíthatjuk azt a tényt, hogy a mágusok nem saját külön törzset, hanem rendet alkottak. Herodotos vezetője - és ebben a legtöbben megegyeznek - nem volt mágus. Különben mégsem hallgatott volna teljesen a zarathustrai tanról (vallásról). Tehát olyan embernek kellett lennie, aki nem tartozott ehhez. Valószínű, hogy közepes műveltségű perzsa volt (v ö. Mithra = Bélit azonosítását, 131.), aki hallomásból és a saját szemüvegén át adott felvilágosítást. A mágusokkal nem volt bizalmas viszonyban. A mágusokban vallásos, kívülről zárt rendet kell látnunk. Mert, ha szem előtt tartjuk, hogy Zarathustra tana minő magas szellemi fokot feltételez követőinél, elvont és technikai fogalmakba burkolt tanítása milyen kevés népies és plasztikus elemet nyújt, továbbá számításba vesszük az áldozat teljes hiányát, valamint egy szilárd, gyökeret vert természeti vallás leküzdését, akkor megérthetjük a görögök felfogását, akik Zarathustra reformjában filozófiai-teológiai tanrendszert láttak, összehasonlíthatót a plátóival, de más oldalról megengedték, hogy ez a reform, mint egész, csak kevés kiválasztottnál számíthatott megértésre.

Feltéve azt, hogy Zarathustra eleinte hitte, hogy reformjának teljes egészében részeltethet mindenkit, az az ellenállás, melyre talált, hamar annak a jobb belátására vitte, hogy a tana teljességéhez szükséges előfeltétellel nem mindenki rendelkezik.

A nagy tömegben először meg kellett ezen előfeltételeket teremteni és azt csak úgy tudta elérni, ha legelőször a nomád életmódról a letelepedésre, az igazság iránti szeretet megerősítése által társadalmi életre, földművelésre és a saját hazájához való ragaszkodásra, a barom, különösen a tehén kímélésére, a Bölcs Úr minden teremtményének tiszteletére, az erkölcsi és anyagi rossz, a szárazság és pusztaság megfékezésére stb. nevelte azt, miközben tekintettel volt vallási nézeteire.

Zarathustra tanának Ahuna Vayria imájában olvasható rövid összefoglalásából joggal következtethetjük, hogy Zarathustra vallási és politikai gondolkodásának kiinduló pontját a társadalmi állapotok és visszásságok képezték. Ezen társadalmi oldalnak köszönheti Zarathustra reformja, mint népvallás, eredményét.

A mazdai vallás már a 8. században népszerű volt. Zarathustra kénytelen volt részleges eredménnyel megelégedni és megkísérelni, hogy teljes vallásos felfogásának és kicsiny kiválasztott kört nyerjen meg és ezt képezték a mágusok, szellemileg magasan álló emberek, akik képesek voltak az új reform mélységét felfogni és róla tanúbizonyságot tenni. Ezeknek adta elő egész tanát és bennük kellett leghívebb követőire találnia.

Bár a Batha-k nyilatkozataiban semmi sincs, ami ezen vallásnak egy néposztályra, vagy egy népre, vagy egy fajra való korlátozásáról csak egy szóval is említést tenne (Zarathustra várja Tura fejedelmének, Fryánanak megtérését; Yasna 46, 12), mégis természetében rejlik azon magasfokú követelményeknek, melyeket Zarathustra vallása támasztott, hogy ez csak kevés számú hívő számára nyilatkozott meg teljesen. Ilyen beavatottak számára íródtak a Gatha-k (Yasnák = fohászok). Mert egyszer s mindenkorra feltételezhetjük, hogy az egyes versszakokat részletesen magyarázó szöveggel fejtegették, vagy hogy ezek egy-egy előadás összefoglaló pontos következtetései voltak, mindkét esetben e versszakokat, melyek jelszavakból, tanító mondásokból és mesterségesen elvont fogalmakból állanak, csak kicsiny, kiválasztott kör, nem pedig nagy, még alacsony kultúrfokon élő tömeg értette meg. Ily tényállás mellett nagyon kétséges, hogy a tiszta zarathustraizmus hódított-e meg valaha egész országot. Nincs bizonyítékunk arra, hogy valamiképpen ez bekövetkezett volna, sőt nagyon valószínűtlen.

Ha az ember arra gondol, hogy a későbbi perzsák mily könnyen felejtették el azt a keveset, amit Zarathustra vallásából megtartottak és mily könnyen lettek muzulmánokká, meg kell vallani, hogy ez a körülmény ebben közreműködött, ha a külső kényszer, a társadalmi károk, az uralkodó feudalizmus és a kommunizmus véres elfojtásának utófájdalmai is a fő tényezők.

A fentebbi felfogás görög írókból bizonyul be. Dio Chrysostomus kifejezetten bizonyítja, hogy Zoroaster, miután az égő hegyen az istenséggel érintkezett és tőle oktatást nyert, nem minden emberrel érintkezett, hanem csupán olyanokkal, akik természetüknél fogva igen fogékonyak voltak az igazság iránt és az istenséget képesek voltak megérteni. Ezeket nevezték a perzsák mágusoknak.

Dio Chrysostomus előtt beszélt el damaszkuszi Nicolaus, hogy Cyrus a mágusoktól oktatást nyert az igazságosságban és igazságban, némely, a legelőkelőbb perzsák számára érvényes hazai törvény értelmében. Ismeretes, hogy mágusok voltak a trónörökösök nevelői, sőt Cicero tudja, hogy a perzsáknál senki sem lehet addig király, mielőtt a mágusi oktatásban és mágusi nevelésben nem részesült, és I. Darius sírfeliratában többek között azzal dicsekszik, hogy a mágusi tudomány tanítványa is volt.

Ha most már azt kérdezzük, mit tanítottak a mágusok, akkor röviden összefoglalva megtaláljuk tanukat Alcib. I. 121, többféle világi útmutatáson kívül tanítják az istenek imádását és az igazság szeretetét. Ezzel egyszerűen Zoroaster tanítása jelöltetik meg.

Ezen nevelésben, melyben a perzsák előkelőinek volt része, idegenek a király engedelme nélkül nem részesülhettek.

Philostratus elmondja, hogy Protagoras atyja Xerxesszel való vendégbarátsága és ajándékok révén érte el, hogy fia érintkezhetett a mágusokkal: mert, mondja, a király engedelme nélkül a mágusoknak idegent tanítani nem szabad. Nyilván nem a perzsa vallásról van itt szó, melynek elterjedése a királyok érdekében kellett, hogy álljon. Felfogásunkat a mágusok életmódjáról szóló későbbi tanúbizonyságaink is megerősítik.

Basiliusnak személyesen nyílt alkalma megfigyelni Kappadócíában, hogy tartották magukat minden más embertől távol és hogy éltek saját szokásaik szerint.

Ammianus teljesen ugyanarról tudósít az első mágusokra vonatkozólag. Szokásaikat és erkölcseiket atyáról-fiúra öröklik: Ezt, bizonyítja Kappadociára nézve Bazilius, Mediára, Egyiptomra, Phrygiára, galatára, nézve Bardesanes.

Basilius azt mondja továbbá, hogy nincsenek (szent,) könyveik. Mivel azonban Pausaniastól tudjuk, hogy Lydiában a mágusoknak (szent) könyveik voltak, közeli az a felvetés, hogy ilyenek Kappadociában is voltak birtokukban, csakhogy titokban tartották. Így nyer magyarázatot Herodotos azon tudósítása, hogy mágusok nélkül nem hozható áldozat. Egyedül ők voltak tájékoztatva az istenség és imádásának módja felől.

Most azt is megértjük, hogyan lehette a mágusok abban a felfogásban, hogy az istenség csak egyedül őket hallgatja meg.

XXXIII. FEJEZET ³³

JÉZUS ANYJA, MÁRIA    Tartalomhoz __↑

Mária nemcsak Jézus anyja. Mária ennél többet jelentett mindig. Mint az örökké szolgálatra kész forrás vize, Mária az alázatos és engedelmes lélek örök ideálja.

Keleti legenda az, hogy amikor a Jézus összetörött ábrázattal elhaladt a szellemvilágban a boldog lelkek előtt, mindenki futva menekült a látvány elő, csupán egy valaki maradt mellette vissza, megszánva, ápolva őt, - s ez volt Mária, aki a földre jőve, vállalta, hogy anyja lehessen nagy misszió testöltése idején az Úrnak. Azt. is tudja ez a legenda, hogy Mária a vizek éltető lelkének volt legodaadóbb gondozó szelleme- A szkítaság körében Anahyta, Ardvi-Sura Anahyta volt a neve. Arméniában sok-sok szentély állott tisztelete tartására. Nem egy helyen arany szobra ékeskedett, mint Askalonban, Skythopolisban, a Pontusban s a szobor neve "Arany-szülte istenek anyja" volt. Oltárán úgy dicsőítették, mint "a nagy Úrnőt, aki a mi népünk dicsősége és élet-adója, az egész emberiség jótevője és a nagy és bátor Ahuramazda tisztaságos leánya".

Jeremiás A., Handbuch der altorterentalischen Geisteskultur c. munkájában hivatkozik éppen a kis-ázsiai szkíta betelepülés idejére eső, ekkor előtérbe jutott Madonna-kultuszra: "II. Asurnasirpal alatt géniuszalakok bukkannak fel, mondja Jeremiás, melyek kozmikus csillagerőket személyesítenek. A jóslás Asarhaddontól fogva hirtelen individuális lesz. Egy új jámbor Madonna-kultusz bukkan fel, amely részéről az izraelita próféták bosszúságára hatást gyakorol az izraelita népvallásra. Az arameai-chaldei hullám egy különleges vallásos sajátosságot látszik magával hozni, amely Nabopolassar s különösen II. Nebukadnezar alatt rövid időre uralomra jutott, mígnem Cyrus 539-ben, a Nabonid fölötti győzelem után Babilóniát perzsa birtokba kebelezte be. A chaldeai királyok imái a személyes jámbor-vallásos érzés elmélyülését bizonyítják, ami egészen feltűnő".

Ugyanerre az eseményre hivatkozik Graetz is, Anahyta személyében nevezve meg a természetet odaadó szeretettel gondozó eme Isten-anyát.

"Anahita, vagy Anaitis néven - olvassuk viszont Graetznél - templomot emeltek és áldozatot mutattak be. Sőt II. Artaxerxes hivatalosan is elismerte ez istennőt és képmásait imádás céljából felállította az óriási birodalom három fővárosában: Babilonban, Susában és Egbatanában, továbbá Damaszkuszban és Szardeszben és később csaknem minden perzsa városban. És ha eddig a perzsákat a zsidókkal az a közös vallási kapocs fűzte össze, hogy a perzsák is irtóztak a képimádástól, ez az újabb fordulat megbontotta ezt a kapcsot. Annál inkább, mert a perzsa királyok és szatrapák ezentúl az egész birodalom lakói, tehát a zsidókat is akarták kényszeríteni arra, hogy hódoljanak a gyalázat istennőjének...".

Nem értette meg a sémi lelküket, a por, a kavics, a futóhomok lakója a páfránydúc forrásfejek éltetőjének lelkét, életét, legendáját. Az Oxus, a Kaukázus, az Indus, a Chambal és Sarasvati szent folyók gazdag, istenáldotta növényéletét fejlesztve éltető istennő csak gonosz emberek gonosz indulatán keresztül átszűrődve válhatott a "gyalázatosság" istennőjévé. Miért?

A zsidóság gondolatvilágából hiányzik ugyanis az Isten közelébe helyezett női ideál, aminőt Irán és Irán népe számára Anahyta, és a galileai szkítaságból kinőtt keresztény lelkület számára Mária jelentett.

Az Anahyta nevében később történt visszaélések az eredeti tisztaság elfajulására mutatnak csupán.

Clairvauxi Szent Bernát értékes dolgozatainak Máriáról szóló fejezete a legszebb himnusz, amit valaha Máriáról írtak. A nagy misztikus szerint az angyal szava volt Máriához: "Annak fogsz anyja lenni, kinek Isten az Atyja. Az Atya fönségének fia lesz a te tisztaságod koronája. Van az angyalokban szeretet, van bennük tisztaság, van bennük alázatosság. De mindebben Mária is tündöklik. De hol az az angyal, akihez e szavak intéztettek volna: >A Szentlélek száll terád, és a Magasságbelinek ereje árnyékoz be téged<. Hol az a törvény, az Ószövetség melyik lapján olvasható az az igazság, mely parancsolja, javasolja, buzdítólag ajánlja, hogy a testben élj, de nem a test szerint, hogy a földön élj, de angyali életet? A kegyelem ihlete sugallta ezt Neked, és az Isten élő és éltető igéje előbb a te mestered lett, mintsem fiad, aki előbb lelkedet ihlette, mielőtt testet öltött volna benned. Mária az alázatosság folytán lett a Megváltó anyja. >Kin nyugszik - mondja az Írás - az én lelkem, ha nem az alázatos és békességes emberen<."

Aranyozott kötésű, kedves, régi lexikonköteteit lapozgattam, hogy vajon mit tudnak a régiek Krisztus anyjáról, Máriáról. Így jutottam Broughton eme cikkéhez; amely megannyi epizód anyagát tudja Mária köré csoportosítani. Mit is mond Broughton az ő régi, patinás sorai között:

"Mellőzvén, amiket a Szentírás Szűz Máriáról feljegyzett, a régieknél ezeket találjuk felőle:

A keleti régi hagyomány szerint József és Mária, miután az angyal intette őket és Egyiptomba futottak, ott Heliopolisban tartózkodtak, ma is mutogatnak Kairó és Heliopolis kört egy forrást és egy kertet, amelyben Szűz Mária Jézus ruháit szokta mosni. Ezeket az egyiptomi keresztények még ma is nagy tiszteletben tartják.

Azt hiszik, hogy miután Krisztust megfeszítették, Máriát Szent János Ephesusba vitte, hol igen idős korában halt meg. Az ephesusi concilium leveléből az tűnik ki, hogy az V. században Jeruzsálemben halt meg és temettetett el.

Marcianus császár sokat fáradozott azon, hogy Szűz Mária sírját megtalálja. Juvenalis jeruzsálemi püspök azt állította, hogy a Getsemane kertben van és a császár erre Mária hamvait Konstantinápolyba vitette.

A hagyomány szerint Mária halála előtt az egész világon elszéledt apostolok mind megjelentek előtte, testének a Getsemane völgyében történt temetésekor három napon át mennyei zene hangzott.

Nicephorus Callistus Szűz Máriát így írja le: alacsony termetű, fehér bőrű, szép hajú, eleven szemű, fekete, ívelt formájú szemöldökű, hosszúkás arcú, piros ajkú, formás kezű és ujjú, valóságot és erkölcsöt mutató tekintetű, egyszerű, de tiszta ruhájú volt. Azt tartják, hogy Szent Lukács lefestette és sok helyen mutogatják képét, melyeket Szent Lukács eredetijéről készítettek.

A zsidók, mint Krisztusnak esküdt ellenségei, sok minden költött dolgot terjesztettek Szűz Máriáról. Azt mondták, hogy kalmár asszony volt s egy Jonathan nevű emberhez ment férjhez. Azonban egy Panderus nevű ember viselőssé tette s egy Józsua nevű fia született. Panderus Babilonba ment s a gyermeket Mária magánál tartotta. Akiba rabbi Názárethbe ment, hogy Józsua (Jézus) születése felől tudakozódjék.

A római egyház nagy tiszteletet mutat Szűz Mária iránt. A Litániában nevezi őt Isten Anyjának, Angyalok Királynéjának, Mennyország Kapujának, Bűnösök menedékhelyének, Kegyelem Anyjának, Titkos Rózsának stb. Sokan a régebbi egyházi írók közül a maguk Isten Asszonyának nevezik, sőt Frater Salazar a Szent Háromság teljességének. És ezen az alapon gondolják a mohamedánok, amint róluk D' Herbelot megjegyzi, Szűz Máriát a Szent Háromság harmadik személyének. Sőt a római egyház Szűz Máriának a Krisztuson is hatalmat ád, amint ez a következő énekből kitűnik:

"O felix puerpera
Nostra. pians scelera,
Jure matris impera
Redemptori. "

(Oh boldog gyermekszülő,
bűneinket engesztelő,
anyajogon parancsold a
Megváltónak?)

Frater Bary ezt mondja: "A Paradicsom nyitva áll azoknak, akik a maguk kamarájában a Szűz Mária képét tartják, vagy azt magukkal hordozzák és azt szüntelen szemlélik; akik reggel és este valamely neki szentelt templomban ő tőle áldást kérnek; akik ő iránta való tiszteletből az ő nevét ki nem mondják, hanem ahelyett más nevet említenek; akik s az angyalokat kérik; hogy ő helyettük üdvözöljék Szűz Máriát; akik az ő képének mennél dicsőségesebb elnevezéseket adnak, s akik őrá kedves a tekintettel néznek stb. Aki a Szent Szűz segítségét meg akarja nyerni, az őtet ki- és bemenetelekor tartozik üdvözölni.."

Némely egyházi író azt tartja, hogy Szűz Mária nem halt meg. Erre látszik hajolni Epiphanius, mikor legalábbis bizonytalannak mondja, hogy meghalt-e, vagy nem; és ha meghalt, úgy halt-e meg, mint mártír, vagy más halálnemmel? A római egyház azt tartja, hogy Szűz Mária meghalt, de harmadnapon feltámadt és testestől és lelkestől, úgy ment fel a mennyországba. Ennek a hitnek védelmezője volt Joannes Damascenus a VIII. században. Bizonyít Juvenalis jeruzsálemi püspökkel, ez pedig egy régi és bizonytalan hagyománnyal.

A római egyház ennek emlékére szenteli a Festum Assumtionis Mariae, a Nagy Boldogasszony napját (augusztus I5.). A VI. század előtt ezen ünnepről nincs említés. Nicephorus azt írja, hogy Mauritius császár szerzette. Némely egyházi író azt mondja, hogy az Assumtión a régiek nem értettek egyebet, mint Mária lelkének mennybevitelét.

Mi magunk részéről csak annyit teszünk hozzá mindezekhez, hogy Máriát a szkíta eredetű magyarság országa patrónájává fogadta és Mária vallásának oltalmazója lett maga is.

A legszebb zsoltárok és dicsőítő énekek magyar nyelven, magyar dallal, magyar költő-lelkek alkotásaiként szállnak ég felé. Sehol se énekelnek bensőségesebben Mária-dalokat, mint itthon, Magyarhonban. A hajdan regős énekek ünnepi ódákká magasztosultak a Máriát dicsőítő nép zsolozsmás ajakán.

Kinek első szent királyunk
Felajánlott minket,
Magyarország Nagyasszonya
Segítsd ügyeinket.

Mert pusztulunk, fogyunk, veszünk;
Ím, hozzád sóhajtunk:
Magyarország Nagyasszonya,
Könyörülj mi rajtunk!

A zsidókkal ellentétben a mohamedánusok is nagy tisztelettel szólnak Szűz Máriáról, azonban sok költött dolgot is beszélnek róla.

- A Korán 19. részének "Mária" a címe. E fejezet Jézus születésére vonatkozólag ezeket írja:

"Emlékezz meg Máriának azon történetéről, melyet a Korán könyv mond róla; mint ment el atyafiai közül napkeletre, hogy ott elrejtőzzék: mi pedig a mi lelkünkben Gábrielt elküldöttük őhozzá egy tökéletes embernek formájában. Mária azt mondotta: én a könyörülő Istenhez folyamodom, hogy engem te ellened oltalmazzon, ha te őtet féled, ne közelíts hozzám. Gábriel így felelt: Bizony én vagyok a te Uradnak követe, aki engem hozzád küldött, hogy neked egy szent fiat adjak. Mária azt mondta: hogy lehetne nekem fiam, holott engem férfi nem illetett és én a tisztátalanságnak ellenese vagyok? Gábriel azt felelte: A dolog úgy lészen, amint mondtam. A te Istened, Urad azt mondja: ezt a dolgot könnyű nekem megcselekedni, hogy azt a fiút jegyesül és kegyelmül rendeljem, mert az már elhatározott dolog. Akkor Mária fogadott bensőjében és így ment el egy távoli magányon helyre, hol a szülés ideje eljött és egy pálmafa nevelkedett. Mária így szólott: Adta volna az Isten, hogy elébb haltam volna meg, minekelőtt ez rám következik, hogy így az örök feledékenységbe mentem volna által! De az, aki ő mellette állott, kiáltott neki: Ne szomorkodj: most fakasztott az Isten néked egy forrásvizet; rázd meg a pálmafát és az néked érett gyümölcsöt hullat; egyél és igyál és csendesítsd meg magadat. Ha pedig valakit látsz, és azt kérdez téged, feleld ezt neki.: Bizony a könyörülőnek fogadással köteleztem magamat a böjtölésre, azért ma senkivel sem akarok beszélni. Azután Mária a maga ölébe vette kisgyermekét és azt a maga atyafiaihoz vitte. Azok pedig így szóltak neki: Óh Mária! Rendkívül való dolgot cselekedtél te. Óh Áron húga! A te atyád nem volt rossz ember, a te anyád sem volt tisztátalan életű asszony. De Mária intett a gyermeknek, hogy feleljen nekik. Ők pedig mondának: hogy beszélhetnénk mi egy bölcsőben fekvő gyermekkel? Mire a gyermek kezdett szólalni és mondani: Bizony, én az Isten szolgája vagyok, ő adta nekem az evangélium könyvét és engem a maga prófétájának rendelt és engem áldásul adott, valamerre megyek és parancsolta nékem az imádságot és alamizsnaosztogatást, mindaddig, míg élek és azt akarja, hogy az én anyámnak engedelmeskedjem, hogy így sem kevély sem boldogtalan ne legyek. Békesség legyen rajtam azon a napon, amelyen születtem, azon a napon, amelyen meghalok, és azon a napon, amelyen az életre ismét feltámadok. Ez a gyermek volt Jézus, a Mária fia."

Ha a kereszténység, ezredéven át irtó csatát folytatva Mohamed népévet, - ha ez irtó csaták előtt elolvashatta, illetve bensőséggel értelmezhette volna a Korán eme Máriáról szóló fejezetét, nem hiszem, hogy egymás ellen emelik kardjukat Jézus és Mohamed népe: hisz tulajdonképpen egyet hittek, "egyet" tiszteltek.

Nem is igen volt lényegbeli különbözés köztük, - inkább egyezés. Egyezése annak a ténynek, hogy úgy a krisztusi hit evangéliumához, valamint Mohammed kijelentéséhez megnevezhetetlen súlyú teherként csatoltatott oda a zsidóság Ótestamentuma. Szabaduláshoz ettől talán nincs kiút.

Egy öntudatosan merész cselekedet segíthet csupán: mindkét hatalmas vallás ajánlja fel az Ótestamentum népének a zsidóság saját Ótestamentumát, önmaguk pedig fogjanak össze az így megtisztult krisztusi hitben.

XXXIV FEJEZET ³⁴

JÉZUS GYERMEKKORA    Tartalomhoz __↑

De mit tudnak Jézusról a Jézus gyermekkorával foglalkozó apokrif evangéliumok? Így különösebben a Jézus testvérének tulajdonított, úgynevezett Jakab-evangéliuma, továbbá a gazdag tartalmú "Arab-evangélium".

A kora első századokban keletkezett eme ősi iratok néhány fejezetét óhajtom e célból bemutatni. dr. Raffay Sándor evangélikus püspök fordításában:

Jakab elbeszélése

a) "József éppen készülődött, hogy kivándorol Judeába, mikor nagy zavar támadt a judeai Betlehemben. Ugyanis mágusok jöttek, mondván:
Hol van a zsidóknak most született királya? Mert láttuk a csillagát keleten és eljöttünk, hogy őt tiszteljük.
Mikor ezt Heródes meghallotta, megijedt és szolgákat küldött a mágusokhoz. Aztán összehívatta a főpapokat és megkérdezte őket, mondván:
Miként van megírva a Krisztusról, hol születik?
A judai Betlehemben, felelték, mert így van megírva.
Aztán elbocsátotta őket és megkérdezte a mágusokat e szavakkal: Miféle jelet láttatok a született királyra vonatkozólag?
A mágusok azt mondták:
Egy óriási csillagot láttunk a többiek között, amely annyira meghaladta azokat a fényével, hogy nem is látszottak. Mi ebből megtudtuk, hogy Izrael számára király született és eljöttünk, hogy neki tisztelegjünk.
Erre a mágusok kimentek és íme az a csillag, amelyet keleten láttak, előttük ment egészen addig, míg a barlanghoz nem értek. A barlang homlokán aztán megállott. És a mágusok a gyermeket anyjával, Máriával meglátván, málháikból ajándékot: aranyat, tömjént és myrrhát szedtek elő. S miután az angyal arra utasította őket, hogy ne menjenek be Jeruzsálembe, más úton tértek vissza hazájukba.

b) Látván Heródes, hogy a mágusok megcsalták, haragjában gyilkosokat küldött ki, mondván:
A kétéves és azon alul levő gyermekeket öljétek le.
Mikor Mária meghallotta, hogy a gyermekeket gyilkolják, megijedt s fogta a gyermeket, bepólyázta és az ökrök jászolába tette. Erzsébet pedig, mikor meghallotta, hogy Jánost keresik, magához vette őt és a hegységbe ment s körülnézett, hol rejthetné el, de nem talált rejteket s nagyon hangosan felsóhajtott és mondá:
Istennek hegye, fogadd be az anyát gyermekestül.
Mert Erzsébet sem bírt felmászni. És azonnal megnyílt a hegy és befogadta őt. S világosság tűnt fel nekik, mert az Úr angyala volt velük, őrizve őket.

c) Herodes pedig kereste Jánost és Zakariáshoz szolgákat küldött, mondván:

Hová rejtetted a fiadat?
Én, felelte az nekik, az Istennek szolgálok és az Úr templomában tartózkodom, nem tudom, hol a fiam.
A szolgák elmentek és mindent elmondtak Heródesnek. Heródes pedig megharagudott és azt mondta:
Az ő fia akar Izraelben uralkodni! És hozzá küldött, azt üzenve neki:
Mondd meg az igazat, hol a fiad? Mert tudod, hogy kezemben a véred. És a szolgák elmentek és mindezt megmondották neki.
Tanúm az Isten, mondá Zakariás, ha kiontod a véremet. Mert lelkemet az Úr veszi fel, mert ártatlan vért ontasz ki az Úr templomának előcsarnokában.
És pitymallatkor megölték Zakariást. Izrael fiai pedig nem tudták, hogy megölték őt."

Arab evangélium

a) "Nagy Sándor időszámításának 309. esztendejében elrendelte Augusztus, hogy ki-ki a maga szülőföldjén írassék be. Fölkerekedett tehát József és jegyesét, Máriát magához véve, Jeruzsálemből Betlehembe ment, hogy családjával együtt szülővárosában beirattassék. Mikor egy barlanghoz értek, azt mondotta Mária Józsefnek, hogy az ő szülésének ideje elérkezett s már nem képes bemenni a városba, hanem, úgy mond, ebbe a barlangba térjünk be. Ez naplementekor történt.

b) Akkor pásztorok jöttek, akik most tüzet gyújtottak és fölötte vigadoztak, égi seregek jelentek meg nekik, dicsőítve és magasztalva a mindenható Istent. Mikor a pásztorok is ugyanezt cselekedték, akkor a barlang a világ legfölségesebb templomához lett hasonlóvá, mivel hogy égieknek és földieknek szája dicsőítette és magasztalta az Istent az Úr Krisztus születéséért. Mikor aztán az a zsidó vénasszony, az oda hívott szülésznő, ezt a kinyilvánult csodát látta, az Istennek hálát adott, mondván: Hálát adok neked, oh Izrael Istene, azért, hogy az én szemeim látták a világ Megváltójának születését.

c) Lőn, hogy amikor az Úr Jézus Judea Betlehemében, Heródes király idejében megszületett, íme, mágusok jöttek Jeruzsálembe, amint azt előre megmondta Zarathustra. Ajándékok voltak velük, arany, tömjén és myrrha és imádván őt, mindegyik előhozta az ő ajándékát. Akkor Mária asszony a gyermek pólyakendői közül egyet elővett és azt viszont ajándékul nekik adta. Ezt azok tőle a legnagyobb tisztelettel átvették. Ugyanezen órában megjelent nekik az angyal ama csillag formájában, amelyik azelőtt az ő útjuknak vezére volt, annak fényétől vezetve elmentek, amíg haza nem értek hazájukba.

d) Hozzájuk gyülekeztek aztán az ő királyaik és fejedelmeik, kérdezgetvén tőlük, hogy vajon mit láttak, vagy tettek, hogy mentek és jöttek vissza, mit hoztak magukkal? Azok pedig megmutatták nekik azt a pólyakendőt, amelyet nekik Mária adott, amiért is nagy ünnepséget rendeztek, szokásuk szerint tüzet gyújtottak és azt imádták.

e) Heródes pedig, mikor látta, hogy a mágusok őt cserbenhagyták és nem tértek vissza hozzá, odahívatta a papokat és a bölcseket, mondván nekik: Világosítsatok fel engemet, hol kell a Krisztusnak születnie? Mikor azok azt felelték, hogy Betlehemben, Judea városában, akkor az Úr Jézus Krisztus megöletéséről kezdett okoskodni. Akkor jelent meg az angyal urunknak, Józsefnek álmában és mondá: Kelj fel, vedd a gyermeket és az ő anyját és eredj el Egyiptomba.

f) A három év leteltével pedig Egyiptomból eltávoztak és visszatértek s mikor Judeát elérték, József nem mert bemenni, de amikor meghallotta, hogy Heródes már meghalt s fia, Arhelaus lépett a helyére, még mindig félt ugyan, de mégis Judeába ment. Akkor Isten angyala jelent meg neki és így szólt: József, eredj Názáreth városába és maradj ott. Nagyon különös, hogy így történt a dolog és a világok ura országokon át hurcoltatott!

g) Mikor tizenkét esztendős lett, elvitték őt Jeruzsálembe az ünnepekre. Az ünnep végeztével azok hazatértek, az Úr Jézus azonban Izrael tanítói, vénei és írástudói között visszamaradt a templomban. Ezeket különböző tudományokból kérdezgette és viszont felelt is nekik. Azt kérdezte ugyanis tőlük: Kinek a fia a Messiás? Dávidnak a fia, felelték azok. Miért nevezi hát akkor őt Lélekben urának, mikor így szólt: >Mondá az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbomra, hogy ellenségeidet zsámolyul tegyem a te lábaid elé?< A tudósok feje azt kérdezte tőle: Olvastad a könyveket? Nemcsak a könyveket, mondá az Úr Jézus, hanem még a tartalmakat is. És magyarázni kezdte nekik a könyveket, a törvényt, a parancsolatokat, a rendeleteket, a titkokat, amik a próféták könyveinek tartalmát képezik s amiket semmiféle teremtett ész felfogni nem képes. Akkor azt mondta az a tudós: Én még ilyen tudást se nem láttam, se nem hallottam soha, mit gondolsz, mi lesz ebből a fiúból?

h) Akkor egy jelenlevő bölcsész, aki a csillagászatban jeleskedett, azt kérdezte az Úr Jézustól, vajon tanulmányozta-e a csillagászatot? Az Úr Jézus felelvén, kifejtette neki az égitestek és égövek számát, azok természetét és munkáját, helyzetét, harmad, negyed, hatod állásait, előre és hátrafutásukat s mindenféle viszonyaikat és sok egyebet, amit emberi ész ki nem nyomozhat.

i) Jelen volt ott egy olyan bölcsész is, aki a természettudományokban volt különösen jártas, aki, amikor azt kérdezte az Úr Jézustól, hogy tanulta-e az orvosi tudományokat is, az feleletül kifejtette neki a fizikát, metafizikát, hüperfizikát, hüpofizikát, a test képességeit és nedveit, valamint azok hatásait, a tagok, csontok, erek, véredények, idegek számát, nemkülönben a meleg és hideg, a nedves és száraz hatásait és ami ezekből származik, továbbá, hogy micsoda munkát végez a lélek a testben s mik az érzései és az erői, a beszédnek, haragnak, kívánságnak képességeit, amit semmiféle teremtmény értelme ki nem nyomozhat. Akkor az a bölcsész fölkelt és imádta az Úr Jézust, mondván: Uram, mostantól fogva tanítványod és szolgád leszek.

j) Míg ezekről és egyebekről is beszélgettek, odaérkezett Mária asszony, miután már harmadnapja járkált Józseffel őt keresve. Mikor meglátta őt, amint ott ült a tudósok között és kölcsönösen kérdezgették egymást és felelgettek egymásnak, így szól neki: Fiam, miért cselekedtél így mivelünk? Íme én és atyád nagy fáradsággal keresünk tégedet. Miért kerestek engemet? - felelé Jézus. Nem tudjátok-e, hogy nekem az én atyám házában kell forgolódnom? Azok azonban nem értették meg, amit nekik mondott. Akkor a tudósok megkérdezték Máriát, hogy az ő fia-e ez s mikor az igenelte, mondták: Oh te boldog Mária, ki ilyen gyermeket hoztál a világra! Azután visszament velük Názárethbe és mindenben engedelmes volt nekik. Anyja pedig minden szót megjegyzett az ő szívében. Az Úr Jézus pedig növekedett testben, értelemben és kedvességben Isten és emberek előtt egyaránt

k) E naptól kezdve nem nyilvánította többé csodatételeit, gyógyításait és titkait, hanem a törvényt kezdette tanulmányozni, amíg a harmincadik évét be nem töltötte, amikor is atya a Jordán mellett nyilván kijelentette őt ezt, az égi szózatatot hallatván: >Ez az én szerelmes fiam, akiben megnyugszom<. És a szentlélek fehér galamb képében jelen volt. Ez az, akit könyörögve imádunk, aki nekünk lelket és életet adott, s születésünktől kezdve vezetett, aki érettünk

Testet öltött és minket megváltott, hogy felkaroljon minket az örök irgalom és az ő bőkezűségéből és jóakaratából, irántunk való kegyelmességét megmutassa. Övé a dicsőség, jóság, hatalom és ország mostantól fogva, mindörökké, Ámen.

XXXV. FEJEZET ³⁵

IZENET INDIÁBÓL    Tartalomhoz __↑

Irat, levél, izenet jött Indiából, mely hívta a gyermeket! Hisz onnan való volt a lelke, Kasyapa birodalmából. Zarathustra is Kasyapa leszármazottja. Viasa kolostorai írták. És Jézus nem tudott ellenállni. Az aranyakat, miket napkeleti bölcsei hoztak volt ajándékképpen, már rég elosztogatták. A lopó is segített tőle megszabadulni.

És elindult a gyermek. De nem egyedül. Valószínű, hogy az anya nem hagyta magára, - vele ment Mária is. József itthon maradt és várakozott. Még életben találta a visszatérő fiú és a leghűségesebb anya.

Az őskeresztény irodalom egyik legszebb költői terméke a Tamás Apostolnak tulajdonított "Gyöngy" néven szereplő költemény

A "Tamás-akta" előadása szerint, mikor Tamás apostol Misdai indiai király országában Charisnak, a király közeli rokonának feleségét, Mygdoniát megtéríti és Charis a börtönben az apostolt fenyegeti s ez válaszul Krisztus dicsőítésébe fog s fogolytársai meghatódva kérik, hogy imádkozzon értük is, akkor énekli imája befejeztével e dalt, mely Jézus lelkének Indiához való odatartozásáról beszél. Jézus szerepéről, melyet Palesztinában vállalt. A misszió munka hivatásszerűségének feledésbe menése, Jézusnak ebből való kiszabadítása és hivatására való emlékeztetése a költemény kitűzött célja és fő témája is egyben.

Hennecke, E., Neutestamentiche Apohryphen. Tübingen, Leipzig. 1904. p. 521-525. Thomasakten.

A "Gyöngy".
"Midőn fiatal gyermek voltam
S atyám palotájában
Táplálóim, gazdaságán s bőségén örvendeztem,

Kelet országból, szülőföldünkről
Útravadót adtak szüleim s elküldöttek engem.
Kincses kamrájuk gazdagságából
Útiterhet állítottak össze,

Nagyot s mégis könnyűt,
Hogy egymagam vihessem.
Arany a teher az ecceusok országából

És ezüst a nagy Gazakból,
És chalcedonkő Indiából,
Gyöngy a kusok országából.
S felvérteztek engem azzal a gyémánttal,

(Mely szétzúzza a vasat)
És levetették rólam a drágakővel kirakott aranyszőttes ruhát,
Melyet szeretetükben csináltak volt,
S az aranysárga köpenyt,

Mely termetemre illett.
És arra a megállapodásra jutottak velem,
S beírták szívembe, hogy el ne feledjem:
"Ha lemégy Egyiptomba,

S onnan elhozod azt az egy-gyöngyöt,
Mely ott (annak a tengernek közepén) van,
Melyet a falánk kígyó körít -
Akkor öltsd újra magadra a drágakővel kirakott ruhát,

S azt a köpenyt, melyben örömöd találtad,
És légy testvéreddel (felebarátunkkal) együtt
Örökös birodalmunkban."
Én jöttem kelet felől (s ereszkedtem lefelé)

Nehéz, veszedelmes úton,
Kísért két vezető,
Mert tapasztalatlan voltam, hogy azon járhassak.
Elhaladtam Mesene határa mentén,

Mely hetet heveskedő népének szállása,
Elértem a babilóniaiak országába
(S beléptem Sarburg falai közé).
Midőn azonban megérkeztem Egyiptomba,

Ott elhagytak engem vezetőim, útitársaim,
Én meg a legrövidebb úton neki a kígyónak,
Barlangja körül szállottam meg,
És vártam, hogy álomba szundítson,

Hogy titkon vegyem el gyöngyöm.
Ámde mikor egyedül voltam
S külsőmben lakótársaim szemében idegenesnek tűntem fel,
Törzsbéli társam láttam ott keletről,

Szabadot, ifjút, bátrat, szépet,
Előkelők fiát.
Ő jött, együtt élt velem, s társammá lett,
S barátommá s működésem, társává tettem őt.

De óvtam őt az egyiptomiaktól,
S e tisztátalanok társaságától.
Viseletüket mégis felvettem,
Hogy ne tűnjek fel előttük idegen színében,

Mint olyan, aki kívülről jött oda,
Hogy ismét visszanyerjem a gyöngyöt,
És az egyiptomiak felköltötték ellenem a kígyót.
De valami réven, akármi is volt az,

Megtudták, hogy nem országukból való voltam
És csellel, fogással léptek fel ellenem,
S én ettem ételükből.
Akkor már nem tudtam többé, hogy királyfi vagyok,

S szolgáltam királyuknak,
De elfeledkeztem a gyöngyről is,
Melyért szüleim küldöttek volt,
S étkük nehéz volta miatt

Mély álomba merültem.
Mikor azonban ezt szenvedtem,
Észrevették ezt szüleim s szenvedtek érettem.
És szállt a hirdetés országunkban szerte,

Hogy mindenki jöjjön kapunk elé.
És Parthia királyai s méltóságai,
S kelet minden nagyja
Értem azt a végzést eszközölték ki,

Hogy ne maradjak Egyiptomban.
Írtak is nékem, alá is írták a
Hatalmasok, így:
>Atyádtól, a királyok királyától,

És anyádtól, ki keletet uralja,
S bátyádtól, ki második utánunk,
Üdvözlet fiúnknak Egyiptomban!
Kelj fel s ébredj álmodból

És halljad a levél szavait
S gondolj arra, hogy királyfi vagy.
Ládd, rabszolgaigát vettél magadra!
Gondolj arra a gyöngyre,

Melyért Egyiptomba küldöttek volt,
Gondolj aranyszőttes ruhádra
S büszke köpenyedre,
Melyet fel kell öltened s amellyel díszítned kell magad.

Neved bejegyezve a bátrak életkönyvébe
S együtt kell bátyáddal, a mi, helytartónkkal
Királyságunkban lakoznod!
Levelem oly levél,

Mit a király lepecsételt
A gonosz babilóniaiak
S Sarbug labirintja zsarnok démonai miatt.
repült, mint a sas,

Minden madarak királya,
repült és leereszkedett nálam
És csupa szó lett.
Szavára, hallható hangjára

De felpattantam álmomból,
Felvettem, megcsókoltam,
Pecsétjét feltörtem s olvastam.
Tartalma de megegyezett azzal,

Mi színembe volt írva.
Tüstént gondoltam rá, hogy királyok fia vagyok
S szabad származásom a maga életmódja után vágyott,
Arra a gyöngyre is rágondoltam,

Melyért Egyiptomba küldöttek volt
S kezdettem varázsszavakkal megigézni
A borzasztó és falánk kígyót.
Elaltattam mélyen s elszenderítettem,

Mert atyám nevét ejtettem ki fölötte
És második fiúnkét
S anyámét, Kelet királynőjéét.
És elraboltam a gyöngyöt

S megfordultam, hogy szüleimhez vigyem azt.
A szennyruhát levetettem
S visszahagytam országukban,
S utamat azonnal

Hazám fénye felé irányítottam Keleten.
És az úton előttem találtam levelem,
Amely felébresztett.
És amint szavával engem, az alvót felébresztett volt,

Épp úgy vezetett is a belőle áradó fény által.
Mert a kínai selyemre írott királyi írás
Fel-felsugárzott szemeim előtt.
És szava, vezetése által

Iparkodásom újra meg újra biztatta.
S mialatt a szeretet vezetett és vonzott
Elhaladtam Sarbug labirintja mellett,
Balra hagytam Babilont

És elértem a nagy Mesémébe,
Kereskedők kikötőjébe,
Mely a tenger partján fekszik.
És díszruhám, mit levetettem volt

És köpenyem, melybe öltöztem, volt
Warkan (Hyrkania) magasáról szüleim odaküldötték
Kincstárosaikkal,
Kikre hűségük folytán rájuk bízták.

De én nem emlékeztem többé pompájukra,
Mert mint ifjú gyermek hagytam vissza atyám palotájában
Azonban hirtelen megláttam a ragyogó ruhát
Mintegy saját tükröződésemben felhasonlani.

Egészen megpillantottam magamban
S megismertem s láttam magamat rajta át egészen.
Kettő voltunk, egymástól elkülönülne,
És mégis egy ismét, egy alakban.

Igen, a kincstárosokat is kettősöknek láttam.
Akik a ruhát hozták volt
És mégis egy alakjuk volt,
Egy királyi jelt hordtak mind a ketten.

Az a kincs és gazdagság volt kezükben
És azt adták vissza, ami megilletett,
A pompás ruhát,
Ragyogó színekben díszítve

Arannyal és drágakővel
És gyönggyel szemgyönyörködtető színben -
Ezek voltak felül ráerősítve,
És minden varrása gyémánttal volt összefoglalna.

És a királyok királyának teljes képe
volt az egész ruhán,
És felül zafírkövek voltak ráillően odafűzve,
Zafírkövekként csillámlanak szenei.

Viszont meg azt láttam,
Hogy a megismerés gerjedelmei áramlanak teljes egészéből.
S kész volt arra, hogy megszólaljon.
Hallottam is, amint azokkal,

Akik hozták volt, beszélt:
Én a minden halandók legbátrabbjától származom,
Én vagyok a tetterős,
Ezért nevelkedtem én fel magánál az atyánál

És észrevettem magam, mint nőtt nagyságom
Az ő erejéhez képest!
S királyi mozdulataival
Egészen hozzám omlott,

Kisietett elhozóinak kezéből,
Ahhoz igyekezve, akinek fel kellett vennie.
S engem is el fogott a vágy,
Hogy elé siessek s magamra öltsem,

Kinyújtóztam, elvettem
S színei szépségével díszítém magam
S köpenyembe, mely királyét felülmúlta,
Egészen beburkolóztam.

S mikor magamra öltöttem, felemeltettem
Az üdvözlés és tisztelet kapujáig
És meghajtottam fejem és imádtam
Az atya fényességét, aki küldötte volt nekem,

Akinek parancsait teljesítettem.
Hasonlóképpen megcselekedte ő is azt, amit megígért.
S palotájának kapuiban
Nagyjai közé vegyültem.

De ő örvendezett én rajtam s magához vett engem
És én együtt voltam vele az ő palotájában
Minden ő alattvalói dicsőítették pedig őt
Boldog ujjongással.

És ő mondó nekem, hogy a
Királyok királyának lapujához kell vele mennem,
S áldozataimmal és a gyönggyel
Egyszerre vele a király előtt megjelennem. "

És tovább olvassuk a tudósítást: Hazament azután a gyermek szüleivel együtt Názáreth városába és engedelmes vala nekik, - növekedvén erőben és bölcsességben.

Ebbe az időbe világít be egyik kopt apokrif történet elbeszélése, mely szerint a növekvő korban levő Jézus míg testileg erősödött, lelkileg bölcsességben gyarapodott, hatalmas isteni erejű szellemével átfogta az egész megmunkálandó misszióterületet. Míg a csendes műhely zajában elmélyedő szótlansággal forgatta az esztergakereket, azalatt messze-messze vidéken; távol országokban járt-kelt munkáló szelleme. Talán erre értette a szót, amikor egyszer tanítványainak mondotta: Még más juhaim is vannak én nékem.

Hogy az apokrif irat szavait halljuk: Egyszer, amikor József atyával kint dolgozgatott a gyermek Jézus a közeli szőlőskertben - egy, a Kis Jézushoz hasonló angyali lény jött be egyenesen Mária szobájába. Mária nagyon megijedt, mert nem tudta megkülönböztetni gyermekétől, akihez nagyon hasonló volt, de mégse volt ugyanaz.

Hol van az én Jézusom, kérdezé az angyali lény, - mert találkoznom kell vele. ?

Nincs idehaza, válaszolta félénken Mária, - de mentem hazahívom. És elfutott a közeli szőlőskertbe. Odaérve, ahogy elmondta a jelenséget József atyának, - a szó eljutott a kis Jézushoz is, aki ujjongó örömmel kérdezé Mária anyát: Hol van ő, hogy viszontláthassam már, akire olyan régóta várakozom?

József, Mária és a gyermek Jézus sietve indultak a szőlőskertből haza. Ahogy beléptek Mária szobájába, ott várakozott a kis Jézussal megtévesztésig hasonlatos angyali lény Minthogyha ugyanegyek lettek volna. És amikor találkozott a kettő, csak átölelte a gyermeket a ragyogó szellem. És csak csókolta hosszan és a gyermek is őt, - mígnem eggyé olvadónak.

Így teltek, múltak azok a napok, hónapok és évek.

XXXVI. FEJEZET ³⁶

GALILEÁTÓL-INDIÁIG    Tartalomhoz __↑

Galilea észak-nyugatra eső területével átellenben, éspedig a szír-föníciai tengerparton, Tyrus kikötővárosa arról volt többek közt nevezetes, hogy ide futottak be a keleti kereskedelmi hajók és ugyanúgy innen indultak is szerteszéjjel a híres tyrusi bíborfesték, indiai aranyszőttes és más termékekkel gazdagon megrakodva. Akár innen, akár a még Nagy Sándor által a keleti tengerhajózás egyik kiinduló pontjául alapított Alexandriából, bizonyos szárazföldi karavánúton könnyen gondolható el Jézus útrakelése, hogy visszaadja azt a csodálatos látogatást, amelynek bizonyára oly sokszor elmesélt történése annyira lenyűgözhette a még gyermek Jézus lelkét. Jézus ugyanis csak addig óvta tanítványait is a külföldi út; veszélyeitől amíg maguk is meg nem erősödtek a hitben. Jézusnak nem volt szükséges akár Perzsia, akár India bölcsességéből egészíteni ki vallásos lelkületének szellemi fegyvertárát. Hiszen már mint kisgyermek rendelkezett mindamaz erőkkel, amelyek előtt kelet szellemi képviselői földig borulva hódoltak. A hagyományoknak mindig van valami alapja. A napkeleti bölcsek Perzsiából, Indiából és az ekkor Indiához tartozó indoszkíták és párthus fejedelmek birodalmából érkeznek, mint ezeknek bölcs mágus papjai. Jézus is nem máshová, ide Indiába vonul el missziója derékidejében, éspedig 15-30 éves koráig. Tehát keletre, a szkíták akkori világuralmának, a nagy Kanirka fejedelem ekkor megalakuló birodalmának északi főbb városaiba, így többek között a Himalája alatt, a mai Gujaranvala táján fekvő Jalandarába és a párthus fejedelmek kabulvölgyi Purusaspura fővárosába.

Igen fontos momentum továbbá, éspedig a rendeltetési helyet illetőleg, hogy hova küldettek ki az egyes tanítványok. Nem a zsidók közé. Szóba jöhetnek ugyan a zsidók is a diaszpórákban, de például a Jézus idejéhez oly közel, alig száz esztendővel későbben keletkezett András-aktában ("Acta Andreae') és egy másik iratban, az "András legendá"-ban az Úr az apostolt egyenesen és határozottan a bithyniai szkíták országába küldi, éspedig az aktának saját szavai szerint: "ahol övéinek Szkítiája várja".

A legrégibb András apostolra vonatkozó hagyomány András apostolnak csak azt a szerepét tartja nyilván, amely szerint ő a Fekete-tengertől északra eső Szkítiában működött.

Tamás ugyanúgy a szkíták közé, Indiába, Indo-Parthiába, Indo-Skítiába megy az Úr egyenes parancsa és kívánsága folytán.

A régebben zsidó, majd Jézushoz tért Pál apostol, mint római polgár a hettiták központi fészkében, Tarsusban született és lakott. Ez a kappadóciai Tarsus központja volt ama hettitáknak, akiknek vezető eleme szkítafajú nép volt.

Az Andrásra és ugyanúgy a Tamásra vonatkozó akták és apostoli történetek a manicheusoknál igen nagy megbecsülésben részesültek. Hogyne, mikor a szkíta Skythianus által alapított s Mari által kifejtett út, úgynevezett manicheizmus a szkíták mártírhalált halt apostolát, Andrást üdvözölhette eme elég korai evangélium főhősében.

Nem kevésbé érdekes dolog, hogy a pontusvidéki szkíta területen, ahonnan a szkítákkal kapcsolatos Iphigenia-legenda elindult, ahonnan a palesztinai Skithopolisba települt szkíták is érkeztek, - itt a Pontos vidékén -, a szkíta lelkülettel ellentétesen kiemelve az emberevő nép is itt volt: az idetelepített, elvadult zsidóság.

Az apostolok szétszóródása és tanítói működése főként azokra a kisázsiai területekre terjed ki, ahol valamikor a hettita nép, mint az ősi kisázsiai szkítaság vezető törzse élt volt.

Ez volt a főterület. A második terület az indiai Indo-Párthia és Indo-Szkítia, tehát megint csak a szkíták területe és népe, azzal a különbséggel, hogy amíg a távolabbi keleten valóságos emelkedő élő élete volt ekkor a szkítáknak-nyugaton ekkor a szkíta faj Kis Ázsia területéről a Fekete tenger mellékére, Magyarország területére és a Kaukázuson (Kolchison) át a Káspi-tengerhez húzódott el, ahol ténylegesen kapcsolódott bele az Indiába errefelé az Aral tó vidékén és Turkesztánon át elvonult és Indiában igen jelentős szerepet játszó indoszkíta tömegbe.

A lényeges dologban, hogy ez időben, az apostoljárás és maga Jézus idejében is a szkítizmus nem kihalóban, hanem mintegy új virágzása delelőjén volt s a jézusi tanítás éppen azt célozta, hogy a semitizmussal szemben a maga fészkében harcolja meg a harcot, a győzedelmes szkítizmus szellemét fogadtassa el.

Én azt óhajtom igazolni, hogy a rendelkezésre álló idevonatkozó történeti adatok komoly felhasználásával arra a megállapításra kell jutnunk, hogy a nagy szkítahadtól elszakadt palesztinai, skythopolisi szkíta település, amelynek Indiába menekült főtömege Buddhát és Buddha saka-szkíta népét adta Indiának, - e kis csoport igenis tarthatott fenn legendákba burkolt históriai emlékezést (és ugyanúgy fordítva is) India említett szkíta népével, a saka-szkítákkal, az indo-szkítákkal. Egymással parallel uralkodnak ekkor Jézus idejében Indiában a szkítákból lett pártusok és a jüetsi néven is ismert turáni szkíták, indiai településük után nevezve: indoszkíták. Fejedelmeik az indoszkítáké Huska, Juska, Fruska, majd Kaniska, a buddhizmus nagy apostola, - viszont a pártusoké, többek közt a nagy Gondophar, illetve indiai feliratok szerint Gudapharna.

Semmi se volt könnyebb, mint akár szárazföldi úton, akár a vöröstengeri út felhasználásával jutni el Indiának valamelyik északi kikötőjébe, így az Indus folyó ágazatos torkolata mellett fekvő, Barbarikon nevű kikötővárosba, amely Jézus idejében a római-szír és indiai kereskedelem északról eső középpontjában feküdt. Egy' névtelen egyiptomi kereskedő Indiába történt tengeri útjának leírásában (Periplus Maris Erythraei) e kikötővel kapcsolatban a következőket mondja:

"Azután következik Szkítia tengerpartja. Ez a vidék észak felé nyúlik. A tengerpart mélyen fekvő, sima lapályos és a Sinthos torkolatát veszi fel, az összes folyók közül, amelyek az Erythraea-i tengerbe ömlenek, a legnagyobbét. Ez a folyó tényleg oly tömeg vizet visz az Óceánba, hogy közelségét arról a fehéres színről, amelyet a tenger felszíne mutat, észre lehet már akkor venni, amikor még jó távolra vagyunk a parttól. A folyamnak 7 torkolata van. Ezek sekélyek és nem hajózhatók, a középső ág kivételével, amely mellett Barbarikon nevű kikötő van, Az e nevet viselő város előtt van egy kis sziget, e mögött a száraz belsejében van Minnagar város. Ez Szkítia fővárosa. Párthus fejedelmek uralkodnak rajta, akik állandó harcban állnak egymással és kölcsönösen elűzik egymást. A hajók Barbarikon kikötőjében horgonyoznak le, de minden árut a fővárosban székelő királyhoz visznek a vízen felfelé."

Plinius leírásából (Historia Naturalis) a legapróbb részletességig ismerjük egy-egy ilyen indiai út állomásait. A galileai Tyrusból (Fönícia) kisebb parti hajókon indultak útnak régen, megkerülve a szárazföldet, jutottak el a legjelentékenyebbnek ismert, Muziris nevű dél-indiai kikötővárosba, avagy Alexandriából kiindulva, a Níluson fölfelé, majd a szárazföldön 12 napi úttal jutnak el Berenikébe, mely a Vörös-tenger keleti kereskedelmi gyűjtőkikötője volt. Innen indultak a hajók - Jézus idejében 120 római hajó járta Indiát - India felé, hogy azután kikössenek vagy az északibb Indus-delta melletti Barbarikonban, avagy a délibb fekvésű és mély bevágású öble miatt kisebb hajók számára is jó kikötőhelyül szolgáló Barugazában, mely város megfelel a Cambay öbölben fekvő Broach kikötővárosnak, nem messze Barodától.

Én úgy tartom, azt vallom, hogy Jézus igenis, könnyen tehette meg ezt az utat, akár arra gondoljunk, hogy maradt még valami útravaló azokból az aranyakból, amit az indiai napkeleti bölcsektől kapott a gyermek Jézus családja, de talán erre a célra is adták, hogy őket egyszer felkereshesse avagy, ha arra gondolunk, hogy mint lelkiekben nagy képességű és bölcs ifjút szívesen vitték magukkal a messze világjáró, tapasztalt kereskedők-, úgymond mindenképpen lehetővé válik Jézus indiai útjának könnyen kivihetősége. A környezettanulmányok alapján úgy érzem és úgy látom továbbá, hogy Jézus csak meglett férfi korában tért onnan vissza.

Ismeretes dolog, hogy amikor Jézus először lép fel Názáreth városkában, prédikálván a zsinagógában az ottani zsidóság megbotránkozik elvein és tanításán, úgy, hogy a közeli hegyre akarják vonszolni, hogy onnan ledobják a mélységbe. A nemzsidó lakosság a zsidóval együtt kérdezi: Micsoda bölcsesség az, amely ennek adatott? Avagy nem ez- é amaz ácsmester és Máriának a fia? Az ő fivérei és nénjei is nem itt mi köztünk vagynak-é? és ő benne megbotránkoznak. Keresztelő János is két tanítványát küldé Jézushoz tudakozódni: Te vagy-é az, aki eljövendő vala, vagy mást várjunk? A kérdés ez esetben is úgy hangzik, mintha egy hosszú ideig távol szerepelt valaki dolgai után tudakozódnánk.

A magyar tudós, Kőrösi Csoma Sándorra hivatkozom csupán, aki tudományszomjtól hajtva, Magyarországból indulván ki, gyalogosan tette meg útját Perzsián keresztül Indiáig, annak is legkeletibb széléig. Vagy a közel időkből hivatkozom néhai Sir J. J. Modi professzorra, a neves indiai parszi tudósra, aki látogatásomra jött volt 1925-ben Budapestre, s visszatérben a Moszkvai Akadémia jubileumára volt még hivatalos, és onnan, 72 éves kora dacára, vonaton, kocsin, lovon, teveháton tette meg útját a Kaukázus alján, az Urmia tó mellett fekvő romvárosokig, ahol a hagyomány szerint'' Zarathustra született 3000 évvel ennekelőtte, innen azután tovább, a vonatközlekedést nélkülöző szárazföldön át Indiáig.

Az egyetlen momentum, amit ellenvetnek, hogy Jézusnak nem volt szüksége indiai útjára, hogy ott gyűjtsön tanulmányanyagot, avagy keressen teológiai elmélyülést, avagy tanuljon emberismeretet. Tényleg nem volt mindezekre szüksége. De nem is tanulni, hanem, amint az indiai evangélium is sejteti, ő tanítani ment oda, ki, - ahogy mondotta is többször, hogy még más juhaim is vannak nékem. Jézus Indiában nem talált akkor zsidó telepítést. India szkíta világ volt akkor, fénykora volt ama szkíta Buddha lelki vallásának, aki a háborús világnak oly maradandólag tudta parancsolni: "Ne ölj!" És ez a "ne ölj!" sokat jelentett akkor! Nagyjelentőségű esemény volt ez, mely Ceylontól Észak-Kínáig és el keleten a messze Japánig a békességes lelkület számára szerzett híveket, mintegy "a nagy várakozás" epedő békességét, mely meg akart semmisülni a régi, elavult törekvésű világ számára, hogy azután új érzésekkel születhessen meg újra és újnak.

Jézus járhatott Indiában.
Jézus járt is Indiában.
Térített, tanított, az övéi, a maga lelkiségű népe közepette.

XXXVII. FEJEZET ³⁷

A Galileai JÉZUS    Tartalomhoz __↑

Jézus nemzsidó fajúságának problémáját nemcsak felvetettük, de azt feltárva, határozott állítás formájában óhajtjuk tényként megállapítani: Jézus, a Krisztus, nem volt zsidó. Fontos dolognak tartom, hogy ide vonatkozólag a zsidó kritikai történetírást is hallgassuk meg, mint vezérfonalat. Ismételten Graetz történeti munkáját fogom igénybe venni. (Graetz- Szabolcsi: A zsidók egyetemes története)

A szöveg kiemeli Jézusnak a teológiai téren teljesen tájékozatlan galileai nép között végzett nagy munkáját. Izrael kitaszított és megvetett népe voltak ezek az idegen galileaiak, akikkel senki sem törődött s nehéz verejtékkel keresték meg napi szűkös kenyerüket. Ezek azok az "Izrael eltévedt", sőt mondhatnánk, Izrael "elveszett juhai".

Graetz állást foglal amellett, hogy József az ismeretlen ácsmester nem volt, de nem is lehetett beiktatva semmiféle zsidó rendiségbe. Nem volt papi ember, nem volt tagja a zsidó királyi családok egyikének, ugyanúgy Mária sem. Egyenesen is megállapítja ezt, amikor kijelenti, hogy Jézus atyja, József nem leszármazottja Dávid király házának s a dávidi családfához való kapcsolása csak Jézus híveinek későbbi erőltetett akarása volt, ami azonban telve volt és van ellentmondásokkal.

Ugyancsak hézagosan sikerült, Graetz szerint, annak a ténynek utólagos beiktatása a Jézus születése körüli események közé, mely szerint Betlehem volna Jézus születési helye, amely adattal kapcsolatban nem kevésbé sok az ellentmondás.

Ezek az előzetesen elmondottak fontos megállapítások, nemcsak a zsidóság szempontjából, hanem annak igazolására is, hogy Jézus, mint a galileai Skythopolis mellett fekvő kicsiny Názáreth idegen származású szülötte, valóban nem lehetett a zsidó Dávid király leszármazottja.

De lássuk magát a szó szerint átvett szöveget:

"Jézus (Jésu, Jésua rövidítése) a rendes időszámítás előtt 4 körül született Názárethben, a Sephoristól délre fekvő alsó-galileai kisvárosban.

Atyja, József, egy különben ismeretlen ácsmester, anyja, Mirjam, vagy Mária, ki még négy fiút, Jákób, Josué, Simon és Juda nevűeket és több leányt szült. Hogy József, Jézus atyja, Dávid házából származott-e, történetileg kimutatni egyáltalán nem lehet. Judai hívei próbálgatták ugyan családfáját Dávid királyig vezetni, de minden alap nélkül. Azonkívül értesítéseik számos ellentmondást foglalnak magukban. Iparkodtak továbbá judai hívei, hogy születési helyét Betlehembe tegyék, a Dávid család ős lakóhelyére, de ez is nélkülöz minden alapot és ellentmond más források adatainak. Jézus ifjúságáról egyetlen nyomot sem ismerünk.

Tudásának mértékére csak hazája, Galilea műveltségi állapotából következtethetünk némileg. A galileabeliek, távol a fővárostól és a templomtól, azonkívül a közbeeső Samária által a templom látogatásában is akadályoztatva, tudásban és törvényismeretben messze mögötte maradtak a judabelieknek. Az élénk vallási eszmecserék és a törvény fölött való vitatkozások, melyek a templom látogatóival a tant és az írást alaposan megismertették, teljesen hiányoztak Galileában. Ezzel szemben makacs szigorúsággal ragaszkodtak a galileabeliek a szokásokhoz és erkölcsi szabályokhoz és jottányit sem engedtek az előírott törvényből vagy a hagyományból, sőt sok dolgot tiltottnak tartottak, amit Judában figyelembe sem vettek. A galileaiak hírhedtek voltak indulatosságukról és civakodó kedvükről. Pogány szomszédaiktól, a szírektől, mindenféle babonát átvettek. Galileában nagyon sok volt az ördöngős és a gonosz szellemektől megszállott ember, mert a különböző betegségeket az ő korlátolt felfogásuk a démonok hatalmának tulajdonította. A szír szomszédság befolyása alatt elromlott a galileabeliek héber beszéde is és arameus elemekkel vegyítették. A galileusok kiejtése is hibás volt, a torokhangokat annyira eltompították és összecserélték, hogy a judabeliek, kik a tökéletes kiejtésnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak, folytonos gúnyolódással illették őket. A galileust megismerték, mihelyt az első szót kiejtette és ezért nem szívesen engedték előimádkozni, mert különös kiejtésük nevetésre ingerelte a hallgatókat.

Galileai származásából következtetve, Jézus törvényismerete semmi esetre sem állhatott olyan magas fokon, mint például Satumáj és Hillél judai iskoláinak növendékeié. Tudásának csekély voltánál és érvényesíthetetlen félarameus nyelvénél fogva szülőföldjére, Galileára volt utalva.

Ismereteinek hiányát pótolta azonban nála a szív. Mély erkölcsi érzés és szent komolyság tölthette el. Ez sugárzik ki mindama tanokból, melyeket joggal neki tulajdonítanak, de még azokból az eltorzított mondásokból is, melyeket hívei adtak a szájába. Jézus személye is rokonszenves és megnyerő lehetett, úgy, hogy szavai hatását megjelenésével is emelhette. Természete és felfogása, mely az erőszakot, a földi vágyakat és a pártoskodást megvetette, önkénytelenül az esszeusokhoz vonzotta, akik szemlélődő életet éltek távol a világtól és annak hiúságaitól.

Jézus az esszeus alaptanokat magáévá tette. A vagyonközösség elvét, mely az esszeusok alaptanaihoz tartozott, Jézus is elfogadta és terjesztette. Tanítványai meg is valósították ezt az elvet, közös pénztáruk volt és vagyonközösségben éltek. Int továbbá Jézus az esküvés kerülésére, amit szintén az esszeus felfogásból vett át. Ismertettük az esszeusok életét, alig kell tehát figyelmeztetnünk, hogy a démonok kiűzése által való csodás gyógyítások, melyet Jézusnak tulajdonítanak, szintén otthonosak voltak az esszeusoknál, kiknek az ördögűzés foglalkozásukhoz tartozott. Nem is mint különös csodát említették Jézus hívei, hogy ki tudja űzni az ördögöt, hanem mint magától értetődő dolgot adják elő, hogy ebben a tekintetben sem maradt mögötte a többi esszeusoknak.

A mondottakon kívül környezetéből is következtethetünk Jézus esszeus voltára. Testvéréről, vagy rokonáról, Jakobusról jegyezte fel a forrás, hogy názir életet élt, nem evett húst, nem ivott bort, nem vágta a haját, nem kente magát olajjal és mindig lenruhában járt. De Jézus, úgy látszik, az esszeusoknak csak lényeges vonásait vette át: a szegénység iránt való különös szeretetet, a gazdagság megvetését, a vagyonközösséget, a házasság nélküli életet, az eskütől való iszonyodást, az ördöngösök, a holdkórosok és egyéb hasonló betegek gyógyítását; a lényegtelen pontokat elhagyta.

De épp oly kevéssé tolhatta fel magát Jézus a gazdagok és előkelők, a herodiánusok és rómaiak szónokául és javítójául. Ezek kigúnyolták volna a tanulatlan erkölcsbírót, ha gőgjüket, ingatagságukat, romlottságukat kezdte volna ostorozni. Jézus tehát helyes taktikával csupán csak ahhoz az osztályhoz fordult, melyet a judai társadalom kitaszítottnak és megbélyegezettnek tekintett.

Ezekhez az osztályokhoz fordult Jézus az ő tanításaival, hogy kiragadja őket tudatlanságuk és eltompultságuk zülött állapotából. Hivatást érzett arra, hogy >Izrael házának eltévedt bárányait megmentse<. Attól a magas feladattól eltelve, hogy az alacsony osztályokat, a bűnös tudatlanokat, a kitaszítottakat, a vámszedőket és paráznákat térítse a helyes útra és előkészítse a messiási időre: lépett fel Jézus, mégpedig először szülővárosában, Názárethben. De itt, hol gyermekkorától fogva ismerték, csak gúnyos megvetés fogadta az ácsmester fiát, kit tudásban és törvényismeretben annyi földije fölülmúlt. Mikor a templomban szombaton megtérésről kezdett beszélni, gúnyosan szóltak az emberek: >Nem József ácsmester fia ez? Nincs-e ennek itt nálunk anyja és testvérei'?< Megvetően szóltak hozzá: >Orvos, gyógyítsd meg előbb magadat< És nem hallgattak rá. Sőt, az egyik értesítés szerint a názáretiek ki is utasították városukból, megfenyegették, hogy ha visszatér, le fogják dobni a városdombról a mélységbe. Ez a megszégyenítés, mely Jézust saját szülőhazájában érte, adott alkalmat ama mondásra, hogy: >A próféta legkevesebbet ér a saját hazájában<. Otthagyta azután Názáreteth és többé nem is tért oda vissza sohasem. Nagyobb és fényesebb sikert ért el a Tiberias mellett levő Kapernaum nevű városban. Paradicsomi fekvésű és csodásan termékeny vidék. Egész Galileában a legjobb búzát Kapernaum és a szomszédos Choratim környéke szolgáltatta. A szív mélyéből fakadó és a szív mélyébe ható tanításai itt inkább találtak hallgatókra.

A zsidóság fennálló tanait Jézus nem bolygatta. Nem is gondolt arra, hogy a judai tanokat javítsa, még kevésbé, hogy egyáltalában újat teremtsen. Ő is megvetette a pogányokat, kik alatt abban az időben a leigázó rómaiakat és segítőiket, a keleti görögöket és szíreket értették. Hallani sem akart a pogányokról. >Azt, ami szent, mondotta Jézus, >nem illik a kutyák elé dobni és a disznóknak kár gyöngyöket adni. Megtapossák a lábaikkal és megsemmisítik<.

A farizeus mesterek a nyomorultakhoz és lelkileg elhagyatottakhoz le nem szálltak. Ezeket gyűjtötte maga köré Jézus, ezekkel alapította meg az ő birodalmát. Megjelenése, rajongó természete, erkölcsi nagysága és szívbeható tanítási módja - rövid példázatokban, vagy hosszasan kifejtett parabolákban, melyek a fenségest egyszerű formában teszik hozzáférhetővé a tömegnek - mindeme körülmények óriási hatást gyakorolhattak a kedélyekre.

A názáreti próféta hatalmába tudta ejteni a gonosz szellemeket, melyek az embereknek ártani akarnak, a sátánt, ki Izrael gyermekeit rossz útra csábítja és a poklot, ahonnan ezek a sötét lények származnak.

Midőn legbizalmasabb tanítványai, Simon, Petrus, Jakobus és Johannces azzal a félénk megjegyzéssel fordultak mesterükhöz, hogy hiszen a hagyomány szerint a messiást Elijáhunak kell megelőznie, Jézus azt válaszolta, hogy Elijáhu már megjelent Keresztelő János személyében, de az emberek fel nem ismerték.

Egy tanulatlan galileustól legkevésbé várta a nép műveltebb osztálya a megváltás végrehajtását; azonkívül a hagyomány is ellene szólt, mint hogy az évszázados felfogás szerint a messiásnak Betlehemből, Dávid törzséből kell származnia. Az a közmondás, hogy >Mi jó jöhet Názárethből, alkalmasint ebben az időben keletkezett. A jámborok zokon vették, hogy bűnösökkel, vámszedőkkel és parázna nőkkel érintkezik, velük eszik és iszik. Még János tanítványai, azaz az esszeusok is megbotránkoztak Jézus eme eljárásán. Jézus az egyetlen emberszülött, akiről csakugyan túlzás nélkül mondhatjuk, hogy halálával többet tett, mint életével. A koponyahely, a Golgota, új Szináj-ja lett a történeti világnak.

Mikor a Jézus halála okozta első félelem elmúlt, újra összejöttek a szétszéledt tanítványok, hogy megsirassák szeretett mesterüket. Jézus híveinek száma, legalább azoké, akik akkor Jeruzsálembe gyülekeztek, alig volt több 120 személynél és ha hozzáadjuk mindazokat, kik Galileában Jézusban hittek, akkor sem rúgott híveinek száma többre, mint legfeljebb 500-ra."

Már hivatkoztam arra a tényre, hogy a főpapi testület és a nép Jézust samaritánusnak nevezte állandóan, ami Jézus szavaiból is megerősítve, idegen fajút jelentett az ő megítélésükben, ahogyan úgy is volt.

Jézus a 10 bélpoklos meggyógyítása alkalmával hálálkodás céljából hozzá visszatért samáriai férfi értékesebb jellemét emeli ki: "Csak ez az egy idegen, a samáriai tudott háládatos is lenni?" - kérdezé Jézus.

A samaritánus asszonnyal kapcsolatos esetben, amikor az asszony azt mondja Jézusnak: "Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, aki samáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a samáriaiakkal", felelé Jézus és mondá neki: "Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki ezt mondja néked: Adj innom, te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet". Az eredetiben azonban ez nem így van. A görög szöveg helyes fordítása: "Hogyan, te judai lévén, tőlem kérsz inni samáriai nő létemre? (Mert nem folytattak érintkező életet a judaiak a samáriaiakkal.)". "Jézus ugyanis Judából volt útközben Galilea félé Samárián a keresztül." Tehát Jézus itt nem zsidó, hanem Judeából jövő.

Hisz később, mikor a valóságot megtudták, mégis csak ottmaradtak Jézus és tanítványai is. Ha zsidók lettek volna, ez mégis csak nem történhetett volna meg ilyen könnyen. "Amint azért odamentek hozzá a samaritánusok, kérék őt, hogy maradjon náluk; és ott marada két napig. És sokkal többen hívének a maga beszédéért. És azt mondják vala az asszonynak, hogy: Nem a te beszédedért hiszünk immár, mert magunk hallottuk és tudjuk, hogy bizonnyal ez a világ idvezítője, a Krisztus."

De szívesen vette át Jézus példázataiba is az idegen samáriai nép értékesebb jellemének hangsúlyozását.

Így az Illésre történt hivatkozással kapcsolatban, ahol Jézus a samáriai asszonyban az "idegent" becsüli meg különösképpen, amivel a vezető zsidó férfiakat oly különösképpen maga ellen ingerlé.

És az irgalmas samaritánus esete? Világgá szállt ige lett belőle, hogy sem a gazdag zsidó, sem a zsidó papi származék, avagy a levita, hanem "a megvetett idegen", a samaritánus tudott igazán könyörülő lenni.

Amikor Jézus a szent tanoknak a féltése miatt azt a kijelentést teszi, hogy az nem arra való, hogy az ebek elé, a lelkileg arra nem termett pogányok elé dobják, ezzel nem azt mondotta, hogy ellenkezőleg, az a zsidóság szűkebb köre számára tartogatott dolog. Ezt mutatja a későbbi fejlődése a dolognak, amikor pogány eledellé kezd válni az evangélium, illetve Jézus tanítása. Pogányok alatt az egykorú irodalom nem értette a szkítát. Pál apostol is a nemzsidók közül kiemeli a szkítákat, ellentétekben mutatva ezt be, - a zsidóval szembe a görögöt, a szkítával szembe a pogányokat állítva oda.

Nemcsak Jézus volt galileai és egy kivételével, nemcsak a 12 kiválasztott, hanem a többi tanítványok is, férfiak és asszonyok, mind galileaiak voltak, mégpedig Galileának nem az úgynevezett szír, római, avagy görög telepesei közül, akikkel Jézus és a tanítványok nemcsak elvi, de kifejezetten vérségi, faji ellentétben is voltak, hanem igenis abból a maréknyi szkíta csoportból származtak le, akiknek ősi múltjuk és nemesebb lelki tulajdonságuk lehetővé tette, hogy Jézus úgy a pogányok, valamint a zsidóság elé is követendő mintaképül állíthassa őket oda.

A Biblia szavai szerint:
"Az asszonyok is pedig, kik őket követvén, vele Galileából jöttek vala, megnézék a koporsót.".

Tehát ezek az asszonyok is galileaiak voltak.

És nemcsak egyesek, hanem akikről az írás megemlékszik, mind az 500 tanítvány egyenlőképpen galileai volt.

"És amint a tanítványok szemeiket az égre függesztették, mikor Jézus felméne, íme, két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában. Kik szóltak is: Galileabeli férfiak, mit állotok, nézve a mennybe? Álmélkodnak pedig mindnyájan és csodálkoznak vala, mondván egymásnak: Nemde nem Galileusok-é ezek mindnyájan, akik szólnak? Mi módon halljuk hát őket, ki ki közülünk a saját nyelvén, amelyben születtünk? Párthusok és médek és elámiták, és kik lakoznak Mezopotámiában, Judeában és Kappadóciában, Pontusban és Ázsiában. Frigiában és Pamfiliában, Egyiptomban és Líbiának tartományaiban, mely Cziréne mellett van, és a római jövevények, mind zsidók, mind prozelitusok. A krétaiak és arabok, halljuk, amint szólják a mi nyelvünkön az Istennek nagyságos dolgait. Álmélkodnak vala pedig mindnyájan."

Amikor Nikodemus védelmébe veszi Jézust, a farizeusok azt mondák neki: "Talán te is galileabeli vagy? Nyomozd és lássad, hogy próféta Galileából nem támadott."

Ha a zsidóság szemében a samaritánus jelző mindent jelenthetett, ami nem zsidó, annál inkább vonatkozott ez a galileainkra, akik így szólván már területileg se igen számítottak a zsidósághoz, annál inkább nem lelki közösség szempontjából. A galileaiak bizonyos kényszer következtében tértek át a zsidó hitre, így azt a vallást fogadták el, maga a Messiás is, amit a zsidóság Jézus idejében magáénak vallott. Nem áll ugyanez a samaritánusok esetében, akik csak bizonyos megszorításokkal fogadták el annak idején a Mózesnak tulajdonított törvénykönyveket is, úgyhogy galileainak lenni Jézus idejében megvetendőbb volt, mint, a halálig gyűlölt samaritánusok fajtájához tartozni.

Jeruzsálem elpusztítása után a zsidó talmudisták ide, Galilea akkor már kevésbé veszélyes területére települtek át. Itt gyűjtögetik az elkallódott iratok egyes töredékeit és egészítik azt ki. Igen megbecsült irataikká válik így a babilóni gyűjtéshez hasonló galileai gyűjtésű Talmud, amelyben az átkok legrafináltabb neme van összehordva éspedig a galileai és samáriai "kutheusok", szkíták ellen, mint akiket, a zsidóság, a zsidó templom, a zsidó psziché és a nagy váradalom rombadöntése fő okozóinak tartottak.

Csak egy-két tételét közlöm itt ennek az idegengyűlöletnek, amely szerint is a zsidóság a "gój"-okban azt a népcsoportot üldözte folyton átkával amelyhez Jézus is tartozott, a galileai és samáriai szkíta, illetve kuthaiakat:

A zsidó Talmud(- tan)-ra vonatkozóan a rabbik azt állítják, hogy Mózes a Sinai hegyen a kőtáblákon kívül a kinyilatkoztatásokat, a szóbelileg, "hagyományozott" törvényeket is megkapta, Krisztus ezzel szemben e hagyományokat emberi munkáknak nevezi és a farizeusoknak kifejezetten ezt a szemrehányást teszi: "Ti miért hágjátok át Isten törvényét, hogy "az emberek hagyományát" megtartsátok?" (Mt. 15, 3.) Ezek valóban rabbinisztikus szellem termékei csupán, hathatós eszköz arra, hogy a törvény szigorú megtartását a népbe beleedzzék, a "törvénykezése" politikai eszköz arra, hogy Izrael népét a többi népektől elkülönítsék s azt a nagy nemzeti szerencsétlenség, a népek között, történt szétszóródása után az azokba való felosztástól megőrizzék s azt az "álmessiási reménység" fenntartása által nemzeti büszkeségben megtartsák és "világuralomra" készítsék elő. " Isten már akkor (t. i. a Sinai hegyen) a Misna, Gemara és Hagada rendje szerint adta egészen a Talmudot. Sőt hozzá még: magukat azokat a kérdéseket, is, amelyeket jövőre a Talmud-tanítványok tanítóikhoz fognak intézni, már akkor kinyilatkoztatta Mózesnek; azonban írásban csak a Tóra adatott át, neki, a másik élőszóval, hogy ezáltal, ha valamikor az izraeliták népek uralma alá kerülnének és ezek a Tórát saját nyelvükre lefordítanák, még legyen különbség Izrael és a népek között! (Pawlikowski, Talmud, p. 72. s köv)

R. Elieser azt állítja, hogy a Talmud "már a világ teremtése előtt" megvolt (p. 79.) Sabbath fol. 88: a Talmud 974 korszakkal (= saecula) előbb volt már a 6 teremtő napnál! Nemcsak az anyaméhben élő gyermekek, hanem maga az Isten is az égben tanulmányozza a Talmudot (Pawlikowski). A Talmud labirint kijárat nélkül." (F S. Bloch, Einbliche in die Geschichte der Entwicklung der talmudischen Literatur Wien, 1884.)

Hieronymus (420), a Vulgata legnagyobb részbeni fordítója a Talmud Krisztusellenes tendenciájáról szólván írja (Comm. Isaias c. 49.)_ "Diebus ac noctibus blasphamant Salvatorem" (=éjjel-nappal káromolják a Megváltót").

Justinianus törvénnyel (553-ban) tiltotta el a talmudi könyvek terjesztését a római birodalom egész területin. (Authenticae costitutiones, novella 146.)

Rhabanus Maurus (856) (Lib contra Judaeos): "Az apostolokat apostatáknak nevezik, az evangéliumot "havongaljon"-nak ("a gonoszság kijelentésének"); azt hiszik, hogy egy ima sem kedves Isten előtt, ha benne Krisztus nem gyaláztatik (eum esse inpium et filium impii Pandera, a quo dicunt matrem Domini adulteratam = istentelen, az istentelen Pandera fia, akitől (mint mondják) házasságtörés útján szülte az Isten-anya)."

A farizeusok Jézust már életében őrültnek és ördögtől megszállottnak nyilvánították.

Pranaitis. a szentpétervári császári római katolikus akadémia teológia professzora és a héber nyelv oktatójának eredetileg latin nyelven kiadott munkájára hivatkozom még.

A neves szerző igen értékes munkájában gazdag anyagot hordott össze annak megvilágítására hogy miképp vélekedik a Talmudon keresztül a zsidóság Jézusról, Máriáról, a galileai és samáriai idegenekről, mint országuk, a zsidó nemzeti állam, az egységes zsidó vallásos érzület romlásának szerintük vélt okozóiról.

Már nem is véleményről hanem csupán átokról esik bennük szó. Miattuk való szégyenérzetből, mert maga-maguk ilyennel, úgy látszik, nem rendelkeztek az idevonatkozó közlemények jó részét közölhetjük, de komolyabb kutatók figyelmét felhívjuk e mű behatóbb tanulmányozására.

A talmudi iratok ritkán nevezik Jézust nevén, hanem különbözőképpen, mint: "az az ember","az ács fia" " a felakasztott" stb.

R. Aben Ezra mondja: Constantinus idejében, aki a vallást megváltoztatta és hadilobogóira a "felakasztott"- nak alakját emelte"

Jézusról a Talmud azt tanítja, hogy bastard volt, Ezsau lelke élt benne, bolond volt, varázsló, bálványimádó, népbolondító, keresztre feszített, pokolban eltemetett.

"Jézus megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt.

Sanhedrin 43a. szerint Jézus bűneiért és istentelenségéért halt gyalázatos halált; ugyanis a páska ünnepének előestéjén akasztották keresztkaróra. Sohar III. 282a. arra tanít, hogy Jézus mint egy állat végezte életét és úgy temették el "azon a szennydombon, amelyen kihányva hevernek döglött kutyák és döglött, szamarak és ahol Ézsau (a keresztények) fiai vannak eltemetve s Izmael (a törökök) és a körülmetéletlen és tisztátalan Jézus és Muhamed is, akik döglött kutyák, eltemettettek"

"Amint a mi nyelvünkön a keresztények neve a Krisztusról (Felkentről) való, így nevezik őket a talmudi nyelvben Jézusról, a Názeretiről Nozrim-nak, >Nazarethiek<-nek"

"(Die Christen) sind Kinder der Teufels: Sohar 1. 28b. >Die Schlange war listiger als alle Tiere des Feldes< Gen. 3. 1. listiger zum Bösen, als alle Thiere, d. h. die götzendienerischen Völker der Erde; denn sie sind Söhne der alten Schlange, welche die Eva verführte."

"(A keresztények) az ördög gyermekei: Sohar I. 28b. A kígyó ravaszabb volt, mint a mező összes állatai Gen. 3,1: ravaszabb a gonoszságra, mint az összes állatok, t. i. mint a föld bálványimádó népei; mert ők annak a régi kígyónak fiai, amely Évát elcsábította. (Targum Job. 28, 7: v ö. Maimonides, More I. Il. 30.)"

"Gesetzt, es fält ein Mensch in eine Grube, und ruft zwei vorübergehende Menschen, einen Christen und einen Juden um Rettung an. Der Christ geht im Sinne der erhabenen ethischen Vorschriften seines Evangeliums, mit ruhigem Gewissen seines Weges; der Jude dadegen fragt zuerst: Bist du Jude, Christ, Mohamedaner oder ein einem Staatsverbande angehöriger Heide? In diesem Falle wird er zur Rettung greifen. Bloß wenn es ein Kurde oder Beduine ist oder ein Räuber aus der ungarichen Steppe, oder aus der Romagna zur Zeit der päpstlichen Herrschaft, dann wird sich's der Jude überliegen, ob er helfen soll."

"Feltéve, hogy egy ember egy árokba esik és két elhaladó emberhez egy keresztényhez és egy zsidóhoz megmentésért, kiált. A keresztény evangéliuma magasztos etikai előírásainak szellemében nyugodt lelkiismerettel megy tovább a maga útján; a zsidó ellenben először megkérdezi: zsidó, keresztény, mohamedán vagy, vagy egy államkötelékbe tartozó pogány? Ez esetben mentéshez fog. Csupán akkor, ha az kurd, vagy beduin, vagy magyar alföldi, vagy a pápai uralom alatti kori Róma környékéről való rabló, fogja a zsidó fontolóra venni, vajon segítsen-é"

Máriát, Jézus anyját a legdurvább, megnevezhetetlen kifejezésekkel illetik. A Tracht. Chagigah 46. lapján olvassuk: "Mikor R. Bibai egyszer a halál angyalánál volt, ez így szólt követéhez: menj és hozd el nekem (azaz öld meg) Máriát, az "asszonyhaj"- göndörítőt.. Az elmenvén a "kisgyermek"- hajgöndörítő Máriát vitte oda (tehát egy másikat) A szél jegyzet e helyet így magyarázza: "Ez a történet a hajgöndörítő Máriával esett meg a második házban (templomban), mert ő volt "Peloni" anyja, amint a Tract. Schabbath fol. 104b-ből kitűnik.''

Nevezik Jézust Ben Pandira néven is, amint ez több Talmud-helyből kiviláglik, ahol kifejezetten "Jesus ben Pandira" (= Jezus, Pandira fia) a neve. Damaszkuszi Szent János is említ egy "Panthera"-t, és " Bar Panthera"-t.

A jeruzsálemi Talmudban szó van a bölcsek két tanítványáról mint tanúkról, akik lesbe vannak állítva és később ellene (Jézus ellen) vannak akiket Máté és Lukács említ.

A "Toledoth Jeshu" c. szennyiratban a következő istenkáromló módon gyalázzák Üdvözítőnket: És Jézus így szólt: nem jövendöltek- Isaias és Dávid, az én őseim énrólam? Úr így szóla hozzám, te vagy az én fiam, ma nemzettelek téged" stb. És egy másik helyen: Mondá az Úr az én Uramnak, ülj az én jobbomra. Most akarok azonban felmenni az én atyámhoz, aki a mennyben él, hogy jobbjára üljek, amit saját szemetekkel fogtok látni: te azonban, Judás (ö bizonyára irigykedett mesterére a csodáért), semmiképpen sem fogsz odajutni. Most, Jézus kimondotta Isten nagy nevét (Jahve), aki őt ég és föld között, lebegtette. Judás is kimondotta ugyanazt a nevet és egy szélroham tüstént az ég és föld közé sodorta. Így röpültek a levegőben körül mindketten azoknak bámulatára, akik látták őket. Judás, ismét hangoztatván Isten nevét, megragadta Jézust, hogy a földre dobja; de Jézus ugyanazt cselekedve, igyekezett Judást lebukfenceztetni és így dulakodtak kölcsönösen. Mikor pedig látta Judás, hogy nem képes erőt venni Jézuson, rávizelt így mindketten beszennyeződve estek a földre és nem tudták többé Isten nevét felvenni, míg meg nem tisztultak"

És így tovább, immár több mint kétezer év óta millió és millió zsidó ember ajakán csak az a kuthai, azaz idegen, neve marad átkozott, akihez tartozónak számították a galileai Jézust, aki "megrontotta, elbolondította és megsemmisítette Izraelt."

Ha nem is állana rendelkezésünkre megannyi bizonyíték Jézus "nemzsidó fajúsága" mellett, a Talmud mentalitása Jézus és a szent családdal szemben teljesen igazolná állításunkat: Jézus fajilag nem volt zsidó, csak a zsidók törvénye alatt állott.

A zsidó hivatalos írásnak számítható Graetz történész szerint a gaileai teológiai dolgokban ennélfogva járatlan és amúgy is tanulatlan Jézus tudását a "szív" pótolta nála. Viszont, a szkíta vallásnak éppen az volt az ismertető karaktere, hogy törvényei a szív törvényei voltak, lévén a szkíta vallás a szív számára a szív bensejébe íródott, isteni törvény. Éppen ezért érthetetlen Jézus viselkedése anyjával, Máriával szemben, amikor a bibliai szövegfordítások szerint Jézus oly ridegen utasítja el magától anyját. A szeretet nagy tanítómestere - Jézus - amivel a rosszul fordított szöveg vádolja, nem lehetett a durvaságig rideg az ő anyjával szemben. De nem is volt. A helyesen fordított szöveg legalábbis azt igazolja.

Az egész világ - a katolikus úgy, mint a protestáns - szinte restelkedő érzéssel olvassa a kánai menyegző - talán Jézus egyik nővére esküvőjének- amaz ismert jelenetét, amikor elfogyván a lakodalmasok bora, Mária szinte gondoskodó szeretettel fordul oda Jézus fiához, mondván: elfogyott a boruk. Ebben a szólásban volt valami önszemrehányás is, mintha a velük érkezett, nem hivatalos tanítványok nagy száma lett volna az oka annak, hogy a kevesebb létszámnak szánt bormennyiség egy-kettőre elfogyott, de volt. Mária e kérésében bizonyos erőteljesebb akarás is. amely tudatában volt annak, hogyha Jézus akarja, minden további nélkül meg is cselekedheti, hogy- a vizet borrá változtassa. Jézus bizonyára nem először cselekedte meg ezt a dolgot, különben Mária nem tanácsolja Jézusnak a tennivalót is: hozzatok elő kővedreket s töltsétek meg azokat vízzel.

Jézus kitérőleg válaszolt Mária kérdésére. Az evangélium eddig forgalomban lévő legelterjedtebb fordításai szerint azt mondja Jézus:

"Micsoda dolgom vagyon nékem veled asszony?" (Károli Gáspár fordítása)
"Mi közöm nekem tehozzád, óh asszony?" (A revideált Károli fordítás)
"Mi közöm nekem és neked, asszony:'" (A katolikus Káldi ford.)
A görög szöveg így hangzik: "ti emoi kai soi".

Fordítható így is. Mi közöm nekem és neked (a dologhoz); más szóval mi közünk hozzá (hogy t. i. elfogyott a boruk).

A teológián, mikor ezt egyik előadásomon szóvá tettem; néhai teológiai görög tanárom azt mondotta: így is lehet fordítani. Hát akkor miért fordították már 2000 év óta?

Ugyanilyen kicsiny dolgon múlott ama másik nagy tételnek, a galileai Jézus és tanítványai szkíta fajúságának igazolása is!

Csupán helyes szempontból és helyes nyelvtani logikával kell fordítanunk a szövegrészeket és ugyanígy igazolódik a nagyjelentőségű és kiszámíthatatlanul nagy horderejű tétel: Jézus és közvetlen tanítványai nem voltak zsidók. Zsidó volt közülük csupán egy, "a veszedelmes ama fia" a judeabeli Judás.

Főtételünk ezek szerint így formázható: Jézus nem volt zsidó, csak a törvény alatt állott. Ha az Urat, a Jézust, a Krisztust önmagát kérdeznénk meg, ő maga bizonyára azt válaszolná: Nem voltam zsidó, de törvény alatt álltam.

XXXVIII. FEJEZET ³⁸

AZ APOSTOLOK    Tartalomhoz __↑

Ha végigtekintünk az apostolok működése terén, amely akár azért alakult így, mert talán még életében maga az Úr Jézus akarta, avagy halála után, lelki sugallat módján indította őket el térítői munkaterületükre, az eredmény ugyanaz marad: a tanítványok legnagyobb része a szkíták (szkíták, indoszkíták és párthusok) területe félé törekedett, ahonnan népük, fajuk, az övéik eredettek.

Péter egy ideig testvérével, Andrással járja a pontusi szkíták területeit, térítve, gyógyítva. Ennek volt egyik eredménye; az oly igen értékes gondolkodású egyházatya, a pontusi Sinopéból való Marcion atyjának megtérítése még Sinopéban.

Lipsius igen becses nagy munkájában közli is a Péter apostollal kapcsolatos pontusi mondát, mely a következő:

A pontusi Péter monda; A legendának ilyen eredetét ajánlják mindenesetre Origenes szavai: "Úgy látszik, hogy Péter a Pontusban, Galatiában, Bithyniáhan, Kappadóciában és Ázsiában prédikált a diaszpórából való zsidóknak. Hasonlóképpen hangzik minden bizonnyal Epiphanus idevonatkozó adata is. Ezzel szemben ellenkezőleg "Péter és András aktái" az apostol testvérpárnak abban a barbár országban való találkozásáról tudósítanak, ahova András az emberevők városából jut el és ahol mindenféle csodajelekkel térítik a főváros lakóit a hitre. A katolikus "András cselekedetei" amely ránk Epiphanius Monachusnaíl, a meg nem nevezett Enkomiastánál és a görög menäusok "Emlékirat"-ában maradt fenn, a két testvér-t Krisztus mennybemenetele után Jeruzsálemből a szíriai Antiochiába, onnan a kappadociai Tyanába, azután a galatiai Ancyrába, ahol 0nesimust térítik meg, végül a pontusi Sinopeba utaztatja. A pontusi sinopei helyi hagyomány a testvéreknek hosszabb ottani tevékenykedéséről tud és egy; a várostól hat mérföldre fekvő puszta szigeten levő hegyet mutat, ahol szállást fogtak, sőt a két apostol fehér kő szószékét is. A mondának a katolikus "András cselekedetei"-ről szóló iratába átment alakja szól az apostoloknak heves küzdelméről az ottani zsidókkal, akiket az emberevőkkel azonosít s azután a két testvért Sinopéban válatja el, miután Péter nyugatot, András keletet nyeri tevékenységi körül."

András apostol Origenes és Hieronymus szerint az "Alsó-Duna menti országokban", a szkítaság főfészkében hirdette az igét. Így lett András apostol az orosz nép védszentjévé. De tovább is jutott térítői munkájában, így Epirus és Thráciába, míg az achajai Patrasban kereszthalált halt.

Eusebius szerint Szkítiában, itt egészen a Volgáig hirdette az evangéliumot.

Fülöp apostol viszont Samáriában, Phrygiában, Kis-Ázsiában és Szkítiában végzett térítői munkát.

Máté apostol Etiópia mellett még Parthiában, a szkíta-utód párthusoknál végzett térítői munkásságot.

Tamás apostol munkaköre főként, a párthusoknál és az indoszkítáknak ekkor hatalmuk teljében levő népénél volt. Az indoszkíták birodalma, amint már tudjuk, az Indiába települt szkíta népek törzscsoportjaiból alakult hatalmas állammá éspedig a keresztény időszámítás első százada első felében, amikor a názáreti és skythopolisi maréknyi szkítaság éppen a közülük, a párthus és indiai szkíta mágusok közül tisztelgésre indult, napkeleti bölcsek révén szerzett róluk igaz tudomást.

Úgy András, valamint Tamás missziós munkássága történetével igen behatóan foglalkozott a régi egyházi irodalom, miután nem egy ősirat maradt, fenn e korból, amelyek közül az András és Tamásra vonatkozó iratokat hívebben is szándékoztam ezen dolgozatom keretében bemutatni. Bertalan apostol munkásságára vonatkozóan ugyancsak Eusebius egyházatya tudósít bennünket (5, 10), mely szerint az apostol Kelet-lndiában hirdette az evangéliumot. Ugyancsak térített Arméniában is és itt szenvedett volt, mártírhalált.

Judás apostol, nem az iskariothi, Szíriában, Palesztinában és Perzsiában térített.

Simon Babilonban, Perzsiában és a régi sumér területen munkálkodott.

Mátyás apostol Etiópiában hirdette az igét.

János apostol Efézusban térített, míg Jakab a régi területen, Palesztinában maradt.

A kappadóciai Tarsusból való Pál apostol viszont a régi kis-ázsiai hettita és szkíta területeket választotta fő működése területéül.

Még a kivételesen nem szkíta, hanem judeabeli Judásról kell néhány szót szólanunk.

Judás Iskariotes, azaz Karioth-beli Judás Judeának ilyen nevű városából való volt. Tehát az egyetlen a tanítványok között, aki nem galileai. Ha feltételeznénk Judásról annyi nemességet, hogy hazája és vallásának féltése miatt lett volna Jézus árulója, úgy ebből a szempontból, t. i. hogy nem galileai, de judeabeli volt, magyarázhatnánk ki mentségére valamit. Az elhatározó lépést Jézusnak valamilyen Judás anyagiasságát dorgáló szava érlelhette meg benne. A János evangéliumában leírt úrvacsorai jelenetből látjuk, hogy Judás már azelőtt is tárgyalt a zsidó papokkal. A díj 30 ezüst pénz volt. Jézus átadva a bemártott falatot Dudásnak, a Simon fiának, a falat vevése után a Sátán elfoglalja Judást és az Úr útjára engedi, mondván: amit cselekszel, hamar cselekedjed. A tanítványok azt hiszik, hogy az ünnepre való dolgokat megy megvásárolni, - merthogy az erszény Judásnál volt. Tehát nemcsak szívesen kezelte a pénzt, de ördögi cselekedetre is kapható volt pénzért.

A gecsemáné kertben, látjuk, hogy a tanítványok között szokásban volt csókolással árulja el Jézust a főpapság embereinek. Ő volt a felbérelt nép vezetője. Úgy látszik, Judást bizonyos politikai reménykedések fűzhették Jézushoz - ahol talán a pénzkezelések főhatalmát remélte megkapni- és amikor az Úr határozott kijelentése szerint ez a reménykedése rombadőlt, - minden további gondolkodás nélkül adta át magát a gonosznak, hogy az ábrándozó tanítványok esetleges bajba jutása esetén a bajtól ő ilyen módon meneküljön. Azonban a dolgok komoly irányba fejlődésével lelkiismerete által mardostatva, megbánta tettét, elszórja a pénzt, miután a papság nem veszi vissza tőle és még mielőtt; tanúja lehetne Jézus kereszthalálának, felakasztotta magát.

XXXIX. fejezet ³⁹

ANDRÁS, A SZKÍTÁK APOSTOLA    Tartalomhoz __↑

Acta et martyryrium Andreae.

"Krisztus mennybemenetele után Péter és András, Mátyás és néhány tanítvány kíséretében útrakel a szíriai Antiochiáha, ott prédikálnak s azután tovább vándorolnak a kappadociai Tyana-ba, azután a galatai Ankyra-ba. Itt prédikálnak és csodákat cselekszenek. Azután a pontusi Sinope-be jutnak. Ott sok zsidó lakik, akiknek vad és barbár erkölcseik miatt emberevők a nevük. Midőn az apostol testvérpár a város közelében egy hegyen letelepedett, a környék démonai nagy lármát csaptak, a város lakosai azonban kimentek hozzájuk, ördöngős és gyógyíthatatlan betegeket; vittek oda és hallgatták prédikációjukat. Sok zsidó és görög megtért, sok beteg meggyógyult. Amikor azonban Mátyás a városba ment a zsidók megfogják, 3 napig fogva tartják s negyednap ki kellene végezni. Éjjel azonban András benyomul a börtönbe, melynek ajtajai önként megnyílnak, kivezeti Mátyást és fogolytársait s elrejti őket 7 napon át egy mérföldre a tengerparton. Ott oktatja és megkereszteli s jámbor intelmekkel bocsátja el őket. Ő maga Mátyással tovább vonul kelet télé, míg Péter Gaius-szal nyugat felé."

Mátyással és egyéb kísérőivel András egy Amisos nevű tengerparti városba érkezik s ott prédikál s ördöngősőket gyógyít. Itt kapjuk meg az apostolnak külső leírását: magas volt, kissé meghajolva járt, nagy orra s kidülledő szemei voltak. Amisosból Trapezunt-ba jut, ahonnan, mivel az ottani lakosok nem voltak fogékonyak prédikálása iránt, Ibériába jut, ahol sokakat megtérített. Onnan hajón utazik Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. A 12 tanítvány ugyanis évenként mindig össze szokott gyűlni Isten anyjánál, Jeruzsálemben és közösen megülni húsvétot és pünkösdöt. A pünkösdi ünnepeket Péter és András, János és Fülöp, az apostol Bertalan és Fülöp a diakónus együtt utaznak Antiochiába. Péter ott marad, Fülöp, az apostol és Bertalan elmennek Felső-Phrygiába, Lykiába és Pisidiába, András és János Efézusba. Ott kapja András az Úr parancsát, hogy menjen Bitlyniába, "ahol övéinek szkítái várják". Tanítványaival együtt a phrygiai Laodiceán keresztül a mysiai Odyssopolisba utazik, áthalad az Olymposon s a bithyniai Niceába érkezik. Prédikálva és gyógyítva 2 évet tölt Niceában, szétrombolja az ottani bálvány-templomot, a zsinagógát templomnak rendezi be s Isten anyjának szenteli azt. Azután Nikomédiába, Chalcedonba, Kromnába vonul, ahol mindenütt, mint Niceában, püspököket helyez tisztükbe. Innen az Iris melletti Eupatoriába megy, hol templomot épít, azután ismét Sinopéba. Itt megfogják a zsidók, mivel hallják, hogy ő az, aki a börtönt megnyitotta, megverik, megkövezik, keresztülvonszolják a városon és megharapdálják. Egyik leharapja jobb kezének egy ujját s innen viselik Sinope lakosai a "mai napig" az "emberevő" nevet. Utoljára kiverik a városból s félholtan hagyják ott feküdni. Az Úr azonban megjelenik neki, megerősíti, helyreállítja ujját, s András visszatér a városba. A város lakosai csodálkozva csudatételén és friss, bátorságán, egy most már szívesen hallgatják prédikálását. Betegeket gyógyít, feltámaszt egy halottat s sokakat térit a hitre. Miután itt is beiktat egy püspököt, tovább vándorol Zaliskos, Amisos és Trapezunt felé, ahol kevés fogékonyságra talál, azután Neocesareába és Amysatosba (talán Amasia) Itteni hosszabb tartózkodás után ismét Jeruzsálembe megy húsvétra. Pünkösd után Mátyással együtt Ibériába megy a Phasis mellé, később Susiánába, egy olyan országba, melynek férfiain az asszonyok uralkodnak. Mátyás itt visszamarad tanítványaival, András azonban a kanaanita Simonnal elmegy az alánok országába és Phusta városába, onnan Abasgiába, Sebastopolis nagy városába. Ott visszahagyja Simont s a zekchek vad törzséhez megy; a "felső sugdaiak"-hoz és Bosporos városába, a Pontus túlsó oldalán.

Onnan Theudesiába (Theodosia) megy, mely egy sarmata király uralma alatt állott, azután Chersonba s onnan vissza Bosporosba és Sinopeba. Mikor azután átvonul Macedónia városain, Peloponnesusban, Patre városában találjuk őt. Itt véghezvitt csodatételei által megtéríti a proconsult is. Mikor azonban ezt hírül viszik a római császárnak, ez leteszi azt és utódot küld. Amidőn András azonban tovább is sok csodát tesz, sőt a proconsul feleségét is meggyógyítja és megtéríti, ez Rómába utazik, hogy a császárnak bepanaszolja. Visszatérve, az apostolt börtönbe vetteti, kiadja a parancsot, hogy feszítsék keresztre, de ne szegezzék rá, csak kössék rá, hogy a kínokkal puhítsák meg. Azonban az apostol a kereszten 3 nap és 8 éjjel hosszat lankadatlan erővel prédikál az elősiető népnek, amely a proconsulhoz hömpölyög s tőle a megkínzott szabadon bocsátását követeli. Ez eleinte vonakodik, azután azonban lázadástól való félelmében enged és maga jelenik meg a vesztőhelyen. András azonban visszautasítja a szabadonbocsátást, a proconsul ellen büntetőbeszédet tart és meghal.

A legrégibb hagyomány csak egy működéséről tud az apostolnak éspedig Szkítiában, tehát a Fekete-tengertől északra eső országokban. Erre mutatnak az "emberevők" is, mert a szkíták a taurisiak mellett az ókorban mint tengeri kalózok voltak hírhedettek. Az "András és Máté akta" emberevői az "András aktá"-bar a sinopei zsidókká vannak enyhítve. Ebben kiegyenlítési kísérlet fekszik előttünk két különböző hagyomány között, melyeknek eredetileg semmi közük nem volt egymáshoz. Csak az biztos, hogy az apostol mindkét várost meglátogatta. Végül András a legnagyobb valószínűség szerint egyáltalában nem volt Achaiában - hiszen az Úr kifejezetten az emberevők országába küldte! -, hanem itt az észak-peloponnesosi achaiok s a Fekete-tenger északi partjain lakó taurisi achai törzs összetévesztése forog fenn.

Úgy az "Acta Arcdreae" mint az "Acta Andreae et Matthaei" a legrégibb keresztény korba tartoznak, mert már a korai egyházatyák említik, hogy a manicheusoknál és más eretnekeknél használatban voltak. Megírásuk ideje a lI. század első fele.

A kopt nyelvű "András akta" az apostol tevékenységét a kurdok és gordyeusok országába, Arméniától dél-keletre helyezi"

András-legenda. "Andrásról két különböző legenda maradt fenn, melyek közül az első (1.) a Fekete-tenger melléki országokba és a második (2.) Görögországba helyezi az apostol működési terét.

Az 1. "András és Máté az emberevők városában."c. aktában található, a 2. pedig az "Acta et martyrium Andreae" c, iratban.

1. Máté az emberevők városában van, akik a kezük közé került idegeneket megvakítják, varázsitallal eszét veszik és 30 nap múlva megeszik. Máté is így jár, azonban esze megmarad, Krisztushoz könyörög, visszakapja szemevilágát és megígértetik neki, hogy András meg fogja menteni. Huszonhét nap múlva érkezik ehhez abba az országba, ahol éppen prédikál, az isteni megbízás, hogy azonnal menjen az emberevők országába és 3 napon belül szabadítsa meg Mátét. Mikor az apostol (András) másnap tanítványaival a tengerpartra megy egy kis hajót talál ott amelyben emberi alakban maga Jézus ül, mint kormányos 2 angyallal. András nem ismeri meg az Urat, de megtudja, hogy a hajó az emberevők országába megy; felvételét kéri, amit szívesen teljesítenek. Mikor a hajó az emberevők országához közeledik, András és tanítványai mély álomba merülnek s az angyalok így viszik őket szárazra. Csak másnap tudja meg az apostol, hogy maga az Úr hozta oda, mikor ez fiú alakjában jelent meg és megbízta, hogy Mátét szabadítsa meg s előre megmondja neki, milyen mártírság várja az emberevők városában. Az apostol azonnal a városba megy s a börtönhöz. A kereszt jelére ennek ajtajai megnyílnak, a 7 őr holtan esik a földre és Máté fogolytársaival, 27 férfivel és 49 nővel együtt megszabadul Az apostol imájára az utóbbiak visszakapják látásukat és emberi értelmüket, mire megparancsolja nekik, hogy várjanak rá a városon kívül egy fügefa alatt, amely csodálatosan táplálni fogja őket. Mátét egy felhő Péter közelébe viszi, András azonban a városban marad egy ércoszlop mögött elrejtőzve. Mialatt az emberevők megrémülve és tanácstalanul állnak ott, az ördög felhívja őket, hogy Andrást öljék meg, aki minden bajért bűnös, azonban sem ők, sem az ördög nem képes meglátni az apostolt. Mikor Jézus parancsára ez megismerteti magát, azonnal megragadják, 3 napig egymás után a város utcáin át vonszolják, hogy vére folyik, húsa cafatokban lóg, éjjelre viszont börtönbe vetik. Később kiszabadítják az apostolt a börtönből, s könyörületért könyörögnek hozzá. Miután még egy templom alapkövét teszi le András és megkereszteli a népet, elválik, dacára a lakosok unszoló kérésének, hogy maradjon még tovább náluk, Útközben azonban ismét: megjelenik neki az Úr fiú alakjában és megparancsolja neki, hogy még 7 napig időzzön a városban, hogy a polgárokat a hitben megerősítse s azután utazzon tovább tanítványaival a barbárok országába. András azt cselekszi, amit parancsolnak neki s a 7 nap eltelte után a város lakosai elkísérik még egy darabon.

Ezen "András és Máté akta" folytatása az "András és Péter akta", amely görög nyelven csak töredékesen maradt fenn.

Eszerint, amikor András az emberevők városát elhagyja, fényes felhő ragadja meg s arra a hegyre viszi, ahol Péter, Máté és Sándor (a kopt nyelvű András és Bertalan, aktában, megnevezett Rufus mellett (v ö. Márk, 15, 21.( András egy tanítványa) vannak. Most a két apostol tanítványaitól kísérve, együtt meg a barbárok városába, ahol eleinte a lakosok megakadályozzák bemenetelüket, azonban néhány általuk véghezvitt csoda után mégis megengedik. Ekkor prédikálnak benne, minden polgárát megtérítik, papokat, püspököket helyeznek tisztükbe és sok jeleket tesznek. Azután, kísérve a megtérítettek áldó kívánságaitól, tovább utaznak.

A latin "virtutes Andreae" itt lezárulnak. Megtudjuk belőle pontosan az apostol útját. A Fekete-tenger déli partján vonul a Hellespontusig, eljut Bizáncba s onnan Philippin és Thessalonikén át Achaiaba, Patréba.

A"virtules" szerint András mártírhalála a következő: A proconsul a felesége megtérítése fölötti bosszúságában ítélőszéke elé idézi és megparancsolja neki, hogy hagyja abba tanítását. Mikor ez ezt megtagadja, 3 x 7 korbácsütést adat neki, hóhér kezére adatja, hogy kezét, lábát összekötve, feszítsék keresztre. A nép ezért felizgul. András azonban a keresztet mint vágyai célját üdvözli, levetkőzik és keresztre feszítik. (Megjegyzendő, hogy az összes András-akták egyenes keresztet írnak le s a hagyomány az úgynevezett "András-kereszt"-ről mit sem tud.)

TAMÁS, AZ INDOSZKÍTÁK ÉS PÁRTHUSOK APOSTOLA    Tartalomhoz __↑

A VI. században élt tuursi Gergely (Gregorius Turonensis) "Gloria Martyrum"c. művében hivatkozik egy Theodorus nevű zarándokra, aki annak idején meglátogatta Tamás apostol indiai sírját, majd az edessait is, ahova a holttestet szállították.

Ez adatra Dahlmann hivatkozik a már megnevezett munkájában, ugyanúgy Philippsre is, "aki összeállította az ókeresztény irodalom összes bizonyítékait Tamás apostol indiai missziói körére vonatkozólag.

Ezek alapján kétségtelen, hogy úgy a nyugati, mint a keleti egyházban volt oly hagyomány, amely Tamás apostolnak Indiában, éspedig a gangesvidéki Indiában apostoli működést tulajdonított".

Hivatkozik továbbá Karl Heck-re, "aki különösen a zsidó irodalom kiadós felhasználásával amellett dönt, hogy Tamás apostol működésének színhelye Dél-India volt''.

Ugyancsak figyelemreméltó Medlycott püspök munkája: India and the Apostle Thomas.

A "Passio S Thomae"-ban - Tamás apostollegendájának egyik latin feldolgozásában arról van szó, hogy "a szíriaiak Alexander római császártól, mikor győztesen jött Persis mellett vívott csatájából, miután Xerxest legyőzte, azt kérték, hogy küldjön el az indusuk kiskirályaihoz, hogy adják ki a polgároknak az elhunytat,; és így történt, hogy Indiából átszállították az apostol testét és elhelyezték Edissa városában ezüstkoporsóba, amely ezüst láncon függ".

Ugyancsak így nyilatkozik Alfred Gutschmid is, aki "Királynevek az apokrif apostoltörténetekberr" c. fejezetében a Tamás-legenda anyagának belső kritikai vizsgálatát adja. Összehasonlításai oly feltűnő egyezéseket eredményeztek egyes, a legendában fennmaradt személy- és hely nevek és az indiai és a perzsa földrajz és történet bizonyos adatai között, hol a legenda történeti kapcsolatait Indiával letagadni nem lehetett. A szerző ezért az indiai reminiscentiákat egy buddhista missziós történetből vezeti le. Vezérgondolata, hogy a Tamás-legenda buddhista forrásra megy vissza, és eredetileg az elbeszélés egy buddhista missziós történetet tárgyalt, amelyet később keresztény értelemben átdolgoztak.

A Tamás apostol indiai útjáról szóló elbeszélésbe szőtt dalok szerzőjének Bardesanest tartja.

Hogy ne magam mondjam ki ama fontos megállapítást, amely arra vonatkozik, hogy éppen Jézus működése és tanítványainak szétszéledése idejére esik India észak-nyugati részében a szkítizmus indiai virágkora, ami megnyilvánult a szkíta-saka vallásos lelkületnek szánt buddhizmus felvirágoztatásában és ugyanígy az ekkor már jelentős előképekre támaszkodó római szobrászatnak az indiai márványszobrászattal való szorosabb egybekapcsolása által, ami az úgynevezett gandharai (buddhista) művészetben jutott kifejezésre, - hivatkozom mindezekért Dahlmann értékes munkájára, ahol is ezeket mondja:

1. Tamás apostol India ugyanazon részével van összekapcsolva, amelyen a buddhizmuson belül rendkívüli átváltozás ment végbe, mégpedig olyan, amely idegen befolyásokban gyökerezik. Legvilágosabban jelentkezik ez a klasszikus befolyások által uralt művészetben.
2. Tamás akkor éri el az új buddhizmus hazájává lett területet, mikor a változás a művészetben ment végbe.
3. Tamást ugyanazon területtel és idővel, melyek geográfiailag és kronológiailag ezen változás históriai tényét fixírozzák, ugyanazon király neve köti össze, aki a művészet, területén való mozgalomhoz való közeli viszonyában a római művészetnek tárt, kaput nyitott.
4. Ebből következik, hogy a peshawari iskola azon uralkodók alatt fejlődött, akik az I. és II. század folyamán uralkodtak Gandhara fölött. Nos hát a pénzleletek azt bizonyítják, hogy Peshawar ezen idők folyamán a párthus-indiai és szkíta-indiai uralom fővárosa volt. Ezzel meg van állapítva, hogy az az iskola, amely a római művészettel oly szoros kapcsolatban alkotta szoborműveit, kapcsolatban áll ezzel a két dinasztiával, Sénart ezt így fejezi ki: >Gundaphar és Kanishka az a két név, amelyek körül a legfontosabb peshawari emlékek csoportosulnak<. Ez azt jelenti, hogy a gandharai iskola a római művészet befolyása alatt és akkor fejlődött ki, mikor Peshawar egymás után volt fővárosa a legkimagaslóbb és legnagyobb súlyú szkíta fejedelmeknek. Afelől, hogy ennek az iskolának virágkora az észak-indiai szkíta-indiai uralom delelőpontjával esik össze, sohasem állt fent kétség. Régesrégen ismert tény, hogy a buddhizmus abban az új formájában, amelyet a gandharai művészet mutat, Kanishka király részéről rendkívüli előmozdításnak örvendett. Erre az archeológiai kutatások új fényt vetettek. (L. Smith, V A., Early History of India.) Azonban az a tény, hogy a római birodalom művészete a gandharai uralkodók szolgálatában állott, a legmeglepőbb megerősítését abban a nagy értékű leletben találta meg, amely Kanishka király nevét egy görög művész nevével kapcsolatban mutatja."

Tamás-akta II.

E Tamás-akta tartalma a következő:

"Tamás apostolnak az Indiába vivő út jutott osztályrészül. Ezt megtagadja még akkor is, mikor álmában Krisztus ismét felszólítja erre. Engedetlenségének büntetéséül rabszolgának adják el egy Abbanes nevű indiai kereskedőnek, akit királya, Gundaphoros azért küldött, hogy egy ügyes építőmestert szerezzen neki. Hajón hihetetlen gyorsan Andrapolis városába érkeznek, ahol a király éppen leánya lakodalmát tartja. Abbanes felszólítására Tamás részt vesz a menyegzőn, de nem eszik, nem iszik, hanem szemlesütve ül. Egy italhordozó megüti. Az apostol erre azt jövendöli, hogy azt a kezet, amely őt megütötte, nemsokára egy kutya fogja odahozni. Az italhordozót, mialatt vízért jár egy forrásnál, oroszlán tépi szét s egy fekete kutya jobbjával a lakodalmas házba szalad. Erre sokan Istenként, vagy legalábbis isteni küldöttként magasztalják Tamást s a király felszólítja, hogy imádkozzék leányáért, amit az meg is tesz. Megérkezve Gundaphoros birodalmába, a király számonkéri, milyen művészetekhez ért s mivel vállalkozik a király számára palotát építeni, ez ellátja őt gazdagon arannyal és minden szükségessel; azonban amit kapott, mind kiosztja a szegényeknek. Mikor a király később tudakozódik az építkezés haladásáról, arra a feleletre, hogy a palota már a tetőig kész, ismét küld bőven aranyat és ezüstöt, amit azonban Tamás ismét kioszt a szegényeknek. Mikor

Gundaphoros végül megtudja, hol Tamás még kezét sem tette a palotára, hanem országa városaiban és falvaiban jár körül, alamizsnát oszt, új Istent prédikál, betegeket gyógyít, ördögöt űz, és más csodákat művel, heves haragjában maga elé vezetteti Tamást és Abbanest. Kérdésére az apostol azt feleli, hogy a palota kész, de a király csak a halála után fogja meglátni. Ekkor a király mind a kettőt fogságra vetteti s maga gondolkozik valami különösen borzasztó halálbüntetésen. Végül arra határozza el magát, hogy először megnyúzatja, azután megégetteti őket. Ugyanazon éjjel azonban a király testvére, Gad meghal, miután előzőleg megerősíti Gundaphorost azon elhatározásában, hogy Tamáson bosszút álljon. Az elhunyt lelkét angyalok viszik az égbe, megmutatják neki az öröklakásokat s kérdezik, melyiket választaná magának. Mikor Gad a Tamás által fivérének épített palotát választja és megtudja, kié, arra kér és kap engedélyt, hogy visszatérhessen a földi életbe, hogy megvásárolhassa fivérétől a palotát. Már el akarják temetni testét, mikor a lélek visszatér belé és így szerez Gundaphoros tudomást a számára Tamás által épített palotáról. Testvérének azt a kérését, hogy a palotát eladja neki, teljesíthetetlennek jelenti ki, azonban azt mondja, hogy az építőmester még él és még építhet neki egy másikat és szebbet. Tamást kihozzák a fogságból és Gundaphoros közbenjárását kéri, hogy őt egykor a mennyei palotában való lakásra méltónak találják. Ugyanerre kéri Gad is, hogy neki az égben látott rendeltessék. Tamás erre könyörög az Úrnak, hogy a királyt és testvérét vegye fel nyájába s a következő reggel részesíti mindkettőt az úrvacsorában. Azután akadálytalanul működik tovább és sokakat megtérít. Nemsokára megjelenik neki éjjel az Úr és azt az utasítást adja neki, hogy két mérföldre vándoroljon kelet felé és ott fogja látni az ő dicsőségét. Tamás azonnal elválik a testvérektől és útnak indul. A jelzett helyen egy halott ifjút lát az úton feküdni. A feltámasztott ifjú beismeri bűneit és Tamás vele tért vissza a várasba. A városban azután Tamás megszabadít egy szép asszonyt egy rakoncátlan ördögtől, amely 5 éven át kellemetlenkedett neki és feltámaszt egy leánykát, akit kedvese féltékenységből megölt, ennek kérésére, mire az életre keltett elbeszéli kérdésére alvilági élményeit. Egy utálatos termetű szennyes ruhájú fekete ember vezette sokszakadékú vidékre, melyekből borzasztó bűz szállt fel; minden ilyen szakadékba le kellett tekintenie és ott lobogó tüzet és forgó kerekeket, amelyekre az emberek lelkei voltak feltűzve és más dolgokat látott. Mialatt Tamás egész Indiában ily hatásosan működik, Mazdai király hadvezére azzal a kéréssel jő hozzá, hogy kísérje el őt és feleségét s leányát, akiket két ördög megalázott, gyógyítsa meg. Az apostol azonnal útra kél vele. Tamás Mazdai országabeli ez utáni tevékenysége lesz aztán halála oka. Prédikációi, nevezetesen az asszonyok kedvéért való azon intelmei miatt, hogy a házastársi érintkezéstől tartózkodjanak, amelyek sokaknál, mindenekelőtt Mygdoniánál, Charis herceg feleségénél és Tertiánál, magának a királynak feleségénél termékeny talajba hullanak, a király parancsára megfogják, a király elé vezetik s mivel megtagadja a feleletet, megkorbácsolják, megkötözik és börtönbe vetik. Éjjel csoda módon kiszabadul a börtönből, azonban önként visszatér oda. Mikor újból a király elé vezetik, annak arra a fenyegetésére, hogy halálra kínoztatja, kijelenti, hogy nincs hatalma fölötte. Mikor erre az azt a parancsot adja, hogy két vaslapot hevítsenek izzóra s arra állítsák az apostolt, ez kimeríti őt, s mikor az izzó lapokat hozzák, oly sok víz tör elő a földből, hogy a lapok elsüllyednek s a szolgák megrémülve eresztik el az apostolt s elmenekülnek. A király maga is fél az elmerüléstől, azonban Tamás könyörgésére tovafut a víz. Visszavitetve a fogságba, éjjel csoda módon ismét elhagyhatja azt, prédikál, sokakat megkeresztel s a megkereszteltekkel üli a szent úrvacsorát. Mikor azután az egybegyűlt hívőkkel közli, hogy eljött utolsó napja és most Urához megy; hogy jutalmát vegye, visszatér fogságába. Következő reggelen a király ítélőszéke elé viteti. Néhány származására és ottlétére vonatkozó kérdésre tudomására hozta, hol régen elnézéssel bánt vele, mivel azonban varázsló mesterségével nem hagyott fel, most meg kell halnia, hogy így az ország végre megszabaduljon varázslatától. Követői nagy számától való félelemből fegyveres katonák által kivezetteti a város mellé, ahol lándzsával kell őt átszúrni. A vesztőhelyre érkezve, még inti a katonákat a megtérésre s azután, mikor utolsó imáját elmondta, lándzsáktól keresztüldöfve hanyatlik a földre. A hívők drága gyolcsba burkolják holttestét és az öreg király sírboltjába temetik el, éjjel azonban megjelenik nekik és közli velük, hogy a mennybe szállt s mindent elért, amit remélt s megígéri, hogy rövid időn belül egyesülnek vele."

Újabb tudósok azt mondották ki, hogy a Tamás-legenda eredetileg buddhista térítési történet, amelynek Arachosia a színtere, mert, hogy más okokról ne szóljunk, a Tamás-legendában előre feltételezett korban tért át tényleg Fehér-India, vagyis Arachosia a buddhizmusra. (L. Gutschmid: Die Königsnamen in den Apostelgeschichten.)

A Tamás-akta írásbafoglalási idejéül elfogadhatjuk a III. század első felét. Görögül beszélő vidéken kellett megíródnia, azonban olyanon amely számára a szír valami úton-módon hozzáférhető volt.

Tamás-akta III

"Az etiópiai átdolgozás eltér a szírtől. Például Gundaphoros, mikor Tamásra a reábízott palotaépítés véghez nem vitele miatt megharagszik, kerékre kötteti és parancsot ad megnyúzására. Mikor a borzasztó parancsot végre akarják hajtani, az apostol az Urat hívja segítségül. Mégis megtörténik a borzasztóság, sőt lenyúzott húsát sóval és borral dörzsölik be azonfelül. A megkínzott hangosan felkiált s ismét az Urat hívja segítségül. Ez fényfelhőben jelenik meg előtte, állhatatosságra inti s kinyilatkoztatja előtte, hogy lehúzott bőre sok csodát fog művelni s parancsot ad neki, hogy menjen keletre, Quantaria városába, kezét húsára teszi, meggyógyítja sebeit s ismét eltűnik. Tamás erre elmegy Quantariába és állandóan vállán hordott bőre erejével sok csodát visz véghez.

Ez a megnyúzási monda a perzsa Bertalan-mondára emlékeztet s valószínű, hogy itt összecserélésről van szó."

    Tartalomhoz __↑

---

Zsidó volt-e "Jézus" (1. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (2. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (3. rész)

Zsidó volt-e "Jézus" (4. rész)